A publikum füledobja ugyan meg van már elégedve a lárma nagyszerűségével; de a mæstrot valami nem elégíti ki.
Szemei a rendezőt látszanak keresni.
Előkerül.
– Nos, Szalmás? szól a kérdés a karszék háta mögé settenkedő alakhoz.
– Méltóságos uram, baj van.
– Mi baj?
– A fehér tollasok új manövert csináltak. Eddig mindig azt követték, hogy legbékeszeretőbb embereiket tolták a középre, a kik, ha a mieink valamit akartak kezdeni, az övéiket a verekedéstől visszatartsák. Most pedig megfordították a rendet. A leghíresebb verekedő népet, a béledi korteseket állították a mi népeinkhez legközelebb.
– No? És?
– No, és, a mieink azt mondják, hogy a közügyért szivesen beverik a más fejét; de a maguk fejét nincsen kedvük beveretni a közügyért. Nem lehet őket semmi tettlegességekre biztatni.
– Gyáva ficzkók, mormogá Rideghváry s a csengetyűhöz nyúlt.
Az eddig alkalmazott hadicselek mind nem sikerültek.
Először is: a teremben több volt a fehér toll, mint a fekete toll.
Másodszor: a fehér toll nem unta meg délután négy óráig sem a strucztojás-költő forróságot, sem a koplalást, sem a fekete tollas szónoklatokat; Tallérossy beszédein még inkább delektálta is magát.
Harmadszor: a fehér tollas szónokok nem ijedtek meg a fiskális akczióktól: fizettek és szónokoltak.
Negyedszer: a tekintetes rendek meg most hozzá nem akarnak egy kis verekedést improvizálni, a mi szokás szerint a fehér toll ajtón ablakon kimenekülésével végződjék.
Következett az ötödik eszköz: az ülés feloszlatása.
Rideghváry megrázta a csengetyűt s elkezdte a hozzá legközelebb állóknak egész csendes hangon előadni, hogy ilyen zaj és ingerültség mellett a higgadt tanácskozás folyama fenn nem tartható; és a többi…; de alig ért mondata közepére, midőn bámulva vette észre, hogy egyszerre elcsendesült minden lárma; olyan hallgatás állt be rögtön, hogy a légydöngést meg lehetett volna hallani.
S ebben a sírbolti csendben kellett neki elmondani azt az elnöki nézetét, hogy ily irtóztató zajban a tanácskozás nem folytatható.
Ez igazán tréfás hatású észrevétel volt.
– Hát van itt zaj? kérdé Tormándy mosolyogva.
Rideghváry látta, hogy itt rajta kívül még más karmester is van.
Persze hogy van. A fehér tollnak előre ki van adva a rendelet, hogy a mint az elnök csengetyűjét hallja, mintha elvágták volna a nyakát, úgy elhallgasson minden ember. A fekete toll azután magától elhallgat, mikor látja, hogy a másik elnémult s tulajdon pártfőnöke nyitja a száját beszédre.
Ilyenformán a legfurfangosabb elhallgatás hosszú szünete áll be.
E ravasz békekötés egészen kihozta türelméből az administratort. Neki az kellett volna, hogy ordítson mindenki torka szakadtából. A helyett mindenki az ő szájába nézett, hogy mit fog hát mondani.
Erőszakolni kellett a tervet.
– Most nincs zaj, mondá epésen; de mihelyt folytatni fogjuk a tanácskozmányt, ismét lesz. A gyűlés szenvedélyessé vált. Én élek elnöki jogommal s az ülést feloszlatom.
Még erre sem teljesült be, a mit kivánt, hogy az elaludt orkánt újra felköltötte volna kihivó szavaival. Készen voltak erre is. Egész hadi apparatusát ismerték. A még mindig háborítatlan csendben egész hidegvérrel válaszolta Tormándy az administratornak:
– Tessék elhagyni az elnöki széket, ha úgy tetszik, de mi akkor helyettesíteni fogunk elnököt és folytatjuk az ülést.
Erre azután száz meg száz hang ismételte:
«Folytatjuk a gyűlést! Tessék elmenni, ha tetszik! Elnököl az alispán!»
Volt már most aztán zaj is, heves kézmozdulatok is, szenvedélytől hevített arczok is; – tessék elmenni, ha úgy tetszik!
De most már nem ment.
Arczát szigorú redőkbe vonta, öklét lenyomta az asztalra és recsegő hangon kiáltá közbe:
– Ez nyilt ellenszegülés a felsőbbség tekintélyének! Ez törvényszegés!
– Lázadás! kiáltá Zebulon.
– S nekünk van hatalmunk e féktelenségnek elejét venni. Ha a karok és rendek az ülés feloszlatásának ellenszegülnek: én fegyveres erővel fogom önöket szétoszlatni.
(«De én elébb hadd megyek ki»: szabódék Zebulon, ki ezt már mégis jobb szerette volna a karzatról nézni.)
– Mi pedig be fogjuk várni ezt az erőszakot! mennydörgött rá vissza Tormándy, s keresztbe fonta mellén karjait, úgy ült le helyére, daczosan tekintve az adminisztrátor szeme közé.
Rideghvárynak így is jó volt. Erre is el volt készülve egészen.
A kettős szárnyajtó az elnöki szék mögött a főispáni termekbe vezetett. A gyűlésteremmel szomszédos szobában voltak elhelyezve a megyének mindenünnen összegyűjtött hajdui, pandurjai, pusztázó hadnagyai és csendbiztosai, állig, sarkig felfegyverezve. Ezen a napon ünnepjük lehetett a zsiványoknak hetedhét határban.
Tehát a fegyveres megyei őrség ott várt a jeladásra a szomszéd teremben, kivont kardokkal, szuronyos fegyverekkel, s a szomszéd kaszárnya udvarán lábhoz tett fegyverrel állt reggel óta egy zászlóalj katonaság, hogy ha netalán a megyei karhatalom nem elég.
– Tehát legyen meg, a mit önök kivánnak! – kiálta Rideghváry s azzal hátra fordult. Főbiró úr, tegye ön kötelességét!
Az a főbiró és nehány körüle csoportosult tisztviselő Rideghváry teremtményei voltak. Elszánt, vakbuzgó emberek.
A mint Rideghváry parancsa hangzott, a főbiró felnyitva az elnök mögötti ajtót, bekiáltott a készen álló fegyveresekhez:
– Utánam pandurok!
És azzal maga a legkomolyabban véve az elnöki parancsot, kirántá kardját s tisztviselő társai élén megrohanta a zöld asztal mellett ülőket.
Az első meglepetés perczében azt hitte mindenki, hogy az talán csak mégis tréfa. Az ónodi gyűlés óta nem történt az, hogy tanácskozó hazafiak egymás ellen kirántsák kardjaikat bárminő gyűlésteremben; csak akkor szörnyedt el mindenki, mikor a vértől elborított alakokat látta tántorogva székeikről felugrálni, tisztes, békés, ősz hazafiakat a zöld asztal mellett megsebesítve, a földre letiporva, s a vértől fecskendő kardokat a légben.
Hanem a másik perczben aztán az elszörnyedésnek más hangja is támadt. A zöld asztal ülnökei szintén kardot viseltek oldalaikon, fiatal joggyakornokok ugráltak segélyükre az ősz táblabiráknak, s támadt egy oly ádáz ordítás, kardcsattogás, dulakodás a gyűlésteremben, a minőnek soha hírét sem hallotta senki, és mindez az adminisztrátor úr legméltóságosabb színe előtt és jóváhagyásával.
Hanem az már azután nem a méltóságos adminisztrátor úr jóváhagyásával történt, hogy nehány percznyi tusa után a főbirót és fegyveres társait a rájuk visszaröffent fehér tollas nemes fiatalság a szögletbe szorítá, kardjaikat kiverte kezeikből, s a legrövidebb úton az ablakon keresztűl kiadogatta őket a teremből. Biz azok nem tudni, hogy értek le?
De hát a fegyveres pandur-sereg hol maradt?
Azok csak nem jöttek elő.
A méltóságos úr hasztalan tekintgetett hátra az ajtó felé, hol maradnak az emberei? Más is bámult azon eleget, hogy nem jönnek sietve! A félig nyilt ajtón átlátszik szuronyaik villogása, még sem jönnek; hallhatják idebenn jól a kardcsattogást, dulakodást, még sem jönnek.
Valaki megbabonázta tán őket.
Meg.
Egyike volt ez a sors véletlen, emberi ész által ki nem gondolt intézkedéseinek, a mik, ha nem élő, emlékező emberek szeme láttára történtek volna, a szkepszisz azt mondaná rájuk, hogy «Theater-coup».
Abban a pillanatban, a melyben a gyűlésterem ajtajából a főbiró bekiáltott a pandurokra: «utánam pandurok!» a főispáni lakosztály belsejéből, az ellenkező ajtón egy ifjú délczeg alak lépett ki e szobába.
Az Baradlay Ödön volt.
Teljes díszöltözetben, mely egyúttal gyászpomparuha volt, fekete bársony dolmány, sötét granátszín mente, kék róka prémmel, ugyanolyan kalpag fejébe nyomva, fekete gémforgóval, minden boglár, csatt és menteláncz öltözetén sötétkék oxydalt ezüstből; széles díszkardja övkötőstől együtt jobb kezében; sietett, kardját már nem volt ideje felkötni.
Mielőtt a fegyveres megyei szolgák a főbiró parancsát teljesíthették volna, útjokat állta; kardját tokjából ki sem húzva keresztültevé előttük.
– Vissza! Meg ne mozduljatok! Rivallt rájuk parancsoló hangon.
A fegyveres nép egy perczre meghökkent; nehányan haragosan fordíták feléje szuronyaik hegyét. Ki ez? Hogy meri útjokat állni?
– Hüvelybe a kardot! monda szigorúan az ifjú, kardjával leütve a várnagy kardját. Takarodjatok ki a folyosóra.
A várnagy egy szót súgott a panduroknak. Azok között is sok öreg legény volt, a kik ráismertek az előttük állóra; ez az ő örökös főispánjuk, holnapi és holnaputáni uruk; a mai csak zsellér itten; – a puskák vállra emeltettek.
– Távozzatok innen! monda nekik Baradlay Ödön, és azután várjatok további parancsra; ha én foglak híni, akkor jőjjetek.
A vén legények fejeiket hajtogatták. Tetszett nekik ez a parancsolat. Hiszen ők is jobb szerették azt így.
És azzal sietett Ödön a gyűlésterembe, hol ádáz tusa és kardcsattogás hangzott.
Mikor aztán a vérengző főbiró és satellesei az ablakon kidobattak, mikor az egész felháborodott tömeg aggódva, türelmetlenkedve leste a szárnyajtó nyilását, honnan a fegyveres karhatalomnak kelle előtörni, honnan az adminisztrátor boszús tekintete erőszakkal idézte volna elé a főbirójára nézve úgy is elkésett segélyt: akkor ugyanazon az ajtón belépett a terembe egyes egyedül – Baradlay Ödön.
Délczeg, megdöbbentő alak volt az e pillanatban. Arcza égett a fenkölt haragtól, szemeiben szikrázott felháborult lelkének minden nemes indulatja.
Feledékenységből volt-e, vagy szántszándékból? föltett kalpaggal lépett a terembe, úgy járult az elnöki szék elé.
Rideghváry féloldalra dülten nézett fel reá, riadt tekintettel, jobbjával a karszék támlájába fogózva. Olyan volt, mint mikor a sakál találkozik India fejedelmi tigrisével az őserdőben.
A látvány, a mi Ödön elé tárult, fellázasztá az ifjú egész lelkét.
A megye zöld asztala kiontott vér tócsáival fedve, jegyzőkönyvek, szétszórt okiratok vérrel befecskendve; tisztes férfi alakok társaiktól ápolva, kik széttépett zsebkendőkkel kötözgetik be sebeiket, dühtől és szenvedélytől kikelt arczok mindenfelé, az asztalra dobva egy kettétört véres kard.
– Ki cselekedte ezt? kiálta csengő szóval az ifju Baradlay, megállva az elnöki szék előtt. – Ki tette ezt? rivallt ujólag az adminisztrátorra.
Rideghváry elképedve bámult fel reá.
– Én önt felelőssé teszem ez átkozott történetért, a mit krónikánkból semmi köny le nem moshat soha!
– Engem? szólt Rideghváry, s ebben az egy szóban düh, kevélység, rettenet és bámulás volt kifejezve.
Akkor az ifjú Baradlay jobb kezéből baljába kapta át kardját.
– Én! önt!
És azzal megfogta jobbjával az elnöki szék ódon faragványú támlányát, egyet rázott rajta, indulata korlátozhatlan hevében.
– És most – hagyja ön el e helyet. E szék az én őseim széke. Ön ebbe a főispán betegsége tartamáig lett behelyezve. A főispán meggyógyult!
E szóra kitörő üdvriadal támadt az egész teremben.
A ki ismeri a magyar gyűlések jellemzetes kedélyét, az emlékezni fog akárhány hasonló jelenetre: hogy egy rokonszenves alak egy pillanat alatt megfordít, meghódít mindenkit, összeolvaszt, egybeforraszt ellenséget, jó barátot, ledönt minden érvet, okoskodást, ellenszenvet, önérdeket; ragadja magával egyetlen tömeggé alakítva az egész közönséget, – azt sem kérdi tőle senki: hova?
Ilyen varázslat történt e teremben is.
Rideghváry saját párthívei, saját kolomposai, saját megfizetett bérenczei arczáról olvashatá le, hogy itt az ő uralkodásának vége. Innen neki pusztulni kell.
Szégyentől és dühtől sápadtan kelt fel elnöki székéből, még egy átokverő tekintetet jártatva végig az egész gyülekezeten, s akkor ezt sugá kegyetlen, boszúszomjazó arczczal az ifju fülébe:
– Tessék… Az első lépcső ahhoz a magaslathoz.
Ödön megvetően nézett rajta végig, ő tudta anyjától, minő magaslatot igért neki Rideghváry.
Nem méltatá válaszra.
A hatalmas úr eltünt s az elnöki széket elfoglalá az örökös főispán, a megyei karok és rendek kitörő örömriadala közepett. Most aztán levette kalpagját.
Eljárása, igaz hogy nem volt korrekt, mert még nem volt beiktatva főispánnak, s addig nem is lehetett igazi főnöke a megyének; hanem az a lelkesült üdvözlés, mely őt minden oldalról fogadta: – az igazi volt. Az megadta rá a sanctiót.
Elhatározása nagy merészség volt; mind magára, mind a megyére, mind az egész országra, sőt az egész korszakra döntő, elhatározó; de sikerült.
Teljesen sikerült.
Az a hely, a hova leült, forduló pontot képezett a történetben. Akármerre vezessen az, nagy idők kezdő pontja volt, s szív kellett hozzá, hogy arra a pontra valaki leüljön.
Hogy mi történt a gyűlésben tovább? az már a krónika dolga. – Hanem a nap diadala Baradlay Ödöné volt.
A régi kor természettudósai beszélnek egy csodaállatról, a melynek neve «krák».
Pontoppidan norvég tudós le is írta e szörnyeteget.
A krák egy töméntelen nagy tengeri állat, mely lenn a tenger-feneken lakik, s melynek néha-néha eszébe jut a vizek szinére felemelkedni.
Mikor aztán rengeteg nagy háta felmerül a hullámok közül, befedve tengeriszappal, tele nőve tengeri fügével, tengeri tulipánnal, korallerdővel, akkor a penguinok, kormoránok azt gondolják, hogy ez valami új sziget, odatelepednek, ott fészkelnek, rondítanak a hátán; a krák engedi azt békével.
Időjártával aztán belepi a fű a hátát; a hajósok meglátják: ni milyen szép zöld sziget! kikötnek rajta, birtokukba veszik, házat építenek rá; a krák mind ezt tűri szépen.
Azután elkezdik a hátát fölszántani, bevetik árpával; a krák engedi a hátát szántatni, boronáltatni; legfeljebb akkor, mikor tüzet raknak rája, gondolhat annyit magában, hogy milyen nagy baj az, mikor egy ilyen nagy állat nem tudja a hátát megvakarni.
A hajósok mindig jobban találják magukat rajta, már kutat is ásnak a hátán s ugyan örülnek rajta, mikor víz helyett zsirt meregetnek fel a kútból. A krák engedi szivattyúztatni a zsirját, hiszen van neki elég.
A hajósok a gazdag szigetre raktárakat építenek, vámot, rendőrséget importálnak rá, talán még részvénytársulatokat is alapítanak föléje. Egyszer aztán, mikor már az eleven húsáig lefúrtak, a krák azt gondolja, hogy de már ennek fele sem tréfa, s visszaszáll a tenger fenekére. Vele együtt madár, ember, hajó, raktár és részvénytársulat.
Ilyen napjai voltak a kráknak 1848-iki márczius közepén.
Márczius 13-ika volt: a bécsi népmozgalom napja.
… Be ne csapd a könyvet, ideges olvasóm! Nem viszlek ki az utczára, nem mutogatom meg neked a feltört kövezeteket, a hevenyészett torlaszokat, nem kisértetem veled utczáról utczára a legelső sebesültet, a szabadság legelső martyrját, kit társai véresen, haldoklón vállaikra vettek, s úgy mutogatták a népnek végig a városon; mi csendes, biztos helyről fogjuk az egészet hallgatni, s nem lesz semmi bántódásunk.
Plankenhorsték termei ezen a napon is tömve vannak a régi ismerősökkel; csakhogy zongoraszó és medisance helyett az utczáról felhangzó népzaj és a távoli fegyverropogás mulattatja őket.
Olyan sápadtak ez uri alakok most, s riadt tekintetük kérdezi egymástól: valjon mi történik odakinn?
Mi történik? – A nép szabadságillatot érez!
Az történik, hogy egy alvó óriás szempilláinak fölemelésével egy egész történetvilágot, annak minden nagy emberével együtt, elűz; ti csak álmodva voltatok!
A büszke urak ezuttal decorálatlanul, s a délczeg úrhölgyek ezuttal kifestetlenül ülnek, járnak, kelnek, s tekintgetnek félve az ablakokra és hallgatóznak az utczára és beszélnek egymással suttogva: mi lesz a mai nap vége?
Az idő estére jár; a szobák sötétedni kezdenek; de senkinek sem jut eszébe lámpákat gyújtatni ide benn; a zaj, a sortüzelés döreje rázkódtatja az ablakokat. Minden új alak, ki érkezik, új rémhírt hoz.
A martialis termetű élelmezési főtiszt, ki máskor úgy kommandirozott a társaságban, mintha generalis volna, most suttogva beszél és lenyírt barkóval jár, hogy katonás kinézését eltagadja; a kövér Medicinalrath egy szögletben ül és bámul maga elé mereven, s felriad, valahányszor egy ajtó csapódik be a háznál; a concipista extra statum le-leszalad a lépcsőn, hogy majd valami új hírt hoz, s meg csak visszajön egy percz mulva, hogy nem lehet odább menni.
Végre érkezik valaki onnan kívülről: a polizeidirektorsági titkár. Már jelmeze elárulja a rossz világot odakinn. A herczegi fenkölt viselet helyett most egy ócska zubbony van rajta, minőt a munkások viselnek; arcza halavány, mint a kréta.
Egyszerre odatódul hozzá az egész társaság, a mint álöltönyében ráismernek.
– Nos? leverték őket? kérdi legsürgetőbb sietséggel az élelmezési magas úr.
– Nem birnak velük, felel a kérdezett remegve; – most jövök a rendőrségi főigazgatósági épületből. A nép betört; a Justitia szobrot ledöntötték az épület homlokáról, az ablakvasakat kifeszegették, a censura-hivatalban mindent összetéptek. Magam is csak blouseomnak köszönhetem, hogy megmenekülhettem.
– Nem rabolnak-e? nyögött közbe a szögletből a potrohos Medicinalrath, kit otthonhagyott pénztára aggasztott keservesen.
– De hát, Istenem! nem tudnak több katonát küldeni ellenük? rebegé pianissimo a stentor hangú uraság.
– Van ott elég katona, biztosítá őt a rendőrtitkár; hanem a császár nem akarja, hogy vérontás legyen. Az eddigiért is kárhoztat.
– De hát, Istenem! minek kérdezik azt a császártól? Mikor annak olyan jó szive van! bíznák a katonákra!
– Hát tessék oda menni! Biztatá őt boszúsan a titkár. De mikor a katonák úgy lőnek, hogy egész sortűzből egy golyó sem talál. Magam szemével láttam a Mihály-téren, mikor a tüzérek a sárba dugták az égő kanóczokat, s kimondták, hogy nem fognak a népre lőni.
– De hát én Istenem! mi lesz akkor mi belőlünk?
– Éppen azért siettem ide, hogy önöket értesítsem a történtekről. Én részemről azt hiszem, hogy a nép dühének vannak kipéczézett házai, a mikben Rothschild millióiért sem szeretném a legközelebbi éjt tölteni.
– Ön azt hiszi, hogy a mi házunk is azok közé tartozik? Kérdezi Plankenhorstné.
A kérdezett gyanus vállvonogatással felelt.
– Én mindenesetre sietek dolgom után.
El is távozott.
Ez rossz biztatás volt a többieknek.
Az élelmező úr nagyon kezdett tudakozódni, hogy nem lehetne-e civilruhákat kapni a háznál? Bizony nem szolgálhattak neki egyébbel, mint inasruhákkal. Már pedig a Plankenhorst-család livréeje nagyon rossz passepartout volna ehhez az utazáshoz.
De ismét jött egy új alak. Ez már nem jött, de bebukott. Alig lehetett ráismerni: ez a talleyrandi finomságú államkanczellári referens, ki ezuttal egész contenantiájából ki van zavarva. Kalapja oly laposra verve, mint egy palacsinta, kabátjának félszárnya letépve, a hátán egy sáros tenyérnek félreismerhetetlen nyoma, az orrán egy indiscrét találkozás surlódásának véres sebhelye. Lélekzete is elfult.
– Mi történt önnel? kérdi tőle a háziasszony előzékeny részvéttel.
A talleyrandi államférfi nem veszté el galgen-humorát.
– Oh, csekélység, csak egy kicsit agyon akartak ütni. Valamelyik rám ismert, elkiáltotta magát: «ez is spion!» s abban a perczben a kalapom ilyen lett, ni. Szerencsémre néhány diák kiszabadított s egy Durch-hauson keresztül megmenekültem.
– Ugyan kérem, nem rabolnak még? tudakozódék a Medicinalrath a szegletből.
– Az ördögbe is! inkább nagyon is adakozó kedvükben vannak. Menjen csak le hozzájuk. – Ugyan kérem, nagyságos asszony, adasson nekem egy darab angol flastromot, a mivel az orromon ezt a lehámozást beragaszthassam. Az nekem most igen jól fog illeni; legalább nem ismernek rám olyan könnyen az utczán.
– Hogyan? Ön újra ki akar menni? Kérdé aggódva Antoinette asszony, mialatt a kis államférfit boudoirjába vezette, hogy az angol tapaszt megkárosított profiljára ragaszsza.
– Sietnem kell! suttogá bizalmasan a duodez nagy ember. Előfogatokat és relaiseket kell megrendelnem az államkanczellár számára.
– Hogyan? Hát ennyire vagyunk?
– Alkalmasint.
– Ön is vele megy, nemde?
– Bizony itt nem is maradok. – Tanácslom, önök is, – a mint szép szerével lehet…
– Majd meglátjuk, szólt Antoinette asszony egész nyugodtan, s azzal hagyta futni a kicsiny urat az orrára ragasztott fekete flastrommal.
Az élelmező úr még vissza akarta tartóztatni: ne menjen; hát ha agyonverik?
– Több eszem lesz. Én fogom legjobban kiabálni, hogy «le Metternichchel! éljen az Aula!»
Az utczákon a zaj egyre nőtt, benn a szobákban egyre sötétebb lett; az élelmezési úr az égre kért mindenkit, hogy valamikép gyertyát ne gyujtsanak; hadd higyje a nyers tömeg odakinn, hogy itt már nincs senki idehaza.
Pedig ugyan együtt volt az egész florilegium. Ez a ház volt a pivotja a vert hadnak.
Mit kell tenni? Erről folyt a hadi tanács a félsötétben.
Menekülni, vagy itt maradni? Voltak félénkek, kik a futást tanácsolták, s még félénkebbek, kik nem mertek a futáshoz kezdeni. Hiszen a tenger van az utczákon! A néptenger.
Most érkezett még egy új alak.
Az alkonysötét daczára is ráismert mindenki. Polygonalis arczvonásai s fejének félszeg, daczos hordozása körrajzokban is ismeretessé tette őt. Rideghváry volt.
Megjelenése bizalmat gerjesztett a megfélemlett társaságban. Ez a hidegvérű ember imponál mindenütt, hol gyöngébb szivekre akad.
– Mi hír barátom? kérdé eléje sietve a ház asszonya.
– Hír van elég, felelt az szárazon. A legelső és legbizonyosabb az, hogy Metternich leköszönt.
– Csitt!
– Egy óra mulva köztudomású dolog lesz. Tőle jövök. Leköszönése elfogadtatott, s e nagy ember a jelen pillanatban csak azon tanakodik, hogy mily álöltözetben, milyen kocsin és melyik vonalán a városnak meneküljön a világba?
– Álöltözetben! rebegé a martialis úr, s még azután is járt a szája, mikor már nem beszélt. Valószinűleg azt mondogatta magában, hogy milyen boldogság, a kinek mostan egy rossz kaputja van.
– Nem rabol még a nép? sóhajtozék a gazdag kórházfelügyelő.
– Azt nem teszi, hanem fegyverkezik, a fegyvertár felnyittatik előttük.
– Nem birják megvédelmezni? hörgé a nagy testű úr.
– A császár parancsából nyittatik meg.
– Az lehetetlen.
– Itt a plakard a zsebemben, melyben tudtul adatik, hogy a rend fentartására a diákok és a polgárok a polgári fegyvertárból felszerelendők.
Rideghváry valóban mutatott egy zsebéből kihuzott falragaszt, melynek az egész társaság neki esett s igyekezett annak tartalmát a sötétben kibetűzni.
– Eddigelé tizenkét ezerre mehet a fölfegyverzett diákok és mesteremberek száma, folytatá kegyetlen nyugalommal Rideghváry. Az éjjel utczaharczot és torlaszviadalt várhatunk.
– De isz én tudom, hogy nem várom, dörmögé az élelmező úr. Én odább állok.
«Uraim, dámáim! sauve, qui peut! Ill a berek, – nádak, erek!»
Sietett mindenki mentül rövidebb szertartással bucsúzni a ház asszonyától. Még most csak a zápor van odakinn, de már a mennykőhullás is közelít. Mindenki mondott valami helyet, hogy hol fognak remélhetőleg találkozni.
– Hát ön hová fog menni? kérdezé Antoinette asszony a sokszegletű úrtól.
– Én? Sehová! Maradok Bécsben. Nem féltem magamat.
Azzal kezet szorított az asszonysággal, s utolsó volt, a ki termeit elhagyá.
Azért meglehet, hogy első volt, a ki Bécsből megszökött; tán csak nem akarta senkivel tudatni, hogy hová.
A martialis úr azután odalenn a kapusnál mégis csak talált egy ócska, foltos polgári felöltőt, valami fiakkerköpönyeget, mit nagy pénzen megszerezve, beleburkolá becses személyét s ez áljelmezben kimenekült az utczára. Ki tudja, hova sodorta el a népár.
A potrohos Medicinalrathnak semmi kedve sem volt az expeditóhoz. Ő futni nem tud, s ha valahol odaszorítják a falhoz, szörnyet hal. Olyan ember, a ki háromnak a peripheriáját foglalja el a világban, ne mutogassa magát olyankor, mikor minden ember helyet kér a földön.
– Kedves jó barátom, szólt a kapushoz, megczirógatva annak orczáját és megkenve tenyerét bankjegygyel; van itt ebben a házban egy kiadó pinczeszoba. Rejtsen el engemet oda. És ha találnak jönni a vérengzők és fel akarnak kutatni mindent: mondja nekik, hogy abban a szobában egy szegény szabómester lakik; fessen az ajtóra krétával egy nagy ollót. Mondja, hogy egy szegény éhenkórász szabó lakik ottan, a kinek a felesége ragadós himlőben fekszik. Akkor nem fognak bejönni. Ugy-e megteszi ön, kedves, édes házinspector?
A portás jobb indítványt tudott ennél.
– Ki tudja, meddig tart ez a rummli. Én nem szeretném, ha azt abban a pinczeoduban kellene végig várnom. Megmentem én a nagyságos urat, úgy, hogy a hajaszála sem görbül meg, csak bízza rám magát.
– Oh, mentsen ön meg, akárhogyan. De mégis szeretném tudni, hogyan? Mert lássa ön, futni nem tudok. Nem birnak a lábaim. Bérkocsi pedig egy millióért sincsen.
– Az nincsen; de van más alkalmatosság.
– Oh ugyan mi az? Hol van? Fizetem neki, a mit kér!
– Itt iszik a szomszéd korcsmában két halotthordozó, a hordágy az ajtó elé van téve.
– Halotthordozó?
– No igen. Ambulance. A hatóság felebaráti elővigyázatból kirendelte őket a lármásabb utczákra, hogy ha valakit agyonlőnek, szedjék fel és vigyék a közkórházba. Hisz ez igen szép gondoskodás. S minthogy ebben az utczában éppen senkit sem lőttek agyon…
– Hát én feküdjem bele abba a halotthordágyba?
– No igen, az egészen fedve van; senki sem tudja, mit visznek benne? Azok jó borravalóért elszállítják nagyságodat a közkórházig, ott kap halottas szekeret, a mi megint elviszi a vámsorompóig, onnan azután tetszetősebb alkalmatosságon útazhatik odább.
A kövér úrnak végig borzongott a háta ennél a gondolatnál.
Azonban nem volt válogatásra való idő. Az utcza tulsó végéről újabb néptömeg jött hömpölyögve s az eddigi zajon keresztültörő folytonos rivalgással jelentve közeledtét. Jó volt menekülni.
Rá állt az indítványra. Borzasztó ekvipázs az a hordágy; de inkább élve benne, mint holtan.
A kapus úgy kaczagott rajta, mikor elexpediálta, hogy a két vékonyát tartotta a tenyereivel, hogy szét ne dűljön nevettében.
Hát odafenn a teremben nem hallották-e ezt a közeledő rivalgást? valami idegenszerű csattogás, csörömpölés követte azt.
Alfonsine kétségbeesve rohant ki szobájából anyjához e félemlítő zajra; odafutott hozzá, de meg nem ölelte; oh, ez a két hölgy nem szokta egymást megölelni.
– Mind elhagytak bennünket!
– A gyávák! az ostobák! szólt Antoinette megvetően.
– Hát mi hova meneküljünk? kérdezé reszketve a szép leány.
– Mi? Sehova. Mi itt maradunk.
– Hogyan? E vészben?
– E vésznek mi urai fogunk lenni.
Alfonsine bámulva nézett anyjára. Azt hitte, megtébolyodott. Volt rá hajlama.
Antoinette asszony pedig rendeletet adott inasainak, hogy gyujtsanak meg minden lámpát, rakják a kargyertyatartókkal együtt a nyitott ablakokba. Azután letépette ágymennyezete fölül a fehér atlasz függönyöket, aranyozott rúdjaikkal együtt, s kitüzette azokat háza erkélyére két felül, mint két fehér lobogót.
Azután két fehér mellszalagot bokrozott össze, egyet magára öltött, másikat Alfonsine vállára tűzte, s mikor a hömpölygő néptömeg legviharosabb ordítása hangzott lenn az utczán, kihurczolta magával az erkélyre félalélt leányát s elkiáltá magát a tömeg fölött éles, felcsendülő hangon:
«Éljen a szabadság!»
És a mennydörgő néptömeg ezerszeres éljenkiáltása felelt szavára. Kalapokkal, kendőkkel üdvözlék vissza, és a hány tömeg elvonult a kivilágított Plankenhorst-palota előtt, lelkesült viváttal köszönté fel azt, míg az átelleni ház ablakait csörömpölve töré össze. Annak a háznak a gazdája bizonyosan ott van most a barrikádokon elfoglalva, s nem jöhet az ablakaiba gyertyát rakni; hát biz azokat beverik. – Hanem Plankenhorst «vivát»!
Baradlay Jenő ezt az egész napot otthon töltötte a szállásán.
Gyermekkorától fogva igen félénk kedély, melyet még gyámoltalanabbá tett az ifjukori életmód, a szüntelen mástól függés. Hozzá volt szokva, hogy akaratát mindig alárendelje a másénak, előbb szülői, azután főnökei, – végre szeretője akaratának.
Most azután, mikor mindazon támaszokat, a kikhez eddig tapadt, egyszerre elseperte a vihar; mikor a monumentális nagyságok, kiknek szobrai képezték «lares et penates»-eit, szétrepültek, mint polyvatöredék: Jenő úgy érezte magát, mint a ki maga is semmivé lett.
Az egész napot lázban tölté, s bezárkózva szobájába, ott járt alá s fel nyugtalanul. Még csengetyűje zsinórját is elmetszé, hogy senki ne háboríthassa jöttével.
Az utczai zaj, a fegyverek dörgése minden idegét folytonos reszketésben tartá; feje elkábult, képtelen volt gondolkozni: nem bírt eszmélni arra, mi történik?
A szabadság, az új korszak nagy jelszavai nála nem találtak hitre. – Lehetetlen azoknak győzni valaha.
A kikkel ő megszokta, együtt élni, azok közt nem találkozott ez eszméknek egyetlen egy barátjával sem soha. A népben pedig nem volt hite.
Az utczai harcz zaja tudatá vele, hogy ez a nép most valamit cselekszik; de ő nem tudta, hogy mit tett? Talán őrjöng? Talán boszút áll? – Talán győz is. – De hogy mire megy diadalával? az iránt nem volt semmi eszméje.
Csak egy tárgyra gondolt az egész vihar alatt: Alfonsinére.
Mi történt vele? Talán idején elmenekült? Talán védelemre talált? De hátha nem?
Hiszen környezete elég hatalmas volt; – de hátha ez a környezet magát sem tudja többé védni?
Sokszor úgy jött neki, hogy ki kellene mennie az utczára és elsietni a Plankenhorst-házhoz. Mindig visszaborzadt tőle. Az utczákat kartácscsal seprik most, a kövezetből barrikádok emelkednek; hova indulna el ő, túlfinom idegekkel, e minden ízében reszkető testtel, ez izgalombeteg szívvel? És mit segíthetne ott? Soha még csak fegyver sem volt a kezében. Őt nem ereszték soha vadászni, mint bátyáit. Ő csak rajzolni, zongorázni, szépen írni tanult; kard sem volt kezében soha.
Kit tudna ő megvédeni?
S mentül tovább haladt a nap, a lázforrongás kinn az utczán annál magasabbra nőtt és Jenő aggodalmai annál félelmesebb alakot öltöttek Alfonsine miatt.
Este kilencz órakor már nem állhatta tovább e kínlódást. Elhatározta magát, hogy kimegy és fölkeresi Alfonsine lakát. – Ha meg nem védheti is, legalább együtt vész el vele.
Oh, a bátrak, az erős idegű emberek nem tudják megitélni, mily óriási heroismus kell ahhoz, mikor egy ideggyönge ember elszánja magát, hogy oda menjen a veszély közé, mit az erősek kinevetnek, föl sem vesznek, de melynek jelenlététől a beteg kedély pokolbeli kínokat szenved! Nem a bátraké: de a félénkeké a pálma, kik rettegnek, reszketnek a golyófütyüléstől, de azért mégis neki mennek – becsületért, – szerelemért, – hazáért, – asszonyért!
Jenőt szerelme vitte neki a vésznek, melytől irtózott.
Minden védőeszköz nélkül ment le az utczára: maga sem tudta, hogy mi fog vele történni, ha lenn lesz?
A mint kilépett, egyszerre elkapta a népár és ragadta magával.
De ez egészen más áradat volt, mint a minőt ő szobájába zárkózottan képzelt magának.
Nem egy dühöngő vérszomjas csapat, hanem egy örömében őrjöngő tenger fogadta magába.
Öreg és ifjú, úr és napszámos, kofák és úrhölgyek, diákok és katonák egy gomolyba keveredve, egymás nyakába borulva, egymást csókolva, sírva, őrjöngve, ordítva, tombolva, rekedtté kiabálva torkaikat a «szabadság» nevével. Diadal, diadal! hangzik mindenfelé, röpívek adatnak kézről-kézre, egy-egy szónokot felkapnak a légbe, hogy olvassa el a népnek a legújabb fejedelmi határozatot, aztán a szónokot agyonölelik, agyoncsókolják, s hömpölyög az ár, míg új hír jön, új beszéd, új kitörése az örömnek. A nép öleli a katonát, ki egy óra előtt sebeket ütött rajta, csókolja a megnémult ágyút, éljent ordít annak, a kit gyűlölt, csak a fehér kokárdát lássa kalapja mellett, s nagy betűkkel írja a házak falaira: «szent a tulajdon!»
Jenő maga is elkábult az örvénylő árban. Nincs annak az érzésnek neve, a mi ily pillanatban végigömlik az egész tömegen. Mintha villanyfolyam volna, megérzi azt, a ki egyszer belejutott a bűv-lánczolatba, s a diadal mámora elüli még annak a keblét is, a ki ebből semmit sem ért. Hallotta Jenő, mint kiáltották ki az öröm kaczagó sirása mellett oly nagy emberek bukását, kik egy halhatlansággal emelkedtek ki az eddigi világtörténelemből, s őt is megragadta az a titkos delejzet, minek nem tudom a nevét, midőn azt hallá, hogy ez örök nagyságokat, mint krétarajzot törülte le egy tenyérhúzással a historia lapjáról a mindenkinél nagyobb óriás: a nép.
Mi az a melegség, a mit egy ilyen pillanatban az ifju szív meg nem bír tagadni? Ezek az óriási nagyságok az ő bálványai voltak, és mégis lángol a vére, mikor elmulásukat hallja.
Csupán arra figyel azon nevek között, miket «pereát»-tal kisér az ezerajkú szörny: nem hangzik-e egy Plankenhorst is?
Tudja jól, mennyire össze volt e név amazokéval fűzve.
Talán még nem került rájuk a sor?
Előtte, mögötte beszélik, meg újra elbeszélik a nap hőstetteit: hogyan vette be a nép ostrommal a gyűlöltek házait? hogyan tépett szét elátkozott nagy protokollumokat? De még Plankenhorstékról nem hallott semmit.
Az ár ragadta magával tovább. A házak ablakait kezdték már kivilágítani, s kezdték a ki nem világítottakat bezúzni.
Órákba került, míg el tudott vergődni azon utczába, hol Plankenhorsték háza állt.
Szíve nyugtalanul lüktetett, vajjon nem találja-e azt is lerombolva, összezúzva, mint annyi híres épületet?
De mennyire volt meglepetve, mikor a szögleten befordulva, egyenesen maga előtt látta a Plankenhorst-házat fénytengerben úszva; erkélyén két óriási fehér selyem lobogóval s a két lobogó között egy fiatal aula-tagot, ki onnan az erkélyről lelkesítő beszédet tart a tömegnek.
Most már csakugyan elvesztette az eszét.
A mi tovább vezette, az most már csak a szive volt. A fején túladott.
Nem ment, de vitték. A nép tolta maga előtt föl a Plankenhorst-ház lépcsőin, hol diadalmas arczú férfiak jöttek már reájuk szemközt, fehér kokárdás fövegeiket rázva a légben s éljenezve a szabadság hős asszonyait.
Jenőt is betolták az általa oly jól ismert terembe.
De mit látott most e helyen?
Az asztal előtt két hölgy, a kiknek ragyogó arczában alig bírt ráismerni Antoinette asszonyra és Alfonsinera.
És mit csinált ez a két hölgy?
Antoinette asszony szalagcsillagokat kötött fehér selyemből s Alfonsine azokat tüzdelé a néphősök keblére, kalapjaira, és kötözte a fehér szalagot karjaikra; a mitől azok még őrültebbek lettek, csókolták a kezet, a szalagot s az ollót, mely azt szabta. S a két hölgy arcza úgy ragyogott hozzá.
Jenőt gépileg tolták odáig.
És mikor Alfonsine meglátta őt maga előtt: hirtelen odarohant hozzá az öröm sikoltásával; széttárta előtte karjait, magához ölelte, nyakába borult, összecsókolta, s zokogva rebegé:
– Oh, milyen örömnap ez, barátom!
És újra csókolá az egész nép előtt és anyja előtt. S az asszonyság helyeslőleg mosolygott hozzá s a nép helyeslőleg éljent ordított hozzá, és ezt mindenki olyan természetes dolognak találta.
Jenőnek a hideg borzadály futott végig minden idegén ez éljenriadaltól, – hanem a csók, az jól esett neki.
És azt mindenki olyan természetesnek találta, hogy az emberek ezen a napon egymással csókolódjanak. Hiszen olyan sokféle czíme van a csóknak: az öröm csókja, a szabadulás csókja, a hála csókja, a szerelem csókja; sok félretett, sok tartogatott csók lett kiosztva ezen a napon, sok régen igért, sok hiába várt, sok eladósult csók jutott lejárati napjához ez órában s lett megfizetve kamatostól; sok boldog élet első csókja, sok örök elválásnak búcsúcsókja lett elpazarolva ezen a népboldogság napján. Hanem ha e sok édes, mámorító csók között egy Judás-csók is ejtetett, úgy ez bizonyára azon csók volt, mely Baradlay Jenő ajkát érte, a világ szeme láttára, a hölgyek legszebbikének mézes-rózsás ajkairól.
Úgy tetszett, mintha a föld egyszerre kizökkent volna rendes pályaköréből, s valami jótékony lökés által tizenöt millió mérfölddel közelebb jutott volna a naphoz, abba a peripheriába, a hol tán a Vénus forog, s annak boldog lakói örvendenek a nap közelének.
Melegség és delej és fény hatotta át az egész világot. Minden szív tele volt érzelemmel.
Csodák történtek, s minden ember úgy vette a csodákat, mint természetes mindennapi eseményeket, a miknek így kell lenni.
Baradlay Jenő egészen természetesnek találta, hogy ő másnap és harmadnap korán reggel, késő este, a nap minden órájában, hivatlanul, bejelentetlenül felrontson Plankenhorsték lakására, ott egy csomó diákot, democratát, népszónokot találjon; mentül sárosabb csizmában, mentül ázottabb kalappal; hosszú, csörtető kardokkal, még hosszabb, sarkig érő tollakkal a kalap mellett, s maga is hasonlítson hozzájuk.
Azt is egészen természetesnek találta, hogy Alfonsine a napnak minden órájában, pongyolán, szétszórt, frizirozatlan hajjal fogada őt, mindenkor egy forró öleléssel; hogy ismerősök és ismeretlenek előtt oda dűljön a vállára, sőt mikor egy pillanatra magukra maradnak, ölébe vesse magát. Olyan idő ez, a mikor minden szabad!
Hisz a föld közeledik a naphoz.
Minden ember kibeszéli, a mit szivén hordoz. A legféltettebb titkokat. A ki gyűlölte a nagyok nagyjait, kikiabálja azt az utczán; s a ki szeretett valakit titokban, megcsókolja szeretőjét az utczán.
S a föld még mindig közeledett a naphoz.
Márczius tizenötödike volt. Az alkotmány kihirdetésének napja. A sajtó-szabadság napja.
Száz új hirlap keletkezik egyszerre; fenhangzó nevű, büszke jelszavú hirlapok, miknek neveit a reményteljes fiatalság, az utczai gyerkőczök árulva hirdetik a vásáros népnek. Millió röp-ív száll kézről-kézre, csoportoktól olvasva az utczaszögleteken.
A messze látszó István tornyáról óriási lobogó úszik a szellőben, a nagy német nemzet háromszinű lobogója: arany-vörös-fekete. A ki csodálkozva kérdezi, mi az? annak megmagyarázzák, hogy a császári várkapu fölött is ugyanaz lobog.
Egymást váltja a zajos ünnepély. Minden órának kijut a maga pompája. Korán reggel harsonaszóval járnak az utczákon lovasok, hirdetve a kiadott alkotmányt, a nép diadal-ordítása nyomja el a hirdetést és trombita-hangot.
Majd ünnepélyes menet jön. A császár és császárné vonulnak végig a nép között; nem kiséri őket testőrség, katonai véderő, de kiséri a nép megmérhetetlen szeretete. A hintó nem gördül, de úszik a néptenger közepett, nem a paripák, de a nép vállai viszik azt előre.
Délután megint gyászpompa váltja fel az utczák örömzaját. A tegnapelőtti harcz áldozatait temetik; most koszorúzott koporsók úsznak végig a néptengerben, az örömriadal helyett gyászinduló, mély zokogás hangja szakítja meg a mozgó csendet. Az elvonuló menetnek alig akar vége szakadni.
És ismét új jelenet következik.
Minden eddiginél hangosabb riadal. Erősebb a harczkiáltásnál, örvendetesebb a diadal hosannájánál. A kettő együtt! A magyar országgyűlés küldöttsége érkezett meg Pozsonyból.
Az az öröm, az a lelkesedés! Az az üdvkiáltás, azok a testvéri csókok! Minden utcza tömve férfiakkal, minden ablak hölgy-arczoktól ragyog. Nemzetőrök, aula-tagok képezik a fegyveres sorfalat; virágzápor, háromszínű szalagos koszorúk özöne omlik alá az érkezőkre. Két szerető szív talál egymásra, két ország szive: fiatalsága.
Talán álmodtuk mind ezt?
Bizony csak úgy álmodtuk mind ezt.
Pedig ott voltunk, láttuk, szemünk előtt történt; éreztük a csókot, a jó barát csókját, s a fiatal hölgy csókját; úgy tetszik, mintha még most is édes volna tőle a szivünk; pedig hát mégis álom volt! Ne adj rá semmit, ifju olvasó, egy poéta meséli el neked, a miket hétszer hét év előtt álmodott.
És Jenő és Alfonsine mindenütt ott voltak.
Mikor hangzott az utczán a riadó: nem nézte a szép kisasszony, hogyan van öltözve, azon pongyolán, a hogy otthon volt, nyakába kerítette shawlját; felcsapta zilált hajfonadékaira kalapját; megragadta Jenő karját, s rohant le vele a lépcsőkön; ha kapott a mama is kisérőt, a kinek karjába kapaszkodjék (rendesen kapott), s nyomukba tudott érni, jó; ha nem, úgyis jó; a népáradat úgyis elsodorta őket egymástól, hogy csak otthon találkoztak ismét össze; de hát kinek jutott volna most eszébe ezzel törődni?
Jenőnek minden ideje folytonos remegésben tölt. Az öröm félelme volt az. Boldog napok, mik keblére vetették a hölgyet, kit oly távolból imádott addig; tartózkodás, titkolózás, kétségeskedés nélkül, övé volt testestül-lelkestül. Oda tapadva hozzá, a hölgyiség egész átadásával; rábizva, föltétlenül odaengedve. Hogy ne lett volna boldog a közüdvösség közepett?
S midőn az éj késő órájában egyszerre napfény derül át a boldog városon, ezernyi fáklya lepi el az utczákat, kivilágítva minden ablak, tűzvonalak lámpákból a házak párkányain, gyémánt homlokzatú paloták, transparentkapuk, s e fényár közepett felzendül a Rákóczy-induló halott-feltámasztó zenéje, s e szent hangok bevezető malasztja után megjelennek egymásután a legfényesebb erkélyen a magyar hongyűlés leghíresebb vezérférfiai és szólnak a néphez!
Ez volt még az álom!
Jenő azt is ott nézte az utczáról, tízezernyi forrólázas néptömeg közepett; karjai alatt Alfonsine keze, mely édes titkos szorítással tudat vele tündéri vallomásokat, és vállán az ifju hölgy égő arcza, és arczán annak forró lehellete. Minő melegséget kellett éreznie akkor!
És midőn ama fényes alakok között, kik egymást felváltva szólnak a néphez arról az erkélyről, egyszer csak megpillantja testvérét, Ödönt!
Ez is itt van. Ő is egyike a hongyűlés ünnepelt szónokainak, s most föllépett velük együtt a népszabadság ünnepét üdvözölni.
Beszéde elragadó. Minden ember szíve sebesebben dobog utána, a ki őt hallja; Alfonsine kendőjével lobogtat felé.
Csak Jenő idegein fut végig sírbolti hideg borzadály. Neki minden íze reszket, midőn testvérét ott meglátja.
Mi súgja lelkén végig ezt a borzadalmat? Mi jóslat, mi sejtelem költ szíve húrjaiban disharmoniát? Mi mondja neki azt, hogy e nap öröméért valakinek meg kell fizetni?
Talán tud róla valamit, mi az az erkély ottan?
«A második lépcső ahhoz a megigért magaslathoz.»
Fáradtan értek haza az izgalmas nap csatangolásaiból a szerető párok. Jenő még egy lopva adott csókkal lett jutalmazva a lépcső alján, de még az sem melegíté őt fel; otthon egész éjjel lázban volt és nem birt elaludni.
Alfonsine pedig, midőn anyjával egyedül maradt, fanyaron, kedvetlenül hajítá szögletbe nemzeti szalagos kalapját, s fáradtan veté le magát a pamlagra.
– Oh be unom én már az egész világot!
Jenő behunyt szeme előtt is ott izzott egész éjen át a tüneményes kép. Egy kép, az éj fekete lapjára festve, csupa merő lángsugarakból. S mikor már elhallgatott az utczákon minden zaj, még akkor is úgy tetszett, mintha fülében zúgna az egész ordító tenger, a diadalvihar; s ha egy-egy perczre elszenderült, mindig arra riadt fel, hogy Ödönt hallja beszélni. Mintha testvére kiáltana hozzá: borzalomgerjesztő, érthetetlen, mégis ijedelmes szavakat.
Rettegett tőle, vagy talán érte? Félt a találkozástól.
Félt, hogy rábeszéli, magával ragadja az a félelmetes ember!
Olyan korán, a mint csak kelhetett, elhagyta lakását, inasának azt mondva, hogy estig nem jön haza.
Az a szándoka volt, hogy beveszi magát Plankenhorstékhoz, ott nem fog rátalálni Ödön.
Plankenhorstéknál már reggel nyolcz órakor nyitva voltak a termek. Ki s be járt azokon az irányadó fiatalság. Most a fiatalság volt az irányadó.
Háromszínű vállszalaggal átövezett, sötétkék egyenruhás, kalábriai kalapos alakok töltötték meg e termeket, s beszéltek ottan exoticus dolgokról.
Kinek mi szívén volt, az volt a nyelvén.
Ki gyanakodott volna Plankenhorstékra? Két nőre?
Hiszen ha ellenség volnának, ők is rég elfutottak volna, mint elfutottak a férfiak.
Jenő testvére elől bujt el ezuttal e gyűlhelyére a forradalmi fiatalságnak.
Hanem ugyan rossz helyre vette be magát.
Úgy találta, hogy a Plankenhorst-ház termei egész éjjel nem ürülnek ki egészen. Azokban valami permanens bizottmány tartja üléseit. Antoinette asszony maga is részt vesz e bizottmány ülésein.
– Isten hozott! üdvözlé a korán reggel érkezőt a bizottmány szónoka, Goldner Friczi: épen emlegettünk.
– Miben szolgálhatok? kérdé aulicus szólásformával Jenő.
– Tudd meg bajtárs, hogy a szabadság nagy veszélyben forog!
Ezt ugyan Jenő kezdettől fogva tudta.
– Nekünk résen kell állanunk, folytatá az ifjuság szóvivője; a reactio azzal igyekszik az igaz ügy győzelmét megdönteni, hogy a népcsőcselékkel túlzásig vitt kihágásokat idézett elő. A söpredéket felbizgatták, hogy a szabadság dicső napjait fertelmes kicsapongásokkal szennyezze be. A szabadság álbaráti, a sötétség álczázott bajnokai, felizgatták a legalsóbb néposztályokat, hogy a gyárak és birtokosok ellen lázadjon. A múlt éjjel lerombolták a mariahilfi vonalat, kegyetlenkedtek, gyujtogattak, a vámhivatalnokokat tűzbe dobták; onnan végig vonultak Sechshaus, Fünfhaus, Braunhirschengrundon, gyárakat, polgárházakat kiraboltak; most a belső gyárak és kolostorok ellen vonulnak fel; beszennyezve, meggyalázva a szabadság diadalnapjait. Most következik a mi legerősebb működésünk. Nekünk szabadelvű fiatalságnak kell e félrevezetett néptömeg elé vetnünk magunkat, s a szellem erejével visszatéríteni e mozgalmat törvényes medrébe. Nincs veszíteni való pillanat, rögtön sietnünk kell eléjük és kicsikarni kezükből a beszennyezett zászlót. Üdv neked, hogy segélyünkre jösz e nehéz küzdelemben. Jer velünk! Álljunk gátul az áradatnak, s tartóztassuk fel azt saját testeinkkel!
No csak ez a biztatás kellett meg Jenőnek!
A rongyos proletariusok hadát visszatartóztatni öntestével, odavetni magát a pálinkaittas csőcselék, s a boszús katonaság kereszttüze közé, hogy ott összemorzsoltassa magát!
Ehez ugyan egy csepp kedvet sem érzett.
Azt mondta Fricz barátjának, hogy jó biz az, csak menjen előre, ő még haza vágtat a kardjáért, pisztolyaiért, s majd azután bérkocsin utoléri.
Alfonsine szemei előtt nem volt lelke bevallani, hogy biz ő nem bánja, akármi történik az egész bécsi küzdelemmel.
Hanem a mint a legelső bérkocsit megkaphatta, azzal olyan alkura lépett, hogy vigye az őt egész nap, a merre magának tetszik; ne álljon meg vele sehol, csak ebéd idején valami félreeső vendéglő előtt, s este későn tegye le szállásán.
Úgy nem óhajtott részt venni ebben az egész küzdelemben. Olyan idegen volt rá nézve annak minden mozzanatja.
Haza nem mert menni, nehogy látogató testvérével találkozzék, s Plankenhorstékhoz sem mert visszamenni, nehogy valami fanatikus szabadsághős magával vigye mezitlábos embereket kapaczitálni.
A fanatikus szabadsághősök bizony nem vártak az ő visszatértére, hanem csapatokra oszolva megindultak a veszélyben forgó pontok felé, s sietve vonultak a rossz útra tért csőcselék elé, mely rabolva, pusztítva, égetve jött a külvárosokból előre, míg a belvárosban a legragyogóbb eszmék ülték diadalukat.
A granichstætti szeszgyár már akkor csak füstölgő romjait mutatta fel, gépeit összetörték, hordóit kihengerítették az utczára, beverték a fenekeiket, s a kiömlő szeszt meggyujtották; az ott égett végig az utczán, mint a lángoló Phlegeton. E lángoló folyam volt szerencséje az utcza tulsó végén fekvő Brigitta-szűzek kolostorának, mert a míg az utczán végig lobog az égő borszesz, addig a tömeg nem hatolhat előre.
Azonban úgy látszik, mintha mégis siettetnék az előre hatolást. Egész szabályszerűleg kezdenek homokot, hamut, iszapot hordani a lobogó szesz-ár közé s praktikábilis utat tölteni vele a pokoltengeren keresztül, a min aztán előrenyomulhat, a ki nem akar az égő krampampuliban irigylésre méltó szép halállal elveszni.
A kolostor bejáratát azonban már jókor reggel elfoglalta egy osztály huszárság.
A lovas csapat vezetője Baradlay Richard, százados.
Közel egy éve már, hogy a városból áttette lakását a vámvonal előtti kaszárnyába.
Komolyan katonának fogta magát. Nem csatangolt a városba, nem bálozott, nem kurizált. Katonái között lakott, azok társaságában élt; a kaszárnya-életet osztotta velük s a legszorgalmasabb tisztek egyike volt.
A város elvesztette ránézve minden vonzerejét. Felhagyott a régi társaságokkal. Csak testvérét látogatta meg néha, azt is csak azért, hogy Edith felől kérdezősködjék; a kiről mindannyiszor azt a hírt hallotta, hogy még mindig ott van a nevelőintézetben, hová Plankenhorstné átküldte mindjárt másnap, hogy Richard megkérte a kezét.
Ebben Richard meg is nyugodott.
Akármi növeldében jó helyen van Edith, csak nagynénje házánál ne legyen. Ha eljön az idő, mikor nőül veheti, akkor majd előkéri őt; addig minek háborítaná a gyermek nyugalmát?
Szerette volna ugyan tudni, hogy hol van? de Jenő rendesen elfelejtette azt megkérdeni, s Richardnak jó okai voltak öcscsét nem avatni nagyon mélyen a titkába.
A legközelebbi napokról Richard csak az új napilapokból merített tudomást. Hanem hát annak az éremnek, a mit a napilapok magasztaltak, ő csak a tulsó oldalát látta; ott testvéri csókokról és nemzeti szalagos koszorúkról beszéltek; ő pedig és katonái mind ebből csak részeg kofákat kaptak és hátukhoz hajigált rohadt krumplizáport.
Richard e három nap alatt hat rendbeli különböző rendeletet kapott iminnen-amonnan.
Az első azt az utasítást adta neki, hogy a hol a nép csak kisérletet is tesz a csoportosulásra, vágjon közé, s verje széjjel.
A második rendelet tudatá vele, hogy az első rendelet kiadója leköszönt: a népet kimélni kell, óvakodni minden összeütközéstől.
A harmadik rendeletben a rémület sietségével sürgeték, hogy rögtön siessen a többi katonasággal egyesülni a józsefvárosi glaçis-n; s mire fölnyergeltetett, már jött a negyedik rendelet, melyben megint az ezred-parancsnok förmed rá, hogy el ne hagyja a kaszárnyát, torlaszozza el magát s védje életre-halálra a positióját.
Az ötödik rendelet érkezik hozzá egy eddig soha nem hallott nevű és czímű uraságtól, ki ráruházza a teljhatalmat, hogy bölcs belátása szerint intézkedjék, egyszersmind felelőssé teszi a rayonjába eső utczák és terek békéjének fentartása iránt.
A hatodik napiparancs végre tudatja vele, hogy az elébbeni ötnek kibocsátói mind leköszöntek s nem bánják, akármi történik a világgal.
Richard kapitány tehát válogathatott benne, hogy mihez tartsa magát?
Egész éjjel nyeregben ült katonáival együtt s járta az utczákat, egy-egy csoportot szétugratott, csak a kardlapot használva; hanem biz az haszontalan fáradság volt, mert azalatt a városnegyed másik részében másik csoport kedvére dúlt, rabolt, s mire Richard az itt-amott felpirosló lángok jeladására visszarobogott, már akkor a rabló csőcselék szétoszlott, szétszaladt, kiraboltan hagyva a felgyujtott házakat. És ha elfogott is a katonaság valakit a dúló martalóczok közül, mit csinált légyen vele? Hatóság nem volt, a kinek átadja, magának megtartani pedig ugyan nem volt gusztusa.
Délelőtt a Brigitta-szűzek kolostora előtt találkozott össze Richard a dúló csoport hadderekával. A végig lángbaborult utcza fénye vezette őt oda a városnegyed másik részéből, a hol már, azt hitte, hogy szép szerével nyugalomra terelte a népet.
A vitéz urakat nagyon boszantotta már ez a mulatság.
Egész éjjel utczán fel, utczán le nyargalászni, füttyöt, szidalmat hallani, rongyos embereket kergetni, sárral, kővel, krumplival hajigáltatni, és aztán a kard élét nem használhatni; s a szétvert hadat mindenütt újra a háta mögött találni: kifárasztá a huszárnak a nélkül sem valami hires türelmét.
Jó szerencse, hogy az égő pálinka-tenger közöttük állt, s nem kaphattak bele egymásba azon melegében.
Richard látta, hogy a zendülők a kolostort akarják megtámadni, azért annak kapui előtt az utczán keresztül állította fel csapatját.
Amazok túlnan nagy gyorsasággal olták a tüzet az utczán, sárt, homokot öntve közé, s a közben ordítottak fenyegető riadozással; a tömeg fölött egy rongyos, félig égett veres zászló lobogott magas rúdra tűzve.
Richard csak nézte csendesen, hogyan közelednek.
– Pál úr! szólt visszafordulva a sorban ülő huszárjához: ég-e a pipája?
– Tessék! szólt Pál úr odanyújtva makráját kapitányának.
– Gyújtsunk rá fiúk! mondá Richard. Aztán nézzük el, mi lesz belőle?
E közben a katonaság felőli oldalon, a szabadon hagyott gyalog járdán egy fegyveres alak jött sietve.
Ezt az egyenruhát sem látta még Richard ez ideig.
Fekete kabát, sárga-vörös-fekete vállszalaggal, hasonló színű csík a galléron, rézmarkolatú egyenes kard: süvegtetejű kalabriai kalap nagy fekete strucztollal, a vitéz maga hegyes spanyol szakállt visel és vékony bajuszt; járása, magatartása bátor, vidám, de nem katonás.
Az érkező kardos alak egyenesen oda siet Richardhoz.
– Légy üdvöz, bajtárs. Éljen a rend, éljen az alkotmány!
Richard nem bánta: hadd éljen.
A fiatal vitéz parolára nyujtá kezét, s Richard megszorítá a nyujtott kezet.
– Én Goldner Fricz vagyok, szólt egyenesen bemutatva magát az ifju. Az aula második zászlóaljánál kapitány.
– Úgy? akkor hát tiszttársak vagyunk.
– Mindketten az ország és a trón katonái, nemde?
– Remélem.
– Tehát éljen a testvériség!
Újból megrázták egymás kezét.
– Mi jót hoztál, bajtárs? kérdé Richard.
– Megtudtam, hogy itt a félrevezetett néptömeg oly tényeket követ el, melyek a szabadság diadalára homályt vetnek, s eljöttem a vihart lecsendesíteni.
Richard nagyon megcsóválta a fejét.
– Csak így egyedül? Teringettét, én három nap óta három század magammal folyvást csendesítem s egyre növekszik.
Az ifju vitéz büszkén veté hátra fejét a tollas kalabriaival.
– Igen! Egyedül. A mindenható szellem erejével. Próbáltam azt bajtárs. Láttam a népet kiáltó szavamra, mint egyetlen óriás szörnyet fölkelni fektéből, s rávetni magát az ágyúkra és szuronyokra; és láttam ugyanazt a népet egy puszta szavamra, mikor azt mondtam neki, most nevess, most örülj, most öleld meg ellenségeidet, hallgass el! – nevetni, örülni, ölelkezni, elcsendesülni.
– No, erre hát kiváncsi vagyok.
– Meg fogod azt látni. Egy lelkesítő szó hatalmasb itt, mint egy üteg ágyú. Azért kérlek, vonulj vissza derék katonáiddal, s engedj engemet egyedül cselekedni.
– Engedlek bajtárs mindent tenni, a mit akarsz, de el nem megyek innen, mert visszajönni majd nehezebb lesz.
– Tehát maradj tétlen néző, bajtárs. Ugyan a nevedet kérném.
– Ah üdvözöllek. A testvéreddel jó barátok vagyunk. Most ismerkedtünk meg a barrikádokon.
– Az én öcsémmel? Jenővel? A barrikádokon?
– Oh igen; ott volt mindenütt, lelkesült ifju, egyike a főnököknek a Plankenhorst-házi főhadiszállásunkon.
De már erre a szóra lehajolt a lováról Richard, hogy jobban a szemébe nézhessen a beszélőnek.
– A Plankenhorst-házi főhadiszállás?
– Ah, bajtárs! Te azt nem tudod még. E két lelkes hölgy a legbuzgóbb hősnője a szabadság ügyének. Tőlük jönnek a legjobb ötletek. Ők ismertetnek meg bennünket a reactio fondorlataival; ők tudják ellenfeleink gyöngéit, ravaszságait. E két hölgynek van legnagyobb része diadalainkban.
Richard most már leszállt lováról, Pál úrnak dobva a kantárszárat, s kezét Fricz karja alá öltve, előre ment vele a kolostor-ajtóig.
– Tehát a két Plankenhorst-hölgy itt maradt? és most a szabadság mozgalom intéző szelleme? Ismeritek ti ezeket a nőket?
Fricz önelégült mosolylyal viszonzá:
– Csak hagyd azt mi ránk, bajtárs. Mi ismerjük az ő multjokat. Most föltétlenül velünk tartanak. Ez kétségtelen. A nőkebel legfogékonyabb a szabadság mámorára. De mi azért föltétlenül nem hiszünk senkinek. A szabadság táborának is megvan a titkos rendőrsége. Minden lépésük figyelemmel kisértetik; s ha csak egyetlen egy emberrel érintkeznének azok közül, kik hajdani környezetüket képezték, ha csak egy levelet irnának azok közül valamelyikhez, mi azt abban a perczben megtudnók, s ők veszve volnának. Oh, a mi táborunk jól van szervezve.
– No, elhiszem. És az öcsém Jenő is köztetek van?
– Az elsők között.
– Az is ilyen kalabriai kalapban jár, nagy lebegő tollal, karddal az oldalán, pisztolylyal az övében?
– Tökéletesen így. Váll-szalagját maga Plankenhorst Alfonsine csokrozta és tűzte fel vállára. Ő tiszteletbeli alhadnagy közöttünk.
Richard hihetlenül rázta fejét.
– No majd mindjárt meg fogod őt látni. Többen vagyunk, kik összeszólalkoztunk, hogy kijőjjünk a külvárosokba, a népet fölvilágosítani a mozgalom nemes czéljáról; a vulkánt tenyereinkkel letakarni. Jenő is ide fog jönni. Én, úgy látszik, legrövidebb utat választottam; a többiek még késnek.
– No bajtárs, monda Richard, megrázva az ifju aulista vállát; a mit eddig mondtál, azt csak hittem, a hogy hittem, de hogy Jenő öcsém most ide jőjjön, azt úgysegéljen akkor hiszem el, a mikor látom, és még akkor se hiszem el egészen.
A népáradat azonban ez alatt lassanként urává lett a lába alatt égő talajnak, s a mint a lecsapott kékzöld lángok és a szürke-vörös füstgomoly közül az egyes alakok kezdtek körvonalaikban kitünni, aként látta át lassankint a fiatal aulavezér a feladatot, a melylyel meg kell küzdenie.
Ah, ez nem a szabadsághősök lelkesült tábora; a szabadság ős ellenségeitől feluszított csorda ez!
A mint át lett hidalva a pálinkától lángoló utcza, omlott a Sisere hadja a kolostor előtti térre.
Egy kloaka áradéka, melybe borzalom belemártani a tollat, hogy le legyen irva.
A vele találkozót legelőször is a bámulat ragadja meg: honnan kerülhet elő a civilisált világ közepett ily tömeg vadember? – Ennyi rongyba öltözött, tépett, kifordított alak? A tisztátalanság, a nyomor, a fénykerülő undor ennyi változata? Hol rejtőznek ezek, mikor csendes idő van? Közöttünk, alattunk élnek-e? és hogyan élnek? a munka tisztessége nem látszik rajtuk. Ezek a világvárosok élődijei; egy tábor koldusokból, tolvajokból, a börtönök szökevényeiből, utczai örömleányokból, és a pálinka-bódék áldozataiból. És mindez együtt, egy rakáson! Hogy kerültek ezek össze, ki gyűjtötte őket csoportba; ki izgatja, ki uszítja őket a nyugalmas polgárok házai ellen? Ki prédikálja nekik, hogy egyik ember csak azért szegény, mert a másiknak van valamije? Ki adta kezükbe a vörös zászlót, mikor a szabadság fehér zászlói lobognak?