A kis leány azzal a gyermeknek sajátos elszántsággal kérdezé az embertől:
– Meg fog kegyelmed engem ölni?
– Mi bolond kérdés az?
– Csak azt engedje meg kegyelmed, hogy elébb hadd imádkozzam magamban.
– Tedd.
Marina letérdepelt a szegletbe.
– Mikor azt mondom, hogy «Amen», akkor egyszerre üssön kegyelmed a fejemre, ne kínozzon sokáig, olyan jó nagyot üssön rám, mint az ispánra elébb.
Azzal két kezét összetéve, fejét a falnak támasztá s elkezdé halkan rebegni:
«Miátyánk Isten........
................. most és mindörökké Amen».
Azután csak abban a helyzetben maradt és várta végperczét.
– Marina… szólt a vén ember halkan; közel volt hozzá, ott letérdepelt mellette.
A leányka felnyitá szemeit; úgy tetszék neki, mintha valami villogna előtte.
A csavargó aczéllal és kovával tüzet csiholt; a perczig élő kis tűzkigyók egy levelet világítottak meg, mely térdére volt kitéve.
– Ide nézz. Mi van ezen?
Az aczélszikrák pillanatnyi fényében oda nézett a gyermek és a borzadály vonakodásával rebegé ki:
– Vér…
A csavargó nagyot morgott: «hm, nem azt kérdeztem. Mi irás van rajta?»
A leányka, mintha iskolában volna, haragos mestere előtt, szepegve betüzé ki a szókat a szikráknál:
– «Brenóczy Maróth Cynthia grófnőnek.»
Az ember ekkor fölkelt térdéről.
– Állj fel.
A leányka engedelmeskedett.
– Ki tanított olvasni?
– A jó kisasszony, a ki most már a fiscalis úr neje.
– No hát, ha még valaha összejösz vele, megcsókolhatod érte a kezét, mert többet köszönsz egy életnél annak, hogy a betüket ismered. – Most szedd fel magad és jer velem.
A gyermek szót fogadott, a csavargó megfogta kezét és vitte magával az erdőbe.
Valami elhagyott, meredek gyalog utat választott, melyen tán egyedűl ő tudta a járást, a sűrű sötét fenyőfák alatt minden külső derű elveszett, csak a gyakorlott láb ismert ott az útra; legkisebb nesz nem hallatszott a fák alatti éjszakában.
Mintegy félórai járás után megállt a csavargó a gyermekkel.
– Hallod-e már a tarnóczi malom kelepelését? Nem messze vagyunk oda. Ha én megigérem, hogy nem bántalak, megteszed-e, mit mondok? Felelj. Mondd ki az Isten nevét.
– … Bizony… Isten… rebegé a gyermek.
– Most hát fogd ezt a levelet, dugd a kebledbe, hogy el ne veszítsd; te menj előttem ezen a mély úton, én megyek utánad Tarnóczig. Ottan keresd fel a Popákékat, azok majd elkisérnek a fiscalis úrhoz, még az éjszaka ott légy s a levelet add át neki. Érted-e? Senkinek ne szólj addig sem arról, a mit láttál, sem a levélről, a mi nálad van, sem rólam, sem az ispánról, míg a levelet a fiscalisnak át nem adtad. Akkor azután elmondhatsz mindent. Az ispánt ott találják a puszta házban; onnan is ő verte ki a lakókat, most már lakhatik benne maga. Semmije sem hiányzik, még a pipa is ott van agyarában; pénzét sem számláltam. Nem azért öltem meg. Engem pedig keressenek, a hogy tudnak. Majd ha látom, hogy sokáig nem találnak rám, meglehet, hogy magam is felakasztom magamat. Már most eredj előre. Utánad megyek; hátra ne nézz.
Néhány perczig haladtak így a mély útban. Akkor a vén csavargónak valami különös kivánsága akadt.
– Tudsz-e dalolni?
– Tudok.
– Valami hosszú nótát, a minek sok verse van.
– Van olyan: «virágos a mező, a mikor kaszálják.»
– Azt, azt. Dalold el azt nekem szépen.
A kis leány örömest akart volna énekelni, de féltében nem jutott eszébe a dallam.
A vén gyilkos belesegíté. Ő maga elkezdé a nótát az ő durva, reszelős hangjával, a félénk leányka lassankint belejött s aztán mindig biztosabban hangoztatá ezt a búskomoly melódiát, a min annyit sírnak a kévekötő leányok aratáskor. A mogorva férfi hörgő basszus hangja még sokáig kisérte a dalt, melynek gyermeteg csengésű rímei végig-végig hangzottak az erdei úton, a tarnócziutczán.
Bizonyosan félénk gyermek jár ott kinn egyedül, gondolják, a kik a szobában vannak. Azért danol oly erősen, hogy ne legyen egyedül. Így ketten vannak: ő és a dal.
Csak Popákék kapujában, a hol maga a gazda állt künn leányostul, mert visszatekinteni a lányka a háta mögé.
A vén csavargó ki tudja hol maradt el tőle, még az erdőben?
… Marina megtartá, a mit megfogadott. Egy szót sem szólt a látottakról Popákéknak, csak Fenyéry ur kocsisa után tudakozódott. Az ott várt a leányra Popákék údvarán, a rendelet szerint hámba fogott lovakkal.
Marina sürgeté, hogy csak üljenek fel és siessenek még az éjjel haza.
Ismerősei biztatták, hogy maradjon reggelig, megint zivatar lesz, az útban találja, de ő csak a mellett maradt, hogy menni kell s a kocsisnak utasítása volt azt tenni, a mit Marina mond.
Éjfél után haladtak el a nagy sötét brenóczi kastély előtt, melynek minden ablaka fekete volt most. A komondor félelmesen vonított az udvaron, a mint elhaladtak előtte.
– Tán a gazdád vesztét érzed! tréfálkozék a kocsis, a mint elhaladtak a kapu előtt. Boros uramat a hideg szokta törni, ha a kutyák így vonítottak a faluban, mindig azt hitte, hogy őtet ütik agyon.
A kocsis nevetett ez adomának. Abban a hitben volt, hogy valami nagyon tréfás dolgot mondott.
Marina tagjai a láztól reszkettek mind.
Hajnal után érkezett meg a kocsi az erdei lak udvarára. Fenyéry már a tornáczon volt, rendesen korán szokott kelni. Meglátva az érkező szekeret, maga sietett Marinát leemelni arról.
A gyermeknek annyi ereje volt még, hogy kebléből kivegye a levelet, s azon véresen átnyujtsa azt Fenyérynek:
– Itt van.
Azzal nagyot sikoltott, szemei elfordultak, arczai elsáppadtak, egy perczig megkapaszkodott Fenyéry kezében, azután lélektelen hajlott le karjára, mint egy ketté tört virágszál…
A zivatar mennydörgését odabenn is hallották a veres házban.
Az erőszakos szélvész visszaverte a füstöt a kéménybe, hogy egyszerre az egész udvar, minden szoba tele lett azzal, mintha tulajdon pokolgőzükben akarná megfojtani a benne lakókat.
A zápor nagy cseppjei verték az ablaktáblákat, néha egy-egy jégesőszem koppant meg azokon, mint valami rossz hírrel koczogtató rém, a ki figyelmeztetni jön a belül lakót, hogy itt az idő, itt a legfőbb idő!
Krénfy folyvást járt fel s alá nagy léptekkel szobájában, mint ki az örökmozdony feltalálásán őrült meg s most azt hiszi, hogy saját magának kell azzá lennie.
Egyik ijesztő kép a másikat váltotta képzeletében, mint valami félelmetes caleidoscopban, a hol ugyanazon dirib-darabkák minden mozdulatnál más csodát mutatnak, és egyik iszonyúbb a másiknál.
Minden embernek van egy szenvedélye, a miben megbűnhödik. Azt a lépést soha sem követhette volna el Krénfy józan fővel, a mire ráhagyta magát venni egy uralkodó szenvedély mámorában. Egy lapra van téve minden. Vagy, – vagy –?
Cynthia kétségbe van esve, Cynthiát senki sem mentheti meg, egyedül ő. A haláltól, a gyalázattóli félelem egészen kezébe fogja adni e bűbájos nőt, azokkal a megverő szemekkel, azzal az észvesztő alakkal. Kezében fog lenni, az ő irgalmára, az ő kényére bízva. Nincs neki más választása, mint a vérpad és az ő keze között. A levél megteendi hatását. Ilyen levelet ugyan veszélyes dolog volt útrabocsátani; de hiszen nem történt elővigyázat nélkül. Az ispán megbízható ember, érdek köti őt urához. Kettős érdek: a haszonvágy és a félelem. Ravaszsága is van elég, hogy magát rá ne szedesse. A grófnővel csak négy szem közt beszélend, künn a kertben, a hol meg nem lephetik. Kezéből a levelet ki nem adja, hanem úgy engedi azt elolvasni, hogy a grófnő el ne vehesse azt tőle. Ha mégis azon veszélybe jönne, hogy meglepnék, hirtelen puskája csövébe fogja csavarni a levelet, s kilövi azt a levegőbe; az elég és szétszakad, semmi nyom sem marad utána. Ha a grófnő csak cselt akart neki vetni, semmi bizonysággal sem fog bírni ellene.
Oh ez mind a legjobban el van rendezve.
De hátha mégis valami különös, valami előre nem láthatott véletlen jönne közbe, a mi annyiszor megtörténik; ha az ispán elvesztené a levelet az úton, ha a grófnő elragadná azt kezéből, s segítségért kiáltana; ha az ispánt nagy igéretekkel rávenné, hogy azt a levelet hagyja nála!…
Oh valóban bolond, őrült volt, a ki ilyen levelet tudott idegen kézbe adni, útnak ereszteni.
Az ember homlokán a jeges veríték gyöngyei űzik egymást.
Koczogtatnak az ajtón.
– Ki az? Mindjárt! szól ez, torkán akadó hanggal s zsibbadtan állt meg szobája közepén.
– Én vagyok, nagyságos úr! szól kivülről egy ismeretes hang.
– Ah, az ügyvéd; sóhajt könnyebbülten Krénfy s siet, hogy kinyissa előtte az ajtót.
De mégis, ily zavart arczczal nem szabad annak őt látnia. Előbb letörli arczáról a verítéket.
– Mindjárt, mindjárt! Ne tessék türelmetlenkedni. Mindjárt kinyitom. Mosdottam, törülközöm.
Azután még a tükörben is megnézte arczát, hogy fog rajta illeni a mosolygás? Tűrhetően sikerült.
Az ügyvédet mosolyogva tudta fogadni.
– Hozta Isten. Mi jót hozott ily zivataros időben Brenóczról?
– Csekélység, tréfaság, vigasztalkodék az ügyvéd, agyonázott keztyűit húzkodva ujjáról, egy kis idéző levelet kaptunk a székvárosból.
– Tarnóczytól, ugy-e? kérdi Krénfy úr, csendesen mosolyogva s két könyökével az üveges szekrényre támaszkodva.
– Igen is, igen is, felelt az ügyvéd, belső zsebeiben könyökig vájkálva.
– Váltóhamisítás miatt, ugy-e bár? kérdi Krénfy, hallatlan hidegvérrel fogadva az izenetet.
Az ügyvéd meg volt lepetve, hogy Krénfy már ezt is tudja; a megkapott hosszú levelet kihúzta zsebéből s letette az asztalra.
– Tizenöt napra van a megjelenési határidő? kérdezé Krénfy.
– Igen is, igen is; hebegé az ügyvéd; hanem, hanem…
– Hanem, ön azt akarja mondani, hogy egyúttal folyamodás van ellenem beadva, hogy előlegesen is letartóztassanak.
– Értesültem róla.
– Én is. Ne féljen ön semmit. Meg fogom előzni; még ma felmegyek a székvárosba. Tizenöt nap alatt az egész ügy el van simítva.
– Tehát nem gondolja nagyságod, hogy intézkedéseket kellene tennem?
– Intézkedéseket majd teszek én!… szólt Krénfy, zsebére ütve, honnan a fiatal négy krajczár felelgetett vissza.
Az ügyvéd jó kedvűen nevetett.
– Igaza van nagyságodnak; az egész vármegye zsebében van.
Krénfy gondatlan arczczal lépett az asztalhoz s meggyújtá szivarát.
– Tessék önnek is. Foglalja el vendégszobáját; félóra mulva Lenczné el fogja önnek mondani a teendőket, én még az éjjel felmegyek a székvárosba. Önnek más teendői lesznek, majd Lenczné elmondja. Később jőjjön utánam.
Az ügyvéd vevé köpönyegét és kiment a szobából. Krénfy mohón ragadta fel az idéző levelet, s merev szemekkel olvasá át annak tartalmát; azután széttépte azt száz meg száz darabra, s elszórta a padlaton. Azzal bezárta szobáját és átment Lencznéhez.
Az udvaron megpillantá a folyósóról a kocsist, a ki lovait jártatta alá s fel a brenóczi út után, lekiáltott reá:
– Tartsd készen a lovakat, félóra mulva egy «idegen urat» fogsz vinni Tarnóczra, a ki onnan saját szekeremen utazik tovább előfogatokkal. Adj most nekik abrakot, a mennyit megbírnak.
Fél óra mulva maga Lenczné jött ki a szobából, s parancsolá a kocsisnak, hogy fogjon be.
Azután egy idegen viseletű uraságot kisért végig a folyosón, a kit a cselédek közül senki sem látszott ismerni.
Simára borotvált arcza, zöld szemüvege, magas inggallérai, s körültekert angolos gentlemen shawlja egészen szokatlan alakká tevék azt. Senki sem gyanítá, hogy ez maga a házi úr.
Sőt erőltetett egyenes fejtartása által még szinte félfővel magasabbnak is látszott, mint különben. A kocsisnak előre egy forint borravalót adott, a mi őt az előtt tökéletesen ismeretlenné tette. Marczi soha sem hihette volna el, még ha mondják is neki, hogy a kitől egy forint borravalót kapott, az Krénfy úr lehessen.
Különben is meglehetős sötét volt egy gyertya világa mellett, a melylyel Lenczné kikisérte az urat.
A szekér legkisebb felötlés nélkül távozhatott el a faluból.
A zápor nagyon elrontotta az utat, épen a falu végén megsülyedt a szekér egy kátyuban. A szekérben ülőknek ki kellett szállniok a csizmaszárig érő sárba, hogy a tengelyt kiemeljék, mely a kocsis részéről nem történt meg minden káromkodás nélkül.
– Ez is átkozott, istentelen hely itt! Bizonyosan, a kik itt a puszta házban laktak, azok átkozták meg az utczát, mert valahányszor ezen jövök, mindig megreked a szekér; kivált mikor a gazdám ül rajta. Ő pusztította ki innen ezeket az embereket, hogy a nyavalya törje ki, azért törik a kerék, mikor ezen jövünk, bár egyszer az ő nyaka törnék.
Krénfy úr gondolá magában, hogy ez bizonynyal átkozott hely, mely a drága időt így ellopja tőle; hát még ha azt sejtette volna, hogy öt lépésnyi távolban onnan a puszta ház falai közt, ott fekszik az ő veszélyes titkának hirnöke, halottan, meggyilkolva!
Nagy sokára kimozdult helyéből a zátonyra jutott szekér, de a lovak ki voltak fáradva végkép s csak mászva haladtak hegynek fel a tarnóczi úton.
Ezalatt a derék kocsis azzal mulatta Krénfyt, hogy elkezdte őt szidni saját maga előtt; lerajzolta gonosz fejétől elkezdve átkozott körméig s nem hagyott rajta egy fillérre menő becsületet.
Ilyen gyönyörrel sem hallgatá még senki saját életleirását, mint Krénfy úr. A kocsis nem ismer reá; nem is gyanítja, hogy kit visz.
A mint a tarnóczi erdőbe értek, már pitymallani kezdett, s az első szürkület ködében három fegyveres lovast látott Krénfy úr szembe jönni.
Nem tudott parancsolni szívének, hogy az ne dobogjon oly sebesen.
Két megyei pandur jött a biztossal.
Néhány perczig azon gondolkozott, hogy kiugorjék a szekérből s elfusson, a merre legsűrűbb az erdő. Mégis okosabbnak találta csendesen ülve maradni.
A biztos illedelmesen üdvözlé az idegen utazót, s csak egy perczre kérte, hogy állítsa meg a szekerét.
Krénfy még jobban szemébe húzta süvegét, s úgy tett, mintha semmi kérdés sem érdekelné.
A biztos a kocsistól kérdezősködött:
– Nem találkoztak-e egy ősz, rongyos emberrel?
– Dehogy nem, felelt a kocsis, kinek nagy kedve telt a parasztos tréfákban.
– Szürke katonakabát volt rajta…
– Ugyanaz, megavult bakancs a lábán…
– Igen, igen, rossz, vad tekintetű ember…
– Itt a vidéken a vén csavargó Marczinak híják, toldá a kocsis.
– Hol látták őt? kérdé a biztos, ki alatt a ló is kezdett ágaskodni e feletekre.
– A hévíz kútja körül, a lábait mosta.
– Mikor? kérdezé a biztos, és már húzta elő a csákányt a nyeregkápából.
– Mikor? mikor? évelődik a kocsis. Azt bizony ezelőtt három esztendővel az utolsó árvíz idején.
A biztos aligha nem adott volna egyet a kocsisnak ezért a rossz tréfáért a csákány nyelével, ha az hirtelen el nem hajtat a lovaival, így aztán csak messziről kiálta rá vissza:
– Megállj ficzkó, majd te is a kezem alá kerülsz még valaha.
Krénfy úr könnyebbült szívvel látta őket tovább haladni az erdőben. Csak az apróbb tolvajokat üldözik.
Mire Tarnóczfalvára értek, egészen megvirradt.
Krénfy le sem szállt a szekérből, hanem adott még egy huszas borravalót a kocsisnak, hogy menjen, sürgesse a birót előfogatért.
A kocsis kizörgette Popákot a kalodás házból. Most ő volt a biró. A kis biró mindjárt futott az előfogatos emberekért: az alatt Popák oda lépett az utas szekeréhez s jó szokás szerint a lőcsnek támaszkodva két könyökével, sietett neki a falu legújabb híreit elmondani, mint afféle idegennek.
– Gondolja csak el tekintetes uram, micsoda irtózatos dolog történt az éjszaka itt a szomszéd falu végén abban a puszta házban, a mi az útfélen balra elmarad. Hát az a gonosz csavargó vén Marczi valamiért összeveszett a nagyságos úr ispánjával s azt egy doronggal agyonütötte.
Krénfy úr felszökött e szóra üléséből s úgy tett, mint a ki hirtelen le akar ugrani a szekérből.
– Le akar szállani a tekintetes úr? mondá Popák, szolgálatkészen nyujtva eléje kezét.
Krénfy újra visszaült helyére.
– Micsoda? a mi ispánunkat ölték meg? kérdezé a kocsis oda fordulva, s azután összecsavargatá ostorát, felsóhajtva: «no az se szíja többet azt a kurta pipát.»
Ebből állt az egész búcsúztató, a mit az ispán fölött tudott tartani.
Krénfy elváltoztatott hangon szólítá meg a birót.
– Ki mondta önnek ezt a szerencsétlenséget? Látta valaki megtörténni?
– Most beszélték a megyei pandurok, uram; felelt Popák nagy készséggel. De nevezetes dolog ám az, mert a ki azt az egész gyilkosságot végig nézte, egy kis árva leány, a kit Fenyéry ügyvéd úr neje tart örökben magánál; itt volt nálam még azon éjszaka, mindjárt a történt eset után, és nem szólt felőle semmit. Mi azt hittük feleségemmel, hogy a gyermeket láz gyötri és nekünk nem mondott meg semmit. Csak odahaza mondta el Fenyéry úrnak a balesetet; úgy küldtek azután a gyilkos üldözésére.
– És vajjon nem tudják, miért ölték meg az ispánt? kérdé remegését titkolva Krénfy.
– Hihetőleg boszúból; ez a csavargó olyan megátalkodott ember, a kire egyszer megharagudott, annak nem jó volt vele éjszaka találkozni.
– Talán mégis inkább rablási vágyból tette? Nem beszélte a kis leány, hogy a gyilkos kivette az ispán kebléből a tárczát és elvitte magával? A pénzt, a mi benne volt, megtartotta magának; a haszontalan irásokat pedig, a miknek semmi hasznát sem veheté, elásta, vagy elégette, hogy azokról rá ne ismerjenek? nemde?
A biró vállat vont.
– Ezt még eddig, uram, bizony senki sem tudja.
De Krénfy nagyon szerette ezt a gondolatot vitatni.
– Oh igen, így szoktak a gyilkosok tenni. Ez az ő módjuk. Ha valakit megölnek, elveszik a tárczáját, a mit nála találnak. Ugy-e bár? Akkor még nem tudhatják, hogy mi van benne; nem is érnek rá, hogy kiválogassák, de nem is láthatják a sötétben, hanem csak azután később keresik össze. Ugy-e bár, az így szokott történni?
Popák gazda nyakát, vállát vonogatta, s nagy kényszeredetten felelt:
– Én bizony nem tudom, uram, mert én még soha sem gyilkoltam meg senkit.
Azután elsomfordált a szekér mellől s félsúgva mondá a kocsisnak:
– Be különös egy ember ez a te pasasérod. Úgy kérdezősködik tőlem, mintha én minden nap ölnék meg egy pár embert.
– Nem tudom én, hova való, viszonza neki a kocsis, a mit a biró tulajdonképen nem is kérdezett tőle.
A közben hozzáfogott, hogy a lovakat kifogja a szekérből; kikeresgeté a széna-szalma közől tarisznyáját s lóvakaró eszközeit, s mind azt felkötözte a ló hátára.
– Hanem hallja, hát azután azt a szekeret honnan kapjuk mi vissza?
– Sehonnan sem, megvettem ezt utazó szekérnek Krénfy úrtól; felelt neki Krénfy.
Van-e róla irás? Mert irás nélkül nem hiszek ám én az édes apámnak sem.
– Hát nem mondta neked Krénfy úr, hogy a szekérrel ne törődjél.
– Mondta, nem mondta: arra én nem adok semmit. Az úr elmehet világgá, én azt sem tudom kicsoda, micsoda, mi járatbeli ember…
– Kérem, nekem rendes útlevelem van.
Krénfy úr közel volt hozzá, hogy saját kocsisa előtt útlevéllel igazolja magát.
– Nem kell nekem az útlevél, hanem ha elvész a szekér, nekem az egész szekér árát úgy lefogja Krénfy úr a béremből, mintha új lett volna. Mert kitelik attól a csalárd, gonoszlelkű embertől. Ha az úr olyan bolond volt, hogy szekeret vett tőle irás nélkül, ütheti bottal a pénze nyomát, mert Krénfy úr el fogja azt tagadni, ismerem a tudományát; én pedig innen egy tappot sem eresztem tovább az urat, a míg be nem bizonyítja, hogy a szekeret megvette; hanem inkább visszaviszem az urat ebbe a nyomba Kallósfalvára, vagy Kis-Amsterdámba, vagy mi a Pokolfélegyházára, a hogy azt a bolond falut híják.
Krénfy úr komolyan megijedt. Ismerte kocsisát. Ez képes volt megtenni, a mit mond. Reszketett minden tagja, a mint nyugalmat akart mutatni.
– Mennyit érhet egy szekér új korában?
– Megér kétszáz forintot is.
Krénfy szótlanul vette elé tárczáját s köpenye alatt kikeresett belőle két százast, oda nyujtá a kocsisnak.
– Nesze, vidd ezt majd az uradnak, vagy ha ezt nem találod, add Lencznének és kérj irást a szekérről; a pénzt azok majd utánam küldik.
A kocsis megcsóválta fejét; a pénzt nem merte elvenni, hanem átadta a birónak s azt mondta, hogy ő még soha életében sem látott ilyen bolond embert. Azzal felugrott az egyik lovára, jobbról-balról ráhúzkodott mind a háromra az ostorral s tova nyargalt.
Az előfogat még ekkor sem érkezett meg. Krénfy úr mozdulatlanul a szekéren ült egyedül. Egyik embert a másik után futtatá a késedelmes fogatért; forintot, huszast szórt mindegyik postának s fel-felállt szekerében nyugtalanul, előre-hátra tekintgetve, a honnan a lovakat várta.
Végre hallatszott az ostorpattogatás. Egy fidélis bajusztalan tót siheder jött vágtatva négy konyájával a szekérhez; ki rögtön beszédbe állt szokása szerint az utassal.
– Úgy tetszik, mintha már én vittem volna az urat egyszer.
Krénfy megrezzent. Majd elárulta magát. Pedig hisz ez csak paraszt nyájasság volt. Legjobb volt ráhagyni.
– Meglehet, fiam.
– Úgy-e bár, Bazingba utazott akkor?
– Talán oda.
– Az úr az a répakereskedő izé, úgy-é?
– Az ám.
– No lám. Mindjárt megismertem. Azt is tudom még, hogy két garast adott borravalónak.
– Nesze, adok most egy huszast, csak fogj be szaporán és jól hajts.
Ez a biztatás hatott az előfogatosra. Rögtön hozzáfogott istrángjai bontogatásához s az előfogat felszereléséhez.
Hanem mindez olyan végigvárhatatlan lassusággal ment, annyi csomó volt kioldani, madzag összekötni való, hámok s istrángok úgy össze voltak bogozva, egymással felcserélve, hogy félóra nem vetett véget az előkészületeknek.
Krénfy a nyavalyatöréshez volt közel. Utóbb maga is leszállt a kocsisnak segíteni, a lovakat ide-oda elkötözni, zabláikat fogaik közé adni. Hiába kérték, hogy ne sározza össze magát.
Hejh, még tegnap ilyenkor majd tudott volna sikert eszközölni egy jó karikás ostorral.
Végre mégis nyeregben ült valahára az előfogatos.
– Jól hajts, fiam. Jó borravalót kapsz, dörmögé utána az utazó, s midőn a szekér kirobogott a faluból, s felkanyargott az út a hegyek közé, akkor kiemelkedék üléséből és úgy nézett vissza a mögötte elmaradó útra. Senki, senki sem látszott utána jönni. Rétek, mezők az éjjeli esőtől újultan terültek két felől. A sötét brenóczi erdők, mint egy borongós emlék maradtak mindig hátrább, mindig halványabb kéken, s vidám vetés-szalagokkal csíkozott lejtős halmok képezék a közeledő tájat, a kerekek alatt porzott a száraz út; a nyeregben ülő kocsis valami nótát kezdett a tulipánról, a hol nem birta énekkel, ott fütyülve folytatta… Krénfy úr úgy örült mindennek, a kétfelől elfutó mezőknek, az erdő távozó képének, a kerekek alatt porzó útnak és a vidám fütyörészésnek.
Menekült!
A törvényszék urai együtt ülnek a megyeház termében; tisztes, komolyképű férfiak, minden hivatalos jelmez nélkül, csak úgy mintha otthon ülnének barátságos beszélgetés között. A vigalom és a törvényszolgáltatás jelenete közti különbséget csak a nehéz tintatartók képezik, s az elnök előtt álló ódon feszület.
Egy nő áll a törvényszék előtt, kiről oly sokat beszéltünk már magunk is, mások is, a nélkül, hogy bizonyosan megmondhattuk volna, voltaképen kit tiszteljünk benne; eddigelé hol boszorkánynak, hol hárpiának, hol Lencznének hallottuk őt nevezni. Ez utóbbi néven czímezi őt a törvényszék elnöke is.
A nő szokatlanul nyugodt arczot mutat most; vonásai pihennek, még öltözéke is rendben van, sőt főkötője is egyenesen áll a fején, a mi nála rendkívüli eset. Nem is beszél szokott rikácsoló, felcsattanó hangján, hanem a helyett egy kissé rekedt, fátyolozott hangon és igen határozottan.
– Mielőtt alispán úr kérdésére felelnék, kénytelen vagyok óvást tenni rögtöni elfogatásom ellen s egyúttal tudatom a tekintetes törvényszékkel, hogy az én nevem nem Lenczné, így csak gúnyolni szoktak. Az én nevem Krénfyné, én Krénfy törvényes neje vagyok, nemes ember neje, a kinek személyével csak rendes itélet után szabad rendelkezni.
A jelenvoltak komolyan jegyezték a mondott szavakat. Az alispán patriarchalis nyájassággal szólt a nőhöz:
– Édes jó asszonyság. Fogadja meg azt az őszinte tanácsomat, hogy ezen a helyen ne mondjon semmit, a mi nem tökéletesen, hajszálig igaz. Kegyed nem törvényes neje Krénfynek.
– Bebizonyíthatom házassági szerződésem és az esketési jegyzőkönyv kivonataival. Ügyvédemnek vannak általadva.
– Tudom. Krénfy csakugyan nőül vette kegyedet ezelőtt tizenöt évvel, a midőn kegyednél, mint boltsegéd, működött; hanem az a házasság érvénytelen, mert Krénfy ugyanakkor nős volt. Nejétől megszökött, kit Brüsselben hagyott el, s ki még azután három évig élt Németországban, hogy Krénfy másodszor is megházasodott s évenként nevezetes összegeket kapott hallgatásaért, hogy Krénfy kettős házasságát föl ne fedezze.
A nő e szavakra nagyon megzavarodott, szemei tétovázva jártak végig az arczokon. Kezével egy szék támlájába fogódzott, mint a ki szédülést érez agyában.
Lassankint mégis összeszedte magát, s alig hallható hangon rebegé:
– Ki bizonyíthatja azt be?
– Krénfynek tulajdon kezeirása. Tessék leülni, tisztelt asszonyság. Kegyed rosszul érzi magát.
Lenczné kénytelen volt elfogadni a kinálást és leült.
– Szeretném kegyedet egy rossz hírtől megkimélni, de jobb, ha átesünk rajta. Krénfy megszökött.
Lenczné meglepetést színlett. Ez még szerepe volt.
– Kérem, még most ne tessék elájulni, biztatá őt Lippay. Ezt kegyed nagyon jól tudja és azért nincs rajta mit megütköznie. Krénfy nem tegnap óta készül ezen status-csinyre. Már jó idő óta szedeget föl roppant összegeket eddigelé csorbátlan hitelére, míg másfelől elég gondos volt meg nem mozdítható vagyonát a kegyed nevére átiratni; elvégre elég sürgetős alkalom adta elő magát rá nézve azon körülményben, hogy az ifju Tarnóczy, kit mindenki elveszettnek hitt, váratlanul haza érkezvén, fölfedezé, hogy Krénfy az ő nevének hamis utánzásával váltókat bocsátott ki nagy összegekre, s azokat Tarnóczy testvérével kifizetteté. Ez olyan eset volt, mely elég okot adhatott Krénfynek a rögtöni eltávozásra. Nemde?
– Kérem alispán úr, én mindezekről semmit sem tudok, és nekem azokhoz semmi közöm. Krénfy hibázhatott, de én nem vagyok érte felelős.
– Ez tökéletesen igaz és nem is ez tette tanácsossá a kegyed rögtöni elfogatását. Mindez mellékes ügy, s csak a homályt neveli a főérdek körül. Térjünk vissza egy előbbeni kérdésre. Miért nem újította meg Krénfy kegyeddeli házasságát, miután jól tudta, hogy az különben érvénytelen?
– Mert én soha sem sürgettem.
– Igen sajnálom, tisztelt asszonyság, hogy kegyed engemet minduntalan azon udvariatlanságra kényszerít, miszerint állításait megczáfoljam. Kegyed nagyon is sürgette Krénfyt és számtalanszor oly heves jeleneteik voltak, hogy a cselédek választották el kegyeteket. Ezt kiméletlenség volt fölfedeznem. De ezzel mindannyiszor élnem kell, valahányszor kegyed előadásában a valótól eltér. Krénfy azt adta okul vonakodásának mindig, hogy ezen esetben, ha vele valami nem kedves dolog történnék, sokkal könnyebb lesz kegyednek lefoglaltatni az ő vagyonait idegenül, mint hogy ha hitvese volna. Ugy-e bár ezt mondta mindig?
Lenczné zavarodottan sülyeszté le szemeit ez ember előtt, ki a gondolatokban olvas, s kitalálja a négy szem közt történt suttogások szavait is.
– Kérem. Legyen kegyed egészen nyugodt. Én azt hiszem, hogy itt csak egy vétkes ember van és az Krénfy. Kegyed szintúgy a megcsalt áldozatok közé tartozik, mint a többiek. Neki más oka volt ezen házasság megújítását kikerülni. Ő új házasságot akart kötni.
Lenczné görcsösen vonaglott fel e szóra; szemeit merően szegezte az alispán arczára, s kezével a széket markolta meg, a melyen ült.
Az alispán pedig a legnyugodtabb arczczal folytatá:
Sajnálom, hogy kegyed szívének fájdalmat kell okoznom, de a mit mondtam, az több, mint gyanú, az félreérthetetlen bizonyosság. Krénfy az utóbbi években sok olyan tényt követett el, a mik egymás mellé állítva a legnagyobb ellenmondásnak látszottak a világ előtt, de a miknek kulcsát birva, tökéletesen kezünkbe adják a rejtélyes ember jellemét. Azt elismeri kegyed, hogy ő a legnagyobb szélsőségig takarékos volt, vállalataiban előrelátó, kiszámított. A leggyöngébb kifejezéseket válogattam. Helybenhagyja kegyed ez állításomat?
– Igen, suttogá a nő.
– És máskor megint elkezdett pazarlani, egy vendégség kedveért ezreket szórt ki, úgy prédált mint egy korhely majoresco, ki vénségére jutott örökségéhez és siet vele, hogy el tudja azt költeni, mielőtt belehalna. Nem emlékezik kegyed ilyen esetre?
Lenczné rövid gondolkozás után semmi veszélyest sem talált a feleletben.
– Igen, midőn a Brenóczy grófok meglátogatták.
– Ugyanazon Brenóczy grófokkal olyan szerződést kötött, mely azon időben csaknem minden pénzerejét kimerítette.
– Igen jól tudom, sietett felelni a nő, elég keserűségem volt miatta, saját tőkéimet kellett miatta fölmondanom. Mind irásom van róla, hogy én adtam neki ez összeget kölcsön. Ő azt állította, hogy az igen jó vállalat lesz. Én most sem hiszem.
– És kegyed nem volt kiváncsi Krénfynek e megfoghatatlan pazarlásában oly jelenségeket keresni, a mik a mindennapi üzletnél magasabb indokokat gyaníttatnak?
Ezt Lenczné nem értette.
– Magyarán szólva: nem gyanakodott kegyed, hogy Krénfynek a haszonkereset, vagy uraskodási vágyon kivül más egyéb oka is lehetett a Brenóczy grófok irányában nagylelkűen, tékozló bőkezűen viselni magát?
Lenczné elgondolkozott, azután vállat vont a kérdésre.
– Semmiféle gyanúm sincsen.
Mikor a nő azt mondta: semmi gyanúm sincs, akkor már tele volt az epéje gyanúval, mert semmi féreg sem oly szapora, mint a szerelemféltés gyanúi a nő keblében; de jól tudva azt, hogy itt most birái előtt áll, óvakodott olyan szót kimondani, mely Krénfyt bármi tekintetben vádként érhetné.
Még most nő volt, a hűséges, pártfogó nő, ki ha otthon szenved is, nem mutatja azt a világ előtt, s hívének védelmére kel, ha idegen támadja meg azt.
Az alispán folytatá kérdéseit.
– Brenóczy István grófnak volt egy igen szép leánya.
– Ah, tekintetes uram, csak nem hiszi ön, hogy Krénfy arra gondolt?
– Kissé csodálatosnak látszik az állítás, de be van bizonyítva, hogy Krénfy e nőért tette mindazt, a mit különben szokott életmódjával és jellemével nem tudnánk összeegyeztetni. Sokat nem tudunk megmagyarázni, a minek csalhatatlan tudomására jöttünk. Cynthia grófnőnek régi hajlama volt bizonyos fiatal emberhez, kit e miatt Illés gróf párbajban készült megölni; ez ifju e miatt rejtőzni volt kénytelen, Krénfy megtudta ez ifju hollétét s tudatá azt a gróffal. Kegyed különösen csóválja erre fejét; értem: Krénfynek más oka is lehetett Tarnóczyt eltetetni láb alól, hogy váltói aláirását egykor meg ne czáfolhassa. De hát arra mit mond kegyed, hogy Krénfy egy időben elhiresztelé, miszerint Cynthia grófnő elutazásuk éjjelén, titokban egy egész órát töltött az ő szobájában egyedül; ezen hír miatt az egész család kénytelen volt rögtön elhagyni Bécset.
Lenczné még most is erőt tudott venni lázongó keblén.
– Ez csak arra mutat, hogy Krénfy gyűlölte az egész családot és különösen Cynthia grófnőt. Ha szerette volna, nem vádolná be mint atyja gyilkosát, nem akarta volna őt a vesztőhelyre vinni.
– Tisztelt asszonyság, ha azért volnék itt, hogy lélektani felolvasásokat tartsak, bebizonyítanám, hogy a legnagyobb szerelem és a legnagyobb gyűlölet egy forrásból fakad, hogy azok mint egyeznek meg egyes jelenségeikben, hogy támadnak egymásból, s hogy térnek egymásba vissza; hanem erre most nincs szükség; én biró vagyok, ki a tényekből itél, s most elmondom kegyednek azon tényeket, a mik eddigelé meg vannak állapítva. Krénfy bevádlá a leggonoszabb bűnténynyel Cynthia grófnőt azért, hogy őt egészen megfoszsza minden kilátástól valaha azon körökbe visszatérhetni, a mik őt születésénél fogva illetik, hogy ne engedjen neki a gyalázat és a halál kétségbeeséséből egyéb menekülést, mint a mit ő fog neki nyujtani. Ez volt az ő terve, és ez a terv – tökéletesen sikerült. Azon napot megelőző estve, a melyen ő megszökött és kegyed letartóztatott, egy levelet irt Krénfy Brenóczy Cynthia grófnőnek, ki mint tudva van, az előleges vizsgálatok lefolyásáig Fenyéry ügyész kezességére annak mezei lakán tartózkodott. E levelet a leggondosabb elővigyázattal oly módon juttatá Krénfy Cynthia grófnő elé, hogy ajánlatai el nem fogadása esetében, saját sorait ellene felhozni soha ne lehessen.
Lenczné kiállhatatlan szomjuság és szédülésről panaszkodott. Egy pohár vizet hoztak neki.
– Krénfy meghitt ispánjára bízta levelét, a mit a grófnőnek négyszemközt lehete csak elolvasni, s azután ismét vissza kellett azt vinni a postának a grófnő válaszával együtt. Az ispán azonban útközben meggyilkoltatott.
Lenczné kétszer is összeborzadt, ezt még nem tudta.
– Egy vén csavargó, kivel többször összekoczódott, leütötte a sötétben, s a hulla megtalálásakor a levél is a hatóság kezébe került. Ime itt van.
Az alispán egy csomó irat közől elővoná a levelet, a letörlött vércseppek még meg sem fakultak rajta jól.
– Elismeri ezt kegyed Krénfy irásának?
A nő csak némán inte fejével.
Azután fulladozó hangon kérdezé, hogy mi van azon levélben irva?
– Felolvasom kegyed előtt szórul szóra: «Kelt Kis-Amsterdámon, ápril 10-én. Grófnő! Kegyed sorsa e perczben egyedül az én kezemben van. Mindazon bizonyítványt, a mit kegyed terhelésére felhoztam, egy szavammal leronthatom. De ezt a szót ki nem mondhatom addig, a míg kegyed ki nem mondja azt, a miért én epedek. Ismeri kegyed azon érzelmeket, a mik lelkemet oly régóta gyötrik. Minden gondolatom, szenvedélyem egy tárgyra tér vissza, a mit vagy kivívok, vagy elveszek bele. Nincs kegyednek semmi más menekülése. Meg van fogva azon vádban, melynek minden foga egy gép következetességével egymásba vág és a melynek kulcsát egyedül én birom. Legyen irántam irgalommal és én is irgalommal leszek kegyed iránt…
Lenczné lehajtá fejét, le egészen a két térdeig, oda rejté el arczát és úgy zokogott. Minden szó a szívén járt keresztül. Hisz ő nem volt szép, nem bűbájos, nem kellemes, de hűséges és önfeláldozó, s ezt nem érdemelte attól.
– … Kegyednek csak egy útja van a megszabadulásra, leirom azt; – hagyja el ez éjjel Fenyéry házát, s ispánom segélyével utazzék Ó-Helybe, a hova reggel megérkezhetik. Keresse fel ott a lelkészt, én hamarább ott leszek, ki lekötelezettem levén, bennünket rögtön össze fog esketni. Nekem nőm nincs, mert Lencznéveli házasságom érvénytelen, akkor még első nőm Brüsszelben élt, midőn őt elvettem, s amannak holta után a házasságot vele meg nem újítottam. Különben is Lencznének elég oka leend Magyarországot eltávozásom után el nem hagyhatni. Pár hét múlva a tengeren lehetünk, s az új világ réveig meg sem állunk. Ott oly állást biztosítok önnek, minővel a Brenóczy grófok legfényesebb korszakukban sem dicsekedhettek. Ura lesz ön vagyonomnak és szívemnek, és én leghívebb rabszolgája. Most elmondom azt, minek ajánlatomat meg kellett volna előznie. Azon órában, a melyben kegyed nekem kezét nyujtja, én egy levelet irok a megye elnökének, melyben fölfedezem mindazon titkos körülményeket, a mik István gróf megöletésének vádját kegyedről egy más személyre hárítják át, s így Fenyéryt fölmentem a kezesség alól. Azontúl ez országban nem maradhatok, ezt jól tudja kegyed, rokonai bosszúvágyát ismerve. Gondolja meg kegyed ezt és határozzon gyorsan. Ha igent mond, oly boldoggá teendem, minőnek egy herczegnő sem mondhatja magát, ha nemet mond, elhagyom veszni a meggyalázott, megvetett gonosztevők halálával. Krénfy.»
A némber vadállati dühösséggel szökött fel ültéből. Szemeit elfutotta a vér, arcza elkékült, kidülledt ajkain a tajték habzott, sokáig csak egyes érthetetlen szavakat birt lihegni.
– Oh – e – gaz! Bocsássanak utána! ordítá végre rikácsoló kitöréssel, bocsássanak utána! Én fölkeresem a világ végén, fölkeresem a pokolban is, és visszahozom. Ide hozom vissza, mint egy megszökött kutyát. Bocsássanak utána.
Az alispán csillapítva szólt hozzá:
– Csendesen, asszonyom. Parancsoljon indulatának. Itt egyéb baj van, mint az, hogy Krénfy kegyedet megcsalta, elárulta…
– És meglopott.
– És meglopta…
– Igen, meglopott, pénzeimet kicsalta, adósságait rám tukmálta, s elhitette velem, hogy várni fog rám Hamburgban. És ime egy másikkal ment el Amerikába.
– Ez mind csekély baj kegyedre nézve. Ezért utána mehetne, föllelhetné és számolhatna vele, de nagyobb baj az, hogy kegyedet Krénfy oly helyzetbe hozta, miszerint még csak utána sem mehet; hetekig, hónapokig, lehet örökre sem hagyhatja el e megyét, e várost, még ezt a házat sem, a melyben vagyunk.
A némber értetlenül bámult az alispánra.
– Krénfy levelében oly kifejezések vannak, a mik kegyedre nézve nagyon ártalmasak. Egy helyütt azt mondja: «Lencznének elég oka lesz el nem hagyhatni Magyarországot», másutt: «a grófnőt terhelő gyilkossági vádat egy másik személy vállára fogom áthárítani tudni.» A közügyész és a grófnő kezese e kifejezésekben elég okot találnak azon gyanú kimondására, hogy a megfoghatatlan gyilkosság tényezőjeül Krénfy egyedül kegyedet érthette, mert csak hármuk kezén fordultak meg a méregüvegcsék. És ez azon ok, mely miatt most kegyed a törvényszék előtt áll.
A némber oly sápadt lett, mint a viasz, térdei reszkettek alatta, kezeivel a szék karját kereste és nem találta.
Végre térdre roskadt és hangos zokogásba tört ki, alig birva fuldoklásaitól kimondani, hogy ő ártatlan; ő Isten előtt mondja, hogy ártatlan.
Az alispán szánalommal ment oda hozzá, s karjánál fogva fölemelte és a székre ülteté.
– Ne sírjon kegyed; szólt hozzá nyájas, biztató hangon. Mi tökéletesen meg vagyunk felőle győződve, hogy kegyed ártatlan. Azonban kénytelenek vagyunk mégis kegyedet addig letartóztatni, míg Krénfynek azon tudósítása, melyről levelében említést tesz, hozzám meg nem érkezik.
– Ő engemet fog vádolni, sietett közbeszólni a némber. Bizonyosan tudom, hogy engemet fog vádolni. Ha egyébért nem, csak azért is, hogy tőlem megszabaduljon. Rám fogja tukmálni saját bűnét, mert a gyilkos senki sem más, mint ő maga!
Mély csend követte a némbernek e végzetes szavait.
– Ez nagy állítás, asszonyom… szólt az alispán ünnepélyes hangon.
– Ez való, szólt a némber, a gyűlölet sárga fényével arczán. Tessék meghallgatni az egészet, hogy történt, és azután itélni, ha bűnös vagyok-e én? Azon az estén, a hogy István gróf meghalt, Krénfy elküldé az ispánt valahova, én nem tudtam hova. Ő maga a kandallós teremben volt velem és arról beszélt, hogy István gróf a Fenyéry-féle jószágot akarja tőle elperelni; kis idő múlva visszajött az ispán, s koczogtatott az ajtón. Krénfy engem küldött, hogy vegyem el tőle, a mit hozott, s mondjam neki, hogy várjon az előszobában. Az ispán három kicsiny kis üveget adott át kezembe, miket én behoztam Krénfynek. Ő azokból kiöntötte a bennök volt fehér nedvet, s azután félretolva a kandalló márványlapját, három nagyobb üvegből ismét tele töltötte azokat és visszaadta az ispánnak. Én nem is kérdezősködtem e felől, sokszor adott ő szekrényéből orvosszereket az ispánnak állatok számára. Semmi megütközésre valót sem találtam ebben. Ugy-e bár, uraim, ebben én nem voltam vétkes?
– Épen nem. Biztatá őt az alispán.
– Csak a midőn a gyilkossági per megindult, akkor világosodtam fel. Én elborzadtam. Isten látja a lelkemet, hogy irtóztam tőle és szemére hánytam e rettentő gyanúmat. De nem mertem szólni, mert azzal fenyegetett, hogy megöl. Vétkes voltam-e, hogy őt be nem vádoltam?
– Sőt, mint olyan nő, ki magát azon férfi hitvesének hitte, ezt törvényesen nem is teheté. A világi biró a hitvest nem kényszerítheti arra, hogy férje ellen vallomást tegyen, s kegyed hű neje volt neki.
– De most már nem vagyok az! rikácsolá a nő, szétdúlt vonásokkal, ő maga tagadott meg, ő maga vetett el. Én csak egy elhasznált, elrongyolt lábkapcza vagyok, a kit maga helyett itt hagyott, hogy rútságait feltörüljék vele, míg maga hét országon túl mentette meg bőrét. Most már kimondhatom, hogy a gyilkos senki sem más, mint ő egyedül; a mérget ő tette az üvegbe, ugyanazon mérgek most is ott vannak a kandallóban és a midőn azt tette, nemcsak a gróf élete ellen tört, hanem leányát is hatalmába akarja ejteni. Most látok, most értek mindent, mindent!
A némber görcsös vonaglások közt tépte tiz ujjával szétkuszált fürteit.
Az alispán komoly, ünnepélyes hangon kérdezé tőle:
– A miket ön itt előttünk elmondott, esküvel is merné azt bizonyítani?
– Az Isten és a szentháromság előtt!
Az alispán inte neki, hogy lépjen a feszület elé.
A törvényszék tagjai mind fölálltak székeikről. Néhány pillanatig a legmélyebb csend volt a teremben.
A nő fölemelte három ujját, az alispán megható szilárd hangon mondá előtte az eskü szavait. A némber csendesen mondá utána azokat.
Nyomorult fogoly legyek az ablakon dongva verték magokat a napfényes üvegtáblákhoz, újra-újra kezdve sikertelen szabadulási kisérleteiket. Egyéb hang nem vegyült az esküvés Istent-hivó igéi közé.
… «Isten engem úgy segéljen. Amen.»
Akkor inte az alispán a teremben őrködő joggyakornokoknak, azok az átelleni terem szárnyajtait föltárták, ott állt Krénfy; kezei, lábai lánczokkal terhelve; arczának szándékos átváltoztatását befejezte a halálfélelem torzító keze, a rideg ónhalaványság, a lélekvesztett ámulat.
A némber maga sem ismert rá az első pillanatban, hanem a mint Krénfy rátekintett kétségbeeséstől merev szemeivel, akkor egyszerre szájához kapott mind a két kezével, s azon perczben szótlanul, ájultan rogyott össze.
A törvényszék késő estig együtt ült; az alispán föl nem oszlatá az ülést addig, míg a vallomások és szembesítések mind meg nem történtek.
A törvényszék előteremében az érdekletteken kivül számos ügyvéd és közhivatalnok csoportosult, kiket e nevezetes ügy folyama tanulmányilag érdekelt; egy-egy a teremből kijövő királyi táblai jegyző nem állhatá meg, hogy főnökének az ügy haladása felől titokban néhány szót ne súgjon a hivatalos tilalom ellenére.
Ily suttogásokból azután szájról szájra került, hogy a homályos ügy minő fordulatot kezd venni, a bűnvád hogy hárul a vádoló tanú fejére vissza. Fenyéry épen egy végbeszédet tartott, melyből ugyan az egyes hangokon kívül egyebet nem lehetett kivenni az ajtón keresztül, hanem azt jól hallá mindenki, hogy e beszéd folyamát egy tompa zuhanás szakítá félbe, s azután egy fiatal patvarista rohant ki az ajtón, a jelenlevő hajdúknak kiáltva, hogy fussanak a megye orvosáért, valaki elájult.
A visszasiető patvaristát attilája szárnyánál fogva megcsípték az ügyvédek, s kérdezék tőle, hogy ki ájult el?
Annyit szabadnak hitt megsúghatni, hogy «Krénfy».
Még többet is szerettek volna tőle kitudni, de nem engedte magát kivallatni, csupán annyit tett meg, hogy tenyere élét torka előtt végig húzva, pantomiával mutatott olyas formát, mint mikor valakinek a nyakát levágják.
Az ügyvédek között nagy zúgás, zajgás támadt erre a szóra. Sokan Fenyéryt magasztalák, mások kétkedtek a végkimenetelben, néhányan, kik e szép processust irigyelték Fenyérytől, jónak látták azon észrevételöket kimondani, hogy azért Krénfynek még sem lesz semmi baja. Majd meglássák: a dolgot majd olyan szépen el fogják tusolni; az egész vármegye zsebében van ez embernek. Nem lehet rá eset, hogy a kinek egy millió forint van a zsebében, azt is így utólérje a büntetés, mint a parasztot, ha gyilkol. Vannak okok és módok. Legfeljebb, a legszigorúbb esetben egy pár évi börtönt fog Krénfy kapni, semmi mást.
Ha volt, a kit az ilyen beszédek a bőszültségig ingereltek, ez egy halavány viaszsárga képű férfi lehetett, ki egy szögletbe húzva magát, iparkodott mentül kevésbbé útban lenni. Ez Brenóczy Illés.
A mit ezek az ügyvédek beszéltek, attól ő is nagyon félt. A gazdagok fejei magasan állnak.
Nemsokára hallatszott, hogy az urak fölkelnek, a székek tovább tolatnak, az egyes hangok beszélgetéssé válnak; az ülésnek vége.
Az őrök ajtókat nyitnak, s a ki a törvényszék terméből legelőször kilép, az egy halavány hölgy, egy gyászoló niobei alak; nagy sötét szempillái a földre szegezvék, szép, élveteg ajkai még most is suttogni látszanak valamit.
A férfiak tisztelettel nyitnak előtte utat. Ez Cynthia grófnő. Milyen szép és milyen bús.
Az alispán jön mellette, Illés grófot megpillantva, kezét nyujtja elé, s őszinte elégült érzéssel modja neki:
– Gróf úr, testvére fel van mentve, Brenóczy Cynthia grófnő nincs többé vád alatt.
A hölgy, a mint nevét hallotta említtetni, hirtelen fölrezzent méla ámolygásaiból, szép kezével űzte a felhőket homloka elől, s azután büszkén tekintett végig a sok bámuló férfiarczon, mint egy uralkodónő.
Illés megfogta testvére kezét és megcsókolá homlokát. Cynthia odaborult vállára és egy perczben azon hangot hallatá, a mely az édes sírásé, hanem annak hirtelen vége volt. Percz mulva megint lecsüggeszté fejét, lebocsátá hosszú fekete szempilláit halvány fehér orczájára, s szép ajkai ismét elkezdtek némán beszélgetni, mint a ki önmagával beszél és nem tud azokról semmit, a kik körüle vannak.
– Menjünk kocsijához, grófnő! szólt hangosan Fenyéry és megfogta Cynthia kezét.
Ez a hang legtöbb hatással látszott rá lenni; elmosolyodott, oly csodaszépen illett arczára ez a mosolygás, szemei derülten felnyíltak.
– Haza mehetünk? kérdezé egy gyermek örömével, s azután könnyedén Fenyéry karjába fűzé kezét, nyájasan üdvözlé a körüle állókat, s derülten, vidáman haladt végig Fenyéry karján az előterem ajtajáig, folyvást naiv vidámsággal kérdezgetve: – ugy-e bár, Irén már nagyon vár reánk? Irén hogy fog örülni, ha meglát bennünket. Azután ott maradhatok Irénnél mindig, nem kell ide jönni többet?…
Illés gróf az ajtónál eléjök került. Megállítá Fenyéryt és megfogta kezét.
– Uram én azt mondtam önnek, hogyha véghez viszi azt, a mit igért, én önnek kezet fogok csókolni érte. A mit én igérek, azt meg is tartom; ím ön az első, a ki e tiszteletet megérte tőlem.
Azzal, mielőtt Fenyéry meggátolhatta volna, oda hajolt kezéhez és megcsókolta azt.
Láthatta mindenki, az egész megye minden képviselője, hogy Brenóczy Illés gróf a mit igért, azt megtartotta.
Azzal meghajtá magát és testvére után sietett.
A megyei székvárosban soha sem volt olyan jó szürete a mendemondáknak, mint ezekben a napokban. Egyik meglepő esemény még ki sem fejlett egészen, már a másik támadt helyette. A thea-körök, kávé-estélyek, czapári kompániák, casinók, táncz-reuniók, bodzalekvár soiréek, s minden más néven nevezhető társas gyűlekezetek hétről-hétre úgy el voltak látva a legérdekesebb hírhallással, hogy néha három is jutott egy napra.
A Krénfy-per mindennemű fordulatai képezték természetesen a főtárgyat, a miből azután sok egyebet lehetett szőni, fonni, hozzáadni, illustrálni és decorálni.
Beszélik, hogy Krénfy, kinek elfogatását harmincz különböző variatióban lehet meghallani, folyamodott, hogy engedtessék meg neki magát szabad lábon védelmezni. Kezességül százezer forintot tesz le.
Ah, ez jó is volna. Maradna még neki másik háromszázezer, a melylyel odább állhatna, s kinevetné a törvény boszuját.
Lenczné bezzeg megbánta most, hogy Krénfy ellen vallott. Akkor azt hitte, hogy Krénfy megszökött, de most már fűt-fát megmozdít, hogy a birákat kegyelmességre hangolja. Vajjon sikerül-e neki?
Pénzzel sokat ki lehet vinni a világon.
Ne tessék hinni, a mi biráink megvesztegethetetlenek. Ki volna olyan vakmerő, hogy Lippay alispánnak pénzt merjen kínálni, azért, hogy itéletét megmásítsa?
Ah, az ő szivének is vannak kulcsai.
Beszélik, hogy Lenczné nem rég két szép almás szürke lovat vett két ezer forinton, s azok most Dobokyné hintaja elé vannak fogva. Hát azt a szép opál mell-éket ki nem látta rajta a legutóbbi casinó-bálban? Azt beszélik, hogy azt is Lenczné hozta Pestről.
Dobokyné egy idő óta nagyon pártolja Krénfyt.
Talán csak azért, mert Fenyéryékre irigykedik.
Van is oka rájok irigykedni, mert Illés gróf visszaadja Fenyéry elfoglalt uradalmát, Irén pedig a hamis váltók miatt elvesztett Tarnóczfalvát kapja vissza. Most már ők is hintót és nyerges lovat fognak tarthatni.
Sőt még azt is beszélik, hogy Illés gróf most már azt is megengedi Cynthiának, hogy Tarnóczy Róberthez menjen nőül. Akkor beszélnének még csak Fenyéryék lóhátrul Dobokynéval. Akkor fogna még csak rájok epekedni.
Mit búsulna rajta? hisz ő meg alispánné lesz!
Valóban? Csakugyan elveszi őt Lippay?
Ez már bizonyos. Jegyet is váltottak. Két hét mulva megesküsznek.
Hiába. Régi szerelem nem rozsdásodik.
Ez kedvező körülmény Krénfyre nézve. Ha egyenes úton nem lehet az alispánra hatni, Dobokyné által sokkal biztosabb a siker. Még egy pár olyan szép paripa, néhány drága nyakék. Az alispán egészen bele van bolondulva az asszonyba. Azt pedig tudják, hogy mennyire tudja ujjain forgatni a férfiakat. A mit ez az ember meg nem tesz százezer forintért, majd meglássák, hogy megteszi egy pár csókért.
… Így szólnak a mendemondák, a mikből mi annyit megtanulunk, a mennyit épen tudnunk kell. Már most térjünk a magunk dolgára.
Lippay most nagyon boldog. Azt hiszi, hogy Dobokyné most még szebb, mint ezelőtt tizennyolcz évvel, a midőn neki kosarat adott.
Lippay még némi önfeláldozást is talál abban Dobokyné részéről, hogy e delnő őt férjéül elfogadja, oly szép, oly elmés, sokaktól imádott, független nő. Lippay nem akarja elhinni, hogy ő benne magában valami olyan volna, a miért őt egy nő szeretheti, ha csak igen igen példás nagylelkűséget nem akar elkövetni.
Csaknem mindennapos a szép özvegynél. A delnő igen tudja kedvét keresni. Az alispán meg van győződve felőle, hogy meglelte azt, a ki által boldoggá fog lenni.
Napról napra jobban észrevehető a hatás Lippayn, a mit rá Dobokyné gyakorol. Soha életében nem viselt keztyűt, most azzal jár az utczán. Adomáit gyérebben hallatja, s inkább komoly, mint jókedvű, a kávéról és dohányról lemondott, mert ezek főfájást okoznak, holott ezelőtt mind nem sokat törődött a főfájással.
De ki is állhatna ellent e delnőnek, ha csábító szemeinek kereszttüzébe jut, ha szép gömbölyű karját bámulója vállára téve, hozzá beszél, hogy minden szó, melyet ajkán kiejt, inkább hasonlít csókhoz, mint beszédhez. Volna-e valaki elég eszes az égető, perzselő tekintet alatt egyetlen titkot is megtartani szivében, vagy megtagadni valamit, a mit e rózsaszégyenítő ajkak kérnek.
Ah, Sámson és Delila regéje csak allegoria; a világ rende ez, a mindennapi élet, a mi minden éghajlat alatt egyenlő.
Dobokynét nagyon érdekli ez a Krénfy-féle per. Valahányszor Lippayval egyedül maradhat, mindig ráviszi a beszédet.
Az alispán nem örömest beszél hivatalos állapotokról a törvényszéken kívül, legkevésbbé pedig szép hölgygyeli találkozón, a mi igen természetes dolog. – Ő tehát a Krénfy-pert viszont ismét mindig visszavezeti gyöngédebb tárgyalásokra, s legfeljebb egy vidám anekdotával elégíti ki a szép hölgy kiváncsiságát.
Az alispán hallott imitt-amott fülhegygyel olyasmit beszélni, hogy Lenczné sok reményt helyez abban, miszerint Dobokyné ő nála nagy tiszteletben részesül. Ezt ő hallotta és nem törődött vele. A kit szeretünk, azt minden gyöngeségen felül emelkedettnek akarjuk hinni. – Ezért minden idevonatkozó beszédet szándékosan kerűlni akart Lippay.
Dobokyné pedig néhányszor az unszolásig vitte e tárgybani részvétét.
– De édesem, szólt az alispán szeliden, mit érdekelheti ez a rút per kegyedet. Ez az ember lopott, csalt és gyilkolt. A nemesis keze végre utolérte. Biztosítom, hogy igen költői vége lesz ez esetnek.
– Oh, én csak a szegény nőt sajnálom, szólt affectált borzalommal Dobokyné. Milyen álmai lehetnek annak, ha arra gondol, hogy ő árulta el férjét?
– A szegény nő köszönje meg, hogy saját fejét kihúzhatja a hurokból. A bűntudat egy része őt is terheli.
– De megbocsásson ön, az mégis a legnagyobb kínzások egyike, hogy ez óta még csak beszélni sem hagyták őt férjével.
– Sőt beszélhetett vele minden szembesítés alkalmával.
– Ah, milyen prózaian veszi ön fel a dolgot, szólt Dobokyné duzmadtan, s neheztelve könyökölt a pamlag tulsó karjára.
Az alispán ezuttal elmulasztotta őt megengesztelni, s miután őt perczig hiába várta, hogy Dobokyné új tárgyra vigye a beszélgetést, vette a kalapját, búcsút vett és elment.
Néhány napig azután nem hozta neki elő Dobokyné a Krénfy-pert.
Az alispán házassága már csakugyan komoly dolog. Most már nemcsak a mendemonda-körökben beszélnek róla, sőt ki is hirdették templomszerte.
Tapasztalt ember ezen az ünnepélyes formaságon meg fog kissé ütközni. Az előleges kihirdetés csak közrendű emberek számára létez, urakat föl szoktak az alól menteni… Vannak okok, a mikor az urakat sem mentik fel, ha csak szépen nem tudnak kérni. Lippay inkább a hosszabb úthoz folyamodott.
Pedig a háromszori hirdetés időközeiben egy örökkévalóság fekszik. Annyi minden ellenséges baleset tolakodhatik közbe, a mit boldog szerelmesek nem is gyaníthatnak.
És a boldog szerelmesek rendesen oly türelmetlenek. Kivált a kiknek oly forró szív, oly szeretetben gazdag kebel jutott osztályrészül, mint ennek a jó táblabirónak és a ki e szerelmet tizennyolcz évig hordozta elzárt kebelében, a nélkül, hogy egy árva versecskével is könnyített volna fájdalmain.
Ez a kérges külsejű, szilárd férfi tudott olvadékony és gyöngéd lenni annak irányában, a ki szivét birta, tudott türelmes lenni a nő gyöngesége iránt, s elfogadta őt azon hibákkal, a miket jól ismert. És ez a valódi gyöngédség. Az ábrándos ifjoncz angyalnak nevezi kedvesét, s a mesevilág erényeibe öltözteti alakját, s igér magának menyországot, s mikor benne van kárhozatot és csalódást emleget. A ki igazán szeret, nem ámítja az magát, nem kíván választottjától lehetetlent, «hibáidat tűrni fogom, szeszélyeidhez szokni fogok, te gyöngébb vagy, én erősebb, az élet nehezebb részét büszkeségem lesz viselni; nem kívánom, hogy angyal légy, légy nekem nő – és szeress.»
Lippay tudta jól, hogy Dobokyné hiú, hogy szenvelgő, hogy szeret nagyobb urat játszani, mint mennyire képes, de azt hivé, hogy jószívű és őt igazán szereti, s ez egyért sokat megbocsátunk, mindent, mindent – szerelemből – szerelemért.
A kihirdetés közötti napok oly hosszúk voltak!
Hogy rövidíthette volna meg azokat czélszerűbben, mint szép menyasszonya közelében?
Mindenki azt állítja, hogy Dobokyné szebb alak most, mint leánykorában. A nők menyasszony korukban mindig legérdekesebbek, Valami áldott varázs alakítja át ekkor egész lényöket. Az ismeretlen szeme is kiválaszthatja őket a többi nők közől. Lippayt irigylésre méltó embernek is lehete nevezni…
A csigalábú idő lejárta lassan a maga mérföldeit, csak még egy nap volt hátra a menyegző kitűzött határideje előtt.
Vasárnap volt az utolsó kihirdetés, hétfőn kezdődött az új törvényfolyam; szombat este meglátogatta szép menyasszonyát az alispán.
Épen jókor jött; Dobokyné menyasszonyi köntösét akkor hozta meg a szabó; a szép delnő a felpróbálás nagy életkérdésével foglalkozott; Lippaynak szabad volt őt megnézni.
Ilyen látás bizonyosan bárki másra nézve veszélyes volna, mint a vőlegényre. E tekintet gerjedelmét csak a bírhatás reménye engesztelheti ki.
– Szép leszek-é? kérdé Dobokyné a legigézőbb mosolylyal gyönyörittas vőlegényét.
– Kegyed minden alakban szép. Felelt az gyöngéden.
Dobokyné tréfás kaczársággal simult oda hozzá, s most jutott eszébe kérdezni:
– Hogy mert ön most idejönni? Nem tudja, hogy még ma a magam asszonya vagyok.
Lippay mosolyogva csókolá a nő kezét, s tréfásan mondá:
– Ma a maga asszonya, holnap pedig az én úrnőm, nemde?
– Ah, ah. Ti férfiak úgy tesztek velünk. Azt mondjátok rólunk, hogy uralkodunk rajtatok. Aztán pedig nem igaz. A ki legjobban bevallja magáról, hogy papucs alatt van, annak legkevésbbé hiszek. Én tudom bizonyosan, hogy ön ezzel a mosolygó nyájas képpel a legkönyörtelenebb zsarnok.
És azzal nagyot sóhajtva tekintett a tükörbe, mint a ki arra gondol, hogy minő áldozat az egy nőtől, egy ilyen könyörtelen zsarnok martalékául vetni magát.
Az alispán olyan gyöngéd volt, hogy tréfás anecdotákkal nem védte magát Dobokyné ellen. A helyett meglehetős prózai, de komoly utat választott gyöngédsége bebizonyítására.
– Kedvesem. Én most azért jöttem ide kegyedhez, hogy a mi a kegyed jövőjére nézve nagyon lényeges, azt előlegesen elvégezzük. Elhoztam házassági szerződésünket, hogy mutassa azt meg násznagyának, ha helyben hagyja-e?
Dobokyné könnyelmű mosolylyal tekinte a neki nyujtott iratra.
– Mi szükség erre? Mit kivánok én öntől, vagyonát, vagy szivét?
Lippay gyöngéden voná maga mellé menyasszonyát a kerevetre, s komolyan iparkodott vele megértetni ez ügyet.
– Tudom, kedvesem, hogy a házasság csupán szivek dolga, s a vagyon kérdése mellékes ügy, de a becsületes ember, mikor nősül, óhajtja annak jövendőjét biztosítani, a kit elvesz. Én bármikor meghalhatok, s nem akarok kegyednek pört és zavart hagyni hátra.
Dobokyné egészen felindult e szavakra.
– Semmit, semmit, barátom! Nekem nem kell vagyonod, nem magas állásod, nem jólléted, nekem csak te kellesz egyedül; s ha azt mondanák: nincs egyebem, mint a mit rajtam látsz, akkor szeretnélek legjobban, akkor neveznélek leginkább az enyimnek, mert akkor hinném legigazabban, hogy nem vettél meg, de ingyen szerelemből kaptál.
És azzal átölelte a férfi vállait a csábító hölgy és forró arczát annak arczához szorítá, hogy a komoly férfi szemeibe az örömköny gyémántjai jöttek fel ragyogni.
– Én nem kivánok öntől semmit, szólt Dobokyné, könyeit letörölve. Engem megbántana ön a legcsekélyebb menyasszonyi ajándokkal… Csupán egyet kérek öntől. Egyet, a mit mindig ez ünnepélyes pillanatra hagytam, a mi öntől legmagasztosabb, nekem legkedvesebb ajándék, a minek adása s vevése úgy fog illeni azon pillanathoz, a midőn Isten áldását hívjuk alá két együvé kötött életpályára… Egy veszendő nyomorult ember életét kérem öntől.
Az alispán arcza egyszerre elborult. Csak lassan kezde ismét mosolyra derülni.
– Kedvesem. Én nem vagyok orvos, hogy valakinek az életét megmenthessem.
Dobokyné durczásan fordítá félre arczát.