Azután Richard is ajkával érinté a pecsétet, mely kedvese csókjától volt meleg. Ez volt eljegyzésük csókváltása.
– Át fogja ön adni e levelet a bárónőnek?
Edith némán inte fejével és a levelet keblébe csusztatá.
– S most egy évig ne szóljunk egymásnak arról, a mit egymásról gondolunk. Isten önnel, szólt Richard. Ne kisérjen ön ki. Meg ne lássa valaki ezeket a könyeket. Ezek már enyéim. Mutassa meg, melyik a főajtó kulcsa. Most elviszem magammal s holnap vissza fogom küldeni.
Richard maga átvette a főajtó kulcsát és eltávozott. Még akkor sem volt a többi szobákban senki. Kinyitotta magának az ajtót, újra be is zárta, és nem talált a cselédség közül senkit sem folyosón, sem udvaron.
A leány pedig, mikor Richard léptei elhangzottak, leborult a földre s a hol Richard legutoljára állt, s a bársony szőnyegen meglátszott léptének helye, a leány megcsókolta kedvese lábának nyomát.
Nagyon késő volt, midőn a baronesse és leánya hazaérkeztek.
Edith már saját szobájában volt akkor, azaz, hogy abban a szobában, melyet mamsell Betti osztott vele.
– Küldje be a Backfischt, parancsolá Alfonsine.
Edith bejött.
– Még ébren voltál Edith? kérdé Antoinette asszony.
– Igen, nagynéném.
Antoinette vallató tekintettel kémlelt Edith szemeibe. Nem találta bennük azt, a mit keresett. Inkább valamely szokatlan önbizalmat, a mi eddig nem volt sajátja.
– Nem keresett valaki, míg oda voltunk? kérdé tőle.
– De igen, Baradlay.
Mind a két hölgy kereszttűzbe vevé Edith arczát. Hasztalan. Nem gyullad az ki erősebben erre a névre. Az most már jó helyen van, a szívben, s nem szalad ki az arczra minden megszólításnál.
– «Várt» reánk a kapitány? kérdé Antoinette.
– Csak addig, míg e levelet megirta nagynénémhez – szólt Edith hidegen s átadta Plankenhorstnénak Richard levelét.
Most az úrhölgyön van a sor, hogy arcza kigyuladjon, midőn e levelet elolvasá.
– Tudja ön, mi van e levélben? kérdezé izzó tekintetet vetve a leányra.
– Tudom. Felelt Edith, s tekintetében annyi öntudat, annyi nemes büszkeség volt, hogy Antoinette dühe megzsibbadt bele.
– Mehet ön szobájába s lefekhetik.
Edith ment.
Antoinette dühösen veté oda leányának Richard levelét.
– Nesze! Ez a te őrült eszednek a műve!
Alfonsine elsápadt és reszketett a dühtől, mikor e levelet végig olvasá. Nem tudott szóhoz jutni.
Anyjának arcza ki volt kelve a haragtól.
– Azt gondoltad, úgy-e? szólt összeszorított fogai közül szűrve a szót, hogy minden ember – Palvicz Ottó!
Ennél a névnél visszatekintett anyjára Alfonsine; és a mi gyűlölet, keserűség, boszú és anyagyilkos kegyetlenség volt ez egyetlen tekintetben, azt szó nem mondhatja ki.
– A te ostoba játszmád el van veszve, szólt Antoinette, a levelet darabokra tépve; – most majd jövök én az enyimmel.
Richard úgy érzé magát, mikor hazament, mintha lovon ülne, melynek szárnyai vannak.
Csak most kezdett még magára ismerni.
A sybarita léhaság után, melyben eddigi napjai eltöltek, valami nemes dacz keletkeztét érezte szivében, melynek első neve: az üldözöttek iránti hajlam.
Egészen meg volt magával elégedve a mai nap kimenetelén.
Átérzette az egész kísértést, és élvezte a felmagasztaltságot, melyet diadalával teremtett.
Annálfogva, mikor hazaérkezett, egészen idegennek érezte magát garçon-lakásában.
Minden tárgy emlékeztette valakire, a kit szeretett volna már elfeledni. Itt egy szőnyeg, ott egy tabouret, amott egy pár papucs, a falon egy óravánkos; mind gyöngéd viszonyok emlékei, mikre visszatetszéssel tekint mostan.
– Pál úr! kiált öreg vitézének.
– Mi tetszik?
– Rakjon tüzet a kandallóba.
Pál úr azt igen természetes indítványnak találja.
Hanem, hogy átkozott nedves a fa: nem akar egyhamar meggyuladni.
Richard iróasztala fiókjából előkeres egész csomag leveleket, miknek illata, szines borítékja elárulja gyöngéd tartalmát:
– Ezekkel alágyujthat.
Pál úr cselekszi azt nagy gyönyörűséggel.
A kandalló tüze vígan fellobog a gyöngéd levelek tüzétől
– Pál úr! kezdi Richard. Holnap nagy campagnera megyünk.
Pál úr örül annak nagyon.
– Ezt a sok czókmókot nem hordhatjuk magunkkal a táborozásba. Legyen rajta Pál úr, hogy a mi butorféle van, azokon adjon túl, a mik pedig holmi emlékek, képek, himzetek, azokat rakja tűzre.
– Értem, kérem alássan. Felelt Pál úr.
Richard kapitány ágyával szemközt, az alcoven oldalfalán függ egy remek olajfestmény, nagy arany rámában, mely egy hirhedett szépség arczképe volna, ki magát Richard kedvéért lefesttette – mint Danae.
– Ezt a képet is pusztítsa el Pál úr; rendelkezék Richard.
– Meglesz, szólt biztatólag a vén huszár.
Még azután minden fiókját összekutatta Richard, kihányt belőlük hajfürtöket, száraz virágokat, szines szalagcsokrokat, «mind tűzbe velük», s miután meggyőződött róla, hogy semmit sem hagyott fenn, a mi a mult emlékeiből kísérteni visszajárjon hozzá, még egyszer rábízta Pál úrra, hogy a masszivabb darabokat is pusztítsa el távolléte alatt, s aztán könnyebbült lélekkel ment vacsorálni.
Nem is sokáig mulatott odakinn, idejekorán hazatért lefeküdni, s mikor vetkőzni kezdett, nagy megelégedésére látta, hogy Danae csábító képe nem vet rá többé a falról epedő szemeket.
Olyan jó meleg volt szobájában az elégetett emlékektől.
Reggel jókor bejött hozzá Pál úr kifényesített csizmával s megkérdezé tőle: no hát, hogy aludt?
– Igen jól, Pál úr, köszönöm kérdését. Látom, hogy jól eltakarított innen mindent. Hanem hát mi lett annak a képnek a rámájával? Csak nem égette el azt is?
– Azt is? kérdé Pál úr sajátságos bámulattal. Hát azt gondolja a kapitány úr, hogy azt a képet elégettem.
– Hát mit?
– Hát mit? Csak nem ettem gilva-gombát, hogy azt a szép képet a kályhába dobjam.
– Hát mit csinált vele?
– Már hiszen megkövetem: én is voltam ifjú legény, nekem is csinált a szeretőm gyöngyös dohányzacskót a nevemnapjára; de mikor azután megcsalt a szeretőm, én nem dobtam a gyöngyös dohányzacskóm a kemenczébe.
– Hát mit csinált vele?
Pál úr felhúzta a szája balszögletét a szeméig, s hamisan hunyorított egy nagyot.
– Bevágtam a zsidónál, s beittam az árát!
Richard haragosan hajítá le magáról a paplant.
– Csak nem vágta be kend az én képemet is a zsidónál?
Pál úr nagyszerű vállakat vont erre a kérdésre.
– Furcsa biz az; azt mondta kapitány úr, hogy pusztítsam el a háztul.
– No igen: azt értettem alatta, hogy vesse a tűzre.
– Én meg azt értettem alatta, hogy vigyem el Salamonhoz, a ki megadja az árát.
– És odavitte?
– Ott is van már.
Richard igazán mérges akart lenni.
– Azonnal menjen kend vissza és hozza vissza tőle azt a képet. Ordíta telhető haraggal Pál úrra.
Hm. De nem volt ám Pál úr olyan könnyen megijeszthető legény.
A vén huszár nagy lelki nyugalommal készíté oda az ágyhoz gazdája kapczáit és elpusztíthatlan phlegmával felelt neki:
– Nem adja ám azt már vissza a Salamon!
Pál úr oda állt az ágy elé s Richard rajthuzliját félig kifelé fordítva s felvételre alkalmatossá idomítva, mondá:
– Azt izente a Salamon, hogy beszéljen vele a miatt a kép miatt a kapitány úr.
Richard mérges volt: Pál úr, maga nagy barom! kiálta szolgájára.
– Tudom, kérem alássan – felelt az öreg; ez az egy érdemem van a világon.
Richard azt az ajánlatot tette Pál úrnak, hogy menjen a pokolba, annak is pedig a fenekére.
Pál úr nem volt annyira pogány, nem küldte gazdáját olyan egészen messze, csak annyit mondott neki, hogy a Salamon boltja a vagyon porczellán-utczában, Nro 3.
Richard boszúsan öltözött, s azzal sietett felkeresni a Salamont a porczellán-utczában, mielőtt a zsibárus megteszi azt a tréfát, hogy kiakasztja a tárlatában közszemlére azt a képet, a mit az arczáról sokan meg fognak ismerni.
Ráakadt a zsibárus-boltra. Kis alacsony spelunka volt az, melybe az utczaemelés miatt még egy lépcsővel lefelé kellett lépni; világosságát csak a boltajtóról nyerte, a minek ennélfogva mindig nyitva kellett állni. A boltbejárás két oldala pedig el volt állva rozzant butorokkal: ócska karszékek, biczegő szekrények, megrakva felül került lábzsámolyokkal, a szögletekben chinai tornyok, csorba tányérokból rakva, a földön tudományos vastagságú könyvek, a miknek ott a legjobb helye; hanem e helyett egy aranyos csillárra zsíros lószerszámok körül felmagasztalva; a polczokon egy csoport kitömött papagály, mókus és öleb bámul egymás üvegszemeibe, csendéletet képezve a fölöttük meredező csonka szobrokhoz: egy Hercules, kinek fél keze nincs, egy Minerva, kinek be van törve az orra, s egy Venus, ki már nagyon össze-vissza van ragasztva; a falakon fakó rámás képek, többnyire üveg nélkül: az ismeretes Európa, Ázsia, Afrika, Amerika; és József, kinek zálogban marad a köpenyege Potifárnénál. A nyitott szekrényekben minden elképzelhető eszköz, a mit emberi nyomorúság üvegből, vasból, rézből, czinből előállított. S az egész quodlibeten az ódonság illata lengedez.
A mi pedig a legócskább az egész boltban, az a boltos maga, ki ott ül az ajtóban nagy prémes kaftánba burkolva; lábai elrejtve béllelt botosokban, s prémes sipkájának ernyője egész orra hegyéig lehúzva. Salamon úr arcza borotválva szokott lenni minden harmad nap; természetesen, nem késsel, hanem valami mással: azt tudják, a kik tudják. Most épen a harmadik napja van. Ott ül ő egész nap, s csak olyankor kel föl, mikor vásáros érkezik, a nagy karosszékből, melynek itatós papirosból van már a feneke, mert a bőr nagyon kikopott belőle a sok rajta üléstől.
Már korán reggel kinyitja boltját s kiül az ajtóba, mert nem tudhatni, mikor hoz valakit a jó szerencse?
Ime még alig nyolcz óra, mikor egy szép huszártiszt lép be nagy méltóságosan az alacsony boltocskába s erős hangon kezd tudakozódni:
– Ez a Salamon zsibárus boltja?
Az öreg úr a bő kaftánban leveszi lábait a nagy botosokkal a zsámolyról és felemelkedik a kérdező előtt; s nagy prémes sipkáját hátrafelé tolva, hogy mosolygó arczát megmutathassa a kérdezőnek, siet megfelelni.
– Legalázatosabb szolgája a nagyságos kapitány úrnak: ez a Salamon zsibárusnak a boltja, s én vagyok az a Salamon zsibárus, a kinek ez a boltja. Szolgálatjára Baradlay Richard kapitány úrnak.
Richard megütődve kérdezé:
– Honnan ismer ön engem?
A zsibárus behizelgő mosolylyal válaszolt:
– De hát, hogyne ismerném én kapitány urat? Nagyon jól ismerem. Arany ember a kapitány úr.
Richard nem értette az ismeretség alapját. Egészen valószinütlen volt, hogy Salamon úr akár a katonai szemléken, akár az udvari estélyeken találkozott volna vele. Pénzt sem kölcsönzött még tőle soha.
– Hát akkor azt is fogja ön tudni, hogy egy kép miatt jöttem most ide, a mit a szolgám félreértésből ide hozott eladás végett. Én azt a képet nem szándékoztam a zsibvásárra küldeni.
– Oh én tudom azt nagyon jól, felelt Salamon úr. Épen azért voltam elég bátor a vitéz huszár úr által azt az izenetet küldeni nagyságos kapitány úrnak, hogy tisztelje meg szegény házamat személyes látogatásával, akkor azután majd beszéljünk a felől az idehozott kép felől.
Richard felpaprikázott kedélylyel felelt:
– Nincs arról a képről mít beszélni. Az nem eladó. Én azt meg akarom semmisíteni.
A zsibárus mosolygó arczczal mondá:
– De ugyan minek megharagudni, nagyságos kapitány úr? A harag nem egészséges. Hiszen én erővel el nem foglalom a képet. Csak azért mondtam, hogy legyen szerencsém, hogy az enyém legyen a szerencse. Legvégül azt teheti ön, a mit akar. Magamforma ember kap rajta, ha valami ismeretsége akad. Ki tudja, mi jó lehet belőle. Legyen szerencsém a lakásomon, kapitány úr. A kép odafenn van a lakásomon. Tessék felsétálni. Ki tudja, mire lehet az jó?
Richard nem bánta hát, ha el kell is fogadnia az erőszakolt látogatást.
– Hát jó. Menjünk fel.
– Csak előbb bezárom a boltajtót. Magam vagyok, nincsen segédem. A míg odafenn leszünk, addig nem jön be senki. Csak tessék előre menni kapitány úr. Itt a csigalépcsőn fel. Az emeletlen van a szállásom. Tessék addig helyet foglalni ott.
Richard megfogadta az utasítást s felment a rozzant fa csigalépcsőn, mely a boltból az emeletbe vezetett, Salamon szállására.
Mikor feljutott a bolt feletti szobába, elbámulva tekinte szét.
Egy fejedelmi muzeumot vélt maga előtt látni.
Három egymásba nyiló nagy szoba telve volt a legpompásabb fényüzési czikkekkel.
Művészi alkotású szekrények, kirakva tájkép-márványnyal, chinai szivárvány-haliotissal, illatos fából, elefántcsont-faragványokkal, gazdag aranyozással, a mult századok remekei. Mellettük mozaik asztalok, drágakövekből kirakott táblákkal, japán, chinai és etrusk vázák, sèvresi és nankingi porczellánok, bronz remekművek, alabastrom- és márványszobrok, antik kargyertyatartók, művészi ezüst vertművek; tálak, szelenczék, kelyhek, billikomok tűzben aranyozva, drágakövekkel kirakva, faragott kandallók, színes márványokból óragyűjtemények és természettudományi ritkaságok, mind a legszebb rendben, osztályozva, számokkal ellátva, míg a falakat egész fel a padmalyig remek festmények takarták, a régi kor minden művészeinek névjegyeivel.
Hisz ez egészen másforma bolt, mint az, a melyik oda alant van.
– Nos, hát hogy tetszik önnek ide fenn? kérdé a zsibárus, mikor felkapaszkodott a lépcsőn Richard után. Ugy-e bár érdemes lesz egy kicsit a széttekintésre?
– Az már igaz, szólt Richard, ez egészen meglepő rám nézve. Hogyan jutott ön ennyi válogatott művészi becsű műhöz?
– Hja! A Salamonnak nagy összeköttetései vannak. Egész Bécsben, a külföldön is tudják azt, hogy mi az a Salamon zsibárus boltja. A kinek kell ócska éji szekrény: megtalálja itten. A kinek kell ezüst vésmű Benvenuto Cellinitől, az is megtalálja itten, a mit keres. A kinek van valami eladni valója: törött ibrik, vagy Michel Angelo remeke, tudja jól, hogy annak Salamon megmondja az árát: ez egy garas, ez ezer arany.
Richard el volt foglalva a körültekintéssel.
Az öreg zsibárus mosolygó bizalmassággal sugá fülébe:
– És azután azt is tudják a nagyságos és méltóságos urak, hogy a vén Salamon tud hallgatni, mint a hal. Tudja minden darabnak a gazdáját: ez ettől a gróftól, ez attól a herczegtől származott ide; soha azt senki meg nem tudja tőle. Pompás cabinet-darabok vándorolnak egyik gazdától a másikhoz. Salamontól egyik sem tudja meg, kitől jöttek azok? Miért lettek eladva? Mi volt a történetük? Salamon tud mindent, de nem mond semmit. Salamon ismeri a nagyságos és méltóságos urak dolgait, de nem mondja el azokat senkinek.
– Az mind igen dicséretreméltó szokás Salamon úrtól. – Hanem hát hol van az én képem? sürgölé a dolgot Richard.
– No no, hát minek az a nagy sürgetés? Hát elszaladok én innen? Hát nem enged magának a kapitány úr egy kis időt a körültekintésre? Hátha valami üzletet köthetnénk mégis ama kép végett?
– Nem lehet, kedves öregem, szólt Richard derültebb kedélylyel: – az a kép arczkép; akárhogy nem akarok is többé az eredetijére emlékezni, de azzal csuffá nem tehetem, hogy eladjam azt, a mi tőle arczkép.
– Arczkép! Arczkép! Morgolódék az öreg zsibárus. Mintha nem volna én nálam arczkép is elég. Tessék csak átjönni a szomszéd szobámba.
Azzal áttuszkolta Richárdot a mellékosztályba. Richard bámulva látott maga előtt egy egész szobát, melynek minden fala meg volt rakva arczképpel.
Mindenféle alakú és nagyságú képmások, hölgyek és férfiak, többnyire fiatalok; olaj- és pastellfestmények, aquarellek és tusrajzok, egész a szerény silhouttekig sürűn egymás mellé rakva; s még azontúl egy szögletben egymásnak döntve egy csomó olajfestmény, melynek nem volt semmiféle rámája.
– De ugyan mondja meg, hogy kerül ennyi egymáshoz nem tartozó idegen arczkép a zsibvásárra? kérdé Richard.
– Igen egyszerűen, nagyságos kapitány úr. Az emberek egy ideig szeretik egymást, azután kiszeretnek egymásból: egy ideig ott tartanak egy arczképet a vánkosuk fölé akasztva, azután megváltozik az izlés, urak, asszonyságok elfelejtik egymást. Ifju gavallérok, mikor házasodni akarnak, nem szeretik, hogy az új asszony más képet is találjon a háznál, s kész legyen érte a csetepaté.
– S aztán eladják a régi arczképeket?
Salamon szétterjeszté karjait, a szobán körüljártatva kézmozdulatát.
– A hogy látni tetszik.
– No azon nem csodálkozom annyira, hogy akad, a ki eladja az emlékbe kapott arczképet, mint azon, hogy akad, a ki megveszi. Mi a gutát csinál ön ezekkel az arczképekkel? Hogy ád rajtuk túl megint?
Salamon csendes mosolygással ringatta fejét kaftánja gallérpréme között.
– Nagyon jó üzlet ez, nagyságos kapitány úr! Az, a ki eladja a megunt, meggyűlölt arczképet, potom áron ide engedi. Akkor azután csak az a mesterség, megtudni, kinek a képmása lehet ez? Járnak a porczellán-utczai Nro 3-ba sokan; délczeg urak, fényes hölgyek. Ezt a furcsa képtárt nagyon szeretik kutatni. Némelyik aztán rátalál a magáéra: azt sem kérdi, hogy adod, Salamon? fizet nagylelkűen, s elviszi a képet; nem tudom, mit csinál vele tovább!
– Ez ugyan ördöngős egy üzlet, Salamon úr!
Salamon úr bizalmasan tevé reszkető kezét Richard karjára, s hamisan hunyorítva suttogá:
– Ismerem ám én az ön arczképének az eredetijét is. Szokott ide járni. Hüh! ha ezt a képet meglátja nálam. Az ilyen costumeképért nagyon nagylelkűen szoktak fizetni!
– No de azt a szégyent én nem fogom rajta elkövetni, Salamon barátom. Bármennyire utálva gondolok is arra, a ki e képhez hasonlít, nem akarok vele olyasmit tenni, a miért ő is jogot találjon engemet megutálni.
– Ön arany ember, kapitány úr! ön bizonyosan házasodni készül? hejh! nem igaz? Már van is más arczkép ennek a helyén? Mit?
– Igaz, Salamon úr, házasodni akarok; de más arczkép azért nem került ennek a szegére.
– Meg tudnám ám én ezt is szerezni. Oh, én mindennek tudom a módját. Mit? nem lehet? Nekem van egy festőm, a kinek csak azt kell mondanom: eredj ide vagy amoda, nézd meg jól ezt vagy amazt; azután gyere haza és fesd le. És az lefesti az emlékezet után olyan jól, hogy majd megszólal. Nos? Kivánja ön? Miért csóválja a fejét? Az ön menyasszonyát nem lehet meglátni? Olyan magasan áll, vagy olyan rejtekben? Talán zárdában van? Ön csak egyre csóválja a fejét? Az még titok. Azt nem szabad megtudni senkinek. Talán éppen valami szegény leány? Jól van, jól, kapitány úr. Én nem tudakozódom. Nem kérdezek én soha semmit. Hagyjuk abba. – Hanem hát – hogy adja ön ezt a… Danae asszonyságot?
Richard boszusan csörrentett kardjával,
– De megmondtam már, hogy ez nem eladó. Visszakérem.
– Ejnye, ejnye no. De minek azért mindjárt úgy csörömpölni a kardjával? Hát hisz én nem mondtam, hogy adja ide tíz forintért, húsz forintért. Azt tudom, hogy derogálna ilyen uraságnak. Egy Baradlay Richard! Hanem hátha cserélhetnénk valamit? Valami más szép képet? Valami más mythologiai képet? nálam van nagy választásban.
Richard nevette már a dolgot.
– Nem, Salamon, – nem csaklizunk; cserébe sem adom a Danaét kétszerte szebb képért sem, s ha még egyszer olyan mythologiai lesz is. Engem úgyse, nem adom.
– No no no! Minek mindjárt esküdni? Hátha találunk valamit? Nézzük végig. No de nézzünk csak ide. Nézni nem kerül pénzbe.
Azzal erővel oda tuszkolta Richardot egy halom rámátlan olajfestményhez, mik egymásnak voltak támasztva, s azokat elkezdé szétbontogatni.
Egy képnél aztán Richard felkiáltott:
– Az ördögbe is!
– Ahán! kiálta, diadaltól villámló szemekkel a zsibárus. Találtunk már valamit ugy-e, a mit érdemes a világosság felé fordítani? s azzal kihuzta a kérdéses olajfestményt a többiek közül, letörülte a port kaftánja ujjával, s úgy tartá az ablak felé fordítva Richard szemei elé.
– Ezer mennykő! hisz ez az én arczképem!
– He hüm! Az bizony. Itt hever már nálam félesztendő óta. Lássa ön: Danae asszonyság kevésbbé volt aggodalmas, mint ön, ő már félév előtt eladta az arczképét a porczellán-utczai Nro 3-ban. Nyolcz ezüst forintot adtam érte.
– S hogy adja ön nekem azt a képet?
– Az ön saját arczképét, ugy-e? Mondtam már; cserébe.
– Legyen!
– Ej, ej kapitány úr. Ön vigyázatlan alkuvó. Mások majd nagyon megcsalják. Hisz ön még rá is fizettethetett volna erre az üzletre velem.
– Vigye a patvar az egész üzletet. Már most szőrt szőrért. Küldje ön haza az én arczképemet, s aztán, nem bánom, facsarjon ki Danae asszonyságtól a magáéért egy milliót.
– Kifacsarni? Ah, kapitány úr! azt a Salamon nem teszi. Semmit, mint a mi méltányos. Mindenki legjobban tudja magáról, mennyit ér? A mennyire taksálja magát, Salamon azzal beéri. Én kifacsarni? Nem vagyok én csaló. Lássa kapitány úr, milyen igazságos vagyok, még azt is megmondom önnek, hogy a képek hát mennek cserébe; de hát a ráma?
– Micsoda ráma?
– No hát: ön rámával együtt küldte ide a képet. Danae asszonyság pedig ráma nélkül küldte az önét; az aranyos keretbe mindjárt más képet illesztett: hát a ráma még alkun fölül van.
Richardot most már boszantotta a zsibárusi nagylelkűség.
– Hagyjon nekem békét a rámájával, csak nem fogok öntől még öt forint ráadást is elfogadni.
– Ej, ej no, már minek vesztegetni azt a nemes haragot? Rongyos öt forint! Hisz nem kináltam én rongyos öt forintot önnek; hátha cserélhetnénk valamit? – Nálam van sok mindenféle olyan dolog, a mi a kapitány úrnak tetszhetik. Nézzünk körül. Nézni ingyen lehet. Vannak igen szép pompás fegyvereim, handzsárok, kardok.
– Köszönöm. Az már nekem is van mindenféle; egész arzenálom van.
– De hátha itt is talál valamit, a mi még otthon nincs? Aztán nem kerül semmibe megnézni. Hátha csinálhatnánk valami üzletet. Jó jó no, nem beszélek a rámáról. Azt majd beszámítanám. Ha valami megtetszik a kapitány úrnak, ráfizetne, hogy én is legalább egy kis pénzt lássak. Érti-e már? No hát. Látja, minálunk az a szokás, hogy a legelső üzlet, a mi a nap kezdetén történik, nem szerencsés, ha valami pénz, akármilyen kevés pénz, nem marad a markunkban belőle. Az az egész nap szerencsétlen nap lesz. Azért boldog az első vevő, mert azt el nem eresztjük: az a legolcsóbban kaphatja, a mi neki megtetszik, csakhogy a pénzét lássuk.
Richard csakugyan elhitte, hogy ez a zsibárus már őt másképen el nem ereszti, ha csak egy pár forintját itt nem hagyja nála, még e ketté metszett csereüzleten felül. Nem bánta hát, be hagyta magát tuszkoltatni a harmadik szobába is. A harmadik szoba, a melybe átvezette a zsibárus Richardot, egy teljes gyüjteményt tartalmazott a világ minden nemzeteinek fegyverzetéből.
Egyik csoportozatban az egyiptomi, persa és méd hadiszerek, görbe és kés alakú kardok szijas fogantyúkkal, legyező idomú harczi zászlók, buzogányos hajító dárdák, guitarre alakú vértek; amazon-sisakok, etrusk fahéjkürtök. Másik összeállításban ó-görög fegyverzetek, thebai pajzsok, kéthegyű dárdák; az aspis és xyphos; a samnit ércznyakló, római rövid kardok; villámos pajzsok, tollas pánczélingek, sarmata pikkelypánczélok. Ismét más kirakat gall és teuton fonott vértekből, lánczos buzogányokból, szarvas sisakokból, angol-szász csatabárdokból; – mellette a középkor szakállas hajító kopjái, a cseh hajnalcsillag, a német pánczéltörő, a szász alabárd és partizán, a sarló-tőr és gyilok-kapacs, a kereszteshadak fegyverzetei, s a mór és szaraczén kardok, kopják, a hindu tomahawkokkal és magyar fringiák, csákányok, gerezdes buzogányokkal egy categoriába sorozva; – míg végre egy egész oldalt elfoglalt a jelen század mindenféle nemzeteinek fegyverzete, ócska kardok, puskák, drágaköves kirakott díszkardokkal s aranyveretes handzsárokkal vegyest.
– Ugy-e bár, hogy ez is egy kis arzenál? szólt, kezeit elégülten dörzsölve, Salamon. Megérdemli a körültekintést. Oh, mikor egy országos ünnepély készül, nagy kelete van a porczellán-utczai zsibárus-boltnak. Itt megkapható minden. – S aztán az ünnepély után ismét visszavándorol minden.
Richard elemében találta itt magát. Műértő szemmel kutatott ez ócska kardvasak között. Egyszer megpillantott egy barna pengét, melynek a legegyszerűbb markolatja volt, s tokja hiányzott. Azt kezébe vette.
– Ahén! monda kedvtelten a zsibárus. Ön rátalált az igazira. Tudtam, hogy megakad rajta a szeme az igazi műértőnek. Ez egy igazi Crivelli-penge. Tíz aranyat kináltak már a pengéért, de nem adom tizenötön alul, mert ez egy eredeti Crivelli, nem utánzat.
Richard megnézte a kardot a világosságnál, s azt mondta rá:
– Ez nem Crivelli-penge.
Salamon nagyon meg volt sértve.
– Ah, uram. Én nem hazudom soha. Crivelli-penge, ha mondom, nézze ön csak.
S azzal a kard pengéjét reszkető kezeivel meghajtva, Richard derekát öv gyanánt fogta vele körül.
– Megcsókolja a hegyével a markolatát.
– Jól van, szólt Richard, átvéve a kardot; hanem már most én csinálok vele valami productiót. Van itt valami rossz puska, a mi nem sokat ér?
– Tessék választani, szólt Salamon, egy egész gulára mutatva mindenféle elavult lőfegyverekből.
Richard kiválasztott egyet közülök, a legnehézkesebbet, s azt harántékosan megtámasztá, szájával a gulának, agyával a padlatnak.
– Most kérem, álljon ön egy kicsit félre!
A zsibárus félreállt, s várta, mit akar ez elkövetni.
Richard pedig egyet suhintott a levegőben a karddal, s azzal lecsapott a puskacsőre. A puskacső kétfelé szelve esett jobbra-balra.
Richard végig vonta ujjai hegyét a kard élén s odatartá azt Salamon elé:
– Nézze ön, egy csorba sem esett az élén.
A zsibárus oda volt bámultában.
Először megbámulta a kardot, azután a kétfelé szelt puskát, azután odament megtapogatni Richard karjait.
– Isten a világ felett! Ez volt a vágás! Én, ha egy narancsot elvágok késsel: háromszor kell hozzáfognom. Arany ember a kapitány úr! – Nem arany ember: vas ember! Ez volt a vágás! Micsoda vastag cső, s egy vágásra kétfelé esik, mint egy papiros tölcsér.
– Ez a kard nem Crivelli, szólt Richard, visszanyujtva a zsibárusnak; ez valóságos Al-Bohacen damaszk-penge: az ára száz arany.
– Isten őrizz! tiltakozék mindkét kezével a zsibárus. Én megmondtam, hogy tizenöt arany az ára. Se alább, se feljebb. Nálam annyiba számít. És ha ide akarja adni érte cserébe a kapitány úr azt a képet rámástól, meg még egy aranyat ráadásul, akkor legyen öné, vigye el. Én ilyen karddal egy házban nem hálok.
Richard elmosolyodott.
– De hisz azt a képet már elcseréltük az én saját arczképemért.
– No most már az ön arczképét nem adom semmi aranyért, semmi pénzért, az marad nekem. Először életemben találkozom egy gavallérral, a ki azt mondja: Salamon, ennek az ára, a mit nekem kinálsz, nem tizenöt arany, hanem száz arany: ez nem Crivelli, hanem Al-Bohacen. – Ilyen arczkép nincs több a világon. Ez Rarität! Ez unicum! Ez incunabulum! Nincs copia, nincs Varietät belőle. Ezt nem adom ki a kezemből, az arczkép itt marad, vigye ön el kardját, fizessen még egy aranyat és aztán quittek vagyunk.
Richard gondolkozni látszott. Salamon kitalálta gondolatját.
– Ne féljen ön attól, kapitány úr, hogy valaki meglátja nálam az arczképet, el fogom azt tenni a hálószobámba, özvegy hálószobámba, a hova nem jár senki. No ugy-e, itt hagyja?
Richard nevetve tette kezét az unszoló tenyérbe.
A zsibárus szájához értette a kapott pénzt, s azután mély zsebébe ereszté.
– Engedje meg, hogy begöngyöljem papirosba a kardot, a szolgám utána fogja vinni a kapitány úrnak. Ugyan örülök, hogy szerencsém volt. Talán nem is utoljára. Ha házasodni fog a nagyságos úr, parancsoljon velem, előteremtek minden szépet és remeket, a miben szép szemek gyönyörködnek.
– Oh köszönöm, nekem nem lesz arra szükségem; annak, kit én elveszek, nem kellenek czifra butorok.
– Szegény leányt akar elvenni? No mondja, igaz-e?
Richard nem akart tovább szóba állni vele.
– No Isten önnel.
– Jól van, jól van, kapitány úr. Isten önnel. Nem kérdezősködöm. Az öreg Salamon sokat tud, a miről nem gyanítják, hogy tudhatja, de nem szól felőle senkinek; ön arany ember, ön aczél ember, kapitány úr. Nem jól mondtam, ön valóságos damaszk ember! Hiszen ön tudja, miből lesz a damaszk? Aczélat és aranyat kovácsolnak össze. Ebből lesz a damaszk. Csak maradjon ön olyan, a milyen. Én nem avatkozom az ön dolgába, kapitány úr; de emlékezzék rá a vén zsibárusra, a porczellán-utczában, a Nro 3 alatt. Én azt mondom önnek, hogy becsületes embernek lenni igen jó gscheft! – Ráemlékezzék. Egyszer az életben még fogja ön látni a porczellán-utczai zsibárust, vagy akarja vagy nem. Akkor meg fogja ön érteni, a mit önnek mondtam: becsületes embernek lenni a legjobb üzlet. Istennel járjon!
Richard iparkodott menekülni a bőbeszédű öreg úrtól; a zsibárus-gyereket a karddal egyedül bocsátá szállására; maga nem akart hazamenni.
Félt Pál úrtól.
Félt, hogy azzal fogadja, mikor belép, hogy: «No hát, nem mondtam?»
– Hja bizony, édes lelkem, Arankám, a tisztelendő édes papát hiába várja haza; mert az nem jön többé haza. Most kapott a lelkem uram levelet Pestről; tudja, sok ismeretsége van neki mint notáriusnak az egész világon, még Pesten is. Azt irják neki, hogy a tisztelendő uramnak a dolga bizony nagyon rosszul áll; a consistorium nem engedi többé felmenni a kathedrába; már meg Bécsbe is fölcitálták. Legalább is tíz esztendőre el fogják itélni s elviszik Kufsteinba. A bizony, édes lelkem. Hanem azért csak ne ríjon ám nagyon sokat. Hiszen csak jó az Isten; majd gondját viseli az elhagyottaknak. Az Isten áldja meg, édes lelkem, Arankám.
Ilyen szép jóreggel-kivánással üdvözlé Szalmás Mihályné nótáriusné asszonyom a pap leányát, ki gyakran kitekintgetett a kis paplak ajtaján az utczának azon vége felé, a merre az apját hetek előtt elmenni látta. De csak hiába várta vissza.
Erre a gyöngéd tudósításra aztán be is ment a leány és nem időzött tovább az utczaajtóban.
Leült a dolgozó asztalkájához, a félbehagyott fehérnemű-varrás mellé, s folytatta munkáját, míg ismét csak azon kapta magát, hogy tű és vászon kiesik kezéből, s előveszi zsibbasztó mélázás, a vándor lélek viszi magával eszméletét úttalan utakon, sivatag pusztákon s sivatagabb idegen városokon keresztül; keresve millió ismeretlen arcz közül egyet, és hallgatózva ismerős lépések, ismerős hangok után.
Míg ismét fölveri merengéséből egy-egy közeledő kocsizörej.
Valóban gyönyörű arcz; hosszudad, mint a tragédia muzsájáé; nagy, lélekteljes szemekkel, classicus arczéllel, finom ajkakkal, dús, tömött gesztenyeszín haja puritán egyszerűséggel van fejére tűzve, s az egyszerűség még emeli a szoborszépségű fő nemes kifejezését.
A nagy szempillák egy perczre felnyilnak magasan, midőn a kocsizörej közeledik; a leány felrezzen; hanem azután csak elcsitítja keblét, nem jön az, a kit vár; s nagyot sóhajtva, folytatja munkáját.
Pedig a kocsizörej ezuttal éppen a paplak előtt szünt meg.
Hintó állt meg az ajtó előtt.
A leány felugrott, s az ajtó felé sietett örömmel. Talán atyja jön?
A szobaajtó hamarább nyilt, s a leány visszarettenve állt meg a belépő előtt.
Özvegy Baradlay bárónővel állt szemben.
Baradlayné fekete bársonyruhát viselt, fekete himzett gallérkával és karmantyúval; fején gyász főkötő; ennyi gyász között annál fehérebbnek látszott márvány arcza.
Aranka meghajtá magát előtte; az úrnő felemelte kezét, mire a leány odahajlott és megcsókolta azt tiszteletteljesen.
– Jó reggelt, gyermekem, szólt az úrnő kegyteljesen, de egész hidegséggel. Eljöttem hozzád, hogy beszéljek veled némely dolgokról, a miket el kell egymás közt intéznünk.
Aranka a pamlaghoz vezette az úrnőt; az inte neki, hogy foglaljon helyet vele szemközt.
– Legelőször is tudatnom kell veled, gyermekem, hogy atyádat, sajnálatomra, a férjem temetésén mondott imájáért, igen sok baj érte. Bár ne történt volna ez úgy. De most már ezen nem változtathatunk. Ő aligha el nem veszti hivatalát, s ez még a baj kisebbik része.
(Tehát mégis igazat mondtak! Sóhajta magában a leány.)
– Még szabadsága is veszélyben forog, folytatá az úrnő. Úgy lehet, hogy hosszabb időre bezárják és nem fogod őt látni.
Az úrnő bámult, hogy ennek a leánynak az arczán ezek a szavak nem idéznek elő változást.
– Te magadban fogsz maradni.
A leány némán inte fejével.
– Mit fogsz tenni, ha egyedül maradsz?
– Mindenre el vagyok készülve. Felelt a leány nyugodtan.
– Tekintsd bennem jóakaródat, gyermekem, ki érted mindent kész tenni. Az én családi gyászom okozója a tégedet ért csapásnak; legalább a tiedet enyhíteni óhajtom. Szólj előttem nyiltan: hová akarsz menni? mihez akarsz kezdeni? Én segélyedre leszek minden tehetségem szerint.
– Itt akarok maradni, asszonyom, szólt a leány, s méltóságteljesen emelé fel arczát és nyugodtan tekinte az úrnő szemébe.
– Itt nem maradhatsz, gyermekem, mert a paplakot átadják másnak.
– Van atyámnak egy kicsiny háza a faluban, meghúzom magamat abban.
– S miből fogsz élni?
– Dolgozni fogok pénzért.
– Az nagyon keveset jövedelmez.
– Be fogom érni kevéssel.
– S hátha atyádat valami idegen városban tartandják, nem óhajtasz közelében lenni? Számíthatsz rám. Én biztosítom megélhetésedet.
– Köszönöm, asszonyom; ha egyedül kell lennem, itt még jobban lehetek egyedül, s ha atyámtól el vagyok választva, mindegy: három lábnyi fal, vagy harmincz mérföldnyi távol válaszszon is el.
– De itt eltemeted magadat; másutt új élet várhat reád. Én le akarom róni magamról a lelki terhet, hogy balsorsodnak az enyim volt oka. Adok neked vagyont, melylyel szerencsédet megalapíthasd. Ha osztályod lett balsorsomban, osztályt adok vagyonomból is. Bízzál szavamban.
A leány csak némán rázta fejét.
– Gondolj reá, hogy a balsorsban eltünnek a jó barátok: a szerencsétlenséget mindenki elitéli, hogy okot találjon távol maradhatni tőle. Te most még szép vagy és fiatal, hanem a melancholia hamar vénit. Itt el leszesz temetve. A hol az emberek olyan közel vannak egymáshoz, mint itt falun, ott azt, a kit senki sem szeret, gyűlölik. Azt, a miért az egyik komolyan szenved, a többiek kinevetik. Örülnek rajta, ha megalázva láthatnak valakit, a kire irigykedtek. Ha szép, ha jó, annál rosszabb ránézve. A rútak, a rosszak ellenségüknek tartják. Egy új világban új embereket találsz. Itt minden tárgy, minden tekintet bánt, sért, gyöngédtelenül fogad. Idegenek közt olyan kört teremthetsz magadnak, a milyent akarsz. Én megveszem tőled atyád házát, szőlőjét, kertjét, szántóföldjét oly áron, mely egy uradalmat ér. Pártolód, segítőd leszek életed minden szakában. Utat egyengetek előtted a legmagasabb ajtókig, a miken be kell jutnod, hogy atyád szabadságát visszanyerjed. Rajta leszek, hogy kárpótoljam mindazt, a mi szenvedés miattunk érte családodat. S aztán örülni fogok, ha boldognak látlak.
E szónál felállt a leány a székről.
– Köszönöm ajánlatait, asszonyom. De itt maradok. És ha cselédnek kellene is beszegődnöm valamely gazdához, s úgy keresnem mindennapi kenyeremet, itt maradnék, nem mennék el innen. Ön tudja, asszonyom, ennek a gyűrűnek a történetét; folytatá a leány, balkezén a kis karikagyűrűt felmutatva az úrhölgynek. Ez köt ide engem, elszakíthatlanul. A ki ezt az én ujjamra fűzte, azt mondta akkor nekem: «én elmegyek most a világba, bujdosom, vándorlok: kergetnek. De bárhová hányjon is a sors, e pont körül forgok, mint a bolygó napja körül. Itt maradj, hozzád térek. Ha egy világgal kecsegtetnek is, hogy innen elmenj: itt maradj, visszatérek. Ha az Isten anyja szól is hozzád, hogy hagyd el e helyet, itt maradj: visszatérek.» Azért higyje el ön, asszonyom, hogy itt maradok; nincs önnek annyi vagyona, nincs a világ urainak annyi rettegtetése, a mi engem innen eltávolítson. Fogok szenvedni, nélkülözni, nyomorogni! Nyomorultabb leszek a koldusleánynál, de el nem hagyom ezt a helyet. Itt, lehet, hogy megvénülök, megőrülök; de itt maradok.
Most már az úrnő is fölkelt helyéről. Megfogta a leánynak azt a kezét, a melyiken a gyűrű volt.
– Tehát te szereted a fiamat? Hiszed-e, hogy én is szeretem őt? valamelyikünknek le kell mondani a másikért. Melyikünk fog lemondani róla?
Aranka kétségbeesve vonszolta kezét Baradlayné kezeiből vissza, de az úrhölgy erősen tartá azt és nem bocsájtá el.
– Oh asszonyom, minő kérdést intéz ön hozzám? Az mond le róla közülünk, a ki elébb meghal! Öngyilkosságra űz-e ön engem?
Baradlayné eleresztette a leány kezét.
És azután oly jóakaratú, oly éltető szelid mosolylyal nézett reá.
– Nem. Azt akarom, hogy legyen mind a kettőnké. Legyen ő a tied. De te meg azután légy az enyim. Legyen együtt nekem fiam és leányom. Jőjj velem házamhoz; légy ottan, míg fiam visszatér, és azután szeressétek egymást; s nekem csak azt juttassátok osztalékul, a mi szerelmetekből fenmarad!
A leány nem tudott hinni az úrnő szavainak.
– Oh asszonyom, az, a mit ön mond, olyan szép, mint egy álom. Az ilyen eltiport féreg, mint én, nem hiheti, hogy innen a porból egyenesen a mennyországba lehessen jutni.
– Igaz, szólt az úrnő felsóhajtva; hisz az én arczom olyan hideg, s az én szavam olyan visszataszító. Hogyan hihetnéd el nekem, hogy én téged boldoggá akarlak tenni? Hogyan hihetné valaki egy ilyen járókelő szoborról, mint én, hogy az valaki iránt érezni is tudjon? Hanem én meg foglak győzni téged, míg elismered, hogy a diadalmas vagyok. Ülj mellém.
Az úrnő odavonta maga mellé a pamlagra a leányt s azzal kebléből kivont egy levelet.
– Nézd. Most kaptam e levelet fiamtól Oroszországból, kit hazahívtam Szentpétervárról. A levél fele útról kelt. Nekem volt önuralmam e levelet nem bontani fel; hanem elhozni hozzád, hogy szakítsd te fel és olvasd előttem. Érted-e, mit engedtem át ez órában neked?
A leány meghajtá fejét és ajkaival az úrnő kezéhez tapadt.
– Hát vedd e levelet és olvasd fel nekem. Ismerni fogod az irást!
Az úrnő a lepecsételt levél czímét mutatta Arankának.
Aranka kezébe vette azt; és azután a hálás mosolygás egyszerre eltünt arczáról. Fejét csöndesen ingatva, bámuló nagy szemeket vetett Baradlaynéra.
– Nos?
– Ez nem az ő irása. Rebegé a leány.
– Ah, dehogy nem! Mutasd. Én csak ismerem tán fiam irását. Ez a B egészen az övé! ezek az erősen megnyomott vonások: ez a férfias character a betűkben; ez mind…
– Jó utánzás… suttogá a leány.
– No de olvasd a czímet: «A ma très adorable mère». Ezt csak fiam irhatja nekem. A postajegy «Orscha»
Oroszország közepe. Értesz francziául?
– Igen.
– Ki tanított rá?
– Magam.
– Ejh, hát bontsd fel a levelet, s akkor majd meggyőződöl róla. Ez a pecsét csak az ő czímere?
– Megengedi, nagyságos asszonyom? szólt a leány s reszkettek kezei, midőn kis ollójával a papirt fölmetszé, hogy a pecsétet meg ne sértse; s azután kibontá a levelet.
És azután az öröm napvilága derült fel arczán újra.
– Ez már valóban az ő irása! «Kedves anyám!»
– No úgy-e bár?
Hanem annál hamarább elkomorodott ismét a leány arcza, úgy változott derüre borúra, mint a tavaszi tájkép, mely fölött széttépett hófelhőket kerget az északi szél.
– Nos, mi az?
– Csak ez a két szó az ő irása; a többit egészen idegen kéz irta és francziául.
– Idegen kéz? Oh kérlek, olvasd sietve.
A leány kezében reszketett a levél.