Török Katalin kedvetlenül nézte a fetrengőt, mi köze van neki voltaképen ehhez az emberhez s a kétségbeejtő csínyhez, holott épen külön sértette, hogy előre semmit sem tudott róla… Nem méltatta arra, hogy elárulja a titkot, amit forral… Ő nem volt viharmadár, aki a vészben sikoltva csapkod, s ereit felfokozza a szélvész, ő csak egy olyan kis díszmadárka volt, aki napon, melegben, a tavaszban tud csicseregni s gondtalanul, igazi ártás nélkül gondoskodni… Hogy ne hallja a kívülről behallatszó jajveszékelést, s ne gondoljon a város rémséges és szerencsétlen képeire: azzal foglalta le magát, hogy a részeget ápolta s vele pörölt:
– Menjen, menjen innen mindenki, – kizavarta az elázott ember mellől a férfiakat s egyedül maradt a »betegével«. – Lefekszik a kisbaba, betakarózik a kisbaba, meg ne hűljön a kisbaba… – duruzsolta.
A fejedelem nevetett, széles buja ajkaival, ritkás fogaival nevetett, máskor ha nevet, nem látszik a fogsora, inkább csak mozdulat, az indulatos felmozdulás a nevetése, ajakszétnyitás, amely mint gesztus tartozik a lelki mozduláshoz, most azonban nevetgél, lassan, szélesen és halkan, mint a test, amely jóérzéseket nyer a gondolatoktól…
– Szeben: egy ember… – makogja, – egy város: egy nemes… Igaz?… – s okoskodva, az ujjain számlálja: – a városi privilegium: megfelel a nemes személy szabadságának… Ugy vagyon?…
– Aludjon, aludjon, ne hozzak vizes ruhát a fejére, nem fáj a kisbabának?
A fejedelem nevetett:
– Ha egy nemes személy… árulásba esik:… leüttetem a fejét… Szeben… árulásba esett:…
Egy kézlegyintéssel jelezte.
– Aludjon már s ne beszéljen bolondokat.
A fejedelem nevetett:
– Holnap reggel száznegyvenhét… fog lógni… Lógni… lógni fog… Fognak a kutyák… – hirtelen felkiáltott: – Minden katonám csak egy szász fejet szolgáltasson be: s megszünt a szász nemzet! Olyan nagy dolog?…
Török Katalin megiszonyodott, a háta lúdbőrözött:
– Ha még egy szót szól, úgy itt hagyom, hogy soha!…
De az nem törődött vele: hatalmában érezte őt, mindent, az egész világot; soha ilyen teljesnek magát, ilyen nagynak, omnipotensnek nem érezte: most nem volt az idegeiben a lehetetlenség, az akadály, a meggondolnivaló, nem volt benne félelem a jövőtől, végrehajtás apróbb s nagyobb bökkenői: most, ma s ebben az ittasságban kiteljesedett és határtalan lett…
– Nagy Sándor, – mondta, – Nagy Sándornak könnyű volt: kimehetett országábul az ázsiabeli tartományra, az India tartományra: otthon maradt neki az ország… De hol van az én országom?… Ez ország?… ebek országja… marakodó ebek tartománya… Itt nincs ország: itt csak én vagyok…
Szájszögletiben a keserű vonás.
– De majd megmutatom… majd megtanítom… De ha visszajövök… Jaj nektek nálam nélkül s jaj nektek velem… én majd országot verek ebből a veszett kutyák vásárjábul…
Fogait csikorgatta: a mámorban hallatlanul száguldottak érzései s már közeledett a testi kólika…
– Most kiviszem hadaimat, meglobogtatni a zászlókat a szélben; s iszonyatos öklét, vastag karját, duzzadó ujjait marékra fogva, magasba vetette, – megmutatom, ki vagyok, legázolom a gazt, Radult, oláhot, zsiványt, pribéket, a Báthory fegyver fizet Mihály vajdáért!… De hazajövök s egybe kovácsolom ezeket… hegyeket rakatok csontokból, míg össze nem forrnak az összevalók…
Az arca eltorzult, fejét félre kínozta s a levegőt rágta a bor-kínjában, úgy vonaglott s hörgött.
– Részeg disznó – szitkozódott Török Katalin, s a kis pipes nőcske most mélyen megvetette s undorodott a hőstől, aki emberi gyengeségében állati nyomorúságba csúszott s elkezdett rémesen vonaglani, nyögni, rángatózni, hörögve, szűkölve fetrengett, mint egy beteg malac.
Ebben a percben valami hallatlan dolog történt, amit még soha nem tapasztalt senki e hatalmas testnél: nem bírta a szervezet a szörnyű tömeg italt, amely természetesen utat keresett: okádni kezdett.
Borzalmas volt, el egész a szoba közepéig lőtt, mint egy ágyú, s mivel soha nem próbálta s nem tudott magán uralkodni s nem is akart, mert annyi öntudata még volt, hogy konstatálja magán e szégyent, életének főbüszkesége volt, hogy gyerekek, rongy férfiak e betegségébe még nem esett, most tajtékozva, őrjöngve, lábra ugorva, szét az egész házon mint egy vulkán ontotta szét a bűzös, a sár s a förtelen undokságait.
S a helyett, hogy megkönnyebbült volna, utána még sokkal nyomorultabb, most már valóban beteg s szenvedő lett: összeesett.
Török Katalin a nagy tanácsházból beparancsolta a lányokat, akik oda azért voltak bezárva, hogy ő maga vigyázhasson reájuk, bajuk ne legyen, vizet s ruhát szereztetett velük, ruháikból csinált rongyokkal mosatta fel a szobát…
Ablakokat nyitottak, szellőztettek, a fejedelmet betakargatták s az szenvedett, nyögött, kínlódott, jéghalálos arccal, koporsóverejtékkel egész testén, a nagy ember, a hős, a győző, a szebeni tanácsház oldaltermében…
Kintről a magyarok dallai hallatszottak, éjféli tivornyák gajdja s kurjongatásai, verekedő hajduk, akik a rablotton összevesztek s halálordítás… a lányok mind térdre roskadtak s zokogni kezdtek…
Csak egy volt a lányok között erős, aki uralkodni tudott magán, szép, piros, most ez is megsápadott, duzzadóan nagy lány, a szép aranyhímes szász ruhában ez nem sírt s nem jajgatott, buzgón dolgozott s a fejedelmet virrasztotta.
Török Kata elmosolyodott, szerelemre vélte s minthogy ő maga is halálosan ki volt fáradva, átengedte a szász lánynak, odaültette a beteg mellé, meghagyta, hogy hidegvizes borogatást rakjon a fejére, aztán ő is lefeküdt.
A lány egyedül maradt a beteg ágya mellett. Leült a kis zsámolyra s arcába nézett, addig, addig nézett, míg álmos lett, szeme leragadt, de akkor is csak nézett, csak nézett, lehunyt pillán keresztül s álmában is, az álomképekben csak őt, csak őt nézte.
Egyszer aztán sokára arra serkent, mintha nem is álomból ébredne; csak úgy felnyíltak pillái, arra, hogy egy hang azt suttogja:
– Évuska… Évuska…
Ő visszamosolygott csendesen, mint testvér a testvéréhez, pajtás a pajtásához, aztán intett s Török Kata fekvésére nézett a terem másik felébe:
– Pszt, alszik…
A fejedelem nézte, nézte a lányt, mintha álom lenne:
– Évuska, – mondta lassan s lehunyta a szemét.
A lányka nem mozdult csak tovább, álombódultan mosolygott.
A férfi kinyújtotta kezét s úgy, lehunyt szemmel, megfogta a leány kezét.
Soká tartotta így:
– Hogy kerülsz te ide?
A leány nevetett, magában kuncogott, ahogy szokott, gyerek vásott csínyes kuncogással:
– Megszöktem nénémtül, nem tudtam há lenni; besztercei német sógoromnak testvérje itt lakik Szebenbe, az akkor jött haza épen Ókespurgábul s vele elkérezkedtem titkosan… – titkos kis nevetéssel végignézett magán, – most szász jány lettem s gyertyatartó szűzek közé hoztak a palotára.
A fejedelem megborzadt a lányért.
Csak fogta, markolta, idegesen szorongatta a lány nagy erős kezeit, aztán eldobta, megérezte, hogy ez mennyire szűz és gyermek, hogy mennyire fel nem érett még a vére…
Lehunyta szemét s soká, soká hallgatott. Megcsillapodva testi-lelki reázudult vihartól, a nagy tervén dolgozott az agya, a nagy vakmerésen, amely Szeben bevételénél is nagyobb, amely mindennél nagyobb, amit eddig életében akart: látta a székely forradalmat…
Reggel kimennek a levelek, csak hamar, hamar, míg Bethlen Gábor meg nem jön Csikszeredábul, hamar menjenek az emberek, s ha szembe találják is, senki meg ne mondja, el ne árulja: csak mikor bent vannak a megyékben, akkor szabad hírül adni… Végig minden községen a véres tőrrel s minden falun a bírót s a falut egybehivatni s felolvasni a fejedelmi parancsot: aki oláh háborúra kimegy, szabad lesz!
Nem kételkedik benne, hogy a barczasági sík, mire odaér, terítve lesz, tömve székelyekkel: ezek nagyon fognak, a székely urak, szörnyedni, de úgy kell nekik gazoknak s ebeknek, egy sem hozta még meg bandériumját Szeben alá: ha isten ne adja elveszti az eszét és egymaga a hajdukkal végbe nem viszi dolgát, akkor most kinn kushadhatna a vár bezárt nagy kapuja előtt s nyalhatná a száját éhségében s irígységében s mire számíthatna…
Ujra erőt vett rajta erejének, önérzetének nagy felbuzdulása: mintha Szeben várfalai valami hatalmas öltözet volnának, amelyek megóvják nyíltól és dárdától s ellenségeknek özön hadától, testéhez tartozónak érezte a várat, amit ma megvett, s most már nem félt, jöjjön bár Forgács a magyarországi hadakkal s a németekkel: Básta sem tudta bevenni Szebent soha, se Mihály vajda, se Székely Mózes, se senki más… s ime mégis az övé…
De biztossá tenni!… Míg a szászok élnek, addig semmi se biztos, ki tudja most is még mit forralnak, addig nem érzi itthon magát, míg ezek élnek: itt még a levegőt is ők szerzették, még az is bakszász portéka, s ki tudja milyen egérlyukjaik, rókaodvaik vannak, ki tudja, nem robbantják-e alá a tanácsházat…
Szemhéja felpattant s ijedten felült, szörnyű rémülettől megragadtatva, nagy mámorszédülés vett rajta erőt, száját kitátotta s hangtalanul segítségért kiáltott.
Kintről hallatszott az ellenőriző hadnagy kiáltása s megnyugodott. Nem is bírt mozdulni, fájdalma most nem volt, de oly erőtlen volt, mintha kilopták volna belőle az erőt.
Ujra hosszú csönd lett s elszunnyadt egy kicsit, békésen, mint egy gyermek. Még nem tudott félni…
Arra ébredt, hogy a lány sírt, lassan sírt, pisszegve, mint a gyerek.
– Neked mi bajod? – szólt rá a fejedelem. – Mit siratsz?
A lány soká hallgatott, csak duzmadtan ült. A fejedelem kis kárörömmel gondolta, hogy még ez is sír valamiért Szebenben… Oly hatalmasnak érezte magát: mindent megad neki; hatalmában volt, hogy a könnyét felszárítsa, hát újra kérdezte, kissé becézve, kissé fitymálva:
– Mit siratsz?
A lány duzzogva pusmogta:
– A macskát.
A fejedelem nagy szemet meresztett.
– Szegény kis macskám, – mondta a lány, – senkinek se vétett, akkor is a patkán ült, durubolt, nekem itt másom semmim se volt, még a rajtam való se, selyemszőrű török macska volt, úgy tudott az ölembe ülni, hízelkedni, jött a katona a sógoromért s a hosszú dárdájával átszúrta, röhögött, elvitte a hegyin…
A fejedelem lehűlten nézte, a lány zokogásba fúlt, halk s szíveszakadt zokogásba a nevetős lány.
– Egy macskáért, – morogta, – ne bőgj…
– Az enyim volt…
A fejedelem mondani akarta, hogy ad érte ezret, tízezret, kidoboltatja az országba s minden macskát neki ad… De nem mondta, valahogy megérezte, hogy: azt az egyet vissza nem adhatja… Nézte hát a lányt kis ideig, aztán felvetette szemét a mennyezetre, amely vastag tölgyfadeszkából volt, cifrán faragva, festve s idegen szabású betűkkel idegen szavak voltak pingálva rá: majd ezt is lehámoztatja s magyarul festeti… mert mindennek el kell itten mulni, ami szász: de akkor eszébe villant, hogy az is szász, ami meg kell maradjon: a vastag falak s jó fegyverek, a kemény biztonság…
– Hogy minek is jött haza ide, – mondta a lány pusmogva s régi szokása szerint minden szó után önkéntelen nevetve, csaknem olyan harsogósan, mint azelőtt, – az a baromállat; ez az én szász sógorom: mikor Ókspurgában ott maradhatott volna, nagy hivatalbélinek hijták, ott akarták tartani, hogy vigye a családját is magával, de az csak hazajött, hogy aszongya, hogy ű nem tudna megélni az idegenbe, mert a szája szász, de a szíve magyar, mer hogy itt nőtt neki minden fejefoka, hát nem tudna megélni idegenbe, hogy ő idevaló; most osztán ülhet a pincébe, temlecbe, s vágják a nyakát reggel lefelé…
A fejedelem egész testét hideg verejték verte ki:
– A kezesek köz van? – kérdezte.
A lány rá se nézett, nevetett, igen és sírt: igen.
A fejedelem az írásokat nézte a mennyezeten, vakul imbolyogtak ott a nagy idegen betűk s nem lehetett titkos értelmüket megérteni, minden betű mint titokzatos, kísértetes szem meredt rá, minden betű idegen szem, amely gondolataiba túr…
– Mit sajnálsz rajtuk; mind tolvaj, gaz, nemzetrabló, szász, – mondta.
A lány hallgatott:
– Jó népek ezek, – szólt aztán csöndesen. – Szeretik egymást, meg a jó istent… Nekem csak azóta van jó napom, hogy itt vagyok, mert itt engem senki egy ujjal se bántott, csak jó volt hozzám az idegenhez, otthon még a testvérnéném is vert, sógorom is csak morgott, mindenki szidott, jó ruhám se vót, csak dógozni, senki se törődött velem: itt mindjárt megmosdattak, kiőtöztettek, tanítanak: itt senki se szidja, egy gazda se a feleségit, nem veri kötéllel, ostorral, csendesen vannak, reggeltül estig dógoznak, bort nem isznak, egymásnak köszönnek, istent dicsérik, templomba járnak, olyan csendesen nevetnek, olyan rendesen megélnek szegények…
– Takarodj! – ordította a fejedelem…
A lány felugrott.
Török Katalin is felijedt, talpra szökött s közelebb jött.
– Küldd ki ezt a… ezt a… – hörögte a fejedelem, – ezt a szász lányt… ki vele…
Török Kata ijedten nézte a lányt, talán tőr van nála, fegyver, de az alázatosan állott, sírt.
– Hónap a sógorod itt fog lógni a piacon! – kiáltotta a fejedelem.
– És tik is mind, az egész szász nép, mind mind, mind… Megszüntettem a szász nemzetet…
Török Kata intett a lánynak, hogy menjen ki s ez lehajtott fővel ijedten, alázatosan elfutott.
A fejedelem hanyatt feküdt s kirúgta magát, legjobb volna most meghalni…
Még soha életében a halálra így nem gondolt. Most igen, igen, most szeretett volna nem lenni… Valami nagy, nagy setétséget érzett leszakadni, zuhanásokat, felpattant szemmel, újra setétben, megiszonyodva, elszörnyedve, ordítva hideg verejtékben…
Török Kata takargatta: menj, menj! nem akarta! magában kellett maradni s rémült volt, iszonyú… Hosszú sor akasztottat látott villogó fényben, messze, messze amerre nézett, mind felakasztva, karjukat feléje nyujtották, rendesen beszéltek, tisztelettel, hódolattal, ahogy kell s akihez csak szólott, mindnek kötélen a nyaka s a levegőben kalimpál, furcsán s hátborzongatón mind úgy fut el szavára s úgy lebben elő, levegőben lógva félrefordult fejjel s csákány a kezükben, fűzfacsákány, avval intenek, s a nyelvük, szólnak, nem szólnak, félreesett, izzadt, csapzott fejükből kilóg, mind halott s irtózat, lehúnyt szemmel néznek, tesznek, sürögnek-forognak s a kötelük hosszú, hosszú, mintha fákra, a házak ereszére volnának akasztva s ahogy utána néz, egy kézbe fut odafenn valahol s hosszú gyeplőszárakon futosnak nesztelen, hangtalan s macska kering folyton, folyton a lábuk körül, egyre közelebb jön, egy hosszúszőrű török macska, egyre közelebb jön s a szeme vörösen ég s folyton dorombol s egyre közelebb jő s egyre nagyobb s a szeme ég s ez is kötélen lóg s kitátja a száját s ugrásra mered s veszi észre, hogy ő egy kis egér, aki rémülten keres lyukat s nincs hol, mert jő a nagy macska felborzolt szőrrel, kötélen s most vége, ugrik, ohh…
Felvetette magát, hörögve, Török Kata még le se ért feküdni, ijedten fordult vissza.
– Fiam, fiam, – suttogta, simogatta homlokát s az behúnyt szemmel fogát csikorgatta:
– Kergesd… kergesd el a macskát…
– Mit? – szólt tisztán, hangosan a nő s a fejedelem felnyitotta szemét.
Kábultan józanodott ki, nem tudta mi baj, de a teste remegett:
– Bort!
Török Kata hozta a serleget.
Inni kezdett, kiköpte: Méreg, méreg! – kiáltotta. – Vizet, vizet.
Vizet adott neki.
Abból bőven, sokat ivott.
Reggelig vívódott, nyöszörgött, perc nyugalma nem volt, virradatra mintha elvágták volna, nyugodtan felébredt.
Már akkor megmozdult az egész város s ostromolták a fejedelem ajtónállóit. Imreffy egész éjszaka dolgozott, megérkezett Géczy, aki nem akart jelen lenni Szeben bevételénél, hogy magáról elhárítsa a gyanut s ódiumot.
Török Kata fröstökről gondoskodott s mikor az égettbort itták a nagy zárt, arany s ezüst edényből, melynek csupán egy csöcse volt, vékony szívólikkal s kézről-kézre járt, hogy mindannyian egymás után itták a gégefojtó erős pálinkát, mondja az asszony:
– S nem inna egy pohár vizet nagyságod?
– Vizet? – bámult rá a fejedelem.
Az asszony huncutul mosolygott.
– Az éccaka ízlett.
Mindenki nevetett, de az asszony komolyan mondta:
– Megnyomta valami boszorkány nagyságodat, macska képében.
A fejedelem homályosan visszaemlékezett az éjjeli érzéseire s hivatta a papot. Megparancsolta, hogy tartson érte istentiszteletet.
Különben jókedvű volt, a kancellárral már reggeli előtt elintézte a székely akciót, már aláírta volt a parancsot s leveleket, miket a hírvivők, kik véres nyárssal indulnak a falvakra, hogy ősi szokás szerint a véres nyársat kölülhordozván, hadra szólítsák a népet. Imreffy összeszedte aki székely atyafit csak talált s rájuk hagyta a cselt: ha a Főkapitány szembe jönne, megkerüljék s meg ne árulják.
Früstök után hozták eléje a szász törvényt, amely szépen meg volt írva s már mind az országgyűlés kiküldött tagjai aláírták, csak a fejedelem aláírása hiányzott. Könyökölve hallgatta végig, két ujja közé vett állal, mikor az ítéletet is elolvasták, mely szerint a száznegyvenhét vezető cinkos halálra s jószágvesztésre ítéltetik, legyintett:
– Nem írom alá nevemet… Hajítsátok pokolba…
Csodálkozva néztek rá.
Menjenek a szászok a szemem elől… Minden húsz éven felüli férfiember szedje magát s menjen világgá… Szászok: nyitva nekik a széles világ… Van nekiek másutt is kenyerek: menjenek Okespurgába…
Lehajtotta fejét, nem tudta mit cselekszik, eszébe jutott az éjjeli szász lány, ezt meg kerestesse, aztán elfeledte. Géczyvel kellett a török követséget megbeszélni: a szászok pincéiből s kincses kamaráiból került elő a temérdek ajándék, mi arra volt szánva, hogy a török fővezért s csauszait, bégjeit, basáit megvesztegesse, hogy engedelmet adjanak neki az oláországi háborúra…
Déllére Géczy is útnak indult s a fejedelem a vár fegyverkamaráit járta, nyugtalansága oszlott, ereje elbízottsággá lett s nem gondolt arra, hogy erőszak erőszakot szül, hogy sikerült rablás rablókat nevel, hogy Géczy Weiss Mihállyal együtt lovagol Brassó felé…
Nem hallotta e két élettapasztalattal teli embernek diskurzusát a világról, amelyet mindketten oly jól ismernek. Géczy örömmel beszélt a brassai bíróval a prágai udvarról, a bécsi kereskedelemről, a norinbergi vásárról: egész Erdélyben nem talált még egy embert, aki hazája szűk határain túl látott volna, még akik bujdosás miatt kénytelenek voltak világot látni, azok is vakok voltak, mint Kamuthy Farkas, otthoni elbizakodottságuk varázsköpenyébe burkolva csatangolták a török végeket, mit sem látva, mit sem tapasztalva, agyatlan szekérkerék módjára görögtek a világ országútján s nem gazdagultak, csak koptak, romlottak… Nem ilyen volt Géczy, aki nyitott szemmel járt és az egész világot maga hasznáért vizsgálta végig. Volt már kalmár is, volt kupec, hajcsár, politikai ügynök, áruló, feladó, kém, tolvaj s minden helyen, minden helyzetben kész a kalandorvér, hogy vakmerőségből meghunyászkodással másszon ki, bizalomból galád árulással csináljon tőkét magának. Tudott élni a helyzetekkel, sem morál, sem kishitűség, sem fáradság, sem a veszélytől való félelem nem tartotta vissza.
Weiss Mihály sokban hasonlított hozzá, 16 éves korában felszabadulva az iskolák s mesterség alól, vándorútra kelt s tíz évig odajárt, a császár kancelláriájáig, ahol scriba volt, sok mindent próbált, de őbenne az egyéni érvényesülés vágyán túl fajtájának közössége élt s ő mindenkor elhagyta azt a helyet, ahol csak ő maga boldogult volna, de otthoni, erdélyi szász nemzetétől elszakadnia kellett. A fényes császári udvart hagyta ott, a legnagyobb reménységeket s lehetőségeket, hogy haza jöjjön brassói városi jegyzőnek és iparosnak. S hogy mennyire csak személyes hatás, a gyermeki lélekre tett mély benyomás a legizzóbb hazafiság alapja, épen az ő példája mutatja, mert hiszen csak az apja vándorolt be a szászságba nagy német földről.
– Hanem ez mindenen túltesz, – mondta Géczy bizalmasan, a fejedelemre gondolva, – amit csak a kerek világon tapasztaltam.
Weiss Mihály maga elé nézett s uralkodott magán, hogy föl se pillantson. Érezte a kalandor mentegetőzését, a gazfickót, aki kivonja magát a felelősség alól, dacára, hogy épen az ő munkájának megépítésében fárad.
– Ekkora rablást még senki ember fia nem merészelt, – nevetett Géczy, – ennek híre lesz a históriában.
– Az bizonyos, hogy a históriában híre lesz, – szólt Weiss Mihály, – de őnagysága csak akkor fogja élvezni a tett gyümölcsét, ha nálánál jobb fejű emberek biztosítják neki a rablást.
Géczy hallgatott, ezért Weiss Mihály érezte, hogy neki kell magyaráznia.
– Ahhoz, hogy fővel rohanjon a falnak valaki, csak kosfejre van szükség.
– Azt hiszed, uram, ki tudjátok venni markából Szebent.
– Oh uram, te világban járt ember vagy, gondolod-e, hogy a német nemzet sorsát Szeben kőfalai őrzik? A szászságnak magának még hat kővára vagyon s hetediknek számítom a prágai Hradsint. Mert bizonnyal mondom neked, hogy a római császár többet tehet a szász nemzet megmaradásaért a szebeni bírónál.
Géczy ezt belátta s egyszerre megbillent benne a bizalom Erdély jövőjében. Örült, hogy az események rohanása miatt feleségét még be nem hozathatta. Jó azt tudni, hogy a vihar akár jobbról, akár balról ver, a család biztos helyen ül kis fészkén. E pillanatban az üres és céltalan lélek már kibillent útjából egy súlyos és nehéz egyéniséggel összeütődve. Ki tudja, mire ő Konstantinápolyba ér, itt nem lesz-e már egy új Básta és egy német-magyar had? Fütyörészni kezdett: ő ugyan fejét se fájdítja miatta, lesz ahogy lesz…
Weiss Mihály komolyan mondta:
– Vele beszélni nem lehet, mert őnagyságával, akár a hadicsákányommal beszéljek: ma egész Erdélyben nincs ember, aki bölcs és tanult, tapasztalt és megértő fejjel vegye e dolgokat, csak épen, ne vegye rossz néven és adulatiónak, csak kegyelmed, uram. Bár szólhatnék…
Géczy belevágott.
– És Bethlen Gáborról mit vélsz?
– Bethlen uram egy jó kard, Géczy uram egy jó fej.
Géczy hallgatott.
– Illésházy nádor úgy szeretett, mint fiát, – mondta, – az nagy kár, hogy ő oly véletlen s hamar meghalt.
– Thurzó nádor, – mondta Weiss Mihály respektussal, – Illésházy nádor embereit vette maga mellé s szíve belsejében őrzi emlékét: amint látja kegyelmed, nekünk Brassóban jó informátoraink vagynak.
– Thurzó nádorral szoros barátságban valék, felesége, Czobor Erzsébet asszony, mint szeretett öccsét tart, s különben is sógorságban vagyunk feleségem után, aki Poltári Soós leány s így Csáky Istvánnal és a volt fejedelem, Rákóczy Zsigmonddal is.
Weiss Mihály jól tudta, hogy Géczy a Magócsyak zabigyereke, örömmel kapott e hetvenkedésen:
– Sok injuria esik ez országban, de a sors mindent jóra visz. Legfőbb jogtalanság azonban, hogy egy bölcs embernek fatuskó szolgálatában kell tehetségeit elvesztegetni.
Géczy sarkantyúba kapta a lovát, mert a kísérők túlközel értek s félt, hogy hírül viszik a fejedelemnek e bizalmas beszélgetést…
Weiss Mihály alázatosan elmaradt tőle, lehajtotta fejét s az isten titokzatos utaira gondolt és a szász nemzet jövő csillagát a ködből kibontakozni érezte.
A fejedelem boldogan szijta magába zsákmányának becsét, mikor megjött Bethlen Gábor.
A Főkapitány ott találta a nagy fegyvertárban, ahol ijesztő bőséggel volt felhalmozva a fegyvereknek garmadája, csak fekete puska, amilyet a Básta katonái használtak, tizenkétezeren felül volt: csak most értették meg mindnyájan, milyen bölcsesség volt, hogy a fejedelem megvette Szebent, úristen, micsoda dolgok lettek vón itt, abban a pillanatban, mikor alkalma lett volna a szászságnak szövetkezni a fejedelem ellenségivel.
Bethlen mély megdöbbenéssel jelent meg a fejedelem előtt. Ennek ragyogó arcával s boldog lobogásával szemben fekete s komor volt s hallgatag.
Kint az utcákon már sorba állatták a szász férfiakat, fegyvertelenül, sőt szinte ruhátlanul, úgy ahogy a dobszó érte őket házukban; sorba állítottak minden utcában egy-egy tömeget s fegyveres, korbácsos hajduk tatárvadsággal röpködtek körültük.
A fejedelem érezte a Bethlen hallgatását, keményen kezet fogott vele, egy percig szorította öklét, mintha valamit akart volna mondani, támadni, akkor meggondolta s nem hozván szóba a főkapitány Szebent, ő sem szólott érte: úgy vették, mintha semmi jelentékeny dolog nem volna, mintha természetes lenne, mintha máskép nem is találkozhattak volna: beszéltek a hadakról, a lovagokról, banderiumokról, a székely nemes felkelésről s a további utazás dolgáról.
– Menjen kegyelmed országgyűlésébe, – mondta a fejedelem, – s lássa meg, mit tegyünk a jövendőbeli dolgainkkal.
Az országgyűlés már együtt volt s a nádori találkozás dolgait tárgyalta, valamint a pontokat, miket sérelmesnek tartott a nádor a kettejük viszonyában: elvett uradalmak visszaadását, kölcsönösen, a kereskedők sérelmeit s más kisebb dolgokat.
Bethlen szomorúan, de arcán uralkodva lépett a vár piacán végig, csizmája döngette a köveket, Mikó Ferenc hűséges komornyikja ment mellette s egyre azt noszogatta:
– Hajduk, nagyságos uram, mindenütt csak hajduk…
Bethlen így szólt hozzá:
– Ferenc uram, ha így megyünk, megújul a rettenetes idő, Básta s Mihály vajda idejek s akkor úgy megrontatik Erdély, hogy soha többet meg nem építtetik…
Mikó Ferenc szőrös macskaképű veres ember volt, de bölcs fiatal ember s szabad szavú, így replikázott a Főkapitánynak, emlékezvén a rettenetes időkre:
– Bezony nem volt kegyelem, se nemes, se paraszt, se férfi, se asszonyállatnak, egyaránt emésztette a fegyver mindet: azt pedig, a hallatlan kegyetlenséget a magyar hajdu cselekedte… Oh átkozott nemzetség, úgy kellett ok nélkül bánnod a te felebarátoddal, aki neked sohasem vétett, kenyeredben sem ett, szemmel se látott. Minden javunkat elprédálták, fosztották, falunkat, városunkat elégették, a bennevalót, az ártatlan gyereket levágták, – felemelte öklét s halkan szitkozva átkozgatta: – eltöröl e földről isten, nem leszesz nyomos, nem marad a te prédád a maradékodnak, úgy vész el a pusztító, ahogy másokat rontott!
Bethlen eltűrte, elhallgatta a kis ember mérgeskedését s hagyta, mert helyette könnyített a lelkén. A hajduk mindenfelé zsákmánnyal járkáltak, új süvegek s menték voltak vállaikon, új csizmásak voltak s szász portékákkal tele, tarkák voltak, mint a tarka madár s mind ittas és boros.
A tanács elhatározta, hogy a fejedelemnek nagy köszönetet mond a Szeben dolgáért s ez újabb kegyelmességeért a megtorlásban, hogy csupán számüzetésre ítéli a tolvaj fajzatot, ki soha meghálálni ez nagy fejedelmi irgalmasságot nem fogja, hogy kezében levén, életével s szabadságával megajándékozva bocsátja el, kéri azonban őfelségét, hogy a tömlöcben tartott száznegyvenhetet szabaddá ne tegye, mert ezeknek külső országokon annyi s oly erejük vagyon, hogy az ország ellen praktikálhatnának…
A szebeni házakat pedig kiosztotta a fejedelem kedvelt híveinek, kapott akkor ki egyet, ki két, ki akár tíz házat, minden valamire való nemes ember, Szebenben. Eleget ették a szászok a magyarok zsírját, most itt az ideje, hogy a rablott kincsek jó magyar kezekbe kerüljenek…
Hát még ha tudták s látták volna a brassai nagy templomban a szászság éjféli isteni tiszteletét. Zsúfolva volt a nagy Mihály-templom, síró és zokogó néppel, anyák a gyermekeiket karon tartották s reggelig énekeltek s imádkoztak a nagyhatalmú isten színe előtt.
Weiss Mihály a virradatkor megnyitott tanácsülésben elmondta minden gondolatát s teljes fölhatalmazást nyert, hogy tegyen, amit jónak lát.
S Weiss Mihály úgy látta jónak, hogy Géczynek rendelkezésére bocsássa a szász nemzet minden kincseit.
Géczy a fölkelő nappal távozott Brassóból, de már lelkében új ember volt, már nem Báthorynak volt hűséges embere, hanem saját magának. A brassai tanács, a bíróval élén megalkudott vele életre-halálra, hogy szerezze meg a porta jóakaratát a szász ügynek s keresztbe húzza a fejedelmi terveket.
– Mért prédálja el nagyságod – mondta Weiss Mihály, – e kincseket, melyek úgyis a szász nemzet birtoka és szorgalmának gyümölcse, e fajtalan, vak és zsarnok Báthory kedve szerint, mikor ugyane kincsekkel megszerezheti maga számára Erdély és a szász nemzet hűségét és az ausztriai birodalom jóakaratát…
Géczy nem az az ember volt, aki sorsának csillagát ne lássa tündökölni e szédületes előhaladásban, amely Erdélybe belépte óta kíséri. Mintha csaholó kutyának állott volna mellé a szerencse; ki tudja, még fejedelmi süveg igérkezik!…
Másnap a fejedelem kiindult Szebenből, visszahagyva ötszáz fegyveressel Kákoni Istvánt a Kamuthy sógorát kapitánynak.
Brassó alatt nagy tumultus, a Barcaság, mint egy hangyaboj, eső előtt, a székely parasztság már ott volt s kavargott, zsibongott, világ vásárja, gyalogos, bocskoros, meztélábas parasztokból, visszafordított kaszával, bunkóval, s erdőirtó fejszével fegyveres nép.
A fejedelem e boszorkányszombatjától megmámorosodott, egész új ember lett, úgy lovagolt az éljenző, vivátozó, dicsérő, hódoló, süveglengető parasztsereg közepén, boldog volt most, már az mind csak jól megy: amit az ember elgondol, ime másnapra teljesedik… No híres uramék, senki sem akarta a háborút, még Főkapitány uram milyen oratiót csapott a had ellen a fejedelemasszony fogadtatásán s ő már akkor tudta, hogy senki sem akarja s mégis meglesz… s megvan…
A merre szem látott, a mezőket mind emberek heverték tele, mind csak vivát s éltették istennel a fejedelmet: éber-e vagy álom, ki tudná azt, ez most valóban egy tündéri kert a ragyogó tavaszban a zöld lombok alatt, virágzó fák között, hogy eljöttek, egy szóra jó teremtőisten, egy kiáltásra hogy ott hagyták a kapát s az ekét, a földet s a munkát, s hogy égnek s esküsznek istenre, szentekre, prófétákra s Kálvinra, Lutherre, mindenre, nagy nemzet és nagy harcos fajta, egy sem felejtette el a szolgaság nehéz száz esztendeje alatt, egy sem, az ősi szent szabadságot, amiből épen két Báthory nyomta le őket, az az első István vajda, aki Mátyás király alatt a Kenyérmezőnél Kinizsi Pállal a törököt megverte s a másik nagy István, aki elment királynak Lengyelbe, a nagy Báthory István… Mind semmi már sebaj: a harmadik Báthory mindent jóra vitt s visszaadott s mindeg ez mostani jó a jó, elmossa a régi fájdalmakat… Egy székely paraszt se volt, aki csak egy napra is felejtette volna, hogy erővel vették földjeit s szabadságát, hogy galádul vesznek rajta dézsmát az urak s hajtják robotba, hogy egy esztendőben száz napot is kell egyik-másik úrnak bedolgozni s felesége gyereke s minden bogara szabad préda az úrnak…
– Isten ítélt, – kiáltották, – Báthory gyógyítja, amit a Báthory égetett…
Mámorban és álomban ült a fejedelem lován s nézte, csak nézte a tömeget, mely hadaival egybekavarodott. Már a hajduk tízezeren, a maga hadai másik tízezeren s most a székelyek megannyian, mint ezek együttvéve, kiosztotta a puskákat a lőporos palackokkal s megmustrálta s igen szép hadat épített a csőcselékből, húszezerig valót.
Maga Bethlen Gábor sem szólhatott: ki merné felemelni szavát ennyi harcos ellen… S az urak, a székely urak némák voltak, csak ültek megdöbbenve lovaikon, nem értették mi ez s még nem tudták, mitől rettegjenek…
Brassóból megjött a bíró, Weiss Mihály s nehány tanácsbelije.
Hozták a nagy teméntelen sok ajándékot, fegyvereket társzekérrel, élést bőségesen, húsokat, füstölteket a vitézlő rendnek, lisztet a népnek, sült kenyereket sokezerszám…
A bölcs róka a fejedelemnek négyezer és ötszáz aranyat hozott s meghívá a fejedelmet Brassó városába früstökre, de csak ötödmagával…
– Vagyon-e nektek erős váratok, – kérdezte a fejedelem nevetve, – hogy öt embert be mertek ereszteni?
– Vagyon, felséges uram, – szólt a bíró mély hajlással, – még százezer ember s száz ágyú se ijeszti meg falainkat.
– Vidd a pénzed, – mondta a fejedelem megharagudva. – Ajándoktokat elfogadom; pénzetekre nem vagyunk kiváncsiak, hanem a lelketekre.
Weiss Mihály megijedt, mit akar tőlük a fejedelem, hogy így visszaveti pénzét.
Weiss Mihály ott volt Szeben bevételénél s akkor éjjel Imreffy s Kamuthy vallatták meg, nincs-e része a brassai tanácsnak a szebeniek bűnében. Mivel azonban a fejedelem sietni akart Oláhországra s félt, hogy Brassó megvétele nem lehet már oly szerencsés, mint Szebené volt, s csak feltartaná az időt: azért nem találták bűnösnek a brassai bírót, sőt különösen megdicsérték s az ő példájával buzdították a szász nációt…
– S jó früstököt lehet-e nálatok kapni? – kérdezte a fejedelem, de elfordította szemét, mintha nem szeretné, megzavarná a bírónak erős fekete szeme, mely ravaszul csillogott s mosolygott s tudta, hogy övé lesz ez város, ha bármi történjék is…
– Géczy uram a megmondhatója, felséges fejedelem, – szólt alázatos, de ravasz mosolygással a brassai bíró, – tegnap eresztettük volt ki s elkísértettük magunk hű emberivel s szekerünkön egész Konstancinápolyig, ajándékot is tettünk az övéhez bőségesen, s istentiszteletet tartottunk útjának javáért…
– Úgy, – mondta a fejedelem s élesen nézett a szász bíró szemébe.
– Majd izenünk kegyelmednek, mikorra várjatok.
Weiss Mihály meghajlott, hátrább húzódott s a kancellárt kérette meg külön beszélgetésre.
Kétezerötszáz aranyat ajánlott fel neki avval az alázatos instanciával, gondoskodjék róla, a fejedelem őnagysága ne többel jöjjön bé Brassóba öt embernyi kíséretnél, mert máskép a kapukat meg nem nyitják s lőni fognak a várfalakról.
Imreffy fejét ingatta; tíz avagy tizenkettőt kívánt, különben nem felel érte, hogy a fejedelem egyáltalán bemén-e.
A fejedelem valóban tizenöt emberrel ment be, s nem csukták be a kaput s nem lőttek a falakról, s nagy volt az ebéd s a fejedelem szó nélkül, igen rendes viselkedéssel ebédelt s még fényes nappal kijött s az nap estére elment a hegyekbe, Bethlen Gáborral, az előre elküldött hajdu sereg után…
Lóháton a hegyeket megmászni.
Lóról leszállva az utakat keresni, rájuk szakadt setét s csillagtalan éjszakában, a zavaros tavaszban, a szakadásokban még ott maradt hómezőkön veszni…
Ezt az éjszakát a fejedelem a hó hátán hálta.
Sátrát se vonták fel, bundába burkolva úgy virrasztotta át bor mellett, tűz mellett az éjjelt s főgondja a széki kutyája volt, melyet maga bundájába takargatott.
Ahogy az ég szürkülni kezdett, talpra szöktek s tovább a hegyeken.
Mintha új elementumba jutottak volna, kinyilt a szíve az egész seregnek s hajrá, most már minden szabad, hajrá, itt már minden a mienk, megszünt minden fék, hujjahó…
Csiklandozta a szívüket, hogy kint vannak a szegény haza földjén, elmaradt a nehéz gond, el a felebarát, el a becsület: ami a határon túl van, a had jussán: préda…
Tündéri szépségű völgyekre nyilt a hajnal: s ez mind az enyém, frissen rügyellett zöld erdők, fakadó virágok, öblös derék fák: ez mind nekem hódol… Új birtok, új szerzés: minden lépéssel tágult az ország határa s mikor meglátták az első oláh viskót, szemük boldog éhesen csapott rá: ez már új tartomány.
– Mi baj, Farkas uram, – mondta a fejedelem Kamuthynak.
– Megbocsássa felséged, de ez vén szamár Gyerőffy uram! nem neki kellett vón az előhadat rávinni Tergovistyére, hanem másnak, akibe van friss fiatal akarás.
Gerőffy a kolozsmegyei főispán, Bethlen barátja, a válogatott nemes haddal előre ment, megfogni a rókát.
A fejedelem egy dombra ért s visszafordult, nézte seregének kibomlását, bontakozását s hegyekből. Kavarogva, zavarogva, hűhóval s kiabálással jődögélt a sereg, lassan ment a hadak leszállítása, semmi rend s egybetartás, szinte mindenki külön ment egy-egy helyen, ezren s ezren torlódtak meg, azután szétszakadoztak, a legénység dalolt, mások káromkodtak, mindenki okosabb volt a másiknál, mind tanáccsal tele s maguk a vezérek a legtanácstalanabbak.
– Sose érünk be Tergovistyébe, – mondta Kamuthy – evvel a csürhével. Jó gyalogos ember ha reggel Brassóba felkél, estére ott vagyon, de mi lovastul, szekerestül egy hónapig se érünk el… Ezt tudja a főkapitány? Ez a tudománya?
Imreffy vezette a had elejét, s Bethlen Gábor a végit.
Csak azt látni, hogy a távoli rajok nem jönnek s nem jönnek, szekerek állanak az útban, huszával torlódva, az idő telik s alig jutottak túl egy hajláson… már letelepülnek, tanyát vernek, tüzet raknak, szalonnát pirítanak s szidják a bestye országot, ahol semmi sincsen: valahol kecskefalkát, mások egy nyáj juhot leltek a hegyeken, elvadászták, lehozták, megették szőröstül-bőröstül…
A fejedelem úgy vette észre, mióta kint vannak az országból, sokkal lassabban megy, nehezebben a had előbbre, mint bent Szebentől Brassóig… Csak azon rettegett, oldalba ne fogja Ráduly, mert ennek itt vége akkor, vége…
Újra feltápászkodni, megették ami a tarisznyába volt s most tovább cepekedni: no de mégis estig, alkonyatig kihúzzák s akkor újra leheverni a kövér, megtapodott fűbe.
Reggelre mindenki tudta, hogy Gerőffy elszalasztotta a rókát, hogy az oláh vajda megszökött Tergovistyéből s az egész sereg káromkodott; elvitte a vajda minden családját, cselédit, aranyát, ezüstjét, bojárjait mindenestül s üthetik most bottal a nyomát…
Másnap még kedvetlenebbül ment a dolog, a fejedelem maga három lovat kinyargalt, előre, hátra, káromkodott, szitkozódott, korbácsa folyton csattogott s nem nézte úr vagy paraszt, utána, utána, maga szeretett volna Ráduly után menni… Nem, ezt nem engedi meg többet: nem Gerőffynek, nem is Kamuthynak, neki magának kellett vón az előhadakkal lenni…
S ebben az átkozott országban sehol semmi; makkon élnek itt a népek? ördög látott ilyen hazát… Bethlen két napig meg bírta őrizni a málhás szekereket, harmadnap meg kellett ereszteni, mert a sok bitang tarisznyás éhes lett s ha nem hagyják, fegyverrel ostromolja meg az elemózsiát…
A fejedelem egyre rosszabb kedvvel vekengett, nyomorgott tovább…
Ez-e a hadviselés… Igy ment-e Nagy Sándor végig Ázsián?…
Találtak tanyákat, mind felpusztítva, elprédálva, szidták a Gerőffy hadat, mint a bokrot, ez a vén csatavesztő, aki a goroszlói csatát is elveszítette, tudott az úton prédálni: azért késett el a rókafogásbul… A fejedelem ingerült volt, s százszor megátkozta türelmetlen sietségében a sok népet: negyvenezer ember, negyvenezer felé húz…
Még egyszer ezt, nem így fogja csinálni: rosszul indultak, rosszul vezettek, ha most egy ellenséges csapat rájuk jönne, mihez kezdenének… az egész csorda futna világgá s nincs senki, aki hadhoz értene, legalább Géczyt el ne küldte volna: egy törött tengelyű szekér mellett állt meg, a székelyek nagy szájtátással vették körül s csak nézték beszélték halálig s egy se nyúlt hozzá: nem az ő szekere…
– Lökjétek ki az útból, – ripakodott rájuk; a szekéren két hordó bor volt s ahogy elfordult, azt rögtön befenekelték s mint a legyek rá, egy ember se ment tovább, míg el nem fogyott, s akik beszoptak belőle, lehevertek a fűbe aludni…
S az urak nevettek rajtuk: ezek hadvezetők?… pocakos komék, országgyűlésében perorálni; s a székelyeknek nem lehet parancsolni, mert ahogy a fejedelmet meglátják, mindjárt éljeneznek, lova elé feküsznek, úgy vivátoznak, ütheti őket bottal, ostorral, térden hálálkodnak, s vége-hossza nincs a sok beszédnek, panasznak, az uraik ellen való keserveskedésnek, hogy nem akarták őket ereszteni, hogy a feleségükkel, gyerekükkel mi van azóta…
Ez nem had, nem háború, ez utálság s üsse meg a kő az egészet.
Lovasok vágtattak szembe rá, Gerőffy emberei jöttek jó hírrel, hogy elfogták a vajda anyját negyven szekér drágasággal s azóta talán magát a vajdát is szorítják erősen.
Ez a kis eredmény egyszerre átalakította a kedvét: elmondatta, hogy ugrott ki Ráduly az ágyból éjnek éjszakáján, hogy menekült s merre, hol bujdosik… Egyszerre fellobogott benne reménység és minden… Vágtatva, vágtatva ment előre kíséretével s ebéd előtt bent is volt a gyenge szomorú földvárban, ami a tágas ringy-rongy putrikból álló ronda nagy falut, e Tergovistyét körülvette…
Mikor bevágtatott a város kapuján, senki se fogadta, csak a derékig érő sár, ami az utcákat borította. A ló térdig dagasztva baktatott előre, az apró vityillók, félig földbe ásva, felül fából róva szomorúan, szétszórva, kerítéstelen sivár cigányságban gyatráskodtak, milyen volt Szeben ez világhoz… kőpalotáival, óratornyával, kőbástyáival…
Nagy tömeg jött szembe rá, csordába terelve; hajtották ki a lakosokat a városból, hosszúhajú oláhok, kócos oláh asszonyok, mind-mind mezitláb, gyerekeiket hátukon, vállukon cipelve, ijedt, bamba, állati arccal bukdácsolva a sárban előre, ruha alig a testükön, szőrgubájuk némelyeknek, de a legtöbbikön csak földfekete piszkos, soha nem mosott vászoning, tetvesek, büdösek, a disznófalka emberebb náluk, ahogy bőgve, böfögve, nyíva, vagy hallgatag szomorúságban cammognak a csattogó, ostoros csizmás hetyke magyarok előtt…
– Hová viszitek ezeket? – kérdezte a fejedelem.
– Ki a városbul, csak ki, menjenek amerre szemükkel látnak.
A fejedelem bólintott, persze, kell a hely, negyvenezer katonának…
Egy lovas csapat felismerte s viváttal éltette: azok vezették el a vajda palotájába, ez is alacsony faház volt, csak az alapja volt kőből, de nagy tágas szobák voltak benne s ökröket nyúztak, vágtak az udvaron.
A fejedelem nyugtalan volt, sem letelepedni, se kint lenni nem volt kedve, nem érezte győzelmét, ahogy a kutya nem érzi diadalnak, ha a bolhát bekapja, szimatolt, keresett, ellenfelet várt, olyan híre van a vajdának: sose hitte volna, hogy ennyire olcsón, minden munka nélkül kapja meg ez országot: csak ép el kell jönni…
Lóháton bejárta a rettentő nagy falut, a földbevájt putriknak e szörnyű tanyáját, üres volt már az egész, mint vásár után a karám s szembe kezdtek jönni a saját emberei.
– Ha ilyen a világ, – mondta magában, – akkor nekem nem kell negyvenezer ember, csak háromszáz jó katonám legyen s végigmegyek a föld kerekén…
Estve felé a kapuknál bevárta tisztjeit s azokkal ment fel az ebédre.
A kancsó mellett lassan megnyugodott, jó húsok, jó borok, a megszokott kompánia körülötte az idegen palotában, ahol pár napja még a Ráduly pöffeszkedett, most ő ül a főhelyen s mint a raj gyűlnek és jönnek, mennek udvari népei.
Kint dobszóval, trombitaszóval, nótával, kurjongatással érkeztek saját népei, fáradtan, sárosan, az eső megeredt s hajlékot keresve, éhesen, szomjasan s lassan megtöltötték a rongyos putrikat, amik bármilyen gyalázatosak voltak, mégis eső ellen jók…
Nem várták ám őket sehol a háziak bő lakomával s nem volt ennivaló a füstös setét vityillókban.
– Hej, testvér, – mondta a székely levetve üres tarisznyáját a földre, – csak az a jó, hogy az apám, hálistennek disznót ölt.
– A jó tesvér! – mondta a cimborája.
– Jó vón tesvér, ha még életyibe meg nem ette volna!…
Tréfáltak, nevettek, evvel ütötték el az étvágyat.
De a hajduk nem nyugodtak bele, azok nagyon tapasztaltak az ilyen dolgokba s még a vasszeg is megreszketett, amerre néztek: ezek bizony egy-kettőre felkutatták, ahun valami eleség szagolható vala…
Bethlen Gábor maga is megérkezett úgy éjféltájba s valami megelégedettség látszott rajta.
– Megjöttünk, nagyságos uram, – mondta, – a nagyisten segedelmével.
A fejedelem már jól ivott volt, úgy döntötte magába a bort, mintha hordót töltene.
– Csuda, hogy lejött kegyelmed.
– Bizony csuda, – szólott a főkapitány, – soha nem hittem vón, hogy így le hozzuk a sok tanulatlan hadi népet: mind itt vagyon egész seregünk.
Leült az asztalhoz, éhes volt, rögtön enni kezdett.
A fejedelem csudálkozva hallgatta.
– Máskor nem így megy, – magyarázta Bethlen, – máskor mihelyt idegen földre érünk, a had fele rögtön elszökik prédára, vagy lehever aludni, ordít, jajgat, verekedik: most minden úgy ment, mint a karikacsapás.
A fejedelem nem szólt, komor volt; először vett részt hadban s dühös volt tapasztalatlanságáért.
Később meg is magyarázta Bethlen:
– Ezt mind a Nagyságod fejedelmi személye tette, minden ember tudta, hogy a fejedelem valahova viszi őket, jó helyre s egy se akart elmaradni…
A fejedelem röstellte magát, hogy fejét elvesztette a zűrzavarban.
– Hadszállításnál mindig csak arra kell nézni, – mondta Bethlen komolyan magyarázón, – hogy a szélső pontok, ahonnan indulunk, meg ahová megyünk, jól meg legyenek adva… Ha ellenség a közelbe nincs, akkor nem baj, akárhogy is, csak menjenek, úgyis minden ember csak a maga feje szerint megy előre… Az a fő, hogy idejére odaérjenek, ahova kell… De ha ellenség van, akkor ügyelni kell, hogy sűrűn legyenek az állomások, ahol egybe kell rendezni s mustrálni mindig a hadat, hogy szét ne zavarodjanak a népek… Aki ezt meg tudja csinálni, az nyert: mert nemcsak a mieink ilyen nehezen jók, az ellenségé is: de még az ellenségé sokkal rosszabb: persze a török sereg, az más, az nem így megy, már a deréksereg, csak ép a basibozukok, meg a többi csőcselék…
A fejedelem ingerülten hallgatta; neki ezt mind tudnia kellene: de megértette, s nem fog ez máskor így történni… Rendet kell csinálni, vagy leülni a sutra…
Most Kamuthy Farkas érkezett meg nagy boldogsággal. Elment a Gyerőffy had után, még tegnap, csapatával s már a zsákmánnyal jött meg.
– Itt vagyunk, nagyságos uram: Szeben!… Tergovistye!… Mi lesz a harmadik?… Konstancinápoly?…
A fejedelem hallgatott: jó volna, de hol van ide Konstantinápoly?… s ezzel a csürhével!… el volt zsibbadva a szárnya: már nem mert ezekre bízni…
– Puliszkahegy ez a világ, nagyságos uram, – kiáltotta Kamuthy, – csak étvágy legyen hozzá…
A fejedelem hallgatott, mennél vígabbak voltak a többiek, annál csüggedtebb volt ő lelke mélyén: hogy ilyen túlolcsó győzelemben nyerte meg ez országot, nem becsülte s nem bízott semmit…
Kamuthy a vajda anyjának kiséretiből kiválasztott tizenkét csinosabb bojárnőt, s azokat a kosarakba, ládákba levő kincsekkel felhozatta a palotára.
A fejedelem felpattant.
Nagy ujjongás, éljenzés lett, hogy a nők beléptek, tizenkét sápadt, ijedt csinos személyecske, drága ruhákba öltözve, de oly lomposak s rémültek szegények.
A fejedelem csak nézte, nézte őket, aztán ő is felállt s vidáman köszöntötte, latin nyelven őket:
– Idvez legyetek a mi vendégbarátságunkban, – mondta, – ami az enyém, a tietek legyen, ami a tietek, az enyém legyen.
A lányok bambácskán néztek, nem értették a szót se magyarul, se latinul; de azt megértették, hogy nem korbáccsal biztatják őket, de hajlongással s nyájas nevetéssel…
Odaültették a lányokat maguk közé a lócára, s azok már nem sírtak s nem ijedeztek, egy se volt köztük, aki mártirnő akart volna lenni: szépen hozzáfogtak enni, örültek, hogy asztalhoz ülhettek.
– Ezér, no, hát ezér érdemes volt, – szólt a fejedelem, – s magához ölelt egy nagytőgyű igen ifjú leányt, aki lángoló, sápadó, almavirágszínű arcával rémült mosollyal hallgatta a magyar urak nyers tréfáját, – ezért érdemes volt kijönni hazulról, cammogni, éhezni, ázni, fázni: ezt, ezt nem kaptunk volna otthon, amit ez tud adni, úgy-e hugám?…
– Gyere csak kedves, – és a fiatal hajdut, Szilassy Pált, maga mellé ültette, a lányt az ölébe adta és tanítani kezdte, hogy kell csókolni lányt. Összeölelte őket s hol a fiút csókolta, markolta, hol a lányt.
Nevettek, ittak: olyanok voltak, mint a jókedvű mackók… A kutya egyszerre kegyvesztetten, hosszan lógó nyelvvel, vidám pofával leste gazdája minden mozdulatát.
Sár, sár, feneketlen sár; mozdulni lehetetlen, okos dologra gondolni, tenni, merni, másba fogni mint heverni, heverni.
Sehonnan hír, semerről remény, napok telnek-múlnak, szó sincs továbbmozdulásról, harc nélkül, egy ütközet nélkül, kardkivonás nélkül elérve a cél, ellenség sehol, csak nyomorúság, éhezők és sárba fúlt haldoklók, idegen nyelv nyomorultjai, akiken még végigvágni sem öröm, oly rendkívül szegények, betegek és isten elesett bárányai.
Hogy lehet itt továbbnyomulásra gondolni is? Hova? Hogyan?
A fejedelem maga sem gondol, vár, várja az ellenséget. Nem tudja elhinni, hogy nincs. Várja a kiküldött követeket, de se Moldva felől, se Lengyelországból, se a tatároktól, sehonnan senki nem jő, mintha a világ végén volnánk.
Másnak látszott ez még Gyulafehérváron, mikor Kornis Boldizsár ott volt, hogy a lengyel követekkel tárgyalt. A lengyel! a leggőgösebb, legúribb, hetyke nép, amely egész Európában végig parádézott, mindenüvé királylányokat adott s az öreg, ravasz Báthory István, a lófő bölcsességével nyakukra ült, a kis Erdély a nagy Lengyelbirodalomra nőtt… Ezt meg kell újrázni, ez ősi örökség s mily okosan mívelte az öreg, tudott a díszruhás gőgösek világában kártyát keverni, összeveszítette őket ha kellett, hogy egymást gyengítsék s összefogta, ha kellett az ellenség előtt. Ezt akarja ő is. De itt megfojtva heverni a várban, a természettel s az emberekkel harcolni s nem tudja mihez fogjon, mert rövid a cél, amit otthon kitűzött maga elé, többre lett volna ereje. Nem is vélte, hogy ilyen könnyű dolog egy országot legyőzni. Most nem tud mit kezdeni a győzödelmével, amelyet nem is érez, s nem becsül, mert ingyen hullott ölébe.
Ragyogó tavaszi napok, sűrű esőkkel, sárhízlaló idő.
És a had, mint a méhek szétrajzottak s nincs hatalom, amely összegyüjtse őket, csak híre jön árulkodással, hogy mennyi szörnyű dúlást, éktelen fertelmességet cselekedének. A fejedelem ezen igen megháborodott elméjében s annál iszonytatóbb ivásnak adta magát.
Bor, részegség, rest heverés, túlfeszített indulatok, asszonyok, kéjelgés, káromkodás, verekedés, dal, kurjongatás s a portai követek napról-napra való türelmetlen várása: evvel telt el két teljes hét Tergovistyén.
– Nektek adom fiaim, – mondta végül maga s tenyerével végigseperte az országot, széles jókedvében, haragos dühében, voltaképen pedig tehetetlenségében, mert mit is tett volna, a szétözönlöt népek mint az éhes falka, szerte kóborlottak a Dunáig s túl a Dunán a tengerig s mindent felprédáltak.
Bolond ivásokba s idegen asszonyok feldúlásába temetkezett legújabb kedvesével, a fiatal hajduval, hogy siket legyen s ne hallja, hogy a sereg erői széthullanak: a hajduk úgy learatják az országot, elpusztítják s égetik, hogy ordasok ligetjévé teszik: hajtják a sok számtalan lábas marhát, csordákat, nyájakat hazafelé: az erdélyiek, akiknek inkább kaland volt, hadi kirándulás: csudálták hogy a hajduk fegyver közé vették még a rúgott bornyút is, istenért egy darabot ki nem adtak körmükből s hajtották el messze, haza s fel a bécsi kőre. Persze, nekik ez a valóságos tanult mesterségük, a marhahajtás, kisült, hogy most is csak azért jöttek, semmi másért: marha után nézni. Bezzeg nem törték magukat az előhad után, mikor még veszedelmes volt: ezt átengedték az erdélyi hadaknak s most nem is akartak arról tudni, hogy még valami más feladat is vár a seregre: Moldva felé, Lengyelország felé… Marhahajtó csordásfajta ez: arra kell nekik a hadviselés, hogy ahol megállanak, az országot mind kiürítsék.
Az erdélyiek szívfacsarodva nézték a hajdu gazdálkodást s hogy a hajduseregnek már nagyobb fele el is ment. Azokat többet nem fogják látni s nem lehetett szólani, mert Szilassy még az asszonyféle cábárokon is túltett, még jobban uralkodott a fejedelem szívén.
– Mi megvevők ez tartományt a hajduknak, – morogtak s szitkozódtak az erdélyi urak, akik unottan nézték a puszta országot, mely még az ő hazájuknál is nyomorultabb volt.
Baj, csupa baj, szerencsétlenség, dühök, várakozás; rossz hírek otthonról, a töröktől az engedelem késik, a Géczy levelei jönnek, jönnek, ígérnek, biztatnak, panaszkodnak, sírnak, az ajándékok elköltek s egyelőre csak annyi parancs jön, hogy míg a győzhetetlen hatalmas császár engedelmet nem ad, ki ne merjenek mozdulni ez helyből: valósággal foglyok hát Tergovistyébe: mint ki ördögöt fog s nem ereszti többet markából a pokol.
Már mind elégedetlen s kétségbeesett, a székely parasztok s székely nemesek nem tudnak egymás szemébe nézni, a székely komék hegyesen járnak, a fejedelem portája körül ácsingóznak s ha meglátják őnagyságát, mind csak éltetik: asse tudják, hunnen kőttek s oly kevélyek, mint hushagyón; sem ülni, se járni, sem élni, se halni, olyan nagyon. Fejükbe szállt a szabadság s ne merje itt az idegenbe valaki megesmerni jobbágyát, aki hasát sütteti a nappal, ahelyett, hogy otthon vonná a robotot!…
Az urak ellenben fel vannak dúlva s bor közt s józanon traktálják az új szabadok dolgát, az új lázadást, amit a fejedelem szabadított fejükre: szabadítson csak meg az isten egyszer, – mondogatják, – gyerünk csak haza, – s fenik fogukat s titokban lisztákba írják minden jobbágy nevét, aki itt van, így vagy úgy viseli magát…
Egyelőre semmit se tehetnek, de csak rá kell nézni, ha egy nemesúr egy jobbágyból lett katonával szemben van: mint két láncravert komondor, fogavicsorgatva:
– Még állasz-é? – döfi meg szóval az úr a parasztot, – ne lépjél ojan sályára! rakjad a lábod! látom nagyon értesz magad felől. Nem es lehet vélle gyalog beszélni, ha lóra nem kerekedünk!
– S ojan hatalmas? – mondja a másik zászlósúr, – soha bizon!… Vigyázzatok, mer minnyájunkat felszippant a koszos az arrába!… Tudnak ezek, sokat tudnak tenni, egy pint borra másat is betudnak herpenteni!
Még csak tréfásan, a paraszt lesunyja fejét s úgy tesz, mintha nem hallaná. Csak Török János mer visszavágni:
– Nagyon merkelnek a nagyságos uramék, pedig heába sírnak a sapkába: szabadság vagyon a tarsolyunkba…
– Hegyes, hegyes, – vág vissza a székely úr, – hát még milyen hegyes lesz a karó, kit hegyeznek a csíki hegyekbe…
A székelyeknek vezetője lett ez a Török János, akinek Szék óta nagyon felvette isten a dolgát, mindig a fejedelem körül van s udvari főlovásza őnagyságának, aki jobban rábízza az életét, mint magára.
Már csak ez a két ember van teljes bizalmában, Szilassy Pál meg Török János. Amaz vidám, eleven fickó, tele tréfával s dallal, mulatással, fiatal, kövér s piros, mint egy lány, bajsza sincs még s jó vívó, mint egy gyík: ez a másik meg a maga nehézkes, kemény, óriás testével tunyán s komoran setétlik a fejedelem felett, mint egy várfal. A két ember, kegyencek erkölcse szerint nagyon gyűlöli egymást s mindent megpróbál, hogy ártson a másiknak.
Török János megérezte, hogy a fejedelem a fiú miatt becézi a zsivány hajdufajzatot s miatta reszket attól, hogy a hajduk elmenjenek, ezért minden gyanus mozdulatukról értesítette őt.
A fejedelem telhetetlen volt a fiú szerelmében, a szemét le nem vette róla, gyönyörködött benne, minden mozdulatában a változó, hol sikító, hol dörmögő, köszörületlen hangjában, gyerekes szavaiban, okoskodó, nagyotmondó bölcsességében, pompás sarjúerejében, vívásbeli ügyességében; ő, aki minden tehetségre oly féltékeny volt, e fiúra soha, ennek mindent adott volna s mindent kívánt. Csak egy anya járhat így a fia körül, leste a szeme mozdulását, reszketett, ha a közelében volt és soha nőt úgy nem kívánt, mint ennek a fiúnak kézfogását, szavát, hangját, nevetését, emberes dörmögését, egy pillanatra el nem eresztette maga mellől s megfullasztotta a szeretetével.
A fiú ellene is szegült. Szégyene lett, ami első napokban siker és kitüntetés volt. A hajduk férfias, vad erkölcse mellett nevettek és gúnyolódtak rajta, ki ördög hallotta azt, hogy egy fejedelem fiú után járjon s fiús dacosságában egyre merészebben, nyersen és gorombán hárította el magától a babráló fejedelmi kezet. Szökött előle s ha csak egy percig elszabadulhatott, az már megkönnyebbülés volt.
Végre az egész napon nem lehetett megtalálni.
A fejedelem dühöngött s pityergett.
– Imreffy, a fiút akarom.
– Felséged mást akart, mikor Havaselvére jött.
S a fejedelem csakugyan mintha elfelejtette volna nagy terveit és célját, amilyen erősítő és irányt mutató volt elhatározottsága a betörés napjaiban, úgy elmult most hatása és befolyása. Mindenki tudta, hogy a hajduság az oka mindennek, azoktól vérszemet kaptak a többiek s a fejedelmet inkább sajnálták, mert semmit se tehet a csürhével.
– Felséged elvadítja a fiút.
– Mit teszek én neki? – nem röstellte, nem takarta, mindenkit agyonzaklatott, míg elő nem hozták s akkor agyonszorította ölelésével.
– Fél az sodomitaság híritől, – mondta Imreffy egyszer a fejedelemnek, – s szökik a hajdukkal, mihelyest lehet.
Ettől kezdve magával is hálatta és mint sólymot láncon, úgy tartotta s új szenzáció volt, hogy napról-napra vívást, karddal verekedést tartottak s boldog volt, hogy Szilassy Palkó mindenkit levert. Török Jánost is elfelejtette miatta s az határtalan gyűlölettel leste a percet, hogy kitörje a fiú nyakát.
– Hogy vág a bajusz, János fiam, – kérdi egy reggel a fejedelem a lovászát, aki ott ólálkodott körülötte.
– Szöknek a hajduk, – feleli az. – Az éccaka megint elment egy róta.
A fejedelem épen ballábbal kelt, tüske lett a szó. Ijedten küldött Szilassyért s mohón falta be, hogy még itt van. Az ebédelőházban kapta, rögtön megragadta: folyton rémüldözött, hogy a fiú nem akar beszegődni az udvari személyek közé, érezte, hogy elveszíti s ha a fiú az otthont említette, gyilkolni tudott volna.
Néhány úr ott volt a házban, nem tudták nézni a fejedelem dolgát, eloldalogtak.
Megragadta a karját:
– Édes fiam, kérlek maradj velem, légy szolgám.
A fiú nem felelt, elhúzódott; a fejedelem átölelte a nyakát s csókolgatni kezdte.
– Itt maradsz, Pál fiam?
– Nagyságos uram, isten kegyelméből, otthon is van nekem egy darab kenyerem, nem akarok szolgálni.
A fejedelem szemhéja leereszkedett, marokra fogta a fiatal nyakát:
– Jót mondok Szilassy, légy szolgám, vagy keserves lesz a világ.
– Nem tehetem, nagyságos uram.
Igyekezett kitépni magát a fejedelem kezéből, mert fulladozni kezdett.
A fejedelem farkasnevetéssel taszította el s Nagy Andráshoz fordult, aki most lépett be; ott ivott rendesen az asztalnál.
– Igaz-e, hogy már háromezer hajdu sincs a seregben.
A hajduvezér legyintett, – nagyon útálták már egymást.
– Hazudság, – mondta hetykén, – talán két avagy háromszáz cselédem hibádzik.
– Mustrát tartunk generális uram, – mondta a fejedelem fenyegetően: – holnap reggelre mustrát rendeljen kegyelmed.
Nagy András hallgatott:
– Hagyjuk azt hétfőre, Nagyságos uram, akkorra begyünnek az nipek.
– Hónap reggel Nagy András! – mondta erősen a fejedelem s Nagy András felállt, kiment.
– A hajduk után az egész sereget megmustráljuk, – mondta a fejedelem az uraknak, – menjenek kegyelmetek, holnapra látni akarjuk.
Az urak sorra felállottak s elmentek. Morogtak, hogy a hosszú heverésben ki tudja, a sereg merre csavarog, senki sem tudta a csapatának felit, harmadát maga mellett. Hol járnak most a legények, Dobrudsában vagy Besszarábiában, vagy isten tudja merre.
Hogy a terem kiüresedett, Szilassy Pál is el akart szökni. A fejedelem hirtelen érezte, hogyha most elmegy, többet nem látja.
– Szilassy fiam!
De a fiú nem felelt, szökött.
– Ha a bőrödet nem féltenéd, – kiáltott utána halálra dühödve, – megvívnál az én Török Jánosommal.
Szilassy s Török halálos pillantást váltottak:
– Miért ne tenném meg nagyságodnak, – fordult a fiú, – szívesen megölöm, ha nagyságod parancsolja.
A fejedelem intett az apródnak, aki mellette állt, a tizenkét éves kis Bárdy Pálnak, hogy adjon kardot; az apród hozta az ő drágaköves kardját.
Szilassy már vetette lefelé a dolmányát s könyökön feltűrte a selyeminget, amit valami bojár ládáiból lelt. Török János szeme vérben forgott, széles szablyáját kihúzta. Szilassy az ajtóban a buzogányhordótól elvette a kardját, s annak élét kezdte körömmel méregetni.
A fejedelem felpattant, a meztelen kardot kezébe vette s közéjök állott:
Dühöngve szólt Törökre:
– De kikészítsd ám János, ezt a nagyságos úrifiút.
Török rögtön emelte a kardját, Szilassy, mintha valamin járna az esze, csak a szablyája acélát vizsgálgatta.
– Kezdjétek már, – kiáltott a fejedelem.
Vívni kezdtek, halálcsattogások lettek, Szilassy derék legény volt, hozzá se férhetett Török a nagy pallosával s hosszú karjaival. Török Jánoson veres selyem pruszlik volt.
– A pruszlikot ne bántsd! – gúnyolódott a fejedelem Szilassyn, – azt én adtam reája.