A fejedelem hidegen hallgatta a kiáradó dicsekedést:

– És mit ettenek, ittanak ott ez sok rendbéli népek?

– Eleget öttek, ittanak, nagyságos uram, – szólt Pozsgay uram. – Csak pástétomnak való fejér liszt elfogyott 150 köböl. Hús, hal, ökör, borjú, bárány csordaszám, csak az idegen szakácsok számja harminchárom vala.

– S hol vötték az sok ételbélit?

– Ó, nagyságos uram, nagy tartományok azok a trencsényi, árvai, rózsahegyi urodalmok.

– S oly bőséges a nép állapotja?

Pozsgay uram nem képzelte, hová visz a fejedelem kérdezése s kacagott:

– Bizony, az nem igen bőséges, mert ott meg nem terem egyéb az haricskán s zabon kívül.

– S mégis be tudták szolgáltatni a sok bő élelmet?

– Égették az bestyéket; beszéllették, hogy a tiszttartók nagy tüzeket rakattak, s ahol a paraszt elvonta a beszolgáltatni parancsolt holmit, mind azon fenyegették, hogy gyerekiket nyársra vonják, úgy sütik meg, ha essez órára meg nem lesz a kvantum.

A fiatalabb emberek nevettek a jó trufán s volt, aki megjegyezte ezt magának a jövőre, ha majd szolga-bíró lészen.

A fejedelem így szólt:

– Mikor az én istenben bóldogult bátyámuram, Báthory István országbíró uram, az én nevelő jó apám, testamentumot tött, pénzül meghatta a temetésnek minden költségit, még a deákok számára is s azt írta a testamentumába: »az szegénységen még egy tyukfiat, vagy tyuktojást is ne vonjanak, mert nem akarom, hogy a koporsómnál a szegénység sírjon«.

Ezzel sarkantyúba kapta a lovát s elugratott.

Gyönyörű úton mentek, a hegyek elmaradtak s a Kraszna völgyére jutottak, a fejedelem megállt s a tündöklő tavaszban elnézte a zöldellő oldalakat, az aranyosan csillogó vizeket, a kék eget s buborodó fehér fellegeket s azt mondta:

– Istenemre, szép ez a világ, szépek a füvek, meg a hegyek, meg a tavak, meg folyások, meg a mezők, meg a föllegek: csak egy csúf van benne, az emberi állat…

Mikor Tasnádra beértek, már ott volt a sereg nagyobb része, Imreffy már itt fogadta a fejedelmet s beszámolt a dolgokról. A nádort is várták Szatmárra s még az estve folytán megjött a nádor követe, hogy ő is megérkezett, s azt üzeni, hogy a fejedelem menne elébe Zsadányig.

A fejedelem épen asztal mellett ült s a jó érmelléki meszes bort szopogatta:

– Hol az a Zsadány? – kérdezte mámorosan.

Megmagyarázták, hogy az Szatmár alatt van.

– Én ebbűl a megyébül ki nem megyek, – mondta a fejedelem; ha valaki akarja, jöjjön ide hozzám, avagy visszamégyek.

A magyarok nagyon megijedtek, mert Thurzó is így fogadkozott, hogy tovább Zsadánynál nem hajlandó elébe menni a fejedelemnek, öregebb is, mondta, fáradtabb is a hosszú úttól.

A fejedelem napokig kötötte magát, hogy legfeljebb Érmindszentig, vagy Szentkirályig megy, végre rábírták, hogy menjen át a határon a legelső helyig s a nádor is belement, hogy a megye legutolsó városáig eljő, Királydarócig.

A mezőn voltak felvonva a sátorok, csudálatos nagy tavasz lett egyszerre, eső egyszer sem volt a hóesések elmaradása óta s por volt, mint a kánikulában.

Báthory Gábor gyönyörűen volt öltözve, sose volt szebb legény, mint e napokban, egyik oldalán Bethlen Gábor lovagolt, másikon a hajdukapitány Nagy András. Mögötte Imreffy, körülte az erdélyi rendek legfőbbjei, s a szászok részéről a brassai s szebeni bírók.

Szentkirályon ették a fröstököt, jó szenensült malacpecsenyét s ittak rá bő szilágyi bort s nevettek a két török főcsauszon, akik egyforma borzadással nézték mind a kettőt, s maguk tarsolyából eddegéltek valami piláfot.

A Bocskay budai útjáról volt a szó, mikor a szegény fejedelem nem tudta mire végzi, koronát kap-e, vagy fővétele lesz…

– Sokat is szenvedött ez a szegény ország, – mondta a fejedelem; s akár töröktül, akár némettül, szenvedett: mindig csak messziről nézték a magyarországi urak.

Bethlen valami fontos szót mondott ki:

– Igaz, nagyságos uram, úgy vagyon, de megtanuld édes atyámfia, hogy nekünk mindenkor veszedelmünk Magyarországból volt, mikor egymást nem értettük… De viszont igen szép csendességünk, nekünk is, nekik is, akkor volt, mikor egymás szeretetében voltunk. Csak addig lesz a magyar nemzetnek becsülete, békessége, míg együtt tart: de mihelyt veszi észre a két nagy szomszéd, hogy ennek vége: akkor várhatjuk a veszedelmet!

A sátorok a daróci mezőn feltűntek, fehérek voltak és sárga dísszel ragyogtak a napfényben. Már a nádor serege fel volt állítva szép rendben, lovasok hosszan a mezőn, gyalogok tömötten.

A fejedelem is megérkezvén, a maga sátoriba szállt s tömérdek lovasa két felől felállott készen, lovon. Egy jó parittyavetésre volt a két sereg szemben egymással s szeretettel köszöntek egymásnak a magyarok süveglengetéssel.

A fejedelem is, a nádor is a sátorban megtisztogatták magukat a portól s egy kürtjelre mindketten kiléptek a sátorból, egyfelől ő, szemben a nádor.

Csak ők ketten ültek lóra, a főemberek mindkét felől gyalog kísérték őket s a had mozdulatlanul állott hátul.

Báthory vigyázott, hogy a nádor hogy léptet, s az is nagyon ideügyelt. Lassú lépésben közelítettek egymáshoz, a fejedelem nagyon gőgös volt, várta, hogy a nádor feléje mosolyitson, utóvégre, ő egy ország ura, s az pedig csak szolga…

De a nádor komor volt s olyan merev, mint Imreffy uram, de nem hóka, mint ez, hanem szakállas és barna, de Báthory folyton csak úgy gondolta, hogy ő most a római császár Imreffyjével jön össze…

Már a lovak egész összeértek, akkor mind a ketten mosolyodás nélkül főt hajtottak, egyszerre s leszálltak a lóról, de nagyon vigyáztak, hogy egyik a másiknál hamarább ne lépjen.

Lassan szembe mentek s kezet fogtak.

A kézfogás soká tartott s most végre mind a két arc elnyájasodott, mosolyogtak egymás szemébe s a fejedelem így szólt:

– Isten hozta, istenáldotta kegyelmedet Nagyságos uram.

A nádor így felelt:

– Isten tartsa, Isten áldja Nagyságodat, Felséges uram.

A fejedelem fellélekzett s kissé hegyesebb lett, hogy a nádor megadta a felséges címet; még egyszer megrázta annak a kezét, azzal vissza, újra felültek a lóra s most már egymás mellett léptettek a fejedelem sátora felé.

A sátor előtt leszálltak s a fejedelem előre bocsátotta Thurzót, aki komolyan s mereven ment be.

Odabent nagyon szép volt, a vászonház falán átaltűzött a nap, csak meleg volt nagyon, nagy török szőnyegek voltak a földön s az asztalon s ülés volt csinálva kettő az asztal mellett s deszkából rótt lóca, selyem pokrócokkal leterítve a tanácsuraknak.

Thurzó bemutatta a maga kíséretét s a fejedelem is tanácsosit, kölcsönösen sorra kezet fogtak.

Leültek s Thurzó kezdett beszélni:

Latinul s nagy körmondatokban adta elő, hogy a magyar nemzetre legjobb s istentől legszebben rendelt a békességes szeretet: Erdély s Magyarország testvér s kell hogy egy test s egy vér legyen. Szövetséget ajánlott fel azért, úgy, hogy mind a kettő minden ellenség ellen együtt álljon fel s jóban-rosszban összetartson mindaddig, míg az isten megadja, hogy egybe szerkesztessenek a határok…

A beszéd hosszú nem volt, értelmes is volt, világos, meg lehetett érteni. De Thurzó nagyon szűk orátor vala s nyögve beszélt.

A fejedelem magyarul szólt bele:

– Minden ellenség ellen?

– Igen, – mondta Thurzó nádor s hangsúlyozta: – minden ellenség ellen: akár keresztény az ellenség, akár pogány s újra latinra fordította: mert milyen szövetség volna az, amelyikben kivételek vannak? hogy az egyik fél a másikra nem ügyel s a maga szövetségesivel külön traktál s talán szembe száll…

A fejedelem újra magyarul szólt:

– Ha minden ellenség ellen s ez jól van: akkor az belső ellenségek ellen is?

Thurzó kicsit hallgatott:

– Minden háznak megvan a maga háztartási állapotja, – mondta, – ha én szerződést kötök akár harcra, akár munkára felebarátommal: nem kötök szegődést arra, hogy ő feleségivel s gyerekivel ha hajvonásba jut, akkor is vele tartok.

A fejedelem fellobbant:

– S arra sem köt kegyelmed szerződést, hogy szerződött barátjának feleségit s gyermekit fel nem izgatja a gazda fejére?

Thurzó jól értette, hogy ez a Kornis, Kendy összeesküvésre vonatkozik s mivel el volt szánva rá, hogy ebben semmit nem enged, idegesen szólt:

– Nagyságos uram! Mindezidáig ha a magyar királyok s bécsi fejedelmek Erdély felé pillantottak, csak azzal a gondolattal tették, hogy Erdély a magyar korona része, Erdély az övék s Erdélyt meg kell vegyék, barátsággal vagy fegyverrel… Én jövök először Nagyságodhoz azzal a kéznyujtással, hogy: Magyarország is egy test, Erdély is egy test, a két test nyujtsa ki a kezét s fogjon össze, mint két egyrendű respublika… Nem akarom azt mondani, hogy Nagyságod nem vette szívére ezt a nagy konceptumot…

Báthory belevágott:

– Értettem s megértettem s szívem szerint vettem; a jövendőnek nincs is más útja, csak ez az egy: Magyarország eddig nagyon fennyen bánt velünk, s csak vesszőcskét tartott a számunkra, mint egy megszökött kölyöknek… Immár azonban mink vagyunk annyi emberek, mint kegyelmetek: helyesen: Erdély egy ember s Magyarország is egy ember, s fogjunk kezet s ha együtt maradunk, ketten egymásnak vetve hátunkot, keletre s nyugatra megverekedhetünk…

– Úgyvan nagyságod, – mondta Thurzó örömmel.

– De addig nem adhatok hátot kegyelmednek, míg azt kell éreznem, hogy abba a percenetbe, ahogy nem vigyázok, a szerződött társom oldalán való gyilok, nem ellenségimre van, hanem hogy belém döfje.

– Hogy érti ezt Nagyságod, – pattant fel ingerülten Thurzó.

– Kegyelmed ellen nincs panaszom, Nagyságos uram, – mondta a fejedelem felsőbbséggel, – Thurzó György úr jó kálomista s jó magyar, de vagynak ott uraimék, az pápistások, akik beledöftek Erdély belső életibe, nálunk lázadást csináltak, megszökött veszett ebeinket magukhoz vették s isten tudja miféle reménységeket plántálnak velük: beláthatja kegyelmed, hogy ilyen állapotok mellett a két testvér meg nem szerződhet életre-halálra.

– A bosszú rossz tanácsadó, felséges uram, én is kálvinista ember vagyok s a nehéz időkben oszlopa voltam s akarok lenni, hitemnek s pajzsa az Úristen igaz igéinek. De ami Erdélyben történt, az semmi volt, nehány embernek magányos praktikája; mert ha nem az lett volna, akkor most nem volnának itt ennyien s ily dicsőséges színnel Felséged mellett.

Kicsit leckéztető módon tette hozzá:

– Ha a tüzet piszkáljuk, akkor felszítjuk s kis szikrából nagy égések keletkezhetnek. Ez a dolog, Felségednek, mint ifjú embernek…

Báthory felförmedt:

– Nem vagyunk ifjú emberek! s nem vagyunk kiszikkadt elmék! – kiáltotta sértően, – Erdély fejedelme tanácskozik Magyarország nádorával.

Thurzó beharapta a szájaszélét s fejet hajtott.

– Távol vagyon tőlem, hogy felségedet szavaimmal megbántsam, de meg kell mondjam, hogy ez a dolog felségednek magányos sebje, de ha nem vigyázunk, egész országnak égedelme s veszedelme lehet belőle.

– Ha oly nagy dolog lehet, akkor annál inkább s rögtön el kell rendezni.

Thurzó gondolkozott:

– S mit vélne Nagyságod?

– Mi azt óhajtjuk erdélyi fejedelmül, hogy: a lázadásnak még csirája is eltapostassék: nekünk kezünkben vagynak a levelezések s hites vallomások, kik s mely módon vettek részt odaátról a lázadás csinálásában. Kívánjuk, hogy a mi megszökött jobbágyinkat nekünk beküldjék s saját híveik közül mindazokat, akikre rábizonyosodott: a szövetségnek s barátságnak megfelelő büntetéssel büntessék, hogy egyszersmindenkorra kedvüket elvegyék az embereknek hasonló praktikáktul.

A nádor hallgatott: tudta, hogy benne van maga Forgács Ferenc, a prímás, a főkapitány s a legfőbb urak; itt semmit tenni nem lehet: neki volt parancsa, hogy a szerződés alapja a Kornis Boldizsár szabadonbocsátása legyen.

– Nagyságos uram, – mondta higgadtan, – kérem Felségedet, én tudomásomra veszem ebbéli kívánságát s uram elé fogom terjeszteni. Kérem azonban, hogy addig is a magammal hozott pontok meritumára térjünk…

Báthory legyintett:

– Minden tanácskozásnak alapja a fődolgokban való egyetértés: míg kegyelmed szavát nem adja, hogy panaszomat s kívánságomat magáévá teszi, addig nincs értelme a bő tanácskozásoknak. Kegyelmed az én haragomat semmibe veszi s gyerekes duzzogásnak nézi: de én mondom kegyelmednek, hogyha olyan vasláncokkal volna megkötve a szövetség, mint a Kraszna folyó s olyan pecsét volna rátéve, mint a tokaji hegy: akkor is kettészakasztanám, ha ebben nekem eleget nem tesznek.

Thurzó felállott:

– Immár akkor más hátra nincs Nagyságos uram, minthogy békességgel elváljunk s megvárjuk az időt, mikor megérik a szeretet s a testvérség s a hitbéli vonszódás…

A fejedelem megbánta hevességét, de most már vissza nem vonult volna, ha mindjárt kopjatörésre kerül is a sor ebbe a minutumba.

– Annál is inkább, – folytatta Thurzó, – mert az én Felséges uramnak szoros kívánsága, hogy Felséged kegyelmébe fogadja az megtévelyült Kornis Boldizsárt.

– Semmi külömb? – kiáltott a fejedelem s kardjára csapott, – semmi nagyobbat nem kíván a Felség? – s búcsúzóra nyujtotta kezét a nádornak, aki azt alig fogadta el.

A tanácsurak hallgatva s komoran álltak, senki sem szólt bele sem jobbról, sem balról.

A fejedelem kikísérte vendégét s mikor a seregek látták, hogy a nádor egyedül ül lóra s ő is, a fejedelem is hideg, komor s kimért, attól a perctől kezdve semmit nem mozdultak, csak egymás szemére vigyáztak nagy szorgalmatossággal.

Előbb a nádori seregek távoztak el, azután a fejedelem fordított Tasnád felé s mindenki suttogott, hogy ebből nem haszon, hanem gyűlölség s kár lészen, hogy az urak étel ital nélkül s ebéd előtt úgy eloszlának.

A fejedelem Tasnádon ebédelt s Nagy Andrást magához rendelé, egymagát s minden tanácsa nélkül megadta neki a parancsot, hogy sietten sietve s lóhalálában ültesse fel seregét s induljon meg Lugos felé s onnan bé Erdélybe a Vaskapun Brassó iránt Szeben alá: Meghagyta azonban, hogy a szászokra nagyon ügyeljen, egy hajaszáluk meg ne görbüljön, mert velük másképen akar végezni.

Egy hét mulva Kolozsváron volt, s a fejedelmi palota ablakai alatt ácsoltatta meg a vesztőhelyet s a kiugró tornácról nézte végig Kornis Boldizsár lefejeztetését.

HARMADIK KÖNYV.

I.

A fejedelem megállott a kapu előtt s az olasz sípos sikoltó szerszámán fujni kezdte, hogy »Lóra hajdu, lóra«. A fejedelem kívánta, hogy harsona szóljon s a falakról mind ide néztek a várőrizők.

– Pompásan van építve – szólt a fejedelem s a bástyát tisztelettel nézte.

Mindnyájan felnéztek a kapuboltra, mit a fejedelem megcsodált.

A biró s a tanácsurak lassan, méltóságosan néztek fel, gőgösen a magukéra, a menet, mely a fejedelmet kikísérte a városból, megtorlódott.

– Mikor rakták ez falakat? – kérdezte a fejedelem.

A főbíró, mint akinek derogál, hogy ő maga feleljen nem szakjába vágó kérdésre, így szólt:

– Felséged parancsolatjára Scharffeneck uram, városi Schreiber úr megfelel:

Intésére előlépett a város főjegyzője, hosszú sovány meggörbült nyakú ember s latinul szólott:

– Ezt a kapuboltot felséges fejedelem épen százhúsz esztendőknek előtte rakták az mi atyáink, a régi nagyszebeni polgárok.

– Mennyütő kő se fogna rajta, – szólt a fejedelem.

A kapu maga is impozáns volt, nehéz nagy tölgyfakapu, melyet csigákkal s láncon lehetett felvonni, de még félelmesebb ahogy védve volt. Börtönszabású fekete alaguton kellett a városba bejönni a kapuról s annak minden oldala lőrésekkel volt tele, s azon belől fegyveresek állottak most is s végül egy kerek csarnokba ért a bejövő, amelyben ismét lőrések többszörös ablaksorából halomra lőhették a támadókat.

– Bevehetetlen egy kapu, – ismételte a fejedelem bólintva.

A gőgös szebeni polgárok, akik oly merevek voltak s fagyosak, mintha egy parányit elmosolyodtak volna.

– Ha isten ne adja, – magyarázott a Schreiber, – az ellenség a kapuig érne, annak kell útjokat állni, mert száz mázsás súlyával várfalnál erősebb, kívül-belül öreg vaspáncéllal burítva, sem tűz, sem ágyúgolyó nem fog rajta. Kívülről az előre kiugró bástyák védik, bent, ha isten ne adja, az ellenség beszakítaná, a tornác s a csarnok. A hetvennégy ablak rakva a szabócéh fegyvereivel.

A magyar urak szinte megiszonyodtak, ezek egy perc alatt halomra lőhetnék őket. A jegyző szavaiban szinte mintha valami fenyegetés s megfélemlítés lett volna, válasz arra, hogy a fejedelem seregeit beeresztették ugyan a külső városba, de hiába vagyon neki ott húszezer főnyi serege: nem fog tudni a várba bejutni s ne is próbálja!

– S ha még mind ezeken által jutnának is, – magyarázta a városi jegyző, – maga a vár piaca úgy van készítve, hogy a kapufeljárást emeletes házak veszik körül s annak az ablakaiból, a legnagyobb seregeket is meg lehet semmisíteni.

A fejedelem gondolkozva nézett vissza:

– Látni kívánom.

A főbíró sietség nélkül, de engedelmesen meghajolt s a fejedelmet, aki visszafordult s a hat lépcsőfokon a vár udvarára ment, visszakísérte.

– Megmérhetetlen! – kiáltott fel a fejedelem körülnézve, – ennyi bölcsesség oly nagy régi üdőkbe!

– Felséges fejedelem, – szólt a főbíró sóhajtással, – atyáink idejében volt az aurea aetas!

A fejedelem bólintott:

– Főbíró uram, az aurea Aetas, az aranykor elmult minden népeknek: nyomorú világot értünk… De tik még mindig bölcsebb s jobb módon vagytok, mint mink: hiszen úgy vagyok én itt, mint egy madárfogó kalitkában, hiába akarnék el, kirepülni, s hiába vagyok ország fejedelme, ha a ti vendégszeretetek itt szánna tartani, mit tehetnék?

A főbíró megijedt: ennek foga van; ez valami fenyegetés.

– A fejedelmeket isten vezérli, nagyságos uram! – mondta alázattal.

– És a polgárok szeretete oltalmazza, – mondta a fejedelem szinte rendreutasítóan.

– Igenis felséges uram.

A fejedelem tünődve nézett körül a falakon, melyek csupa drágán megfaragott kövekből voltak rakva.

– Valóságos csudamívek, – kiáltott. – De nem azt csudálom főképpen, hogy a házak ily nagy szépséggel vagynak építve, hanem azt, hogy tik, szász uraimék, oly maréknyi kevesed magatokkal ebben az idegen világban ily nagy és hatalmas városokat s várakat tudtatok szerkeszteni magatoknak, amit mink magyarokul meg nem tudtunk szerezni a tulajdon hazánkban lévén…

– Nagyságod nagy jóságú hozzánk, – mondta a főbíró s nem hiányzott belőle az önérzet és a gőg, sem a harag, hogy a fejedelem még mindig itt bent vagyon, volna inkább kívül a kapukon; sokkal jobb szeretné, ha minden dicséret nélkül immár eltávozott volna.

– De mondd csak bíró uram, hogy is tettetek tik szert ennyi s ily erős privilegiomokra? Mégis érthetetlen, hogy a fejedelmek az ország kárára s a többi hazafiak rovására hogyan adhattak ennyit nektek?

A főbíró megkomorult s hallgatott, aztán lassan szólt:

– Azok a privilegiomok a nagy és dicső királyok idejiből valók felséges uram, mikor még az ország minden határostul egy vala s nagy és bölcs királyok ültek Szent István király trónusán, s Erdély is a szent korona alatt feküdött.

– Cur, quomodo, quando? – mondta a fejedelem, – miért, mimódon s mikor?

A bíró hosszú, ezüstmíves botját megemelve, intett a jegyzőnek:

– A fejedelem úr őfelsége hallani parancsolja.

A jegyző latinul s szónokolva beszélt, ahogy a hivatalos szónoklatok számára már gyakorta elkészült e feleletre.

– Illustrissime Princeps, mindnyájunk nagyhatalmú fejedelme s ura. Mikor Szent István első magyar királynak ükunokája II. Geica király azmi régi atyáinkat, a Rajna tartományokból s Flandriából ez hazába béhivatá, az 1149. esztendőben, négyszáz és ötven esztendőkkel ezelőtt itt: a mi atyáink sűrű mocsarakat találtak s irtatlan rengetegeket, amikbe iszonyúság volt csak bele is hatolni: akkor a király azt felelte nekik: fiaim, maradjatok itt nálam s irtsátok ki az erdőségeket s tegyetek a helyére réteket és szántóföldeket, szárasszátok ki a vizeket s mocsarakat, s ültessetek a helyére kerteket: én pedig adok nektek hazát e hazában és nyugodalmat e hánytorgó világban, hogy munkáitok gyümölcsét élvezhessétek.

A fejedelem kíváncsian figyelt:

– Folytasd.

– És a mi atyáink négyszázötven esztendők alatt megmívelték ezeken a helyeken a csodát: vad népek köröskörül s fosztogatók, akik Oláországból, Moldvából s a hegyeken tulról csaknem minden éven betörtek, rákényszerítették őket a várépítésre, s a vad természet, amellyel nyomról-nyomra s lépésről-lépésre kellett harcolni, rá a munkára. De ők legyőzték az akadályok toronymagasságú gátjait, s virágzó világot teremtettek Isten segedelmével, amilyet nálunknál ezerszerte hatalmasabb népek sem tudtak külömbül megcselekedni a messze nyugaton. Első bíránk és építőnk levén ama Hermann bíró, kiről nevezzük a várost a Kis Szeben vize mellett, melyről a ti nyelveteken, Felséges Uram, neveztetünk Nagy Szebennek.

Valami hivatalos önérzet és gőg volt a jegyző szavaiban, amely föllázította a magyarokat.

– Mégis nektek valami titkotoknak kell lenni, – mondta a fejedelem, – nektek van valami boszorkány tudománytok, hogy meg tudtátok tenni s mi magyarok, székelyek s több mások koldusúl tengődünk környöskörül.

– Nagyságos uram, – szólt a bíró, – környöskörül, mindenfelől vész üldözi a szegény szászokat, akik oly kevesen vagynak és oly sokan gyűlölik, nem azért, mert gonoszak, hanem mert szorgalommal gyüjtenek, óh felséges fejedelem, a szegény szászok annyi század alatt megtanulták, hogy ez országban csak a munka teszi őket hasznossá a boldog urak között, ezért dolgoznak oly telhetetlen buzgósággal, de isten óvjon bennünket attól a gyanútól, hogy nekünk jobb dolgunk vagyon, mint a Nagyságod többi dicső népeinek.

– Fejemre veted? – kiáltott indulatosan a fejedelem, – ilyen vár belsejében pörzsölöd orrom alá!… s ha én hazamegyek Fejérvárra, az én fővárosom egy romlott patkányfészek és sasrúgta viskó, mellettetek!

– Nagyságos uram, kézcsókoló alázattal könyörgök, mink polgárok vagyunk, nem fegyverforgatók; jámbor népek; mink a suton ülünk s a kalapács és a szerszám mellett maradva, vagyon időnk babrálni ily semmiségeken, de Nagyságod vitézi, ami irigységünk s félelmünk és országunkra nézvést dicsőségünk, lovon és gyalog, fegyverrel nőtt hősök, akikre mi még árnyékát sem merjük nézni magunknak…

– Azt akarod mondani, hogy nem vagytok jó fegyverforgató emberek? – kiáltott a fejedelem. – Hát hova menjek még vitézebb katonákat látni, mint a polgárságnak az a vitéz ezrede, amely köztetek vagyon?

– Felséged nem ismeri a mi elnyűtt testvéreinket, akik elnehezedett testtel, munkában kifáradva, vékony lábszárakon vonszolják magukat s törődött karral, vállal cipelik a pajzsot és a dárdát…

– Szó sincs róla, – kiáltott a fejedelem, – tik vagytok az én országomnak legkülömb vitézi, s én aki egész életemet lóhátán töltöttem s katonák között, én mondom nektek, hogy büszke volnék, ha e polgársereg velem jönne az én oláországi utamra.

– Nagyságos uram, – szólt rémülten a főbíró, – isten áldja meg nagyságodat e szépséges szavaiért, de hogy lehetne az, hogy ezek a szegény polgárok és törött testek oly hosszú útra elinduljanak?

A fejedelem nevetett:

– Oláország nektek oly messze vagyon s portékákkal elmenni bé Konstantinápolyig s Arábföldig s Muszkováig, vagy Brünnig, s Amsterdamig, az semmiség?… No de nem is kivánom tőletek, titőletek csak azt kivánom, hogy azalatt, míg mink kint az ország javáért s erőjéért vérünket ontjuk, tik itthon míhelyeitekben munkálkodván, fegyvert s más szükségest cselekedjetek nekünk.

– Nagyságod a legbölcsebb fejedelem, – mondta mélyen meghajolva a főbíró, – s mi gyermekeink szívébe iktatjuk nagyságod nevét.

A fejedelem nevetett s a főbírónak sunyin bekacsintott a szemébe s megbökte tréfásan az oldalát:

– Meg van hozzá minden módotok!… erős váratok, gazdag szántóföldjeitek, erős törvényeitek, azt csináltok, amit akartok: ez az egész város különös egy község, bíró uram! – s az oldala mellett álló brassai bíróhoz, Weiss Miályhoz fordult, – nemdenem a ti várostok minden civise csak a városban egyes, tehát a város: a nemes személy s úgy gondolom, a hét szász város hét nemest jelent a hazának.

– A hazának felséges uram, – mondta óvatosan a brassai bíró, – minden város ezer és ezer hű polgárt jelent.

– De egy kommunitás: egyben egy nemes ember személy, nem úgy van-e?

A főbíró szól nélkül meghajlott.

A fejedelem türelmetlen volt a hosszú beszélgetés miatt már, mintha valami fenyegetné.

– No isten velünk főbíró uram!

Hirtelen valami jutott eszébe:

– De valamit óhajtanék tőletek, míg elmennék: sohasem láttam még polgársereget s én az embert, katona lévén, csak mint katonát esmérem: akarnám látni a szebenieket, hogyan tudják a katonarendet, mustrát hogy állanak, főbíró uram!

A bíró gondterhes arccal nézett maga elé:

– Felséges uram, – mondta, – városunk statutumai szerént a fegyvereket a fegyverhelyekről elvinni vagy elmozdítani is nem szabados.

– Távol legyen! – kiáltott a fejedelem, – kivánom is maradjon minden úgy, amint tik szoktátok. Én nem megváltoztatni akarván az tik szokásit, csak megismernem. Doboltasd fel az népeket s csak így puszta kézzel támadjanak fel a szemem előtt.

A főbíró gondolkozott s engedelmet kért, hogy tanácsnoktársaival szólhasson.

Már mikor a fejedelem váratlanul országgyűlést hirdetett Szebenbe s a tanácsban arról volt tárgyalás, hogy illik a fejedelmet formálisan meghívni, természetesen nem a várba, csak az alsó városba, ő ennek is ellene volt, ő már akkor azt mondta, inkább fegyverbe szálljanak, mint beeresszék a fejedelem seregeit a városba. De akkor leszavazták, mert a többség félt a következményektől, a fejedelem bosszújától, most aztán itt van: húszezer fegyveres van a külső városon s már csak a vár az övék… Az alatt a pár pillanat alatt, míg társaival külön lépett, felviharzott benne minden rémület: mikor a fejedelmet ötöd- vagy tizedmagával hijták meg éjjeli szállásra a várba, a fejedelem ravasz módon harminc fegyveresét küldte előre a társzekerekkel, melyben állítólag kincsei vannak s melyeket félt kint hagyni a saját táborában. Igaz, harminc kísérő jár a fejedelemnek, de azonkívül a társzekerek kocsisai és kísérői újabb huszonhét emberszám volt. Nem lehetett azonban semmit sem tenni, mégis nem hívhatták ki a seregek dühét. A kapunál állók ugyan megijedtek, le akarták ereszteni a kaput, de azok nevetve kiáltották, hogy: »Megálljatok komé, még hátra van a fejedelem!«

Nem tetszett neki most ez a hosszú diskurálás elmenetel előtt s szapora szóval emlegette isten nevét, mentse meg őket minden veszedelemtől.

A tanácsnokok gyávák voltak s azonnal beleegyeztek a fejedelem kívánságába; a főbíró néhány pillanat mulva alázatos és szomorú arccal tért vissza:

– Nagyságos uram, Felséged parancsolatjára megveretem a dobokat.

A fejedelem nagy szeme nagy fekete lobbot vetett, de hamar lehunyta s nem szólt, mert a torka el volt fulladva az izgatottságtól.

Dobosok verni kezdték a szépmívű rézdobokat s arra mint egy méhkas, megmozdult az egész vár s mindenfelől polgárok rohantak elő a piacra.

A céhmesterek előléptek s az ő intésükre minden céh külön állott fel.

Egyenes sorokban egymás mellett, hogy bámulat volt nézni, mily gyorsan, szabályosan s szó nélkül, úgy ment, mint az álom, mint a boszorkányság.

A főbíró valami borzasztótól félt, nem mert a fejedelemre nézni, ahogy nem mer az ember a fenyegető veszedelemre, a fejedelem nyugtalan volt és ideges, izzadt s az arca borzasztóan rángatódzott.

A főbíró száraz, rekedt hangon, mereven mutatta be neki a csoportokat:

– A céhek, rend szerént, felséges uram; itt vannak a mészárosok, elől, mellette a pékek s csizmadiák, timárok. Másfelől a kovácsok, szűcsök, keztyüsök, szűrszabók, késmívesek. Hátul állnak, szemben a kalaposok, kötélverők, gyapjuszövők, takácsok, kádárok. Kétfelől az utca merevén a fazekasok, nyílcsinálók, szabók s zacskókészítők.

– Hány céh van összesen?

– Tizenkilenc, felséges uram.

– Mondd meg a céheknek, hogy meg vagyok elégedve a renddel s fegyelemmel s katonai szerrel. Ha kézmíves polgárok ily katonaságot tudnak mutatni, csodálom is, mért kell az egész életet katonaságban tölteni, holott a rendes katonanépekkel ilyen kemény regulákat elviseltetni nem lehet… Mondd meg a polgároknak, hogy örülnék, ha céhetekben egy helyet ülhetnék.

A főbíró meghajlott.

– Parancsolatjára felségednek.

Németül szólani kezdett a néphez. Szavaira a céhek hatalmas vivátot csaptak, a polgárok felemelték a két karjukat s levegőbe nyújtották s boldogan kiáltottak. Éltették a fejedelmet tiszta szívükből.

Ebben a percben azonban a kapu felől valami szörnyű és félelmes robaj hallatszott s a főbíró felnézvén a bástyákra, az őrök, kiknek semmi körülmények közt sem szabad helyüket otthagyni, mind lebámulnak a piacra, németül ordít rájuk:

– Nézzetek a kapura!

De már akkor hömpölyögve, egymás hegyin-hátán tódul fölfelé, a kapucsarnok lépcsőin fel, fegyveresen a fejedelem hajdusága s azonnal a bástyákat rohanják meg kétfelől s egy pillanat alatt mind a lőréseket a fejedelem népe lepi el.

Az urak ugyanakkor kirántott karddal, életre-halálra készen a fejedelem körül.

– Árulás! – üvöltnek a polgárok.

– Árulás! – zúg az ordítás a városon.

A főbíró a rémülettől elveszti fejét, neki kellene parancsot adni; a polgárság rendei felbomlanak, de már el vannak vágva, fegyvertelenül, a hajduk a várfalakon, a kapufalakon a fegyvereknél.

A főbíró felemeli két karját, senki se figyel rá, a céhek az utcákra húzódnak.

Nagy András szörnyű alakja megjelenik s irtóztató hangon ordítja:

– Aki megmoccanik, halál fia.

A főbíró csak tartja, tartja, felemelve karját, szó nem jön a száján.

A fejedelem kacagva, boldogan, ujjongva nézi beözönlő hajduit, akik a kapuról mint az áradat tódulnak, tarkán, szennyesen s dalolva.

– Ezt soha nem hittük volna, – kiált a főbíró felé harsonás kacagással s a főbíró csak áll, áll megdermedve s fölemelt merev kezekkel.

Akkor egy lövés az emeletes házból balfelől s szíven lőve elbukik a fejedelem oldala mellett, közvetlen közelében, kartávolságra, Kereky Feri.

Oroszláni ordítás tör ki a fejedelem torkán.

Abban a pillanatban egy fiatal suhanc hajdu, egy rózsásképű gyermek ráveti magát a főbíróra s markolatig döfi kardját bele.

– Egyet: egyért, – sivítja.

– Irtsátok ki! – üvölti a fejedelem s a hajduk megrohanják a ház kapuját. – Kereky Feri, fiam, ölbe vegyétek, orvost, orvost!

– Aki férfi az utcán találtatik, megölessék! Hirdesd a népednek, kutya!

S a városi schreiber, Scharffeneck uram, nyitott szájjal, felemelt karokkal, nehéz, kínos, lidérces álomban megfordul s hirdet, parancsot hirdet, ő úgyis csak parancshirdető. Hogyan? a dobnak is fáj az, hogy ki dobol rajta: ha halált dobolnak, halált, halált, élet helyett…

A magisztrátus körülveszi, mind feltartott kezekkel, a fejedelmet, int, könyörög s parancsol nyugalmat az ablakok felé.

Több incidens sehol, a szászok rémülettől elhalva hagyták bevonulni a hajduk tízezreit s hagyták az urakat felmenni a városuk házára, hol is az országgyűlés azonnal megnyilott.

Megnyitotta maga a fejedelem:

– Nagyszeben e perctől fogván az ország fővárosa lett s elvétetvén a szász nemzettől, a magyarságnak adatott. Kívánjuk kancellárunktól, hogy ennek okait, magyarázatját s az törvénycikkelyt előtárni s terjeszteni ne halassza.

A kancellár felállt s kivárhatatlan sokáig tartó hosszú latin beszédben fejtegette a mai esetnek fontosságát s jelentőségét.

A rendek, akik semmit sem tudtak, mert Géczyn, Imreffyn s Nagy Andráson kívül egyáltalán senkinek sejtelme sem volt az egész tervről, a rendek megdöbbenve s maguk is halálos rémületben, még fel nem ocsudva ültek s hallgatták a kancellár oratióját, amely a besztercei országgyűlésnek folytatásaképen felsorolta mindazt, ami a Kendy–Kornis-féle összeesküvés ügyeiből még elintézetlen volt az ország előtt.

Felolvasta Kornis tanuvallomásaiból azokat a részeket, amelyekből kiderült, hogy a szászok is részesek voltak a lázadásban. A szebeni tanács, mint maga a tanács némely tagja elárulta, mert a fejedelemnek még a tanácsban is voltak titkos hivei, akiket Géczy vásárolt meg, – a szebeni tanács 30.000 forintot igért Kendynek arra az esetre, ha beüt.

Szörnyű dolgok voltak ezek s a hallgatók egész teste lúdbőrözött s oly némán hallgatták, mint a temetési beszédet.

»A szászok azonfelül szoros szövetségben voltak az olá vajdával, úgy mint az elmult esztendőkben, mikor Mihály vajdának ők voltak készséges hívei, segítői s protektorai, ugyane Sennyeyekkel s Kornisokkal egyetemben, akik bevezették az oláhot a hazába. Megvannak a levelezések, sőt megvannak az orosz nemzettel való összeszövetkezésüknek dolgai is, mert nem röstellték a távoli Moszkovába küldni követeiket, s részük van a lengyel-orosz háborúnak kitörésében, s nem rajtuk áll, hogy az Uristen a maga kiszámíthatatlan bölcsességében mindezt épen ellenük fordította.

»De ha mindez nem volna is, akkor is a fejedelemtől ered minden polgári jog s privilegium, s minden polgári munka annak a legfőbb jusnak alapján épül, amit a fejedelem akarata teremt: ha tehát a fejedelem hűtelennek s a közhazára károsnak tartja egy népség munkásságát s a hazában való tartózkodását, joga van a privilegiumokat épen úgy megvonni, amint megadta s e népet ugyanúgy száműzni, mintahogy behívta.

– Szászokra, csakhogy szászok legyenek, szükségünk nincs! – kiáltotta Imreffy nagy oratori hangon, – szászokra csak addig van szükségünk, míg azok megismervén jogaik s rendeltetésük határit, alázattal s hűséggel minékünk dolgoznak, s iparbeli s kereskedésbeli tudományukat a közhaza javára fordítják: de abban a percben, mikor ezt ellene fordítják a hazának, mikor éket vernek a megromlott haza s külső szövetségesei közé, mikor belső ellenségekké váltak a haza közepén s pedig birtokában levén minden vagyonnak, amit ez a haza adott, minden erőnek, amit ez a haza termett s minden eszköznek, amely a haza oltalmára kellene s ellenben a haza legfőbb romlására leend szánva: akkor a fejedelemnek egy kötelessége van, az, hogy bátran kitörje a nyakát.

– Vitézlő uraim, Erdély rendei s tagjai, – kiáltotta, – az nagy s dicső Báthory nemzetség pajzsában három sárkányfogak vagynak írva, annak az emlékezetére, hogy legelső őse Bátor, az rettenetes országszárasztó s szűzlányemésztő sárkánykígyónak hét fejét lemetszette s ezzel az régi honfoglaló magyarságnak Átilla, vagy Árpád, első királyaink idejükben, megváltotta ezt az országot: most ime ennek a nemzetségnek ez idő szerént való utolsó férfitagja, Báthory Gábor, esmét az sárkánykígyóval kelt harcra s még pedig ugyancsak hétfejű sárkánnyal, amely minden aranyat és értéket és erőt felfalt s magába szívott, hogy kövérségében felpöffedve s megdagadva az egész hazának életét s jövendőjét megszakassza: Báthory Gábor, a mi istentől adatott fejedelmünk a hétvárosú szász sárkánynak egy fejét s pedig a legnagyobb, leghatalmasabbat lemetszve a porba vetette s tik lábaitokkal tapodjátok!

Megdermedve hallgatták a rendek s egyetlen torokból éljenzés nem hallatszott, kimeredt szemmel nézték a fonnyadt Imreffyt, aki száraz hangján képtelen volt belső lelkesedés tüzét árasztani; szónoki figura lett a képből, s ők iszonyú rémülettel látták, hogy itt egy olyan kormányzati programmról hullott le a lepel előttük, amelyet soha nem mert volna senki is elhinni… Az erdélyi urak, még Báthory leghívebbjei is megrendülve gondoltak arra, hogy most fegyvert fogtak a saját hazájuknak kiirtására, mert mire fog az vinni? hogy a három nemzet közül kettő, a magyar és a székely, a harmadikat kiölje? s ki fog a szászok helyett nekik ehhez fegyvert szolgáltatni s pénzt s szekereket s minden egyebet, amit a szászokon kívül senki nem tud e hazában sem csinálni, se szerezni?…

Imreffy hiába várta az éljent s hiába várta a fejedelem is a másik szobában, a kancellár erre maga parancsolta el a vivátot:

– Nos enim universi Status et Ordines Inclyti Transsilvaniae: mink az hires neves, dicséretes Erdélyországának státusai s rendjei, juramus per Deum vivum et verum ac ipsam Sacra Sanctam Trinitatem: esküszünk a felséges igaz élő istenre és a szentháromságra: hogy a mi fejedelmünket ebben a harcában s háborújában s a nemzet javára való törekedésében, soha el nem hagyjuk, segéljük s ha kell vele élünk, ha kell véle halunk s mindenkinek, aki más gondolaton van, halálára esküszünk! Vivat Gabriel Bathory Princeps Transsylvaniae!!!

Mint kígyóbűvölettől megdermedve állott fel az egész gyülekezet s vele kiáltották s nem volt senki, aki ne kiáltotta volna a jurót, az esküszömöt s a vivátot, mert mindenki érezte az Imreffy gyilkos szemét magán, ha késve, vagy lassan, vagy nem elég erősen mondta…

A szász tanácsbeliek, akik ezt meghallgatni a terem sarkában állván, jelen lehettek, halálos kétségbeeséssel, deliriumban hallgatták a szavakat, halálos ítéletüket, arról a helyről, ahol még ma reggel ők ültek, azokról a padokról, melyeket ők faragtak s építettek a maguk számára s atyáik, őseik négyszázötven éven át…

Imreffy átadta a szót a fiskális direktornak, aki kezdte felsorolni a szászoknak vétkeit pontonként s még a gyűlésből kívánta elfogatni s börtönbe vitetni azt a 147 személyt, akik fejenként részesek az ország elleni praktikákban; ami meg is történt, maguknak a szász tanács tagjainak kellvén vezetni az őröket, akik a 147 személy ellen elindult s estvére csakugyan, nehányuk hijjával, kik véletlenül nem voltak a városban, együtt is volt az a 147 személy, kiknek neveit Géczy listáján találták. Minden elfogott polgár háza előtt fegyveres katona maradván, aki senkit a világon sem ki, se bemenni nem engedett a kapun többé.

Míg az országgyűlés folyt, azalatt a fejedelem a nagy tanácsház melletti kisteremben a sürgős dolgokkal foglalkozott, a vár megszállásának minden dolgáról neki hoztak jelentést.

Kamuthy Farkas, akit már Kolozsváron kinevezett Szeben főispánjának, két városi emberrel jött, s jelentette, hogy a bevonulás megtörtént s minden rendzavarás nélkül perfectuáltatott. Az összes várfalak a magyar hadak által vannak megszállva s a város minden tere s utcája őrséggel rakva.

– A város kulcsait akarom, – mondta a fejedelem. – Fegyvereket beszolgáltatni, élethalál büntetés terhe alatt mindennemű fegyvereket a város piacára egybehordass s a fegyvertárak kulcsait…

A két szász, a Markrichter s a Decimator remegve vette tudomásul a parancsot s alázatos engedelmességgel jelezték készségüket.

A városban nem volt egy pisszenés sem. A lakosok a házakba húzódtak, bent a családok egymás karjába borulva, reszketve várták a halálos jövendőt. Ajtók, ablakok bezárolva, a félelem s rettegés minden kínjait szenvedték.

Most Nagy András jelentkezett a fejedelemnél s meglehetősen kihívó hangon követelte a szabad rablást. Nem bír a katonákkal, – úgymond, – mert a hatalmas isten is látja, milyen igazság nélkül való volna megvonni tőlük, mikor annyit koplaltak s szenvedtek a hazáért s a fejedelemért, csak most is, harmadhete már, hogy főtt étel nem volt a szájukban.

A fejedelem jól tudta, hogy az utolsó három napot már külső Szebenben töltötték s nem kell félni, hogy éhen maradtak volna, belső dühvel hallgatta a fenyegetést: markában volt a hajduknak, akik tízezren voltak s velük szemben neki csak az az ötezer főnyi népe volt még ma is, akit a nádori találkozóról hozott magával.

– Haggyuk ezt, Nagy András uram, – mondta kevélyen, – mink Erdély fejedelmi vagyunk s nekünk az országra kell gondot viselnünk mindközönségesen, nemcsak az hajduságra: éhel halni nem hagyjuk emberinket meghigyje kegyelmed. De inkább: kend nekem harmincezer főnyi népet igért, most már benne vagyunk a hadban s még mindig nincs itt alig harmada. Ezzel menjek én nagy Oláországra?

– Vagyon Nagyságodnak nagyobb országja is a Hajdukerületnél, – vetette gorombán Nagy András, – mégsem látom az népek százezerjét…

– Semmi köze kendnek tovább a maga dolgánál, kend a Hajduság generálissa s nem Erdélyországé.

Nagy András egyet nyelt, szűrét megrázta magán.

– No iszen nem szóltam.

– Vagyon nékünk népünk ezerannyi, mint a hajduság magvastól s fejestül.

– Látom, ha csak az ablakon ki is tekéntek.

– Mink nemcsak az orrunkig látunk, – kiáltott a fejedelem, – hanem még az erdélyi hegyeken s havasokon is túl: nekünk nemcsak a szebeni piacon dolgoznak, hanem Karakkó s még Moszkuva piacán is… Nem egy napra kell az ember Nagy Anderjás uram, s ha a hajduság meg nem felel szerződésinek, lesz még idő, hogy melegebb lesz a holnap, mint ebnek a korc…

– Eb ura kurta, – káromkodta el magát Nagy András, – tízezeret lehoztam, tízezeret felküldtem Kassára s tízezeret akkor parancsolok Nagyságod alá, mikor nem kell féltenem otthon az asszonyok s gyerekek fülit-farkát…

A fejedelem elhallgatott.

A hajduvezér mogorván a tarisznyába kutatott.

– Nem lehet ám csakúgy elindejtani az velágot: – morogta – eleget szenvedtünk tavasz óta, lu hátán ellazsnakolni egy derága hónapot! Mibül él a szegény hajdu, levegővel béllelt káposztát egyék s lova igéret abrakot?

Egy levelet vett elő s odanyújtotta a fejedelemnek:

– Mi ez?… – dörmögte a fejedelem.

– Olvassa el, meglátja Nagyságod.

A fejedelem olvasni kezdte s amint értette, az orcája kezdett kiderülni, mint a rét, ha kisüt a nap. A levelet Dóczy Orbán írta Mágócsy Ferencnek, a munkácsi kapitánynak s bizonyára a hajduk fogták el, úgy kerül ide s a levélben nagyon keservesen panaszkodik arra Dóczy uram, hogy a hajduk nagy sereggel közelednek Kassa felé s az urak az egész vidékről igen menekülnek a városra. Sőt az a hír tartja, hogy a hajduk Lengyelországra készülnek s onnan a lázadó lengyelekkel Moldván keresztül mennének Oláországra, ahova az erdélyi fejedelem épen most készülődik betörni. Kéri azért Mágócsy nagyságos urat, hogy erősen felkészüljön s jöjjön elébük s szorítsák meg Csapnál a hajdukat, ahol át akarnak menni a Tiszán.

A fejedelem lázzal olvasta a levelet, amely igazolta a hajdukat s vállára csapott Nagy Andrásnak:

– Jól van, Anderjás bátyám, – mondta – legyen kegyelmed megnyugodva, a hajduknak semmi rövidsége nem leszen.

– Ihes ám a nip – morogta Nagy András.

– Jól van jó, mindjárt doboltatom az eleséget, – nevetett a fejedelem – de azt megparancsolom, hogy esti hat óráig egy teremtett léleknek sem szabad s még az atyaistennek se! érted-e, semmiféle házba belépni!

Mindjárt hivatta, a Nagy András jelenlétében, Kákoni Istvánt az új városkapitányt, a Kamuthy öccsét, s kiadta a parancsot, hogy gondoskodjék elegendő élelemről s italbéliről.

Nekünk is néminemű vacsorát, – tette hozzá – ahol kedvelt híveinkkel megelégíthessük ez nehéz és dicsőséges nap után való éhségünket s szomjuságinkat.

Nagy András megnyugodva elment, akkor Kákonit közelebb intette a fejedelem:

– Estve hat órára rendben lesznek-e az összes salva porták s salva gvardiák?

– Igen, felséges uram.

– Meglegyen, mert a te felelősségedre mén!

– Minden háznál, nagyságos uram, ahol a gazdát elfogják, őr marad, aki senkit sem enged be, ha meg is indulna a szabad préda.

– Életével felel minden őr, – mondta a fejedelem s nevetett magában, ha a hajduk rájönnek, hogy a leggazdagabbakat a fejedelem kivette a körmük közül. Ebben a percben éljenzés volt a tanácsteremben, odafigyelt, aztán így szólt:

– Megerősíteni minden őrséget a salva porták előtt.

– Igen. De nagy dolog vagyon, nagyságos uram, a szász házakban nemesi portékákat leltünk; arany-ezüst marhát, kit a Bánffy, kit a Bocskay címerrel, kit más magyar nemesekével.

A fejedelem felhördült:

– Óh, a bestye rablók.

Imreffy jött a tanácsteremből, maga helyett tiszttartót hagyván a gyűlés élén.

– Mit szólnak az uraimék? – kérdezte a fejedelem.

– Áment felséges uram – mondta Imreffy, de szeme vörösen izzott.

Fulladtan s fojtottan tette hozzá:

– Minden ember jól tudja az életit!… Megmondtam s megizentem előre mindeneknek, hogy aki szereti az életit, ellene ne merjen szólani a Szeben dolgának s ne merjen őfelsége propositiója ellen reluctalni.

– Sic volo, sic jubeo, – morogta a fejedelem – sit pro ratione voluntas: igy akarom s teszem, akaratom a törvényetek… Lódulj – szólt rá Kákonira, aki sietve ment el.

– Ily szájatáti fajankókkal világot venni, akiknek soha egy gondolatuk nincs. Ennél egyszerübb feladatot már nem bízhatok rájuk s erre sem valók…

– Nagyságod szívén viseli a haza sorsát s a magyar nemzet jövendőjét: de ők hol vannak, a magyar urak? – mondotta dühödötten Imreffy. – Még semmi bandérium sehonnan be nem jött, ennyi emberrel induljunk-e az háborúba?

– Ha hajduim nem volnának, meg sem kezdhetem az egészet, ülök Kolosváron s nyakamra várom, míg Forgács uram felkészül Kassán.

– Hol van Bethlen Gábor? – kiáltotta Imreffy – a székelyek meg se mozdultak, a székelység urai közül még senki is nem jött be: s Szeben mégis megvan!

A fejedelem mereven nézett rá:

– Szeben megvan, megvan, de még evvel nincs meg az egész világ: ez még csak az első, de hol van még Brassó s az egész olá had: üres kézzel menjek, egy nádvesszővel a százezrek ellen!

Hirtelen parancsolva mondta:

– A szebeniek lakásiban nemes-címeres szerszámokat leltek. Nótába fogni őket rablásért s elkobozni minden kincsüket, Géczy holnap evvel indulhat a portára… A brassai bírót megvallatni, rájuk is ki kell sütni a hazaárulást. Jó, hogy még itt van… s a városra rögtön kiszabni százezer forint bírságot…

– Ez mind lehetséges nagyságos uram, – mondta Imreffy kissé gúnyosan – mert a madár kezünkben vagyon, de az ország még nincs jelen s nem tudjuk Bethlen uram hogy véli a székely urak dolgát.

– A székely urak? – acsarkodott a fejedelem – azoknak megtöröm csontját: ha holnapra bé nem jönnek…

Imreffy gondolkodva nézett a fejedelemre:

– Nagyságos uram, azok nincsenek egy városba begyűjtve – mondta élesen.

– Aki egy csomóban van, azt a méhet egy helyen kell megfüstölni; aki szanaszét van, a medvéket, farkasokat, rókákat, azok megett fel kell gyújtani az erdőt s mind odaég… futtában agyonverheted…

Közelebb lépett Imreffyhez s egészen fojtottan mondta:

– Ha a székely urak holnapig be nem jönnek, a holnapi országgyűlésen kinyilváníttatom, hogy minden székely jobbágyok, kik a sereghez bevonulnak, szabadok lesznek s nemesek.

Imreffy megtorpadt: parasztforradalom: a székelyeknél soha nem volt úr és jobbágy, csak Mátyás király halála után indította ezt Báthory István erdélyi vajda s ebből lett a nagy parasztrevolutió, mikor tüzes trónon sütötték a székely királyt, Székely Györgyöt; Imreffy már látta az ország e legtekintélyesebb s leggazdagabb sarkának tüzben s lángban lobogó napjait, egy percig megiszonyodott a következményektől s életét féltette: a fejedelem megérezte gyávaságát s nem adott időt sem vitára, sem fontolgatásra:

– Az artikulust írd meg, – mondotta – s reggel a gyűlésbe bevisszük.

Imreffy sápadt lett: csak a mai dolgot is alig-alig tudta elfogadtatni a rendekkel: nem, azt soha el nem érheti, hogy az urak és bárók a parasztforradalmat megszavazzák.

– Nagyságos uram, mindent kockára tesz felséged.

Báthorynak szikrázott a szeme, keze ökölbe szorult s kardját markolta:

De ő is érezte a rettenetes ellenszegülést, amely egyszerre kifakadhatna s talán a túlfeszített húr elpattanik s mindennek vége…

– Hagyján, – mondta – majd más végit fogjuk a botnak… Nyelvedre ügyelj: ezt ki ne locsogd…

A fejedelem az ablakból nézett ki a városra.

Lent az ablak alatt a hajduk állottak s az idegen városban, ahol már most negyedszer volt jelen s győzelmet érezett a sok és hosszú elnyomatás, tűrés, hallgatás után, soká nézte a házakat, amelyek idegenszerűek voltak, keskeny kis emeleteikkel, utcára néző háromablakos homlokukkal, sehol egyetlen idegen, csak amott az a megkötözött, hosszúkaftános három szebeni kereskedő, akiket nemes katonák kard alatt kísérnek fel; a kezesek és túszok… Most ezek itt rabok saját városukban s ő úr az idegenek felett… Nagy, nagy diadalérzés fogta el: nem látta tisztán, mi lesz s hogy lesz, de érezte, hogy kezében van minden… Egyetlen csapásra megtörte a szászság erejét s meg fogja törni a nemességét is: s akkor a háta mögött lesz a néhány kiváltságos helyett a tömeg, a Dsingiszkán s az Atilla tömege, amely felsodorja a tömegeket a világ minden tájáról, az elnyomottak s megtöröttek, akikből hadsereg nő egy csapásra s előtte, utána, szavára, parancsára, királyi botjának intésire száguld el az Aldunára, el a fekete hegyekre, el Konstantinápolyra, honnan mint valami rejtekben élő, iszonyatos sárkány ül s les, vár s karmát hegyesen készíti a pogány török: s ha majd annak dögteteméről visszafordul, utána az özönvíz és előtte tűztenger és új képe lesz az egész világnak a tengerek között.

Mit neki gyűlés, országgyűlés, mit e néhány ember szavazatja, voksa, a maga erejéből s a maga akaratjából fog cselekedni: ő, Báthory Gábor, parancsolja s rendeli, hogy minden paraszt a székelységen nyerje vissza ősi szabadságát s fegyvert fogván, a fejedelmi táborra siessen Brassó alá.

Imreffyre fordította szemét, ez jól érti gondolatit;

– Ird meg ez parancsot kancellários uram s amely napon Bethlen Gábor megjött, az ő híre s tudta nélkül megbízható népekkel a székelységre publikálni kiküldd…

Imreffy értette.

– Isten előtt való bizonyságom, – mondta a fejedelem, – hogy ezt hasznos és szent dolognak vélem.

Imreffy gondolkozva s alázattal szólott:

– Oly jó, hasznos és szent dolgot az ember nem indíthat, hogy ha nem sikerül, az emberek ne szidalmazzák: viszont soha oly rossz dolgot nem cselekedhet, hogy ha isten jó végét adja, az emberek ne dicsérjék érette…

Báthory megértette: minden a sikerre megy: össze kell fogni erőit s markába ragadni a szerencse üstökét, vagy mindennek vége.

De nagynak s erősnek érezte magát: a mai győzelem után nem érzett lehetetlenséget tovább…

– Küldj hintót Dengeleghyné asszonyom után, – mondta, – osztoztatni kell az én dicsőségemnek napjaiban, mert soha oly édes testű-lelkű asszonyt szívem nem kivánt s ha isten engedi, senki más fejedelemasszonyom nem lészen rajta kívül…

Imreffy meghajlott; a fiatal ember úgy állott előtte, magasra emelt karral, hajába dúló ujjakkal, mámoros, szerelemvágyas, boldog, büszke legény: már elfelejtette Imreffynét, nem is emlékezett, hogy annak az embernek felesége szívéhez mily közel volt, aki előtt kitárja a szívét…

A kancellár elhidegülve nézett rá: ebben az egész forgatagban, amely itt megindult, hirtelen ez a fiatal fejedelem oly magánosnak s egy ujjal eltörhetőnek tűnt fel, hirtelen felgerjedt szerelmi forróságában, hogy ő érezte, a saját fejére szakadni a veszedelmet: de most hová legyen, nincs kibúvó s nincs menekvés ez alól már többet.

– Alea jacta est – gondolta magában – hozzá kötöttem magam, most mennem kell az ördögök szekerén…

Fanyar nyál futott össze a szájában s halálos hideg verejték ömlött a homlokán: akkor tett bolondot, mikor Kassán, a Bocskay halála után, elszegődhetett volna Illésházynál a trencséni vár kapitányának, de ő nagyobb jövőt látott a Báthory-gyerek mellett, hogy annak a feleségére villanó fiatal arcát látta…

– Bort adjatok – kiáltott a fejedelem, aki még egy kortyot sem ivott, mióta bejöttek a hajduk a várba.

Az ajtónálló mindjárt futott hozzá a tele kupával s ő hosszút, hosszút ivott a szász fegyverkovácsok céhének, pogánypénzekkel ékes, drágán kivert nagy kupájából…

Aztán mélységeset sóhajtott, mosolygott s lágyan, lazán, elborultan állt az ablakhoz s a mérhetetlen magas égboltozatra nézett…

Ilyen boldog, ilyen diadalmas, ilyen győztes még nem volt soha: s oly magánosnak, egyedülállónak, árvának érezte magát a nagy mindenségben.

– Ha ezt az atyus megérte volna, az ecsedi országbíró, a nevelőatyja, akit gőgben s hatalomban szegényt soha utólérni nem fog, ha mind e világgal bír is… amint szemét lehunyta, érezte magán, barna bogár szemének forró pillantását, ahogy rajta megnyugodott s benne lelte meg az életnek nagy reménységét és igazságát, mert ő is magányos vala szegény, minden szolgái, birtokai s hatalmai közt is…

Apjára szállt vissza gondolata, apjára, a nagy testes emberre, aki mindig jókedvű és tréfabeszédű volt, még halálos betegségiben is: »Gábris vitéz, Gábris vitéz« csendül vissza a régmultból, a gyermeki játékok korából a hangja… Ha megérte volna szegény, a Gábris vitéz mai napját… Húgára gondolt, a bestiára: no a gyalázatos ma meglátja, hogy jó lesz ügyelni magára… s felesége! óh a gonosz, gonosz asszony: ez előtt nem merte szabadon kiérezni, még gondolatban sem merte, győzedelmét: ez nem, Palotsay Anna nem jött volna véle, sírna most s nem örvendene, a hideg szent, a szentségében kegyetlen némber, óh, ez inkább vetné a gyehennára őt, mint a bakszász várost: soha ez, soha nem engedné, hogy megtörtént légyen, ami történt, de ő mit törődik vele: egyszer élünk s egyszer virágzik az ember ez földi életben; csákányosan szegül ellene a ránéző szemeknek s kellett, muszály volt, ki kellett robbannia, mert megfult volna, jaj, Bethlen Gábor nagy fekete szemeit látta már, mit fog ez szólani, mit fog ez szólani…

– Imreffy, – kiáltotta – azt a fiút akarom!

– Igenis, – szólt Imreffy – Szilassy Pál.

– Azt a fiút akarom.

– Kéznél vagyon, kegyelmes uram. Felséged udvari hajduhadnagyának, Szilassy Jánosnak öccse.

– Az én Kereky Ferimért.

Imreffy csöndített.

– A fiút! – szólt az ajtónállónak.

A fejedelem dagadt kebellel sóhajtott.

– Azér ezt megcsináltuk.

A kancellár érezte a fejedelem olthatatlan büszkeségét és a hízelgő dicséret szomjúságát.

– Nagyságos uram, – mondta – ha volt valaha Nagy Sándor, az is bölcsebb és nagyobb hódító nem volt nagyságodnál…

A fejedelem boldogan mosolygott s tudta, hogy korbácsot érdemel a hízelgő szóért ez kutya, de jól esett.

Belépett a fiatal hajdu, Szilassy Pál. Szó nélkül megállt a terem közepén a gyér világosságon.

A fejedelem megütött szívvel, meglökötten ismerte fel a Kereky Feri bosszuállóját. Gyönyörű tizenhat éves fiú volt, magas, vállas, rózsás arcú.

Odament hozzá. Vállára tette a kezét, a nyakára fonta a tenyerét; olyan volt, mint egy lány, de nagy és frissen sarjadt, gyönyörűen férfias. Olyan közel hajlott hozzá, szinte érintette arca az arcát, a fiú drága komolyan állta.

Valami vágy, testi kívánság gerjedezett a fejedelemben, nem volt ura, mintha magános életében most rátalált volna valamire, amit oly nagyon áhított, öreg érzés gyulladt fel benne, öreg embernek, ifjú fiában megnyugvó érzése, a szeméből könnycsepp lobbant elő s megcsókolta a fiút.

Csak alig érintette meg ajkával annak puskaporszagú, hamvas arcát, de tűzfolyamok folytak el testében s csak annyit mondott:

– Maradj itt, te leszel az én fiam Kereky Feri helyett.

A fiú nem szólt, zavarban volt s óvatosan kiment.

A fejedelem nem értette miért megy el és nem mert neki szólani és féltékenység gyürüje gyult benne és a keze kardja felé villant, hogy a vakul fellobbanó idegen érzésnek engedjen s levágja a fiut, de a karja már a gondolattól elhalt s egész teste zavart kínban volt.

– Küldtetek-e már Török Katalinért? – mondta kiszáradt torokkal, mintegy védekezve a fiú iránt fellobbant érzése ellen.

– Igen, nagyságos úr.

Nagy lakoma volt éjszakára a tanácsházban, száz meg száz terítékkel, folyt a bor s a sültek kövéren illatoztak, ötven szűz szolgált fel a hódítóknak, a szászok leányai, a fejedelem halálosan részeg lett, nem kellett neki nő s odaajándékozta a szüzeket a nemes és vitézlő karoknak és rendeknek.

Török Katalin megjött s idejében megmentette őket. A fejedelmet is lefektette.