– Veszélyben forgott? szólt bele az úrnő: oh kérlek olvasd!

Még sem kerülte el figyelmét önrémülete mellett, mennyire meg van indulva a leány.

Annak minden lélekerejét össze kellett szednie.

A leány szemei e sorok után egy hálatelt ihlett pillanatot vetének a levélből kitévedve, az úrnő arczára.

Az úrnő arczán a büszkeség pirja gyulladt ki e magasztalásnál. De láthatta jól, hogy a leány arcza annál halaványabbra változik, mentül tovább olvas; ajkai elkékülnek; csak nagy erőtetéssel bir tovább olvasni. Oh a leány szerelme más! Őt az a hőstett kétségbe ejti, a mi a spartai anyának gyönyör.

– Az égre! kiálta fel nyugtalanul az anya. Most már ő is!

A leány sebesen olvasá tovább; de szemei már zavarodtak, hangja akadozott:

– Irgalmas Isten! sikolta fel Baradlayné magán kívül. A leány nem szólt semmit; de feje hátrahajlott és szemei lecsukódtak; arcza halvány lett, mint a fal. A levelet görcsösen tartá kezébe szorítva. Egész teste reszketett a láztól. Ajkait összekulcsolta a fájdalom.

Az úrnő karjaiba fogta az aléldozót, megsimogatá arczát, homlokát.

– Térj magadhoz. Lásd; te nálamnál is gyöngébb vagy. Hiszen én anyja vagyok. Én is érzem azt, a mit te.

A leánynak megeredtek a könyei. Az aléltság jege ebben olvadt fel. Az úrnő odavonta őt keblére; vigasztalá.

– Ne sírj. Már most én fogom neked olvasni tovább a levelet. Látod, én nem könyezek. Én sokáig tanultam, hogyan kell nem sírni, mikor valami fáj, míg beletanultam jól. Olvassuk, mi van még a levélben? Jőjj, nézz bele te is.

S azzal átölelve a leányt, úgy tartá kezében a levelet, hogy mindketten beleláthassanak.

– Olvassunk tovább.

A két csillagpár összenézett. S szemsugaraikban már nem volt köny: ragyogtak az égi örömtől.

Baradlayné odavonta magához Aranka fejét s homlokát megcsókolva, gyöngéden suttogá:

– Leányom!

Arra a leány leomlott lábaihoz, s térdeit átölelve, odafekteté égő arczát az úrnő ölébe és nem szólt hozzá semmit, semmit.

De a néma elhallgatásnak egy teleirott titokteljes könyv volt az értelme oly szemek előtt, mik a szivekben olvasni megtanultak.

Az úrnő keze ott nyugodott a leány fején.

Egy óra múlva, a falu minden népe nagy bámulatára, a Baradlay urasági hintóban, a bárónő mellett ülve, hagyta el a pap leánya a szerény papi lakot. A két hölgy derült arczczal beszélgetett egymással; hiszen tárgyuk volt hozzá elég.

Nótáriusné asszonyom ez ámulatos tüneményt megpillantván, nosza hirtelen két pofont kioszta két léhütő siheder fiának: egyik «szaladj a hintó után, hová mennek?» másik «szaladj a parochiára, mi történt ott?» Nem sokára visszatért mind a kettő; egyik meghozta, hogy a hintó a kastély udvarára hajtott be; a nagyságos asszony megölelte a kisasszonyt, mikor leszálltak a hintóból, nem is vette le a válláról kezét, míg fölmentek a lépcsőkön; a másik lelkendezve hozta a hírt, hogy a papék szolgálója, meg az egyházfi azt mondták, hogy az egész ház rájuk van bízva most már, mert a kisasszony ezentul a kastélyban fog lakni, sohasem is jön ide vissza.

Szalmás Mihályné asszonyom csak kiejté e szóra kezéből a szakajtó kosarat kotlóstul együtt s összecsapá két első extremitását:

– Ha ezt a megboldogult nagyságos úr látná!

AZ ALÁHÚZOTT SOROK.

Ettől a naptól fogva Szalmás Mihályné asszonyom egy istenáldotta napot sem mulasztott el, hogy már korán reggel fel ne menjen a kastélyba, s ott végére ne járjon az utóbb történteknek.

Mert hogy van a kastélynak egy öreg házfelügyelője, a ki neki jó ismerőse, s a ki azután mindent el szokott mondani, a mi odabenn a kastélyban történik.

Valóságos igaz pedig, hogy Bakó Márton uram soha egy kérdését sem hagyja felelet nélkül Szalmás Mihályné asszonyomnak; csupán abban tartván fenn magának némi kis concessiót, hogy a mit kérdéseire válaszolni szokott, az szabályszerűleg diametraliter ellenkezik a való igazsággal. És ez óriási eltéréseket a historiai adatoktól, sőt gyakran még a költői valószinűségtől is oly quäkkeri igazmondó ábrázattal szokta Bakó Márton uram Szalmás Mihályné asszonyom nyakába varrni, hogy annak teljes lehetetlenség marad a hallottakban való kételkedés.

– Hogy van a lelkem Aranka kisasszony? kérdé a nótáriusné asszony.

– Nem tudom; az éjjel elvitték Bécsbe. Felel rá Bakó Márton uram.

– Bécsbe? ugyan minek vihették Bécsbe?

– Férhez veszi ott egy nagy úr.

– Nagy úr? Miféle nagy úr?

– Agens, secretárius, vagy referendarius!

– Hűh, lelkem! Fiatal úr-e?

– Valami hatvanhat esztendős.

– No ez ugyan időske! S miért adják olyan öreghez szegénykét?

– Azért, hogy az apját kiszabadítsa általa.

– Hát az öreg tiszteletest csakugyan elitélték?

– Gályákra!

– Gályákra! Mi történik ott vele?

– Neki kell húzni a parton a kötelet, mikor a gályát átvándoroltatják Európából Amerikába.

– No ez bizony szörnyű nagy büntetés.

– Bizony nagy büntetés.

Bakó Márton uram olyan komoly ábrázattal adta mindezeket elő, hogy Szalmásné asszonyom esküdni mert volna rá, hogy mind egy szóig igaz.

Egy reggel pedig azzal a kérdéssel zörgette fel Szalmásné asszonyom a jámbor castellánt, hogy:

– Ugy-e vendéget várnak?

– Azt bizony. Honnan sejtette meg Szalmásné asszonyom?

– Minden reggel el szoktam pillantani a kastély felé, s ma megláttam, hogy a jobboldali kémények is mind füstölögnek, fűtik az eddig nem fűtött szobákat: valakire várnak; kire várnak?

Bakó uram megmondta őszintén:

– A nagyságos úrfi érkezik ma.

– Melyik úrfi? Három úrfi van. Melyik kerül haza?

Bakó uram kész volt a felelettel:

– A gárdista.

– A gárdista? Hát szabad annak a király személyét ott hagyni?

– Mást fogadott arra az időre maga helyett.

– Hát csak a gárdista jön? Vajjon hogyan érkezik meg?

– Természetesen, hogy lóháton.

– Lóháton? Milyen lova lesz?

– Tiszta fehér lovon fog ülni.

– Milyen ruhája lesz?

– Tiszta karmazsin veres, arany paszománttal, nyusztkalpag a fején kócsaggal, párduczbőr a hátán.

– Párduczbőr? Jérum? Én még soha sem láttam párduczot.

Bakó uram engedte ezzel a hírrel Szalmásné asszonyomat végig szaladni a falun.

Azon a napon pedig csakugyan vártak valakire a kastélyban.

Ödöntől érkezett levél; most már saját irása, Lembergből keltezve, melyben tudatá anyjával, előre küldött futár által megérkezése napját.

Azon nap délutánján Baradlayné asszony befogatott utazó hintajába s eléje sietett fiának a legutolsó állomásig.

Egyedül ment, semmi kisérőt sem vitt magával.

A szunyogosi állomásnál bevárta érkező fiát. Ödön megjött pontosan a kitűzött alkonyi órára.

A találkozás gyöngéd volt és érzelemteli.

– Milyen nagyon megrémítettél baleseteddel! Feddé az anya gyermekét.

– Már túl vagyunk rajta. Csak, hogy látjuk egymást; felelt az ifju, anyját megcsókolva.

Ott azután meg sem állapodott, átköltözött anyja hintajába, s folytatták együtt az utat Nemesdomb felé.

Még jó világossal érkeztek meg a falu alá.

A kertek alatt volt egy emelkedett domb, melyről az egész alföldi síkság végig látható volt; e domb alja fenyőkkel körül ültetve, miknek sötét lombozata alól egy egyiptomi stylben épült szürke márvány-épület tünt elő, falai az alkony napjától megaranyozva.

Itt megállítá a hintót Ödön.

– Szálljunk ki, anyám.

Baradlayné megértette fiát. Kiszálltak.

Azzal karját nyujtva anyjának, szótlanul vezette őt ama fenyves domb felé.

A domb alján, a márvány portále előtt oldalvást volt egy kisded emberi lak. Az volt a kriptaőr laka. Ödön kiszólítá őt szobájából.

A sírboltőr előjött a kulcscsomaggal s a kettős vasajtót, mik közül az egyik tömör, a másik áttört munka volt, felnyitva, meggyujtá lámpáját, s levezeté a sírbolt lépcsőin a látogatókat.

A föld alatti félsötétben odavezette őket a legutoljára bevakolt fülkéhez, mely előtt a legutóbb sírba szállt nagy férfi emléktábláján ragyogtak a kifestett, megaranyozott érdemrendek, sorban odavésve a nemesi czímer alá. Ott pihent a kőszivű ember, kit szíve és a balzsamok csodái még holta után sem engednek porrá lenni.

Mikor ott a sírbolt előtt az anya és fia egymás kezét kezükben fogva álltak, úgy érzett egyet mind a kettő, mint ha a fiu minden csepp vére anyja szívén keresztül tenné meg körfutását. Egy eltünt szellemhez beszéltek, s ugyanazon dolgokról beszéltek vele.

Azután megölelték egymást, s azzal visszatértek az élő lények világába.

A kastélyban a régi arczokkal találkozott Ödön. Régi szolgák, vén gazdatisztek, a régi alázatos bókolással: csakhogy e bókolás most még egy fejhajtással alább szolgált. Most már ő volt a család feje.

Anyja arczán sem találhatott semmi változást. Akkor sem volt az hidegebb és szomorúbb, mikor legutóbb látta. Régi már ez a gyász, csak a gyászruha új.

Baradlayné most is oly hideg kimérten szól fiával, mintha most is hallgatná a falon keresztül egy kérlelhetlen alak, ki minden szót megbirál, s minden érzelgést elitél.

Mikor Ödön utiköntösét átváltá, anyja végig vezette őt az apai lakosztályon.

– Most a te rendelkezésedre fognak ezek a szobák állni. Embereket kell elfogadnod, a kik látogatni fognak. Tudod, hogy házunk gyűlhelye sok ismerősnek, a kik jöttöd hirére fel fognak bennünket keresni. Most már házigazda fogsz lenni itten.

– A hogy kivánod, anyám.

– Javainkra férfinak kell felügyelni. Gazdaságunk kiterjedt és sok ágazatú; azt rendbeszedni te neked kell.

– Igyekezni fogok, hogy beletanuljak.

– Mint legidősb fiú és teljeskorú, testvéreidnek természetes gyámja leszesz. Mértéket kell tartanod szeretet és bölcs belátás között. Testvéreid lelkületökben nem hasonlítanak egymáshoz, s egyik sem te hozzád: mind a kettőt külön kell tanulmányoznod.

– Figyelemmel és szeretettel fogok e tanulmányhoz.

– Házunk nagy nevezetességgel bír e megyében. Határoznod kell, mely állást foglalj el magad? kiket gyűjts magad körül? kiknek légy vezetője?

– Tanácsodat fogom kérni, anyám.

– Új ember vagy, mindenki fog keresni; minden oldalról fogják próbálni kebledet. Rajtad áll, mit szólj? mit ne mondj? Hallgass-e sokáig? vagy mindig? Kimondd-e az első kérdésre, a mit belül érzesz? Magad menj-e elől, vagy mást kövess?

– Az idő meg fog arra tanítani, anyám.

– Hanem ez az idő rövid. Nehány nap múlva sokan fognak házunkhoz jönni. Atyád rendelte ez összejövetelt. S te nem tudod, sem én, mi lesz ez összejövetel czélja?

– Te bizonyosan tudod, anyám.

– Honnan hiszed, hogy én tudom?

– Leveledből sejtem, melyben oly sietve hívtál haza.

– Nehezedre esett hazajönnöd?

– Abban az órában készültem az útra, melyben leveledet kaptam.

– Nem gondoltál arra, hogy mint legidősebb Baradlay, az örökös főispáni szék elfoglalására vagy hivatva?

– Úgy tudom, hogy ebben a székben most egy administrator ül.

– Azon indokból ültették oda, mivel a volt főispán beteges volt, nem elnökölhetett. De te egészséges vagy, s csak akarnod kell, hogy beiktassanak.

Ödön mélyen tekintett anyja szemeibe.

– Anyám, te nem ezért hívtál engemet haza?

– Jól sejted. Egyéb okom is volt rá. Tudd meg tehát. Atyád végakaratában kijelenté, hogy halála után hat hétre nyujtsam kezemet az administratornak; az ünnepély, melyre néhány nap múlva családunk ismerősei össze fognak jönni, kézfogónak van szánva.

– Meghajlok atyám akarata előtt, szólt Ödön, fejét alámélyesztve.

– Atyád azt akarta, hogy házunknak új oszlopa támadjon, ki elbirja azt a terhet, a mit egykor ő viselt. Tudod, hogy ez a teher egy ország gondja.

– Tudom, jó anyám; – nehéz teher az.

– És te azt kivánod, hogy az én vállaim törjenek le alatta, hogy én feleljek meg e tehernek?

– Ha atyánk végakarata ez volt; – s ha te is úgy akarod…

– Hát te neked parancs az, a mit én akarok?

– Anyám; te jól tudod, hogy a mit te mondasz: az nekem törvény és szentirás.

– Jó! Tehát megmondom neked, hogy mi az én akaratom. A Baradlay-háznak úr kell és úrnő! úr, a ki parancsolni és vezényelni tud; és úrnő, a ki hódít.

– Úgy van, szólt Ödön, meghajolva anyja előtt.

– Az az úr – te fogsz lenni!

Ödön meglepetve riadt fel.

– Te fogsz lenni e ház ura, és a te nőd e ház úrnője.

Ödön szomorúan sóhajta fel.

– Anyám. Tudod, hogy ez nem lehet úgy!

– Te nem akarsz házasodni?

– Soha!

– Ne mondd ki ezt a szót! Huszonnégy éves vagy. Ki tudja, meddig élsz? Az alatt folyvást hallani egy hideg szív üregében ezt a visszhangot: «Soha!»

– Okát jól ismered. Szenvedni megtanultam némán, ez apai, anyai örökség nálam. Én nem panaszkodom. Én hallgatok. Te tudod, mit tesz hallgatni! évtizedekig hallgatni! Okom van nem szeretni senkit. Egyedül a te jó anyai szivedet. Szenvedjünk anyám, tovább. Majd csak megvénülünk mind a ketten. Özvegy asszony és remete fia!

Baradlayné nevetett e szomorú beszéden.

– Oh bizony te nagy bohó vagy, Ödön. Nem lettél te karthausi! Tele a világ szép arczokkal; szeretni való szivekkel. Te is rátalálsz a magadéra.

– Tudod, hogy «nem».

– S ha én már találtam volna is számodra egyet?

– Azt hiába kerested, anyám.

– No ne mondd; szólt gyöngéden odasímulva fiához az özvegy; – látatlanba ki hozna itéletet? Biró akarsz lenni és ki sem hallgatsz.

– Vádlott vagyok anyám, ki előre tagad mindent.

– Pedig az, a kit számodra választottam, olyan szép, olyan jó és téged úgy szeret.

– S ha tündérek szépségével birna, s vetekednék jóságban az angyalokkal és volna gyémánt szive, mint neked, hogy fölülmulna téged a szeretetben, – nem akarnám őt ismerni.

– Oh, ne tégy ilyen nagy fogadást! Bizony megbánod. Bizony visszakéred a szavadat. Legalább tekintsd meg az arczképét egyszer. Jer, a szomszéd szobában megmutatom.

– Az engem hidegen fog hagyni.

– Majd meglássuk.

Az anya karöltve vezeté fiát a szomszéd szobáig s kinyitva annak ajtaját, előre bocsátá őt.

És akkor maga előtt látta Ödön Arankát, a gyönyörtől reszkető leányt, ki szavaikat végig hallgatá.

Minő hatalma a világnak akadályozna meg két szivet, hogy egymásra ne boruljon ily pillanatban? ki tartaná fel az öröm könyeit, hogy ne omoljanak? mi tiltó szellem állna két égő csók közé, hogy egymást föl ne keresse?

– Oh én drágám!… oh én egyetlenem!…

Baradlayné megfogta mindkettőnek a kezét, s elfojtott hangon suttogá Ödönnek:

– Hát hiszed-e már, hogy lesz ura és úrnője e háznak?

Ödön megdicsőült arczczal súgá válaszul:

– Lesz!

És mindketten csókokkal halmozák a legszeretőbb anya arczát, kezeit és vállait.

Baradlayné pedig némán, mereven tekintve fel azon arczképre, mely saját menyasszonyi arczképe mellett büszke tekintettel néz le rá a massiv aranyos keretből, magában beszélt hozzá:

– Látod-e ezt? Érzed-e ezt a boldogságot? Nem dobban-e meg kővé lett szived, mikor ily mennyországi látvány mosolyog feléd? Jól tettem-e, midőn ellenkezőjét tettem annak, a mit mondtál? Eljösz-e a nászéjen, áldani vagy kisérteni? – kőszivű nagy ember!

A nagy ember csak mindig büszkén nézett le a keretből.

A boldogok nem vették azt észre.

A szomorú özvegy elsuhant közülök; ott hagyta őket boldogságukkal egyedül; van azoknak mit beszélni egymáshoz.

Ő maga pedig szobájába lopózott, elővette irótárczájából azt az emlékezetes iratot, melyet haldokló férje mondatolt irótolla alá, s a mai nap történetére vonatkozó sorokat – aláhúzta veres irónnal.

Idáig bevégeztetett!…

A KÉZFOGÓ NAPJA.

Nem volt titok, mindenki beszélte már: a Baradlay-háznál hat hét mulva a temetés után kézfogó lesz. Új nevet kap a ház.

Arra a napra közelről és távolból meg voltak híva az ismerősök, egyenesen az özvegy úrhölgy nevében, világosan családi ünnepélyre.

A nevezetes nap délelőttjén egymást érték a minden vidékről érkező hintók a kastély udvarán; pompás és egyszerű fogatok, mik ez úttal nem csupán az erősebb nem contingensét szállították ide: az urak hölgyeiket is magukkal hozták, – és kisasszonyaikat is.

Bizony kisasszonyaikat is.

Mindenfelé hire futamodott már, hogy az ifju Baradlay haza érkezett külföldről, s keze még jegygyűrűtlen. Nemes vad! Érdemes a hajhára.

Megérkezett a többi úri rend között Tallérossy Zebulon úr is. Ezuttal ő is rangjához illő pompával lépett fel. A régi hintóra új bőr volt húzva, s a kocsi ajtajára szépen kipingálva a Tallérossy-czímer. És saját négyes fogata pompázott előtte. Igaz, hogy a gyeplüs kimustrált katonaló, az ostorhegyes – sajnálja a lábát, a nyerges cseberbe lép, s a rudas világosan elárulja, hogy eddig lógósnak volt használva; hanem azért megteszik ők a parádét, ha együtt vannak, s csak úgy rázzák a csengetyűt a nyaklójukon, mint a többi gavallérok lovai.

A kocsis mellett ezuttal hajdu is ül. Bár ugyan nem egyforma az egyenruhájuk, de elég zsinóros mind a kettő. Az inasnak piros huszársipkája van; a mi nagyon emeli a tekintélyt. Kár, hogy a kocsisnak nem lehetett olyan bajuszt ragasztani, mint a milyen a többi urasági kocsisoknak van; az a pántlikás kalaphoz illett volna nagyon.

Zebulon sem jött ezuttal egyedül. Magával hozza kisasszonyai egyikét: csinos arczú fiatal leánykát, magasra nyult termettel. Kár, hogy nagyon fűzi magát és hogy nyers kávét szokott rágni, a mitől fehérebb legyen.

A nemes úr ezuttal nem száll le bundástul, mert új kabátja van: finom selyemposztóból, a minek nyakától messze elálló gallérja messziről reklámot csinál falusi remekbe készítőjének; a kisasszonynak pedig szintén selyem wiklere van és marabú kalapja.

– Aztán hallja János! (ez a hajdunak szól, a kit otthon csak tegeznek) mindent jól lepakoljon kocsiról: el ne ejtsd iskatulát; – hallja – mert abba selyem ruha van-Aztán valamit össze ne törjön János, mert pofonütlek – magát. Ha te Karika! nalad van schmukos tarisznya? akarok mondani: ridikül? El ne veszíts ütet: sok draga schmuck bene van.

Egyszerre nagy csengés-bongás támad: ő jön, az ünnepély hőse, Rideghváry; igazán új hintón, igazi ötös új fogattal (telik neki! «repræsentationalis költség» quantum oportet). Ennél igazi huszár ül a bakon s az ugrik a kocsiajtót kinyitni és nyujtja kezét a nagyméltóságu úrnak, hogy egész applombbal léphessen le a földre.

Nem volna igazság a földön, ha nem Zebulon üdvözölhetné ő mlsgát legelőször, midőn a földet éri.

– Hozta Isten nagymiltosagodat, tégedet! Éljen és vivát! Mink is most érkeztük ide: ott fognak ki négy lovamat hintóbul. Gyütem leanykamal izs örvendetes ünnepélyre! Hol vagy Karika? Legidősebbik kisaszonykam! Azirt nem nagyon idős. Még nincs húsz esztendős. Quod est authenticum. Hogy izs hinak csak tigedet? Furcsak neveik vanak kisaszonykaimnak: soha se nem tudok egészen megtanulni. Mar neveikben bene van historicum datum, mikor születtek. Felesigem nagyon olvasot asszonysag. Mindig van ujsag kezibe Allgemeine. Mikor legnagyobik kisasszonykám születe neki, akor volt görög amazon: teczik tudni, Spatar kapitány leánya, Chariclea nagy celebritás, ki sorba kifúrta török hajókat maga oraval hajójának, miért felesig körösztöltete első leánykát Charicleanak. Masodik leanykam neve Karolina Pia: hiszem akor hazasodta fölséges urunk, annak tiszteletire. Harmadik kisasszonykam Adalgisa: akor jatszottak először Normat pesti theatrumban, felesigem látott azt – lozsibul. Negyedik kisasszonykam mikor megirkezte, akor volt bolond vilag: az a Palaczky, teczik tudni? No nalunk is volt egy kis hire; hat a negyedik leánykamat azért hinak Libussanak. No biz ezt sajnalok; de mar nem levehetem rula. No de most mar, hogy bebizonyítsuk jó hazafiusagunkat: a legutolsó kisasszonykanak atunk igazan magyar nevet: «Bendeguzella»; hires magyar vezir utan.

– Hát öt kisasszonyka van, Zebulon bácsi? kérdé mosolyogva az adminisztrátor úr.

– De bizony hat. Vagy csak öt? Mar magam se nem tudok. Hanyan vattok odahaza, mikor együtt vattok, Karika? Csak öten? Nekem úgy teczik, mikor nagyon larmaztok, mintha heten volnatok.

Chariclea kisasszony igyekezett apja historizálásának lőtávolából előre sietni, míg Zebulon úr a lépcsőn fölmentében még az iránt is felvilágosította az adminisztrátor urat, hogy hja bizony öt leány is elég nagy gond; kivalt mikor három már bálbajárni való, férjhez adni való; aztán a nagyságos mama nem mehet velük, mert migrainben szenved, s eként a papának kell őket hordani ide amoda, a hol eladó leányokat mutogatni szükség.

A lépcsőházban elváltak, s a kulcsár és komornyik mindenkinek megmutatta a számára rendelt szobákat.

Az adminisztrátor úrnak rendes, három szobára osztott lakása volt a Baradlay-kastélyban. Az előszobában már várták tisztelői.

Azok közül kiválasztotta magának Szalmás Mihály uramat, kinek különös szabadalma volt, az alatt, míg a méltóságos úr átöltözik, legbelső szobájában legfrissebb mendemondákkal rövidíteni idejét.

– Nos hát, mi a legújabb ujság, Szalmás? kérdé bizalmasan a nagy befolyásu úr hű bizományosától.

– Legnevezetesebb, méltóságos uram, az, hogy Ödön úrfi Oroszországból hazaérkezett.

– Azt már tudom. Hívta valaki, vagy csak magától jött haza?

– Valaki tudatta vele, hogy az öreg úr meghalt, s most már «szabad a csók!»

– Az bizonyosan a leány volt. S mit tudni a leány felől?

– Az már nem leány.

– Mi a gutát?

– Férjhez van adva, sugá titkolózva Szalmás uram. Kéz alatt tudom, de igen jó kútforrásból. A nagyságos asszonynak sikerült a leányt rábeszélni. A vén pap veszedelme megindítá leánya szívét, a nagyságos asszony bőkezű munificentiával látott hozzá. Utoljára is elhatározta magát a leány, hogy férjhez megy egy bécsi referendáriushoz, ki az apja felségsértési perében eldöntő befolyást gyakorol. A referendárius kap sok pénzt, a leány megkapja az atyja szabadságát. A dolog rendben van már. A leányt elvitték már Bécsbe, s a vén pap, a hogy bizonyosan tudom, mert magam láttam, már a mult éjjel haza is érkezett. Ezt én mind legelső kútforrásból tudom.

– S nem haragszik e miatt az úrfi?

– Azt nem lehet még tudni; mert még a mióta megjött, el nem hagyta a szobát. Még a legbelsőbb cselédeket sem bocsátja magához közel, s mindenkit igen nyersen elutasít, a ki tapogatózni akar körülötte.

– Beteg bele, azt hiszem; – no majd kigyógyítsuk belőle. Hát az özvegy?

– Az igen derültnek és megelégedettnek látszik.

– Szegény! Van oka rá.

Rideghváry úr apránként átesett porhüvelye külsejének átidomításán ez értekezés alatt. Fekete díszöltözetbe igtatta magát, s el lévén készülve ügyének levátájára, megindult szobájából a czímerterembe, kisérve alázatos udvarlói csoportjától, kik közt beszédes szerepet vitt Szalmás Mihály uram.

A czímerterem ajtajában megint csak bele kellett botolnia a méltóságos urnak Tallérossy Zebulonba, ki elhülledt arczczal jött neki jelenteni, hogy:

– Méltóságos baratom uram, hallod, én igen sok idegen abrazatot latom iteneg.

– A bizony meglehet; felelt rá az adminisztrátor úr.

– De nem izs anyira idegen, mint inkab nagyon izs ismeretes abrazatok, a kik nekem nagyon idegenek.

– Nem értem ezt Zebulon! szólt nevetve a magas úr.

– Irtem! nem irtem! haragoskodik Zebulon; de bizony megirted, csak miltoztasal szilyel tekinteni. Hisz ez a szala tele van oppositionalis physiognomiakal, kik nekünk ismeretesek, de idegenek.

A nagyméltóságu úr úgy találta, hogy ez valóban figyelemre méltó észrevétel. – Hanem hát abban sincs semmi rendkivüli. A megye minden pártárnyalatú celebritásai igyekeztek tiszteletüket bemutatni az ifju örökös főispánnak. Ez convenientia dolga. Hadd tisztelkedjék mindenki. Nincs mit megütődni a találkozáson.

Azt ugyan szivesen elengedte volna az adminisztrátor úr, hogy zöld asztali incarnatus ellenfelével, Tormándy táblabiró úrral is találkozzék ennél a háznál; hanem hát ez nyilt ház: főispáni lak; mindenkinek joga van itt megjelenni; s utoljára – a többség pokolban is többség.

– Hát itt sem ijedünk meg tőlük, Zebulon barátom.

Zebulon nagyot feszített mellén, mely végig volt rakva hamis gránát-gombokkal.

– Elhiszek aztat! Gyühet nekem Tormandy! Vagyok neki malleus magam! Majd én oda ütök…

De nem mondhatta el, hogy hova üt? mert egyszerre úgy megállt a szó a szájában, mintha föld alatti kisértet lépett volna dicsekedése farkára…

– Á… á… nini… szólt a szemközt találkozó láttára, ki épen akkor lépett be az ajtón.

Az volt a kergetett pap: Aranka atyja.

Tallérossy Zebulon nem hitt egyebet, mint hogy no most itt jön Zách Feliczián második kiadásban, ki karddal reklamálja elrablott leányát, s ugyan levágja, a kit elől-utól talál.

Pedig úgy tetszett neki, mintha a kurucz pap egyenesen az ő testének tartana.

Zebulon érezte bűneinek sulyát. Eszébe jutott, hogy mind az a keserves kínszenvedés, a min ez a pap hanyatt-homlok keresztül esett, az ő fejében ért meg eszmeképen; úgy szólván, ő diktálta azt rá mind; annálfogva is, mikor már szemtül szembe álltak, a legnyájasabb mosolygással ragadá meg a rettegett alak kezét:

– Alazatos szolgaja ides kedves nagytiszteletű urnak! hogy mint szolgál egiszsige!

A pap pedig se nem rántotta elő kabátja alól a rejtett fringiát, se a kezét nem kapta vissza Zebulon kezéből, hanem cordialiter visszaadta a kézszorítást.

– Köszönöm a tekintetes úr kérdéseit. Hát csak meg vagyok a régi bőrben.

No annak ugyan örült Zebulon nagyon. Hanem azért még sem hitt a papnak. Ez azokkal a sas szemeivel nagyon tekintget körül. Ez valakit mást keres, a kit megöljön. Mert egyébért csak nem rontott fel ide, ily ünnepélyes társaság közé. Ezt jó lesz præventiv censura alá venni, s tovább is fogni a kezét.

– Hát hol méltóztata utazni nagytiszteletű úr minden sokfelé? Hallottam: Bécsbe izs volt.

– Ott is voltam.

– Valami baj volt?

– Nem volt semmi baj. Igen jól mulattam odafenn.

Zebulon félrevágta a nyakát. Ez veszélytjósló tettetés.

– Nem bántotta senkise nem?

– Sőt inkább igen nyájasan bocsátottak el mindenünnen.

Hm. Ez gyanus szelidség.

– Hat Aranka kisasszony, vagy mar nem kisaszony, igaz, hogy mente férjhez?

Ez már csak olyan kérdés, a mi kiugratja a nyulat a bokorból.

– Igaz; felelt rá a pap nagy bonhomiával, mind Zebulonnak, mind a több odafülelő hazafiaknak nagy bámulatára.

– Is meg van vőleginyel elégedve, tiszteletes úr?

– Nagyon meg vagyok elégedve.

Zebulon nagyon rázta a fejét. Még mindig szorongatta a pap kezét és nem akarta odább ereszteni, míg az egyszer aztán búcsu fejében úgy visszaszorította tisztelt barátja kezét vasmarkával, hogy az sziszegve hagyta abba a kézszorongatást.

– Isten áldja, uram.

(Aldja tigedet az ördög! Mormogá utána Zebulon, egymáshoz ragadt négy ujjára fujva. Vir izs kigyütt körmöm alul – talan?)

– Nos, mit beszélt a pap? kérdé Rideghváry Zebulontól, mikor ismét visszatért hozzá.

– Aj, hiszen bolond papot egészen helyrebolonditotak valahun. Hiszen az most totaliter okos ember.

Rideghváry úr bölcs mosolygásra vonta arczszögleteit s mély bölcseséggel jegyzé meg:

– A honnan ő megjött, onnan mind okosan szoktak az emberek visszatérni.

– De hogy leanya felöl is megnyugodta.

– Egy kis pénz sok haragot lecsendesít.

– De menjünk előbbre, a násznagyok várnak.

– Kicsoda kirő násznagy Miltosagod riszedről?

– Gróf Gálfalvy Pál, ő méltósága.

– Ohó, nagyon jól ismerek őtet, méltóságát. Eminens nagy auctoritas. Bizony gratulalom hozza. A hol latom, ni!

S azzal ment a két nevezetes úr a vendégektől telt úri termen keresztül a mutatott díszruhás alak felé.

Rideghváry kétféle emberekkel találkozott; kik vagy mély főhajtással üdvözlék, vagy félvállat fordítottak neki, s elnéztek a feje fölött. Csakugyan nem értette, hogy minek kell ezeknek az utóbbiaknak is itt lenniök? Zebulon ellenben minden oldalról csak eléje mosolygó ábrázatokba botlott. Láthatta, mennyire szeretik.

– De nem latok sehol kisaszonykamat, Karikat; pedig már felöltözte putzba! Nyugtalankodék Zebulon.

– Hiszen veheted észre, hogy még nincsenek hölgyek a teremben, azok mind együtt vannak az úrhölgy lakosztályában, s csak az ünnepély kezdetén fognak kiséretében megjelenni.

– Ah. Tehát egisz ceremonia lesz?

– Szokás szerint. A kérő násznagy felszólítja a kiadó násznagyot; arra a kiadó násznagy választ ád; akkor az igent mondó válasz után megnyilnak a szemközti szárnyajtók, s a menyasszonynyal az élén belép a hölgyi kör. Aztán következik a többi.

– Aj. Az nagyon szip lesz.

A két úr tehát feltalálta Gálfalvy Pál urat, a kérő násznagyot, s kölcsönösen kezet szorongatva, elkezdett élczelni a fölös számmal megjelent megyei kuruczokra, kik idejöttek ellenségük diadalához áldozatra vitt igavonókul pompázni, s a mellett nem igen ügyeltek rá, hogy azoknak főcoriphæusa Tormándy mit beszélhet oly meghitten tiszteletes Lánghy Bertalan urammal? Inkább az után tudakozódtak, hogy hol van Ödön?

Az bizony a terem tulsó felében diskurál nagy bizalmasan egy pár magához hasonló fiatal emberrel. Majd idejön, ha meglátja a præsumtiv mostoha apját. Tudni fogja, hogy kettőjük közül melyiknek a dolga a másik üdvözlésére sietni?

De még kellemesebb meglepetés vár reájuk, midőn egyszer csak megzendülni hallják Tormándy ismert stentori hangját, ki csendet kér az «uraim»-tól.

Nos, mi lesz?

– Uraim, szólt a hatalmas hangú megyei szónok, mindnyájunk előtt tudva van, mi örvendetes ünnepélyre gyűltünk itten össze. E házra új fény fog áramlani a gondviselés által rendelt új családfőben, kit az ég tartson meg sokáig hazánk javára.

(«Ah hisz ez hizeleg! Ez megtért!» suttogá Gálfalvy Pál gróf az adminisztrátorhoz.)

Rideghváry úr ezt egészen természetesnek találta.

(«Használt neki a multkori négyszemközti szívére beszélés!» suttogá vissza az adminisztrátor.)

A szónok folytatá.

– A vőlegény, kit a gondviselés a család élére ifjukora diszében állít…

(«Ez már egy kicsit erős hizelkedés!» sugá magának Rideghváry úr.)

– … engem bizott meg kérő násznagyképen…

(«Micsoda?» kiáltá egyszerre mind a három úr, egymás szeme közé nézve.)

– … hogy felhívjam a tisztelt kiadó násznagyot, óhajtja-e ez által a kivánt frigyet megerősíteni, s a menyasszony kezét kezébe tenni?

Most már igazán itt volt az ideje az elbámulásnak.

Ha Tormándy, mint kérő násznagy lép elő, hát akkor Gálfalvy Pál gróf micsoda itten?

És ki fog akkor a kérő násznagynak megfelelni? Hol a kiadó násznagy? Az a főtisztelendő úr volna: de az még nincs is jelen. Micsoda confusio ez?

Pedig még tovább bonyolult a szövevény az által, hogy Tormándy fölhivására Lánghy Bertalan uram lépett elő és válaszolt kenetteljes hangon:

– A mit az ég megkötött, azt csak a síri föld választhatja el. Egyesüljenek, a kik egyek a szeretetben.

(«Nini! Pap megbolondult!» Kiálta fel Zebulon elképedve.)

Hanem abban a perczben jött a talány magyarázata. A szemközti kettős ajtó megnyílt, ott állt az egész hölgyvendégkoszorú, s annak élén özvegy Baradlayné vezeté kézen fogva az ünnepélyes vendégsereg elé a kért menyasszonyt: – Lánghy Arankát.

Tüneményes szép jelenet volt e két hölgy egymás mellett. Az örömanya és a menyasszony.

Az özvegy fekete ruhát viselt, ragyogó aczélgyöngyökkel himezve, s hosszú fekete csipkeuszálylyal, fején granát-diadém villogott; s volt rajta valami új, valami fényes, a mit még nem látott senki: – arczának mosolygása.

Még csak most tudta meg mindenki, milyen szép ez asszony, e ragyogó napsugárral arczán; egy királynő tekintete volt az!

S a menyasszony, kit kezén vezete: omlatag fehér ruhában, fehér jáczintokkal ékitve, a szemérem hamvával gyöngéd arczán, az érzelem bűbájával pillaárnyalt szemeiben, a hajadoni félelem méltóságával minden mozdulatában; a szépség két ellentétes tökélye egymás mellett.

Az uraságok a meglepetés morajával fogadták a kilépőket. Mindenki előre tolongott.

A terem elején állt egy pompás mozaik asztal, melyre egy arany tálcza volt letéve, s a tálcza csipkekendővel beterítve. A mellett állt a két násznagy; oda vezette Baradlayné Arankát, átadva a leány kezét atyjának.

Ödön ott állt a kérő násznagy mellett.

Akkor a pap feltakarta a csipkekendőt a tálczáról. Két egyszerű karika-gyűrű volt azon: nem újak, viselve voltak már azok. És azután az egyik gyűrűt Ödön ujjára húzta, a másikat Arankáéra, s akkor egymásba tette kezeiket.

Nem volt ehhez semmi mondva: egyszerű volt az egész szertartás, de ez egyszerű jelenetben volt valami olyan fenkölt, hogy az egész társaság, mint egy jelszóra, zendült fel utána egy általános éljen-kiáltásban.

A lelkesült hangzavarban senki sem is hallhatá, mit súghatott az örömanya leendő menyének, midőn azt keblére szorítá és homlokát megcsókolta; s mit rebegett a pap, midőn átölelte leendő vejét.

«Van a ki az imákat meghallgatja az égben, melyek nem tetszenek a földi isteneknek ide alant!»

Még Zebulon is azon kapta rajta magát, hogy torka szakadtából kiabálja a vivátot, s csak akkor vette észre, hogy rossz helyen alkalmazta a lelkesülést, midőn az adminisztrátor úr tekintetével találkozott, mely épen nem volt nyájas. Zebulon megijedt. Hisz neki épen nem lett volna szabad vivátozni. Azzal vélte a dolgot jóvátenni, hogy megpróbálja, vajjon hogyan sikerülne neki magát valami nagyon ostobának tettetni.

– E szerint most kettős kézfogó fog lenni; szólt együgyű ártatlanságot utánzó arczkifejezéssel Rideghváryhoz.

De már ezért az ötletért csakugyan hátat fordított neki a méltóságos úr.

(«Hiszen ez komplott!» dörmögé az adminisztrátor úr, kimaradt kérő násznagyához.)

– Nekünk most rögtön be kellene fogatnunk és itt hagynunk a társaságot; véleményezé Gálfalvy.

– Nem, azt nem teszszük; azzal magamat prostituálnám egészen. Ellenkezőleg: itt kell maradnunk és figyelnünk, hogyan végződik ez a – komédia.

A két úr előre sietett s Rideghváry az elsők között volt, kik Ödönt hálálkodásaikkal üdvözlék. Poligonális arczának minden szeglete iparkodott gömbölyűvé lenni a nagy mosolygástól. Oh azt az ő arczán nem volt szabad észrevenni senkinek, hogy ő tudja azt, mit nevetnek a háta mögött?

Pedig bizony nevettek sokat. Tormándy mélyen meghajolva üdvözlé a vele találkozót s azt mondá neki: «nézze méltóságod, még most is milyen gyönyörű asszony az özvegy».

Ő méltósága csak hümmögött rá; de a mindig hű Zebulon a háta mögött ugyan sietett a toldással.

– Valóságos olyan, mint egy menyasszony!

– Jaj!

– Pardon!

(«Mar harmaczor lépi meg tyukszememet ez a gróf.» Panaszkodék aztán Zebulon Tormándynak.)

– Ne állj mellé, mikor beszélsz.

A kézfogót a szokásos lakoma követte a kastély éttermében. Az üléssor berendezésében már sok symbolistica volt kifejezve. Az asztalfőnél az elnöki kettős helyet a vőlegény és menyasszony foglalták el. Ödön mellett ült Lánghy Bertalan, Aranka mellett Baradlayné, a pap után a főtisztelendő, és Baradlaynén túl Gálfalvy gróf, s így váltakozva az adminisztrátor és Zebulon, és a többi ismerős delnők és uraságok, kiknek mindegyike jól tudta a különbséget, a mi a vélt és való sorozat között előállt.

Zebulonnak csak akkor jutott eszébe, mikor Chariclea kisasszonyt meglátta, hogy nini, ez is itt van: hát már most ez minek rakta fel azt a sok drága schmuckot, ha Ödön úrfi a papleányt jegyezte el? Hanem végre ezt is vigasztalására fordította. Van még más két Baradlay úrfi is, s azoknak igen jó præcedens eset bátyjuknak példája, hogy egy igazi gavallérnak mennyire nem szükség vagyonra, születésre nézni. Ez a mai nap eseménye sok titokban sóvárgó kisasszonynak fog új reményekre jogosult érzelmeket költeni szivében.

A lakoma folytán következett a magyar vendégség egyik jellemző harczjátéka: az áldomástorna.

«Toast-Turnier»-nak neveznék azt más nyelven.

Nem utolsó neme a küzdelemnek.

Egy asztalnál ülő, egy palaczkból poharazó ellenfelek iparkodnak egymást ragyogó felköszöntésekkel leküzdeni. Minden toaszt jelen, vagy távollevő személyekre vonatkozik: de motivumaiba bele vannak szőve a napi élet legérdeklőbb mozzanatai; s azokat kiszinezni előáll a pathos, a humor, a bibliai hagyomány; a bor megoldja a nyelvet, s a hallgatagoknak ékesenszólást inspirál; az ifjakat bátrakká, az öregeket melegekké teszi: képződik a jobb és baloldal, és igyekszik egymást leleményes mondatokban, ragyogó ötletekben felülmúlni; kedélyes ellenségeskedés folyik: körmönfont mondatokkal, élczes vágásokkal, minek végén összecsörrenik minden pohár; – jaj a megneheztelőnek.

Csak Ödön marad hallgatag. Ő megtartotta anyja mondását: gondold meg, mikor szólj? mikor mondd el, a mit szivedben érzesz; meddig hallgass? s mind végig hallgass-e?

Egyszerre a vidám toasztozást idefenn a teremben túldörgé az udvaron felzendülő lármás riadal.

Örömriadal az is; nehány száz torok éljenez.

Valószinű, hogy Ödönt és menyasszonyát éltetik. A falubeli hivek és jobbágyak lehetnek azok.

A külső zaj növekedtével Baradlayné oda súgta fiának:

– Ez nektek szól. Eredj ki az erkélyre menyasszonyoddal és szólj hozzájuk nehány szót.

Ödön azonnal felállt helyéről, kezét nyújtva Arankának, hogy őt az erkélyre kivezesse.

Pedig hát az a nagy éljenzés – nem nekik volt szánva.

Az a nagy örömriadal nem a falubeli jobbágyok és hívek nyilatkozványa volt, hanem az adminisztrátor úr gárdájáé.

Hát ez micsoda gárda?

Kétszáz szemenszedett országos korhely, három szomszédos vármegye nemességének kilökött, kimustrált söpredéke; verekedés, gyújtogatás, lólopás hőstettei miatt börtönjártas nevezetességek; soha ki nem józanodó, rekedt torkú ingyen-ivók, ősi birtokukat elpazarolt jószágkeresők, becsületes atyafiaknak orczapirulással emlegetett korcs ivadékai; bornirt csökönös ósdiak, dölyfös rongyok, sárban meghurczolt czímerek, kik közt előcsahos a huzavona falusi leguléjus, s az iskolakerülő kántor. Ez az adminisztrátor úr nevezetes mobilgárdája, melyet forsponttal hordat össze nagy kerülő földről a megyei székvárosba, elrémíteni, leordítani, leszavazni, s ha kell, le is verni a megyebeli nemes karokat s rendeket; küldi őket maga előtt, viszi őket maga után, ünnepélyes elfogadó tömegnek, diszelgő kiséretnek, sőt még azt is megteszi, hogy felviszi őket Pestre s fáklyás-zenét adat velük magának a főváros közepett.

Ez a gárda volt a mai ünnepélyre is felrendelve, hivatása szerint az alkonyi órákban fáklyás tisztelgést tartani a díszes úri eljegyzett párnak (minthogy a zene még tilalmas) csupán felköszöntő beszéd mellett.

Két forint napidíj járta fejenként – és úri ellátás.

Azonkívül azt is elhitette velük Szalmás uram, Rideghváry főkolomposa, hogy a vőlegény aranyat fog szórni a nép közé, abból ki mennyit elkaphat!

Rideghváry úrnak jutott ugyan eszébe a vett kudarcz után, hogy még az a gárda is a repertoiron van; de megnyugtatta magát abban, hogy hisz annak csak este felé kell előrukkolni; aztán meg Szalmás uramnak csak lesz annyi esze, hogy miután látta és hallotta a történteket, e felől értesíteni fogja hiveit s nem hozza őket ide.

Hanem épen Szalmás uramon múlt a dolog, levén neki az a jó szokása, hogy nem jól érezte magát semmiféle úri társaságban; annálfogva csak a teremajtóig kisérte el a méltóságos urat, onnan pedig elfogyatkozott, leiramodván azon díszes társaságba, a hol maga volt a legkülömb: Rideghváry úr korteshada közé, kik csak egyenesen behajtattak a már nagyon jól ismert tanyára, az ispán udvarára, melyet a kastélytól a park választott el. Az ispán az ilyen látogatásoknál nem is szokott utasítást kérni, tudta már a szokást: egy pár száz vendéget be sem szokás jelenteni. Felnyitotta előttük a roppant nagy pajtát, összeállította az asztalokat, padokat; tulkot, birkát vágatott, hordót üttetett csapra, előszedte az új tányérokat, tálakat, késeket, villákat, kanalakat, s nem csinált magának fejfájást azzal, hogy mikor kiadja és mikor újra beszedi a sok evőeszközt, megszámlálja, hány volt?

Azok már csak Szalmás uramra vártak, hogy neki üljenek a lakomának; ezt Szalmás uram, jól tudva, bánta is akárhogy megy végbe a kastélyban a parádé, sietett, mint rák az iszapba, saját elementumába. Ott legalább asszonyi szemektől sem átallja magát az ember.

A díszes társaság tehát igen jól érezte magát saját társaságában, ott sem hiányzottak a lelkesítő szónoklatok, csakhogy azoknak füszerét nem humor és pathos, hanem virágos káromkodások adták meg. Mondattak hatalmas kitörések a gonosz újítókra: a szűz vállak megterhelőire, a tintás tudósokra, s végül mikor már nagyon jól meg volt vetve a jó kedvnek az ágya, Koppants Mátyás kántor uram előhúzta a zsebéből azt az epithalamiumot, melyet a mai ünnepélyre irt, megröhögtetve annak avas, maszatos, mézgás útféli élczeivel a borbanfőtt hallgatókat. Tetszett az mindenkinek nagyon.

Minek következtében Boksa Gergő, főkolompos, felgyűrve inge ujját kék foltokkal dicsekvő karjáról, nagyot üte az asztalra s így szólt:

– Hallod-e te Szalmás: az is bolond volt, a ki azt találta ki, hogy fáklyával menjünk menyasszonyt látni. Az öregapám se hallott ilyent. Világosnál nézik az asszonyfélét. Én nem bánom, menjünk fáklyával; de menjünk mindjárt, míg világos van, míg a szemeinkkel látunk. Én nem iszom itt hiába – a közügyért.

Az egész gyülekezet rá ordította, hogy jó lesz. Menjünk mindjárt, menjünk, míg nap van.

Hiába szabadkozott Szalmás, hogy ő gratuláló beszédét éjszakának irta, az tele van álló és futó csillagokkal, néma éjszakával és estharangszóval, azt mondták neki, hogy fordítsa nappalra; inkább ha kell neki hozzá a szurokfüst, meggyújtják hozzá a fáklyákat.

Szerencsére akadt köztük egy okos ember, a ki ez indítványt megdöntötte, azzal az észrevétellel, hogy nem jó lesz égő fáklyával mennünk, mert majd ha az aranyat szórják, mind kisütögetjük egymásnak a szemét.

Ez helyes észrevétel volt; de egyszersmind meggyőző indok az elébbeni indítvány mellett, hogy ne menjünk sötétben, mert ki látja meg akkor a földre esett pénzt.

Az indítvány közhelyesléssel elfogadtatván, ős szokás szerint a még ellenvetésekre készülő Szalmás uramat megkapták ketten két lábánál fogva, felemelték a vállaikra; az egyik teherhordó maga volt Boksa Gerő; beszélhetett aztán Szalmás uram, hogy mi indokai vannak nem menni, ha már vitték!

El is vitték ember-háton ülve egész a kastély udvarára, s azután kitörtek roppant nagy éljenriadalban.

Nem is tették hozzá, hogy ki éljen? Nekik csak egy ember az «éljen»: a többit majd elmondja czifrán Szalmás.

Volt is Szalmásnak egy olyan hosszú szónoklata készen, hogy elért a falu tulsó végeig, ha kiereszté. Hanem a mint az éljen riadalra a várt principális és az özvegy menyasszony helyett Ödönt látta kilépni, karján a menyasszony díszű pap-lánynyal, kit ő odafent Bécsben képzelt, régen férjhez adva valami köszvényes bureaucratához: persze, hogy a csizmaszárban veszett egyszerre az egész betanult dictió.

Látta már és értette a dolgot egészen: megfordult itt az állapot. Fordult volna ő is visszafelé, a honnan jött, de a két teherhordó nem ereszté. Utoljára is a tisztelgő hadnak egy csepp ellenvetése sem lehetett az ellen, a mit lát. Ha a sokszegletű úr és matronai jegyese helyett ilyen szép fiatal párt lát maga előtt, hát annál inkább «vivát». Megéljenezték ők azokat, még tán jobban, mint a hogy a másiknak volt szánva.

Mikor aztán a nagy éljenzés valahogy elcsillapult, itt lett volna az ideje, hogy Szalmás uram tolmácsolja a közönség érzelmeit.

Szalmás uramnak pedig egyetlen egy gondolat sem volt a fejében. Az egész beszéd nem ennek a párnak volt szánva: a transpositio teljes lehetetlen. Csupán a kezdő phrasis maradt meg a nyelvén, azt el is indította.

«Közszeretetű nagyméltóságos úri pár!»

«Előtted látod ime a nemességet…»

Nem ment tovább. – Megint rá kezdte.

«Ime magad előtt látod ezt a mi díszes nemességünket».

Újra megfeneklett. Újra nekifohászkodott.

«Ime, szemeitek előtt látjátok ezt a tiszteletetekre megjelent díszes nemesi tábort.»

De már erre felszólalt az egyik teherviselő Boksa Gergő:

– Szalmás! Mondj má’ mást is; mer’ ledoblak…

Azzal aztán agyon is lett ütve Szalmás uram minden további szónoklása.

Ödön közbevágott, s hogy megmentse a jelenet komoly színét, felkapta az elejtett szót.

– «Honfitársaim.»

«Köszönöm kegyetek üdvözlését magam és jegyesem nevében. Én a nemességet csak a szívekben keresem. Nem vagyok a sok beszéd embere; szeretem és követem azokat a kik tesznek. E mai boldog nap megörökítésére ötvenezer forintot ajánlok fel önöknek…»

Falrengető éljen hangzott fel erre a számra. Hirtelenében mindenki azt iparkodott kivetni a fejében: mennyi jut abból egyre egyre?

Ödön pedig folytatá a lelkesedés kitörése után:

«Ötvenezer forintot – népiskoláink jobb karba helyezésére.»

Hej de elhallgattak egyszerre!

«Isten áldása legyen hazánkon és nemzetünkön.»

Ezzel a szóval visszavonúlt az ifjú pár az erkélyről.

Bizony egy árva «éljen» sem hangzott már utánuk.

«Ühm! dünnyögé Boksa Gerő; hát csak ennyire becsüli a nemességet?»

«Dejszen; morgá magában Koppants kántor, ha a népiskolákat jobb karba helyezik, akkor engem elcsapnak.»

«Hát az én diurnumom már most ki adja meg?»

Ez volt pedig a főfő kérdés.

Szalmás Mihálynak kellett volna arra megfelelni, de Szalmás Mihály az napság nem volt többé látható sem földön, sem padláson, pedig mindenütt keresték. Ha megkaphatják, bizony megdöngetik. De nagyon jól elbújt.

Mire aztán a vitéz had az ispán laknál összetörvén minden evő és ivó edényt, bejelenté nemes janicsári haraggal, hogy «eb iszik ingyen – a közügyért!», felkerekedett szekereire és odább állt.

Az úri rend egy része szintén nem várta be a Baradlay-kastélyban az éjt, Rideghváry hivei menekültek a vesztett csatatérről.

A fővezér, az adminisztrátor, még egy végbúcsúra találkozott Baradlaynéval.

– Nagyságos asszonyom. Ma utoljára volt szerencsém a Baradlay-ház vendége lehetni. Ezt még ma reggel nem hittem volna semmi prófétának. Pedig én magamban is van látnoki szellem. Ön, nagyságos asszonyom, fiával együtt eltért arról az útról, melyet a boldogult nagy férfiu, igaz barátom, véglehelletével önök elé diktált, de velem is közölt, mielőtt önnek szólt volna. Önök az ellenkező utat választották. – Asszonyom, emlékezzék ön ez órában mondott szavaimra. Ez az út is elvezet egy magaslatra: annak a magaslatnak a neve «vérpad».

AZ ELSŐ LÉPCSŐ «AMA» MAGASLATHOZ.

«Könnyen lehet a tekintetes úrnak liberálisnak lenni, kinek van háromezer holdja ide lenn alföldben; de nekem van három falum odafenn (közbeszólás: «a holdban») nem holdban, hanem Saros, meg Zemplin vármegyében, a kiből áll gazdagsagom. Aztán ha jobbágyot felszabadítunk, akkor én menjek kapalni mind az öt kisasszonyommal magam? – Ha én parasztnak születtem volna, soha se nem kivánkoznám más lenni, mint paraszt. Az annak valoságos gyönyörűség. Minek akarunk őtet gyönyörüsigitől megfosztani? A ki úr, úr; a ki nem úr, az nem úr. Hát tehet arrul valaki, hogy nem született minden ember nemes embernek? Hát én mért nem születtem grófnak? De azért nem nyughatatlankodok, hogy legyen minden ember gróf. Pedig ez nekem ipen olyan nagy sirelem, mint parasztnak az, hogy nem nemes. – Gondoljunk csak dolog praktikus oldalara. Most is, ha megesik restoratzo, megesik követválasztás, micsoda istentelen nagy pinzbe kerül nemes votizalo publikumot megtraktálni? Hát még ha valamennyi parasztnak mind votuma lesz: nincs anyi bor a világon! (Derültség jobb és bal oldalon.) No micsoda dolog lesz az, ha még paraszt születisü emberek is foglalhatnak el hivatalt? most is ipen tízszer annyian vagyunk, mint a mennyi hivatal jut. Pedig fiatal ember addig nem házasodhatik, míg valami hivatala nincs. A tekintetes előttem szónokló úrnak se fia, se leánya, sem nem felesige nincsen. Nekem van öt, nem felesig, de kisasszony. (Általános derültség.) Ezt tekintetes úr nem ért ugye? Aj! akor én is tudnam lenni liberalis. Azután meg nipnivelis! De minek az a csuda? Nip felnő magatul, ha nem nevelünk izs. Akor volt jó világ, mikor nem tudta más irni, olvasni, csak káptalanba barát; országbiró neve helyett odanyomta kardja markolatát dekretumba spanyolviaszkba. Most még paraszt is tudjon olvasni? Hisz akkor soha el nem hisz, a mit paptul hall. Csak azt is elrontottuk, hogy eddig irtunk törvényeket deakul; minden simplex ember nem belekotorászhatta; most asszony, zsellér, zsidó minden neki álljék olvasni, okoskodni. No majd meglátnak tekintetes karok és rendek, mi kilóg ebbül majd utoljára? Ha azt akarunk, hogy legyen nipnek szabadság, ne agyunk neki aztat; mert a mig nem adunk neki, addig megvan; de a mint odaadunk neki, bizony elveszti aztat. Ragaszkogyunk őseink kilenczszaz esztendős alkotmanyahoz, mert ha csak még ezer esztendeig élvezhetünk is aztat, már azzal is nagyon sokat nyertünk.» (Éljenzés jobboldalon, derültség baloldalon.)

Pleonasmus volna kijelentenünk, hogy ezt a beszédet Tallérossy Zebulon barátunk tartotta azon a historiai nevezetességű megyegyűlésen, mely a nemesdombi kézfogó után harmadnapra a Baradlay főispánok megyéjében Rideghváry adminisztrátor elnöklete alatt megtartatott.

Nevezetes epochalis gyűlés volt az. Az egymással földsarkilag ellenkező vélemények szóvivő hősei adtak ottan egymásnak lovagias találkozót.

Tíz tizenöt távoli megye vezérszónokai, ugyanitt kinevezett «táblabirák», jogosult ülnökei a megyei zöld asztalnak, sereglettek össze jobb- és baloldalról, követve nagyszámú nemesi rendek által. Azoknak egy részét a megyei kormányzó szállíttatá ide fizetett előfogaton, saját költségén, más része jött gyalog, fogadott szekéren, maga kenyerén, szalonnáján.

Az ülés napján már kora hajnalban, daczára a zord időnek, megjelent a megyeház kapuja előtt a fehér és fekete tollas sereg egyszerre. Amaz volt a haladó, emez a maradi-párt jelvénye, s kérte a gyűlésterembe bebocsáttatását. Már pitymallatkor el volt foglalva jobb és baloldalról a melléklóczák minden helyisége, egyedül a zöld asztal hagyatván fel a vezér-capacitásoknak.

De nemcsak fehér és fekete toll díszlett a kalapok mellett; a szűr alatt ott füleltek az ólmos botok és kurta nyelű csákányok is – pro és contra.

A fehér toll pártja annyit megtanult az előbbeni gyülések előzményeiből, hogy mikor kifogytak az argumentumok, in fine finali elé szokott kerülni az ultima ratio, a bunkós bot, olyankor «a ki birja, az marja». Tehát ezúttal ők is elhozták az ellen-argumentumokat, s el voltak rá készülve, hogy ha verekedésre kerül a dolog, verekedni fognak.

Azt is el lehet fogadni, hogy a bőjtöt egyik fél sem valami nagyon ascetai szigorral tartotta meg. Hideg is volt, esős idő; nem is lehet neheztelni azért a kis papramorgóért.

Pontban kilenczkor megkezdődött a vitatkozás Rideghváry elnöklete alatt.

A fehér tollas párt egy erélyes tiltakozást akart keresztül erőszakolni az alkotmányellenes adminisztrátori rendszer ellen. A legragyogóbb szónoklatok álltak készen a karok és rendek felhangolására.

Ennek ellenében a fekete tollas pártnak az a hadi taktikája volt, hogy tizenöt vármegyéből összehordatta a legunalmasabb, a legnevetségesebb szónokokat, a kiknek fárasztó, lapos és baroque beszédei által paralyzálta a fehér toll lelkesítő, gyújtó szónoklatait, elhúzta a határozathozatalt a délután étvágyingerlő késő óráira, félreterelte a tanácskozmányt a napi renden forgó kérdésről, szökésre csiklandá a türelmetlen közönséget – és lopta az időt.

Mind nem használt: a fehér toll helyt állt, nem tágított. El volt mindenki szánva másnap délig is ott várni éhen szomjan a gyülés kimenetelét.

Mert az elnöknek az volt a fő tudománya, hogy a mint egy perczben észrevette, hogy a fekete toll többségben van, a szó közepén ketté vágta a discussiót, s szavazásra bocsátotta a kérdést. Protestálhatott aztán, a kinek tetszett.

Most meg sem mozdultak.

Elvégre Tormándy, a fehér toll vezérszónoka is hozzá jutott, hogy beszédét elmondhassa.

Mikor Tormándy elkezdett beszélni, olyankor a fekete tollnak az volt a dolga, hogy rákezdte a zúgást: minden szó ellenmondásra talált, beszédébe kiabáltak; a szónokot az mind nem zavarta meg: ha ellenfelei kiabáltak, ő túlkiabálta őket, ha száz ember ordított ellene, ő olyan hangot eresztett, a mi kétszázat is túldörgött, de elnémíttatni nem engedte magát.

Hanem az megtörtént rajta, hogy mikor így küzdött egy fellázadt zajtenger hullámai ellen, elragadtatása hevében olyan kifejezéseket talált elejteni, a miket mai világban «imparlamentaris»-oknak fognánk nevezni.

A parlamenti tanácskozmányokban a hasonló elragadtatás következménye az, hogy a második rendreutasítás után az elnök megvonja a szónoktól a további beszédet s akkor az leül. Megye-életünkben e helyett más divat volt. – A mint Tormándy egy tősgyökeres gorombaságot elszalasztott az elnöki szék ellen, mint vadat a vizsla, úgy állták őt Tallérossy et consortes, s ordították ellene unisono: «actio! actio!»

S a megyegyűlés rögtön stante sessione elhatározta a kihágó ellen a fiscalis actio megindítását.

Tormándyt ez intermezzo azonban még csak a periodusa constructiójából sem verte ki; hidegvérrel kivette a tárczáját, kivágta belőle a negyven forintot a megyei fiscus elé (ennyi szokott a díja lenni az actiobeli elmarasztalásnak), s folytatta a philippicát. Megint új erőteljes kifejezés jött, megint hangzott Zebulon szava: «actio, actio!»

Tormándy meg sem állt a beszéde közepén; készen tartotta a másik negyven forintot is, dobta a fiscusnak és beszélt tovább. És beszélt és mennydörgős-mennykőzött addig, míg a tárczája kiürült, s legutolsó gorombáskodásnál már a pecsétnyomó nemesi czímeres gyűrűjét húzta le az újjáról s azt veté zálogba a megyei fiscusnak, melyet, mint tudjuk, törvényes szokás szerint, tartozott az elfogadni; de mégis elmondta végig rettentő beszédjét.

Rettentő beszédnek kell azt mondanunk, mert nem kevesebbet involvált, mint a szatmári tizenkét pont paraphrazisát.

Mi volt az a szatmári tizenkét pont? tizenkét üstökös csillag egyszerre az égen, együtt egy dicskört képezők, melynek ragyogó neve «népfenség!»

Még most is ragyognak.

Akkor nagy küzdelemnek voltak okozói, megyéről megyére.

Még csak e szó kimondása is: «szatmári tizenkét pont», a vihar jelszava volt.

Tormándy végszavait a zivatar nyelte el. Jobbról balról szakadatlanúl dörgő «éljen» és «le vele!» ordítás tölté meg a termet.

De mind a két nemű kiáltás egyensúlyt tarta egymásnak.

Az elnök adminisztrátor izgatatlan kedélylyel ült czifra karszékében, mint egy mumia. Úgy vette ezt az «ensemble»-t, mintha az előadott operában karmesteri minőségben működnék, ki az előtte fekvő partiturából előre látja, hogy mikor jön egy «scherzo», mikor az «allegro»? mikor kell az öreg dobnak a bombardonnal versenyre kelni? s legfeljebb azon botránkozik meg, ha az általános «tintamarre» közepett öreg dob és bombardon nem teljesítik előrevárt animoval rendeltetésüket.