– Ön gyaníthatja, hogy mi oka Irén elmaradásának. Önnek a stoicismusa még jobban elvadította őt. Ő ugyan nem szól egy szót is arról, hogy mit beszélgetett ön neki, de én megszoktam az emberek arczaiból olvasni, különösen Irén lelkét keresztül-kasul ismerem. Ön a helyett, hogy gyöngéden megengesztelte volna őt, bizonyosan cynicus hidegséggel beszélt előtte sorsa felől s ez az, a mi Irénnek legrosszabbul esik. Annyit mondhatok, hogy Irén nagyon haragszik önre, kedves testvérkém; nekem ugyan nem szól, de valahányszor önnek nevét eléhoztam, mindig mintha galvanicus ütés érintette volna idegeit. Az én psychologiámnak ez is sokat mond.

Fenyéry arcza gyönyörteljesen mosolygott.

Leonora pedig, ki nagy emberismerő és olvasni tud az arczokból, mindjárt átlátta, hogy ez megint nem egyéb, mint gúnymosolygás s keményen megfeddé érte kedves testvérkéjét.

– Nekem sehogy sem tetszik ez a gúnymosoly, kedves barátom, sem önhöz, sem általában fiatal emberhez nem illik az a blazirt kedély, ez a gúnyos fitymálása minden föllengésnek, ez az örökös negativ tartás minden érzelem ellenében; mi egészen más úton haladunk s bár mennyire tiszteljem is önt, ha ön e diogenesi phlegmát, gunyort akarja szenvelgeni, akkor mi önnek határozott ellenségei leszünk.

Fenyéry megragadá a delnő kezét és csókjaival halmozá el azt és oly jó kedvűen kaczagott bele.

– Hogy bohóskodik! suttogá Dobokyné.

– Hogy erőszakolja jó kedvét a bánatra, gondolá Lippay magában.

– Hogy gúnyolódik, hogy affectál! haraguvék Leonora.

Pedig oly igazán boldog volt, miként boldogok azok, a kik az égben vannak.

X. A BOLDOG LABYRINTHOK.

Könnyű most ügyvédnek lenni. Mai világban csak jó emlékező tehetség kell hozzá, a paragraphusok bő ismerete, megfelelő stylus curialis, jó két talp, mely nem fárad el a járás-kelésben; a többi mellékes dolog.

Hajdan művészet, virtuozitás volt az ügyvédség, a pör hasonlított egy gyönyörű lovagjátékhoz, egy szellemi tornához, hol ügyesség, merészség, tárgy- és helyismeret nagy előnyöket adtak; mikor már lováról le volt verve a hős, még akkor is felülkerülhetett, s megesett, hogy az alperes exequálta a felperest, ha ügyvéde bátor és nevének megfelelő dalia volt. Az igazi ügyvéd kezében jó eszköz volt minden világi tényező, a tisztújítástól kezdve fel az országgyűlésig; a kitérések, kifogások, mellékútak gyakorlatában alkalma volt remekelni; egy szóval, minthogy már benne vagyok a classicus hasonlításokban, a hajdani ügyvéd oly viszonyt képez a mostanihoz, mint a négy szilaj paripát kormányzó kocsis nyaktörős útakon a locomotivon ülő tender-vezetőhöz, kinek egyéb gondja nincsen, mint hogy ki ne menjen a kerékvágásból.

A Krénfy contra Fenyéry pör olvasása valódi gyönyör lehetne egy igazi ügyvédre nézve. Mindkét fél ügyésze remekelni akart e válságos ügy eldöntésében, melyben a rokonszenv, az emberi jogok, a becsületesség kétségtelenül Fenyéry részén voltak, de a kérlelhetlen törvény még világosabb jogot adott a felperesnek.

A birák szíveik szerint mind kénytelenek voltak Fenyéry tettét helyeselni, de a jog szerint el kelle őt itélniök. Lippay maga aláirta a tanúvallomást azon ember ellen, kit az életben tán legjobban becsült, legjobban szeretett.

Az első biróság rokonszenve csupán annyi jót tehetett irányában, hogy szigorú itéletét szabad lábról engedé neki feljebb vinni a hétszemélyes táblára.

Jószágai elvesztését nem gátolhatta meg. Azokat még ezen évben elfoglalá a brenóczi uradalmak birtokosa s többé a nagy kiterjedt uradalmat nem háborítá az a közbe tolt földdarab, melyért a brenóczi ősök annyi áldozattal, haraggal és erőszakkal küzdöttek valaha és mindig sikertelenül.

Fenyéry pöre ezzel a felsőbb régiókba vitetett át.

A kérdés második pontja volt a személyét illető büntetés.

Ezalatt azonban egy szerencsés eset jött közbe.

Minden oldalról szerencsésnek lehet azt nevezni, nem csak azért, mert véletlen, de mivel nagy jótékonysággal hatott mind a mi ügyeinkre, mind azon emberekére, kiket e regény folytán nem fogunk megismerni.

Ugyanazon évben, a midőn a felső megyéket az éhhalál ostromolta, hazánk alsóbb megyéiben nem csekélyebb csapás fenyegeté a közjólétet.

A mi kedves Dunánk, kit a vers «hazánk szíverének» nevez, ugyanazon vers sóhajtása szerint «be sokszor megárad». Dunamelléki elménczség ilyenkor azt szokta mondani, hogy «kicsiny a Duna», tudniillik nem fér belé a víz. A mi pedig belé nem fér, az kiönt a vidékre s elpusztít husz-harmincz falut s egynehány ezer embernek megint nincs kenyere.

Ismét kenyérről van szó! Erről a kimondhatatlan prózai tárgyról, melynek olyankor eszünkbe sem kellene jutni, a mikor regényt irunk és olvasunk. Ez a rettentően leverő tanúbizonysága az ember földi származásának, szellemi kisebbségének. Az emberi büszkeség semmi előtt sem lehet annyira megalázva, mint a kenyér előtt.

A jámbor táblabirák szinte tudták azt, hogy a kenyér milyen nagy szerepet játszik a földi tényezők között, s egyik közép megyében, melynek vidékén a kenyérpusztító elem minden évben garázdálkodott, összeültek a nemes rendek s megvizsgálva a megye térképeit, elhatározták, hogy a nemes folyót eddigi szabadalmaiban megszorítandják s a hol túlságosan regényes kalandor hajlamból illetlen kanyarulatokat képez, ott egy szép átmetszést követnek el rajta, s kényszerítik azontúl egyenes úton járni.

E bölcs terv annak rende szerint határozatba is ment, az átmetszés kijelöltetett a térképen vörös tintával, a költségvetés is megtétetett; hanem…

… ekkor azok a tisztelt hazafiak, a kiknek a földén keresztül kellett volna húzatni az átvágásnak, felemelék az ő pálczáikat és azt mondták, hogy ebből ugyan semmi sem lesz.

Volt közöttük egy pár nagy birtokos, egy csoport kis birtokos, ezek nem engedték jogaikat, ellenálltak, pörlekedtek, mérnököt, küldöttséget megugrattak, a jelpóznákat feltüzelték, gyűléseken czivakodtak, perlekedtek, a sok perből, perorvoslatból kényelmes gát készülhetett volna már mind a két partján a kérdéses folyamnak, mely évről-évre nem szünt meg azontúl is a nemes közbirtokosság szénáját, szalmáját a pörben forgó félszigetről betakarítani; hanem azért egy hajszálnyit sem engedett senki a maga jogaiból.

Nem is igen bátorkodott már minden gyenge szívű ember e per bolygatásához fogni, mert annyi volt már abban az egymással ellenkező itélet, parancsolat, határozat, hogy a ki tisztába akart volna jönni, semmi hatalom sem mentheté meg, hogy az öt érzékét oda ne veszítse.

A mondott évben új veszélylyel fenyegette a jövő tavasz az alvidéket. A felföldön roppant havak estek, a miből gyanítani lehete minden prófétai ihlet nélkül, hogy rendkivüli árvizek fognak aláomlani s lesz ismét siralom országszerte.

Volt azon időben az említett megyének egy vasszívű alispánja, a ki az előre sejtett veszélyen törődve, egy szép napon parancsot adott ki a járásokban, hogy kétezer szekér huszezer emberrel jelenjen meg a vitatott félsziget előtt.

Azon a napon ő maga oda vezérlé az egész sereget, s a nélkül, hogy a birtokosoknak csak jóreggelt is kivánna, helyet méretett az ásandó új medernek a félszigeten keresztül, neki állított embereket, szekereket, s meghagyta mindenkinek, hogy ha az ég rájok szakad, se hallgassanak senki szavára, hanem ássák, hordják a földet, mig benne tart.

A meglepett közbirtokosság félreverte a harangokat e rettentő erőszakra, protestált, opponált, teljes tehetsége szerint; fenyegetőzött törvényekkel, visszatorlásokkal; senki sem hallgatott rájok s huszezer embert lehetetlen volt birtokukról kihajigálni.

A sérelmet vallott felek nosza futottak Bécsbe – Budára! Fellármáztak minden törvényhatóságot, orvoslatért a rajtok elkövetett istentelen, égbekiáltó erőszak ellenében. Mint rendén is volt, egy pár hét alatt meg is kapták, a miért jártak; a magasabb hatóságoktól kiadatott a parancsolat az alispánhoz, hogy a míg a kérdés mibenléte bővebben megvizsgáltatik, addig ne merje folytatni az erőszakos folyamszabályozást.

Arra az időre épen készen is volt az alispán a munkával. A Duna már akkor szépen folyt a félszigeten keresztül. Tessék ezt repellálni.

S e vakmerő tény által, melyben ily sérelmesen megbántotta a birtok igaz jogait, megmenté az egész vidéket örök időkre a szokott Istencsapásától.

Ez analog esetben sok mellékes körülmény hasonlított azokhoz, a mik Fenyéry perében előfordultak.

Az alispán a megye határozatát foganatosítá; ezt cselekedte Fenyéry is.

Amaz törvényellenes hatalmaskodást követett el a nemesi szabadalmak ellenében; Fenyéry bűne is épen ez volt.

Ott az országos csapás elhárítása volt a merész tett indoka; Fenyéryt is ugyanaz buzdítá.

A megtörtént tett sikere ott teljesen igazolá a heroicus orvosi műtét helyességét; itt szinte úgy.

E hasonlítások váltak Fenyéry ügyének nagy egészségére.

Azt ugyan a törvénykiszolgáltatás legfőbb piaczain sem neki, sem az alispánnak nem engedheték el, hogy a közjog tályogaiba olyan merész keresztvágásokat mertek tenni, az alispánnak alkalmasint fel kellett mennie ad audiendum verbum, mely állapot a közéletben veszélyes crisis fogalmául volt feljegyezve. Fenyéry is megkapta itéletét, miszerint az általa sértett birtokos, ha fejváltságával megelégedni nem akar, egész birtokát lefoglalhatja. Hanem azért az alispán orráról senki sem mondta azt, hogy hosszabb lett, mint azelőtt volt; s Fenyéry minden egyéb büntetés alól teljesen fölmentetett, visszakapta ügyvédi oklevelét s neve nemcsak megyéjében, de az egész hazában az ünnepeltek közé lőn sorozva.

Az, hogy vagyonát elveszté, bánatra nem érdemes bohóság. Huszonöt éves korában, eleven észszel, tele szívvel minden ember gazdag!

MÁSODIK RÉSZ.

EMBER CSAPÁSAI.

I. A NYUGTALAN LÉLEK.

– Kedves Irénem, kedves kis tündérem! mi megválunk egymástól. Én nem maradok önnél tovább. Én nem akarok azon a tájékon maradni, a hol diadalt ül az igaztalanság s büntetést kap az erény. Nekem ez a Fenyéry senkim és semmim, nem is kellene rá semmi gondomnak lenni; azt sem foghatják rám, hogy szerelmes vagyok bele, elmultam negyvenhat esztendős; teljes életemben távol tudtam magamat tartani minden bohóságtól, de ha mégis eszembe jut, hogy minő igazságtalanság történt egy nemesszívű férfival; – mert bár tudom, hogy ön előtt, kedves Irénem, nem tünt ő fel valami kellemes alakban, de azért a kérges külső alatt valóban tiszta, nagy lélek lakik; és ha eszembe jut, hogy e nagy léleknek, ki míg gazdag volt, annyiak jóltevője tudott lenni, most földönfutóvá kell lennie, ajkamig jön a keserűség. Nem, kedvesem, nem élhetek tovább azzal a gondolattal, hogy ez annyiban marad. Mondják, hogy szenvelgő, bolond vagyok; mondják, hogy olyan ügybe ártom magamat, a mihez semmi közöm; nevessenek ki; mind azzal nem törődöm semmit. A megmentett ezerek hálasóhajtása felmegy az égbe, de nem megy fel Bécsbe; szükséges, hogy azt valaki felvigye. Az a valaki én leszek. Úgy is mindig szoktam magamnak olyan dolgot keresni, mely rám nem tartozik; most ez lesz az. Én eljárom a minisztereket, agyonbeszélem a referendáriusokat, kisértete leszek valamennyi udvari ágensnek; ha az ajtót bezárják előttem, bemegyek a kulcslyukon; úgy is «czifra asszony»-nak hínak a parasztok. De meg nem nyugszom addig, a míg vissza nem disputálom Fenyéry itéletét. Azért ne is vegye rossz néven tőlem, kedves Irén, hogy elmegyek; ne is iparkodjék marasztani, mert bizonynyal elmegyek. Ez föltett szándékom és ettől el nem állok.

Hogy e hosszú mondolatot Leonora tartá, azt említenünk is fölösleges azok előtt, a kik vele ismeretesek.

A szép Dobokyné nevetve kérdezé:

– De hát miből fog Bécsben élni oly hosszú ideig?

– Az az én gondjaim közé tartozik; ha negyvenhat évig megéltem tisztességesen, a nélkül, hogy valaki azt mondhatná, miszerint megcsaltam, vagy koldultam tőle, ezután is csak megélek. Azért, kedves Iréném, ez órától kezdve már csak vendég vagyok önnek házánál, még pedig olyan vendég, a kinek be van fogva a szekere.

Irén nem is iparkodott a jeles delnőt marasztani, sem elválását alkalmatlan érzékenykedéssel nem igyekezett nehezíteni; sőt maga segített neki a szükséges holmikat csomagokba rakni, bőröndjeit elrendezni, maga gondoskodott útikészleteiről. Az elutazás órájában is megkimélte minden elájulástól, szívgörcsőktől, a mik olyan illendő kisérők hasonló catastropháknál. Még csak nem is sírt, midőn őt utoljára megölelte, megcsókolta, midőn a kocsiig kikisérte, mely a kapu-bejárás előtt állt felpakolva.

– Erős szív, kedvesem, csak erős szív! un coeur ferme! biztatá őt Leonora, kinek magának is oly erejébe került könyeit vissza parancsolni, hogy kínjában minden ismert nyelven elmondá Irénnek, hogy csak erős szíve legyen; pedig a jó lélek csak saját magát akarta azzal biztatni.

– És ha válni kell, váljunk gyorsan, mondá hirtelen felszökve a hintóba. Adieu!

A kocsi elrobogott; Leonora szemeit törlé, midőn senki sem látta már és suttogá magában:

«Erős szíve van annak a gyermeknek. Un tête d’enfant, et un coeur de lyon.» Ezt a mondást mindjárt fel is jegyezte naplójába.

Mindig ilyennek ismeré ezt a lánykát. Szíve tele érzelemmel; mert oly finom, hogy egy párja vesztett madárka szenvedésit is megérzi, s érdekkel tud viseltetni egy beteg hangya sorsa iránt, de tud parancsolni magának! Mennyire szerette őt, talán anyját sem jobban: még sem mutatta ez érzést; pedig képzelhetni, mennyire rosszul esett neki. Maga Leonora is csak egy hajszálnyira volt attól, hogy elfeledve spartai jellemét, a leghevesebb könyekre fakadjon, s kedvenczét átölelve, ott minden ember előtt össze meg összecsókolja; és ez aligha meg nem történt volna, ha Iréne legkisebb kezdeményezést tesz rá. Derék leány volt, hogy nem tette. Erős szíve van.

Az egész úton adott foglalkozást ez a gondolat Leonorának. Mire Bécsbe ért, egészen ki volt eszméjében dolgozva az a szilárd, belül szellemgyöngéd, kivül aczélkemény jellem, mely nem sír, midőn szíve jobb felétől örökre megvál. E csodás ellentétekből még csodásabb lélektani bonyolulatoknak lehetett támadni, melyeket Leonora mind a leggyönyörűbben megfejte, azokat egymással kiegyezteté, s naplójába, mely életbölcsészettel tele volt, fel is jegyzé érdemeik szerint.

Bécsben azután beszállt azon vendéglőbe, melyet Irén előtt kijelölt, hogy legelső leveleit oda intézze, a míg a sors más megállapodási helyet mutatand számára; ott egy szerény szobácskába felhordatá holmiait, s midőn már ideiglenes kényelembe tevé magát, hogy uti fáradalmait kipihenje, kopogtatnak az ajtaján.

– Ki az?

– Egy hölgy. (Ismerős hang.)

Felnyitja az ajtót. És ime ki borul a nyakába? Senki sem más, mint az ő kedves kis vasszívű tündérkéje.

– Hát ön itt? kérdi Leonora, ki nem tudta, hogy örüljön-e, vagy ijedtében sikoltozni kezdjen?

– Egy órával hamarébb érkeztem önnél.

– S miért jött?

– Ugyanazon okból, a miből ön.

És ezen azután elkezdtek kaczagni és sírni, és újra kaczagni és sírni, mint a hogy philosophok nem volnának képesek tenni, a hogy csak nők tudnak egyszerre sírni és kaczagni szíveik mélységes érzelméből.

Leonora, igéretéhez híven, kisértete lett a referendariusoknak, ijedelme az agenseknek és fátuma minden rangon levő hivatalbeli embernek, a kinek legkisebb befolyása volt a Fenyéry-perben.

Egy hónap alatt úgy ismerte már a miniszterek, kamarások, titkos tanácsosok bejárásait, mint egy húsz esztendeig szolgált sollicitator és rettegésben tartott minden embert, a kiknek szerencséje volt megismerkedni élőszóval elmondott vezérczikkeivel.

A derék urak kénytelenek voltak őszinte bámulattal nyilatkozni az asszonyi ékesenszólásnak ily különös mértékbeni adománya felett s a hideg lelte őket, a mikor nevét a kihallgatásért folyamodók között olvasták, mert ettől menekülni nem lehetett; ez nem engedte magát emberi nyakról lerázni, ez elől hiába tagadta el az ember magát, ott is rátalált, a hol legbiztosabbnak érezte magát s nem tágított, nem engedte magát kidisputálni; úgy tudott kérni, okoskodni! ez képes volna az ördögöt rábeszélni, hogy mosdjék szappannal.

Hanem azért a per még is elveszett.

Az a hit, hogy egy peres ügyben a birákhoz szaladgálás, informálás változtat valamit a dolgok folyamatán, valóságos babona, egyenlő szűk felfogás a jégeső-hárítóval, a zivatar elleni harangozással és a sympatheticus gyógymódokkal.

Fenyéry vagyonvesztési pere minden felebbezésen elbukott…

– Már pedig én azért sem teszek le róla; szólt a védnő kis tündérkéjéhez, kinek az volt a dolga, hogy míg ő az illető országos urak szíveit rettegteté, az alatt Irén családi összeköttetésénél fogva azok urnőihez lelve bejuthatást, két oldalról segített a jó urak számára meleggé tenni a poklot.

– Én még most sem adom fel ügyünket, monda Leonora egy reggelen, egy nagyon sáros, piszkos reggelen, felkapcsolt volantjai, szürke harisnyái, csatos felczipői, s hóna alá csapott esernyője jelképei által gyaníttatva, hogy ma ismét nyakába ölti a várost, még pedig annak oly érthetetlen utait, a hova nem kell elegáns öltözékben menni. E tekintetben különben sem igen volt alkalmazkodó.

Irén sohajtva kérdezé, hogy hová akarja azt még feljebb vitetni.

– Az Istenhez! szólt Leonora, esernyőjét malasztteljesen emelve magasra. Én nem állítom, hogy különös nagy reményem van, miszerint az égből egy pár menykövet imádkozom alá, melyek a felperest és másokat eszökre térítsenek, de folyamodom az emberi szíveken uralkodó Istenhez. Oh, gyermekecském, az Isten nem fogyott ki csodatételeiből most sem. E felől majd fogok én önnek egy történetet beszélni, hanem most arra nem érek rá, mert mennem kell és estig alkalmasint nem is jövök haza, addig is adieu, kedvesem.

A védnő és a kis tündér megcsókolták egymást, azután az előbbi kopogó felczipőivel végig csattogott a folyosókon; Irén utána nézett az ablakból, s látta, mint vágott keresztül az utcza közepén, nem igen keresve, hogy hol kisebb a sár?

Irén egész nap egyedül volt a vendéglőben, semmi kedve sem lehetett kimenni. Az eső megpihenés nélkül szakadt egész késő estig; a zuhogó víz úgy tombolt az ablak fölötti rézcsatorna csövében, mint valami kínjában kaczagó elkárhozott lélek, a ki jobb szállás hiányában oda vette magát. Irén egész nap azt hallgatta, és rajzolgatott egy kis képet, melyen egy zuhogó hegyi patak volt és az átvezető híd le volt törve, s két ember úgy áll a két parton és nem tudja, hogyan jusson át egymáshoz? Az egyik férfi, a másik leány. Azután este is lett, besötétedett; a lámpákat is meggyujtogatták, Leonora még sem jött haza.

A két hölgy szobái egymásba nyiltak, a miért azokat úgy rendezték el, hogy az egyiket használták ebédlőnek, a másikat hálószobának.

Irén vacsorát rendelt mindkettőjük számára, vizet forralt a theának; jó meleg szobára várta Leonorát.

Azután, hogy még sem jött, csengetett a pinczérnek, hogy hozza fel az estebédet. Sokszor hallotta azt a jókedvű babonát, hogy ha valakit nagyon várnak az ebéddel, és azután már nem győzik várni, akkor csak szaporán tálaltatni kell, mire az étel az asztalon van, a várt személy is ott leend.

Most az egyszer különös kivételképen ez eset nem teljesült be. Leonora nem jött meg és Irén egy falatot sem tudott enni; minden étel elhült, megfagyott, a theakatlanból kifőtt a víz és Leonora még sem jött haza.

Irén már komolyan aggódni kezdett, a midőn egyszerre meghallja a nagy eső-tocsogásban az ismerős kopogásokat; még künn az utczán meghallotta azokat, száz hordár, utczakölyök, kofa s egyéb sárban járó teremtés lépései közől kiismeré az ő sarkos czipőinek csattogását.

Előre kifutott eléje a lépcsőkig.

Nem csalatkozott; csakugyan ő jött.

Köröskörül csupa sár volt, mintha hajtóvadászatról jönne s lóháton vágtatott volna keresztül turfás lápokon és márga földeken s azoknak minden szinű sárpecsétjeit hozná magával. Kalapja, köpenye keresztül ázva, keztyűi paczallá téve.

– Az Istenért, Leonora, hol járt ön? kérdé aggódva Irén, és sietett barátnéját mentül előbb a meleg szobába vinni, vizes ruháitól, czipőitől megszabadítani, s addig feleletet sem várt kérdésére, míg ismét szárazba nem öltözteté, azután ismét nem engedte szóhoz jönni, míg a kis theás asztalt oda nem vonta a kandalló mellé, a honnan Leonorának föl sem volt szabad kelni a kényelmes karszékből; lábai alá egy puha zsámolyt tett és azután teletölté findzsáját theával, azt megitatta vele, tányérján darabokra szelé a sültet s csak azután foglalt ő is helyet mellette és olyan elégültséggel nézte, mint fogyasztja Leonora a kettőjök számára rendelt vacsorát és theát, mintha az saját étvágya volna.

– Ön nyugtalanul várhatott engem, szólt végre Leonora, midőn kissé magához birt térni e működésből; tudom, a várakozás a legnehezebb föladat, ez próbálja meg legjobban a philosoph lelket. Messze jártam, aligha nem jártam ma négy mértföldet. Azt hiszem, meg is áztam egy kicsit. Nem vehettem az esernyőnek semmi hasznát, az eső még nagyobb cseppekben hullott róla rám. De nem tesz semmit.

– Miért nem fogadott fel egy bérkocsit?

– Ah, az nem lehetett kedvesem. Nem olyan helyen jártam, a hol bérkocsi kell; látja, hogy elmerültek a czipőim. Az mind gyerekség. Nem árt nekem. A kholera idején, mikor annyira el voltam foglalva a betegekkel, sokan kérdezték, nem félek-e, hogy én is megbetegszem? Oh, én nem érek rá beteg lenni, nekem nincs arra időm! Most is azt mondom. A kinek a lelke úgy el van foglalva, semmi hatása arra a test törékenységének. Egész nap ma ülök le először.

– De hol jár ön annyit?

– Azt majd elmondom egyszer. Istent kisérteni jártam, annyi bizonyos, és aligha sikertelenül. Mától fogva igen jó reményeim vannak.

– Hogyan? kérdé Irén rendkivül érdekelve.

Leonora leönté az utolsó csésze theát, megmelegíté kezeit a kandallónál; a hideg csak most látszott belőle kimenni tökéletesen. Vagy talán nem a hideg volt az, hanem valami sötét bús történetre való visszaemlékezés, mely jobban megborzogatja az ember testét, lelkét, mint a nedves zivatar?

– Azt mondtam ugy-e kegyednek, hogy egy különös eseményt fogok elbeszélni, ha visszajövök, melyben csodálatos jelensége van annak, hogy azon általános szellem, kit a felvilágosodás hamis bölcsei úgy szeretnének megtagadni, vízzé, léggé tenni, vegytani alkatrészeire szétbontani, most is úrkodik az emberek sorsa felett és tanúbizonyságait adja lételének ott, hol legjobban kétkednek azon. Iréném, az Isten él! Azt mondom, hogy az Isten él. – Csak ezt a kis történetet hallgassa meg.

Leonora bezárolá az ajtókat, meggyujtá az éji lámpát, új szenet rakott a kandalló tüzére, s akkor arra kérte Irénét, hogy előbb feküdjenek le szépen, mielőtt elbeszéléséhez fogna, mert ez olyan történet, a mit az ember csak úgy mer végig hallgatni, ha takaróját fejére húzta, s bizonyossá tette magát felőle, hogy ajtók és ablaktáblák jól be vannak zárva, ágy alá és szekrénybe sem rejtette el magát senki.

Oda künn most is egyre szakadt az eső, s a rézcsatornában zuhogó víz infernalis párdalt bömbölt a kandalló kürtőjében helyét nem találó széllel; az utczákon nem hallatszott már egyéb, mint egy-egy elkésett kocsi robogása, mely olyan sokáig eltart, míg el tud enyészni.

A két hölgy olyan félve bújt fekhelye menedékei közé, csak ott érzi az ember magát igazán bizton az éj és a képzelet rémei elől.

– Kedves Irénem, kezdé Leonora, egy történetet fogok önnek elmondani egy ember életéből, melyet a napokban kellett egész iszonyatosságában megismernem. Ezen ember Brenóczi István gróf. Elég szomorú emlék alkotja e név ismeretét önre nézve. Ön eléggé tudja, minő büszke, önmagával eltelt ember ő. Ez a gőg nagy szerencsétlenség volt azokra nézve mindig, a kik vele érintkezésbe jöttek valaha. Ön hallotta talán már egyszer azon catastrophot életében, mely őt Cynthia grófnő anyjának férjévé tette?

– Nem hallottam.

– Azon igen csodálkozom, mert sokan tudják. Ő egy fiatal leányt elcsábított, s szülei tudta nélkül titokban felvitte magához Bécsbe. A leány egy nyugalmazott huszártiszt gyermeke volt, kit a gróf azzal szédített el, hogy majd nőül veszi. A gróf sokáig rejtve tartá a leányt, ily nagy városban könnyű ismeretlenül maradni; hanem azért egyszer mégis, midőn épen kedvesét látogatni ment, a mint titkos szállása ajtaján belépett, a leány helyett annak apját találta az elfogadó teremben. A vén katona addig szót sem váltott vele, míg az ajtót be nem zárta mögötte, s akkor elővett egy pisztolyt a zsebéből és bemutatta magát, hogy ő annak a leánynak az atyja, a kit a gróf elszöktetett. Brenóczi István azt hitte, hogy a sértett apa párbajt akar vele víni, s késznek mondta magát minden elégtételre. Oh nem uram, szólt az apa, itt csak egy pisztoly van, ez nem párbajvívásra való. És azután tudtára adta a grófnak, hogy ezúttal semmi egyéb választása nincsen, mint vagy főbe lövetni magát, vagy elvenni azt a leányt nőül, a kit elcsábított. A gróf szabadkozott, a mint lehetett, de utoljára is kénytelen volt átlátni, hogy elszánt emberrel van dolga, ki őt vonakodás esetében oly hideg vérrel lövi főbe, mintha csak czélba lőne, s kénytelen volt beleegyezni. Ekkor felnyitá az apa a mellékszoba ajtaját; ott volt egy pap, két tanú és egy halvány reszkető nő. A katona bemutatá előttök a grófot, megmondá neki, hogy ez a két tanú a menyasszony két testvére, a pap pedig nagybátyja, s ez által megfosztá őt attól a reménységtől is, hogy a tanúk előtt tiltakozzék az erőszak ellen vagy őket kényszerített házassága körülményei ellen bizonyságokul használhassa. Meg kellett neki esküdnie az elcsábított leánynyal, aláirni a házassági kötvényt, folyvást a pisztoly végével homlokán. Mikor a szertartásnak vége volt, az örömapa, a násznagyok, az eskető pap vették holmieiket, magokat ajánlották, kocsira ültek és elmentek haza. A menyasszonyhoz nem szóltak egy szót is, nem bánták azontúl, akármi történik vele.

István gróf kétségbe volt esve. Nagyszerű kilátása volt egy előkelő herczegnővel leendő összeköttetésre, ki vén volt ugyan, de gazdag és egy ranggal magasabb a grófnál, s most ez im szét volt tépve, semmivé téve, s a helyett beültetve a családba egy névtelen köznemes leány, kinek apja nyugdíjból él, testvérei prókátorok és a ki neki már azelőtt kedvese volt.

A gróf rögtön elküldé új nejét maróthi jószágára, ott egy kis szerény lakba számüzé, a honnan a nőnek soha sem volt szabad még csak a megyei székvárosba is kimenni.

Ott szülte számüzetése első hónapjában Cynthiát a szerencsétlen grófné, ott nevelte őt hét éves koráig, még tán emlékezik ön arra a mélabús arczra, mely olykor a tarnóczi kastélyban megjelent; ön lehetett akkor tán négy éves.

Cynthia hajlama ön testvéréhez még ezen időktől kezdődik.

A gyermek érezni látszott anyja szenvedéseit, s mindig rejthetetlen gyűlölettel viseltetett azon körök iránt, honnan anyja számüzve volt, s daczosan kereste a rangján alóli társaságokat.

Midőn atyja és testvére Brenóczra jöttek lakni, őt elvették anyjától, s ott nevelteték magok előtt; anyját csak nagy ünnepeken volt szabad meglátogatnia, mindig egy udvarmesternő kiséretében, ki rendesen úgy bánt Cynthia anyjával a maróthi házban, mint egy cseléddel; a mit azonban Cynthia százszoros mértékkel fizetett vissza neki a brenóczi kastélyban.

Azt tartották felőle, hogy soha gonoszabb, boszantásokra találékonyabb gyermek nem volt nálánál a földön; de én sokszor láttam őt anyjánál, ott olyan volt, mint a galamb, csupa szeretet, csupa gyöngédség, ki a komoly szenvedő hölgy minden arczmozdulata előtt remegett.

Az anyja néhány év mulva azután meghalt. Cynthiát fölvitték Bécsbe! El kellett válnia játékszereitől, játszótársaitól s egész parasztos magaviseletétől.

Ott szép, bájos delnőt neveltek belőle, a ki csillaga lett az előkelő köröknek.

Részesült mind azon bálványozásban, mire szépsége és helyzete följogosítá. Keze által a Brenóczi család ismét új gyémánt kapocscsal fűzhetett egy új ragyogó nevet törzsfája leveleihez. Voltak főurak, kik boldognak tartották volna magokat, ha neveiket elfogadná. Sőt beszéltek egy németországi fejedelmi család ivadékáról is, ki két izben megújított ajánlatot tett István gróf előtt.

Cynthia mindazokat visszautasította.

Mire vár még? mondák az emberek egymás között. Minő szerencse után jár még képzelődése?

És a midőn így keresték a magasban Cynthia elképzelhetetlen eszményképét, akkor egyszerre kisült, hogy a grófnő egy vagyontalan köznemes ifju után ábrándozik, kivel gyermekkorában tán együtt játszott szembekötősdit, s kit azóta sem feledhet. Ez az ön testvére.

Ki birná leirni azt az elkeseredést, mely a brenóczi grófok szivét ellepte, midőn a botrány kitudódott. Hogy kaczaghatott az egész világ!

Herczegek helyett egy korhely köznemes, egy tekintetes úr!

– A gyalázatos parasztvér! kiálta István gróf, kit kétségbeejtett az a gondolat, hogy az ő megbocsáthatatlan összeköttetése által egy köznemes leánynyal, ez a vérszerinti vonzalom az alsóbbak után, mint valami átkos testi kór, ivadékról ivadékra átmegy s elkorcsosítja a Brenócziak ibolyaszinű nemes vérét.

A leány a legborzasztóbb szellemi kínzásokon ment ezután keresztül, hogy gyűlölt hajlamáról lemondjon. Ön sajnosan tudja a következményeket, hogy Cynthia ezt nem tevé, hanem makacsul, megtörhetetlenül maradt szívének első, örök hajlama mellett, s szerencsétlenné tette általa mind magát, mind önnek testvérét.

Testvére, Illés, a grófnak első házasságából, egy angol myladytől származott fia, párbajra hívta ki testvére gyűlölt kedvesét, a hol az hatvan lépésről lőtte meg a grófot tomporán, hogy az összerogyott és elájult. Azt mondják, hogy ha Illés lőtt volna elébb, amannak kellett volna elesni, de barrierben lőttek, s Illés gróf néhány lépéssel közelebb akarta őt még ereszteni, hogy lövése halálos legyen.

Ez eset után Cynthia megfogadtatá kedvesével, hogy Illés grófot mindenütt kerülni fogja, tudva azt, hogy mihelyt ez fölgyógyuland, nem nyugszik addig, mig ellenfelét föl nem találja, s egyik kettőjök közül halva nem marad. Cynthia irtózott a találkozástól, s kedvese fölfogadá előtte becsületére, szerelmére, hogy el fogja magát rejteni Illés gróf elől.

És azzal úgy eltünt a szerencsétlen ifju, hogy senki sem tud felőle semmit, még mi sem.

… Irén szomorúan sohajta föl.

Leonora folytatá az elbeszélést.

– Csak Cynthia maga tudá Tarnóczy hollétét. (Nem akarom keresztnevét említeni, tudom, hogy az önre nagyon bánatosan hat.) Egy izben azonban a grófok egész véletlenül rájöttek e jól őrzött titokra. Éppen Brenóczon voltak, jószágaikat zálogba adni Krénfynek, midőn ez egy levelet kapott a szerencsétlen ifjutól, ki abban régi gonosz uzsorását felszólítá, hogy küldjön számára valami összeg pénzt, mely összeg erejéig ő az adósok börtönében van letartóztatva. Ezt a levelet irta Strassbourgból.

Irén sírni kezdett keserűen.

– Istenem. Legnagyobb ellenségének ir, midőn baja van és nem nekem.

– Büszke volt ahoz folyamodni, a ki őt annyira szereti, a ki érte annyit áldozott s inkább folyamodott ahoz, a ki őt megrontotta. Ez férfierény kedvesem… Krénfy nemcsak hogy kedvet nem érzett magában a kivánt pénzt megküldeni neki, hanem azonfölül még a levelet is megmutatá a grófoknak, a miből azok megtudák, hogy Tarnóczy oly helyzetben van, a honnan még csak el sem futhat előlük.

– Irgalmas Istenem! kiálta Irén, dobogó szívvel emelkedve föl fekhelyéről.

– Ne aggódjék, kedvesem. Engedje tovább mondanom. Illés gróf elmondá e tudomását Cynthiának és fölszólítá, hogy ha azt nem akarja, miszerint ő rögtön fölkeresse Tarnóczyt, mondjon le őrült hajlamáról.

– Istenem, Istenem! És lemondott-e?

– Másnap reggelig határidőt kért gondolkodásra, éjszakára atyjával Maróthra utazott, hol anyja tölté szomorú napjait, s reggel tudatá Illés gróffal, hogy nem mond le szerelméről. A gróf még azon órában elutazott.

Iréne ajkain megfagyott a szó, keblében elállt a lélekzet.

– És a midőn Illés gróf Strassbourgba megérkezett, Tarnóczyt már akkor nem találta ott. Előtte való nap ki volt fizetve adóssága – egy Krénfy által kibocsátott váltóval.

– Ah! sóhajta megkönnyült kebellel Irén, s a felakadt vér annál sebesebben kezdett szívében dobogni. Ez mégis különös.

– Illés nem tudott az eseménynek magyarázatot adni; hogy ez Cynthia ténye volt, azt tudta jól, de hogy mikor és mi úton vihette ezt végbe, az keresztülláthatatlan talány volt, miután Cynthiának Krénfyvel találkozhatni, vele beszélhetni sem ideje, sem alkalma nem volt, nem lehetett.

Ez a rejtély sokáig megoldatlan maradt a grófok előtt. Egy napon azonban, midőn a farsangi vigalmak évszaka elkezdődött, herczeg ***, kinek régi kiváltságai közé tartozik a saisont megnyitni, szokott meghivó jegyével ismét megtisztelé a Brenóczi családot. István gróf nagy megütközéssel vevé észre, hogy a meghivó lapon csak az ő neve és Illés grófé volt fölirva. Máskor Cynthia grófnő is különösen megszokott azon nevezve lenni. A gróf azt hivé, hogy ez bizonyosan a titkár hibájából történt s a herczeg szórakozottságból nem vette észre az etiquette-hiányt, hogy a grófnő is külön meg nincs nevezve a családi meghivó jegyen. E figyelmetlenséget éreztetni akarta István gróf a herczeggel, s az estélyen csak fiával jelent meg, Cynthiát otthon hagyva.

A herczeg azonban egy szóval sem kérdezé tőle, hogy hát a grófnőt miért nem hozta el magával, a mire pedig István gróf különös finom, udvarias keserűségeket tartott már előre készen. Nem volt alkalma azokat elmondani.

A második estélyre ismét megküldé hivókáját a herczeg István grófnak, s arra ismét csak az ő és fia nevei voltak fölirva.

Regényekben rendesen csak a hármas szám a teljes, hanem az nagyon rosszul ismerné Brenóczy Maróth István jellemét, a ki azt hinné felőle, hogy ő hasonló meglepetésekből a harmadikat is elvárja. Rögtön elment személyesen *** herczeghez, komolyan megtudandó tőle, hogy mi akar az lenni, hogy mikor egy előkelő ősnemest társas ünnepélyre hívnak, családjának bármely tagját kifeledik a meghivásból.

A gróf beszéde a herczeggel egész késő estig tartott. Közel volt már az éjfél, midőn hintaja palotája kapuin berobogott.

Pitvarnokától kérdezé, hogy Cynthia grófnő megérkezett-e?

Régen alszik, válaszolták neki; azzal először fölment szobáiba, ott sokáig járkált egyedül, cselédeit elküldé aludni, s mikor mindenki elcsendesült a háznál, akkor vevé gyertyáját, s egyedül átment Cynthia szobáiba.

Az előteremben aludtak a grófnő szobaleányai, azoknak meghagyá, hogy a míg ő a grófnővel fog beszélni, addig öltözködjenek föl, s várjanak a társalkodónő szobájában, a míg csengetni fog nekik.

Azzal benyitott Cynthiához.

A grófnő nagyon keveset szokott aludni, most is ébren volt, s megdöbbenve látta atyját belépni hálószobájába e szokatlan órában és e szokatlan feldúlt arczulattal.

– Ébren van ön? kérdezé a gróf, betéve maga mögött az ajtót, s azzal leült egy karszékre Cynthia ágya elé.

– Cynthia, szólt hozzá reszkető, elfogódott hangon. Én maga felől egy gonosz történetet hallottam, a melytől beteg vagyok, sokkal betegebb, mint valaha voltam életemben. Már kétszer történt rajtam olyan megbántás, hogy egy magas körből, melynek ön egyik csillaga volt, egyszerre kihagyták az ön nevét és csak rólam egyedül emlékeztek meg fiammal. Én az ön irányában történt sérelmeket nem szoktam eltürni. Én ismerem azon kötelességeket, a mikkel mint apa, családomnak tartozom, s még a lehelletet is megtorlom, a mi az ön nevére homályt vetne.

Valóban e szavakat mondá István gróf, a finom, mosolygó udvaroncz, ki igazi képét nem szokta mutatni senkinek. Most valódi hangjával jelent meg leánya előtt.

– Én kérdést tettem e figyelmetlenség iránt, folytatá a gróf; most jövök *** herczegtől, a ki a következő történetet mondá el nekem. – Történt egy éjjel, hogy én és ön azon házban háltunk meg, melyben az ön anyja lakott. Én, mint őr, feküdtem az alsó szobában, ön mint fogoly a felső teremben. Mit őriztem én? családom becsületét. Mit vesztett el ön? Azt, a mit én őriztem.

Cynthia reszketett e szavakra, arcza elfehérült…

(Talán Irén épen úgy reszketett, úgy halaványult el, ki csak elbeszélni hallá azon történetet, a mit amannak át kelle élni.)

– Ön éjszaka, midőn mindenki aludt, folytatá a gróf, megszökött a házból; nem tudom, hogyan? nem tudom, merre? csak azt tudom, hogy megszökött. Egyedül, gyalog, késő éjjel visszament Brenóczra. Rejtelem, kimagyarázhatlan titok, hogy történt? de megtörtént, hogy ön Brenóczon éjszakai órában a kastély mostani urával találkozott; őt, nem tudni hogyan, rávette, hogy az ön gyűlölt kedvesét megszabadítsa. Ez tény; ezt bizonyítani nem kell. Kétséget, találgatást csak az a kérdés szenved, hogy «mi áron?» Azon ember, kivel ön a brenóczi kastélyban találkozott, mosolygva mondja a történet elbeszélése után, hogy öntől megtagadni semmit sem lehet.

Cynthia hideg, mozdulatlan halott volt e pillanatig, mint kit egy rettentő álom tart koporsójához szegezve s hallgatja, mint szegezik annak fedelét reá; de e szóra, e meggyalázó szóra, ha halott lett volna is, ki kellett törnie koporsójából.

– Atyám! Ez hazugság! Én anyám házát adtam el neki a kért összegért.

A gróf nehéz lélekzetet vett.

– Tehát ön megvallja, hogy ott volt. Így jobb. Attól remegtem, hogy ön tagadni fog, s kényszerít hazugságok miatt megpirítanom.

Azzal csengetett a gróf, a bejövő komornától egy pohár vizet és theáskanalat kért, s midőn az kiment, tárczájából egy összehajtogatott papirtokocskát vett elő, azt szétbontotta, abban valami fehér por volt; csendesen beletöltötte a vízbe, mely abban rögtön zöld színt váltott s a mint a theáskanálkával felkavargatá, lassankint sötét lilaszínbe ment át, s ha abba hagyta a kavargatást, sűrű, nehéz seprűben ülepedett le a pohár fenekére.

A gróf sokáig nem szólt azután egy szót is, csak a pohárba kevert nedvet kavargatá.

– Mi fog történni most? kezdé végre hosszas hallgatás után. Ez esemény közhírré válik, minden ismerős körben beszélni fognak róla; már is érzem az emberek gúnyos hidegségét, melylyel minden nyomon találkozom; az emberek, kik máskor mosolyogva siettek elém, most sietnek elmenni mellettem; ha megszólítok valakit, rövid szavakkal válaszol; fiam házassági viszonya rögtön félbeszakadt Pálmafy grófnővel; Illés ez órában utazik a külföldre, hogy soha többé e városba ne jőjjön. Én sem várhatom meg itt a reggelt. El akarok menni még sötéttel, hogy képemet ne lássa senki és elrejtem magamat a maróthi remete-lakban, a mit sietek visszaváltani azon embertől.

Cynthia zokogva rejté arczát párnái közé. Kétségbe volt esve.

A gróf csendesen kevergeté a kanálkát a pohárban.

– Most önre nézve csak egy teendő van hátra, Cynthia: úgy gondolom, hogy ön maga is jól tudja azt. Kell mondanom talán?

– Nem tudom; rebegé a szerencsétlen hölgy, kit az eszmélet kezde elhagyni.

– Nem tudja ön? Azon nagyon csodálkozom. Egy magas rangú delnő, egy Brenóczi Cynthia grófhölgy, egyike a legünnepeltebb nőknek az egész birodalomban, elveszti jó hírnevét, a világ becsülését, családja czímerét beszennyezi, világbotrányává lesz; – és akkor nem tudja, hogy mit cselekedjék? Igazán nem tudja ön, hogy mit kell tennie?

A kínzott leány csak fejével inte, hogy nem tud eszmélni.

– Úgy tehát én vagyok kénytelen azt megmondani, szólt a gróf felemelkedve székéből s a felkavargatott poharat odanyújtva Cynthiának. Ön meg fogja ezt inni.

– Istenem! mi ez? kiálta eliszonyodva a leány.

– Mi volna? Méreg. Biztos, csalhatatlan szer. Fogja ön.

– Atyám! sikolta a hölgy s a rettegés görcseivel ragadta meg apja kezét. Mit akarsz? Mit akarsz velem tenni?

– El akarlak temetni. Meg akarlak siratni. Tisztán akarom nevedet letenni a sírba. A halottaknak mindent megbocsátanak, a halál mindent kiengesztel. Meg kell halnod.

Cynthia az irtózat kétségbeesésével veté magát párnái közé, minden tagján a hideg veriték futott alá s nyögött a haláltól való félelmében, mely kínosabb, mint maga a halál.

– Nyomorult. Gyáva; mondá a gróf, letéve az asztalra a poharat. A pór vérében van a gyávaság.

E szavakra elfojtá nyögését, reszketését Cynthia s összeszedve minden lélekerejét, odafordult atyjához, ki hideg vérrel állt ágya előtt.

– Nem. Én nem félek a haláltól, rebegé. Kész vagyok meghalni minden órában, mikor Isten úgy akarja. De nem lehet meghalnom így, a hogy ön kivánja; ily rögtön, ez ismeretlen italtól, e kétségbeesett lélekkel; oh atyám, ne nézzen rám ily megölő szemmel, hisz az elveszi eszemet.

A szegény leány félaléltan rogyott le ágyáról, de a gróf felfogta őt és visszafekteté párnáira és azután odaült ágya szélére és gyermeke fejét ölébe vevé és felbomlott hajfürteit lesimogatá, a hogy kedves, szeretett gyermekkel szoktak bánni nyájaskodó szülők. És szólt hozzá édes megnyugtató hangon:

– Ne félj, ne félj Cynthia. Szép Cynthiám. Kedves leányom. Tudod, hogy mennyire szerettelek mindig. Ha nem mutattam is, de annál inkább éreztem. Hiszen büszkeségem, boldogságom voltál. Ne remegj. Térj magadhoz. Így. Szünj meg remegni. Ez nem illik tehozzád. Légy erős, a milyen mindig voltál. Rendezd el fejed alatt párnáidat, takaródat vond kebledre szépen, hajfürteidet szorítsd főkötőd alá; ne légy illetlen zavarban. Ne félj, én itt leszek melletted mindig. Biztatni, vigasztalni foglak; az én kezem fogja tartani a poharat, ha a tied remeg. Mintha beteg volnál, s én nyújtanám a megmentő gyógyszert. Ne félj. Nem fog ez fájni; nem okoz semmi kínt. Hatása rögtöni. Én itt leszek veled és ölemben fogom tartani fejedet és lezárom szemeidet és lecsókolom ajkaidról az utolsó lehelletet. Oh légy nyugodt.

A leány pedig a borzadály őrületétől sikolta fel és kirohanva ágyából, odaborult atyja lábaihoz és görcsös kezekkel, kétségbeesett lélekkel ölelte át annak térdeit.

… Irén lelkére oly iszonyú hatása volt e jelenetnek, hogy miként a kínzott hölgy maga, felszökött ágyából s odafutva Leonorához, annak ölébe rejté el arczát, rebegve:

– Oh ez irtózatos rege. Ne mondja ön tovább. Végezze el. Megölte-e leányát ez ember?

– Nem. Nem. A rettegés az őrültség erejét, ékesenszólását kölcsönzé Cynthiának. Elmondá, hogy nem tud, hogy nem akar meghalni, hogy kedves előtte az élet, hogy kész atyját követni a világ bármely ismeretlen zugába, ott elrejtve s elfeledve örömtelen napokat élni; minden pillanatját az ő vigasztalására, nyugalmára szentelni: de meghalni nem tud, nem akar, nem lehet neki.

A gróf gyűlölettel és megvetéssel taszítá el magától leányát s a düh és utálat hangján kiálta rá:

– Ne érj hozzám.

A leány a földön vonaglott, mint egy féreg, mint egy elgázolt, megtaposott féreg.

Brenóczi István még folyvást a méregpoháron tartá kezét, szemeit leánya alakján, ki e tekintet alatt százszor kínosabban látszott meghalni, mint ama rettegett méregpohártól.

A gróf újra felkavargatá a leüllepedett salakot a kis arany kanálkával, míg az egészen lilaszínűre festé az egész pohár vizet, s akkor hideg, tompa hangon mondá leányának:

– Tehát, ha te meg nem teszed, majd megteszem én.

S azzal a méregkelyhet saját ajkához emelte.

Irén csaknem leroskadt már a beszéd alatt. Leonora megszánta a szegény leánykát, helyet csinált neki saját ágyában, odavonta maga mellé, betakargatá szépen s azután tovább mesélt neki, mint a dajka szokott mesélni altatott gyermekének, ki félve rejti magát védő keblére a mesélt rémek elől, miktől elég behunyni szemeit, hogy azok ne bánthassák.

Cynthia őrült sikoltással kiálta fel atyjának ez iszonyú mozdulatára:

– Anyám! anyám az égben!

És abban a pillanatban kihullott Brenóczi István kezéből a pohár, s cserepekre törve pattogott szét a padlaton; jobbja mereven esett alá oldalára. Egy merev, elbámuló tekintetet vetett maga elé s azzal egy szó nélkül végig zuhant a padozaton.

A sikoltásra és zörejre betörő cselédek két aléltat leltek a szobában. Cynthiát vissza fektették ágyába s orvosért futottak. Cynthia csak két óra mulva tért magához; István gróf csak harmadszori érvágás után.

Legelső szava, a mint felébredt, leánya utáni tudakozódás volt. Azt mondá, hogy látni akarja őt.

Cynthia nem ügyelt saját gyöngültségével, sietett atyja fekhelyéhez.

A büszke Brenóczi István grófot nem lehete megismerni e pillanatban.

– Gyermekem, suttogá, midőn orvosai hátra vonultak, hogy őt egyedül hagyják leányával. Egy századot álmodtam keresztül. Többet, mint a mennyi egy egész hosszú emberéletben megtörténhetik; oh mi jó volt felébredni! Nem jó az az álom oda át, nem jó az ott. Ne keressük azt fel idő előtt.

És azután beszélt leányának iszonyú dolgokat, a miket önnek, kedves jó Irénem, nem jó volna meghallani. És azután arra kérte Cynthiát, hogy ne hagyja el őt soha, maradjon mellette. Oly jó lesz nékik egymással élni együtt csendesen, minden zajtól elvonulva, emberek társaságától távol és azután bocsánatát kérte leányának mindazon fájdalmakért, miket neki okozott.

Midőn Cynthia a büszke gróf szemében e soha nem látott könyeket látta megjelenni, odaborult zokogva keblére és sírt oly hosszan, a milyen hosszan jól esett fájdalommal teljes tele szívének.

Kérte atyját, hogy ő bocsásson meg neki és bocsánata jeléül ölelje meg.

A gróf csak nyögve tekinte rá és nem teljesítheté kivánatát. Az a jobb keze, melylyel a méregpoharat ajkához emelé, meg volt a széltől ütve s örökké mozdulatlanul hevert ott mellette.

E naptól kezdve Brenóczi István egészen megváltozott. A dölyfös férfiúból csendes, alázatos ember lett; a síma, mosolygó világfi egy megtört, roskatag alak most, kit gyakran láthatni reszkető fővel, megnyomorodott tagokkal a város csendesebb helyein sétálgatni, egyedül leányától kisérve, annak karjába kapaszkodva; s korán reggel már ott áll hintaja a templom előtt. Nem a báltermeket többé, most a templomokat látogatja. Olyan későn jönnek rá erre a gondolatra az emberek, hogy az egyetlen úri szállás, a honnan senki keserűséget nem hoz magával vissza: a templom. Meg kell törve, őszülve lenniök, érzékeik felét elveszteniök, míg erre a gondolatra jutnak.

Azután megint az egész napot azzal tölti, hogy kikocsikázik leányával valamely félreeső városnegyedbe, kocsiját megállítja valamelyik téren s akkor neki indul szegény embereket látogatni. Felkeresik a betegeket, a nélkülözőket, kikérdezik bajaikat; itt élelmiszert, amott orvosságot szereznek a szűkölködők számára; gondoskodnak téli tüzelőjökről; elhagyott árvagyermekeket felruháznak, mesterséget tanulni visznek; megállnak beszélgetni mindenféle nyomorult emberrel és ez így megy napról-napra; eső, hó, zivatar nem tesz különbséget nálok; mindennap megújítják ezt a járást s az öreg grófnak nem hogy ártana e megviselő foglalkozás, sőt erőt látszik neki adni, midőn napról-napra látja, mint javul választott szegényeinek állapota.

Ha őt valami véletlen baj gátolja a kimehetésben, akkor Cynthiának egyedül kell megtenni ez utat. Most már nem félti őt a gróf: egész nap távol lehet, a nélkül, hogy egy gyanakodó tekintettel megbántaná. Hisz tudja, hogy jó helyen jár, – a szegények, a nyomorultak között.

Ily alkalommal találkoztam vele egyik külvárosban. Én épen a tizenkettedik nagy befolyású személytől jövék, ki által a tizenharmadikhoz kelle bejutnom, hogy attól megtudjam, vajjon a tizennegyedik nem mozdíthatna-e Fenyéry ügyén valamit? Cynthia rögtön rám ismert s egészen meglepett az által, hogy ott kisérő cselédje láttára megölelt és azt mondá, hogy örül láthatni. Gyermekkorában igaz, hogy nagyon szeretett, mert anyjának csaknem egyedüli barátnéja voltam, hanem a későbbi események mégis nagyon valószínűtlenné tevék, hogy Brenóczi grófnő engemet megismerjen Bécs utczáin. Kérdé tőlem, hogy mi járatban vagyok? Én kitérőleg feleltem neki: ügyeim, bajaim vannak, a miket el kell intéznem. Ő rögtön egész készséggel ajánlá, hogy utasítani fog, hogy kihez forduljak leginkább. Itt kénytelen voltam neki megmondani, hogy jóságával lehetetlen visszaélnem, miután épen a brenóczi uradalom oka minden bajainknak, s az ellen járok informálni. Ő nem látszott érteni szavaimat. Őszinte elbámulásából bizonyossá levék, hogy egy szót sem tud a legközelebbi félév alatt történtekről. Mennyire el kell zárkózva lennie a világtól; a legcsekélyebb hír sem hatott hozzá az egész hatalmaskodási esetből, mely Fenyéryre oly rossz következéseket hozott. Én azután elmondtam neki mindent. Látszott arczán, szemein, mennyire új dolgok ezek rá nézve mind. Rosszul esett neki, mikor azt találtam mondani: most már a brenóczi urak teljesülve láthatják sok százados vágyaikat, hogy a birtokukba benyuló kis uradalom nem okoz fehér foltot térképükön. Ő elhalaványodva kérdezte, hogy hát van ez ügyhöz valami köze a brenóczi családnak? Én vállat vontam. Erre ő azt mondá, hogy másnap, úgy mint ma, jőjjek össze vele korán reggel ismét ugyanazon helyen, akkor valamit fog nekem mondani, a mi ez ügyben nagyfontosságú lehet. Nekem is egy gondolatom támadt, mindig azt hittem, hogy a grófoknak is van szívök, csak úgy, mint más embernek, csak hogy jobban el tudják titkolni, hogy hol van? Meg akartam kisérleni, ha rátalálnék-e egy ily elrejtett szívre? Ma reggel azt mondtam, midőn eltávozám: én appellálok az élő Istenre! Hanem az Isten megelőzte ohajtásomat, előbb járt ott, – a hova én őt hívni akartam.

A megjegyzett kapu alatt várt reám már a grófnő; úgy látszott, hogy ő még előbb sietett megjelenni a találkán, mint magam. A mint meglátott, rögtön elém jött. Karját kezembe ölté, egy esernyő alá bújtunk mind a ketten, s azzal vitt magával vizen, sáron keresztül a leggonoszabb külvárosi utczákon jobbra és balra. A vízre, sárra csak most kezdek már emlékezni, akkor az ő szavai foglalták le testemet, lelkemet.

Azon kezdé legelsőbb is, hogy segíteni nem lehetetlen az elveszettnek hitt ügyön. Tegnap értekezett családjok ügyvédjével, a ki igen megnyugtató választ adott felhívására. Az itéletet megmásítani már nem lehet, minden perújítás hasztalan volna. Kegyelmet senki sem adhat itt, csupán csak a nyertes felperes. Egy új jogvitát kell tehát az iránt támasztani, hogy ez ügyben a felperes nem Krénfy, a rövid ideig tartó zálog birtokosa, hanem a Maróth grófok, mint Brenócz örökös urai, s így a foglalás őket illeti; az ügyvéd azt mondá, hogy a kérdésnél csaknem bizonyos a siker.

Akkor aztán a Maróth-családnak szabadságában áll a neki itélt Fenyéry-uradalom helyett a hatalmaskodó fejváltságát, kétszáz forintot fogadni el. (Zárjel között mondva: ez engem boszant, hogy Fenyéry fejét csak kétszáz forintra becsülik.)

Irén megcsókolá e parenthesisért Leonora arczát.

– Nemde, kedvesem, Fenyéry minden «kellemetlen» szokásai mellett is többet ér ennél az összegnél? Az eszme igen szép, mondám én Cynthiának, de a hogy én Brenóczy grófot ismerem, alig merem reményleni, hogy ez alkalmat egy szívbeli nemes tett véghezvitelére el ne szalaszsza. Ha hölgy volna, a kitől függ az ügy, nem kételkedném; de a férfiak a mennyivel gyöngébbek a szerelemben, annyival tartósabbak a gyűlöletben. A férfi törhetetlen, ezt én jól tudom, daczára annak, hogy minden századbeli irók a legmakacsabb álarczossággal az ellenkezőt akarják bebizonyítani.

Ekkor mondá el nekem Cynthia grófnő ama borzalmas történetet, mely a férfiak legbüszkébbikét a legalázatosabb emberré tevé. Brenóczy István gróf nem az, a ki volt. Egy komor, túlvilágra gondoló férfi lett belőle, mint a kinek jobbja már elzsibbadt a halállali kézszorítás miatt.

Cynthia biztosított róla, hogy pár nap alatt indulni fognak Brenóczra, s István gróf maga sietteti az ügy rendbehozását. Az ember nem tudja, hogy meddig él.

Én csodálkozva kérdezém: «atyjával is közölte már e dolgot?»

Ő azt felelé, hogy István gróf teljes jóváhagyását adta a tervhez.

Kénytelen voltam megölelni és megcsókolni a derék hölgyet.

– Önnek bűbájos hatalommal kell bírnia atyja felett.

– Csak egy szavamba került az egész, felelt ő vidoran, de e vidor arcz kifejezését meghazudtolák azok a méla nagy szemek, a melyek úgy nem értenek a mosolygáshoz.

Kiváncsi voltam megtudni, minő szóval vehette rá a grófot e hirtelen határozatra.

Egyszerű az; tudtára adá István grófnak egész tervezett kivánatát s azt tevé hozzá, hogy ha ebben megegyez, akkor ő – lemond Tarnóczy iránti szerelméről.

– És lemondott? kérdezé Irén.

– Kolostorba fog menni.

És e szónál mind a két hölgy kénytelen volt elhallgatni, hogy megsirassa azt a szenvedő nőt, a kinek egész élete nem volt egyéb, mint áldozat.

Olyan lassan, mint a csendes sírás, hallgatott el oda künn is az eső és a zivatar; még egy pár csepp, még egy sohaj és elaludt a vihar mindenütt; künn az utczán, s benn a szívekben. Vajjon minő álmai voltak?

II. A TALÁLKOZÁS.

Krénfy urat, mint a száraz mennykő, érte az a kellemetes újság, hogy Brenóczy István bele akar avatkozni a Fenyéry-pörbe, sőt a felperességet egészen magának vindicálja.

– Ah ez irtózatos! kiálta az ajtókat rugdosva maga után. Dühében nem kivánt csekélyebb elégtételt a természettől, mint hogy a föld nyiljék meg s nyelje el a földet, vagy szakadjon le az ég, vagy legalább küldjön hevenyében ide egy üstököst, a ki tengelyéből kiüsse ezt a csillagzatot, a hogy rossz poéták szoktak dühöngeni, kiket nem hallgatott meg imádottjok, vagy kiknek nem hitelezett tovább a korcsmáros, s kik azért nem sajnálnák az egész ártatlan emberiségnek fejére szakasztani a napot, holdat és egyéb nehéz tömegeket.

Azt is megtudta Krénfy úr, hogy a kellemes mulatságot kik rendezik oda fenn az ő számára? Senki sem más, mint a tarnóczi tündérke: ez a mindenütt útban álló, leskelődő kis dæmon és barátnője, a kik szüntelen gyógyítgatni akarnak ott, a hol ő sebet akar ütni.

– No de hiszen fogadom, hogy kiszedjük ez angyalkának szárnyaiból a tollakat!

Krénfy úr nem szokott sokat beszélni haszontalanul, még magánbeszédben sem, a mit különben is csak a drámairók találtak fel; okos ember nem gondolkodik fenhangon.

Ő tenni szokott, a miről beszéljenek mások. A furfangos, tekervényes utakat, a miken tettei világra jöttek, nem igen szokta megnevezni ő, meghallani más.

Egy napon, midőn István és Cynthia grófnő elutazásához készültek Brenóczra, Cynthia egyedül volt magánszobájában. Már több hete volt, hogy látogatást nem fogadott el, pedig egyik-másik ismerősét rávitte a kiváncsiság (a közforgalomban részvétnek nevezik), hogy a megbukott szívkirálynőt meglátogassa. Meghagyta cselédeinek, hogy senki számára nincs otthon; hogy beteg, ideglázban van.

Nem is nagy túlzás kellett hozzá, hogy ezt állítsa; mert arcza eléggé mutatá, mennyit szenved! A szenvedés azonban még szebbé tette azt. Annyi bú és aggodalom nem volt képes bájait elpusztítani, csak újakat kölcsönzött neki; még a mi mást rúttá tesz, nála az is szépséggé vált.

Egy idő óta elhagyta az angol fürtök viselését, öltözékénél soha sem szorult szobaleányára, maga hajtá össze hajzatát jól-rosszul, egy fekete selyem hálóval leköté hanyagul; nem viselt mást, mint síma, himzéstelen fehér ruhát és ez a hanyagság, e rosszul rendezett fürtök, e szoborra vetett gondatlan öltöny még százszorta szebbé tették őt: istennő volt a homeri énekek idejéből.

Soha sem látták őt azóta sem könyvvel kezében, sem himzése mellett, sem zongorája előtt. Egész nap járt szobájában alá s fel: nem tudott sem dolgozni, sem olvasni, sem énekelni. De sírni sem. A ki látta, a szíve szakadt meg érte.

Mit példáztok Niobe fájdalmával. Niobe tudott sírni, annyit sírni, hogy patakká vált könyei által. Az a fájás, a hol nem jön a köny; a hol nem szabad neki jőni!

– Egy asszonyság akar a grófnővel beszélni! jött jelenteni az egyik cseléd.

Cynthia szó nélkül tekintett rá, mintha kérdené: mi jutott eszedbe, hogy ezt velem tudatod? Nem tudtad neki mondani, mint a többieknek, hogy nem vagyok sehol, hogy meghaltam?

– El akartam utasítani, szólt a cseléd; de szavamba vágott, mielőtt beszélhettem volna. Azt mondta: tudom, édesem, hogy a grófnő nincs itthon soha és hogy beteg, ragályos lázban fekszik; mind tudom, hanem azért csak legyen szíves bemenni hozzá és megmondani neki, hogy Leonora kiván beszélni vele.

E névre rögtön felderült a delnő arcza és sietve küldé vissza cselédjét, hogy vezesse be a látogatónét.

Nem is várhatta meg, hanem eléje ment egész az előszobáig s tárt karokkal fogadá és szerencséjének nevezte, hogy őt láthatja.

– Nem szerencse, kedves grófnő, sőt szerencsétlenség a mi ide hozott, szólt Leonora, midőn Cynthia szobájába értek, s a grófnő elszedett tőle kalapot, köpenyt, mint olyan vendégtől, a kitől azt kivánjuk, hogy sokáig ott maradjon.

Cynthiát megdöbbenté e bevezetés.

– A legrosszabbon kezdem, kedves grófnő. Én valóban azért jöttem, hogy kegyednek a legkellemetlenebb legyek; azért haragudjék rám a lehető legerősebben, mert a miket mondani fogok kegyednek, azok mind a legbántóbb, vérzőbb tárgyak kegyed szivére, a miket, ha kegyed legnagyobb ellensége volnék is, kegyetlenség volna előhoznom. Azért öltsön kegyed irányomban lehető legharagosabb arczot.

Cynthia biztosítá őt, hogy azt nem fogja tenni és bármit mondjon neki Leonora, az kedves dolog leend előtte; melynek bizonyságául maga mellé ülteté és kezét kezébe fogta, úgy hallgatott reá.

– Kedves grófnő, azon a szomorú híren kell kezdenem, miszerint az én kis védencznőm, az én kis tündérkém igen közel áll ahhoz, hogy vagyonilag tönkre jusson.

– Hogyan lehet az? Hisz ő oly okos volt, olyan szerény, nem pazarolt. Igaz ugyan, hogy az idén nagyon sokat kiadott a köznyomor felsegélésére; ezt hallottam. Ez nagy áldozatába került.

– Ez is. De ezt nem vezetjük a számadásokba. A jótékonyságra kiadott fillérek soha sem jönnek jegyzőkönyvbe, azokat a mulatságra szántakból kell meggazdálkodni. Az ilyesmi nem teszi tönkre az embert. Elmondom kegyednek e balsors okait, miket csak most tudtam meg tőle. Szegény gyermek mindekkorig el tudta azokat előlem titkolni, hogy csak egy komoly ránczocska sem árulta el a gondot homlokán. Most azonban kénytelen volt azt megvallani, mert a dolog csaknem végét érte. E perczben úgy hiszem, hogy semmije sincs többé.

– Én Istenem! De hát hogy történhetett ez?

– Igérje meg, kedves grófnő, hogy azon embereket, a kikről beszélni fogok kegyed előtt, úgy tekintendi, mintha soha sem hallott volna felőlök semmit. De igérje meg, kérem.

Cynthia megszorítá a különös hölgy kezét, igérete jóváhagyásaul.

– Akkor elmondhatom. Az én kis Irénemnek van egy könnyelmű testvére, a ki most külföldön él.

Cynthia nem állhatá meg, hogy keze görcsös rándulásával meg ne hazudtolja igéretét.

– Ez ifjunak okai vannak haza nem jöhetni és a külföldön is eltitkolni hollétét.

– Már nincsenek, susogá halkan Cynthia.

– Volt e szerencsétlen ifjunak egy vészes ismeretsége…

Cynthia sötéten tekinte reá.

– … Egy pénzes emberrel, ki neki kölcsönözni szokott; ez embert Krénfynek híják, embernek vagyok őt kénytelen híni, miután Buffon nem rendelt külön osztályt azok számára, kik e név való fogalmától eltávoznak.

Cynthia könnyű mosolylyal szorítá meg a hölgy kezét.

– A könnyelmű ifjunak, bátran elmondhatom, miszerint két harmada atyai örökéből ez emberi nadály gyomrába, e tízkörmű pók hálójába került; mert ő is azok közé tartozott, kik eladják a holnapi túzokot a mai verébért. Igen természetesnek találom, hogy az ifju ember külföldön is élni kényteleníttetvén, azon mások által is gyakorlott módszerhez folyamodott, miszerint kölcsön kért összegeket, boldogabb időkbeni visszafizetés reményével. Az ilyen összegek nagyon drágák szoktak lenni. A ki ilyen vállalatokra koczkáztatja pénzét, az úgy szokta intézni dolgát, hogy ha kilencz emberen beleveszt, a tizediken mindenik veszteségét megvehesse. Az ifju ennél sokkal egyszerűbben cselekedett volna, ha egyenesen testvérét tudósítja hollétéről és a pénzmennyiségről, a mire szüksége van; ezt Irén bizonyosan megtette volna, mert nagyon szereti testvérét. Hanem jól ismerem, hogy készebb lett volna inkább tengeri kalózzá lenni, vagy meghalni éhen, mint testvérének terhére lenni, épen azért, mert tudta, hogy az őt mennyire szereti.

Cynthia eltakarta szemeit kendőjével.

– Kérem, grófnő, ön megigérte nekem, hogy mit sem fog tudni azon személyekről, a kikről beszélek. Ez a dolog igen egyszerű, legfeljebb egy kicsit unalmas.

– Úgy, igaz; szólt Cynthia magához térve. Folytassa ön.

– Ez a balgyöngédség azonban nagy kárt okozott Irénnek. Testvére nem is gyanítá, miszerint külföldön elszórt váltói megfoghatatlan utakon mind Krénfyhez szállinkóztak, a ki soha sem késett azokkal Irénét felkeresni s tudatni vele, hogy ha azokat névértékök szerint ki nem fizeti, vagy érettök kezességet nem vállal, testvérét, ott, hol van, elitélteti és bezáratja. A szegény gyermek természetesen minden gondolkozás nélkül fizetett bátyjáért, vagy ha azt nem teheté, kezességet vállalt érte és az ifju embernek hihetőleg legkisebb tudomása sem volt arról, hogy ő ekként nem magát, hanem testvérét húzza az örvénybe alá.

Cynthia nyugtalanul kelt fel ültéből s indulattól reszketve kezdett fel s alá járni a szobában.

– Folytassa, Leonora, hallgatom.

– Hanem mind ez csak tréfa, szólt Leonora. És akkor igen komoly volt.

– Hogyan? Tréfa? kérdé Cynthia idegenülten.

– Igen. Tréfa ahhoz képest, a mi ezután következik. Egy napon Krénfy ismét egy váltót mutatott be Irénnek, mely Tarnóczy által volt elfogadva, Buchheimer berlini kereskedő által kibocsátva s Vanhagen brüsseli bankár által Krénfyre forgatva. A váltó értéke szólt 80 ezer frankról.

– Ah, Leonora! Az lehetetlen, ekkora összeget nem vehetett fel ő; ekkora összeget a legnagyobb könnyelműséggel sem irhatott alá. Ez képtelenség! Melyik kereskedő és jóhitelű bankár adná a nevét egy olyan váltóra, a hol az elfogadónak semmije sincs!

– Mindjárt meg fogja kegyed érteni. Irén is ugyanazt mondá Krénfynek, hogy ez lehetetlen; ebben a váltóban valami valószinűtlenség van.

– Úgy-e bár? ő is mondta azt?

– Krénfy mosolygott. A ki nem látta őt mosolyogni, az nem tudja, hogy mit tesz ez a szó.