Krénfy úr bármely perczben igen érdekes tünemény. Jelenleg épen előszobájában látjuk őt, a hova egyenkint szokta az ügyes-bajos embereket bebocsátani kegyes kihallgattatásra. Künn a folyosón egy pár paraszt ember ül, maga alá gyűrt subáján, mert széket nem vesztegetnek reájok, azon kivül a haszonbérlő úr kocsisa és ispánja, kiket már ismerünk.

Krénfy úr csönget, mire az egyik felkel és bemegy az ajtón. Nagy előnye volt legelébb menni, mert fizetni jött. A legrendesebb gazdák egyike volt, a füstpénzt hozta meg. Talán három tizes lehetett az egész.

A nagyságos úr átvette a három tizest.

– Hohó paraszt! Megállj csak. Ez az egyik tizes lyukas.

– Lyukas? Hm. Biz az lyukas, szólt a paraszt nagy jámborul. Bizonyosan kilyukasztotta valaki.

– Oh bolond paraszt! Azt úgy is tudom, hogy azért lyukas, mert kilyukasztották; de hát minek fizetsz ilyennel?

– Hát nincs másforma.

– Akkor tanuld meg, hogy a lyukas tizes öt krajczárral kevesebbet ér; fizess rá még öt krajczárt.

A jámbor paraszt beszélhetett, hogy ő is annyiban kapta, a mennyiben adja, hogy neki a sáfár adta, az pedig a nagyságos úrtól kapta; mind nem használt az semmit, csak ki kellett ismét oldani a tüszőt s előkeresni az öt krajczárt a kérlelhetlen nagyságos úrnak.

A mint a zsellér behúzta az ajtót, jött utána nagy alázatosan a másik paraszt. Ez a fuvaros volt, ki az előfogattal jött.

Még az ajtón kivül hagyta a kalapját, úgy sompolygott be, s annyi jó estét kivánt a nagyságos úrnak, hogy elég lesz neki egy hétre.

A nagyságos úr, ki most szállt le a kocsiról, épen sehogy sem tudott rá emlékezni, hogy mi baja van ennek az embernek vele? Mit akar? Honnan jön? Kinek hiják?

A legény rossz magyarázó volt. Félórai munkába telt neki, a míg napfényre hozta, hogy ő az a fuvaros, a ki a nagyságos urat idáig szállítani segítette. Két lóért járt neki két státióra két forint.

– Vagy úgy? Hát tudsz számlálni? Tartsd a markodat.

Azzal elővett a zsebéből egy csomó rettenetes heterogén pénztömeget, melyben össze-vissza voltak keverve ezüst krajczárok, váltó krajczárok, tizesek, ötösök, három krajczárosok, két garasosok kongóban és más afféle érmek.

Ezzel a complicált numismaticai gyűjteménynyel kezdte el a nagyságos úr a jámbor parasztot a kétségbeesés örvényébe űzni, odaszámlálva a markába kápráztató gyorsasággal öreg pénzt, apró pénzt annyiféle minőségben, hogy a jámbor parasztlegény másnap reggelig sem lett volna képes utána számlálni, hogy csakugyan annyi-e az, a mennyinek mondják?

A mint a furmányos kilépett, jött utána a kocsis.

Krénfy úr és kocsisa között valami sajátságos viszony létezett, a mi abból állt, hogy ők soha sem tudtak egymással úgy beszélni, hogy ne veszekedjenek s e furcsa szenvedély kielégítésére semmi alkalmat sem mulasztának el; nem mult el hét, hogy egymást kölcsönösen le ne gazemberezték volna, hanem azért még sem tudtak egymástól soha megválni, minden új esztendő napján megint csak megmaradtak egymással új czivakodásra. Hihető, hogy sem a gazdát nem birta volna kiállni más cseléd, sem a cselédet más gazda.

Még az ajtót sem tette be a kocsis maga mögött, már rárivalt a gazda.

– Hát te neked, te naplopó, mi kell megint?

– No csak ki ne dobjon addig, míg be nem jöttem. Pénz kell.

– Pénz? Te préda gazember, csak úgy mondod ki a szót, hogy «pénz», mintha az ocsú volna, vagy polyva, a mit a szemétre löknek. Pénz! Azt gondolod, hogy lopják a pénzt.

– Lopják, meg csalják. Négy garas kell. Kongó!

– Oh hogy akaszszanak fel, nem ki vagy már a béreddel előre? Még majd én legyek hiteleződ, ilyen rongyos csavargónak, mint te vagy. Egy garast sem, egy krajczárt sem; még ha kisebb pénz volna, mint a krajczár, azt sem adnék.

– Nem kell oly nagyon lármázni. Tudja az úr, hogy a magam pénzéből adtam négy garast a tapolczai kovácsnak a lópatkolásért. Hát ide vele. Mert azt bizony nem fizettem az úr helyett.

– Micsoda ló? Micsoda patkó? kiálta Krénfy úr bedugva zsebeit kezeivel, mint ki egyáltalában nem akar ilyen rubricára emlékezni.

– Micsoda ló? Tán biz a Szent-Mihály lova? hogy kocsikázna rajta mentül elébb. Hát kinek a lovát hajtom én, mi? Nem az úrét? Az úr lovának kellett a patkó.

– Hát hiszen volt annak a lábán patkó.

– Volt hát; miért nem parancsolta meg neki az úr, hogy ne koptassa el. Ha egyszer eltörött fele.

– Hát az a fele hova lett, a mi eltörött?

– Tudja a magas mennykő! Elmaradt az útban. Mit csináltam volna én azzal a fél patkóval.

– Mit csináltál volna? Elvitted volna a kovácshoz, az én tulajdon kovácsomhoz, az összeforrasztotta volna, megint új patkó lett volna belőle. De te nem vigyázasz az én jószágomra, te kárttevő gazember. Az egész úton alszol, azért nem veszed észre, ha félpatkó elvész; pedig az igazi jó cselédnek az a kötelessége, hogy egy szeget se engedjen a gazdájától elveszni. Azért most azt mondom, hogy a míg nekem azt a félpatkót, a mit elvesztettél, meg nem keresed, addig meg nem adok neked egy garast sem, már csak azért sem, hogy máskor jobban vigyázz.

– No hát maradjon az úrnak koporsószegre! kiáltott a kocsis s úgy bevágta maga után az ajtót, hogy minden ablak rezgett. Odalenn pedig az istállóban elővette a nagyságos úr lovait s a háromágú villa nyelével azokon töltötte boszuját.

Krénfy úr most meglátva künn várakozó ispánját, nagy nyájasan kilépett előtte az ajtón. Ezen nyájasságnak pedig nem volt egyéb oka, mint hogy tartott tőle, miszerint a paraszt nemes ember betolakodik a czifra szobájába, s szokás szerint besározza drága szőnyegeit.

Hanem mielőtt az ispán üdvözletét elfogadhatta volna, az iménti furmányos állítá meg egy szóra, megrántva kurta otthonkája szárnyát.

– Ifju uram. Hallja ifju uram.

– Mit ifju uram? Engem nem hínak ifju úrnak.

– No hát öreg uram. Ez a tizes lyukas.

Krénfy úr nagyon csodálkozott rajta.

– No s aztán? Annál jobb. Húzz rajta keresztül madzagot s akaszd a nyakadba.

– De én nekem azt mondták odalenn az udvaron, hogy ez most öt krajczárral kevesebbet ér.

– Azt mondták? Te szamár paraszt, okosabb akarsz lenni, mint én? Hanem hiszen jó, hogy visszajöttél, ugyan szeretem, hogy újra látlak. Most mondja a kocsis, hogy a te vigyázatlanságod miatt elveszett az egyik lovam lábáról a patkó. A ló megsántult. Ezt nem viszed ám el ingyen. Csak maradj itt. Várj odalenn az udvarban, míg lemegyek. Ha igaznak találom, a mit mondtak, itt marad az egyik lovad.

A jámbor parasztnak csak elmeredt a szeme, szája; alig várta, hogy Krénfy úr félreforduljon, azonnal leosontott, összekapta hámistrángjait, felugrott az egyik lovára s úgy elnyargalt tátosaival, hogy a kapufélfától sem vett búcsút.

– Hát kedves édes Boros uram, mi jót hozott? szólt az ispánhoz fordulva Krénfy úr.

Az a kedves édes epitheton csak arra való volt, hogy Boros úr ne akarjon bemenni a sáros csizmákkal a szép szobába.

– Már csak menjünk be innen, szólt pedig Boros uram, az örök pipával agyarai között. Mert ez a hely nem arra való, hogy itt elmondhassam, a mit akarok.

– Olyan fontos dolgot akar velem közleni, Boros uram?

Boros uram látva, hogy épen nem kinálják, maga benyitotta az ajtót, engedte Krénfy úrnak, hogy utána menjen; az irószobában leült a legszebbik bársonyszékre, a pipáját kiverte s a hamuját szépen felrakta az alabastrom kandalló párkányára, kostól származott dohányzacskóját előkereste, kitekergeté, pipáját beleállította, megtömte; az asztalon heverő ujságból lehasított egy darabot, összecsavargatta fidibusnak, meggyujtotta a horganyos gyúszernél, rágyujtott vele, az égő darabját elhajítva a viaszos parquettre, s fontos talpú bagariacsizmájával eltaposva azt illendően.

Krénfy úr nem tudott hová lenni azalatt. Szeretett volna tiltakozni e visszaélések ellen, de mindennel elkésett s nem maradt egyéb teendője, mint a támadt piszkot elsepergetni az útból.

Miután Boros uram meggyőződött felőle, hogy pipája igazán ég, két tenyerét térdeihez fenve, elkezdé nagy fontos képpel:

– No, nagyságos uram, van ám baj!

Krénfy úr nyugtalanul tekinte rá, nem tudhatva, hogy mi baj van.

Boros uram pedig azon emberek közé tartozott, a kik ha valami rossz hírt tudnak, szeretik azt az emberrel igazán élveztetni, ráhagyva, hogy elébb találgassa azt.

A nagyságos úr lélekzetet sem mert venni, a mig végig nem gondolá: vajjon mi baj lehet? Pálinka-üst pattant-e szét? Göbölyök közől esett el valamelyik? Uzsorával tartozók szöktek-e el? Vagy tán valamely bécsi vagy pesti kereskedőház bukott meg, mely vele összeköttetésben áll?…

– No hát miért nem mondja Boros uram, hogy mi baj van?

Boros uramnak még elébb dolga volt a dohányzacskót magyar nadrágja szíjjába belegyűrni, csak azután felelt.

– Tudja-e azt az úr, hogy hány esztendeje viselem én ezt a nadrágot la?

– Tudja a fészkes ördög! Van én nékem arra gondom…

– Hát azt mondom, hogy tizenöt esztendeje viselem… De nem ütött ám erre tizenöt esztendő alatt senki fia egy botot sem, pedig háromszor voltam ezen idő alatt befogva.

– Ez elég szép dicsőség, van vele mit dicsekedni. Hát azután?

– No hát ma volt az a nap, a mikor rám ütöttek. Hatot ütöttek rám, bottal ütöttek rám hatot!

– Hát ez az a nagy baj? No az bizony nekem nem fáj. Megütötték Boros uramat már máskor is a korcsmában. Nemcsak botot, de széket is vágtak hozzá.

– Az egészen más. A kocsmában megveretni, az nem gyalázat. Ez megesik nemes emberen is, s ez senkinek sem derogál. De lehuzatni az út közepén és megcsapatni hajdu által! ez uram, rettentő eset! Ez uram, az égre kiált.

– Hát ki csapatta meg kegyelmedet?

– A vármegye deputatiója! a viczispán, a főjegyző, meg a főfiscalis.

Krénfy úrnak nagy respectusa volt a megyei hatóságoktól még korábbi időkből. Ez a felfödözés legkisebb bátorságot sem öntött szivébe.

– Jaj bizony, ezen senki sem segíthet. Hogy tudott kegyelmed olyan nagy urakba belekötni. Énnekem semmi közöm hozzá. Olyan nagy urakkal kikötni veszedelmes.

– Pedig épen az úrnak van köze hozzá, mert a szolgálatában piszkoltak meg, a miért az öreg Popákot megverettem szerződés értelmében; sőt a tehenét is visszaadatták s azzal fenyegetőztek, hogy törvényszék elé hozzák a dolgot s büntetést kérnek arra, ki azt a szerződést csinálta.

– Én nem csináltam! kiálta megijedve Krénfy úr. Én nem csináltam, az úr csinálta. Feleljen érte.

– No, no, ne ijedjen meg. Engem vertek meg. Ez az én bajom. Hanem most következik az úr baja. Majd megfelelek én magamért ott, a hol kell, s nem szorulok az úr védelmére; hanem hamarább szorul az úr az enyimre. Mert ne gondolja azt, hogy a kegyes vármegye azért küldött ki deputatiót, hogy engemet megcsapassanak, hanem valami másért.

– Példának okáért?…

– Azért, hogy körutat tegyenek a vármegyében, megszemléljék az éhenhaló népet, kitudják nyomorusága okait, kötelességül tegyék a földesuraknak, hogy jobbágyaik sorsát enyhítsék, s a hol fölösleges gabonát, élelmi szert találnak, azt a megye rovására a piaczi áron összevásárolják, akár ki fiáé s a szegény emberek között kioszszák.

– Piaczi áron? szólt megszeppenve Krénfy úr, s féltében leült az ispán úr mellé; de hát ki határozza meg azt a piaczi árt? Én azt mondom, hogy nálam húsz forint a piaczi ár.

– Akkor Lippay alispán úr kiküld saját raktárából ötszáz mérőt a székvárosi piaczra s elkezdi árultatni tíz forintjával s ez lesz a piaczi ár.

– De ha én nem akarom adni, ki parancsolhat nekem, hogy eladjam? Ha én egyáltalában nem akarok eladni semmi árért, egy szemet sem?

– Az imént maga mondta az úr, hogy a vármegye urai hatalmas emberek. Gondoljon ki maga valamit.

– Nem jó volna őket…? Tovább nem mondta szóval, hanem hüvelyk- és mutatóujjának morzsolásával fejezé ki azt az ismerős pantomimikát, a mi pénzzel való kenést jelvényez.

– Ohó hó! Azt ugyan nem. Majd szépen fejéhez vágnák az úrnak. Nem olyan emberek azok. Mikor velök találkoztam, épen Kallósfalvára mentek; bizonyos, hogy az ottani parasztság feljelentette nekik tömött gabonatárunkat. Az annyi, mintha el volna veszve.

Krénfy úr lakatforma állát simogatta nagy aggodalmasan, még pedig oly erővel, hogy félteni lehetett, miszerint az egész állkapczája kezében marad.

Boros uram pedig, mint a ki czélt ért az által, hogy másnak rossz kedvet csinált, s ezzel teendőit bevégezve hiszi, felállt megint a székről, kiverte pipáját a csizma sarkához, s visszájárul beledugta a csizmaszárába és jójczakát kivánt.

– Hát ne siessen még, Boros uram; tartóztatá őt Krénfy úr aggodalmas ragaszkodással.

– De ehetném.

– Talán bizony még nem vacsorált?

– Ugyan mikor vacsoráltam volna?

– Hát szokott vacsorálni?

– Hogy ne szoktam volna, egyebe sincs az embernek, mint a mit megeszik.

– De nem mindig egészséges vacsorálni. Az embernek nyomást csinál.

– No én akkor álmodom bikával, a mikor éhen fekszem le. Jojczakát kivánok.

– Hiszen, ha épen akarja, ide hozhatja a vacsoráját.

– Majd bizony, még elébb haza fáradok, azután meg vissza: ez épen nekem való mulatság lenne a kallósfalvi gyalogolás, meg a hat pálcza után.

– Hát – hiszen – épen – nálunk is lesz valami, ha megelégszik vele, Boros uram, nyögé ki végre a haszonbérlő úr ő nagysága, ki minden áron ott kivánta tartani a nagyszájú embert, még ha egy pár szelet kenyérbe kerülne is ezt a nagy szájat beszédre birni, bármilyen nehezen essék az embernek ingyen adogatni valamit ilyen drága időkben.

– Ha – ne – ha, dörmögé Boros uram, újra helyet foglalva a karosszékben, s kétfelé törölve bajuszát, mintegy előkészületül, míg Krénfy úr nagy kénytelen-kelletlen egy férges mahonifa-szekrényhez lépett és annak kettős szárnyát kinyitva egy kulcscsal, a másik kulcscsal egy rejtek-fiókot tára fel s abból elővett egy zöldszélű tányért, melyen valamely negyedrész parasztsajt ruinái voltak láthatók, s melyhez ő ugyanoda rejtett hosszukás kenyérből két igen vékony szeletet metszett le, finomul kiszabva két ember illetőségét s azzal ismét duplán belakatolva a szekrényt.

Boros uram azalatt odahúzta maga elé a palisanderfa asztalt, új ezüst foglalójával s nagy sáros csizmáit felrakva annak pakfong arabeszkjeire, úgy várta nagy készen csizmaszára mellől előszedett baranyai bicskával az igért vacsorát.

Krénfy úr letette az asztalra a tányért, elébb aláterítve egy kiolvasott Allgemeine Zeitungot, hogy el ne piszkolja az asztalt; azután magának is széket húzott oda, mely intermezzot Boros uram sietett felhasználni arra, hogy mind a két darab kenyeret elvette a tányérról, s megszelte darabokra, mintha lágy tojást akarna enni. Krénfy úrnak nem maradt egyéb teendője, mint újra felkelni, felnyitni a kettős mahagoni szekrényt s újra egy darab kenyeret szelni saját magának, de a melyet ezuttal le sem tett a kezéből, nem bízva többé Boros uram embertudásában.

– Hát mit gondol Boros uram, hogy kellene a bajon segítenünk?

Boros uramnak pedig az a szokása volt, hogy mikor evett, akkor nem szeretett beszélni; aligha le nem szelte felét annak a sajtnak, Krénfy úr nagy hüledezésére. Minthogy pedig a sajtnak egy része érett volt a régiség miatt, azt ismét lefaragta és eldobta a tányérra.

– Mit csinál, Boros uram! kiálta rá kétségbeesetten a haszonbérlő úr ő nagysága; hiszen az a java.

– Egye meg, a ki szereti! dünnyöge Boros uram, tele tömve a félpofáját sajttal, mi közben félelmetesen járt a kezében tartott baranyai bicsak. Krénfy úr azt bámulta, hogy ki nem szúrja vele a szemeit s igaz buzgósággal saját maga elé vevé át a sajt érett részét, mit Boros uram elhajított, olyan csinján rakva azt fogai hegyére, mintha creosot-olajba mártott pamutot rakna fájós fogára s féltené, hogy a nyelvéhez talál érni.

– Gondolja Boros uram, hogy valamit kellene tennünk?

– Ühüm, viszonza a kérdezett, veszedelmes nagyot nyelve a száraz eledelből, melyet oly mohón látszott fogyasztani, mint ha inkább akarná vele boszantani annak adóját, mint gyomrának kedveskedni vele. Persze, hogy kell tenni valamit. Hanem az úr épen úgy tesz velem, mint az ördög a fiával: ennem csak ad, de innom nem.

Krénfy úr nagyot sohajtott.

– Mit iszik? Vizet, vagy bort?

– A vizet csak mosdani használom.

Boros uram, kezeinek és orczájának mibenlétére hivatkozva, még a mosdást is eltagadhatta volna.

A kettős szekrény újra megnyilt czifrán elkerített nyikorgással, mintha valósággal sírna azon a hallatlan pazarláson, a mit gazdája elkövet. Krénfy úrnak, úgy látszik, tetszett ez a muzsika, mert olyan lassan nyitotta az ajtót, hogy az végig lejátszhassa az egész overturát, azután hirtelen becsapta ismét, mire az ajtó olyan ijedelmes sikoltást bocsátott közre, mintha valakit odabenn nyakszirten vágtak volna.

A megsiratott tárgy egy pezsgőpalaczk volt, valóságos franczia pezsgő palaczkja, a chateau Laffitte devise-al, még a horganyos dugó is benne volt.

Krénfy úr mosolyogva tevé azt le az asztalra, Boros uram pedig minden kinálás nélkül hozzáfogott a vizsgálathoz, teletöltve a poharát azzal a valamivel, mi abból a pezsgős palaczkból előtámadt. Képzelhető, hogy az pezsgő nem volt. De hogy mi volt hát? azt nehéz volt kitalálni; kicsinyt verhenyeges, kicsinyt zavaros, a tetején elmulni nem akaró hab.

Boros uram először felülről nézett a pohárba, azután szemei elé tartotta, azután fejet csóvált rá, szájához vitte, megkóstolta, s minden kétkedés nélkül kimondta rá véleményét:

– Brenóczi máslás!…

Brenóczon pedig nem terem szőlő, csak almából sajtolnak bort; hogy színe legyen, meggyvizet kevernek hozzá s azután szőlő törkölyén engedik megforrni. Ezen italt tartja Krénfy úr pezsgős palaczkokban, boldog illusiókkal ámítva hol magát, hol mást.

– Verhovinai pezsgő! monda Boros uram, variálva a csúfolódást; valódi fenyőfamuskotály.

Krénfy úr kezeit dörzsölte titkos örömében. Azt gondolta, Boros uram olyan rossznak találja az italt, hogy meg sem iszsza, megmarad. De akkor ugyan rosszul ismerte emberét.

– Az Isten éltesse! monda Boros uram, kissé felé emelintve a poharat, a második perczben már üres volt a pohár. Eltünt annak tartalma, gyorsabban mint Bosco bűvészkelyheiből és ha épen választóviz lett volna is, szinte úgy tűnt volna el egy percz alatt, s szinte úgy nem látszott volna Boros uram arczán, hogy ivott valamit.

– Már most hát beszéljünk, szólt egész megnyugvással a vendégség után az ispán úr, eldúgva görbe kését, míg Krénfy, sajnálva bársony székeire ülni, a kandalló szegélyéhez támaszkodott háttal, zsebébe dugott kezével egy pár rézkrajczárt vallatva hangosan.

– Beszéljünk, már most hát beszéljünk, ismétlé Boros uram.

Krénfy úr helybenhagyólag inte fejével.

– Hát hol is hagytam el? Úgy! hogy engem megvertek.

– Ne kezdje elől, Boros uram. Az már megtörtént. Kegyelmedet már megverték, de még engem nem vertek meg. Beszéljünk erről.

– No hát beszéljünk arról. A nagyságos urat kényszeríteni akarják gabonája eladására, s a kik akarják, azoknak hatalmok is van rá és megtehetik. Úgy-e, hogy így van?

– Úgy van. Azaz hogy nem úgy van. Ki parancsolhat énnekem? Én tovább folyamodom.

– Az nem ér semmit. Hallgatnak is magunkforma kurta nemesember panaszára!

Krénfy úr valami ellenvetést akart tenni a «magunkforma» kifejezés ellen, hanem azután csak elhallgatott vele.

– Nekünk hatalmasabb emberekre kell szert tennünk, a kik ügyeinket magokévá tegyék. Tudja az úr, nekünk azt szokták mondani: «ott künn tágasabb!»

Krénfy úr köhögött, de nem tett ellenvetést. Nem várhatott valami különös ékesszólást, mert hiszen ő sem adott valami különös jó vacsorát.

– De ha olyan embereket lehetne bevonni, a kik még ezeknél az uraknál is magasabban állanak, tudja?

Boros uram úgy mutogatott felfelé újjával, hogy Krénfy úr kénytelen volt a boltozatra nézni, vajjon nincs-e valaki oda akasztva? a kit segítségül kell hívni.

– Megálljon csak az úr, mindjárt mondok egy dolgot, nagyságos uram.

Az érdemes ispán gyakran elvétette a megszólítást s ráment a nyelve a fitymáló «az úr» czímezetre, a mivel a parvenuket szokás megtisztelni, a mikor még rongyos csizmában járnak és nem nemes emberek. – Ilyenkor azután a posteriori tette a «nagyságos uramat», a mely megilleti a jött-mentet, mikor már hintóban jár s gólya van a czímerében.

– Tudhatja a nagyságos úr, hogy ez a brenóczi uradalom mily roppant kiterjedésű, mennyi falut, mennyi erdőséget foglal magában, hány vize, hány hegye van és a többi. Úgy-e, tudja?

Krénfy úr pedig arra gondolt, hogy mennyi sok gyertya ég el ez alatt a sok haszontalan beszéd alatt.

– Ennek a roppant nagy uradalomnak csupán csak egy nagy hibája van; az, hogy a kellő közepébe oda van ékelve egy kis uradalom, a Tarnóczi uraké, mely mintegy kétfelé osztja az egész határt s az ezzel szomszédos Fenyér pedig egészen belenyulik a brenóczi erdőségbe, mint valami ördögnyelv.

Boros uramnak tetszett ez a hasonlítás, mert nagyot nevetett rajta.

– Sok baj volt már e két kis uradalom miatt, szólt félig nevető ajakkal Boros uram, oh ezt én tudom legjobban, mert magam is szolgáltam a megholt uraság alatt, az apám még kulcsár volt annak az apjánál és az öreg apám…

– De mi szükség nekem megismerkednem Boros uram genealogiájával! kiálta közbe türelmetlenül Krénfy úr.

– Csitt csak! Mást mondok. A brenóczi méltóságos grófok örökké perpatvarban éltek a Fenyéryekkel, meg másfelől a Tarnóczyakkal. Majd szép szerével akarták tőlök megvásárolni azokat az útba eső jószágokat, majd boszantásokkal akarták elkedvetleníteni őket, majd meg erőhatalomhoz folyamodtak: semmi sem használt. Utóbb a brenóczi urak pénze fogyott el s a szomszédok lettek gazdagok; az ő jobbágyaik féken tartották a többieket, végtére még ha ökölre került volna a dolog, a szomszédok tulajdon jobbágyaikat uszíthatták volna ránk. Így áll a dolog.

– De mi köze ennek a dolognak az én magtáraimhoz? pattant fel végre Krénfy úr, kinél ugyanazon arányban fogyott a türelem, melyben fogyott a gyertya.

– Az a köze van, hogy ugyanezen Fenyéry úr van kiküldve most a brenóczi uradalomban vizsgálatokat tenni a többi urakkal együtt s szükség esetén a magtárakat felnyittatni; s ugyanazon Tarnóczy-család ajánlkozott határozatlan mennyiségű pénzt kölcsönözni e czélra, hogy a szegények közt kiosztandó jószágot meg lehessen venni. Érti-e már?

Krénfy úr vállat vont rá, mintha értené is, nem is; pedig abban a perczben már túljárt az esze Boros uramén.

– De még több is van hozzá. Ugyanennek a Tarnóczy fajnak van egy korhely ifjoncz sarjadéka, a ki nagy szélkergető, nagy pazarló.

– Tudom, ismerem.

– No ha az úr is ismeri, akkor eléggé le van írva. A brenóczi grófok erre ez ifjonczra nagyon haragusznak, s miatta még jobban boszankodnak az egész családra. Tudja az úr miért? Tudja a nagyságos úr?

– Bánom is én.

– Azért haragusznak rá, mert az öregebbik grófnak van egy kisasszonya, derék, szép személy, magam is láttam. Hát a Tarnóczy fiu bizony, meg a kisasszony, hát – jól értik egymást.

Boros uram jónak látta e szavakat szépen suttogva mondani el.

– Hát e miatt a grófok nagyon haragusznak. Sok vitájok volt már együtt, az ifjabb gróf egyszer ki is hívta párviadalra az ifjonczot, az ekkor belelőtt a tomporába, azért sántít ma is; az urfi meg a világba szökött, ma sem tudni hol van.

Krénfy úr eleget hallott. Minél fogva úgy bele nyomta a dugót a pezsgős palaczkba, hogy onnan azt sem kézzel, sem villával ki nem lehetett húzni többé.

Boros uram pedig még reménylette, hogy igen messze el fogja nyujthatni érdekes adomáit s minthogy még sejtett valamit az átláthatatlan üvegben, szeretett volna ahoz valahogy hozzájutni; a görbe kés hegye azonban elhajlott a kisérletben, s hogy fogaival ismételte azt, szerencsésen leharapta a dugó kiálló részét.

– Ugyan instálom: nincs itt egy dugóhuzó heverőben?

– Nincs! és nem is lesz! Kiálta a nagyságos árendás úr, rögtönzött haraggal kapva ki ispán uram kezéből a palaczkot. Kend most is olyan részeg már, hogy se lát, se hall, azt sem tudja, miről beszél. Itt elmesélne nekem éjfélig és inná a boromat, ha hagynám. Menjen innen a hetvenhét ördögbe! Mi szükségem van nekem a kend ostoba történeteire, a mikkel kend engemet egy óra óta bolonddá tesz?

Az ispán úr szeretett volna mindenik vádra mentséget mondani; szerette volna elmondani, hogy hiszen ezután jön még az érdekese és hogy ezek a dolgok mind összefüggenek egymással, s miképen, hogy ő nem is lehet részeg, mert voltaképen az nem is volt bor, a mit ő megivott; de még ha bor lett volna is, olyan kevés volt, hogy attól nem érdemes részegnek lenni, s több efféle, hanem egyátaljában nem tudott szóhoz jutni a nagyságos úr miatt, ki a kezében tartott palaczkkal olyanforma taglejtéseket követett el, mintha most már az üveget is meg akarná kóstoltatni Boros urammal, a mihez pedig ispán úrnak legkisebb gusztusa sem lévén, nagy hamar összekapkodta, a mi sajátja volt, kucsmáját, pipáját, s az ajtóig hátrálván, ottan álla csak meg, s szivéhez nyomva süvegét, elérzékenyült hangon kezde nehány szót rebegni, hogy ő bizonyára jót akart mondani a nagyságos úrnak s nem akart vele tréfálni.

– Takarodjék kend! ismerem a fajtáját; az egész nem volt egyéb rossz paraszttréfánál, hogy majd holnap eldicsekedhessék vele a rektornak, meg a notáriusnak: no rászedtem most a zsugorit, megtraktáltattam vele magamat, azért, hogy egy pár rossz anecdotát elmondjak. Hanem hiszen megadja kend ennek az árát, hogy én belőlem így mert bolondot űzni; mert ha dühbe jövök, kapok egy botot és olyan igaz történetet csinálok a kend hatpálczás meséjéből, hogy azt regélheti azután el.

Boros uram csakugyan komolyan vette a fenyegetést; nem találván ugyanis semmi jót abban, ha az embert négyszem között megütögetik, a legelső nyíláson, mely a háta mögé akadt, megszökék a szobából, s csak a lépcsőzet közepén álla meg, némileg magához térve ijedelméből, s mint egyike azon ritka példányoknak, kiktől a drámairók eltanulták a magánbeszédet, elkezde magában dörmögni, végig a lépcsőkön.

– Látott már valaki ilyen bolondot? Nem hagyja kibeszélni az embert, mikor legjobban javát akarná. Még azzal fenyegetett, hogy megver. Azt próbálta volna! Ne sajnáltam volna csak úgy azt a pipát, tudom, hogy úgy vágtam volna hozzá, hogy még úgy nem vágtak pipát árendáshoz soha. Szerencséje, hogy kijöttem a szobából. Már most legalább nem mondok neki semmit. Nem tud meg semmit.

A jámbor ispán azt hitte, hogy Krénfy úr nem tud még semmit, pedig az már akkor többet tudott, mint ő. A mint Boros uram kihúzta a lábát, bezárta utána az ajtót gyorsan, mepkoppantotta a gyertya hamvát, iróasztalához ült, tollat faragott, előszedett mindenféle alakú és minőségű levélpapirokat és irt nagy gyorsasággal különféle leveleket.

Egy roppant nagy ércz-kalamáris állt iróasztalán, melynek porzó- és tintatartója között egy furcsa kis bronz szörnyeteg állt; azokból a gézengúz csodaszülöttekből való, mikkel a vasöntészek fantásiája népesíté meg a világot. Krénfy úr mikor irt, – talán megszokásból, – rendesen a kis bronz szörnyetegre szokta szemeit függeszteni, mintha attól kérne jó gondolatokat, az pedig úgy vigyorgott, úgy mosolygott reá, mintha helyeselné, mintha a tactust ütné hozzá karika lábaival. Ha az ember hirtelen tekintett oda, úgy tetszék, mintha a fejét is mozgatná s csak azután szedné egyszerre arczvonásait mozdulatlan rézmosolygásába.

Mikor egy-egy levelet megirt Krénfy úr, azt rendesen a kis bronz szörny karjaiba tevé, miként a hajdani bálvány-imádók ünnepélyes áldozataikat.

Az első levél finom, aranyszegélyes papirra volt irva, melynek illatos boríték és aranyporos pecsét jutott. Az egész levelet nagy gonddal és caligraphiával szerzé Krénfy úr, irása vetélkedett bármi aczélmetszéssel, minden vonást nagy elégültséggel rajzolt oda; arcza épen úgy mosolygott, mint azé a kis réz csodáé ottan szemben. A levelet műtárlatba lehetett volna adni, oly remekül volt leirva. Kivül ez a czím jött reá:

«Nagyságos Brenóczi gróf Maróth István úr ő excellentiájának, Bécsben.»

Természetesen francziául.

Azután közönséges posta-velinre irt néhány levelet.

Egyik szólt a legelső bécsi vendéglősök egyikének, azon megbizással, hogy küldje el számára legjobbik szakácsát néhány hétre, akármibe kerül.

Másik iratott ottani spediteurjének, hogy vásárolja össze számára az évszakok legdrágább ritkaságait, a mit kertészeknél, nyalánkságboltokban, jót és drágát lehet kapni.

A harmadik trieszti ügynökéhez szólt déli gyümölcsökért, a negyedik a legelőbbkelő porczellán-gyároshoz, hogy neki huszonnégy személyre való terítéket küldjön czímerével ellátva, arany szegélyzettel. Az ötödik ezüstneműekről szólt hirhedett ötvöshöz, a hatodik téli virágokért a főváros legnevesebb kertészéhez. A hetedik közhitelű borkereskedőhöz pezsgő, bordeauxi és spanyol borokért.

Azután ismét durvább papirosok következtek: egy levél ment a szomszéd uradalom erdészéhez, hogy számára fáczányokat, őzeket szállítson; a másik a vágvölgyi halászat árendásához a legszebb pisztrángok- s egyéb halakért; harmadik pesti szőnyegészhez, hogy számára legdivatosabban ékesítsen fel tizenkét szobát.

Legutoljára előkeresett egy mindennél durvább és vastagabb negyedrész ív papirost, arra irta meg parancsolatját Boros uramnak, hogy mind ezen leveleket a legnagyobb gyorsasággal küldözze szét expressus emberek által s a rendelkezők parancsára annyi előfogatot tartson készen, a hányat kivánni fognak. A pénzt a szükségesekre ne kimélje.

Boros uramnak bizony kiesett a pipa a szájából, a mint e levelet olvasá és bizony mondá magában:

«Ez az ember vesztit érzi.»

És mind azok, a kikhez e levelek intézve voltak, bizony csóválhatták a fejöket és bizony szintén azt mondhatták:

«Ez az ember vesztit érzi.»

Krénfy úr pedig még egyszer átolvasá e leveleket, mielőtt lepecsételné, némely sütemény nevét, némely drága gyümölcsöt kifeledett, azt a sorok közé irta. És azután lepecsételé a leveleket és mind odarakta a kis vigyorgó rézördög karjai közé és jó kedvvel dörzsölé kezét. Az asztalon még ott hevertek az érett sajt maradványai, a félig tölt palaczk, almaborral és egy megharapott kenyérszelet. Krénfy úr felcsipegette mutató ujjával a tányérra hullott morzsákat, megnézegette jobbrul balrul a kenyeret, a sajtot, a bort a gyertya elé tartá, azután szépen a tányérra rakta valamennyit s érintetlenül elcsuká a mahoni szekrénybe.

Hiába, gazdálkodni kell.

III. A GAZDA ÉS VENDÉGEI.

Ezen a világon minden attól függ: hogy tudja az ember bolondítani egymást.

– Ismertem olyan embereket, a kiknek vagyona felért egy kis herczegséggel, de a kik nem tudták azt eléggé kimutatni, örökké falujokban ültek s nagy ritkán jöttek be a fővárosba, bemutatni a tiz esztendő előtti divatot, akkor is a legócskább vendégfogadóba szálltak, beérték a legszerényebb szobával, hová őket a pinczér utasította, szinházban most is csak a parterre váltottak jegyet, miként juratus korukban, egy csézán eljártak, a míg el nem szakad, s ruhát soha sem varrattak mással, mint a zsellér falusi szabóval, ki contóban rótta le a haszonbért; az ilyenek azután mikor hirtelen megszorultak, mert roppant jövedelmeiket tán lelkiismeretesen kifizetett fekvő birtokba verték, futhattak fűhöz fához száz bankó forintért a nélkül, hogy valaki mert volna nekik adni.

A másik pedig első gavallérja a fővárosnak, felesége divathölgy, szeretői még inkább; valamennyi előkelő clubban ő a tón-adó, esztendőnként négyszer is változtatja előfogatait, ma broughamban, holnap calessben, délelőtt phaetonban, délután batárban látjuk kocsikázni; páholyt tart mind a két szinházban, palotában lakik, melynek bejáratát bundás kapus őrzi; és ennek tárva nyitva van mindenki ládája, erszénye, hitele korlátlan, aláirása készpénz; csak a nevét kell mondani és mosolyognak előtte bankárok, tőzsérek, nemzeti bank és takarékpénztárak örülnek, ha váltóit láthatják; – pedig ha megkérdené valaki, hol van hát az a birtok, a mit ez a név képvisel? Szétnéznének az emberek a levegőbe és nem találnák azt sehol.

Ismertem olyan embereket, a kik tudományos ismeretek gyűjtésében megőszültek, a kik félre búttak egy oduba, hogy ott lelkök minden erejét egy kedvencz szakma kimivelésére fordítsák; orvosokat, kik mély tudománynyal hatoltak be a természet örök titkaiba, kik jóltevői voltak a szenvedő emberiségnek, s tapasztalataikban egy századot érő kincseket birnak; lángeszű teremtő lelkeket, kik tiz remekművet hajitanak tűzbe, mig egyet kiadni bátorságuk támad és ezekről mit sem tud a világ, nem is mernének ők előállani, de ha előállnának is, szerényen, vonakodva, a hogy szokták, ki hallgatna rájok? Azután ismertem másforma egyéniségeket, kik a kávéházakban végezték tanulmányaikat; megvitatták, a miket hirlapokban olvastak, csináltak magoknak közönséget maguknál együgyűbb emberekből, valami úton-módon közlönyre tettek szert és most nagy embereknek tartatnak és itélnek elevenek és halottak fölött. Ismertem orvost, a kit rendes akadémiai tagnak választottak, a miért egy másik rendes akadémiai tagnak a tyukszemét operálta – (és még az is kétséges, hogy szerencsésen operálta-e); ismertem irodalmi tekintélyeket, a kiknek érdemeik egy pár merészen elkötött plagiumon túl nem terjedtek; és ime ezek mind nagy férfiak, mind rendkivüli emberek, a kiknek arczképeit kőbe, fába és szappanba metszik s az utókorra bizzák, hogy szép tulajdonaikat fedezze fel.

Ismertem derék, jószívű embereket, kik valódi mintaképei az erényeknek, mind magán-, mind közéletökben a jóság és bölcseség munkáit mivelték, kik egy, erejöknek megfelelő körnek, egy megyének vagy egy városnak, vagy tán egy intézetnek, vagy csak egy családnak jóltevő nemtői voltak és a kiket, midőn megholtak, szépen elfeledtek, vagy tán még akkor sem emlegettek, mikor még életben voltak: mert lételök megszokott volt már az emberek előtt, s jóságukban épen úgy nem találtak semmi rendkivülit, minthogy nyáron meleg, télen pedig hideg van.

Nem ez e hírszerzés mestersége, jámbor felebarátaim! Kürtölni kell mindent! Kürtöld, a mid van, kürtöld, a mit tudsz, kürtöld a mit adsz; és ha ez nem elég, kürtöld azt is, a mid nincs, és a mit nem tudsz, és a mit nem adtál. A hol nem látják, ott légy fösvény, – ott pazarolj, a hol látatja van; magadról beszélj és beszéltess, a hol lehet; szólj hozzá mindenhez, akár érted, akár nem; ha hallgatsz, azt hiszik az emberek: tudatlan vagy; ha beszélsz, azt hiszik: ők a tudatlanok. Ne adakozzál ott, a hol zaj nincsen; a mit áldoztál, minden hirlapban kürtöltesd, s ha megvettél egy jótékony albumot, külön ívre ird a nevedet; hagyd meghalni a rongyos koldust kapud előtt, cselédedet koplaltasd; hanem ha jó alkalom nyilik, indítványozz nagyszerű hangversenyeket, ezüst sorsjátékot, filléres adót, éhséggel küzködők, tűzvízkárvallottak, árvák és betegek javára: ez neked mibe sem kerül. És ez az út a hírhez.

Hanem csak az a kérdés, hogy mit nyertél vele azután, ha elérted?…

A brenóczi kastélyban egy hét alatt minden megváltozott.

Az esett bőrök eltüntek a márvány-corridorokról, s pompás veres és arany szőnyegek takarták el a rajtok esett csorbákat, az udvarról eltüntek a véres tócsák és posványok, a trágyagödrök helyén zöld pázsit és kőbe rakott aloe-bokrok díszlettek, a folyosók bejárását gazdag repkények folyták be, mik közől fehér galambok repkedtek elő; a vakablakok szines üvegen át vetettek fényt a termekbe, miknek ódon boltozataival új divatú szőnyegek és ragyogó csillárok tagadtatták meg éveik számát.

A lépcsőkön ezüst vállzsinóros, kék egyenruhás inasok szaladgáltak alá s fel, a konyhában a szurtos szakácsné helyett fehér gyolcsruhás úr parancsolt, fehér tányérsipkával felkenve szakácsnak; az istállóban négy délczeg almásszürke röhögött a zabra s a tágas kocsiszínben ezüsttől ragyogó batárd csillogott újdonat újan.

A folyosó egy része téli kertté volt átidomítva, telve a legpompásabb dísznövényzettel, egy kertésznek egyéb dolga sem volt, mint arra felügyelni; az úri termekben görnyedt minden asztal az ezüst virágtartók, borhűtők és egyéb látványra kirakott edények súlyától; a sok kés, villa és kanál csak úgy halomra öntve állt egy üveg chiffonier alatt, hogy káprázott a szeme, a ki reá nézett. Minden ezüstneműn a nagyságos árendás úr czimere a fatalis gólyával és ékesen összefont névelőbetü, az ötágú nemesi korona alatt.

És – mindez csak hazugság, világbolondítás, szemfényvesztő kápra.

A mit itt látunk, az semmi sem való. A bársony szőnyegek, az aranyozás mind papiros, a repkénynek, mely oly szépen zöldül az oszlopokon, nincsen töve, most szedték az erdőn, egy hét mulva száraz lesz, s kidobják; a szép márványszobrok a kertben fazekas művek, a zöld pázsit most van rakva, a mi pedig valóban értékes tárgy, az nem tulajdona a mutogatónak, az csak kölcsön, csak bérbe van véve: a nagyságos árendás úr csak haszonbérbe vette ezt a dicsőséget.

Bérben van a szakács; lakoma végeztével összeszedi üstjeit és lombikjait és szalad. Bérben van a négy paripa és sujtásos kocsis és az ezüstös hintó; mikor vége lesz az ünnepélynek, egyik a másikat befogja és együtt elszaladnak; elszalad a téli kert is kertészestül együtt, mert ők is csak bérben vannak itt határozott időre; még az inasok is árendában vannak, a mint a legutolsó vendég után becsapták az ajtót, vetik le harisnyájukat, ezüstös frakkjaikat, csapják a földhöz, s szalad ki merre lát. Még az ezüst serlegek, medenczék, kések és kanalak is futnak hazafelé, a mint az ebédet végezték s otthon a bécsi ötvös kivakarja belőlök a czímert és nevet, miket árendába vésett oda.

Igy áll a dolog Krénfy úr házánál.

A nagy pompa, a nagy sütés, főzés, zajos előkészületek között azért ő ott jár mindenütt és perlekedik az emberekkel óra hosszat két-három krajczárért, nézi a támadó tortákat, a páczban álló vad sülteket, a spékelt fogasokat, az illatos ananászokat, mik, óh fájdalom, nem voltak bérbe kaphatók és a mellett titkon szobájában egy kis czibere levest ebédel, abból sem mer enni eleget, s felszedi a morzsákat az asztaláról és elteszi a kenyérhajat vacsorára.

Takarékosnak kell lenni…

A kik Krénfy urat ismerték, el nem tudták gondolni, hogy mit sejtsenek e szokatlan változások alatt? Lakodalmához készül-e, vagy újabb hetes évszámba lép, a mikor az ember természete megváltozik? Korteskedni akar-e a jövő tisztujításra, hogy magát alispánnak választassa? vagy valamelyik brenóczi ősanya ijesztett rá kisértet képében s most annak a kedveért suroltatja ki a szobákat?

Krénfy úrnak pedig az a jó szokása volt, hogy ha tetteinek oka felől tudakozódtak, azt soha sem mondta meg, vagy ha megmondta, az nem volt az igazi ok.

Azonfelül ez alkalommal még egészen bizonyos sem lehetett felőle, ha vajjon e fényes előkészületek sikere be fog-e következni; kedvezőtlen esetben jó volt nem vezetni nyomra a kiváncsi közvéleményt.

Vajjon megalázzák-e magokat a büszke brenóczi grófok, hogy haszonbérlőjöket saját ősi kastélyukban meglátogassák? vajjon igazán oly szoros körülmények között vannak-e, hogy midőn egy oly felkapott emberrel, mint ő, dolguk van, megbocsáthassák neki, ha az meghivásukra viszon-meghivással felel; sőt szót fogadnak neki, azt mondják: hogy ha a hegy nem akar jönni Mahomedhez, akkor Mahomed megy a hegyhez? Ha már egyszer eljöttek, akkor minden meg van nyerve, mert akkor bizonyos, hogy nagyon rá vannak szorulva.

Egy levél eloszlatta kétségeit, Bécsből jött, István gróf sajátkezű caligraphiájával, ki sajátszerű büszkeségét helyezte abba, hogy ő is úgy irjon, mint legelső őse Jeruzsálemi András király idejében, ki még úgy tudta, hogy ökölre kell fogni a tollat; a brenóczi grófok mind sokat tartanak arra, hogy a ki irásaikat olvasni akarja, beleizzadjon a fáradságba.

Krénfy úr nem hiába izzadt. Kivánatai minden reményen felül teljesültek, nemcsak István gróf fog eljönni Brenóczra, hanem még Illés gróf is; sőt ha lehet hinni irott betűknek, még Cynthia grófnő is szerencsésíti Brenóczot látogatásával, kinek most nagy kedve akadt az elegans salonok helyett kősziklákat és fenyőerdőket látni.

Krénfy úr szakállát dörzsölte örömében. Az a rossz szokása volt, hogy mikor valami indulat bántotta, mindjárt a szakállának esett.

A levél utóirata azt igérte, hogy a további tudnivalókról majd Illés gróf pitvarnoka fogja értesíteni a haszonbérlő urat.

A levél igen gyorsan volt küldve a kérdésre; a mely nap Krénfy úr levele érkezhetett Bécsbe, az nap küldetett vissza rá a válasz.

Ez minden jót jelent.

Másnap a komornyik levele is megérkezett. Ebben tudatá Krénfy úrral, hogy a méltóságos grófok holnap útnak indulnak, két nap alatt ott lesznek, mert éjszaka is szoktak utazni. Brenóczra éjjel fognak megérkezni, a hogy az állomás számra pontosan ki van számítva. Visznek magukkal ennyi és ilyen cselédséget, s ott fognak mulatni három nap.

Krénfy úr e tudósításra azután bátran előállt tudomásaival. Most már bizton kihirdetheté, hogy a grófok lejönnek Bécsből az ő látogatására, az egész méltóságos család, itt fognak nála mulatni és hogy mind ez áldozat az ő kedvökért és az ő tiszteletökre történik.

A cselédségnek meghagyatott, hogy tisztára megmosakodjék, s a mely éjszaka a méltóságos vendégek megérkeznek, ott legyen a kapuk előtt elfogadni, akár béres, akár kocsis, akár mi egyéb a tatár, mind ott legyen.

A méltóságos úri vendégek számára elkészített szobák hallatlan pazarlással már alkonyatkor kivilágíttattak. Az utra zsellérek állítattak ki szurokfáklyákkal egész a szomszéd állomásig. Maga Krénfy úr is el akart menni vendégei elé, hanem azután eszébe jutott, hogy tán ez még sem divat, s illendőbb otthon fogadni el őket? Jó lett volna tudni, hogy melyik tartozik inkább a bontonhoz? Ha nem szégyenlette volna, megkérdezendé valamelyik bérbe fogadott inasától.

Mégis inkább csak otthon maradt. Hisz ott több szükség volt reá. Készen tartani a tüzi játékokat, vigyázni a kivilágításnál, hogy a lámpákkal valamit meg ne gyujtsanak és a mozsároknál, hogy a fojtás valami kazalra ne essék; nyolcz órától kezdve egész sötét éjfélig lótott-futott a jámbor a kastély egyik helyiségéből a másikba. Hiszen minden jól el volt rendezve; a palota homlokzatán öles betükkel ragyogott a vivat, lámpákból kirakva, a fenyő-sétányon végig piros, meg sárga olajos papiros lámpák csalták a szemet, s a falu végén egész máglyák lobogtak szurkos fenyőkből.

Mind ezt gyönyörüség volt látni, de csak jöttek volna hát már a vendégek, hogy lássák; a parasztság éjfél után unni kezdte magát s haza széledezett; az ispán alig birta őket visszafogdosni, hogy legyen, a ki vivátozzon a méltóságos uraknak.

Végre, éjfél után két óra felé, hangzottak az előörsül kiküldött futárok puskalövései, s nemsokára nagy fáklyafény között látták alászállani a dombról lekerülő országúton a három úri hintót, mire megszólaltak a kastély bástyáira kiállított mozsarak, elgyujtattak a röppentyűk és tüzes kerekek, melyek ünnepélyes szikra-özönt prüszköltek a csendes fenyőfák közé, s midőn a három hintó négyes postafogataival behajtatott a döbörgős felvonó hidon a várudvarra, elég hangos «vivát» fogadta azokat minden oldalról, melyet maga Krénfy úr is segített szaporítani, hogy a lelkesülés azzal is többnek tessék.

Azzal örömrepesve futott a legelső hintóhoz, hogy annak üveges ajtaját kinyissa, a mi azonban az öröm, vagy a sietség miatt neki oly ép oly kevéssé sikerült, mint Boros uramnak a második hintó irányában elkövetett előzékenysége; mig végre a harmadik hintóból kiszállt nagy ásítva egy inasforma egyéniség, a ki álomtól boszus fővel tudósítá Krénfy urat, hogy sohse nyitogassa azokat a hintóajtókat, mert azokban nem ül senki.

A méltóságos urak még az állomáson túl leszálltak, kedvök telvén benne, hogy a rövidebb gyalog-úton jőjjenek előre Brenóczig. A kisasszonynak különös kedve telik a gyaloglásban.

Azóta réges régen meg is érkeztek már s beszálltak a vendéglőbe és bizonyosan alusznak is, kivéve Illés grófot, a ki meghagyta neki, hogy a naplójával utána menjen a vendéglőbe.

Krénfy úr úgy érezte magát, mint a ki álmában pénzt talált s azután felébresztették.

Ő annyi költséggel, fáradsággal készül az ünnepélyes elfogadáshoz, illuminál, futárokat küld előre, tűzi játékot süttet, vacsorát készíttet, éjfél után két óráig űzi, hajtja a fél falut, vivátot ordít maga és cselédjei három üres hintó elé, – míg vendégei az alatt régen lefeküdtek és alusznak is már a vendégfogadóban.

– Oltsátok ki a lámpákat! Takarodjék minden ember haza! kiálta Krénfy úr, ki közel volt hozzá, hogy ríva fakadjon… Mennyi gyertya, mennyi olaj, mennyi sütés-főzés és a vendéglőbe szállanak!

Vajjon nem lehetne-e ezt a vacsorát holnap mint reggelit feltálaltatni nekik? (Ez utóbbiakat már nem mondta, csak gondolá magában.)

– Tiszteletemet a méltóságos grófoknak! szólt a pitvarnokhoz fordulva, ki akkorákat ásított előtte, hogy majd elnyelte, s utána Krénfy úr cselédjei mind ásítottak. Elvárom a méltóságos urakat holnap «szerény» lakom–lakunk–lakjokba, azaz hogy «úri» lakjokba… (A patvar! még az inassal is milyen nehezen megy a beszéd.) Hány órakor szoktak a méltóságos urak reggelizni?

– Az különböző, felelt a pitvarnok, ki szörnyen keresett a hintóban egy könyvet, a mi már a kezében volt. Az öreg gróf épen nem reggeliz; a grófné tizenkét órakor, Illés gróf pedig tizkor szokott.

Krénfy úr háromszor is utána mondta magában e tudósítást, hogy el ne felejtse.

Végre meglelte a pitvarnok a naplót, mit a kezében tartott, s a nélkül, hogy valakit köszöntene, futott vele a fogadóba. Krénfy úr egy darabig utána eredt, hogy még egyszer a nyakába kösse legmélyebb tiszteletét a brenóczi gróf urakhoz.

Azután szétkergette az embereket az udvarról; ráparancsolt a cselédségre, hogy lefekügyenek és ne égessék a gyertyát, s maga is hasonlót cselekedett.

Az éjszakai izgatottság, az éhen maradt kedély és gyomor sokáig nem engedték elaludni s a mint elszenderült, álmában legelső dolga volt Cynthia grófnőt látni, a mint azt a hirhedett, ölnyi hosszú fekete haját lebocsátva, déli tizenkét órakor reggeliz, s hófehér kezével egy szem szamóczát kinál Krénfy úrnak. Épen olyan szerencsés akar már lenni, hogy azt szájával elvegye, a midőn fölébreszték.

Saját inasa volt az, Jakab, egy hülye ficzkó, a kit mindig kérni kellett, hogy fogja be a száját, mikor nem beszél.

– A brenóczi grófoktól vannak itt! szólt a fiu suttogva, mintha nem akarná nagyon fölébreszteni gazdáját, hanem csak egy kicsinyt.

– Oh, hadd jőjjön! kiáltá Krénfy úr hirtelen kiugorva az ágyból s egy percz alatt hálóköntösében termett; mire Jakab beereszté a jövevényt, már fel volt öltözve.

A komornyik jött. Egy pompás arany óra volt a kezében.

– Tiszteli a tekintetes urat Illés gróf, s azért küldi az óráját, hogy igazítsa hozzá a magáét a tekintetes úr, mert ő perczre pontos szokott lenni.

Krénfy úr egy kicsinyt vakarta a szakállát, hanem azért szépen összeigazította az óráját Illés gróféval s újra megküldé tiszteletét. Rendkivüli ember ez az Illés gróf.

Ismét lefeküdt. Most már ötven emberrel is álmodott, a kik közül mindenik azt állította, hogy ő Illés gróf és mindenik az órájához akarta igazíttatni az övét és mindegyiké másképen járt, az övé pedig épen visszafelé járt.

Még szerencse volt rá nézve, hogy ebből a kétségbeesésből újra felébresztették.

– A brenóczi grófoktól vannak itt, susogá Jakab, tátva feledett szájjal.

– Jőjjön be no, mondá Krénfy úr, de ezuttal fel nem kelt az ágyból.

A pitvarnok jött megint.

– Tiszteli Illés gróf a tekintetes urat, hogy a hátulsó kaput tartsa nyitva, mert ő nem szokott a főkapun ki- s bejárni.

Krénfy úr meglepetve csóvált fejet erre a sajátságos izenetre s midőn másodszor is fejére rántá paplanát, elgondolá magában, hogy milyen sajátságos úr ez az Illés gróf, milyen jó volna ennek hosszas ideig házi gazdájának lenni. Ismét elaludt, de álmodni már nem ért rá, mert Jakab megint ott volt az ágynál és rángatta alóla a lepedőt.

Krénfy úr izzadtan és ijedten riadt fel:

– Mi kell? Mi baj? Mit akarsz?

Jakab tetőtül talpig fehérbe volt öltözve, mert őt is az ágyából verték már fel, s nagyon fázott.

– A brenóczi grófoktól van itt valaki.

– Ereszd be! kiálta Krénfy úr s vánkosai közé dörmögött egy teringettét.

A pitvarnok megint beállt.

– Tiszteli Illés gróf a tekintetes urat, küldjön neki egy üveg phosphorsaures hydrokalisublimat-ot.

– Mi a török csodát küldjek én a grófnak, he?

– Egy üveg phosphorsaures hydrokalisublimat-ot.

– Mi az? Dörzsgyufa?

– Nem, hanem olyan szer, a mit ha az egerek lyukaiba töltenek, azok megfuladnak tőle. A gróf otthon feledte a magáét, azért kéret innen.

– Hát azt gondolja a gróf úr, hogy én patikárius vagyok, vagy alchymista? kiálta Krénfy úr apródonként dühbe hozatva.

– Hát nincs? kérdé a komornyik.

– Nincs.

– Hm, hm.

Azzal nagy hmgetve elballagott a derék követ, Krénfy úr nem állhatá meg, hogy utána ne kiáltson:

– Hallja! Igy megy ez maguknál minden éjjel?

A pitvarnok hivatalos komolysággal mondá, hogy: igen is, így megy.

A mint behúzta az ajtót maga után, Krénfy úr odaintette az ágyhoz Jakabot.

– Tartsd ide a füledet.

Jakab azt gondolta, hogy valamit súgnak neki s odatartá a fülét; Krénfy úr pedig megfogá azt két ujjával és jól megrángatta, hogy el ne felejtse, a mit mond neki.

– Ha te énnekem reggel kilencz óráig akármiféle izenethozó embert bebocsátasz, hát én neked kétfelé hasítom a füledet.

Jakab hüledezve futott ki a szobából s csak odakinn kezdett róla elmélkedni, hogy mit vétettek az ő fülei, a miért azoknak kell kiszenvedniök?

Krénfy úr legalább pihenhetett valahára. Egy darab ideig nem tudott ugyan a sok boszuság miatt elaludni, hanem aztán elkezdte magában a kétszerkettőt végig sokszorozni, a minek tökéletesen az a hatása van, a mi az opiumnak, a hétszerhétnél már horkolt.

Lehetett hajnali négy óra, mire harmadszor elhagyták aludni, hét órakor már szépen sütött be a felkelő nap az ablakredőnyök között.

Mint tudva van, nincs kellemesebb a hajnali álomnál; megéneklik ezt a népköltők is és méltán; ekkor jönnek a legkedvesebb álomlátások, ekkor nyeri vissza test és lélek különös tündéri erőkből tegnapi villanyosságát, egy órai hajnali álom édesebb az ébrenlét minden gyönyörüségeinél.

Ezt az édességet, ezt a gyönyörüséget rabolta el Krénfy úrtól Jakab.

Még csak akkor harangoztak a rorátéra, midőn újolag rángatta valami dzsin Krénfy úr feje alatt a vánkost, és úgy tetszék neki, mintha álmában valami rém azt suttogná: «a brenóczi grófoktól vannak itt!»

– Mi kell már megint? Mit költögetsz fel? Mondd hogy várjanak! Aluszom.

Jakab kotródott. Krénfy úr szavait pedig a mellékszobában is lehetett hallani. És épen nagyon rosszkor lármázott pedig, mert ezuttal nem a pitvarnok volt ott, hanem magok a brenóczi grófok mind a ketten, kiktől Jakab úgy megijedt, hogy kiabáló urának daczára, tessék-et mondott nekik s kinyitotta előttök a hálószoba ajtót.

Krénfy úr épen a botot kereste, melylyel Jakabot ellazsnakolja, midőn belépett hozzá István gróf.

Most a haszonbérlő úron volt a megrettenés sora.

– Oh ezer bocsánatot kérek! kiálta, észrevéve gyászos tévedését. Bocsánat méltóságos uram. Pardon ezerszer. Nem gondoltam. Egészen mást gondoltam.

És a legőszintébb ijedelemmel iparkodott úgy, a hogy, felöltözni váratlan látogatói előtt; a mi természetesen ismét a legnagyobb zavarba hozta, s utoljára ugy belekeverte magát hálóköntösének zsinórjaiba, hogy ha Jakab nem könyörül rajta s rá nem ad holmit, megfogja magát öltözékeivel, mint a vad majom az enyves csizmákkal.

– Én kérem nagyságodtól a bocsánatot! szólt finom hangon István gróf, kinek szokása volt minden embert egy fokkal feljebb czímezni az illetőnél: az árendást nagyságosnak, a korcsmárost tekintetesnek, a bérest kegyelmednek, a kit nem szeretett, édes barátomnak. Az édes barát volt nála a legalábbvaló megtisztelés.

– Bocsánat, hogy felzavartuk önt. Nem sejtettük, hogy háborítni fogjuk. Én már egy órával ezelőtt felkeltem, Illés gróf pedig rendesen csak két órát szokott aludni naponként. Ajánlom nagyságodnak az én kedves barátomat, brenóczi gróf Maróth Illést.

Krénfy úr először látta életében Illés grófot, de meg is nézte.

Emlékezett rá, hogy valaha találkozott hasonló kifejezésű arczokkal, de nem jutott eszébe, hol?

Valószinűleg valami viasz-kabinetben.

Semmihez sem hasonlít Illés gróf tekintete annyira, mint ezekhez a merev, mozdulatlan szemű alakokhoz, a miknek meg van adva az élet szine, a szemek kéksége és még sem élnek; szemeiket az emberre szegezik és még sem látnak.

Ugyanaz a viaszfény az arczon és homlokon, az a változatlan öntvényű szigor az elsimított vonásokban, az az üveg-viszfény a szemek előtt.

Egész órákig el lehet rá nézni, a nélkül, hogy arczvonásai megmozdulnának, hogy szemével egyet pillantana, hogy ajkain meglátszanék, miszerint valaminek örül, haragszik, vagy gúnyolódik. Mint azok a viaszképek ott a mutogatóknál.

Krénfy úr fejében egy perczre az a gondolat is bukfenczet vetett, ha vajjon nem valami rendkivüli automatot hozott-e magával István gróf, a mivel őt rá akarja szedni. A gróf az ilyesekre sokat költött, s voltak neki önmozdonyai, a mik kártyáztak, trombitáltak és zongoráztak. Vajjon ez nem onnét való-e?

Különös sajátság az némely családnál, kivált előkelő családnál, hogy legközelebbi rokonok a csodáig nem hasonlítanak egymáshoz.

Azt ugyan senki sem mondta volna, hogy ez ifju automat, kit István gróf, mint kedves barátját, Illés grófot mutatott be, az ő tulajdon édes fia, testvére Cynthia grófnőnek, a birodalom legszebb hölgyei egyikének.

István gróf egy vonással sem hasonlított hozzá.

Az ő alkata, modora, magaviselete egy tökéletes udvaronczot árulának el, minők a leghódítóbb királyné, Mária Terézia udvarában végezték tanulmányaikat: arcza simára borotválva, mint egy ifjonczé, vonásai teltek és ragyogók, homloka sima, gazdag hófehér hajfürtökkel, mint minő fehér hajfürtöket egy század előtt a fiatal lovagok viseltek; István gróf hajfürteit az évek hajporozták be ily szépen; kezei simák, fehérek, finomak, nőiesen gömbölyűek, mozdulatai kimérten kerekek, csupa előzékenység, csupa illem, csupa mosolygás az egész alak; öltözete, mintha katulyából volna kivéve, egészen ellentétben Illés gróffal, ki egy matróz-kabátban jött mellette, mely épen oly koczkás volt, mint mellénye és kimondhatlanja, még a mellénye közől kilátszó inge is koczkás; az embernek szinte rosszúl esik, hogy miért az egész képe is nincsen koczkákra felosztva, mint egy földabrosz.

Illés gróf az alatt, mig Krénfy úr felöltözött, minden kinálás nélkül felült egy három oktávás fali zongorára, mely ugyan eléggé hasonlított valami czifra lóczához, hanem azért mégis kár volt annyira csúffá tenni, hogy felüljön rá s a lábait lógassa le róla.

Krénfy úr félve tekintgetett rá félre, s emlékezett magában, hogy olvasott valaha olyan automatról, mely a lábait lógázza a zongorán. Most mindjárt le fog szállani és elkezd zongorázni. Szokták ezt is a viaszfigurák.

István gróf ez alatt mindent az egész szobában a legnagyobb figyelemmel látszott vizsgálni s a legédesebb udvariasság hangján kezde szépeket mondani Krénfy úrnak.

– Valóban alig ismerek rá e rozzant kastélyra, ön oly széppé, oly elegánssá változtatta ezt át. Egészen meg vagyok lepetve. Mintha a Luxemburg-palaisban járnék.

– Oh kérem alássan, szólt Krénfy úr, a ki egészen felbuzdult e magasztalásra. Én kevéssel hizelkedem magamnak, de mondhatom, hogy mindent elkövettem, hogy méltóságtokat magas rangjokhoz illően fogadhassam el. Tetszett látni a lépcsőkön az uj statuetteket?

– Oh pompásak, remekek. (István gróf bizonyosan nem látta azokat.)

– Minden az olaszországi Belvedere mintájára készült, és a…

Krénfy úr belesült a beszédbe, mert Illés gróf elkezdett a két kezén levő tiz darab csont segítségével a zongorán dobolni s a mint reá nézett, úgy megzavarodott viaszfényes szemeitől, hogy elfejtette, mit akart mondani.

– Mondhatom önnek, szólt István gróf, hogy mióta e kastély áll, ilyen fényben nem úszott soha. Ezek a repkények a falon valami felséges gondolat. Ezt terjeszteni fogom, és elmondom mindenütt, hogy hol tanultam.

– Oh kérem alássan, monda Krénfy úr, ki kezdett szemlátomást hízni a dicsekvések miatt, hátha még tegnap este tetszett volna látni. Az a tömérdek lámpás, méltóságtok neveivel; csak az üvegekért kiadtam ötvennyolcz pengőt.

Az árendás úr leghatározottabban hivé jó szándékát bebizonyítani az által, ha mindennek megmondja az árát.

– Ötvennyolcz pengőt? szörnyüködék István gróf azzal a komoly képpel, mintha ugyannyi millióról volna szó. Hát még a faggyú mennyibe kerülhetett? mert az rettenetes drága az idén.

– Oh kérem alássan. Nekem semmi áldozat sem nagy, méltóságtok tiszteletére, semmi, semmi.

Krénfy úr valami nagy dolgot vélt mondani.

– Csupán azt sajnálom, hogy nem lehetett szerencsém méltóságtoknak bebizonyíthatni hódolatomat.

– Oh mi sajnáljuk azt ezerszer! sietett válaszolni István gróf. Vigasztalhatatlan vagyok e miatt. De reménylem magamat kimenthetni nagyságod előtt. Cynthia grófnő szeszélye volt, hogy a hegyeken át gyalog jőjjünk, a hintókat útjokra bocsátva. És Cynthia grófnő, tudja nagysád, elkényeztetett gyermek, a mit ő kiván, annak teljesülni kell. Reménylem, hogy ezért nagysád meg fog bocsátani a grófnőnek és minekünk és nehezteléséről lemond.

Oh Krénfy úr annyira kész volt megbocsátani Cynthia grófnőnek, hogy csaknem a pallót érinté orra hegyével.

Ez a finom udvaroncz valami rettenetes ember! Úgy földre sujtja, úgy megizzasztja, úgy kifárasztja az embert véghetlenül lekötelező, barátságos, udvarias modorával, hogy utoljára örömestebb ülne az ember Illés gróf mellé és nézne annak mozdulatlan szemei és szája közé, melyek egy szót sem mondanak.

– Méltóztassanak méltóságtok átsétálni az elfogadási terembe; kinálkozék végre Krénfy úr, remélve, hogy ott erősebbnek érzendi magát. Illés grófhoz nem mert hozzá nyulni, attól tartva, hogy valamelyik keze vagy lába a kezében marad, ha megfogja, hanem István grófot unszolá, illedelmesen előre bocsátva őt, mint illik házi gazdához.

– Oh kérem! kérem! szólt István gróf, megállva az ajtónál, midőn odáig értek s a legfinomabb udvariassággal, a legparancsolóbb szivességgel állva félre Krénfy úr útjából, őt kényszeríté elől menni és fejét kecsesen hajtá meg előtte és szemeivel nyájasan hunyorított.

Krénfy úr, mint a kit leforráztak, ment előre; egészen odavolt minden büszkesége egyszerre, mert ez a finom udvariasság, ez a szives hunyorítás, ez az előzékeny hajlongás mind azt a lenéző mondást adta neki tudtul:

«Itt én vagyok az úr, te csak jövevény!»

István gróf inte kezével, hogy tessék helyet foglalni.

Krénfy úr helyet foglalt szófogadó képpel; mintha még az a karszék is a brenóczi uraké volna, pedig azt ő vette árverésen kilencz forint huszonkét krajczáron.

István gróf mellé ült, egy másik karszékbe, Illés gróf pedig elkezdett sétálni a teremben alá s fel, a mi Krénfy urat nagyon bántotta, mert a gróf minden lépésnél biczczentett a jobb lábával, mintha egy fog ki volna törve annak a gépezetnek egyik kerekéből, a mely ezt az automatot lépni tanítja, de nem merte őt megkérni, hogy üljön le.

A finom, udvarias gróf a legnagyobb nyájassággal szólt Krénfy úrhoz:

– Méltóztatott nagysád bennünket szivesen meghívni Brenóczra és mi oly lekötelező modorúnak találtuk becses meghivását, hogy azonnal siettünk azt elfogadni, bárha elébb magunknak akartuk fentartani azt a szerencsét, hogy nagysádat Bécsben elfogadhassuk, a mi egyébiránt most sem késő és mi most sem teszünk le arról a reményről, hogy nagysádat magunknál tisztelhessük.

Krénfy úr apródonkint érzé magát semmivé lenni e lekötelező szavak által. Érzé, hogy mennyire ügyetlen, mennyire darabos ember ő, hogy így engedi magát nyájasságokkal elhalmoztatni, a nélkül, hogy azokat vissza tudná adni. De mégis! Volt egy alapeszméje, mely nem hagyta el soha; azt megengedé magában, hogy nyájas nem tud lenni, hogy udvariasságokhoz nem ért, de van pénze! Ilyenkor Krénfy úr két kezét mondhatlanja zsebjeibe szokta mélyeszteni s a bennök tartott örök négy krajczárral csörömpölni. És akkor ez a négy kis réz dæmon elmondá neki, hogy mikor ő még gyermek volt, ezzel a négy krajczárral kezdé meg az életet és azóta ezek százezerekre szaporodtak, és ő úr lett, és most nem tartozik sem sima, mívelt, sem divatos lenni, mert ő vagyonát maga szerezte, s módjában van mind azzal dicsekedni, a mit a született urak pénzen megvehetnek.

– Nem méltóztatnék elébb méltóságtok egy kis reggelihez ülni? kérdezé az érdemes házi gazda, az által remélve alkalmat nyerhetni, hogy saját munificentiájával a brenóczi urakat meggyőzhesse s elmondhassa nekik, hogy ez a thea pecco, terem Chinában, a chinai császár asztalára volt szánva, neki életveszélylyel csempészték, fontja került tiz aranyba.