És valóban jól eshetett e jámbor vadállat barátsága e perczben Cynthiának. Az út mindenütt sűrű erdők között vezetett el, a fenyőerdők árnyéka nappal is hasonlít az éjszakához. Olyan neszes a csöndesség éjjel a vadon közepett, néha egy-egy száraz galy esik le a fáról, mely csörömpölve hull a haraszt közé, a szél úgy sóhajt sűrű lombokon keresztül s a hold árnyékot vet a fák közől az útra, úgy tetszik, mintha ott csupa élő alakok mozognának, minden nesz olyan ismeretlen… Milyen jól esik, ha van egy élő lény ilyenkor közel, melyhez beszélni lehet, s mely úgy szeretne felelni, biztatni, hogy ha tudna.

Egy helyütt egészen elmélyed az út a sűrű gyalogfenyők közé; a mint ott egy beárnyalt odvas fa mellett kelle elhaladni, mely csaknem az út mellett áll, egyszerre elkezdett az eb gyanakodva morogni, néhány lépést előre szaladt, ottan megállt s azután haragosan csaholni kezdett a fára.

Cynthia figyelmesen tekinte oda s a sötétben észrevevé, hogy egy férfialak támaszkodik annak a fának, két kezével görcsös botjára támaszkodva.

A szelindek Cynthia elé veté magát s dühösen ugatott az alakra.

Cynthia odalépett a kutyához és elcsitítá, s azután erős bátor hangon szólítá meg az alakot.

– Ki az? Jőjjön elő!

– Hát ki volnék? szólalt meg egy durva, mérges hang. Olyan ember vagyok, a ki az úton szokott lakni. Az országút mindenkié, nekem szabad itt lennem.

Cynthiának meg kellett fogni a szelindek örvét, hogy az rá ne rohanjon a beszélőre. A grófnő most egész nyugalommal szólt az emberhez.

– Jó barátom; nem mondhatná meg nekem, messze van-e még ide Brenócz?

– Elég messze, volt a daczos válasz.

– Nem lenne szives engem odáig elvezetni?

E bátor felhivásra valamit dörmögött magában az alak, azután fenhangon azt mondá:

– Nem bánom. S ezzel előlépett a sötétből a holdvilágra.

Valóban nem volt olyan külseje, mely különösen ajánlja arra, hogy éjfél után sötét erdőn keresztül egyedül vezettesse magát vele az ember egyik falutól a másikig.

Az a vén csavargó volt ez, a ki Kallósfalván rá akarta lázítani a népséget a magtárra.

– Elvezetem az ifjasszonyt, dörmögé még egyszer, közelebb lépve Cynthiához, kinek nagy bajába került meggátolni a szelindeket, hogy rá ne rohanjon e vad kinézésű férfira.

– Tehát menjen egy kissé előre, mert ez a kutya úgy haragszik az idegenekre.

A csavargó dörmögött és megfogadta a szót; nagy léptekkel indulva meg a kősziklás úton, útközben vissza-vissza tekintgetett az utána jövő hölgyre, kérdezgetve, ha bir-e vele lépést tartani.

– Oh igen, csak siessünk; válaszolt Cynthia, ki a sebes menetekben annyira át volt hevülve, hogy shawlját kénytelen volt levetni fejéről s félkarjára venni. A gyémántos karperecz úgy ragyogott karján a szép holdvilágnál.

A vén csavargó most még többször nézett vissza, s szemei mindannyiszor megakadtak azon a fényes ékszeren.

Az éjszaka olyan csendes volt, a táj olyan elhagyott, ők oly egyedül az erdőben.

Egyszerre valami gyermeknyöszörgés üté meg Cynthia füleit az út mellett, valami nem panaszos, csak önkénytelenül jövő nyögés; a hölgy odalépett: egy kődarab mellett valami három éves fiucska üldögélt, külsejére alig nagyobb egy csecsemőnél s ott sirdogált egy magában.

A grófnő megállt érte, bármennyire sietett is.

– Mi bajod? kérdezé, elvonva a gyermek kezét siró szemeiről, hogy arczára láthasson. Szép kis szőke fiucska volt.

A gyermek nem értette azt a nyelvet, a mit a kisasszony beszélt, csak egyre sírt.

– Kérdezze meg, hogy mi baja? miért van itten? szólt Cynthia vezetőjéhez; mire az kemény hangon förmedt rá a gyermekre, valamit kérdezve tőle.

A gyermek sirástól félbeszaggatott hangon hebegett rá feleletet, a míg a csavargó görcsös botjával fenyegetni látszott, ha nem beszél.

– Azt beszéli a poronty, magyarázá azután a csavargó, hogy az apja, anyja mind halálán van, őtet meg a többi testvérét szétküldözték, hogy menjenek a világba, holnap eltemetik az apját, holnapután eladják a házát, s most ez sír, mert nem tudja, hogy merre van a világ? – Gyerünk ifjasszony, nem tartozik ez mi ránk.

– Ismeri kend talán a szülőit?

– Hogyne? A vén Simkó az, a kinek háza itt az út mellett látszik leégve. – No, adjon egy krajczárt annak a gyereknek, aztán menjünk.

Cynthia azonban e helyett felvette a gyermeket az ölébe, s nagy byzanczi shawljával beburkolgatá s oda szorítá magához, biztatgatva, hogy ne sírjon, majd visszaviszi az apjához és azután nem kell neki elmenni a világba.

A csavargó, botjára támaszkodva nézte, hogy mit csinál? Olyan vadul leránczolá szemöldeit, mintha nem tetszenék neki ez a munka.

– Siessünk, barátom! szólt Cynthia s a morogva közeledő szelindek kényszeríté a csavargót előre menni, mindenütt sarkában szaglálva s minden mozdulatát gyanusan kisérve. Ha az ember néha magasabbra találta emelni botját, úgy villogtak az eb szemei zöldes-veres fényben.

A csavargó félig magában, félig az ebhez beszélve, dörmögé szlávul:

– Morogj, morogj. Veled majd hamar elkészülnék én, csak azt a gyereket ne vette volna fel.

Cynthia gyanútlan, félelem nélkül lépett az ember nyomaiba, egyedül a gyermekkel volt elfoglalva, azt ápolá, vigasztalta, a gyermek utóbb aprózott sírással elaludt ölében.

– Nem lesz nehéz az a gyerek? szólt egyszer a csavargó, hátrafordulva; majd én viszem.

– Csitt! alszik, monda a hölgy és még lépni sem mert oly hangosan, mint azelőtt, nehogy fölébreszsze.

A hold nemsokára újra kiszabadult a felhők közől s Cynthia itt már egészen ismerni látszék az utat. Jól emlékezék a szénégető tanyára balrul, attól nem messze kell lenni a leégett háznak. Mint valami nagy vár romja tünt az elő a fák közől az éjszaka optikai csalásában.

– Itt van a ház; szólt a csavargó. Tegyük le azt a porontyot, innen haza talál.

Cynthia nem felelt neki, hanem egyenesen a háznak tartott, belépett a be sem reteszelt ajtón; a kutya odafeküdt a küszöbön keresztül.

A csavargó az ablakhoz ment, onnan nézett be a szobába.

A tűzhelyen néhány hasáb fa égett, az világítá be a kis szűk szobát; a hányt-vetett deszkákon keresztül a hold oda sütött egy ágyra, melyen egy elsoványodott női alak feküdt, vénebb a nyomor, mint az idő miatt, egy rossz gubával takarózva; az ágylábnál egy férfi feküdt hanyatt, hátával a falnak támaszkodva s két kezét hóna alá dugva, talán hogy melegebbje legyen.

– Tietek ez a gyermek? kérdé a grófnő a rábámuló pór szülőktől. Miért hagyjátok elveszni? Nem kell kétségbe esni mindjárt, jó az Isten.

– Hát mit csináljunk? szólt siránkozó hangon a pór, a nő csak nyögni tudott már; nincs mit enni adjunk neki, jobb ha elvesz, holnap minket is kiűznek a házból, adósság, portió miatt, bár egyenesen a temetőbe mennénk innen. Meg sem hagynak halni békességgel. Bár legalább meghalhatnánk egy fekvő-helyünkben. Nem, mint a haldokló kutyát, kihúznak a sövény mellől az árokba.

– Azt talán nem fogják tenni.

– Oh azt teszik. Ez az új úr ott a kastélyban nem igen számlálja az embereket, a kik meghalnak.

Cynthia szive mélyében megborzadt.

– Mennyi az a tartozás, a miért el akarják venni a házatokat?

– Száz forint, nyögött a pór, mintha oly súlyos volna ez összeg, hogy ki sem birja lélekzettel.

Cynthia ezüst száz forintot értett, pedig azon a vidéken még most is váltóban számítanak.

– Hát a gazdaság rendbehozása mennyibe kerülne?

– Oh Istenem. Az is száz. Húsz esztendeig izzadtunk, koplaltunk, s egy esztendő alatt mind elvesztettük. Sok pénz az nagyon. Nem lehet azt megbirni, nem.

Cynthia kivette a keblébe tett tárczát s a benne volt kétszáz pengőt oda adta a férfinak.

– A gyermekre gondot viseljetek. Isten áldjon.

Azzal sietve kijött a házból.

A szegény család örömsikoltása kihangzott utána, a beteg anya egész a küszöbig vonszolta magát ágyából, hogy szótlan sirásával tudassa áldását, melynek más hangot adni nem birt; a férfi csak ezt rebegé: én Istenem, oh én Istenem! s nem tudott hová lenni azzal a sok pénzzel.

Cynthia most előre sietett; mintha az áldó hangok elől akarna szabadulni, vezetője a háta mögött maradt, a nagy komondor meg a mellett.

A csavargó egyre csóválta fejét s dörmögött, hol a gyanakodó kutyához beszélve; most már öklében sem tartotta a görcsös botot, hanem hóna alá vette.

– Furcsa ez, nagyon furcsa… De bolond kutya vagy te, hogy úgy morogsz rám, hiszen jó ember vagyok én… Fölvette a gyereket és oda adta neki a pénzét… Hm, hm. – Jó szelindek, ne szaglálj engem. Én ölném azt meg, nem te, a ki a te kisasszonyodat bántani merné!… Ki hinne el ilyet a mai világban, ha nem látta volna?…

Cynthia észrevevé, hogy nagyon előre sietett, s megállt, hogy kisérőjét bevárja.

– Sietős dolga van a kisasszonynak? kérdé a csavargó, most már sokkal lágyabb, csaknem elérzékenyült hangon.

– Elfáradt, jó öreg, úgy-e? viszonzá a delnő s maga mellett hagyta a vénet ballagni. Lassabban is mehetünk.

– Vén vagyok már, kisasszonyom. Megnyomorított az idő, meg más is. De nem panaszképen mondom. A mi bajom volt, megérdemeltem, s a mit megszolgáltam, azért kiszenvedtem.

Cynthia odahívta egészen magához az öreg bujdosót, s bár a komondor mindig kettőjök közé furakodott váltig, egész bizalmasan beszélgetett vele; belehozta a beszédbe, elmondatta vele élte egész történetét, zajos, bűnös fiatalságát, hosszú fogságának éveit, iszákos és gonosz életét, elhagyatott voltát. A vén ember sok dolgot elmonda őszintén, töredelmes szivvel, miket az itélő biró előtt és a gyóntató atyának ki nem vallott soha.

A hölgy nem pirongatá, nem gyalázta érte, hanem szánta és megismeré róla, hogy a mit lelkében szenvedett, az még több és nehezebb volt, mint a miket a törvény mért valaha rá, s majd mind jobban lesz az még ezután.

– Furcsa ez, nagyon furcsa… dörmögé az öreg ember, fejét csóválgatva. Soha ilyen lénynyel nem jött ő még össze, a kinek így elmondta volna minden búját, baját, a ki vigasztalta volna valaha életében!

Ezalatt mindig közelebb jöttek a brenóczi vár fekete tornyai, mik az út mélyén keresztül régóta láthatók voltak a holdvilágos tájon. Cynthia figyelmes szemei észrevették a gyertyafényt, mely még most is világít a kastélyban. Tehát Krénfy úr még ébren van. A gyertyafény majd az egyik, majd a másik ablakot világítja meg. Krénfy most vizsgálja sorba a szobákat. Végre megállapodik egy helyen. Cynthia messziről is ismeri azt a szobát. Az erkélyterem az. Krénfy úr ott szentel egy órát az ábrándozásnak.

Az erdő szélében megállítá kísérőjét a grófnő.

– Ne jőjjön tovább, innen oda találok magam is. A járást ismerem.

A csavargó leült egy nagy kőre az útfelen s azt mondta: hogy várni fog, míg a kisasszony visszatér. Bár ne esnék rajta semmi baj.

* * *

Krénfy úr el volt fáradva, mint egy lóversenyből hazatért paripa. Ez nagy munkába kerülő nap volt. Reggeltől estig a méltóságos urak mulattatásával erőltetni magát; keresztülesni mindazon kínzáson, a mit egy szárazföldre kihúzott viziállat érez a nem neki rendeltetett légkörben; azután, hogy a grófok eltávoztak, még be kelle számolni a cselédséggel, nehogy egy nappal többet hiába fizessen nekik; kiveszekedni magát bérencz inasokkal, ledisputálni tőlök egy pár garast, fölétetett zabért, eltört findzsa-fülekért s azután meg a porczellán- és edényárus biztosával czivakodni, hogy úgy kapta már törötten az edényeket; zongorákat, tükröket még azon éjjel összepakoltatni, mert azok mind napszámban vannak ott; – szőnyegeket felgöngyölgetni, függönyöket, csillárokat leszedetni és azokat mind a számukra rendeltetett deszka ládákba elpakolni, s minden egyes emberrel lármázni, huzakodni, s mikor ez mind megvan, akkor még újra végigfutni valamennyi szobát, nem tévedt-e valami igaz jószág a sok idegen vagyon közé?

És azután a mint magára maradt, a mint bezárt minden ajtót egyenkint, a mint a kastélybeli zaj, lárma, csörömpölés, kalapácsolás lassankint elcsendesült, akkor elkezdték valami különös érzések szállni meg mellének azt a részét, a hol a poéták állítása szerint a szívnek kellene lenni. Kezdte érezni, hogy ez a kastély sokkal üresebb ma, mint volt azelőtt. A szobák között is kezdett különbséget tenni: az egyik nem oly kivánatos, mint a másik. Azt hitte, hogy azokat a lábnyomokat is észrevehette a tükörsima parquetten, a mik ott végig lejtettek, s képzelte magában, hogy a mikor ezeket a tündérpicziny lábnyomokat azok az utána úszó hosszú hajfürtök beseprik, hogy senki se találjon reájok. Itt állt, ezen a helyen ült, ezen az ablakon nézett ki, oda mutatott, hol arczképe állt egykor és sehol semmi nyoma ittlétének többé. Krénfy úr százszor is összekeres minden széket, minden asztalalját, nem vesztett-e el valamit a csodálatos hölgy nála? nem feledett-e el ott valami csekélységet, csak egy gombostűt! Hisz az oly rendes dolog, hogy hölgyek egy-egy gombostűt elejtenek; – ez semmit, semmit.

A zongora-terembe, hol annyi elragadtatással kísérte Cynthia ábrándjait, nagy bajára nem mehetett, mert az be volt zárva. A kulcsát a grófnő vitte el magával, azt gondolva, hogy ide költöznek át nehány napra, s hihetőleg elfeledte azt visszaküldeni. Lakatost pedig a városból kelle hozatni, a ki felnyissa.

Krénfy úr testben, lélekben kimerülten rogyott le egy székre s fejét lehajtá az asztalra, mint egy őrült.

E pillanatban úgy tetszék neki, mintha ama bezárt ajtó zárába egy kulcsot tolnának be csendesen.

Egyszerre felugrott. Hallgatózék. Talán csak képzelődött, vagy álmodta ezt a hangot.

Most egyet fordult a kulcs a zárban.

Krénfy első gondolatja az volt, hogy rablók akarnak rá törni, s hirtelen lekapva pisztolyait a falról, elkiáltá magát:

– Ki az? mit akar? Én lövök!

És mind a két pisztolyt az ajtónak szegezte.

A kulcs másodszor is elfordult, az ajtó feltárult s a két pisztoly nyilása előtt ott állt Cynthia grófnő.

Krénfy halavány volt és reszketett, a hideg veriték ragyogott egész orczáján.

Cynthia nyugodtan, szeliden nézett rá.

A férfi a rémülettől és csodálkozástól elfogultan állt e váratlan tünemény előtt; csak későre jutott annyi is eszébe, hogy azokat a pisztolyokat még sem kellene olyan sokáig a grófnéra szegezve tartani, hanem elhajítani a szegletbe.

Cynthia nem várta a megszólítást, nem várta, hogy bámuló látogatottja kérdéshez jőjjön, maga sietett hozzá.

– Uram. Kérem, ne üssön zajt. Egyedül jövök. Egy rövid szóra.

– A grófnő! hebegé Krénfy. Hogy jött ide? Honnan? Lehet-e ez?

– Rendkívüli dolog mindenesetre; de nem lehetett másképen. Engedje ön, hogy leüljek; elfáradtam, gyalog jövök Maróthról.

– Gyalog idáig? ebben az éjszakában? szólt Krénfy, kiben minden szónál növekedett az elbirhatatlan bámulat.

Cynthia leült egy asztal mellé. Látszott rajta, hogy egészen el volt fulladva.

– Láthatja ön uram, hogy valami borzasztó oknak kell annak lenni, a mi engem erre kényszerített. Röviden kell mondanom, mert minden pillanat veszély rám nézve. Kérem önt, üljön mellém. Krénfy úr égett és fázott, midőn a kérelmet teljesítenie kellett; félig gyanítá e látogatás okát.

– Ön néhány óra előtt egy levelet kapott Strassbourgból; azt a levelet ön elég gondatlan volt bátyámnak megmutatni.

– Oh kérem… Krénfy úr valamit akart hazudni.

– Már ez megtörtént. Most tudja meg ön ennek a következését. Azt a levelet egy ember irta önnek, a ki most Strassbourgban az adósok börtönében ül és onnan nem szabadulhat; Illés ez emberrel már egyszer vivott párbajt, s akkor ő sebesült meg. Nem fog nyugodni addig, azt fogadta fel, míg ismét és ismét nem kényszeríti a megverekedésre, a mig csak egyik kettőjük közől el nem esik.

– Istenem! sopánkodék Krénfy úr.

– Nem titkolom el az okot sem, mely miatt Illés ez ember ellen tör; ez a férfi nekem gyermekkori ismerősöm. Ez az én bűnöm. Láthatja ön, hogy semmit sem titkolok el ön előtt. Kezébe tettem le jó híremet, ön engem semmivé tehet egy szavával. Elmondhatja, hogy brenóczi Maróth Cynthia egy éjfél utáni órában önt egyedül fölkereste, saját hálótermében, hogy itt ön előtt megvallotta bűneit, hogy ön látta őt maga előtt sírni, könyörögni, bűneit megvallani, magáról elfelejtkezni. E perczben csak Isten hatalmában és az önében vagyok. Mindent koczkára tettem e lépéssel.

Vannak emberek, kiket hasonló bizalmas vallomások nagyon lehűtöttek volna. Krénfy úr nem tartozott azok közé. Ez eszme őt felmelegíté. Ezek a szavak közel hozták, lealázták hozzá ezt a büszke grófnőt, a ki most nem volt előtte egyéb, mint egy bájos némber, a kinek úgy illik, ha sír, ha könyörög, ha ótalomért esd. Egy botlás azt szerzi a nőnek, hogy egyszerre mindazok ismerősüknek tartják, kik azelőtt rá sem mertek nézni.

Krénfy úr igen tökéletes fogalmat vélt alkotni magában Cynthia grófnő felől, a midőn őt e helyzetben látva, így gondolkodott:

«Ez egy könnyelmű kalandornő, a ki nem hiába okoz főfájást a brenóczi grófoknak. Megismerkedett tilos úton egy deli korhelylyel, azt persze a grófok megugratták; most megtudta, hogy egykori kedvese külföldön az adósok börtönébe jutott, szeretné onnan kiszabadítani; nem azért, mintha különösen hűséges akarna hozzá lenni, mert hiszen hasonló korhelyt találhatott, talált is bizonyosan eleget; hanem mert az ilyen hölgyek rendesen jó szivűek szoktak lenni. Az összeg mindössze sem sok, a tárgy megéri az áldozatot. Szép hölgyek miatt sok fösvény ember tett már elveiből kivételt. Meglássuk, hogy mit tehetünk érte.

– Kezében vagyok önnek… szólt reszkető hangon Cynthia. Olyan lépést tettem, a mit ha csak egy lélek megtud, el vagyok veszve. Önnek csak egy szóval kell tudatni bátyámmal, hogy itt voltam és semmivé vagyok téve.

(Van eszemben, gondolá Krénfy úr, – hogy főbe lövessem magamat.)

– Legyen nyugodt nagysád, szólt egész bizalmasan közelebb huzódva Cynthiához. Senki sem fog erről megtudni semmit.

Fölkelt, megvizsgálta az ajtókat. Azután ismét visszatért.

Minden ajtó zárva van. Beszélhetünk nyugodtan.

Azzal egy szivart vett fel asztaláról, meggyújtotta a gyertyánál s levetve magát a pamlagra a grófnő mellé, elkezde fesztelenül beszélni, mint a ki nagyon otthon érzi magát helyzetében.

Oh a grófnőnek e perczben egészen másutt jártak érzelmei, gondolatai, hogy sem a durva figyelmetlenséget észre is vette volna.

– Nagyságod azt kivánja ugyebár, szólt Krénfy, nagy füstkötelet fújva szájából, hogy Tarnóczy urat az adósok börtönéből kiszabadítsuk. Bizzék bennem. Nagysád kedvéért mindent megcselekszem. Nekem ugyan Illés gróf megtiltotta, hogy ez ügybe avatkozzam, de nagysád szemeinek egy pillantása elfeledteti velem azt a tilalmat.

Cynthia most is oly gyanútalanul nézett ez emberre, mint a kinek eszméje sincs arról, a mire ez e pillanatban gondol.

– Az összeg, melyet Tarnóczy úrnak kell küldeni, elég szép. Úgy hiszem ezer frank. Azonfelül még a perköltségek és a szükséges uti költség, hogy Tarnóczy úr rögtön eltünhessen Strassbourgból, ez fog tenni ismét ezer frankot.

– Istenem, Istenem! sóhajta Cynthia, ki minden pénzkészletét ez órában egy nyomorult családnak ajándékozá.

– Ha épen nagysádnak nem volna kezénél ez összeg, ámbátor ez órában nagyon ki vagyok költekezve, a méltóságos grófoknak nagy összegeket kellett kifizetnem, de nagysád bűbájos szavára kész vagyok azt előteremteni a föld alól is.

Cynthia nem merte arczán mutatni örömét. Érzé, hogy teljes szüksége van önmérsékletére, minden indulatos köszönet és hálálkodás helyett a száraz szerződési térre vitte a kérdést.

– Én e szivességet nem akarom sem ingyen, sem biztosíték nélkül elfogadni. A brenóczi grófok minden jószágaikat zálogba vetették már, de még nekem van egy csekély birtokom, melyet anyám hagyott rám. Szegény jó anyám. Nem szép tőlem, hogy az ő sírjára alkuszom. Ő nem tartozott a brenóczi nagy urak közé, kiket utódaik kriptástul együtt eladnak, a hogy feküsznek sorban. Ő egy igénytelen, sokat szenvedett nő volt, ki a legegyszerűbb sírkő alatt nyugszik, a legcsöndesebb kertben, csak néhány lépésnyire attól a háztól, a hol annyit szenvedett. Ezt a házat, ezt a kertet, ezt a sírt én zálogba adom önnek. Látja ön, milyen nagy kincseket áldozok fel. Én nem tudom, mennyit érhet ez mindössze? de gondolom, hogy kétezer frank fedve lehet általa. Kérem uram, adjon ön tollat kezembe és mondja, hogy mit irjak? Az idő rám nézve rövid.

Krénfy úr sokszerűen megbűvölve érzé magát a különös nő által, annyiféle érzésen vitte őt keresztül, a mitől ő máskor távol tudta magát tartani; majd vágyat érzett iránta, majd szánalmat, majd végtelenül magasan látta őt, majd végtelenül alant.

– Jól van, én nagysád kedvéért mindent megteszek, szólt nemeslelkű szenvelgéssel, s letette szájából a szivart, mert az nem illett a nemeslelkűség kifejezéséhez. Nagysád ez ügyet sürgetősnek találja, ugy-e bár?

– Oh igen, meg kell előznöm Illést, ki holnap egyenesen Strassbourgba indul, hogy azt a párbajt folytassa, melynek vagy ő, vagy Tarnóczy fog végre áldozatul esni. Láthatja ön, hogy miért tettem e kétségbeesett lépést.

– Tökéletesen értem. Erre nézve nagyon könnyű lesz segítenünk. Nagysád ír egy levelet Saint Gris strassbourgi kereskedőnek, vagy talán más akármi név alatt, akár névtelenül, ez nem jelent semmit. Sőt legjobb is lesz, ha épen semmi nevet sem tesz levele alá, ez minden lehető kellemetlenséget elhárít.

A lehető kellemetlenségek közt leglehetőbbnek tartotta Krénfy úr azt, hogy Illés gróf, ha megtudja közremunkálását, felnyársalja.

– Én félek nevemet aláirni, felelt Cynthia. Egyébiránt úgy teszek, a hogy ön kivánja.

– E levélhez mellékel nagysád egy váltót kétezer frankról, mely általam lesz elfogadva; az említett bankár régi összeköttetésben áll velem s váltóim készpénzül forognak kezében. Nagysád utasítni fogja őt, hogy e váltó értékéből levonva Tarnóczy úr adósságát, őt rögtön szabadon bocsátani siessen, s a fenmaradó összeget kézbesítve neki, adja tudtára, hogy illanjon tova, mig Illés gróf oda nem érkezik.

Cynthia grófnő e lenéző kifejezésre egészen elfeledkezett magáról.

– Uram! ő nem gyáva! monda indulattól reszkető hangon. Azután halk hangon tevé hozzá: nem akarom, hogy megölje testvéremet.

Krénfy úr bocsánatot kért válogatatlan szavaiért, nem akart bántani velök.

– Nagysád maga leggyorsabban fogja eszközölni e levél elküldését; az egyszerű levélpostával térítvény mellett elébb kézben leend az, mint Illés gróf megérkezhetnék.

– Kérek uram egy tollat.

Krénfy úr oda húzta a grófnő elé iróasztalát, azzal a kis réz dæmonnal tintatartója fölött, egy jó tollat keresett ki számára s odanyújtá, hogy irjon vele.

Valóban nem volt tréfa dolog ezeket a finom rózsáshegyű gyöngéd ujjakat elnézni, mint simulnak végig a papiron, hajszálnál vékonyabb betükből font sorokat rajzolva arra és elnézni, mint kisérik ezek a nagy fekete szemekre zárt hosszú selyempillák ezeket a microscopicus betüket, s elnézni, mint rebegik utána néha ezek a piros, élveteg ajkak egy reszketeg rándulással a leirt szót… Krénfy úr három váltót elrontott, a midőn így szemközt ülve a grófnővel, rajta felejté szemeit.

A levél készen volt. Krénfy úr átadta a váltót, Cynthia összehajtotta a levelet s egy finom kis amethyst gyűrűvel lepecsételé azt. Krénfy úr saját kezével írta rá a czímet.

– És most irjuk meg a záloglevelet. Mondja ön, mit irjak.

– Óh könyörgöm, elvégzem én azt magam; szólt Krénfy úr, és hozzá fogott a záloglevél irásához, de alig tudott vele elkészülni s annyi minden bohóságot belefirkált, hogy maga sem igazodott ki belőle; azok a száraz hivatalos műszavak sehogy sem jutottak eszébe, inkább szerette volna azok helyett ezt irni: «én szeretlek, én imádlak, én bolond vagyok;» vagy földhöz csapni a tollat és nem irni semmit.

– Készen van ön? kérdezé Cynthia, látva, hogy Krénfy úr oly sokáig mereszti rá szemeit, s a toll hegyét rágja.

– Igen, felelt az, s úgy reszketett a keze, midőn a grófnőnek átadta az irást.

Cynthia végig futott rajta; talán nem is olvasta azt, hanem maga elé tette és teljes nyugalommal aláirta a nevét.

Mikor Krénfy úr e szép selyemszál nevet leirva látta, már akkor tökéletesen eszén kívül volt, szemei égtek, arcza hevült; mindenről elfelejtkezett, csak e bűbájos tünemény számára volt érzése, gondolatja. Nem törődött vagyonával, nem Illés gróf pisztolyaival, nem a pokol valamennyi bűnhödésével. Őrült volt.

Cynthia pedig minderről nem tudott semmit.

Mikor nevét aláirta, a nélkül, hogy ránézne az emberre, odanyujtá neki az iratot.

Krénfy úr egy perczig reszkető kezeiben tartá Cynthia grófnő kötelezvényét, s akkor egyszerre kétfelé repeszté azt.

– Mit tesz ön? kiálta föl a grófnő, s egyszerre rátekinte a férfira.

Egy pillanat elég volt a grófnőnek az indulatzavart arczra, hogy azon helyzetet átértse, melyben forog. Még csak szempillái rezzenésével sem árulá el magát.

Közönyös, hideg tekintettel vett újra maga elé egy tiszta papirlapot; biztos, szilárd kézzel ráirta a keletet és saját nevét, azután felvette a ketté hasított iratot s azt a fehér lappal együtt Krénfy elé helyezve, csendes, de határozott hangon mondá:

– Irja ön uram újra. Én ajándékot elfogadni nem tudok.

Krénfy gondolá magában, hogy így még jobb. Szive teljes rosszaságát visszanyeré.

– Kérem önt, irja le ezt ismét, szólt Cynthia és fölkelve, fél kezével azon szék karjára támaszkodott, melyen Krénfy ült és írt, kinek úgy tetszék, hogy a grófnő vállain keresztül nézi az irását.

A férfi sietett az irással, nem törődött most a betük szépségével, nem a helyesirással, csak mentül elébb készen legyen vele, úgy tetszék neki, hogy a delnő forró lehellete minden perczben éri arczát, a mint háta mögött állva nézi, hogy ugyanazt másolja-e le? Az a kis rézördög úgy látszott vigyorogni, kezeivel, lábaival verni az ütenyt a rossz gondolatokhoz.

Az utolsó sorok alig birtak már valami olvasható jelleggel.

Egy hosszú gondolatjel a végére.

– Készen van, grófkisasszony! szólt rekedten a férfi s lázongó kebellel ugrott fel a székről.

És ime, – a grófnő nem volt sehol.

Krénfy bámulva tekinte körül. Senkisem volt rajta kívül a teremben.

Végig simítá kezével homlokát. Keze hideg volt, mint a jég és homloka forró, mint a tűz. Azt képzelé néhány perczig, hogy álomból ébredt.

Hanem hiszen az oklevél ott fekszik az asztalán, a grófnő saját aláirásával. Két percz előtt itt állt ő még, a toll még nedves, melylyel írt; neki itt kell közel valahol lenni.

Minden ajtó zárva volt, csak a zongora-teremhez vezető volt nyitva; abból pedig sehova sem volt kijárás.

Krénfy sebesen futott azon terembe, két szoba vezetett odáig, mindkettő tárva-nyitva volt, egyikben sem talált senkit; a harmadikba lépett és az is üres volt.

Csak egy nagy falitükör állt az átelleni falon, mely egy perczre visszadöbbenté; úgy tetszék neki, a mint véletlenül belé pillanta, mintha négy öt végig kinyitott szoba következnék még azután, melyekből egy vad, bódult kinézésű férfi tör elő: a milyennel nem jó éjszaka ily magányos házban találkozni. Idő kellett hozzá, míg észrevette, hogy az saját arcza.

Hanem most már nem mondott le erről az arczról. Ha mindjárt egyenesen a kárhozatra kellene is azzal mennie. A hölgynek itt kell valahol elrejtve lennie.

Összeszaladgálta az egész szobát, székeket, pamlagokat elránczigált helyökből. A legapróbb butort megnézte minden oldalról, a legkisebb fiókokat kinyitogatá, a szőnyegeket letépte. Sehol senki. Ismét visszarohant az elhagyott szobákba, összehányt, vetett minden utjába eső tárgyat. Néha egy-egy perczre megállt merően, hogy nagy lelki erőfeszítéssel eszébe juttasson magának valami elképzelhető rejteket, mit még nem keresett meg és azután újra visszafutott oda, a hol már tizszer volt és újra felhányta butorait és lábaival toporzékolt, mint a ki meg van dühödve.

Minden ajtót, minden ablaktáblát megpróbált.

Mind zárva voltak. Az ablakokat kinyitogatá, kinézett a holdvilágos éjszakába. Olyan csendes, olyan néma volt minden. A hűs éjszakai levegő égő arczába csapott kivülről. A fák susogásán kívül semmi nesz; még a kutyák sem ugatnak. Itt nem járhatott idegen.

Pedig itt volt. – Hová lett? – Semmi nyoma…

Most egyszerre jutott eszébe, – talán a hűs éji lég hozta azt, – hogy titkos látogatója ép oly megfoghatlanul jött e zárt, kijárástalan termekbe, mint a hogy távozott. Erre nem volt nyugalmas ideje hamarább eszmélni.

Itt titkos kijárásnak kell lenni e szobákból.

Ez a gondolat egyuttal meg is rettenté. Ez ismeretlen úton ugyan az, ki csábító arczczal jelent meg nála, éles késsel is küldhet valakit reá, midőn alszik!

Elkezdte a falakat kopogtatni. Sehol sem talált ürességet a szőnyegek alatt. Talán a padlat négyszögei félremozdíthatók? A teríték szőnyegein semmi rendetlenség sem látszott. Az ész megállt vele, nem tudott hová gondolni többé. Az az egy nem jutott eszébe, hogy az ajtók küszöbeit vizsgálja, melyeknek egyike, valamely egyszerű szeg kirántása után, rögtön lesülyed s miután a rajta állót a földszintre leszállította, egy rúgó nyomására ismét fölemelkedik.

A hideg veriték csorgott homlokáról e hosszas keresés sikertelensége után. Bezárta valamennyi ajtaját és azután leült iróasztala mellé, maga elé vette pisztolyait s eszméletlenül bámult leégő gyertyája fényébe.

Az éji őr künn a kastély előtt vontatott hangon kiáltá:

* * *

Éjfél után két óra volt, midőn Cynthia grófnő elhagyta a brenóczi kastélyt. Az ismeretes rejtek-út egy széles közfal üregében vezetett végig s kívül egy vékony márvány lap által volt álczázva, mely szorosan odaillett a bástyák alját szegélyező többi márványkoczkák közé, s ajtó gyanánt befelé nyilt.

A mint Krénfy figyelmesen másolta egyik iratot a másikról, Cynthia felhasználta a perczet, s nesztelenül el tudott suhanni háta mögül, úgy hogy midőn ez az utolsó szavakat irta, akkor ő már a várkertben volt, hová a hosszú bástya vezetett, azon a szűk sötét rejtek úton, melyen évek óta nem járt emberi nyom, most a tekervényes angol kerten kellett végig futnia még, hogy az erdőt elérje, melynek szélében kisérőjét elhagyá.

A nagy komondort, midőn ide jött, bayadér shawljával egy fához megkötötte örvénél fogva, a mit az csendesen engedett magával tenni. Annyi volt neki azt a vékony foulard kendőt elszakítani, mint egy pókhálót. Cynthia attól tartott, hogy egész a házig találja őt kisérni e jóakaratú pártfogója, s a házi ebek zajt ütnek miatta. Ott találta, a hol hagyá. Az eb tudta, hogy csendesen kell neki lenni, csak a farkát csóválta, mig Cynthia eloldá a fától.

Azután futott előre az eb, hátra-hátra tekintve s olyankor füleit hegyezve és nyelvét kitolva, mintha mondaná, hogy már most siessünk!

A vén csavargó ott várt az erdőszélen Cynthiára. A legszélső fákig előre mert jönni.

Cynthia egyenesen oda futott hozzá.

– Nagyon köszönöm önnek, hogy megvárt. Igen nagy szükségem van önre. Ennek a levélnek holnap reggel a a legelső posta-állomáson kell lenni.

– Ott lesz.

– Ezen levéltől két ember élete függ, ha gyorsan nem jut kézhez, meghal valaki és az leghamarább én leszek.

– Sietek vele, kisasszonyom.

– Ime vegye ön ezt jutalmul jó öreg, szólt Cynthia, lecsatolva gyémántos karkötőjét s az öregnek nyújtva.

– Én? kiálta az, visszaijedve s eltávolító mozdulatot tett kérges kezével. Nekem nem kell az; nekem semmi sem kell. Tudja: megteszem én azt egy jó szóért, – semmi másért. Tegye el előlem azt a ragyogó portékát. Valamit mondok. Mikor éjszaka egyedül jár sötét erdőn keresztül, ne rakjon fel olyan ékszereket magára.

Oh Cynthia erre nem is gondolt. Hisz az rá nézve mind nem volt értékes tárgy. Hanem a postára mindenesetre pénz kell. E végett oda nyujtá a csavargónak zománczos portmonnaie-ját, melyben az apróbb érczpénzt szokta tartani.

A csavargó kivett belőle egy huszast.

– Ennyi elég lesz a postára. A többit visszaadta.

– Oh nem lesz elég, monda a grófnő, a levél igen messze megy.

És azzal még néhány darab pénzt tukmált rá az öregre s kérte, hogy már most siessen, maga pedig ellenkező irányban indult sebes léptekkel a maróti útra.

A csavargó egy darab ideig gondolkozva állt, azután utána sietett a delnőnek.

Cynthia észrevette, hogy követi s bevárta.

– Mi kell, öreg?

– Bocsásson meg, kisasszony. Nem engedhetem, hogy így egyedül térjen vissza, elkisérem az erdőn keresztül. Tudja, nem szeretném, ha valami baj érné. Még majd ezekre a szegény emberekre hárulna a gyanú, a kiknek pénzét adta.

– Oh ez nem baj. Csak a levéllel siessen. Én nem félek, engem megvéd az Isten.

Azzal sietve ment tova, úgy ellebbenve, mint valami holddal járó tünemény.

A vén csavargó fejcsóválva dörmögte magában:

– Az Isten, az Isten! Milyen nagyon kell bízni annak az Istenben, a ki egyedül védtelenül mer járni setét ismeretlen éjszakában, és a ki egy levelet egy ismeretlen csavargóra mer bízni, a melytől emberek élete, halála függ. Milyen különös az, milyen különös!…

Három órát ütött István gróf ismétlő zsebórája, midőn a feje fölötti szobában valami neszt hallott.

– Ön az, Cynthia? kérdé a gróf.

– Igen, atyám.

– Mit csinál?

– Öltözöm az úthoz. Négy órakor el kell indulnunk.

– Úgy? tudom, szólt a gróf s nagyot ásított, mint a hogy a közönséges emberek szoktak s inasa után csengetve, felöltözteté magát, miután legelébb szokása szerint egy pohár mandulatejet czukorral megivott.

Néhány percz múlva Cynthia is lejött hozzá, egészen más úti ruhába öltözve, mint tegnap.

István gróf gondolá magában, hogy a kinek a pipereváltoztatás még az úton is eszébe jut, annál nem igen lehetnek veszélyesek a szív sebei.

– Hogyan aludt ön? kérdezé Cynthiát udvarias nyájassággal.

– Igen jól, de keveset. Atyám sokat zörgött álmában.

– Valóban? Álmodhattam valamit, már nem jut eszembe.

István gróf valóban azt hitte, hogy Cynthia hallotta, miszerint ő nyugtalanul aludt.

Pontban négy órakor előálltak a hintók, az ég kezdett már szürkülni; a hold közel volt a láthatárhoz, és fénye nem vetett árnyékot többé.

Cynthia grófnő engedelmet kért atyjától, hogy egy perczre meglátogathassa anyja sírját, István gróf nem ellenzé, sőt maga is elkisérte odáig. Oh a gróf nem fél a kisértetektől. A kik már meghaltak, azok jó emberek.

Cynthia semmi túlságos komédiát sem követett el anyja sírja előtt, mint ezt István gróf talán várta, egyszerűen oda térdelt a fűbe, és megcsókolva a követ, susogá:

– Köszönöm jó tanácsodat, anyám, édes anyám.

Azután még egyszer megcsókolá a sírkövet, és felkelt, karját István gróf karjába akasztá, ki őt udvariasan felvezeté a hintókig és gondolá magában, hogy milyen derék nő az, a ki még holta után is ad jó tanácsokat a leányának.

Ott fölsegíté Cynthiát a hintóba, kitől könyezve bucsúzott el a vén kulcsár feleségestül és a mint azok elbucsúztak, oda jött a hintóhoz a nagy házi kutya, lobonczos farkával mind összesározva a körülállókat s hiába mondták neki: csihi-te! juhoz-te! erővel oda furakodott a hintóhoz, föltette két lábát a szőnyegre s orrával a grófnő kezeit kereste.

A grófnő úgy tett, mintha most látta volna először az ebet, s lehajolt hozzá, megczirogatva fejét.

– Oh be szép eb, jaj be kedves eb. Adják nekem, elviszem magammal! elfér itt a lábunk alatt; nem lesz alkalmatlan.

S mielőtt választ adhattak volna neki, fölsegítette a nagy medvényi komondort a hintóba, mely szépen meghúzta magát a lábai alatt.

– Már látott valaha valaki ilyet, dörmögé a kulcsárnéhoz a társalkodóné; ezt a nagy kegyetlen komondort elhozni magával Bécsbe. Képes lesz ott a szalonban tartani. Ilyen bolond szeszélyei vannak. Ezt most csak azért teszi, hogy engemet szekirozzon vele, mert tudja, hogy mennyire félek a kutyáktól.

István gróf vállat vont rá:

– Nem kell a szeszélyeinek ellenmondani…

… Hét óra után néhány perczczel érkeztek meg a hintók a megyei székvárosba.

Illés gróf rögtön sietett Cynthiát a vendéglőben fölkeresni.

– Vártalak. Jó jelnek tartom, hogy siettél. Határoztál-e már?

Cynthia óráját nézte.

– Nyolcz óráig tart határidőm. Még csak húsz percz hét után.

– Igaz. Majd addig elfecsegjük az időt.

Legjobb időtöltés volt ez idő alatt Illés grófnak a nagy komondoron gyakorolni dressirozó szenvedélyét, mely eleinte úrnője széke alá behúzta magát, de miután az előhívta, kénytelen volt magát Illés gróf tanrendszerének alávetni, ki őt két lábra állította, fejét felemelve tartani, orra hegyén kenyérdarabokat egyensulyozni tanítá. Az ilyenekhez nem szokott komondor nyugtalanul szűkölt, nyihogott, s fejét mindig Cynthia felé forgatá, mintha kérdené tőle: «ne kapjak ennek az inába?»

De úrnője ilyesmire nem látszott őt bátorítani. Csak azzal vigasztalta, hogy majd nem soká tart ez.

Illés gróf azután azt próbálta, hogy széttépett zsemlyéket hajigált fel az eb előtt: hogyan tudja elkapni. Az hozzá sem kapott.

– Oh be ostoba állat ez, hisz ez semmit sem tud.

Egyszerre ütötte a nyolcz órát. Illés gróf abba hagyta a kutyamulatságot s testvéréhez fordult.

– Grófnő, nyolcz óra. Tetszett elhatározni magát?

– Igen.

– Lemond?

– Soha sem, felelt Cynthia és félre fordítá fejét.

Illés gróf egy couplet danáit dudorászta, míg felöltönyét magára vevé.

– Akkor én utazom.

– A hova tetszik.

– Adieu.

A postakocsi készen állt. Illés gróf elbucsúzott atyjától s a hintóba veté magát. Midőn a fogadó előtt elhajtott, felnézett Cynthia ablakaira. A grófnő nem állt ott; még csak utána sem nézett…

… Cynthia grófnő ezután mintegy négy hét mulva, midőn már Bécsben voltak, egy levélkét kapott Illés gróftól, melyben csak ez volt irva:

«Cynthia! ön valóban egy ördögi némber.»

VI. A KIS TÜNDÉR HÁZA.

A boldogult Tarnóczy Mihály életében egyike volt a legjobb gazdáknak. Jó karban tartott vagyona megért kétszázezer pengőt. Teljes életében irtózott az adósságtól; soha semminemű kötelezvény, váltó, vagy egyéb adóslevél azon megtiszteltetésben nem részesült, hogy az ő nevét leirva viselje; sőt e névaláirási iszonya annyira ment nála, hogy ha valami ártatlan bizonyítványt, vagy egyéb levelet kellett aláirnia, nevét mindig oly szorosan a végsorok alá irta, hogy a benne levő hosszú betűk szárai beleolvadtak a felettök levő irásba, ilyenformán biztosítva magát az ellen, hogy névaláirásából váltót ne csináljanak, melyre, mint sokszor gyűlölettel mondá, a legkeskenyebb fidibusz is alkalmatos.

S lám, hogy elesik az alma a fájától; egyetlen figyermeke, Béla, épen nem ütött e tekintetben apjára. Ő már huszonhárom éves és tizenegy hónapos korában revocált mintegy negyvenezer forint adósságot s igen valószinű volt, hogy azután sem felejtette el a nevét leirni.

Ez a jó fiú mindazon phasisokon keresztül ment, a miket a fiatal tékozlók meg szoktak érni; ruháit eladta, ha megszorult; adósa volt minden embernek, a kivel valaha három szót váltott; el-elszökött, úgy hogy hirét sem lehetett hallani; engedte magát ujságokban hirdettetni; bujósdit játszott egy csomó váltóügyvéd, pinczér, mesterember, mosóné, vendéglős és más egyéb fogdmegekkel esztendőkig; ha pedig pénzt kapott, az épen csak addig tartott nála, a míg senkivel sem beszélt, egy jó szóra kiosztotta azt a legelső bolondok és semmiháziak között. Ha ma kifizették az adósságát, egy hó mulva megint annyi volt neki, mert az tökéletesen mindegy volt ránézve, hogy a kapott száz forintért ezeret irjon-e alá, vagy tizezeret?

Ilyenformán legokosabb dolog volt őt sorsára bízni és nem törődni vele. Az öreg Tarnóczy a leghiggadtabb phlegmával hallotta fia bohóságait, miket olykor hirül hoztak neki, s teljesen meg volt nyugodva abban a jövendő kilátásban, hogy majd mikor ő meghal, ezt az ő szépen rendezett birtokát milyen egyszerre dobra fogják ütni, hogy vezeti egyik üzér erre, a másik arra ökreit, lovait kötőféknél fogva; Béla fia ott fog állni a kerítésen kívül egy rossz köpönyegben, egy kölcsönkért köpönyegben.

Pedig milyen szép, milyen daliás fiú volt! mikor az országgyűlésen járt, minden leány, minden asszony utána volt bolondulva, mennyi szerencsét csinálhatott volna életében, ha nem olyan szeles bolond.

Hanem már ennek mind vége van. Ezen segíteni nem lehet.

Mikor az öreg úr érezte közelgő halálát, oda hívta betegágyához leányát, Irént.

Akkor még ez nem volt idősebb tizenöt évesnél; de már akkor is oly okos, oly figyelmes teremtés; anyja halála óta ő vezette az egész házi gazdaságot és pedig az öreg úr teljes elégültségére.

Az ember a ránézésnél fogva alig merte volna ezt róla feltenni; hisz alig látszott idősebbnek tizenkét éves gyermeknél, oly finom, oly parányi volt; apró kezecskék, lábacskák, mikről alig lehet elhinni, hogy arra legyenek rendeltetve, mikre más ember keze és lába; oly piczi kis száj és oly ártatlan, halavány arcz; hacsak ezek a nagy, komoly, eleven szemek nem hirdették volna, hogy az, a kit mi gyermeknek néztünk első pillanatra, komoly, tiszteletreméltó delnő, a kivel okosan kell beszélni és meggondolni, hogy mit mondunk előtte, mert ha balgaságot találunk kiejteni, ő bizonyosan megigazít, s ha valamit nem tudunk, ő tudni fogja és megmagyarázza.

Midőn betegágya elé hivatá Tarnóczy Mihály okos leánykáját, megmagyarázá neki, hogy egész vagyoni állapotja mennyiben áll? Előkeresteté vele az illető okiratokat, ott azokat elrendezve, csomagokba kötözteté s azután tudtára adá, hogy azok között melyik a legutolsó végrendelete. Kötelezvényekben közel kétszázezer pengő forintja volt; ez tisztán keresmény. Ezt az egész összeget Irénnek hagyta, hogy azt halála után rögtön minden gyámnoki őrködés nélkül kezéhez vehesse, vele rendelkezhessék szabadon. Négyszem között elmondá azután leányának, hogy ez a szép jószág, mihelyt az ő szemét befogják, Béla kezére jut, mint ősi; azt pedig egy év alatt elfoglalják tőle azok, kik annyiban rosszabbak a sírban lakó férgeknél, hogy az eleven embert eszik meg. A birtok, a kastély, a szép kertek kótyavetyére fognak jutni. Irén ne engedje azt idegen kézre szállni; hanem vegye meg. Így az ő szerzeménye leend az. «Legalább te akkor nem fogod engedni, hogy szegény szerencsétlen bátyád az útfélen haljon meg».

Ez volt az öreg Mihály úr szava.

És minden akként teljesedett be. A mint ő meghalt, egyik idéző levél a másikat követte a tarnóczi ház kapuján s nem sokára eladó lett jószág és ház, s Irén azt atyja hagyatékából magához váltá, miáltal alig tizenhét éves korában a tarnóczi uradalomnak teljes hatalmú úrnőjévé lett.

Tizenhét éves leány, tündéri szépséggel és a mellett szabadon rendelkezhető nagy birtokkal nem igen maradhatott titokban a környék ifjai előtt. Az ilyen árvának örömest akad gondviselője.

Hanem Irén nem olyan könnyen választott magának pártfogót, a kit a jó magyar nők ezen megtisztelő czímmel szoktak nevezni: «az én uram». A ki neki ura akart lenni, annak őt elébb meg kellett hódítani.

Ennek következtében soha Gyimóton és Karádfalván annyi kosarat nem kötöttek, mint a mennyit ez a kicsi parányi tündér kiosztogatott jók és gonoszak között. Utoljára elnevezték kis Turandotnak, a minek ő nagyon örült, mert legalább kevesebbet alkalmatlankodtak neki.

Ő odahaza is igen jól találta magát. Tökéletes ura volt tetteinek, saját tetszése szerint választhatta házi körét.

Hajdani nevelőnője, madame Rayon, beszármazott lengyel nő, kinek férje Francziaországban esett el a juliusi napokban, most rendes gondnoka, felügyelője, barátnéja, mindenese. Ez pörlekedik helyette a hol kell, ez lót-fut gazdaság, cselédség után, elfogadja, mulattatja a vendégeket, nyáron kirándulásokat rendez füvészeti, bogarászati nemes élvekkel összekötve, télen hangversenyeket jótékony czélokra és magasztalja a maga kedves tündérkéjét boldogok s boldogtalanok előtt.

Azután van a háznál egy Czenczi kisasszony; született siketnéma, a kit még Irén nagyanyja fogadott fel s a ki ereklyeként szállt leányról leányra; most már sokkal idősebb, mint hogy évszámai után tudakozódni udvariatlanság ne lenne. Igen mulatságos teremtés. Arczra csaknem mumiaszerű már, ezer ránczra alkalmazva, azonban ezen ránczok mindegyike mosolyog; s miután a hölgyekkel közös vágy, a gondolatnak másokkal közlése iránt, benne a legnagyobb fokra van kifejlődve, a szokott organum azonban hiányzik hozzá, e miatt a néma-beszéd legfurcsább játékaival szokta rendesen meglepni a reá figyelmezőt, minden újjával, szemeivel, arczfintorításával iparkodva megértetni vele közlendő eszméit. Az idegen rendkívül jól mulathatja vele magát. Hanem Irén igen komolyan, a legszivesebb tisztelettel szokott vele bánni, néma beszédén nem szokott mosolyogni s másoktól is rossz néven veszi, ha abban mulatságot találnak.

E két hölgyen kívül még egy csaknem mindennapos látogatója van Irénnek, a szép Dobokyné; igaz ugyan, hogy ez asszonyságot már huszonkét év óta hivják szépnek, hanem azért valóban szép ő most is s nem kis igényt tart rá, hogy bájai elismertessenek; ha hozzá juthat, bele is szövi a beszélgetésbe azon historiai tényeket, miszerint L’Enclos Ninon ötven éves korában tartatott a legszebbnek s Cleopatra hatvan felé járt, mikor Antoniust meghódítá.

A szép Dobokyné egy sajátszerű szenvedélyéről ismeretes a környékben.

Milyen boldog sorsuk volt a classicus költőknek, a kikre nézve meg volt határozva a hét főerény, a hét főbűn, a hét főszenvedély; csak embert kellett találniok, a kit beleillesszenek, s kész volt a classicus mű, csak commentátorok kellettek hozzá.

Pedig Dobokyné szenvedélye akkor is bizonyosan ismeretes lehetett már; hanem talán nem ütötte meg a classicitas mértékét, – sokkal mulatságosabb ez, mint hogy erénynek nevezzük: a derék asszonyságnak a «házasságszerzés» volt uralkodó szenvedélye.

Nem létezhetett miatta békével fiatal férfi és leány, hogy valami uton beléjök ne kötött legyen; mielőtt észrevették volna, «összebeszélte» őket, hanem azután hibái jóvátevéseül ugyanannyi házasságot el is rontott. Elébb megcsinálta, azután elrontotta; ilyenformán rettegés volt reá gondolni mind a házasságon kívül, mind azon belül élő férfiaknak és némbereknek.

S hogy ez a törekvés tisztán szenvedély volt nála, azt ő saját magán is bebizonyította. Tíz év óta volt özvegy; ez alatt legalább ugyanannyiszor járt jegyben, s ugyanannyiszor bomlott fel leendő házassága, néha már épen az oltárnál mentek széjjel. Vagy szerette a férfit, a kit választott, de nem becsülte, vagy becsülte, de nem szerette; vagy szerette, de az nem szerette őt; vagy becsülte, de az nem becsülte őt; – az Isten őrizzen, hogy tovább folytassam ezt az összeállítást, a mi hasonlatos volna a «kulcs nélküli lakat» theoriájához!

Hogy e szerint valahányszor megjelent a Tarnóczy-kastélyban, mindig volt valakije in petto, magyarul mondva: «a begyében», azt előre lehet gondolni; a környék valamennyi fiatal embereinek a nevét sorra próbálta már a «kulcs nélküli szívhez», de egyik sem nyitotta azt fel. Irén nem akart semmiről hallani, s ha valakit nagyon dícsért előtte szép rokona, azzal tréfálta vissza: «hogy ha olyan derék az, miért nem megy ő maga hozzá?»

Azon az estén, hogy a három táblabiró körútját végezve a környékben, Tarnóczra, mint végső állomásra betért, épen jelen volt Dobokyné kis rokonánál; hanem ezúttal nagyon rosszkor jött, mert az udvar, a pajta, a pitvarok mind tele voltak éhen holt tótokkal, a kikkel a háznép minden tagja el volt foglalva, maga Irén ott működött mindenütt, hogy ételükről, ruházatjokról gondoskodjék, s ha Dobokyné felkereste, csak annyit nyert vele, hogy a kezébe nyomott vagy egy irtóztató nagy ollót, hogy segítsen neki ingeket, mellényeket szabni a szegény emberek számára, egész vég vásznakból, varrta az egész házi cselédség, vagy a konyhán állította dologba, rábizva egy-egy nagy főzőkanalat, melylyel irtóztató üstökben fővő gombóczokat kellett rendben tartani, vagy felkérte, hogy az életkiosztást segítse végrehajtani, mely rendkívüli munkáktól a derék asszonyság egyre ájuldozott.

Ha neki ezeket a nyomorult parasztokat így kellene látni napokig, ő nervosába esnék, ő rajta még a mágneskura sem segítene, ő teljes életére szerencsétlenné tenné magát.

Pedig ez a látvány mindennap szaporodott, nem hogy fogyott volna; a szegény inséges csak oda tartott, a hol enni adtak neki; Irénnek alig volt már annyi helye a kastélyban, mennyin maga és vendégei megszorulhassanak, alig jutott ideje olvasásra s gyakran megesett, hogy saját maga, hozzátartozandóival együtt, csak késő este jutott az elhült, elázott ebédhez, a nagy szolgálat miatt.

Hanem azért Dobokyné nem hagyta el a házat, sem ideglázba nem esett; most megint volt valakije, a kit mindenesetre elő kellett hozni Irén előtt, egy derék fiatal ember, a kinek annyival több kilátása lehet Irén hajlamát megnyerhetni, minthogy az instellationalis bálban tánczolt is vele s mint az ifjú ember maga dicsekszik, egy bokrétát kapott is Iréntől emlékbe, melyet szünten szivartárczájában hordoz, neki is megmutatta.

Erről azután van mit hallani Irénnek. Nem állhat meg, nem ülhet le egy pillanatra, hogy Dobokyné valami furcsát ne mondjon neki a derék Csejti Gazsiról, a ki milyen ügyes, derék fiatal ember, milyen qualificált ifjú, micsoda carrierja van neki, már is tiszteletbeli főjegyző, fölségesen lovagol. Azután következnek a féltréfás példálózások a bálban töltött kedves órákra, bizonyos ott feledett bokrétákra, mik miatt a szegény kis leánynak egy pillanatig sincs helyben maradása.

Késő este végezte el a takarítást Irén, kinek ilyen roppant nagy családról kellett gondoskodni s miután meggyőződött róla, hogy házán belül senki sem maradt éhen, épen akkor érkezett egy új csoport udvarára, kiket egy megyei hajdú vezetett odáig.

A hajdú engedelmet kért, hogy a kisasszonynyal rögtön szólhasson. Felvezették hozzá. Néhány percz mulva maga lejött Irén az udvarra, az újon érkezett csoport közől kiválasztotta azt a kis hat éves leánykát, öreg apjával együtt s felviteté őket saját előszobájába, ott ágyat vettetett számukra, a többieket elhelyezteté a még üresen álló csűrben.

Dobokyné most kezdett még csak az igazi ájuláshoz. Ez a leány már az előszobába is behordja a koldusokat, az ember ki sem mehet a nélkül, hogy keresztül ne lépjen rajtok, az ajtón keresztül kénytelen hallani nyöszörgéseiket, sopánkodásaikat; ha vasból volna az ember idegzete, még sem állaná ki. Ez a három némber itt a háznál, ez mind más, ezek kiállják: Irénben épen semmi érzékenység sincs, az a volt nevelőné még orvosi tudományokat is tanult, tehát szinte érzéketlen, Czenczi kisasszony pedig nem hall semmit; de oly sensitive hölgy, mint a szép Dobokyné, képes halálra ijedni, ha valami ilyen borzas fejű koldus azt találja neki mondani éjszaka, hogy – adjon egy darab kenyeret.

Hanem azért még sem szökik meg a háztól. Fülhegygyel kivette a hajdú beszédéből, hogy éjszakára a megyei körutazó küldöttség ide fog betérni s másnap itt fog határozatot hozni a rögtöni teendők felől. Itt Dobokynénak okvetlenül jelen kellett lenni. Ha Dobokyné soha egy regényt sem olvasott volna életében, pedig sokat olvasott, mégis igen természetesen így kellett okoskodnia: a küldöttség tagjai között van egy fiatal ember, derék, okos, férfias ifjú, ez meg fogja látni Irént, Irén meg fogja látni őt, egymásba szeretnek, s azzal a regény be van fejezve.

Oh ebből semminek sem szabad lenni! Hát akkor a szegény Csejti Gazsi hová legyen? Dobokyné annak szánta Irént és most más constellatiókat nem szabad az ő számításai közé keverni.

Azon kívül még egy különösebb oka is volt, le nem feküdni addig, a míg a küldöttek meg nem érkeztek, hanem fenvirrasztani Irénnel együtt és ájuldozni attól a gondolattól, hogy ennyi meg ennyi vég vásznat mind magok a háziak varrjanak fel, ingeknek rongyos emberek számára. A küldöttség elnöke, az alispán, ezelőtt tizenhat esztendővel az ő nyilatkozott imádója volt. Akkor még nem volt alispán, hanem csak kezdő tiszti ügyész. Dobokyné igazán érzett iránta hajlamot, mint ifjú leány, hanem a közben megkérte kezét Doboky úr, ki igen nagy birtokú volt és főbirói hivatalt viselt, s biz ő elfelejté a fiatal ügyészt a főbiró kedvéért s annak lett nejévé.

Később elégszer megbánta ezt. Doboky úr egy tisztújítás alkalmával kimaradt hivatalából, erre következett az, hogy miután befolyását veszté, osztozatlan testvérei, kiknek osztályrészét bitorolta, beperelték, exequálták, csak a saját harmadrésze maradt neki. Lippay ellenben mindig magasabbra lépett, majd másodalispán, végre első alispán lett, megnyerte őseinek egy régi zálogos perét, mely rögtön nagy uradalmakhoz juttatá, s első tekintély vált belőle a megyében.

A szép Dobokyné nagyokat sohajtott, hogyha erre gondolt, s midőn ez alkalommal megtudá, hogy Lippay ide fog jönni, az a gondolatja támadt, ha nem lehetne-e tizenhat évet kifelejteni az élet sorából s ott kezdenie, a hol félbenszakadt.

Lippay az ő férjhez menete után még csak kisérletet sem tőn a nősülésre; nem volt legkisebb hire, hogy valaha bárkit megkért, megszeretett, vagy még csak biztatott volna is. Ez jelent valamit. Itt szikra van a hamu alatt.

Éjfél körül lehetett már az idő, midőn az udvarra begördülő hintók zörgése hirdeté, hogy a várt vendégek megérkeztek.

Néhány percz alatt lekászolódott mindenki a szekérről s Leonora (az volt a hajdani nevelőnő neve) a három táblabiró úr kiséretében feljött a kastélyba.

Következett a kölcsönös bemutatás. Leonora elbeszélé a történteket, a miket egyszer meghallani is, úgy hiszem, elég unalmas volt az olvasóra nézve. Dobokyné láttára Lippay alispán úr azt mondá, hogy mi már régi ismerősök vagyunk, a mire Dobokyné sohajtva jegyzé meg, hogy óh nagyon régiek!

Irén szokott szivességgel fogadá vendégeit, öregét, fiatalát s rájok bizta, hogy helyezzék magukat kényelembe.

Már most tisztességes regényi eljárás szerint az következnék, hogy Fenyéry és Irén, mint a két legjámborabb jellem a többi között, a mint megpillantják egymást, rögtön egymásba szeressenek; ebből támadnának illendő jelenetek titkos sohajtozással és obligát holdvilággal illusztrálva; regényhős és regényhősné szenvednének sokat, míg végre a szerző, ha annyi papirost teleirt, a mennyire szerződve volt, megszánná őket s összeadná kihirdetés, dispensatio s egyéb ceremonialék nélkül. Hanem ezt a mulatságot nem köszönnék meg a mi becsületes táblabiráink, a kik tizenkét óra óta egy falatot sem ettek, s el vannak fáradva és csigázva; az ilyen holdvilágos jelenet nagyon gonosz tréfa volna rájok nézve.

Irén talán három szót sem váltott Fenyéryvel, hanem ment a konyhába és az ebédlőbe, a vacsorát elkészíteni, feltálaltatni; Fenyérynek pedig esze ágában sem volt, hogy szivéhez kapjon, elénekelve: «látni téged és szeretni pillanatnak míve volt», hanem előkeresteté iróeszközeit s egy szögletbe leülve, nagy sietséggel megirá a bizottmánynak e napról szóló jegyzőkönyvét.

Lippay és az öreg főjegyző azalatt Dobokynéval mulattak, ki minden áron szerette volna a társalgást valami sentimentalis térre átvinni, de a honnan minduntalan elűzték az alispán örök adomái, miken Czenczi kisasszony nevetett legtöbbet, pedig a jó lélek egy hangot sem hallott belőlök.

A párolgó gulyáshús már az asztalon volt, sőt a túrós galuskát is hozták, Fenyéry még sem volt készen az irással csak néhány sort engedjenek még; utoljára Leonorának kellett ahhoz az erőszakos eszközhöz folyamodni, hogy elvegye előle a kalamárist, s így kényszerítse abban hagyni az irást. Pedig tessék elhinni, hogy nagyon siet.

Az asztalnál szemközt kell ülnie Irénnel. Ez igen alkalmas helyzet egy gyöngéd viszony megkezdésére; de mikor az ember nem ér rá: Irén minden perczben kénytelen felkelni az asztaltól, hogy házi asszonyi tisztjét teljesítse, mert Leonora ért ugyan az elmélethez s eltartja beszéddel az egész társaságot, de tálaltatni nem tud, Dobokyné pedig százszor jobban affectál most, mint egyébkor. Irén és Fenyéry az egész vacsora alatt tán annyit sem néztek egymásra, hogy számot tudnának adni róla, ha megkérdené valaki: milyen szinüek szemeik.

A mint Fenyéry letette a villát, rögtön megint szaladt az iróasztalhoz, s mert nagy válogatás nem volt most a szobákban, ott kellett jegyzőkönyvét bevégeznie, a hol ebédeltek, úgy látszott, hogy egy kicsinyt még boszantja is, hogy körülötte olyan hangosan beszélnek.

Vacsora után a delnők még egy kis ideig együtt maradtak vendégeikkel, Fenyéry egyre irt és nem sokat ügyelt Lippay mulatságos adomáira, Leonora tudós értekezleteire, Dobokyné patheticus emlékezéseire; Irén szerény, csengetyű hangocskája csak néha-néha szólt közbe. Egyszer-másszor azon is rajta kapta magát Fenyéry, hogy ásítani kezdett s alig birá azt a vágyat magába visszafojtani. Negyedik éjjel nem aludt már, éjjel-nappal úton, munkában, izgatott lélekállapotban volt. S mikor az ember még fiatal, a természet nagyon szigorúan követeli adóját. Egyszer huzamosabban kellett valamin gondolkoznia, a mi nem elég tisztán jutott eszébe; e végett hátradült karszékében. A keresett tárgy helyett egyre-másra mindenféle zavart eszmék jelentek meg agyában, egyszer csak kiesett a toll a kezéből s midőn Dobokyné észrevevé, hogy Fenyéry már nem ir, oda fordult hozzá, a legédesebb hangon sipegve: – Ön is visszatér hozzánk, úgy-e Fenyéry úr? hát az egész érzékeny társaság meglepetésére akkor vevék észre, hogy Fenyéry – alszik!

Ott abban az ülő helyében elaludt, a mulatságos delnők közepett, a kik között egy szép özvegy asszony, egy tudós dáma és egy bűbájos tündérke is volt jelen; és Fenyéry valamennyi szemeláttára aludt, behunyt szemmel, félrehajtott fejjel, a hogy aludni szokás.

No ez derék gavallér! Ez ugyan nem lesz veszedelmes vetélytársa Csejti Gazsinak, a ki hét éjjelt végig tánczol egymás folytában, s ő az utolsó, a ki a bálból elmegy. De aludni ennyi delnő társaságában!

Dobokyné nem birt magához térni a szörnyűködésből.

Még Leonora is scandalizálva volt egy kissé e váratlan eset által; csupán csak a kis tündér maga találta ezt igen természetesnek: az urak sokat fáradtak, nyugalomra van inkább szükségök, mint mulattatásra.

– Kivánjunk egymásnak csendes jó éjszakát.

Fenyéry még erre sem ébredt fel; a hölgyek eltávoztak, a cselédek ágyakat, pamlagokat rendeztek fekhelyekül, azután azok is elmentek lefeküdni.

Lippay megrángatá az alvó kabátját.

– Mit álmodtál öcsém? Zabban a lovak!

A fiatal ügyész felnyitá szemeit s azon mámorosan, a hogy szokott az ember lenni, ha első álmából felébresztik, felállt nagy nehezen, körülnézett s meglátva, hogy ágyak vannak vetve, nagy phlegmával vetkőzéshez fogott.

– Talán álmos vagy? tréfálózék vele az alispán.

– Nagyon.

– Meg sem vártad, hogy elmenjenek.

– Kik?

Az alispán nagyon nevetett. Ez még azt kérdi, hogy «kik?»

Fenyérynek az volt a legnagyobb gondja, hogy lefeküdjék. Ott pedig, a mint letette a fejét, úgy elaludt. Még kérdezett valamit az alispántól, hogy mennyi az idő? de a mit az felelt neki, már azt nem hallá.

Még csak azt a fáradtságot sem vette magának, hogy a padlásra fölnézzen s megszámlálja a gerendákat (a mik ugyan nem voltak), hogy azután a mit azon a helyen álmodni fog, a hol legelőször alszik, beteljesüljön.

Még csak álmodni sem volt kedve.

A felettök levő szobákból Dobokyné és a többi hölgyek egészséges kaczagása hangzott alá. Bizonyosan azon a lovagon kaczagnak, a ki jelenlétökben Morpheus karjai közé szenderült.

Ilyen volt az első találkozás Irén és Fenyéry között a Tarnóczy-kastélyban.