A polgár, a nép embere egy arczot nem ismer közülök.
Mikor előrohantak a füst és eltaposott láng közül, maga Goldner Fricz is megrettent előttük.
Nem ez az óriás az, a kinek ő azt mondta: most kelj fel! és fölkelt, s ha azt mondá neki: most nyugodjál el: elnyugodott.
A csoport közül egy magas, óriási alak vált ki; épen oly rongyos, mint a többi; arcza füsttől fekete, kezében öles vasrúd, mit úgy forgat feje felett, mint nádpálczát; első volt, ki a lángoló borszesz-tócsán keresztül gázolt, s a hányat lép, minden lábnyomán egy-egy égő folt marad hátra. Vakon rohan elé.
Hanem a mint meglátta a szemközt álló huszárságot, hátratoppant, megállt és bevárta, míg hadai utána zúdulnak, akkor a felemelt vasrúddal a kolostorra mutatva, felordított bestialis rekedt hangon:
– Tűzbe az apáczákkal!
A tömeg vérittasan üvöltött utána.
Hanem az üvöltésen keresztül recsegett a lovasság trombita-hangja, a készülőt jelentő parancshang, s ez lohasztá a tömeg tüzét.
– Az égre kérlek, bajtárs, szólt az ifjú aulista Richardhoz; ne adj jelt az összeütközésre. Kerüljük a vérontást. Én megkisértem a nép szívéhez szólni.
– No hát szólj, mondá Richard. Melletted maradok.
És még csak kardját sem húzta ki, sem lovához vissza nem sietett, hanem szívta tovább havannáját.
– Jer, állj ide fel mellém, szólt Fricz. Ebből megérti a nép a testvériséget, mely polgárok és katonák között fennáll. Itt mellettem sérthetlen, megszentelt helyen állasz.
Richard felment Friczczel együtt a kolostorkapuhoz, melyhez négy lépcső vezetett, annak a küszöbe szószékűl szolgált Fricznek.
«Testvérek!» kezdé Fricz.
És azután beszélt nekik szép dolgokat, szabadságról, alkotmányról, a polgárok kötelességeiről, a reactio fondorlatairól, hazáról, fejedelemről, dicső napokról.
Hanem bizony azon a megszentelt helyen azért épen nem voltak életbiztosítva; egy-egy krumpli, egy-egy tégladarab csak úgy koppant a fejük felett, a mivel a hallgatók a beszédre a maguk észrevételeit megtenni siettek. Richard csákója is kapott belőle egyet-kettőt.
Egy-egy átalános felordítás el-elnyomta az ifju népszónok beszédét, úgy, hogy annak szünetet kellett tartani.
– Pajtás, nekem már elég volt a krumpliból, mondá Richard az ifju aulistának; beszélj a testvéreiddel, ha tudsz; mert bizony mindjárt én fogok velök beszélni. Én tudok.
– Nehéz a helyzet, mondá Fricz, izzadt homlokát törülve; – a nép fel van bőszülve a papok ellen. A ligurianusokat már elkergette, s most azt hiszi, hogy minden kolostort le kell rombolnia. Népszerűtlen dolog az apáczákat védelmezni; de az ember azt tekinti, hogy nők, s nők irányában a forradalom is udvarias.
– De azt látom, mondá Richard, a zárda ablakaira tekintve. Azok már mind be voltak hajigálva. Szerencsére belülről fatáblák védték a szobákat.
A nép aztán kezdte a huszárokat is hajigálni; a lovak közt nyugtalanság támadt.
Mikor Fricz újra rákezdte a szónoklatot, már akkor ketten szónokoltak, ő és a vasrudas óriás, a zúgó tömeg egyiknek a szavából sem hallhatott semmit.
Ekkor a katonaság felőli járdán egy új alak csörtetett elő, kinek láttára felderült Goldner Fricz verítéket hullató arcza.
– Ah, itt jön valahára!
Ki jön, mi jön? Egy furcsa bizarr alak. Ez is diák, roppant hórihorgas termet, kalapja mellett három szertelen nagy strucztoll tánczol; arcza síma, sovány, piros, hatalmas nagy orral a közepén; vállán tenyérnyi széles háromszínű szalag és arra egy kicsiny kis koczperd egész a hóna alá felkötve, hogy el ne essék benne. Hosszú haja repül utána.
A nevezetes férfiu rohamlépésben sietett a kolostorajtó előtt állókhoz s egy ugrással ott termett mellettük.
– Isten áldjon, bajtársak. Itt vagyok már, nem kell semmit félni. Mausmann Hugó, bajtárs uram! Főhadnagy a második légiónál. Meggyült önöknek a bajuk? Elhiszem. Fricz barátom remek szónok. De csak tragikus szónok. Tragikus helyen ő a maga helyén van. De ismerni kell a publikumot. Ide Hans Sachs kell, nem Schiller. A ki a népet meg tudja nevettetni, az a győztes. Majd meglássa ön. Mikor én elkezdek versekben beszélni, hogy tátva marad a szájuk, hogy fognak bámulni, tapsolni és végre felkaczagni, akkor aztán oda viszszük őket, a hova akarjuk.
– No hát láss hozzá, bajtárs, hogy megnevettesd a publikumodat, mert én majd megtalálom őt ríkatni.
Mausmann Hugó előre lépett az emelvényen, s hosszú kezét kiterjesztve a nép felé, komikus pathoszszal inte, hogy engedjék szóhoz jutni.
S a mint előhúzta zsebéből tubákos pikszisét, ujjával rápeczczentett, egyet szippantott belőle, ez a furcsa bevezetés csakugyan annyira meglepte a háborgó tengert, hogy egy perczre lecsendesült.
Mausmann Hugónak alkalma lett rákezdhetni végeszakadatlan klapáncziáit, a miket ő versben beszélésnek szokott nevezni, csak úgy jött egymásra a «Brüder» – «Güter» – «die Freiheit» – «sich freut heut «, – «Metternich» – «schmetter nicht», – «minister» – «hin ist er», míg egy fordulatnál erre, hogy «braven Cavalleristen» ez a rím következett, hogy «hoczta Iszten», s hogy a testvéri szövetkezés látható is legyen, az improvisator emphaticus elragadtatással ölelé keblére a huszárkapitányt.
– Pajtás! Még ennek sem nevetnek, monda neki Richard, ki azt bámulta legjobban, hogy a szónok fel sem veszi, hogy a testvéri csók alatt Richard égő szivarát saját arczához sütötte.
Hugó mondta tovább a verseket; de már nem akarták hallgatni.
«Le a papok védőivel! Tűzbe az apáczákkal!» hangzott minden oldalról, s megindult a hajigálás, a népies projectilek mindenféle nemeivel.
Egyszer aztán egy tojással úgy találták el a szónok ifju orra hegyét, hogy annak szeme, szája tele lett a tartalmával.
– No most, erre mondj kadencziát, bruder!
Erre aztán csakugyan elkezdtek nevetni; csakhogy ez a röhej a brutalitás diadalkaczagása volt a megbukott fölött. Röhögtek rajta, a hogy szokott röhögni a kegyetlen mob a kötélről leesett komédiáson, ki nem tud fölkelni a földről.
Ez a diadalröhögés a végső fenyegetés hangja volt a lázadó szörnyetegtől. Ez már most szét is fogja azt tépni, a kit kikaczaghatott.
Richard kapitány elveté szivarcsutáját s indult a lépcsőn lefelé.
Fricz eléje állt, átölelte és nem bocsátá.
– Bajtársam, testvérem, ne tedd azt! Ne adj jelt a vérengzésre. Nem az a vér aggódtat, a mi kihull, hanem az a gyűlölet, a mi kikel belőle. Nekünk nem szabad egymást gyűlölnünk. A te kardodnak nem szabad a mi népünk vérét megkóstolni. Egy oltárunk van; ne áldozzuk meg rajta egymást. Még lehet békés úton segítenünk.
– Hogyan?
– Eredj fel te az apáczákhoz; beszélj a fejedelemasszonynyal. Keresztyének, szent szűzek, nem akarhatják, hogy az ő világi uraságokért százak vére omoljon s két ország, két nemzet átkozott harcza megkezdődjék. Nem; nem akarjuk, hogy ők martyrok legyenek; de meneküljenek innen. Az oldalajtó huszáraid által szabadon van tartva, azon keresztül elmenekülhetnek a belvárosba. Hisz kincseik nincsenek; a mi féltőjük van, könnyen magukkal vihetik. S ha egyszer üres lesz a kolostor, a nép küldötteit felvezetjük oda magunk. Megmutatjuk nekik, hogy itt nincs senki, a kin boszút álljanak, s nincs semmi, a mit prédára vessenek. Az épület pedig az államé. Felirjuk a falakra, felirjuk a kapukra, hogy ez az állam vagyona. És nem fogják lerombolni. Nem sokára megérkeznek többi barátaink; a nép közé fogunk vegyülni: felvilágosítjuk, lecsillapítjuk, megnyugtatjuk őket. – Az égre kérlek, ne húzd ki azt a végzetterhes kardot hüvelyéből. Eredj te, beszélj az apáczákkal. Én addig itt maradok Mausmannal, s feltartom a nép dühét, testemmel, lelkemmel. Míg visszajösz, a két vihar között állunk.
Richard megszorítá az ifju diák kezét.
– Ti bátor fiuk vagytok: derék gyerekek! Jól van. Ráállok a tanácsodra. Te beszélj a testvéreiddel, én majd addig beszélek a nénéimmel.
Richard respektálni kezdé azt a tiszteletreméltó bátorságot, a melylyel egy pár ilyen fiatal ember odaveté magát a háborgó néptenger közepébe, s puszta szóval, szép beszéddel igyekezett a balvégzetű összeütközést elhárítani.
Ráadta a fejét, hogy segítni fog nekik becsületes szándékukban.
Visszament a zárda kapujához s bezörgetett rajta.
A vén kapus ott leste az ajtóban a dolgok kimenetelét s azonnal bebocsátá, a mint Richard megnevezte magát.
Azután ismét bezárta mögötte az ajtót, s utasítá, hogy merre menjen fel a lépcsőn, melyik folyosón előre, ha a fejedelemnővel akar beszélni.
Richard, míg a lépcsőkön felhaladt, végig tanulmányozta magában, mit fog a zárdafejedelemnőnek mondani? hogyan világosítja fel őt a veszélyről? mint magyarázza meg neki, hogy miért kell a népet kimélni? miért szükséges meghozni azt az áldozatot, hogy az okosabb engedjen?
Kicsit restellte, hogy katona létére azt kell vallania nők előtt, hogy nem húzhat kardot a védelmezésükre. Hányszor tette ezt egy görbe tekintetért! Hány párbajban osztott sebet vitéz ellenfeleknek egy kontratánczban fogamzott apprehensióért! – Hanem hát azzal csendesítette le magát, hogy az apáczák nem nők, hanem valami olyan lények, a miknek nincsen nemük.
A folyosón végig haladt, a nélkül, hogy szemközt jövővel találkozott volna.
Az apáczák mind a refectoriumban voltak összegyűlve.
A refectorium ablakai az utczára nyíltak, s annak belső táblái mind be voltak zárva; az egész terem egyedül a nyitva maradt ajtón át kapott világosságot.
A mint Richard e férfi-nem-tapodta küszöbön megállt, megrendítő jelenetnek volt tanuja.
A terem közepén feküdt haldokolva egy apácza. Régóta idegbajban szenvedett, a mai nap rémjelenete elhatározta halálát. Az ijjedelem, a kinn tomboló, őrjöngő zaj ideges görcsöket idéztek nála elő. Társnői ápolva, vigasztalva csoportosultak körüle.
S e martyrologiai jelenet közepett, a sírbolti világításban, azon szűz alakok között, kik a halálvonagló apácza körül térdepeltek, egy ismerős arczot pillanta meg Richard; egy arczot, melynek láttára minden csepp vére fellázadt ön szíve ellen.
Edith volt az.
Ebbe a zárdába küldték őt nagynénjei a jegybenjáró év leteltéig.
A leány is ráismert kedvesére s egy pokolból megváltott üdvözülő örömével repesett tekintete a délczeg ifju arczán.
A priornő magas, szikár, büszke alak, szigorú tekintettel lépett a kapitány elé s nyugodt, szenvtelen hangon kérdezé tőle:
– Mit akar ön?
Richardnak e pillanatban minden gondolat szétszaladt a fejéből, a mit idehozott.
A helyett, a mit gondosan kiformált agyában, azt felelé a priornőnek:
– Legyen ön nyugton, fejedelemnő. Esküszöm önnek az Istenre, hogy szétverem innen azt a csőcseléket!
Az ablaktáblákon már akkor zuhogott a kőzápor, mint a jégeső kopogása.
Richard szeme még egyszer találkozott Edith rémült tekintetével. A harag elállta minden izét; látta a haldokló szűzet a márványpadlaton heverni, görcsös halálrángások között; látta kedvesét kétségbeesett tekintettel felé nyujtani összekulcsolt kezeit; és hallotta a szűzvér-ivó szörny bőszült ordítását kinn az utczán s egész lelke felháborodott rajta.
Nem várta azoknak válaszát, a kikhez beszélt; megfordult, lerohant a lépcsőkön; felszakítá a zárda ajtaját, jobbra-balra taszította az útját álló két ifju aulistát, rohant paripájához, felveté magát a nyeregbe; s azzal előre ugratott a nép elé, kirántva kardját, a jó Albohacent.
Egy tekintetet vetett fel a zárda ablakaira, s úgy tetszett szivének, mintha az egyik ablaktábla félig kinyilnék s azon kinézne valaki. Talán épen Edith?
No ha ide néz, hát lássa meg, ki az a férfi, a ki őt szereti?
A mit Richard mondott a gyülevésznek, az csak két szó volt:
«Takarodjál, csőcselék!»
Elbizakodott vad röhögés üvölte választ szavaira.
Akkor Richard kardját megvillantá feje fölött; a trombita sebes rohamra harsogott, s Richard odavágtatott, hol a nép dühe legjobban lángolt: egyenesen neki a bujtogató népszónoknak.
A roppant óriás felemelte a vasrudat kezében s megcsóválta azt a levegőben, csak úgy zúgott.
Richardnak úgy tetszék, mintha a zárda félig nyilt ablakából egy velőkig ható sikoltás vegyülne a zivatarba.
A vasrúd süvöltve csapott le a lovagra.
Richard előre nyujtott ököllel, feszült karral fogta fel az ádáz csapást.
Dicsőség Albohacen vasának, de dicsőség az ökölnek is, mely azt markolva tartá – a két szörnyű vas szórta a szikrát, mikor összecsókolódott; de az Albohacen kiállta a próbát, még csak meg sem csorbúlt.
Az óriásnak nem volt ideje még egyszer felemelni a vasrudat, a másik pillanatban le volt gázolva a földre.
S öt percz mulva üres volt az utcza.
A bősz csorda szétfutott a szél minden tájékába, a mint a lovasság közéje rohant, elhajigálta zászlóit, fegyvereit; rohant, bujdokolt, ki merre látott, hallgatva, nem kiabálva többé, még a ki sebet kapott és lerogyott is, holtnak tetteté magát és megnémult.
A távoli utczákon csak a robogó lovasság patkóinak dübörgése verte fel a csendet. A futó nép szava elhalt.
Richard lovasaival végig verte a futókat a hosszú utczán a vámvonalon, míg embert talált maga előtt, míg el nem fogyott előle minden élő teremtés, menekülve oduiba, a honnan előkerült.
S akkor megint vissza.
Gyors lovának nem ért az egész csapat nyomába. Ő maga előre nyargalt egyedül, ellenséget keresve büszke tekintetével; utána hű lovásza s azután a trombitás, ki riadót fújt nyomában; messze elmaradva a lovas szakasz.
Mikor másodszor elnyargalt a zárda előtt, egy lélek sem volt már a téren. A zárdának egy ablaktáblája nyitva volt, s azon keresztül a rácsozaton át még egyszer megpillantá Edithet.
Hogy nem jön most szemközt még egy új ellenség!
Csak kivánni kellett és megjött.
Alig gyülekezett össze a vámvonalt végig seprő huszárság a szétkergetett had üldözéséből, midőn az ellenkező irányban új zaj verte fel az utczákat; közeledő néptömeg zaja.
Annak, ki még e zsivaj jellegével nem volt ismerős, magától ki nem lehetett találni, hogy mi az?
Először is szabályszerű katonai lépések robaja.
Azután egy keserves ének a marsellaise dallamára.
Közbe egy rekedt dob el-elmaradozó pörgése.
Mindez összevegyülve a kedves utczai fiatalság gyermekhangú vivátozásával.
Az utczán végigrohanó bőjti szél porfellege nem engedi kivenni a közeledő tömeg mivoltát, csak a szuronyok villogása látszik és azok között egy repkedő fehér lobogó, mely saját háromszínű szalagjaival pofozkodik a levegőben, mintha nem értenének valami dologban egyet.
Tehát valami rendes fegyveres csapat közelít.
Ellenség-e? szövetséges-e? azt sem lehet tudni. A szél veszettül kavarja a port, szemetet s vágja a közeledők szeme közé s mikor eltánczolta fölöttük porkavaró keringőjét, a két fegyveres csapat akkor látja meg egymást, száz lépésnyi közelségben.
Most azután Richard igazán nem tudja, hogy mik ezek?
Sorban és hadi rendben felvonuló fegyveres férfiak, vállaikon szuronyos puskákkal, oldalukon tölténytartókkal; de még sem katonák. A hány, annyifélekép öltözve, fövegeik köcsögkalap, ernyős sipka, utazó süveg: ki frakkban, ki kabátban és mindenkinek fehér szalag a balkarján keresztül kötve. Ez nem lázadó csőcselék.
– Kik vagytok? szólítá meg a fegyveres csapatot Richard kapitány, előlovagolva.
– Nemzetőrség; felelt önérzetteljesen a csapat élén járuló domborodott alak; valószínűleg a csapat őrnagya.
– Mit akartok? kérdezé Richard.
E bizony furcsa kérdés volt. Az érdemes nemzetőrmajor, különben derék szattyáncserző mester, olyan egyszerre nem is találta el rá a feleletet.
De ott voltak már a seregnél Goldner és Mausmann barátaink egy csapat aulista élén s megadták a feleletet, rázendítve az előbb énekelt marsellaise dallamát, melyre egy igen békeszerető vers volt alkalmazva, a miből megtudhatta, a ki a szövegre figyelt, hogy e derék csapatnak semmi egyéb szándoka nincsen, mint a renddel párosított szabadság zászlóját lobogtatni; fegyverei fényével a sötétség hydráit oduikba visszaűzni; a népeket egymással testvérileg összeölelkeztetni.
Richard végig várta a kardalt, mit Fricz és társai válaszul elzengtek.
– De már most szeretném prózában és recitativo is meghallani, hogy mi járatban tetszik lenni?
Az őrnagy rátalált a nehéz feleletre.
– A békét és rendet helyreállítani.
– Hát – tessék, szólt Richard átkozott phlegmával.
Az emberséges nemzetőr főtiszt zavarodva tekintgetett maga körül. Mit «tessék»? Mit csináljon ő azzal a szóval, hogy «tessék», mikor az utczát, a milyen széles, akként állja el előtte a huszár-csapat. Keresztül csak nem repülhet rajtuk. Kénytelen volt tanácsot tartani a táborkarával, hogy mit szóljon erre megint?
Izzadt bele a homloka. Hiszen nem vezényelt ő csapatot máskor, csak úrnapján a processiók alkalmával.
– Hát igen. Tudja kapitány úr. Azt értettem, hogy az ön együttműködésével.
– Vagy úgy? Van önnek számomra napi parancsa?
No még ez a kérdés kellett a jámbor őrnagynak, hogy egészen elmenjen a kedve az egész hadművelettől. Fricz és Mausmann odaugrottak a segélyére s sugták neki, hogy mit válaszoljon. – Persze, hogy van. Az aulától és a nemzetőr-parancsnokságtól.
– Nem ismerem azokat az urakat.
Az őrnagy most már haragba kezdett jönni.
– De kapitány úr!
– Ne tessék tűzbe jönni, őrnagy úr; ezzel a kérdéssel tisztába kell jönnünk; mert ha közre kell működnünk, akkor vagy ön rendelkezik velem, vagy én rendelkezem önnel; s erre valakitől rendelettel kell birnunk, a ki mind a kettőnknek parancsol.
– De hát mit csináljunk?
– Tessék valakit elküldeni vagy a főhadparancsnoksághoz, vagy a hadügyminiszteriumhoz, a ki előadja az itteni állapotot, s az hozzon nekem valami rendeletet, a mihez tarthassam magamat. Addig pedig megmaradunk a helyeinken; mi a nyeregben, önök a glédában.
Ezt az ajánlatot bizony el kellett fogadni.
Az őrnagy nyargonczul küldé a legszerényebb két ifjút mind a két nevezett helyre: Mausmannt a főhadparancsnokhoz, Goldnert pedig a hadügyminiszterhez, hogy adják elő saját belátásuk szerint az itteni dolgok helyzetét, s a szerint eszközöljenek a kapitány úr számára rendelkezési szabályokat.
Saját belátásuk és fölfogásuk szerint!
Csakhogy az a saját felfogás lehet két különböző dolog; a szerint a mint különböző szemüvegeken keresztül néz két különböző szempár. Nem kell elfeledni, hogy Goldner rajongó, idealista, magasztos kedély; Mausmann pedig utczai poéta, ki legszebb versei közben záptojást kapott jutalmul a publikumtól, a mi egyike a legkedvezőtlenebb benyomásoknak.
Míg a két nyargoncz odajárt, azalatt a két csapat ott táborozott a kolostor előtti tér két oldalán.
Richardnak minden ízét átvillanyozta az a gondolat, hogy Edithnek minden haja szálát az ő kardja védelmezi.
Ha ezzel a gondolattal el nem lett volna telve, bizony könnyű szerrel átengedte volna a nemzetőrségnek a kolostor oltalmát. Hisz azzal lerázta volna saját magáról a felelősséget. Ám lássa légyen a nemzetőrség, megvédi-e, s hogy védi meg az apáczákat?
De Edith ott volt!
Ennek a kapunak az őrségét mindenkinek át nem fogja engedni!
Két jó óra telt bele, míg a nyargonczok visszaérkeztek.
Mind a kettő hozott Richardnak pecsétes levelet.
Legelőször azt olvasta el Richard, a mit Mausmann hozott neki a főhadparancsnoktól.
Huh de fel volt paprikázva ő excellentiája. Hogy lehordta a kapitányt azért a lágyságért, hanyagságért, a mit ez ideig tanusított. Miért nem vágott rögtön közbe? Minek hagyta a zendülést ennyire nőni? Kötelessége lett volna rögtön lőni, vágni, mindent eltiporni.
Jövőre a legszigorúbb felelősség terhe alatt ehhez tartsa magát. Az ördög fiának se irgalmazzon!
«No ez jó egynek.»
Lássuk a másikat: hát a hadügyminiszter levele mit mond?
No hiszen abban volt még csak lehordva Richard azért a szeles hebehurgyaságért, hogy minek vágott időnek előtte a nép közé, minek idézett elő vérengzést, mikor az egész kravallt puszta fegyveres demonstratióval el lehetett volna nyomni. Ezuttal szigorúan megdorgáltatik. Jövőre pedig több észszel és tapintattal járjon el hasonló esetekben. Ha az angyalokat húzzák is le lábaiknál fogva az égből, még akkor se kezdjen verekedést.
Richard kapitány keblébe dugta mind a két levelet. Aztán megfogta a kardját, a jó Albohacent, egyik kezével a markolatánál, másikkal a hegyénél, s meghajtotta, hogy ívet képezett, s így szólott hozzá magában:
«Kedves jó kardom, ha te nem volnál az én utolsó, egyetlen jó barátom, bizony ketté törnélek mostan.»
Azzal oda lovagolt a nemzetőr-tiszt elé.
– Uram. A rend helyre van állítva; tessék azt tovább fentartani.
S megfordulva a lovával, jelt adott huszárainak a visszavonulásra.
– Kár! dörmögé a bajusza alatt Pál úr. Egy füst alatt már ezeket is szétverhettük volna.
Egyszer csak vége van minden szép álomnak.
Ébredjünk fel, éjjel van már!
A legrútabb, a legfeketébb, koromsötét éjjel.
Egy világváros, melyben az éjfél óráiban egyetlen lámpa sem ég, egyetlen ablak sem világít. Vak sötétség minden utczán; a roppant emeletes házak labyrintjában oly tájékozatlanság, mint az őserdők mélyében. Az ég maga is fekete s úgy látszik, mintha csak boltozatja volna e sok utczáju rettentő börtönnek, melynek bezárt kapui talán nem is házakba, hanem katakombákba vezetnek.
Egy lépés hangja sem veri fel a csendet.
Csak néha hosszú, két órai időközökben emelkedik fel a legmagasabb torony ormáról egy vérfényű röppentyű, lángoló kérdőjelt rajzolva az égre; ki tudja, kinek szól e kérdőjel?
És ez nem a képzelet agyréme: ez Bécs.
Október végnapjai járnak, a várost három oldalról vívják.
A nép egy része elmenekült, más része a harczvonalak előtt áll; benn csak azok bujdokolnak még, a kik ott rekedtek; a gázvezetés el van rombolva, nincs mivel és nincs miért világítani. Ninive képe ez, az elpusztulás előtti éjszakán.
Messze, messze lehet menni, míg a város utczáin valakit találunk, s jó hogy sötét van, hogy nem látjuk az utczákat terítve cseréppel, üveggel, a házak oldalait végig paskolva kartácsokkal, a tetőket bombáktól áttörve, s az emeletek padmalyait keresztülszaggatva.
Valahol egy hosszú utcza végén egy nagy tömör halom állja el utunkat. Az a torlasz.
Két zászló lobog a tetején: az éj most azokat is feketéknek mutatja; pedig szép szineik voltak!
A torlaszt harczos férfiak tömege fogja körül. Őrtűz nem ég: ott is sötétség van és lehető csönd.
Vannak, a kik tudnak aludni, s azoknak igen jó párna a fejök alá tett gránitkoczka.
A kiket ébren tart a végzetes éj, azok halkan beszélgetnek egymással.
Két ifju ül egy ágyú laffétáján s tölti az időt enyelgéssel.
Az egyiknek csak félkarja van; a másikat már elvesztette valahol.
– Te Mausmann, szól a félkezű, én azt hiszem, hogy holnap, holnapután, aligha meg nem találom az elvesztett kezemet.
Társa nem tud lemondani arról a jó tulajdonáról, hogy a hozzá intézett szóra rímet mondjon.
– Tudniillik, ha valaki mellé eltemet.
– Nekem valami azt súgja: bevégezted Fridrik!
– Pályádat, mely volt politzeywidrig.
– Bajtárs, én csak a szerelmemet sajnálom.
– Én meg örülök, hogy nincsen nálam.
– Igérj meg egyet.
– Akármi legyek.
– Ha én elesem itt e helyütt.
– A mi nagyon könnyen beüt.
– Tudasd vele, hogy ő volt ajkamnak végsóhaja.
– Na ja!
– S ha a vad szerezsán kardját szivembe mártja.
– Lesz nálad egy vizitkártya.
– Jól találtad a rímet. Majd könyre fakad szeme.
– Ha ráirod: ma’m’zell, je vous aimais.
– Menj a pokolba a klapáncziáiddal! Beszéljünk komolyan.
– Halljam.
– Vidd el utolsó kártyámat Alfonsinenak.
– Ha tudniillik még egyszer meghínak?
– Csak oly sötét ne volna, hogy írhatnék egy szót névjegyemre.
– Nézd, az a granát ide jön, Istenemre!
Nagy búgva csapott le egy távolból érkező granát a torlasz kövei közé, s ott megfenekelve, folytatta tűzokádó üdvözlését, néhány perczre vérvilágot vetve az álmából felriadt csapatra.
Mausmann arra is verset mondott.
– No már most küldtek neked lámpát. Ennél ráirhatod a «madám pá»-t!
Annál a süstörgő fénynél írta rá Fricz névjegyére e szókat: «én önt szeretem, adieu».
Az utolsó szónál már lobbant a granát s izzó darabjai a két ifju feje fölött zúgtak el. – Nem esett semmi bajuk.
Mindennapi tréfa volt ez; föl sem vették.
Fricz átadta névjegyét Mausmannak.
Mausmann kis vártatva így szólt:
– Te Fricz, tudod-e, hogy én most mit gondolok?
– Én is rímet mondjak rá?
– Majd teszem magam. Minket aligha el nem árultak ezek az angyalok.
– Honnan gondolod azt?
– Mindent megtudnak oda át, a mit mi titokban tervezünk.
– Jó kémeik vannak.
– Én azt hiszem, ezek a Plankenhorsték a legjobb kémeik.
– Lehetetlen az. Tudod, hogy a saját kapusuk a mi emberünk, s az híven tudósít felőle, ki jár be a Plankenhorst házba az éjjel és nappal minden órájában? Nem érintkeznek mással, mint a mi embereinkkel. Idegen nem jár hozzájuk. Egyedül a Brigittáktól szokott minden vasárnap odamenni soror Remigia, ki látogatóba viszi nagynénjéhez a zárdában növelt Edith kisasszonyt. A Brigitták pedig nem bajlódnak a politikával; irántunk meg épen le vannak kötelezve; mi védtük őket annyiszor a nép zavargásai ellen.
– No, én csak azt mondom te neked, hogy kár volt nekünk a mi dolgainkba asszonyokat elegyíteni.
– Ne légy háládatlan, Mausmann. Emlékezel a demokrata nőegyletre; mennyit tett ez a közügyért? hogy ápolta sebesültjeinket, hogy gyűjtötte a pénzt számunkra, hogy lelkesítette kitartásra a férfiakat. Ah barátom, nők nélkül nincsen szabadságharcz.
– Kudarcz!
– Már megint rímeket gyártasz?
– Nem árt az!
– Háládatlan! Mennyi megérdemetlen csókot kapott a legszebb asszonyoktól ez a te idomtalan pofád.
– Tovább?
– S mégis a nőket szidod.
– Itt-ott. – Az eddig volt. Meglátod gyermek, ha minket levernek, épen úgy fogják ölelni az ellenségeinket, – mint minket, – s a győztesek, ha nem találnak más tárgyat, a mi hervadt koszorúinkból vetnek ágyat; úgy lesz az barátom.
– Már én azt nem látom, mondá rá Fricz; ezúttal megtalálta ő is a rímet.
Jött az őrcsapat és felváltotta őket. Mehettek pihenni. Egy szétrombolt czukorgyár falai közt volt vetve számukra nyirkos szalmából ágy. Erőt kellett gyűjteni a holnapi nap küzdelmeihez.
E sötét utczákon, mint kisértetes bolygófény botorkál végig egy hintó két lámpásával. Az a két lámpás is csak arra való, hogy még sötétebbé tegye a körülfekvő sírbolti éjszakát.
A hintó a Plankenhorst-ház előtt áll meg, a kocsis maga száll le a kaput kinyitni, s azután behajt az udvarra.
A hintóból két nőalak száll le: egy apácza és egy fiatal leány. Mind a ketten felsietnek a lépcsőn, melyen most lámpa nem világít, hanem maga a ház asszonya tartja ki előttük a kettős kargyertyatartót.
A házi asszony megcsókolja az apáczát s kezét csókra nyújtja a fiatal leánynak, kinek hátra hulló csuklyája alól Edith örökvidám arcza tünik elő.
– Hozta ég, soror Remigia, súgja az úrnő.
– Valóban az ég oltalmára volt szükségem, hogy a kolostortól idáig eljöhessek e rettenetes éjszakában. Sehol egy lámpa nem ég, s a kövezet minden utczában feltépve.
– No de az ég őrizteti az ő angyalaival az ő választottait, hogy meg ne üssék lábaikat a kőben.
– Valóban mindennap csodának köszönhetjük, hogy élünk. De hova szaladt már az a leány megint? Úgy kell rá vigyáznom, mint a vad kecske-gödölyére.
– Előre futott a terembe, fürkészi, mi ujságot találhatna nálunk; kikérdezi Alfonsinét. – No, majd mondok én ma neki ujdonságokat, a mikkel meglehet egész életére.
Azzal bevezette Antoinette asszony soror Remigiát az étterembe, melyben már terített asztal várt reájuk; hideg sültek, finom borok, chartreuse. A theakatlanban forrott a víz.
– Alfonsine, kérlek, láss a konyha után, hogy a cseléd ne jőjjön a szobába.
Edith meg akarta őt előzni.
– Majd én megyek.
– Csak maradjon ön, kedvesem. Ön vendég a háznál. Tudja, hogy önt kímélnünk kell.
Edith durczásan vonogatta vállait a gúnyos gyöngédségre s engedte magát kiszolgáltatni nagynénje által. Antoinette maga rakta el Edith felöltönyét.
– Tessék asztalhoz ülni.
A kerek asztal melletti divánra Antoinette asszony soror Remigiát ülteté le, mellette Edith foglalt helyet.
Miután Antoinette asszony még egyszer személyesen meggyőződött, hogy a szomszéd szobákban nincsen senki, magukra zárta az ajtókat, s Alfonsinet utasítva, hogy készítse el mindenki számára a theát, oda ült szorosan Remigia mellé.
– Holnap minden vonalon döntő roham lesz; suttogá soror Remigia, még így is félve tekintgetett szélylyel: nem hallják-e meg a falak, a képek, a szobrok?
– Tudja-e, hogy baj van?
– Micsoda?
– A körülzáró seregből egy csapat egyetértésére számítanak a felkelők. Goldner elmondta előttem az egész tervet. Én aggodalmamat fejeztem ki előtte, hogy mi lesz belőlünk, ha a várost ostrommal beveszik? Mit fog velünk csinálni a győztes, kik mindenütt oly kiváló szerepet viszünk? Erre a jámbor fiu elmondta megnyugtatásomra, hogy ne féljünk semmit. Ha minden veszve talál lenni, egy kiszámított menekülési út van fentartva azoknak a számára, kiknek nem tanácsos idebenn rekedni. A mariahilfi és lerchenfeldi temetők között egy osztály huszár képezi az ostromzár kiegészítő részét. Ezzel a csapattal az aula már rég megkezdte a fraternizálást s számít rá, hogy végveszély idején nemcsak útat fog rajta keresztül nyitni, hanem magával is ragadja s fedezetül fogja használhatni az üldözés ellen. Ilyenformán hiszik, hogy kimenekülhetnek vagy Galiczia, vagy Magyarország felé. Csupán a kapitány makacssága akadályozza a terv sikerültét. Ez a kapitány Baradlay Richard.
– Ah; ugyanaz, ki a kolostor előtt szétverte a népet?
– Azt önök Edith húgom szép szemeinek köszönhetik.
– A kapitány, úgy tudom, azontúl sem igen barátkozott az aulával és népvezérekkel.
– Hozzájárulhatlan volt. Mindekkorig nem bírták őt a tervbe befonni. A közlegénység már el van készítve, de kapitányát nagyon szereti; ha az azt fogja nekik mondani: verekedjünk! verekedni fog a saját édes apja ellen is. Hanem most érkezett egy váratlan új segítség a számukra.
– Nos?
– Egy asszony.
– Egy veszedelmes, minden vakmerőségre képes asszony: a Baradlay fiuk anyja.
– Ah! hogy tudott az keresztül jönni az ostromzáron?
– Merész és csaknem lehetetlen módon. Fricz beszélte el nekünk az egészet. Ez az elkényeztetett főispánné Schwechaton egy zöldség-áruló kofánál póröltözetet vett fel, s ugyane kofa vezetése mellett hagymával és burgonyával terhelt puttonyt hozva a hátán, gyalog jött keresztül valamennyi zárvonalon, előőrsön; útközben zöldséget, pálinkát árult a katonáknak s úgy jutott be a városba. Itt a Singerstrasséba szállt ugyanazon zöldségkofa raktárába, 17-ik szám alatt.
– Csodálatos vakmerőség egy úri asszonytól! S mit akar itt?
– A fiait akarja magával vinni innen.
– A két fiatal leány szemei összevillámlottak e szónál. Egyiknél a harag, másiknál a büszkeség villáma volt az.
– Fiait akarja elvinni? kérdé elbámulva az apácza.
– Igen. Rá akarja őket beszélni, hogy menjenek Magyarországba, s álljanak az ottani kormány szolgálatába.
– No! és beszélt már a fiaival?
– Jó szerencse, hogy még nem lehetett. Ma délután érkezett meg. Goldner beszélt vele. Nem tanácsolta neki, hogy éjjel kísértse meg az ostromvonalon másodszori átszökését; tehát holnap reggel fog egyik fiával beszélni, a kapitánynyal. Csak hadd beszéljen. Ezt meg kell neki engedni, hadd menjen oda, s hadd jőjjön vissza. Ha beszélt a fiával, akkor bizonyos, hogy eltántorította azt. Az apátnő tudassa ezt a tábornokkal. Holnap este azután, mikor a kitörés tervezve van, a tábornok fogassa körül az egész huszár-csapatot. Ki van ott közelükben?
– Palvicz Ottó vasas ezredével.
– No ez jó lesz nekik. A huszárokat meg fogják tizedelni. Richárd úrfit pedig főbelövik.
És ezt Edithnek hallani kellett.
Hogy miért kellett ezt Edith előtt elmondani? Hogy ezt kiszámított hidegvérű meggondolás beszélte ki a szerető menyasszony előtt, azt majd egyszer, a történet vége felé meg fogjuk érteni; addig higyjük csak azt, hogy kegyetlen vak gyűlölet, hogy a szenvedésekben gyönyörködés mondatta el a zsibbasztó szavakat Edith hallatára; hogy ez az asszonylélek kéjelegni akart egy másik női szívnek halálos kínjaiban.
De ebben ugyan nem gyönyörködhetett.
Edith arczán egy vonás sem mutatta azt, hogy őt ez az egész terv valamiben érdekli.
Evett jóizüen.
Mikor kedvese főbelövéséről beszéltek, akkora sonkaszeletet tömött a szájába, hogy félre állt tőle a képe, s még egy kis eczetet kért ahhoz a gelatinehoz, a mit a tányérjára kiszedett.
Alfonsineban forrt a méreg e közöny miatt. Nem állhatta meg, hogy egy hüllő hideg haragjával azt ne mondja neki:
– Úgy látszik kedvesem, neked nem igen rontja az étvágyadat az a tudat, hogy a vőlegényedet főbelövik.
Edith a villájára szúrt egy darab gelatinet, s piquant kézmozdulattal tartva azt Alfonsine felé, válaszolta neki:
– Jobb egy vőlegény meghalva, mint egy élő vőlegény eltemetve.
Azzal bekapta a villáján levő falatot.
– Indomptable! mormogá fogai között Antoinette asszony.
Soror Remigia szemeit ég felé forgatva s kezét keblére téve, igyekezett arczkifejezésével bizonyítani, hogy ez egy megtörhetetlen ördögi rossz teremtés.
Nem hat ennek a szivére semmi.
Edith nem akarta észrevenni, hogy három baziliszk hogy iparkodik őt kővé változtatni. Oda tolta kis poharát Alfonsine elé.
– Tölts nekem is abból a chartreuseből, kérlek. Ha apácza leszek, nekem is hozzá kell szoknom ehhez.
Alfonsine odatolta elébe az egész üveget, s nézte hogy mit csinál vele?
Bizony nem reszketett annak a keze, míg poharát teletölté a zöld liqueurrel. És azután soror Remigia poharát is megtölté csordultig.
– Igyunk soror Remigia, valamivel csak nekünk is kell magunkat vigasztalnunk, szólt a leány pajkos humorral.
Soror Remigia negédeskedett egy kicsit, hogy talán már sok is lesz, pedig hát nagyon szerette a chartreuset; az volt a gyönge oldala.
– Valóságos kis ördög ez a leány!
Antoinette asszony azonban még nem végezte el utasításait.
– Ne feledkezzék ön el, soror Remigia, Baradlayné szállásának czíméről: Singerstrasse 17. szám, souterraine zöldség-raktárban; mert a nő vissza fog jönni, hogy másik fiát is meghódítsa és hazavigye. Kezünkben kell tartanunk a fejét. Holnap reggel tudósítsa ön a tábornokot a szokott úton; de el ne siessenek valamit, hogy Richard kapitány meg ne szagolhassa előre a puskaport. Ennek az embernek meg kell halni! S ha minden hajszálát angyalok őriznék is, meg fog halni.
Mit tesz erre Edith?
Rettenetes egy leány!
Most meg már a fromage de Brieből kér egy szeletet, s fogyasztja a chartreuset és itatja vele soror Remigiát.
Meglehet, hogy le akarja magát inni. – Hiszen van oka rá.
Szegény leány!
Mennyi heroismus kellett ahhoz, hogy tudjon enni és inni; mohó étvágyat, inyencz szomjat tettetni akkor, midőn dolgokat beszéltek előtte, a miktől lelke haldokolt!
Játszania kellett azt a szerepet. Hadd higyjék, hogy íme ennek is megtetszett már a kolostori élet; nem érdekli más, nem vigasztalja más, csak a paradicsom a túlvilágon, s a jó terített asztal az innensőn.
Nem sokára úgy tett, mint a ki küzd az álommal, s nem bír szempilláinak parancsolni többé. Feje hátra hajlott a karszékben; lehúnyta szemeit. De azért hosszú selyempillái rejtekéből látott minden arczot.
Azok azt hitték, hogy már elaludt. És nagynénjei már ekkor nem néztek rá sem a gúny, sem a gyűlölet kifejezésével. Inkább a méregkeverő vizsgáló figyelme volt tekintetükben.
– Mindig ilyen? kérdé Plankenhorstné soror Remigiától.
– Fő hajlama a restség, viszonza az apácza, biráló szemeit magasra felhúzva. Délig tudna aludni, ha föl nem keltenők, s este ilyenkor már alig tartható ébren. Nem érdekli sem munka, sem olvasmány; szereti a semmitnemtevést. Szenvedélytelen teremtés. Csak enni és aludni szeret.
– Engedni kell hajlamának. Hadd érezze magát ott mentül kényelmesebben. Évdíját fizetni fogjuk holtig. Az biztosítva van. Ha hazajönne, itt ismét dolgoznia kellene.
– Tehát Baradlay Richard csakugyan el van ránézve veszve.
– Mindenképen. Akár így, akár úgy. Ha az anyjával beszélhet, bizonyos, hogy az a nő rábeszéli őt, hogy szökjék át csapatjával Magyarországba. Már egyik fiát így vitte bele a tűzbe. Az most kormánybiztos s hadcsapatokat toborz. Baradlay elsőszülötte! – Ha pedig az anyjával nem találkozik, ha csapatjának nem akarja engedni, hogy az átmehessen: akkor töltve vannak azok a pisztolyok, a mik őt a végzetes pillanatban láb alól elteszik. Ezt Fricz mondta nekem. Saját csapatjában van két ember, a ki őt le fogja lőni.
– S az a végzetes pillanat már közel.
– Ha a roham holnap ismételtetik, ezek itt benn estén túl nem tarthatják magukat. Éjjel ki fognak törni a lerchenfeldi vonalon, hol Baradlayt tudják. Tehát csak egy nap van hátra. Ha az úrfi beszél az anyjával, akkor holnap estve fogva, holnapután reggel halva lesz. Ha nem beszél vele: akkor holnap estve megölve. Nekem mindegy. Én nem kivánom neki épen a vesztőhelyt, ámbár megérdemelné, hogy gyűlöljem.
– S két nap múlva mindennek vége.
– Vége az egész komédiának.
– És akkor ismét mi fogunk nevetni.
– Hahaha!
Nevettek is már előre.
És Edithnek nem volt szabad elárulni egy arczvonásával sem, hogy mindezt hallja, érzi, végigirtózza! Nyugvó arczvonásainak az álmot kellett hazudni; a restség és mámor érzéki álmát.
És még azután végig kellett hallgatnia, mit suttog ez a három asszony a holnap eljövendőkről. – Hadműveleti terveket, mikben százan, ezren fognak elvérzeni: mosolylyal várt, megölelt, megcsókolt jó barátok; mikben zászlók fognak porba tiportatni, megénekelt, megkoszorúzott, saját gyöngéd kezeikkel hímzett zászlók. Hogyan lesznek a mészárszékre hurczolva, hogyan elárulva, elfogatva, láncznak adva, még ma hősöknek, jó barátoknak, testvéreknek gúnyolt férfiak; és mindez asszonyi hidegvérrel, uri nyugalommal.
És a leánynak nem volt szabad elárulnia rettegését. Lelkének minden ereje küzdött testének minden idegével, hogy azok egyszerre el ne kezdjenek reszketni, hogy tagjait ki ne törje a láz, hogy fogai össze ne vaczogjanak, mint mikor a gyermek a tűzharang kongását meghallja.
Végre itt volt az idő az elmenetelre.
Edith érzé, hogy egy hideg kéz, mint hideg kigyó nyul arczához. Nem volt szabad felriadnia.
Hadd rángassák, hadd költögessék, míg nagy nehezen lelket vernek belé. Azután hadd dőljön az álmos gyermek ámolyogva, ásítozva soror Remigia keblére, ki őt támogatva vezeti le a lépcsőn a hintóig.
Antoinette asszony egész odáig lekísérte őket.
– Nincsen férfi a háznál, ki a kaput betegye, monda a bárónő. Minden férfi a torlaszok előtt áll, saját kapusunk és inasunk is. Egészen magunkra vagyunk. Ha a vén kocsis sánta és süket nem volna, őt is elvitték volna.
Pedig csak azért kísérte le őket a hintóig, hogy saját szemeivel meggyőződjék róla, hogy Edithet soror Remigia viszi magával.
Hátha mégis? A gyanú nem alszik soha.
Mikor aztán ott ült már Edith a hintó egyik szegletében s rögtön álomnak hajtá fejét, akkor megnyugodott felőle Antoinette s visszatért szobáiba.
A nehézkes családi hintó csak lassan döczöghetett a sötét utczákon, a helyenkint föltépett kövezeten; talán a kocsis maga is bóbiskolt.
A mint azután a sötétre kiértek, akkor egyszerre felnyitá szemeit Edith.
Mit nézett? Mit látott? hova gondolt?
Csak egy dologra gondolt.
Elfutni!
Elfutni, ha ezer ördög őrizné is ezt a kocsiajtót, s a hány halottja van e napnak, annak a kísértő lelke mind ott járna is e világtalan utczákon.
Neszelni kezdett uti társnéjára.
Az már aludt.
Nem Edith szemei azok, a mik álomra ragadnak a bőséges estebéd után, hanem felügyelőnéjeé.
Soror Remigia horkolt, mire a belvárosból a glacisra kiértek. A chartreuse megtette kötelességét.
Alig vette ezt észre a leány, midőn szép csendesen felnyitotta a hintó ajtaját, s egy szökéssel kinn termett belőle.
A kocsis felől ugyan megtehette azt; az nagyot hall és talán bóbiskol is.
S azzal sebesen, a hogy szenvedélye vitte, futott vissza a glacis fasorai közül a városba.
Csak ott, a hol a legelső sötét utczába beért, tekintett vissza háta mögé, s látta a távolban, hogy mászik tovább az a magányos lámpa, mit nagynénje hintaja visz magával a sötét éjben, mint vándor szentjános-bogár.
Csak a csipős éji levegő fel ne költené az apáczát.
Különben futhatnak már utána.
Sietve fordult be az utczába, s neki indult a néma, fekete éjszakának.
Sötétben, éjfél tájon, egy kivilágítatlan óriási városban, egy szűz, egy gyermek, senkitől sem védve, senkitől sem vezetve, megindul keresni egy utczát, egy házat, a hol soha sem volt, és abban egy asszonyt, a kit soha sem látott.
Csak a véghetetlen szerelem, mely egy ilyen gyermek szivében istenné tud nőni, adhatott neki erőt ilyen gondolathoz.
Merre induljon? A sötétben még tájékoznia is kellett magát.
Az óriási Szent-István torony szolgált útmutatójául.
A Singerstrasse annak a tulsó oldalán van. Tehát a templomot kell elérnie. Talán ott lel valami becsületes jó szivet, ki őt útba igazítja tovább.
Most már remeghetett kedvére minden tagja, szivének minden idegecskéje. Most már nem látta senki.
Reszketve a láztól, égve a sietségtől, futott a gyermek azokon az utczákon végig, a mik a nagy góth torony irányában vezettek. Süketnéma utczák. Mintha a föld alatt járna, a mese labyrinthjában. A belváros szűk utczáiban, a sokemeletű házsorok között kétszerte sötétebb az éj. Szándékosan elmulasztottak ma minden világítást, hogy az ostromzároló ellennek ne legyen czélpontja sehol.
A mi a városban élni mer, az kinn van a kapuknál, a vonalokon, a mi élni retteg, az elbújt boltozatos menedékekbe, a mikről még most azt hiszik, hogy a bomba nem törheti keresztül. Az utcza üres.
Még saját lépteit sem hallja a leány, oly nesztelenül fut. Fél, irtózik az éjtől, a magánytól; de e félelem fölött uralkodik még mint lázbeteg álomlátásai felett a paroxismus, a kedvesét fenyegető veszély, s az abban fogamzott hagymázos vakmerőség. A hogy azok a lázbetegek szoktak ágyaikból kiugrani, ablakon keresztül menekülni, hegyes kavicsokon mezítláb elfutni, folyamnak rohanni, erős embereket megtámadni – féltükben, iszonyatukban.
Csak egyszer-egyszer állt meg, mikor az óra ütött. Két óraütést hallott már bolyongásai alatt. Tehát félórája már hogy fut, pedig Bécs belvárosa fél óra alatt egyik végétől a másikig megjárható; kivált annak, a ki rohan. Tehát el kellett tévelyednie.
Valahogy kijutott egy utczakereszttérbe.
Ismét megtalálta az István tornyot, most már jobbra maradt az el mellette.
Még sem tévedt el.
A Singerstrassenak ez irányban kell lenni. De hogy lásson meg most egy utczanevet, egy házszámot, mikor ily vak sötétség van köröskörül?
Egy utczaszegleten megállt, ott a szegletkőre leült. Ki volt fáradva.
És harmadszor is hallotta az István-torony óraütésének méltóságos hangját. A tizenkét órát ütötte.
S a mint az óraütés elhangzott, ismét emelkedett, vérvilágot sziporkálva a jelző röppentyű a toronyból, ismét oda rajzolta a fekete égre a világító kérdőjelt; ki tudja, mely távol levő jó barát válaszát kérdezve azzal?
Edith e röppentyű fényénél mohó sietséggel kereste a ház szögletén levő fölirást.
Szivét villanyos öröm járta át. Épen a feje fölött voltak az ércz lapidár betűk: «Singerstrasse».
A bizalom visszatért szivébe. Őrangyal fogta a kezét, az vezette őt idáig. Ez édes hit egészen megnyugtatá. Ez nem vak szerencse, ez gondviselés! Ha a kezdet ilyen jó, akkor a végének is jónak kell lenni.
Most már kezében volt a tájékozás fonala. A röppentyű szétrobbant s ismét feketének hagyta az éjt, hanem Edith tudta már, hogy ha az a ház, a melynek szögletén ő áll, az 1-es szám: akkor az innenső sor házai a páratlan számok. Csak a kapukat kell megszámlálnia, hogy a 17-ik számra ráakadjon.
Folytatta keresését a sötétben.
Úgy tetszett szemeinek, mintha a röppentyű kialvása után még sokkal sötétebb volna az éj. Csak tapogatózva haladhatott, mint a vak.
Minden ajtót kezével kellett megtapintania, hogy a kapukat össze ne tévessze a boltok portáléival. Így haladt, a házakat számlálva, előre. Tizenhárom. – Tizenöt. – Most jön a tizenhetedik kapu.
– Ki az!? Sikolta fel egyszerre rémülten, midőn a tizenhetediknek számlált kapu mélyedésében egy élő lénybe ütközött, s a rémület vad erejével ragadta meg azt mindkét kezével.
– Jézus Mária, Szent Anna! kiáltott fel viszont a maga részéről amaz élő lény. Ez egy őrült.
Az egy vén asszony volt, kibe Edith belebotlott.
– Nem. Nem, bocsánat! lihegé a leány, a nő ruháját eleresztve. De úgy megijedtem öntől.
– Én még jobban magától. Mit akar itt, mamzel?
– A tizenhetedik számú házat keresem.
– Úgy? Mit akar abban a házban?
– Csak én nekem azt meg kell találnom.
– Kivel van ott dolga? Ilyen késő éjszaka, mamzell.
– Egy asszonynyal?
– Micsoda asszonynyal.
– Egy zöldségárusnéval, ki egy másik kufárnővel érkezett ide ma este.
– Valjon mi dolga van velük? Ha megmondja, oda vezetem.
– Oh ne kérdezősködjék tőlem, néne; ha hisz ön Istenben, higyje el nekem, hogy egy ember életéről, nem, két ember életéről: oh Istenem, igen sok életről, halálról van szó. Ha tudja, hol ez a ház, vezessen oda.
– Ez a ház itt van a hátam mögött; monda a vén asszony, ha be akar jönni velem a mamzel.
Edith nem gondolkozott a válaszon.
Bocsáttassuk be magunkat.
– Nálam a kapukulcs, szólt az asszony s felnyitá a keskeny ajtót, s maga elé bocsátva a leányt, ismét bezárta azt mögöttük.
Csak most kezdett eszmélni Edith, hogy mit tett? Egy idegen, ismeretlen házban, egy elhagyott éjféli órában kényre kegyre átadta magát egy soha sem látott idegennek.
A szűk folyosó végén lobogtatott a szél egy földre tett mécsest.
A kövér, pirosképű vén asszony felvette a mécsest s végig mustrálta annak világánál a jövevény leányt, s azután elbámúlva rebegé, annak ismeretes öltözetét szemlélve:
– Szent atyám, ez egy apáczanövendék!
Edith egész alakján, felmagasztalt arczvonásaiban valami dicsfény derengett e pillanatban, a mi ösztönszerű tiszteletre kényszeríté az ismeretlen asszonyt. Egy martyr, egy szent állt előtte.
– Tehát a zöldségárusnéval akar ön beszélni, kisasszony?
– Nem ő vele, hanem azzal a nővel, a ki vendégül jött hozzá.
– Tud valamit erről a nőről?
– Mindent.
– Tudja-e, hogy életével játszik, a mikor ezt mondja?
– Tudom.
– No hát jőjjön utánam.
A némber megindult a lobogó mécscsel előre. A szűk folyosóról egy még szűkebb pinczetorkolathoz vezette a leányt, s azt mondta neki, hogy menjen ő előre.
Edith nem tétovázott. Megindult a pincze falépcsőin, a nyirkos falhoz támaszkodva kezével; és eszébe jutott, hogy ha amaz őrangyal, ki idáig elvezette, most be nem takarná fényes, bűbájos palástjával, akkor most ez ismeretlen földalatti szűk oduban mindazon névnélküli borzalomnak prédául eshetnék, a mit a bűn kigondolni képes. Ez a nő és talán mások, ki tudja kik laknak itt, azt tehetnék vele itten, a mit akarnak; meg is ölhetnék, el is temethetnék itten; soha sem tudná meg senki.
Azért csak csendesen haladt a lépcsőn lefelé. Az a némber fogta az egyik karját, csontos erős markával: talán azért, hogy vezesse? talán, hogy ne botoljék?
A lépcsőkön leérve, egy doh szagú gádorba jutottak.
– Jobbra! sugá a vén asszony.
Edith engedte magát előre tolatni a háromszor is eltérő gádor tekervényes menetein; míg végre egy kívül belakatolt rozzant faajtóhoz értek, melynek hasadékán keresztül gyertyavilág szüremlett elő, daczára annak, hogy az ajtó kívülről be volt zárolva.
A nő felnyitá és levette a pántról a lakatot.
– Ide megyünk be, kisasszony.
De már az ajtónyilás előtt megtudta Edith, hogy itt jó helyen jár. Az ajtóhasadékon fülledt zöldség-illat szivárgott keresztül. Könnyebbülten lélekzett fel. Az a sárgarépa, zeller sem hitte volna, hogy bűzét ambrózia-illatként üdvözöljék valaha.
Ez a zöldségárusné raktára.
– Vigyázzon, még egy lépcső van lefelé, figyelmezteté a kufárnő a leányt; a mint az belépett, ismét betette mögötte az ajtót, s maga kívül maradt.
Edith egy boltozatos üregben találta magát, melynek szögletei burgonyával, répával, falai hagyma-kötegekkel voltak borítva.
A pinczeodu közepén volt két szalmaszék; az egyiken égett egy faggyúgyertya, gombának eredt kanóczczal; a másikon pedig ült egy asszony, népies öltözetben, minőt a városi kofák viselnek.
A nő csendesen tekintett fel a belépő leányra. Ez az arcz nem szokta elárulni meglepetéseit. Ennek nem parancsolnak úrrá lett idegek.
A leány pedig hevesen oda rohant a nőhöz, s térdre esve előtte, megragadá annak kezét, s rémülettől tágult szemeivel előre hirdeté, mit ajka sietve mondott.
– Baradlayné asszony! önnek a fiát meg akarják ölni!
A nő összerándult; de elfojtá ajkán a sikoltást. Pedig a szivén ment e szó keresztül.
– Richardot? rebegé önfeledten.
– Igen, igen, szólt sietve a leány. Richardot, az ön Richardját. Oh asszonyom, szabadítsa őt meg!
És erőszakosan fonta át karjaival a hölgy térdeit.
A hölgy vizsgálódva tekinte a leány arczába:
– Te Edith vagy?
A leány édes bámulattal tekinte föl rá.
– Hallotta ön már e nevet?
– Fiam leveléből ismerem azt. Arczodból, szavadból olvasom, hogy te nem lehetsz más, mint Richard arája.
– Oh asszonyom, a sír arája vagyok én, a kripták a templomfalak jegyese. Tudom jól, előttem beszélték, hogy vőlegényemnek meg kell halni. Meg kell neki halni irtóztató, soha ki nem engesztelhető halállal! vesztőhelyen, vagy orgyilkos által. Azért rohantam önhöz. Ön anyja neki. Válaszszon számára valami szebb halált.
– De honnan tudod te mindezt? Hogy én itt vagyok? Hogy én ki vagyok? Hogy Richardot mi vész fenyegeti?
– Elmondom önnek. Ön el van árulva. Legjobb szövetségesei, bohó, gondatlan ifjak elmondták titkát ravasz úrhölgyeknek, kik szerelmest játszanak, szabadsághősnőket játszanak; pedig a megölő ellenfél megbizottai. Azok elmondták előttem, hogy önt és fiát hogyan fogják már holnap elárulni; ha beszél ön Richarddal, akkor őt elfogják és kivégzik felebbvalói; ha nem beszélhet vele, akkor alattvalói orgyilkolják le. Miért mondták ezt el előttem? Azért, hogy összetörjék lelkemet. Oh, mit tudom én, miért akarnak engemet összezúzni, megbolondítani?
A leány zokogott, de csak egy perczig; akkor ismét egész delejes virgonczsága visszatért.
– De csalódtak bennem. Azt hitték, hogy már össze vagyok morzsolva, hogy már halott vagyok; de én kicsúsztam kezeik közül, megszöktem, elrohantam, keresztül futottam a városon; sötét volt, mégis ide találtam; mert védett az Isten, velem volt, ide vezetett. Még tovább is fog vezetni.
Annyi igaz felmagasztaltság volt az ifju leány indulatszülte szavaiban, hogy a delnő néma elragadtatással fonta karjait vállai körül, és gyönyörködve nézett arczába.
A ki Richardot ennyire tudja szeretni!
– Térj magadhoz, gyermekem, s azután beszéljünk nyugodtan. Látod, én nyugodt vagyok. Tehát azt mondták előtted, hogy holnap reggel leszünk elárulva?
– Bizonyosan tudom.
– Akkor még fél éjszakánk van őket megelőzni.
– Ön el fog menni a fiához?
– Azonnal.
A leány könyörögve tette össze kezeit.
– Vigyen el magával engem is!
A nő egy perczig tanakodott magában.
– Jó lesz. Jőjj te is velünk.
A leány most már kezeivel tapsolt örömében. Olyan gyermek volt.
– Gondold meg, hogy életünkkel játszunk.
– Oh, hiszen annak örülök.
– Neked is pórruhába kell öltöznöd, hogy velünk jöhess.
Baradlayné beszólította a kinn álló kufárnőt.
– Frau Bábi. Nekünk rögtön indulnunk kell.
– Úgy is jó, mondá a vén asszony.
– Ez a leány is velünk jön.
– Ez is? – Akkor hát ennek is costume kell?
– Van készen?
Frau Bábi egy ócska láda fedelét felnyitva, talált abban fiatal leányok számára való öltözéket. Volt ott több is.
– Hanem már most Frau Bábi, a garderobeot jó lesz összepakolni és máshová elszállítani; mert a szállásunkat többen tudják, mint szükséges.
– Magam is azt gondolom.
A kofaöltözetet Frau Bábi csak a növendék-jelmez fölé adta fel Edithre; derekát keresztül kötötte koczkás gyapot-kendővel, a fejére pedig föltett egyet azokból a kofadivat-szalmakalapokból, a mik a profilból csak az orr hegyét engedik láttatni.
– Tökéletes kicsi kofa. No már most még egy puttony is jön a hátára. Ugy-e még ilyent sem viselt? No ne féljen, majd egy könnyű puttonyt választok ki, a mi csak vesszőből, meg vászonból van, és abba csak zsemlyét rakunk, hogy könnyű teher legyen. Mi ketten elbirjuk a krumplit és a hagymát is.
Edith egész tréfát talált ebben. Felvette a hátára a puttonyt, tele zsemlyével.
– Hja bizony, galambom, ha a katonák közt akarunk megfordulni, eleséget kell magunkkal vinnünk, különben azt hiszik, hogy valami rossz járatban vagyunk.
Azzal fölsegíté a másik puttonyt a nagyságos asszony hátára, a legnehezebbet felvette ő maga.
– És már most tudjuk-e, hogy melyikünket hogyan hínak? Én vagyok a nagyságos asszonynak a Frau Bábi, a kisasszonynak vagyok Fra Mám. A kisasszony nekem és a nagyságos asszonynak: tu Léni. A nagyságos asszony pedig a kisasszonynak: Frau Godl. A nagyságos asszony pedig nekem Frau Midi. No hát hogyan lesz?
Kiki elmondta sorba a másik megszólítását. Még tréfa is volt a szereptanulásban.
– Aztán csak kreuzfidél mind a hárman. Nem szabad félni! Mikor legjobban fél valaki, akkor kell legvigabbnak lenni. Azután mentül «gmoán»-abb nyelven beszéljünk. És csak mindig kreuzfidél; – a hogy én. Csak engem kell utánozni. Különben ördöge legyen annak a katonának, ha én a lerchenfeldi káposztás-kerteken át ott nem szököm ki az ostromvonalukon, a hol akarok. No hát csak mindig kreuzfidél.
Edith megigérte, hogy úgy lesz; hanem aztán a mint kiértek a sötét utczára, ismét elkezdett remegni. Frau Bábi, ki kezében tartotta a kezét, hiába mondott neki bécsi bonmot-kat, tréfás adomákat, nem tudta felvidítani.
– Jaj, Léni! Ha te így fogsz reszketni, akkor jobb lesz, ha itthon maradsz. Hiszen így elárulsz bennünket, hogy mi járatban vagyunk. Szedd össze magadat, Léni! Legyen olyan jó parasztos kedved. Léni, te Léni!
Edith igérte, hogy össze fogja magát szedni, de csak nem birta a parasztos kedvét megtalálni.
Frau Bábi most egy olyan utczán vezette őket végig, a mire Edith a sötétben is ráismert. A Plankenhorst-ház is ebben az utczában van.
Itt még jobban elővette Edithet a reszketés.
A mint a Plankenhorst-ház elé értek, Edith felnézett az ablakokba. Két ablakból világ derengett. Ott vannak nénjeinek hálószobái, mikben az éji lámpa világít.
– De hát mi lelt, hogy úgy reszketsz? kérdezé Frau Bábi a leánytól. Úgy reszketsz, mint egy érzékeny kisasszony, Léni.
– Majd mindjárt nem reszketek én, Fra Mám, csak adjon ide a puttonyból két krumplit; jó nagyot.
– Mi az ördögnek neked az a két krumpli?
– Majd mindjárt megmondom.
És azzal fogta, az egyik krumplit az egyik ablakon, a másikat a másikon zuhé be! csak úgy csörömpöltek az üvegtáblák.
Azzal aztán vesd el magad, szaladt az egész utcza végeig.
Persze, hogy a másik két nőnek is szaladni kellett vele együtt e merénylet után. Alig birták utolérni.