A következő nap délelőttje csupa unalmas foglalkozásban tölt le; a küldöttek sorba kérdezték a nyomorult nép beszédesebbjeit. A szegény ember, ha nyomoruságáról kell beszélni, könnyen ékesenszólóvá lesz; elmondja apró bajait, csekély élettörténetét, garasos veszteségeit, a miket más fel sem venne, de a mik nála élet-halál kérdések.
A jó urak ezt a sok, regénybe nem illő hitványságot mind irásba tették, aláirták, megpecsételték, komolyan, türelmesen hallgatták ki beszédeiket, nem mondták a panaszlónak: ezt már hallottam egyszer, – ez nem én rám tartozik, – ezt add be hivatalosan, – menj vele a szolgabiróhoz, majd az elküld a főügyészhez, az visszaküld az adószedőhöz; hanem sorrul-sorra vettek minden embert és ők kérdezték: mi bajt tud még?
Oh ezen apró-cseprő hangya-bajok tömegének rettentő alakja volt egy összefoglalt képben. Két hét alatt csupán egy megyei járásban hétszáz telek maradt üresen! Hétszáz szorgalmatos család pusztult el; elvándorolt talán? vagy elhalt, halálban? micsoda halálban? azt senki sem tudja. Járvány akkor nem volt sehol. Az emberek csak úgy vesztek el maguktól.
… – Ah mily unalmas, rendkivüli emberek ezek a mi uraink! sohajta fel a szép Dobokyné, midőn talált valamely helytálló személyre a háznál, a kivel beszédbe eredhessen. Az öreg úr már rekedtté beszélte magát, a hangját sem hallani; Lippay sem az, a ki hajdanában volt! Ah hajdanában! Az idők persze nagyon megváltoztatják az embert: az idők, meg a szenvedések. És ő, szegény, jól tudom, sokat szenvedett. (Dobokyné néma szemrehányást tett magának, hogy e szenvedéseket ő okozta.) A mi pedig ezt a fiatal ügyészt illeti: ilyet épen soha hiréből sem hallottam. Első találkozásunkkor hölgyek társaságában elalszik, azután meg csak úgy viseli magát, mintha a vármegye házában találkoznánk egymással, egy jó reggellel elvégzi a dolgot s minden felelete «igen» vagy «nem», ha már hosszabb: «nem tudom, nem szolgálhatok vele». Meglehet, hogy jó hivatalnok, de felesége nem szeretnék lenni. Pedig elég csinos alak, arcza sem rút, de semmi szellem benne, mint a németek mondják: «Ein Bild ohne Gnaden».
– Quanta species! Aesop rókájaként, erősíté Leonora, kit szintén nagyon izgatott az, hogy ennél a háznál tanácskoznak és őt nem híják oda.
– Ah Lippay ily idős korában mennyivel más ember volt! sohajta Dobokyné s ezt elmondá kétszer-háromszor is.
Azonban ma Lippay is osztani látszék társai rossz kedvét. Az a lelketlenség, a mivel a nagy birtokosok egészen a középosztály vállaira engedék nehezülni a közinség enyhítése sulyát, őt is nagyon leveré.
Ezen a Kis-Tarnóczon, mely egyike a legszerényebb uradalmaknak, legalább nyolcz közeli és távoli uradalomból összesereglett éhenhalók csoportja élősködött, kiket a végső inség kényszeríte elhagyni telkeiket, házaikat, és menni koldulni.
A brenóczi nagy uradalom minden faluja képviselve volt e nagy éhenhalók conventjén, kiket hetek óta ápol, élelmez egyetlen földi tündérke, kinek földi birtokát hasonló áldozat rövid idő alatt teljesen fel fogja emészteni s akkor azután vissza mehet az égbe, mert birtok nélkül a tündérekre sem igen sokat adnak ezen a világon.
A jó táblabirák ezt megfontolták szépen s határozatot hoztak, hogy minden ember térjen vissza a megyei járásba, ott maradjanak együtt a szolgabirók által lakott helységben, kik utasítva lesznek, hogy a szegénység számára addig lakhelyről gondoskodjanak. Utieleséget a ház úrnőjétől kap mindenki hazáig, mit a megye fog annak megtéríteni. Oda érve, majd gondoskodni fognak a megye tisztviselői és nemes urai, hogy a szegény jobbágyság rögtöni segély által végveszedelméből kiszabaduljon.
Irén utoljára maga is megneheztelt ezért a határozatért. Hát csak azért jöttek ide a táblabiró urak, hogy őt ettől a gyönyörűségétől megfoszszák? Mi szükség ezeket a szegény embereket innen kimozdítani, mikor itt már olyan jól helyben vannak? Kinek van arra gondja, ha ő a vetőmagot is kiosztja közöttük, mikor ő ebben örömét találja.
Az alispán nagy nehezen birta megengesztelni azzal, hogy a beteg száz éves öreget, a kis Marinával együtt, nála hagyta. Ezen valahogy mégis kibékült.
A táblabirák azután előfogatokat hajhásztak össze, kis biró, öreg biró, esküdtek segítettek a csoportokat rendezni, s délután öt órára útban voltak a megvigasztalt csoportok, ki-ki a megyei járása felé.
A kis tündérkének el kellett akkor rejteni magát, mert az emberek egyenkint mind kezet akartak neki csókolni, s akkor ő megint nem állhatta volna meg, hogy egyenkint ismét vissza ne híja őket.
Csak miután minden el volt rendezve és útbaigazítva, ülhettek le a vendég urak az ebédhez, mely alkalommal Fenyéry ismét elkésett a jegyzőkönyv-irással, s akkor jött, a mikor már minden étel el volt hülve; nem is ért rá senkivel beszélni, csak hirtelen elvégzé, a mi dolga volt a késével és villájával s nem várva be a csemegéket és sülteket, az ebéd derekán felkelt az asztaltól, bocsánatot kért és nem várta be, hogy megadják; kocsija már be van fogva, neki sietve kell a székvárosba menni.
Leonora tartóztatni akarta, de a két táblabiró úr helyeslé a sietést, csak hadd menjen, fontos végzendői vannak még.
Oh ezek az unalmas fontos férfiak! mintha nem volna a hölgyek kedve mindennél fontosabb ügy a nap alatt.
Fenyéry bizony aligha vette magának azt a figyelmes fáradtságot, hogy külön elbúcsúzott volna a jelen volt hölgyektől; azon időben szokás volt a házi hölgyeknek kezet is csókolni, bizony ez sem jutott eszébe. Úgy futott el, mint a kit kergetnek.
Dobokyné csípős élczczel «jó éjt» kivánt a távozónak, mit az vagy nem hallott, vagy nem vett figyelembe, mert el sem mosolyodott rá.
A más két úr az ebédet végezve, kissé nagyobb körülményességgel, de szintoly maraszthatatlanúl sietett az eltávozással. Lippay még arra sem felelt Dobokynénak egyenesen, hogy mikor fognak ismét találkozni?
A hátramaradt hölgyek pedig egyedül lévén, kölcsönösen megegyeztek abban, hogy soha unalmasabb, fásabb, ridegebb emberekkel még nem találkoztak, mint ez a három táblabiró; de a kik között e tekintetben még az elsőség Fenyéryt illeti, a ki az udvariatlanságnak és izetlenségnek quintessentiája.
És az azután legjobb alkalom volt előhozhatni Csejti Gazsi érdemeit.
A kis tündérke hallgatott mindent és ha mondott is valamit, abból nem lehetett kitudni a véleményét; ennek ellenkezőjét teljesíté Czenczi kisasszony, a ki bár egy szót sem szólt, de arcz-, szem-, száj- és kézmozdulatokkal a legcsodálatosabb gúnyoros megjegyzésekkel halmozá a tollfaragó, ásítozó, jegyzőkönyv-iró, senkire sem ügyelő fiatal embert, a kit, ha még egyszer idejönne, szeretne kicsukni az ajtón. Ah a Csejti Gazsi! ez már egészen más ember, ez kedves, mulatságos ember. (Csejti Gazsi volt ő nála az, mikor a két kezével mutatta, hogy a bajusza felfelé van pödörve s a szemeit szokatlanúl felnyitotta hozzá s a szájával nagyot fútt.)
Irén asztala tele volt hirlapokkal. A lapszerkesztők akkor is ismerték már azt a phrásist, miszerint az «irodalom pártolása a legnemesebb hazafiúi kötelesség!» és e szerint a jó hazafiak és honleányok neveinek legteljesebb és leghitelesebb lajstroma ott volt található az előfizetési könyvekben, mint hajdan feljegyeztettek az égben.
Azon felül Irén mint kifáradhatlan előfizetésgyűjtő is volt ismeretes, a kitől minden megtisztelő ív stereotyp tizenkét aláirás nevével tért vissza. Ezek az aláirók ugyan empyrice nem léteztek, csupán elméletileg, mert azokat Irén csak úgy gondolomra irogatta maga, hogy a boldog szerző azt gondolja, miszerint tizenkét különböző egyént hódított meg munkáival.
(Képzelem: e sorok olvasása után mennyien fogják keresni Fényes földirati szótárában: merre esik Tarnóczfalva?)
Az asztalon hevert egy csomag Budapesti Hiradó. Ennek a boritékját sem volt szokás felszakítani. Átellenben a Pesti Hirlap, melyet legelőször átolvasni Leonora kiváltságai közé tartozott, ki épen e pillanatban nagyon el van merülve valamely velős vezérczikk élvezetében s arczkifejezésével iparkodik kimutatni: mennyire helyesli annak eszméit; ő is épen így irta volna azt.
A szép Dobokyné a pamlagon heverve forgatja a divatlapokat, ez az ő szakmája. Bál-leirások, divatczikkek őt nagyon szokták érdekelni. Aztán a novellákat is olvassa. Neki mindegy: akár Jósika irta azokat, akár Holdas Péter; – mindegyik szép. A legújabb lapokat különös érdekkel tépegeti fel. Resteli a papirvágó zománczos késecskét keresni, csak úgy az ujjaival szeldeli fel a lapokat, a mitől azok aztán úgy néznek ki, mint a szebasztopoli redán. A derék Csejti Gazsi verseket irt Irénhez: azon bizonyos casinó-bál után megigérte, hogy valamelyik lapban ki fogja azokat adni. Ez a legczélszerűbb út szerelmes nyilatkozatokat kézhez szolgáltatni. Dobokyné keresi azokat az Életképekben, Divatlapban, Honderűben a versek között. Semmi sincs. Holmi Vörösmarty, Petőfi, Tompa s egyéb érdektelen emberek munkáival töltik meg ezek a szerkesztők a lapjaikat; Csejti Gazsi nincs közöttük. Talán a szerkesztői mondani valók között lesz. Valóban a Honderű galambpostája hoz egy levelet Cs. G. úrnak. «Irénehez stb. versek nem közölhetők!» A Honderű mintegy véletlenül az asztal alá esik. Ez nem ért hozzá, bizonyosan el sem olvasta. A divatlap bizonyosan jobb érzelmű. Ahá! Ez is beszél Cs. G. úrnak: «ugyan az Istenért, hogy irhat ön Irénéről ilyet: «Szemeidnek éjkoránya bíbortengert gyöngyösít?» A Divatlap határozottan az asztal alá dobatik. Nem érdemes, hogy az ember kezébe vegye. Hol az Életképek? Ez meg azt irja a boritékon Cs. G. úrnak: «A pezsgőt megittuk, a hozzá mellékelt vers visszavehető».
– Oh milyen szemtelenek, durvák, póriasak ezek a magyar divatlapok! fakad ki Dobokyné. Mívelt hölgy igazán kezébe sem veheti azokat elpirulás nélkül.
Iréne felkel a himzőráma mellől s szépen felszedi az elszórt lapokat, gyöngéden lesimogatva összegyűrt boritékjaikat s visszateszi az asztalra.
Leonora egyszerre érdekelten kiált fel a Pesti Hirlapból.
– Halljuk! uraim, halljuk!
Az «uraim», úgy mint Dobokyné és Irén, kérdezék, mi van ott?
– A székvárosi nagy gyűlés! A dicső szónoklatok! Az ellenzék diadala!
– Kérjük, olvassa fel! sipogott Dobokyné, míg Iréne nem várhatta, oda futott hozzá s vállain keresztül iparkodott a tudósítás sorait szemeivel kisérhetni.
Leonora nagy szónoki lelkesüléssel s minden zöld asztalhoz beillő svádával olvasá a leirtakat, mint nyitá meg az ülést a főispán, mint olvasá fel a főjegyző a küldöttség tudósítását a megyében tett körút felől, a mi után felállt Fenyéry…
– Ah nem aludt el ott is? szólt közbe gúnyosan Dobokyné.
Leonora kezével intett csendet a hirlap magas bástyáin keresztül.
És olvasá elragadtatással azt a lelkesítő beszédet, melyben az ifju szónok annyi tűzzel, annyi érzelemmel rajzolá a köznép szomorú helyzetét, az inség megragadó képeit, a szívrendítő csapást, mely alatt ezerek feküsznek meggörnyedve; – és elmondá azt a szent kötelességet, mely ez Istentől látogatott napokban az ország vezetőin fekszik; az óriási munkát, melyhez elég erőt csak az ég kölcsönöz, s csak nemes szíveknek; – és midőn fel kelle szólítani a nép nemeseit önfeledt áldozatokra, mily nemesen ajánlá fel mindenét, mivel bir, földön és szivében, eszének, kezének munkáival együtt, oda ragadva magával együtt minden igaz lelket az áldozat oltára elé s egy templommá varázsolva a tanácskozás termét, melyben a lelkesülés kitörő zajában egy szívvel, egy lélekkel mondák ki a megye nemesi rendei, hogy minden tehetségeikből meg fogják menteni végpusztulásából a szegény földnépet…
– Csak az a kár, jegyzé meg mindezekre Dobokyné, hogy ezek a nagy szónokok társaságban mind oly ügyetlenek.
Leonora nem hallgatott rá, de minthogy már benne volt az olvasásban, folytatá azt, mint lelkesültek fel a karok és rendek Fenyéry szónoklatára; hogy gyűlt össze egy óra alatt százezer forintra menő önkénytes adakozás; minő erős határozatok hozattak az inség gyökeres megorvoslására; kemény rendszabályok a gabnaüzérek, elővásárlók ellen; mint adatott teljhatalom a küldöttségnek, hogy a megyében bárkinél találtató fölösleges élelmiszereket összeirja, a megállapított piaczi áron kifizesse és a hol szükségét látandja, kiossza a nép között.
Jámbor, jámbor táblabirák, milyen bajt csináltak magoknak olyan dologból, a mi az ő bőrüket bizony nem égeté.
Fáradtak is, költöttek is, vitatkoztak, heveskedtek, fejöket törték – és most szépen kinevetjük őket érte.
Mert lehet-e annál nagyobb balgaság, mint ha valaki a más bajával törődik: ha valaki azt veszi a fejébe, hogy ő ennyi meg ennyi ezer ember boldogságán munkálódik, a helyett, hogy hagyná a magok útján folyni az időket s megnyugodnék a bölcsek azon arany mondásán, hogy «a kinek lova nincsen, járjon gyalog».
A szép Dobokyné már akkor mondta azt, a miből kitünik, hogy a szép lelkek gyakran évtizedekkel megelőzik a kort, melyben születtek.
Előtte igen nagy hitványság volt ez az egész izgalom, miután a furcsa határozatok miatt a pünkösdre indítványozott urak bálja is elmarad, az illetők az összes kiállítás költségeit a közczélra szentelvén.
Azonfelül a koldulási ívet bizonyosan ő hozzá is el fogják vinni. Bár csak addig hoznák, a míg Irénnél van; ez majd irna akkor helyette is alá.
Irén majd szintén adósságokba veri magát, kénytelen lesz háztartását összébb húzni, a mit ismét rokonai keserülnek meg.
És mindezt csupán azért, hogy néhány rongyos Istenadta tótnak a bőre megmaradjon.
Oh ezek a könnyelmű táblabirák!
Irén csendesen, szótlanul himzett tovább rámája mellett, egy sirkő volt az, virágbokorral, a mit himzett; valami tárczába való kép.
Ah, ha valaki tudná, miket gondol azalatt a hölgy, míg így gyöngyöt gyöngy után rak? ezek az egymást követő öltések apró keresztjei mennyi gondot, mennyi reményt, mennyi ábrándot zárnak le? Ha azokat a sorokat úgy végig tudná olvasni valaki, az volna még a regény!
Hanem ezek az öltések titoktartók. Ez egyedüli titkos irás, a minek kulcsát csak egy ember találja meg. És néha az az egy ember nem támad elő soha.
Ha a bölcsek, ha a tudósok el tudnák olvasni a himzetek apró keresztjeit!
Kallósfalván, a nagykéményű ház előtt szokatlan népcsoportozást lehete látni. Egész sor szekerek álltak az utcza hosszában, sovány lovacskákkal, kifáradt ökrökkel befogva. Az emberek nyugtalanul látszottak az országútra vigyázni, s kétségesen tekintettek a nagy zárt kapura, a vörös téglafalakra, s a füstokádó kéményre.
Egy szögletkövön ott ült a vén csavargó a körüle csoportosuló néptömeg közepett, mely szavait hallgatá.
– Oh ti marhák, oh ti bolondok, ti ostoba szénaevő állatok ti! Hát ti azt hiszitek, hogy csakugyan segít rajtatok valaki? még ma? most mindjárt? oh ti ökrök! Még szekerekkel jönnek ide, mint valami készre! Még zsákot hoznak a hátukon. No rajtatok ugyan beteljesedik, hogy ha nincs mit enned, hát tánczolj! – Azt mondjátok, a vármegye elhatározta, hogy eleséget oszszon ki közöttetek, már pénz is van rá elég. Jól van biz az; hát meg lehet enni a pénzt? Ha én nektek egy marok kövecset adok, vagy egy marok ezüstöt, nem mindegy? Annyi százezer embernek ki adhat kenyeret. – Azt mondja valaki a hátam mögött, hogy van itt abban a házban elég, kitelik innen százezer emberre is. Ejnye de bölcs fiú vagy öcsém, de kár, hogy nagyobbra nem nőttél; majd ha a kallósfalvi tornyot bádoggal befedik, megmondom, hogy az ócska zsindelylyel a te fejedet zsindelyezzék be. Elébb meg kell azt fogni, a mit meg akarsz enni. A nyulnak is jó husa van, de nem adja oda, míg meg nem nyúzzák. Azt gondolod, hogy azért hozatta ez a lakatszájú azt a pesti fiscalist extrapostán, hogy boltot nyisson a háza oldalán s beleállítsa péknek? Egy szem buzát nem fogtok onnan kapni! Ezt a bozontos fejemet adom oda, ha szinét is látjátok e gabonasárkány takarmányának, a min úgy ül, mint a pokolbeli szörnyeteg az elásott kincsen s négy árát kivánja, a ki venni akar belőle. Hallom, hallom, hogy mit mondasz: a vármegye csak nagyobb úr, mint ez a csutorafejű. Látszik, hogy szamár vagy, paraszt vagy. Te nálad persze, hogy nagyobb úr a hajdu is, ha szót nem fogadsz, kihúznak a házadból, végig vernek; de tudnád csak, hogy mit tesz az a két szó azon éhség-vár kapuján: Salva Guardia. Az azt teszi, hogy annak a birtokosa egy pálczikát a kezébe vesz, nem nagyobbat, mint ez a te kurta ostornyeled és azt mondja: takarodjatok innen! hát az a kis pálczika erősebb ám az ő kezében, mint az egész vármegye, ha mind talpig fegyverben állna is. Igaz, nagyon igaz, hogy ezért azután majd pör támad ellene, azt bizonyosan el is veszti, megbüntetik kétszáz forintra – majd két esztendő mulva. Hiszen két esztendeig könnyű lesz ti nektek itt elvárakozni szekerestül, zsákostul. Ha, ha, ha.
A vén csavargó kaczagott erősen és vasas botjával döfte a földet. Igen tetszett neki, hogy az emberek arczai úgy meghosszabbodtak gonosz biztatásai után.
Az öreg Popák jött a többi falvak előljáróival, jelentve, hogy a tekintetes küldöttség hintói már az országúton vannak; ők magok is mindjárt itt lesznek. A nép tartsa fenn a jó rendet egymás között. A vén Mártonnak szinte meghagyatott, hogy csak akkor szóljon, a mikor kérdezik.
A népség parancsszó szerint, illő távolban helyet foglalt szekerei mellett, ott találta őket szép rendben a megyei küldöttség, mely a közgyűlés határozatait foganatosítni határról-határra jött.
Az alispán, a főjegyző és a tiszti ügyész a birák kiséretében a salva guardia ajtajához léptek s azon illendően bekopogtattak.
Az első koczczanásra felnyilt az ajtó, s a három úr belépett. Vártak reájok.
A nyitva maradt ajtón kiváncsian bekacsingatók előtt kitünt, hogy az első kapun kívül a bejárat tulsó felén egy másik kapuval van elzárva az udvar.
E két kapu közötti téren várta a küldöttséget Krénfy úr és egy magas, vékony, minden perczben kettétöréssel fenyegető alak, a kiről azt mondták, hogy pesti fiscalis.
Az obligat üdvözlések után előadá az elnök küldetésök czélját, hogy a megye határozatából felhatalmazásuk van minden fölösleges élelmi készletet az éhhalállal küzdő néptömegek számára átvenni, azoknak folyó árát készpénzzel kifizetvén. Reménylik, hogy Krénfy úr az emberbaráti és hazafias szándékot méltánylani fogja és nagy mennyiségű gabonakészleteit a közjóra átengedi, annyival inkább, minthogy azokért becsületes árt fognak fizetni.
Krénfy úr egy szót sem válaszolt, hanem helyette az a hosszú férfi lépett a küldöttek elé; a lehető legszárazabb hivatalos hangon felelve, melyben még az a rendkivüliség is volt, hogy a beszélő szertelenül hebegett, s mikor egy-egy betűt nem tudott kimondani, akkor ezerféle ránczba húzta arczát és homlokát.
– S – s – s – s – sajnálattal vagyunk kénytelenek kifejezni abbeli határozatunkat, miszerint a brenóczi uradalomnak egészen más szándékai vannak gabonakészleteivel, mint hogy azokat most árúba bocsáthassa; minélfogva a tekintetes vármegye felszólítását kénytelen teljesítetlenül mellőzni.
Lippay megemelinté kalapját a beszélő előtt.
– Kihez legyen szerencsém?
– Én Kompolthy vagyok, a nagyságos brenóczi uradalom birtokosának jogigazgatója.
– A gróf Maróthoknak?
– Nem a gróf Maróthoknak, hanem Krénfy Adolf ő nagyságának, ki a jelen zálogeladási levél szerint jelenleg a brenóczi uradalmak törvényes és valóságos birtokosa.
Az ügyvéd átnyújtá az alispánnak a záloglevél hiteles másolatát.
Lippay rendkívül meg volt lepetve. A záloglevél keletéről látszott, hogy ez azalatt támadt, míg a küldöttség körutját végezé. Krénfy ezúttal nagy előnynyel birt, ő törvényes birtokosa volt ez uradalomnak.
Az alispán sóhajtva tekinte a szegény ügye-fogyott nép előljáróira, kik áhitatos arczczal álltak a kapun kívül, kalapjaikat levéve, s bizva uraik jó voltában.
Még egy kisérletet kivánt tenni.
– Ha talán önöket az látszik akadályozni, miszerint mi a folyó piaczi árt ajánlottuk az átadandó készletekért, ez ne legyen ok a tartózkodásra; mi készek vagyunk azokat bármi áron megszerezni, csakhogy rögtön megnyerhessük, mert itt minden elmulasztott nap száz meg száz ember életébe kerül. Elhiszszük, hogy nagyságos Krénfy úr később még magasabb árt remél termékeiért. Nyilatkozzék, mit tartand legmagasabbnak, s mi fizetni fogunk a szerint.
A fiscalis védenczére tekintett. Krénfy végig simítá ujjait lakat-állán s fejével inte némán tagadólag.
– A nagyságos úrnak okai vannak nem állani rá.
Az alispán ajkaiba harapott, kezei reszketni látszottak. Nem tudott mit mondani e hideg válaszra. Félrefordítá arczát.
Az ősz főjegyző lépett akkor Krénfy elé s kalapját levette alázatosan és szólt reszketeg könyörgő hangon:
– Uram! Ha van önben emberi szeretet, emberi szív, hallgasson meg bennünket. Nem parancsolni, nem végrehajtani: könyörögni jövünk most önhöz. Im lássa ön ezt az ősz fejemet alázatosan meghajolva ön előtt, ki soha magam földi javáért még Istennek sem alkalmatlankodtam könyörgéssel, de most az inség látása, e nyomorult nép elveszésének sóhajtásai kényszerítenek, hogy ön előtt kalaplevéve, fejemet meghajtva álljak és könyörögjek, kolduljak: hogy ne hagyja ön a legirtózatosb lassú halállal elveszni ennyi embertársát, a kik önnek hű szolgái, jobbágyai voltak eddig, Isten előtt tanubizonyságai lesznek ezután. Fogadja el az általunk ajánlott összeget; ha kevés az, mi megsokszorozzuk, de nyujtson segélyt rögtön, mert ön teheti azt.
A jámbor falusi birák, midőn látták, hogy e nagy úr oly alázatosan könyörög ama kőszivű ember előtt, nem állhatták tovább a hallgatást, hanem ők is oda borultak le térdre, ez ember lábaihoz és kezeit, ruháit csókolták, hogy – adja vissza jó pénzért azt, a mit tőlök féláron, uzsorában elharácsolt.
– Krénfy csak az utolsó szavakra felelt, a többit keresztül bocsátá fülein.
– Igaz, hogy én tehetném, ha akarnám. De nem akarom. Nyiltan kimondom, hogy nem akarom. Magtáraim teli vannak, de azokból én egy szemet sem adhatok, mert nekem szerződéseim vannak gabonaszállítás iránt, a miket meg kell tartanom. Ezen az én hitelem áll. És a hitel nekem drágább, mint minden a világon.
– Hát a másvilágon! kiálta egy hang a nép közöl. Krénfy nem látszott róla tudomást venni, hanem folytatá:
– Én nem áldozhatom fel hitelemet tekintetes uraságtok kivánatának. Hogy a nép most ilyen inségben van, az nem az én hibám. Miért nem iparkodott a munka idején szerezni? Sajnálom, hogy nem segíthetek, de kimondom, hogy lattal sem mérhetek ki számukra gabonát.
Azzal az ajtó felé fordulni látszott.
– S elnézheti «az úr!» kiálta rá indulatosan Lippay, hogy itt ajtaja előtt haljanak meg az emberek éhen ezer számra?
Krénfy, kiben a megvető «az úr» megszólítás felkavarta a pórgőg epéjét, egyszerre hevesen kifakadva felelt:
– Mit gondolok én életökkel és halálukkal? Semmi gondom reájok, miattam elveszhet az egész nyomorult, piszkos, haszontalan faj, melynek apraja nagyja meg van rohadva, mint az a krumpli, a mitől felnőtt, mely csak részegségre, tunyaságra való, mely mindenütt rontja, pusztitja urait, hátam mögött szid, átkoz, szemben letérdepel és kunyorál, valódi örökben kapott ellenség! Ha csapás van rajta, megérdemelte azt, s ha egy jó szóval megmenthetném, azt a szót sem mondanám ki érte. Történjék vele, a mi történni akar. Ha kivesz a földről, nekem majd lesz gondom rá, hogy falvaim üresen ne maradjanak.
– Halljátok azt! ordított kivülről rikácsoló hangon a csavargó. Hallottátok ezt emberek? Hát van itt miért isteneskedni többé? Hát könyörögni akartok-e még, csúszni, mászni kutyamódra? Adjatok egy fejszét a kezembe és én magam leütöm őt, mint egy veszett kutyát! Tüzet a nyelvére, tüzet a házára.
És valóban a vén csavargó kapott valahol egy fejszét s a felbőszült éhdühös néppel oda rohant a kapuhoz. A többiek is vasvillák, dorongok után futottak s elhagyták szekereiket.
Krénfy ijedten hátrált vissza.
– Uraim. Ezért önök felelősek! E lázadást önök idézték elő.
– Legyen ön nyugodtan, szólt az alispán, s azzal a három férfi kilépett a kapu elé.
– Megálljatok! Kiálta dörgő hangon Lippay a zendülőkre, s végig hordozá hatalmas uralkodó tekintetét a néptömegen, mely láttára meglepetve huzódott vissza.
– Ki merészel e dologba avatkozni?
– Én, én merészelek! kiálta a csavargó fejszéjét rázva öklében. Menjenek az urak e helyről, az urak nem tudnak semmire menni; majd elvégezzük mi magunk, a mit végezni kell. Én leszek a vezér, én leszek a legelső. Az én életem annyit ér, mint egy kutyáé. Nosza azt az olcsó életet elég jó árért adom most oda.
– Figyelmeztetek mindenkit, kiálta Krénfy reszkető hangon, hogy cselédeim fel vannak fegyverezve és lőni fognak.
– Takarodjatok innen! dörgött haragos szóval az alispán az újra felzajduló néptömegre, s teljes lélekjelenettel lépett egy nyommal még előre.
– Ejh! félre az útból uraim! kiálta a csavargó, megforgatva feje fölött a fejszét, s vakon előre rohant; utána a többi.
E pillanatban, mint az oroszlán, szökött előre Fenyéry s egy kezével mellbe ragadva a csavargót, a másikkal egy percz alatt kifacsarta kezéből a fejszét s azzal úgy hajítá őt a hajduk közé, hogy az ember térdre bukott.
– Vasra kell verni! kiáltá rámutatva a hajduknak és végig tekintve kigyuladt orczával a lázadókon, szilárd hangon mondá nekik:
– A ki közel mer lépni, azt egy percz alatt leütöm!
A zúgolódó nép meghunyászkodva huzódott el onnan, míg a csavargó békével engedé kezére lakatolni a könnyű bilincseket, miket az egyik hajdu készen hozott magával.
A táblabirák azután ismét visszatértek a kapu alá Krénfy úrhoz, kit e pillanatban a legirtózatosabb haláltól mentettek meg.
– Beszéljünk komolyan, uram, szólt az alispán Krénfyhez; önnek más gondolatra kell jönnie.
– Talán az iménti jelenet miatt? kérdi Krénfy gúnyosan. Újabb okom van, ugyebár, e népet megszeretni? Vagy talán azért, mivel megrettenék e jelenettől? Oh nem, uraim. Én jól tudom, hogy önök engemet védelmezni kénytelenek minden zendüléstől, mert önök a vármegye urai, s mert önök rendelték ezt a népet ide; tehát önök tartoznak is azt innen elrendelni. Én semmit sem félek; önök jobban félhetnek attól, hogy e nép kicsapongásokat követ el, mint én magam, mert önök annak vezetői. Önök azzal hívták ide a csőcseléket, hogy kenyeret adnak neki; most ám magyarázzák meg neki az ellenkezőt.
– Uram, mi a megye képviselői vagyunk, szólt szilárd hangon az alispán, kiknek jogunk van parancsolni és nem kérni s minden eszközt elővenni, a mi ez országos csapás elfordítására jónak látszik.
– Minden eszközt? szólt gúnyos hangon Krénfy s hátra fordult, hol Boros ispán állt kezében tartott kétcsövű puskával. Az ispán azt hitte: a puskára van szükség. Nem, csak a vessző kell.
És azzal felemelve a puskavesszőt, oda állt Krénfy az ajtó elé:
– Én a törvények által adott jogomnál fogva minden hozott határozat végrehajtásának ünnepélyesen ellenállok.
Azzal kihivó tekintettel nézett végig az urakon.
– És most csak egy eszköz van önök előtt határozatukat végrehajtani.
– Igen; szólt Fenyéry és előre lépett, a csavargótól elvett fejszét kezében tartva. Ez az eszköz, az ön ellenállását figyelembe nem venni és a kaput erővel betörni.
Fenyéry arcza szokatlan lánggal égett e pillanatban.
– Uram! kiálta közbe Krénfy ügyvéde, hosszú kezét felemelve bot gyanánt. Ön tudja, hogy az gonosz következésű merénylet fog lenni, mely miatt ön egész vagyonát, jövőjét, becsületét elvesztheti: ez actus majoris potentiæ!…
– Tudom, szólt Fenyéry, s még közelebb lépett a kapuhoz.
– Uram, én figyelmeztetem önt a leggonoszabb következésekre! rikácsolá éles hangon az ügyvéd, míg az ispán a lőfegyvert az ifjú szivének tartá.
Ez pedig nem ügyelt sem fegyverrel, sem tiltakozással.
– Bocsássák őt! Bocsássák! kiálta Krénfy; engedjék neki tenni, a mit akar. Tegye kend le azt a puskát! Ha Fenyéry úr felakarja magát áldozni a haza javáért, az alkalom előtte áll. Csak egy fejszecsapás uram és ön lesz a haza megszabadítója, neve dicsőíttetni fog, és vagyonait elveszti és hivatalából kicsapatik, és fog ülni a börtönben a gonosztevők között. Csak egy ütésbe kerül mind ez a dicsőség erre a czímeres ajtóra, Fenyéry uram! Hozzá ne nyuljon senki egy ujjal is.
Fenyéry egy perczig tétovázni látszott; mialatt Krénfy ördögi gúnynyal rikácsolá:
– Nem tetszik úgy-e a dicsőségnek ez az útja módja? Könnyebb, háladatosabb a zöld asztal mellett dictiókat tartani a nép boldogságára, mint elveszni a kedvéért. Ezt mindjárt gondoltam.
Fenyéry arcza egy pillanatra elsápadt, – azután hirtelen felemelte a fejszét s olyat csapott vele a czímeres ajtóra, hogy az recsegve hajolt meg sarkaiban s ütközőjéből kipattanva, egyszerre feltárult…
– Hah! Actus majoris!… kiálták egyszerre Krénfy, az ügyvéd és az ispán.
– Actus majoris… ismétlé a düh vigyorgásával Krénfy, Fenyéry mellé lépve.
És a két táblabiró úr is szomorúan hajtogatva fejeiket, suttogák:
– Valóban ez actus majoris.
Csak a vén csavargó volt megelégedve e fordulattal; tapsolva verte össze bilincses kezeit:
– Ez már ütés volt. Ennek van keze. Nem hiába bánt olyan könnyen velem. Olyat ütött, mint az istennyila!
Lippay szomorúan nyult az ifjú keze után.
Fenyéry hirtelen visszavonta kezét.
– Maradjon ön tőlem távol. Nekem semmi közöm önökkel többé.
Az alispán súgva mondá neki:
– Ön gonosz bajba hozott bennünket; hanem már most legyünk együtt.
Fenyéry meghajtá magát az alispán előtt mélyen:
– Uram, ne feledje ön, hogy ön nekem e perczben birám.
Az alispán rögtön átértette Fenyéry gondolatát, mert hátra lépett tőle s a főjegyző karját megfogva, a nélkül, hogy egy szót szólna, elhagyta a házat.
De Krénfy esze is járt annyira. Oh Krénfy úr finom ember.
– Valóban, Fenyéry úrnak helyén van az esze. Eltávolítja az alispánt, hogy a bűnrészese ne legyen, kiben kegyelmes biráját fogja látni. Hanem hiszen feljebb is van még világ.
– Ne töltsük az időt hasztalan beszéddel; vágott közbe Fenyéry. A mit tettem, az magán tényem s azért magam vagyok felelős. Én bezúztam önnek kapuját, hogy felhalmazott élelmi szereihez hozzájussak. Meg van ön elégedve ennyi hatalmaskodással.
– Hogy érti ön ezt? Az ördögbe lehetek én megelégedve a hatalmaskodással?
– Azt akarom tudni, ha átengedi-e már most élelmi szereit?
– Semmi esetre sem uram. Engemet a pokol nyeljen el, ha engedem.
– Hideg vérrel beszéljünk uram. Én már betörtem önnek egy ajtaját, be fogom törni a többit is, míg azt meg nem lelem, mely magtáraihoz vezet.
– Akkor ön mint rabló tör házamra.
– Az meglehet.
– És énnekem jogom van önt akkor főbelőni, mint egy betörő zsiványt.
– Az rám nézve még legjobb lesz, mert akkor az az éhes nép utánam rohan és önt agyonveri. Láthatja ön, hogy önt senki sem mentheti meg más, mint én.
Krénfy kénytelen volt kínjában kaczagni, olyan jó volt Fenyérynek ez az elménczsége.
– Én tökéletesen tisztában vagyok azzal, a mit tennem kell, szóla Fenyéry rendületlen nyugalommal. A mit elkezdtem, azt bevégezem. Vagyonomat, szabadságomat már koczkára tettem; ha kell, életemet is odavethetem. Még most csak hatalmaskodást követtem el az ön kapuján, még most megtorolhatja ön rajtam, a mi sérelmet ejték nemesi jogain. Ha még egy lépést akar tovább, én arra is el vagyok határozva. Csak azt kell mondanom, hogy vegyék le a lánczot arról a csavargóról s engedjék beszélni és egy óra mulva – uram – akkor én is, ön is – halva lehetünk.
Fenyérynek e szavai oly határozottan voltak mondva, hogy Krénfy elsápadt bele.
Az ügyvédhez és az ispánhoz fordulva, fogvaczogó hangon mondá:
– Önök tanuim urak, hogy én rajtam a leggaládabb, a legerőszakosabb, a legtörvénytelenebb hatalmaskodás követteték el, s hogy én az ellen ünnepélyesen tiltakoztam és csak a halálos fenyegetéseknek engedek. – És most nyitva az ajtó uram!
Nyitva az ajtó uram!
Az udvaron felállított cselédség lerakja fegyvereit, a szelindekek lánczaikra köttetnek; mindenkinek tudtára adatik, hogy ez az úr, ki ott az ajtón belép fejszével kezében, hatalmaskodást kiván e házon elkövetni, azért senki egy ujjal hozzá ne nyuljon. Álljanak félre az útjából s engedjék neki, a mit tenni akar.
Ámde ha meg lehet kötni a dühös szelindeket, s lefegyverezni egy egész várőrséget, ki az, ki meg tudja kötni egy dühödt némber nyelvét, ki fegyverezi le egy harczra fölkészült asszonyi állat haragját?
Az asszonyi állat, a kiről szó van, az udvar közepén áll csipejére tett kezekkel s kipirult arczával.
Hajdan szép lehetett, de túlpiros orczája éles redőiről meglátszik, hogy a festék és a szenvedélyek korán lerontották annak virágát s most tökéletesen olyan tekintete van, mint egy ruinának. Öltözete hanyag és lompos, féloldalt ránczaiból kiszakadva, kezei veresek a sok munka miatt s hajfürteiből egy-egy különvált csomó sehogy sem akar a szennyes főkötő alá simulni, hanem a mint a szélnek tetszik, majd arczán, majd homlokán repked.
Ez azon sokszor emlegetett asszonyság, kit Popákné a vén boszorka czím alatt szokott tisztelni, s kiről a kutató világ nem tudja egész bizonyossággal: anyja-e, nagyanyja-e, vagy régi szeretője, talán dajkája, vagy épen felesége Krénfy úrnak? annyi látható, hogy valami erős viszonynak kell kettőjök között létezni, mert mikor összejönnek, mindig veszekesznek, hanem ha külön vannak, egymást senkinek sem engedik bántani.
Ez a jeles asszonyság állt az udvar közepén.
A cselédek lerakták már a puskát, de ő nem irta alá a capitulatiót.
– Ah ti akasztófára valók, ti gyáva haszontalan nyomorultak; a kik szemetek láttára be hagyjátok törni a ház kapuját, s lekonyítjátok a füleiteket, úgy jöttök előre; takarodtok ebben a nyomban előlem! Hol egy seprű, hol van egy sodrófa; ki innen az udvarról, tekintetes, nem tekintetes, akár úr, akár paraszt; mert ha kapom azt a sótörőt, úgy vágom a fejéhez minden embernek, hogy rögtön kiomlik a béle.
– Eredj az útból asszony, szólt Krénfy, ki restelni látszott a lármát; ne szólj ebbe a dologba. Eredj föl a konyhába, ott a helyed.
– Én menjek? Te nyomorúság bálványa, te reszkető lidércz, te tehetetlen féreg; hát ki vagy te, hogy én velem parancsolni akarsz? Ki vagy te, mi vagy te? Rongyadta rongyházi vagy, a ki ha megharagítasz, úgy löklek ki «velök» együtt ebből a házból, hogy szétmállasz bele. Takarodjatok innen ebben a nyomban. Béres! juhász! tehenes! fogjátok azt a cséplőt, fogjátok azt a villát, verjétek, szúrjátok őket agyon. Agyon mind a hármat!
A pesti fiscalis protestált, hogy őtet ne!
– Te hetes! ereszd el a kutyákat a lánczról. Uszítsd rájok. Kinél van egy puska? Barátom, masinista, kedves barátom. Maga tud lőni. Tegyen abba a puskába három golyóbist, lőjje agyon vele egyszerre mind a hármat.
Hogy azonban sem a béres, sem a juhász, sem a hetes, sem a masinista nem látszottak hajolni a biztatásra, maga gyürkőzék neki a derék asszonyság s hátracsapva főkötője kontyát, hirtelen megkapott egy sulykot s találomra oda hajítá a három úr közé, mely is épen Krénfy úrnak a lábán találta el az öreg hüvelykújját.
– Zárjátok be ezt az asszonyt! ordítá erre mérgében és fájdalmában Krénfy úr. Boros, fogja meg és hurczolja el innen.
Boros uram előre lépett, oly orczával, mely Herkules akármelyik föladatának megfelelni igérkezett.
– Ide ne próbáljon jőni, förmedt rá az élő Meduza, mert úgy képen felejtem, hogy mind a két szeme kiugrik.
Boros uram megállapodott e szóra.
– Engem meg ne üssön az asszony, mert én nemes ember vagyok.
Krénfy, látva hogy ispánja nem mer a veszélyes vadállathoz nyulni, maga ugrott oda s boszusan megragadá a némber karját, mire a dühös asszony azonban hirtelen a másik kezével úgy ütötte arczul, hogy a kalapja a sárba repült.
Krénfy erre bőszült méreggel ragadta meg a némber kuszált haját s a földre teperte, annak vadállati rikácsolása közt.
A körülálló háznép világért közbe nem vetette volna magát, sőt egymást csitítani látszék, hogy senki el ne rontsa ezt a mulatságot.
Fenyéry szivét fenékig felfordítá ez az utálatos jelenet. Odarohant a czivódók közé; szétválasztá őket egymástól, kiszabadítá Krénfy nyakravalóját a némber körmei közől, valamint ennek hajbozontjait Krénfy markából s kétfelé tolva a tépett, fuldokló feleket, véget vetett a küzdelemnek.
Az asszonyi állat megcsókolta Fenyéry kezét, Krénfyt pedig leköpte s azzal nagy átok, szitok között felfutott a konyhába, kihajigálva onnan az udvarra minden megmozdítható edényt; a mi által természetesen csak a fazekakban történt kár, az emberek bátorságos helyekre húzván el magokat.
Krénfy urat egészen kihozta sodrából – vagy mint polgárisultabb nyelven mondanák: egészen decontenancirozta e rosszul rendezett jelenet; nyakravalója helyrehozhatatlan állapotban volt s orczájának épen a leggondosabban borotvált helyein egy pár letörölhetetlen runája maradt az asszonyi körmöknek.
– Várj, hiszen várj! dörmögé magában, nyálazott zsebkendőjével nyomogatva a karczolásokat. Majd megkeserülitek ezt!
Még haragja nem higgadt meg annyira, hogy tudhatná kin álljon inkább boszut: a némberen-e, vagy Fenyéryn, a ki mind ennek közvetett okozója.
Az ügyvéd meg akarta szolgálni napidíját s hivatalához sejtő buzgalommal ajánlkozék Krénfy úrnak, ha nem kellene-e ezt a «szolgálót, vagy micsodát?» criminalis perbe fogni.
– Szolgálót, vagy micsodát? förmedt fel erre Krénfy úr. Imhol van az úrnak napi díja, itt van az úti költsége, üljön kocsira, menjen vissza Pestre. Tisztelem a principálisát. Majd ha beszélni akarok vele, magam megyek hozzá… Szolgálót, vagy micsodát!
A jámbor férfi alig birt magához térni ijedtéből s megkapva a saláriumot, elkotródott szépen, magára hagyva Krénfy urat Fenyéryvel.
– Uram, lesz ön szíves magtárait felnyittatni? kérdezé Fenyéry, a mint egy előszobába értek.
– Én, uram, semmihez sem nyulok. A belső szobában vannak a kulcsok; ott függnek a falon, hanem azokat önnek magának kell onnan elhozni; én azt sem mondom meg, melyik kulcs az igazi, sem azt, hogy melyik ajtóba illik bele; önnek egészen úgy kell képzelnie magát, mint a ki egy idegen házba betört és saját leleményességére van bízva, hogy a kivánt szerekhez hozzá férjen. Én csupán annyiról biztosítom, hogy erőszakkal ellene nem állok; hanem minden ténye ellen tiltakozni fogok.
Fenyéry meg volt elégedve s benyitott a belső szobába. Ott azonban hiába kereste a falon a kérdéses kulcsok csomagát, mert azokat már akkor Krénfy úr hárpiája régen lefoglalta s ott függöttek a fentisztelt sárkány köténye szatying-övébe akasztva; a ki vérben forgó szemekkel várta az eléje lépő fiatal embert.
Krénfy gúnyos kárörömmel nézte a nyitott ajtókon keresztül a bekövetkezendő jelenetet.
A sárkányok királynéjának kezében egy tűzvonó vaslapát volt marokra fogva, mely elszánt akaratot látszott képviselni.
Krénfy úr óhajtotta látni, hogy tépik össze egymást! Legalább csak az orrát harapná le ennek a szépséges fiatal embernek!
Fenyéry udvariasan lépett közelebb s egészen illedelemmel meghajtva magát a kétséges rangú delnő előtt, monda:
– Tisztelt asszonyság, én szivemből sajnálom azt a kellemetlenséget, a mit kegyednek okoztam, s a mennyiben az miattam történt, őszintén bocsánatot kérek.
E szavak oly szíves, oly nyájas hangon voltak mondva, hogy a sárkány fejedelemasszony elszégyenlé magát, hogy azt a vaslapátot kezében tartá, s mintha csak azért vette volna azt föl, hogy valami dolga volt vele, ismét szépen visszatevé a kandalló párkányára.
– Én régebben óhajtottam, és szelidebb úton kegyed ismeretségébe juthatni; de soha sem lehettem szerencsés kegyed által elfogadtatni. Pedig azon esetben bizton remélem, hogy e mindnyájunkra nézve alkalmatlan jelenetek helyett sokkal kellemesebb módon végződhetett volna az egész ügy. Én annyit hallottam kegyed jószívűségét, igaz emberszeretetét magasztaltatni, miszerint bizonyos vagyok felőle, hogy ha az illető felvilágosítással kegyed elé járulhatok, okvetlenül czélt fogok érni. Mert azt én teljesen méltánylom, hogy kegyed a lusta, korhely naplopóktól megtagadja a martalékot, a mit azok követelnek, de én a megye nevében jöendék kegyedhez tisztelettel könyörögni, hogy azon valóban nyomorultakon segíthessünk, a kik azt méltán megérdemlik. Hiszen én jól tudom, hogy kegyednek igen jó áldott szive van s a szegény haldokló árvák, az elhagyott kisdedek látása könyekre indítja. Oh kérem, ne titkolja kegyed e könyeket; ezek egy nő legszebb ékszerei.
A hárpia, Krénfy úr nagy bámulatára, egy széket emelt föl, még pedig nem azért, hogy azzal Fenyéryt kiverje, hanem hogy «tessék leülni reá».
– Oh köszönöm. Kegyed valóban igen szíves hozzám. Mennyire sajnálom, hogy nem lehetett kegyedhez fordulnom legelőször. Hiszem, hogy kegyednek sikerült volna Krénfy urat rábeszélni, hogy a megye közóhajtásának eleget tegyen. Annyival inkább, minthogy mi ezt semmiképen sem kivántuk ingyen, sőt a méltányosság szabta árt azonnal készek voltunk lefizetni s azonfelül kegyednek örökre hálás lekötelezettei lettünk volna.
A sárkánykigyó egészen elérzékenyült: köténye nem volt elég könyeit törülni.
Miért nem beszélt hát az úr velem hamarább? Ha én velem ilyen szépen beszélt volna valaki, a czipőmet is odaadtam volna a lábamról (az pedig ugyan rossz állapotban volt mind a kettő), de én velem azt hitette el ez az akasztófára való (értette Krénfyt), hogy ide erőszakos rablás végett jőnek, hogy az urak elhatározták, hogy minket koldussá tegyenek; így tett engem csúffá az urak előtt, az egész világ előtt, hogy felhuszított mint egy lánczos kutyát, s azután megint be akarta tömni a számat, mert nem is tudom, hogy miért nem hasítottam ketté a fejét a semmire valónak?
E szóknál kitörő mérgében megint felkapta az elkeserült amazon a letett vaslapátot s a mint Krénfy úr ott bámult a nyitott ajtóban, egyenesen neki rohant s ezuttal bizonyára csúffá teszi, ha Krénfy nem elég gyors becsapni előtte az ajtót s a kulcsot hirtelen ráfordítani.
A tigris kalitkájába zárt Fenyéry óhajta véget vetni e népszinműnek s igen nyájasan instálta az asszonyságot, hogy ha elhalaszthatja máskorra annak az ajtónak döngetését, tegye meg az ő kedvéért s inkább keresse ki a sok kulcs közől, a melyik a magtárhoz vezet.
A bőszült amazon ezt igen helyes boszuállásnak találta Krénfy ellenében.
– Tessék; szólt leoldva harczias csipejéről a csomó kulcsokat s kifacsarva a vaskarikából kettőt a sok közől. Ezzel nyilik a vasajtó itt balra a folyosó mellett, ez a másik a lakat-kulcs, mely a rácsajtó vasdorongját fogja. Hanem ez a semmirevaló ide zárt bennünket, most nem lehet kimenni a szobából.
– Majd mindjárt ki fogja nyitni; szólt Fenyéry bizton mosolyogva. Addig is legyen szíves kegyed, igen tisztelt «házi asszonyság», az általam majdan átveendő gabonaneműekért az illető méltányos összeget kezéhez venni.
– Szívesen, szívesen! monda a hárpia. Hanem ebben a perczben fel is nyilt aztán az ajtó s Krénfy úr nem törődve sem a két szeme világával, sem semmi eltörhető porczikájával, esze nélkül rohant be az ajtón, kézzel-lábbal protestálva e veszedelmes tény ellen.
– Egy fillért el nem szabad tőle venni. Ellent mondok, protestálok. Itt én vagyok az úr. Egy félpénzt se vegyen el senki ettől az úrtól, sem ajándékba, sem fizetésképen. Te félbolond asszony. Tönkre akarsz tenni? el akarsz pusztítani?
A némber még tán gonoszabb dolgokat is akart Krénfy úrral mívelni, de Fenyérynek már nem volt kedve azt végig várni.
– Tetszik önnek velem jönni, uram, vagy itt maradni? kérdi Krénfytől, midőn az ajtó már nyitva volt s a kulcsok kezében.
Krénfy természetesen inkább vele ment, s ez által a tragœdia befejezetlen maradt.
– Miért nem lehettem én ottan? hogy láthattam volna az árvák örömét, e nyomorból kiemelt, megszabadított, a világnak visszaadott nép elragadtatását, oh az magasztos látvány lehetett, kenyeret adni ezernyi ezer népnek, visszahívni az életre egy egész ivadékot, felosztani szívét, lelkét, vagyonát, jövendője kincseit egy szenvedő nép között; ez mennyei, ez túlvilági. Ezt a Fenyéryt irigylem és becsülöm, miként senki mást.
Ezt a kitörését a lelkesülésnek Leonora hallatá, a főjegyző magánlevelének elolvasása után, melyben ez az előbb eltávozott alispánnal tudatja körülményesen a Kallósfalván történteket.
Lippay a tarnóczfalvi kastélyban várta be e tudósítást s épen ott ült a szép Dobokyné mellett, kinek gyöngéden emlékbe hozott apró czélzataira iparkodék mindannyiszor megfelelő anecdotákat mondani.
A szép Dobokyné practicusabb oldaláról vette fel a kérdést s azt válaszolá Leonora elragadtatott szavaira, négy gyöngéd újját kecsesen az alispán kezére téve:
– De a mi ezután fog következni, azt úgy hiszem, nem fogja kegyed irigyelni Fenyérytől. Alig hiszem.
– Mi történhetik vele? kérdé Leonora magasan. Talán csak nem fog büntetést nyerni ily nemes, bátor, elhatározó tett miatt, mely által tizezer embert mente meg?
– Itt az alispán úr; tessék tőle megkérdezni.
– Hogyan, uram? szólt Leonora az alispánhoz fordulva, Fenyéryt érheti ezért valami baj?
– Természetesen; felelt az alispán, akkor sem vesztve el jovialis arczkifejezését.
– Például, uram, például?
– Hát legelőször is elveszti minden vagyonát.
– Elveszti? miért vesztené el? Ezt én nem értem. Sehogy sem értem.
– Azért veszti el, mert van egy törvény, a mi azt a büntetést szabja arra, ki egy nemes ember házába erővel betör és ott hatalmaskodik.
– Törvények? Holt betűk! Hol marad a szív, hol az általános emberi kötelességek? hol a felebaráti szeretet? Egy férfi, ki bátran keresztültörve a törvénynek bástyáin, félretéve minden kicsinyes formaságokat, merész lélekkel kiszabadított ezer szenvedőt egyes emberek ördögi kénye alól, nem borostyánt érdemel-e inkább, mint büntetést? Ah, uram, ily törvény nincs a világon, és ha van, nincs biró, a ki azt végrehajtsa.
Az alispán jó kedvvel viszonzá:
– Bizony, alig ha nincs olyan biró.
– Akkor van Isten, a ki azt meg nem engedi történni.
– Minő kár, hogy nem hölgyek ülnek a törvényszék padjain! sóhajta fel Lippay, fél tréfásan, de mélyebb érzelemmel. A prózai férfiak csak a holt betű szerint itélnek.
– És ha így lenne is, Fenyéry nem volt a vagyon bolondja soha. Ezzel nyugtatá magát Eleonora. Szegény lesz, de szívében annál gazdagabb. S lesznek, a kik őt ezen gazdagságaért fogják becsülni.
Az alispán gyönyörködött az exaltált hölgy túlzott beszédében; hisz ő maga is úgy szerette Fenyéryt, mintha tulajdon fia lett volna, s épen azért ingerlé Eleonorát, hogy az mentül erősebben védelmére keljen.
– És pedig még ez nem az egész baj, szegény Fenyéryt még azonfelül alkalmasint börtönre is fogják itélni.
– Börtönre! kiálta fel Eleonora. Nem! az nem lehet! Hisz akkor fel volna fordulva a világ; hisz akkor jelen volna az Antikrisztus országa, a mikor a bűn itéli el az erényt, s visszafelé olvassák az Isten tizparancsolatját! Azonban… nem lehetetlen… nem, minden megtörténhető az ég alatt. Miért ne eshetnék meg ez is. Az evangelium legelső hirdetőit is börtönre vetették. Ők is épen így szenvedtek a közügyért. Jól teszik önök, büntessék, gyalázzák meg, ostorozzák meg őt; annál jobban rá fog illeni a martyr név, s annál jobban fogják őt szeretni, a kiknek szivök az igazi helyen van.
Dobokyné nagyon jó kedvűen kaczagott fel e bohó szavakra, mert az alispán mosolygott. De Lippay mosolygása alatt rejtett könyek voltak, a miket nem vett észre senki.
A piczi tündérke ott hímzett egy ablakmélyedésben, s nem látszott egyébbel elfoglalva lenni, mint ezekkel az egymást követő apró keresztkékkel; valamelyik szónál megszúrta az újját a himzőtűvel, a bibor cseppecske odaesett a szövetre; le sem törülte azt onnan, hanem ott hagyta száradni s eltakarta azt a hímzet gyöngyeivel.
Eleonora ingerelve volt Dobokyné jó kedve által, most már igazán tűzbe jött s heves elragadtatásában többet talált mondani, mint a mennyit akart.
– És ha önök százszor kikaczagják, százszor elitélik őt, én tisztelem, én becsülöm, és ha itt volna, képes volnék őt megcsókolni!
És épen abban a pillanatban nyilt föl az ajtó és lépett be rajta Fenyéry.
Hasonló jelenetek nem csak a franczia drámákban, hanem az életben is akárhányszor történnek.
Fenyéry komoly ember volt, komoly arczczal lépett be, s épen el nem tudta gondolni, miért kaczagnak oly nagyon megjelenésén.
Dobokyné szinte megrontotta magát a nevetésben, melynek rohama nem volt arányban vállfüzője korlátaival.
– Ah! ime itt van. Mintha hívták volna. Leonora! ön igéretét teljesíteni tartozik. Fenyéry úr itt áll előtte.
Leonora egy perczig sem jött zavarba, hanem komoly méltósággal felállt székéről, ünnepélyesen, mint egy áldozatra járuló druida papné, lépett a megdöbbent ifjú elé s megfogva annak két kezét, magasztos hangon mondá:
– Uram, Fenyéry úr; én azt mondtam, hogy önt becsülöm, tisztelem s ezt ismétlem önnek szemében. Tekintsen úgy, mintha ezt édes anyja, vagy édes testvére mondta volna önnek.
És azzal gyöngéden odahajolt Fenyéryhez s annak homlokát ihletteljesen megcsókolá.
Dobokyné visított nevettében e tréfás jelenetre s csak arra jött lassankint magához, midőn tapasztalá, hogy kivüle senki sem nevet, még az alispán sem.
Leonora pedig büszke öntudattal emelé fel arczát, erősen megnyomva a szót, «hony soit, qui mal y pense!» (A miből Dobokyné egy szót sem értett.)
A mulatságos jelenetben senki sem gondolt a ház tündérkéjére, hogy megkérdezte volna tőle:
«Miért lett halvány arczod oly piros?»
Fenyérynek elég jó tapintata volt átlátni, hogy neki most komoly arczot mutatni nem szabad. Az mindig kellemetlen dolog, ha valaki saját bajai miatt támadt rossz kedvét észrevéteti, kivált ha az ember vendég. Különben is azt a bajt maga kereste magának, a kimenetellel meg kell elégedve lennie.
Nem is kellett neki sok alakoskodást játszania, mert valóban nem törődött azzal, hogy saját magával mi történik? A dolog jól ütött ki. A többire nézve meg volt nyugodva.
Szépen megköszönte Leonorának a csókot, s azzal helyet foglalva mellette, tréfás komolysággal kérte fel rá, hogy ha ügyét előveszik a királyi táblán, legyen ott ügyvédje.
Leonora egész komolysággal állítá, hogy ő bizonyosan jobban is megvédné őt, mint akárki más. Szerinte Fenyéry koszorút érdemelne.
– Csakhogy azzal a koszorúval úgy járhatna, szólt az alispán, mint a czigány a lopott süveggel: nem merte viselni, mert félt, hogy megismerik a fején, hanem egyszer éjjel kelt fel az ágyból. «Hát kend mit csinál?» kérdi a felesége. «Hallgass anyuk. A süveget viselem.»
Ezen azután mindenkinek nevetni kellett.
Leonora is nevetett, de annál jobban megharagudott saját magára, hogy miért nevetett.
– De uraim, hogy lehet ilyen komoly dologból tréfát csinálni. Fenyéry úr, én önön csodálkozom legjobban, hogy mit tud ezen nevetni?
– Hát hiszen semmi rendkivüli dolog sem történik velem. Majd egy kicsit becsuknak, ott legalább más visel rám gondot, s ha elképzelem, mennyi kellemes látogatást fogok kapni hajdani szép ismerőseim és ismerőnéimtől, még kellemesnek is fogom találni helyzetemet. Ha pedig kieresztenek (egyszer csak rám unnak) – akkor majd eléldegélek egyik-másik atyámfia, jó barátom, hajdani kenyerespajtásom nyakán; ma itt, holnap amott, olyan mulatságos életem lesz, hogy Lavotának sem volt különb.
Dobokyné most már egész érzékenységgel, egész szánalommal szólt bele, hogy «bizonyára mindenütt igen szívesen fogják látni».
– Oh ez iránt nem aggódom, felelt könnyű vérrel Fenyéry; Csejti Gazsit úgy is épen most hagyta el a lengyelje, majd beszegődöm hozzá – lengyelnek.
Azon időben nagyon népszerű dolog volt birtokos nemeseink részéről a muszka földről átmenekvő lengyel patriotákat felfogni. Ki mentül magasabb rangú lengyellel birt, annál nagyobb dicsőség volt házára nézve.
Leonora ezekért a rossz élczekért szerette volna kötőtűjét anyailag keresztül szúrni e könnyelmű fiatal kabátján.
– Hogy tud ily könnyen beszélni oly súlyos balesetről?
– Hisz ez máson is megtörtént és sokkal kisebb ok miatt. Hát ha egy éjjel elkártyáztam volna vagyonomat és most semmim sem volna. Nem kellene-e könnyen vennem akkor is?
E szavaknál Iréne felkelt himző asztalától s hirtelen kisietett a szobából.
Nem sejté senki, hogy mi baja lehet? Hanem a mint a szép Dobokyné felállt, hogy karját Lippay karjába fűzve, a mindig kedves táblabirót néhány gyöngédebb szóra a szomszéd termekbe átvezesse s Fenyéry egyedül maradt Leonorával, a derék delnő komolyan szemrehányó szóval mondá neki:
– Ön rossz húrt pendített meg, kedves barátom, kedves testvérem (mondjuk így, hogy kedves testvérem).
Fenyéry kezet adott rá: és kérdezé, hogy mit vétett?
– A midőn ön oly könnyelműen beszélt vagyona elvesztéséről, az én kedves tündérkémnek nagyon rossz érzéseket okozott.
– Hogyan?
– Úgy, hogy igen élénken emlékezteté őt saját bátyjára, ki valóban kártyán és könnyelmű pazarlással vesztegeté el minden vagyonát.
– Valóban, nagyon ostobául viseltem magamat; mondá Fenyéry megilletődve.
– No lássa. Az ilyen fiatal gyermek nem bir annyi emberismerettel, hogy megitélhetné, miszerint a könnyelműség a férfiaknál őket ért csapások fölött, csak a világnak mutatott álarcz s elszomorodik rajta, hogy azok mind ily szívtelenek. Pedig én tudom, hogy önnél ellenkezőleg van az eset. Azért ezt a hibáját jóvá kell tennie.
– Mutasson kegyed utat és módot és én örömmel cselekszem.
– Menjen, keresse fel Irént azonnal. Bizonyosan az angol kertben fogja őt találni. Lássa, mennyi bizalmam van önhöz; magam utasítom önt hozzá, a kit tulajdonképen őriznem kellene. Ez csak önnel történik. Menjen és győzze meg felőle, hogy az nem érzelemhiány, nem kérgesszivűség, a mi a férfiakat könnyelműen nézeti a balsors szemébe. Menjen ön, testvérkém.
Fenyéry engedett a komoly szónak. Valóban bánta, hogy a kedves kis jólelkű teremtésnek meggondolatlanul szomorúságot okozott és sietett őt felkeresni.
Mint Leonora mondá, épen az angol kertben találta őt.
A leányka, a mint őt megpillantá, hirtelen felszárítá finom zsebkendőjével szemeit, azt hivé, hogy így nem fog azokon meglátszani, hogy sírt.
Fenyéry észrevette azt. Egy gyöngéd, finom lélekkel volt dolga, melynek tiszta tükrén még a lehellet is meglátszik.
Nem tagadhatá meg magától, hogy szíve annyira elfogódott e perczben, hogy nem tudta magát elhatározni, vajjon megszólítsa-e, vagy egyszerűen üdvözölve úgy tegyen, mintha csak véletlenül találkozott volna vele és ismét tovább menjen?
Oh a férfiak oly ostobák ilyen helyzetben; – értve az okosabb részt, mert a bolondok mindig készen vannak valami semmit nem mondó phrasissal, a mi csak a nyelvnek adott dolgot.
Fenyéry elfogultsága annál nagyobb lett, midőn Irén egyenesen hozzá lépve, szemeibe tekinte azokkal a mélybe látó, okos szemeivel, s karját megfogva, mondá:
– Jó, hogy jön.
A fiatal férfi nem tudá, mi történik vele?
Jó, hogy jön! ki értené ezt? Hiszen még alig váltottak egymással szót. Egymást alig érdekelhetik.
Irén karját az ifjuéba akasztva, komoly, érdeklett hangon kérdezé tőle:
– Igazán elveszti ön vagyonait?
– Kétségtelenül. Ebben meg kell nyugodnom.
– És ez nem a legnagyobb baj önre nézve. Ön csorbát szenved becsületében is?
– Az is nagyon valószinű. Az ilyesmi együtt jár.
– De ön nem aggódik azon, mert tudja, hogy vannak jó barátai, tudja, hogy a kik eddig becsülték, bukása után még jobban fogják becsülni.
Fenyéry könnyedén mosolygott és fejét tagadólag rázta.
– Ezt nem tudom. A szerencsétlenség mindig megvetést szül; a bukás egyuttal becstelenség. Olyan helyen nem mardok, a hol ismernek.
Irén egy vén hárs mohos oldalához támaszkodék. Egészen egyedül voltak; a kertben dolgozó cselédség sokkal távolabb volt, hogy sem szavaikat hallhatta volna.
– Nincsenek önnek barátai, a kik önt megmenthessék? kérdezé oly hangon, mely szilárd, elfogulatlan akart lenni, de mégis úgy reszketett.
– Azok csak kötelességöket teljesíthetik és az rájok nézve szomorú kötelesség lesz.
– Elitélik önt.
– A törvény igen.
– De a világ nem.
– A világ? szólt Fenyéry, szomorún mosolyogva s azzal tárczájába nyulva, egy kis vékony arany gyürűt vett ki abból, mely két összecsavart fonálból látszott állani. – Lássa kegyed: tiz évi ismeretségem volt egy leánykával, még mint gyermeket ismerém. Szüléi szerették volna, ha nőmmé lesz s előttem mindig azt beszélték, hogy a leányka mennyire ragaszkodik hozzám! ő előtte pedig arról, hogy én mennyire szeretem. És meg is lehet, hogy jó férj és nő lett volna belőlünk. Már jegyben jártunk, nem sokára meg kellett volna esküdnünk. És most ez eset után ime visszaküldték jegygyürűmet, azzal a hideg tudósítással, hogy már mást gondoltak.
Irén lihegő kebellel vevé kis finom ujjai közé a vékonyka gyürűt, arczán az látszott, hogy örül valaminek e mondottakból, pedig hiszen ez elég szomorú dolog.
– Ez legjobb mértéke annak, hogy bukott ember mit várhat a világtól? sohajta Fenyéry.
– Hátha talán nem volt oka ennek a hölgy? rebegé Irén, a gyürűt forgatva ujja hegyén. Hátha szülői kényszerítették annak visszaküldésére?
– Ah, nagysád, egy nőt, a ki szeret, nem lehet kényszeríteni. Egy nő, ki annak jegygyürűjét, a kit szeretett, ujjára vonta, csak önkényt vonhatja azt le onnan és nincs hatalom a világon, mely őt annak elhagyására birja, saját meggyőződésén kivül. És én ezt a meggyőződést igazán nem is vehetem rossz néven szegénykétől. Jól meggondolva a dolgot, nem is nagy kedve lehet valakinek egy oly kezet elfogadni, melyre még lánczot is tehetnek, s összekötni sorsát egy férfiuval, a ki a helyett, hogy ősi kastélyba vinné menyasszonyát, az oltártól egyenesen a börtönbe vándorolhat. Ilyen lemondást senkitől sem kivánhatok s még csak meg sem ütközöm rajta, hogy gyürűmet visszaküldték.
És azzal kezét nyujtotta Fenyéry gyürűje után, hogy ismét visszategye tárczájába.
Hanem a vékony aranyfonál gyürűcske ez alatt, hogy? hogy nem? Iréne ujjára csúszott, arra az alabastrom fehér ujjra, s a lyánka összefogta kezét s visszatartá azt.
Hanem arcza oly szokatlanul égett, és szemei úgy ragyogtak e perczben.
Keblének elfogultsága meg-megszaggatá a szavakat, a miket mondott.
– Fenyéry! Meglehet, hogy önt a törvény elitéli oly tettért, a mi önnek nemes szivét tanusítja. Meglehet, hogy ön szegénységre jut. Az is meglehet, hogy balesete után a világ elzárja magát ön előtt, hogy a kik legjobb barátai voltak, azok elitélik, hogy nevét meg fogják bélyegezni… Akkor jusson önnek eszébe, hogy van egy lény, ki önnel kész megosztani szegénységét; kinek ön előtt háza és lelke nyitva áll, ki önt fölmenti, ha el van itélve, s ki büszke lesz azon nevet viselhetni, melyet mások igaztalanul megbélyegeztek…
A kedves gyermek szép szemei könyben úsztak e szavaknál, olyan szép volt, oly való, oly égi szépség; egy elragadó tünemény, a milyen csak ritka boldog halandónak jelenik meg életében.
– És most emlékezzék ön arra, a mit mondott; rebegé a leányka és oda mutatott az ujját átszoritó vékony kis gyürűre és azután összeszorítá azt mind az öt ujjával, mintha igy akarná kimondani azt a gondolatot: «ha egy nő annak gyürűjét, a kit szeret, ujjára felvonta, azt onnan semmi hatalom sem képes elvenni!»
És ezzel elfutott onnan. Mire Fenyéry utána nézett, már eltünt előle.
A fiatal férfi egy új világot látott maga előtt. Nem az az ég, nem az a föld, a mi az elébb. Ő maga sem ugyanaz többé. Valóban egy szívvel több volt keblében: egy szívvel, a mely tele-tele boldogsággal, érzelemmel, reménységgel!
Alig tudta, mint jutott fel újra a kastély termeibe, ott sehogy sem találta magát többé vissza elébbi helyzetébe. A társaság minden tagjainak olyan visszás válaszokat adott; ebédnél olyan szórakozott volt, hogy az alispán komolyan aggódni kezdett miatta, a szép Dobokyné pedig meg is szólította, hogy szokás szerint megint el ne aludjék itt közöttük.
Csak Leonora látszott jól értesülve lenni.
Irén az egész ebéd alatt meg nem jelent az asztalnál. Azzal menteté ki magát, hogy rosszul van, kénytelen szobájában maradni.
Leonora félre hivta Fenyéryt.