Alfonsine arczának most már nem volt szüksége a fehérítőre, hogy halavány legyen; kezét, melyben a levelet fogta, az asztalra nyugtatá és fejét a szék támlányára hanyatt fekteté. Az a levél úgy reszketett kezében.

Merev tekintettel bámult maga elé a lámpavilágba.

A lámpa világát egy porczellán fényernyő enyhíté, azon a fényernyőn volt egy nagyon ismeretes kép: egy angyal repül az égen keresztül, s kebeléhez ölelve visz egy kis alvó gyermeket.

A szép hölgy olyan mereven tud elbámulni az átlátszó fehér képre, arra az angyalra azzal a kis gyermekkel, mintha azt akarná megfigyelni: vajjon hová viszi?

Jenő ajtajából leste, mikor távozik el az utolsó látogató Antoinette asszonytól, azonnal lesietett hozzá.

Az asszonyság magánszobájában volt már és egyedül.

– Bárónő, mondá a legifjabb Baradlay, a mai nappal sok változás történt; szabad legyen hinnem, hogy egy dolog nem változott meg: azon viszony, mely a bárónő szemeláttára fejlődött Alfonsine és közöttem. Én e viszonyt sorsom alapjának tekintem. Kérem a bárónőt, sziveskedjék nekem megmondani, ismer-e erre nézve különbséget a tegnap és a ma között?

A bárónő nem neheztelt a nyilt felszólításért, ellenkezőleg, igen kellemesen látszott meglepetve Jenő férfias magatartása által.

– Kedves Baradlay; ön jól tudhatja s abban megnyugodhatik, hogy mi önt igen szeretjük. Változást e tekintetben nem tapasztalhatott, s ezután sem fog észrevehetni nálunk. Leányom őszintén ragaszkodik önhöz, másra nem gondol; nekem pedig megtisztelő ajánlat a Baradlay-családdal való összeköttetés. Ez ellen senkinek semmi kifogása nincsen. Hanem egy változást, melyet a dolgok újabb fordulata hozott magával, csakugyan fel kell önnek fedeznem. S ez az, kedves Baradlay, hogy ön… Nem találja ki?

– Nem képzelem, mit akar a bárónő mondani?

– Nem? – Hm. – Micsoda ön most, kérem?

– Én? – Semmi.

– Ezt akartam önnek mondani. Ön e naptól fogva semmi. Az egész világ két táborra oszlott, s küzd egymással a felülkerülésért. Lehet, hogy ez győz, lehet, hogy amaz, lehet, hogy kibékül s elhelyezkedik mind a két fél. Hanem mindenesetre vesztes marad az, ki egyikhez sem tartozott. Az udvari cancellária, melyben ön azelőtt állást foglalt, megszünt lenni, önnek választása volt, hogy merre térjen? Elmenjen-e Budára a magyar kormányhoz s kövesse az utat, a min testvérei járnak? Ott most ön is lehetne osztálytanácsos, miniszteri titkár, mint más tiszttársai, kik ezt az utat követték. Vagy választhatta volna, hogy elmenjen régi barátaival oda, a hova azok mentek, s együtt visszatérjen velük. Most ismét volna valami. Reám nézve teljesen mindegy leendett, akár ez, akár amaz. Mi asszonyok a politikában megyünk, a merre bennünket visznek, s meggyőződésünk azé, a kit szeretünk. Leányom bizonyosan követte volna önt Pestre, Budára, ha kell a világ végére is, s bizonyosan ő is olyan nemzeti színű volna ott, mint a többi. De ön határozatlan volt; tétovázott, habozott, s most egyike lett azoknak az embereknek, a kiket nem lát meg senki. Megbocsát ön, hogy ilyen nyiltan beszélek.

Jenő ajkaiba harapott. Nem birta e nőt megczáfolni. Hisz az volt egyedüli mentsége, hogy őrjöngő szerelme lánczolta őt épen ide, az nem engedte utat választani. Érezte, hogy ez nem mentség.

– Mint egyszerű gavallér, mint magyar földesúr fia, igaz, hogy mindig elég distinguált helyzetet foglalhat ön el a világban; hanem ez álláspontot vizsgálva, két nehéz aggodalmat kell önnek fölfedeznem. Egyik az, hogy ön még nem nagykorú; másik pedig az, hogy önnek birtokai Magyarországon feküsznek. Hogy ott most minő jogviszonyok vannak, azt ön maga is tudni fogja. Olvasta a franczia emigratio történetét? Emlékszik ön a sok koldussá lett marquisra és vicomtera, a kikkel egyszerre meg lett ajándékozva a külföld? Ma egyik győztes foglalja el a birtokát, holnap a másik. Vegye még hozzá azt is, hogy rokonai, kikre támaszkodhatnék, minket engesztelhetetlenül gyűlölnek. – Én pedig arra nem vagyok elég gazdag, hogy két házat tudjak tartani: sem elég unatkozott, hogy gyermekeim kedvéért magam a világtól visszavonuljak. Igen őszintén és világosan szóltam önnek.

– Az már igaz.

– Ne véljen ön szavaimban elutasítást, vagy csak félreértést is. Mi szeretjük önt. Óhajtjuk az ajánlott összeköttetést. Én nem tűzök ön elé hét esztendei határidőt, mint Jákob ipa; mihelyt ön oly állást tud elfoglalni a világban, a hol önt ismét meglátják, mihelyt ön ismét kiemelkedik a láthatatlan emberek sorából, én fogom önt legelőször üdvözölni. Ha holnap, hát holnap… Isten önnel.

Jenőnek a vett leczkéből nem volt mit visszaadni. Ezzel bizony be kellett érnie s szépen hazaballagnia vele a szállására.

Ott azután gondolkozhatott a sors tréfás leleményessége fölött, mely azalatt, a míg a halandó ember a költészet képzelmének minden lehető borzalmaiból megalkotta a jövendőt, s száz alakban végig álmodta saját temetését: – oly prózai, oly mindennapi katastrophát talált ki számára, a mi bizony legközelebb feküdt hozzá, legkönnyebben előrevárható volt, de a mire legtávolabbról sem gondolt a rémnapok izgalmai alatt. Pedig bizony temetés ez! Jenő megtudta, hogy mit tesz eltemetve lenni?

S még csak nem is tudta magát ez asszony ellen védelmezni, a ki ilyen szépen lefekteti őt a gödörbe s végül körülrakja zöld hanttal, s még szomorú fűzfát is ültet a fejéhez s biztatja a boldog feltámadással.

Megmondta neki: «Ön semmi».

És a «semmi»-nek nem volt mit tagadni rajta.

Sőt még annak is eszébe kellett jutni, hogy a múlt hónapban nem kapván meg az anyjától küldött havi pénzt, jelenleg még a legközelebbi napok miatt is financiális aggodalmakkal kell megküzdenie.

Az üres tárczának oly kijózanító kámforillata van.

Még csak fájni sem mert a szive, hiszen egy semminek ahhoz sincsen joga… az legyen veszteg s ne alkalmatlankodjék se másnak, se magának.

Még nem ért rá körülnézni magát otthoni koporsójában, midőn inasa jelenté, hogy Rideghváry úr ő méltósága keresi: nem akarja-e magát előtte eltagadni?

Jenőnek eszébe jutott, hogy az eltemetett embernek még van egy társa a föld alatt: a vakandok.

Hát csak hadd jőjjön. Nem lehet az elől elszökni.

Rideghváry úr elég feszes nyájassággal üdvözlé Jenőt.

– Magam jöttem hozzád, öcsém, a helyett, hogy hozzám rendeltelek volna, miután én most még vendéglőben lakom, s ott áthallik a beszéd. Nekem pedig igen fontos és bizalmas közlendőim vannak veled. Kérlek, ülj ide velem szemközt.

Rideghváry úr a pamlagon foglalt helyet s Jenőt készteté a gömbölyű asztalka túlsó végén helyet foglalni.

– Legelőször is egy levelet kell neked átadnom. Anyád küldi. Tedd most a zsebedbe, pénz van benne: majd elolvashatod később. Tudhatod, hogy két hét óta az ostromzárló sereg parancsnoka minden postaküldeményt lefoglaltatott, nehogy valami tudósítást küldhessenek a másik seregtől a megszállottaknak. Azokat a leveleket mind felbontották. A szükség parancsolta. A tieden történetesen ráismertem anyád irására s így megmentettem a felbontástól. Az én szavamra ideadták, hogy kézbesítsem neked. Nem olvasta a tartalmát senki. Egyébiránt legyőzött álláspontok lehetnek benne, miken ma már túl vagyunk, s a miknél anyád maga nehány óra múlva majd személyesen többet fog neked elmondani.

– Anyám itt? kérdé Jenő elbámulva.

– Valóban itt jár, s hogy veled eddig nem találkozott, onnan van, hogy azóta folyvást Plankenhorstéknál ülsz, a hova neki okai lehetnek nem menni; de arról bizonyos lehetsz, hogy legalább húszszor keresett a szállásodon s még ma egyszer föl fog itt keresni.

– De hát mit tesz itt az anyám?

– Rosszat. S az a baj, hogy ez tudva van róla. Azért jött, hogy Richard bátyádat rábeszélje csapatjával együtt való hazatérésre.

– És rábeszélte?

– Igen. Most Richardot három nap óta üldözik. A Kárpátok közé menekült; ott lóval keresztül nem hatolhat. Anyád pedig itt rekedt a városban, s egyike azoknak, a kiknek elfogatása el van rendelve.

– Az Istenért! kiálta Jenő, helyéről felugorva.

– Csak maradj a helyeden; még holnap reggelig semmi baj sincs. A város meg van már szállva katonailag, de polgárilag még nincs berendezve. Rendőrség, detectiv policzáj még nem intézkedik. Az nem megy olyan hirtelen. Még most fenekestől fel van fordulva minden; még most kavaroghat a menekülni akaró elem alá s fel, egyik házból, egyik utczából a másikba: van rá huszonnégy órája. Akkor helyre áll a régi rend. Odáig járhat, kelhet ide benn, a kinek féltő az alakja, nincs a ki rá ügyeljen. Hanem a városból már most sem menekülhet ki, mert a sorompókat őrzik. És mindenkit letartóztatnak, a ki nem a legújabb közegektől láttamozott útlevéllel jelenik meg. És még az sem segít, ha valaki ügyesen utánozna aláirást, pecsétet, bélyeget; mert vannak bizonyos titkos jelek az útleveleken, a miknek hiányáról a vizsgálók a gyanús menekülőkre ráismernek. Innen tehát kijutni emberi lehetetlenség.

Jenő úgy érzé, mintha az egész emberi lehetetlenség átlász-terhe nyomná kebelét. Forgott vele a világ.

– Nekem nagy keserűséggel kell ugyan családodra emlékeznem, folytatá Rideghváry, hanem azért nem engedhetem, hogy atyád özvegye ily nyomorultul elveszszen. Ime szereztem számára útlevelet: ha eljön hozzád, add át neki, ezzel bizton kijuthat: Lady Tankerwill nevére szól; anyád jól beszél angolul. E mellett semmi baj nem érheti.

Rideghváry olvashatá Jenő meghatott arczvonásaiból, ellágyult tekintetéből a bámulatot, melyet az ifjuban maga iránt gerjesztett.

– Kedves öcsém. Tudod, hogy engemet anyád és testvéreid mily kiméletlenül taszítottak el maguktól. De ez én bennem gyűlölséget nem hagyott. Meggyőződéseink különböztek – s én tisztelem az ellenkező meggyőződéseket. – Politikai meggyőződésekért meg tudunk halni, ha kell, meg tudjuk egymást ölni, ha kényszerűség, de nem gyűlöljük egymást. – Én azért meg nem feledkezem azon fogadásról, a mit boldogult atyádnak tettem, hogy családját védeni fogom, a hol lehet. – Itt hagyom nálad az útlevelet, a többit okosságodra bizom. Intézkedjél, hogy a legnagyobb szerencsétlenséget elfordítsd családodról.

Jenő úgy fázott, mikor az útlevelet átvette. Félt anyja sorsát kezében tartani. Hát ha elejti?

– Most szóljunk a te ügyedről, kedves öcsém, szólt Rideghváry, más tárgyra térve. – Azt hiszem, hogy te vagy még családod tagjai közül az egyedüli, ki nem fosztott meg azon jogtól, hogy sorsának intéző keze lehessek. Félre ne érts. Semmi oly ügyedbe nem avatkozom, mely érzelem dolga. Lényeges, existentialis kérdésről beszélek. Te Bécsben maradtál a márcziusi napok után s ezzel eléggé kifejezted, hogy mit érzesz a mostani fordulatok iránt. A legbölcsebb közönyt. Magam is osztom azt: okos ember józan felfogással nem vetheti magát e felzúdult szenvedélyek közé; a midőn még azt megitélni sem tudjuk, hogy melyik szenvedély igazságos? annál kevésbbé azt, hogy melyik lesz a győztes? Hanem azért egy lángész nem lehet arra kárhoztatva, hogy pályát veszítsen.

Jenő meg volt hatva az által, hogy ily szigorú biráló elmétől lángésznek hallotta magát neveztetni.

– Azt jól teszed, ha a zivatar tényezői közé sem ide, sem oda fel nem esküszöl, hanem azért lelked röptét elzsibbadni engedned nem szabad. A szerencsés véletlen azon helyzetbe juttatott, hogy egy épen most megürült állomás betöltése iránt véleményadásom döntő befolyást gyakorolhat. Képességeid feljogosítnak azon elővéleményre, hogy e hivatás betöltésére legalkalmasabbnak higyjelek. Ez volna a szentpétervári nagykövetségnél az első titkári hivatal.

Jenőnek nagyot dobbant a szive rá.

Atyjától sokszor hallotta, hogy ez állomás, mint legfényesebb hely, Ödön bátyjának volt szánva.

– Pályának igen szép, folytatá Rideghváry, az itteni felkavart világtól egészen távol esik, az ember menekülhet az egész társadalomtól, melyből fáj kiválogatni a barátait és ellenségeit, iszonyú alkut tenni kötelességek és hajlamok között. Amott mindezeknek fölötte állhatsz. Európai magaslat az, melyhez nem csapkodnak fel a vármegyei tenger-viharok hullámai. – És mindjárt elég fényes anyagi helyzet: tizenkét ezer forint rendes fizetés és illő repræsentationalis költségek. – S aztán minő jövendő! Minő messzelátó magaslat! – Ez a hely nyitva áll számodra.

Jenő lelke egészen elszédült e kápráztató ajánlatra. Ez több, mint a mit valaha álmodni mert volna.

Rideghváry úgy tett, mint a ki nem is figyel szavainak varázshatására. Óráját nézte s aztán hirtelen felállt.

– Sokáig is időztem nálad; bizonyos helyen már várnak reám. Arra, a mit ajánlottam, ráérsz holnap reggelig válaszolni. Gondold meg a dolgot. Elhatározásod egész életedre kihat; azért érdemes ennek körülményeit minden oldalról megvizsgálnod. Tanácslom, hogy ha anyáddal találkozol, az ő tanácsait is kérd ki e tárgy fölött; meglehet, hogy ő nyomatékos ellenindokokat tud felhozni. Azokat vesd össze az én szavaimmal s a szerint határozz. Jó éjt öcsém.

Azzal magára hagyta.

Oh be jól tudta azt a kegyelmes úr, hogy mi hatása volt szavainak a viaszkedélyű ifjura. Dehogy fogja az anyjának említeni ezt az ajánlatot!

Kivált ha anyjának azt a levelét elolvassa, a mit most Rideghváry kegyéből megkapott.

A mint feltörte azt a levelet, nem a pénz érdekelte jobban, mint a mellé irt tartalom.

Anyjának saját irása volt az.

«Kedves fiam!

«Olvastam soraidat, mikben felszólítasz, hogy boldogságodban vegyek részt, és szeressem én is azt a némbert, kit menyasszonyodul megnevezsz. Ha a te szived boldogsággal megtelik, annak a fölöslege az enyimet tölti meg. Rangot, vagyont, születést nem számítok a boldogság tárgyai közé. Ha választasz egy leányt az ismeretlen néptömeg közül, munkásnőt, becsületest, egyszerűt, áldásom fogadd, büszke leszek rá. S ha választasz egy divatleányt, kinek rossz hire ismerős világszerte, kaczért, pazarlót: kérni fogom Istent, áldása fordítsa jóra a rosszat s engedjen boldognak lenned. Azt a nőt is elfogadom. – De ha nőül veszesz egy Plankenhorst Alfonsinet, azt meg nem áldja sem Isten, sem anyád! Akkor tőlem örökre búcsut vettél.»

A legkeserűbb döfés egy szerelmes szivén!

Tehát egy divatleánynál, egy kaczér teremtésnél alábbra becsüli azt, a kit ő imád! akárkit; annak a «némber»-nek az utolsó cselédjét üdvözölné fia menyasszonyául, csak Alfonsinet nem.

S mit vétett Alfonsine neki? mit vétett Alfonsine bárkinek a világon?

A nők túlságosak, ha egyszer politikai hevélyekbe keverednek.

De hát ott is legfeljebb Plankenhorstné ellen lehetne kifogása: Alfonsine ártatlan minden diplomatiai cselszövénytől.

Eszébe jutottak Alfonsine szavai:

«Megtagadom érted hitemet, megtagadom családomat, megtagadom az anyámat!»

És eszébe jutottak a forró csókok, az őrjöngő ölelések, mik e szavakat megelőzték.

Az nem törődik anyja haragjával, anyja átkával: «leszek földönfutó, leszek koldus, de veled megyek».

És neki nincs-e bátorsága hasonlóan érezni? hasonlót mondani?

Hát ő fölötte nagyobb hatalma van-e az anya indulatának, mint kedvese szerelmének? Ki parancsol itt? Az erő, vagy a gyöngeség? Nem gyöngeség-e a gyermek ragaszkodása anyjához, s nem erő-e a férj szerelme nejéhez?

Hiszen te nem vagy már gyermek!

Az a másik anya milyen hideg gunyolódással mondá: «Ön most semmi! Ön egy nem látott ember! Ki adna önnek feleséget? Tegye ön magát láthatóvá s visszajöhet megint. Ha holnap, hát holnap».

Minő diadal volna e büszke, nagyralátó nő előtt mindjárt holnap megjelenni s azt mondani neki:

«A holnap itt van, én is itt vagyok. Vagyok már valami, állok már valahol, a hol mindenki meglát.»

És azután eltávozni innen; messze, más égalj alá; a hova ez itteni zürzavarból semmi sem fog követni, egyedül a boldogító szerelem. Itt hagyni czivódó, dühöngő pártfeleket, kiknek gerjedelmeiben sem innen, sem túl nem tudsz résztvenni; kiknek küzdelme csak izgat, csak szomorít, aggálylyal tölt el. Itt hagyni az egészet.

A mellett úrnak lenni; nagybefolyású, magasan álló, emlegetett tényezőnek a világban. Egyszerre egy nagy lépéssel foglalni el a pályát, melyen a nem hétköznapi emberek járnak.

Ah ez a ragály lelkének minden érzelmére kiterjedt már. Szerelme égett, hiúsága ragyogott, félelme melegedett a lángnál.

El volt már határozva, hogy holnap reggel mit fog felelni Rideghvárynak: ez egyetlen, e legnagyobb jóltevőjének!

Soha sem fogja neki e szolgálatot elfeledni.

S ha anyja eljön és minden varázshatalmát megkisérti is fia fölött: előre el van határozva, hogy győzni nem fog. Tisztelet az anyai szeretetnek – egész a hitvesi szerelemig. Ott az a másik szerelem megy elől. «Te férfi vagy, neked csak akarnod kell!» mondá a leány, – Jenő azt hitte magáról, hogy eljött az idő, a melyben meg fogja mutatni, hogy akarni tud!

Jenő meghagyta inasának, hogy a mint az a nő, a ki őt az utóbbi napokban több izben kereste a szállásán, ismét eljő, bejelentetlenül bocsássa be.

Azonban hiába várt. Anyja nem jött el.

Késő éjig fenvirrasztott. Inasát többször leküldte a házmesterhez, megtudakolni, nem kereste-e őt ugyanazon asszonyság, ki többször kérdezősködött utána a múlt éji órákban. Az nem jött vissza.

Azután csak rá adta magát, hogy lefeküdjék; de nagyon rosszul tudott aludni; mindenféle rossz álmok szüntelen felriaszták.

Alig várta, hogy reggel legyen. Az pedig így ősz utolsó napjaiban nagyon szeret magára váratni. Már a ködök is beálltak.

Anyja csakugyan nem kereste őt többé. Azt vagy elfogták, vagy kimenekült már.

Nem nyughatott, míg magának e felől bizonyosságot nem szerez.

A mint a nagyvárosi értelemben megreggeledett, értve alatta azt az időt, a melyben præsupponálható, hogy egy subalternus a bureauchefjét nem háborítja többé a kávézásnál, bérkocsit hozatott (ma már az is kapható volt, még tegnap ágyút vontatni járt a gazdája), s Rideghváryhoz sietett.

Az volt hozzá a legelső kérdése:

– Nem tud ön valamit az anyámról? Maig sem jött el hozzám.

– Azt tudom. Már kimenekült. Az éjjel elfogták a zöldségárúsnét, a kinél rejtőzött; az bevallotta, hogy álruhában ő szöktette keresztül a zöldséges kerteken; ott kocsi várt rá, ezóta Pozsonyban van.

Jenő keblét nagy lidércznyomás hagyta el erre a szóra.

Tehát megszabadult az anyja! Tehát megszabadult az anyjától.

Most már akarhat.

– Aludtál egyet a tegnapi ajánlatomra? – kérdezé Rideghváry.

– Elhatároztam magamat. A követségi titkárságot elfogadom.

Rideghváry megszorítá a fiatal ember kezét.

– Bizonyos voltam felőle. Hogy lásd, mennyire biztam hozzád, milyen hitem volt józan felfogásod iránt, ime, itt van már nálam készen kineveztetési okleveled.

Azzal kihúzta a szekrény fiókját s kezébe adta Jenőnek az iratot.

Jenő el volt ragadtatva a szeretetreméltó gondoskodás által.

Hisz így csak a hajdankor tündérei szoktak gondoskodni választottaikról.

– Holnap fel fogsz esküdni, s azután egész nyugalommal intézd el ügyeidet itt Bécsben, oly módon, mint a ki hosszabb időre távol marad. A mi feloldani való viszonyod van, azt oldd fel, a mi megkötni való van, azt kösd meg végkép.

Jenő elértette a gyöngéd czélzást.

– Ez nem fog méltóságod tudta nélkül megtörténni.

– Értelek. Tehát siess, a hova legelébb vágyaid visznek.

Plankenhorstné e napon nagyon korán készen volt a toilettjával, annak köszönheté, hogy Jenő nem a fésülködő szobában rontott rá. Mert bizony rárontott volna ott is.

Nem is lehetne emberileg kivánni, hogy egy megszünt cancelláriának extra statum fogalmazója, mikor egy elvesztett ezerkétszáz forintos hivatalból egyszerre egy tizenkétezer forintosba fölemelkedik, ne a fejével törje be azt az ajtót, a melyen őt imádottjának anyja, mint tegnap fumigált kérőt, kicsukta.

Antoinette asszony mindazáltal úgy tett, mint a ki csodálkozik.

Jenő is gondolta azt; fog neki meglepetést szerezni! Egész applombbal járul a delnő elé s jól kigondolt beszéddel kezdé:

– Asszonyom. Ön azt mondá, «ha holnap, hát holnap». A holnap ime itt van, s én – vagyok már valami. Szavainak bizonyítékául odanyujtá Antoinette asszonynak a kinevezési okmányt.

Plankenhorstné a kellemetes meglepetés mosolyával olvasá azt végig, s azután a legszivélyesebben nyujtá kezét Jenőnek.

– Igen örülök rajta.

Jenő érzé, hogy most egy kicsit meg kell mereszteni a nyakát. Most már az ember valami. Nagy valami.

– Szabad tehát a tegnapi kérdésemet újra föltennem?

– Már válaszoltam rá, szólt Plankenhorstné malasztteljes kegyességgel. – Kivánja ön, hogy Alfonsinet értesítsem e felől?

– Könyörgök érte.

Plankenhorstnénak csak a szomszéd szobába kellett átlépni, hogy Alfonsinet kézen fogva kivezesse. Alfonsine zavarodottnak mutatta magát, s iparkodott úgy tenni, mint a ki nem érti, hogy mit akarnak tőle? Antoinette asszony pedig odavezeté Jenő elé s bemutatá neki az ifjut.

– Ő nagysága a szentpétervári követségi titkár úr.

– Ah! – Alfonsine most aztán üdvözlő mosolylyal nyujtá kezét Jenőnek, ki azt remegve fogadta.

– Csak tartsa ön meg, sugá kegyteljes mosolylyal Antoinette.

Mely anyai jóságteljes kimélytelenségre Alfonsine hirtelen odaborult anyja keblére, – valószinűleg arczának szemérmes elpirulását eltakarandó. Jenő pedig sietett kezet csókolni leendő napának, mire az Jenő homlokának egy csókot adott: hideget, mint egy fakép.

Alfonsine nem volt többé rábirható, hogy lesütött szempilláit fölemelje: most már vőlegénye előtt áll.

– Mikorra kivánja ön, hogy ismerőseinket értesítsük e felől? kérdezé Antoinette. – Holnapra? ugy-e bár? Délelőtt tizenkét órára? Eléggé sietek-e?

Oh, Jenő nem talált elég erős szavakat hálája kifejezésére.

– Tehát holnap tizenkét órakor. – Ön jöhet hamarább is. Nemde Alfonsine?

Itt ismét sora volt, hogy Alfonsine elrejtse arczát anyja csipkéi közé.

– No felelj hát. Hisz ez a te dolgod.

Alfonsine alig hallhatólag birt annyit rebegni, hogy «igen».

Mikor úgy megzavarja a szemérmes leánykának az eszméit az a gondolat, hogy most férjhez kérik. – Ez kegyetlenség!

Jenő pedig túlboldoggá lett ettől a suttogó szótól. Még a kinevezési oklevelet is majd ott feledte Antoinette asztalán, mikor elment. Annak kellett azt utána vinni.

Legalább még egyszer megszoríthatá leendő veje kezét a kegyteljes delnő, s szemébe mondhatá:

– Büszke vagyok önre!

Jenő most már rohant haza.

Úgy érezte, hogy most kezd el élni.

Az eddigi csak növényélet volt. Most lett már ember.

A mi vágyainak zenithjét képezte, egyszerre egy napon elérve mind a kettő. Úr lett és férj. Irigylett úr, irigylett férj.

Az egész világ új alakokkal népesült meg egyszerre körüle.

Hanem valami mégis úgy borongott kedélyén.

Olyan volt az, mint az őszutói nap. A verőfény süt, de valami vékony köd fekszik előtte, mely nem engedi, hogy tisztán ragyogjon és melegítsen.

Ez a ködborongás Jenő boldogsága verőfénye előtt az a folyton nyomasztó tudat volt, hogy anyja erről semmit sem tud, az nem akarta, az nem örül ennek.

És ő hozzájutott ehhez a boldogsághoz, a nélkül, hogy megküzdött volna érte anyja ellenvetéseivel, a nélkül, hogy meggyőzte volna annak szerető szivét magával e szeretettel. Megszökött, bujdokolt előle. Örül gyáván, hogy nem találkozott vele. Titokban örvend, hogy e harcz el lett engedve szivének.

Valami nyugtalan szellem jár minduntalan mögötte, s büszkesége, boldogsága álmain keresztül suttogja szivébe ez ébresztő szót: «te gyáva!»

Hasztalan menti magát e nyugtalanító kisértet ellenében azzal, hogy hiszen annak örül, hogy anyja megmenekült; «hazudsz! – súgja neki az igazmondó öntudat, – annak örülsz, hogy te menekültél meg az anyádtól».

Az est közeledte még nyomasztóbbá tette ez önvádat. Nem tudott honn maradni. Felkészült, hogy kimegy valahová. Pedig ezen a napon nem sok szórakozás kinálkozott Bécs utczáin és mulató helyein.

Mikor tükre elé állt, hogy nyakkendőjét megigazítsa, egyszerre visszatántorodott.

Az a rettegett rém, a ki egyre szivébe suttogja e szót: te gyáva! most egyszerre alakot, arczot öltve, támad elé. Édes anyját látja belépni a szobába.

– Anyám! kiálta a rémület fojtott hangján az ifju.

Oh nem az az alak állt előtte, a kitől ő rettegett, a kit ő úgy várt, mint büszke parancsoló tekintetű úrnőt. – Egyike a golgothai alakoknak, kik ott roskadoznak a keresztfa tövében, halavány, kíndúlta arczczal; szemekkel, mik már elpazarolták könyeiket: a fájdalom élő kifejezése. Ez volt az ő anyja.

És e pillanatban meg lehetett elégedve szivével az ifju. Nem jutott eszébe, hogy ez a nő az ő nagyravágyását, az ő szenvedélyét megtámadni jő ide, csak az jutott eszébe, hogy anyja a veszély tűzhelyén jár.

Megölelte őt, mintha ölelésével akarná eltakarni, hogy meg ne lássák e drága alakot.

És érezte arczán anyjának égő lázas csókjait. Oh ez nem olyan csók volt, mint azé a másik anyáé.

– Hogy jösz ide, édes, kedves anyám?

– Nagy útról jövök.

– Nekem azt mondták, kimenekültél, s már Pozsonyban vagy.

– Úgy volt. Három nap hasztalan kerestelek; azután felhagytam a reménynyel, hogy megtaláljalak s elhagytam e várost. Hanem Pozsonyban hallottam valamit és az visszahozott.

– Te visszatértél!

– Hogy veled beszéljek.

– Oh minek tetted azt? Hiszen ha tudattad volna velem, én mehettem volna oda, a hol te vagy. Miért nem parancsoltál velem?

– Oh fiam, én nem parancsolok. Én nem tanultam azt. Könyörögni jöttem hozzád. Oh ne félj tőlem. Ne nézz engem kisértetnek, ki közéd és vágyaid közé áll. Nem akarlak én lebeszélni semmiről, a mit te elhatároztál magadban. Csak könyörögni jöttem hozzád.

– Anyám, ne szólj ezen a hangon, kérlek!

– Bocsáss meg érte. Nem akartalak keseríteni. Néhány nap előtt még voltak követeléseim fiam iránt; ma már nincsenek. Akkor irtam hozzád egy levelet, megkaptad-e? Büszke, sértegető levél. Tépd össze. Ne emlékezzél rá többé. Azt egy haragos asszony irta. Az a haragos, büszke asszony nincsen többé. Minket igen nagy csapások aláztak meg, és azoknak még nincsen vége. Oh én nem vagyok más, mint egy gyászoló özvegy, ki fiainak megásott sírja előtt könyörög, maga sem tudja kinek? talán a sírnak, hogy ne kivánjon megtelni.

– Oh, édes jó anyám, hiszen fiaid élnek.

A nő szeme a könyek közül villámokat lövelt e szóra. Megragadta Jenő kezét hevesen.

– Tudod, hol élnek? Az egyik most tör utat magának a Kárpátokon keresztül hazájába. Előtte, mögötte, körüle, üldözők; alatta a tátongó hegyszakadék, az áradt hegyfolyam, felette a vihar és a keselyűk. Ha el nem fogják, ha éhen nem vesz, ha folyamok el nem nyelik, talán a csatatérre menekülhet. Ott várja őt már a másik fiam, vezetője egy csapatnak. Tudod, kikből áll ez a csapat? Gyermekekből, kik anyjuktól megszöktek, és családapákból, kik nőt, gyermeket elhagytak. Valami rettenetes láz űzi valamennyit a halál mezejére. Ott el fognak veszni valamennyien.

– De hát miért kell nekik elveszniök?

– Mert nagyon fáj nekik a szivök, s nem tudják másként meggyógyítani.

– De hátha győzni fognak, anyám?

– Fognak! Az Istenre mondom: fognak! De az nekik nem fog használni semmit. Csak nagyobb veszedelem támad belőle. Csodákat fognak tenni, kényszeríteni fogják a világot, hogy őket tisztelje, ragyogni fog csillagzatuk az egész elsötétült Európa fölött. Annál rosszabb rájuk nézve. Itéletük már ki van mondva, megpecsételve a világ minden hatalmasai által. Ha meghalnak egy ütéstől, jó; ha nem, kapjanak másik ütést; és annyit, a mennyi elég lesz nekik, hogy meghaljanak. – Pozsonyban tudtam meg ezt, elfogott leveleikből. Ez hozott vissza. Engedd meg, hogy leüljek nálad; nagy útat tettem és sokat gyalog.

– Oh szegény jó anyám!

Jenő leülteté anyját maga mellé a pamlagra és átölelte vállait.

– Hogy ne jöttem volna vissza, hogy még egyszer lássalak utoljára ez életben.

– Oh ne mondd azt.

– Messze fogsz menni tőlünk, s jaj nekünk, mikor ismét visszatérsz. A büszke emberek már sorakoztak és kifőzték, hogyan álljanak boszút az anyjukon, a ki őket megfenyítette.

– Kik azok?

– A te barátaid. A te pártfogóid. Nem szidalmazom őket, ne félj. Ők jobbat akarnak veled, mint én. Én elvesztenélek, ők megmentenek. Én sötét, zord, örömtelen életet készítenék számodra; ők neked boldog szerelmet, fényes pályát adnak. Jobban szeretnek, mint én. Nem versengek velük. Nem, fiam! Igazad van neked és nekik. Mi őrjöngők vagyunk, kik egy semmiért, egy gondolatért, egy álomképért mindenünket odaadjuk; megkínozzuk magunkat, és meghalunk. Ne érts meg bennünket soha. Légy boldog ember. Eredj azokkal, kik most elindulandnak a minden oroszok birodalmába szövetséget keresni felháborodott hazájuk ellen. Mind magyarok ők, s bizonyosan mindannyinak úgy fáj a szive, mint néked, midőn legfélelmesebb ellenségüket meghivják tulajdon anyjuk, tulajdon testvéreik ellen. És mégis megteszik: mert erős meggyőződésük, hogy az anyát, a testvért meg kell hódítani. A Baradlay-czímeren két nagy folt esett: Ödön és Richard nevei. A te neved be fogja azt aranyozni. Minő fényes czáfolat lesz az a világ előtt, ha hirdetni fogják: a két hűtelen Baradlay ellen tulajdon testvérük, a harmadik, indult el meghívni a nagyhatalmú szövetségest.

Jenő arcza sápadt lett, mint a szobor; merev tekintettel bámult maga elé. Ezt neki nem mondták elébb. Pedig bizony magától is rájöhetett volna.

– A kimenetel nem kétséges: bizonyos, folytatá Jenő anyja, látnoki tekintettel bámulva a gyertya világába. – Mi el fogunk veszni. De te megmaradsz. Két hatalom ellen meg nem állhatunk. Ha mind vasból volnánk is, eltemetne bennünket a ránk ömlő láva. Bátyáid majd elesnek itt-amott. A halál olcsó. Te boldog ember leendesz, és új családot alapítasz. Te maradsz a Baradlay családfő. Szép nő irigyelt férje leendesz, felejthetlen szolgálatokért fényes kitüntetésekkel jutalmazva. Magas, előkelő férfi. Az új korszak leendő büszkesége.

Jenő megannyi nehéz követ érzett fejére hullani e keserű dicsőítés szavaiban.

– Hozzád jönnek majd könyörögni sokan az alacsony emberek közül, kiknek olyan porban mászó panaszaik vannak. Sok jót fogsz tehetni. Tenni is fogsz, tudom; mert jó, kegyelmes szived van. Azok között, kik hozzád, mint nagy, hatalmas úrhoz folyamodni jönnek majd, fiam, el ne felejtkezzél az én kérésemről. Lásd, én siettem hozzád a legelső folyamodással.

Oh mennyire megalázva érezte magát az ifju. Hiszen ha gúny volna az, a mit anyja mond neki; de való!

– Nem magamért, nem testvéreidért könyörgöm hozzád. Minket a mi végzetünk majd utólér. S ha utól nem érne, hidd el, szemközt megyünk rá. Richard bátyád nőtlen, nem marad utána senki. De Ödön bátyádnak két szép fia van. Az egyik csak most egy hónapja született. Bizonyos az, hogy nagy szolgálataidért fényesen léssz megjutalmazva. Bátyáid vagyonát majd el fogja kobozni a hatalom. És azt akkor majd mind te nyered meg.

Jenő rémülten szökött fel helyéből, mint Saul, mikor a próféta lelkét eléje idézte az endori bűvésznő.

Anyja folytatá:

– És majd akkor, midőn gazdag és hatalmas fogsz lenni, midőn egyedül fogod birni mind azt, a mit most együtt birunk veled; midőn boldogságod fényében úszni fogsz: fiam, emlékezzél ez órára, anyád könyörgő szavára, fiam! – bátyád gyermekeit koldulni ne engedd!

– Anyám! kiálta fel magán kívül, keservtől agyon kínozva a legkisebb testvér, s oda rohant iróasztalához, kirántotta fiókjából kinevezési oklevelét s darabokra szakgatva szórta azt el maga körül.

S aztán sírva borult anyja ölébe.

– Én nem indulok el azon az úton.

Oh az leirhatlan öröm volt, a mivel e szavakban anyját megajándékozá. Hogy ölelte, hogy csókolta gyermekét, ezt az utolsót, ezt a legjobban szerettet.

Nem félt neki megmondani, hogy ő a legkedvesebb gyermeke mind a három között.

– Ugy-e velem jösz, fiam?

– Anyám, veled megyek.

– Téged nem bocsátlak harczolni; te velünk maradsz. Vigasztalónk leszesz. Én azt akarom, hogy te élj; én azt akarom, hogy te boldog ember légy. Úgy-e megengeded nekem, hogy én azt remélhessem, hogy te boldog ember fogsz lenni?

Jenő nagyot sóhajtott. Eszébe jutott valami, a minek most már vége. Még átlátszó a víz, a melybe elmerül az: de már halva van. Az álmodott boldogság képe.

Nem felelt semmit, csak megcsókolta anyját. A kinált áron nem akart boldoggá lenni. Más áron pedig a boldogság nem kináltatott.

– Siessünk innen, mentül elébb.

Eszébe jutott az útlevél.

– Itt várt számodra az útlevél, anyám; ha tegnap jöttél volna. Ma ismét hasznát veheted.

– Ki adta neked ezt az útlevelet? kérdé Baradlayné.

Jenő gondolkozott, hogyan ne említse azt a nevet.

– Családunknak egy régi ismerőse, ugyanaz, ki a kinevezési oklevelet szerzé számomra.

– S hiszed, hogy én e kézből elfogadok valamit?

Baradlayné a többi papirrongyok közé veté az eltépett útlevelet. Legyenek együtt.

– Mit tettél? Most hogyan menekülhetsz? minden út, minden kijárat őrizve van.

A delnő büszkén emelé fel most már diadalmas arczát.

– Mintha nem tudnék túljárni valamennyinek az eszén! Vedd köpenyedet fiam. Elviszlek én magammal úgy, hogy emberi szem meg sem láthat.

* * *

És másnap hiába várta a kegyelmes úr az új követségi titkárt, hogy elvezesse a felesküvésre; – hiába várta örömanya és menyasszony és meghivott vendégsereg a vőlegényt a gyűrűváltásra: nem jött az többé elő.

Bizony magával ragadta a harmadik fiát is az a rettenetes asszony.

Merre tünt el? hol mehetett ki a szoros őrizet közül? Soha sem találta ki senki. Hiszen minden útja el volt állva.

Arra a gondolatra nem jött senki, hogy ilyenkor a Duna folyama is jó országút, olyan emberek számára, a kiknek van szívük, éjjel, sötétben, sűrű köd alatt egy pár vakmerő halász evezése mellett egy keskeny csónakon a hullámokra bízni életüket.

ELŐL VÍZ, HÁTUL TŰZ.

De most merre?

Ez volt a menekülő huszárcsapatra nézve az élet-halál kérdés.

Útjukat állja egyfelől az egész hadsereg, melynek zászlói közül a magukét kiragadták; másfelől két folyam, a Duna és a March; azután egy hegyláncz, a Kárpátok. A hol út és emberlakta hely van, ott megrakva minden helység a főhadsereghez siető katonasággal, a merre pedig szabad a tér, ott nincs sem út, sem hajlék megpihenésre, sem egy falat kenyér.

Másfél óra hosszat ügetve mentek folyvást egy dülőúton előre, melyről tudták, hogy a Dunához vezet.

Akkor elhajtotta a szél a felhőket, s a mint megszünt az eső, kezdték tájékozni magukat.

Jobbról meglátszott a Duna. Tükre fekete volt a fölötte elvonuló felhőtől.

A jobb parton látszott egy leégett révház, melyet öt nappal elébb még a stájer vadászok védtek a horvát csapatok ellen, s a harczban elpusztítottak.

Ide irányozta csapatját Richard.

A puszta épület kormos falait nem őrizte senki, a tágas udvaron elfért az egész lovasság.

– No fiuk, monda Richard, maga körül gyüjtve legényeit; most rátérünk arra az útra, a melyiken vagy haza jutunk, vagy a pokolba. Jól tudjátok magatok is, de azért én is elmondom, hogy a mit csak ember valaha kiszenvedett, az mind előttünk áll sorban, néhol csoportban is. Futnunk kell éjjel és nappal, usznunk vad és szelid vizeken keresztül, hegyeket megmásznunk, szemünket le nem hunynunk, koplalnunk, verekednünk; a melyikünk kidűl, az elveszett; ha elfognak bennünket, főbe lőnek. Én tehát nem mondom senkinek, hogy jőjjön velem; hanem megyek előre. Nem nézek hátra, nem számlálom meg, hányan jönnek velem abból a kétszázhúszból, a kiből a század állt még tegnap este. Nem esküdtetek meg senkit. Sötét van: a ki másra gondolta magát, elmaradhat, visszatérhet. Hanem ha egyszer a nap feljön, akkor azután, ha odáig velem jött, az készen legyen rá, hogy a csatatér törvénye alatt áll, és megtesz mindent, a mit én parancsolok, zúgolódás, morgolódás nélkül. Most tehát utánam, a kinek tetszik. Jön az első próba!

Az első próba nagyon alkalmas volt arra, hogy valakit, a kinek a szive nem dobog az igazi helyén, rögtön megtérítsen. Richard kapitány gázlót keresett a Dunán keresztül.

Korábbi táborozási hadgyakorlatokból jól ismerte a környéket, a Duna medrét zátonyaival, sekélyeivel; neki és vén huszárjainak játék volt a Dunán átkelni hid nélkül; hanem az ifjabbaknak aligha nem jutott valami eszébe, mikor felnéztek a futó csillagra, mely épen akkor hullott alá az égről, mikor a legelső paripa csülökig kezdett gázolni a vízbe, – s előttük állt az egész széles sötét folyamtükör, melyet nyeregben ülve, fegyverestül kellett átszelni.

Pedig ez még csak játék! Mentül szélesebb a víz, annál lassúbb a folyása, annál sekélyebb a medre. A két part között három zátony fekszik, azokat a víz csillámáról felismeri a vezér lovag, s míg azokon végig csak gázolni kell a vizet, a közöttük fekvő mélyebb folyáson igyekezve úsznak át a lovak.

Ha valaki nézné ezt a képet, a sötét víz tükrén egy ezüst szegélyű óriás kigyót látna átkanyarogni. A lovak fejei s a lovasok derékig emelkednek ki a vízből, kettesével egymás mellett hosszú sorban.

A túlparton fiatal nyárfapagony fogadja a menekülőket.

Annak egyik tisztásán összegyűjti Richard követőit.

– Most számláljuk meg, hányan vagyunk?

Az őrmesterek számbaveszik a legénységet.

«Kétszázhúsz!»

– Lehetetlen! mond Richard; hiszen kettőt az előőrsön hagytunk.

– Már itt vannak, szólal meg egy dörmögő hang, melyben Pál úr borizű hangjára ismer Richard.

– Te vagy az Pál? szól a kapitány megörvendve; utánunk találtál?

– Ismerem az eszejárását.

– No az derék volt tőled. Mi hír a táborból?

– Mikor én eljöttem, a vasasok felkerekedtek s lehuzódtak a város elé, mintha csak ki akarnának bennünket kerülni; akkor aztán én is azt gondoltam, hogy nekünk már itt nincs mit strázsálnunk, gyerünk öcsém a többiek után.

– Nem vettél észre semmi zajt?

– Semmi nesz sincs. Az eső sorban kioltotta az őrtüzeket.

– Hová lett a hadnagy és zászlótartó?

– Azok nem értettek velünk egyet; elzártuk őket egy kriptába.

– Élve?

– Igen. Fel van irva az ajtóra, hogy ott vannak, értük mehet, a kinek kellenek.

– Engem is oda zártatok volna, ha veletek nem jövök?

– Igen. Halva.

– Miért halva?

– Megbecsültük volna vele.

– Köszönöm. Megszolgálom. – Most tegyétek le a kezembe az élteteket, a mint én az enyimet a tietekbe adom. Vedd kezedbe a zászlót; te fogod ezentúl hordozni. Álljatok körülem.

A huszárcsapat négyszöget alakított, melynek közepét Richard foglalta el a zászlótartóval.

A láthatár keleti oldalán halványsárga vonal kezdte el külön választani az eget a földtől; – de még inkább jelenté a reggel közeledését a távoli ágyuvillogás: az ostromtelepek megkezdték munkájukat a torlaszok ellen. Virrad!

A sápadt reggelfény s a tűzvillanások mellett esküdött kétszázhúsz ember, egy sárguló erdő közepett vezére szavára vas engedelmességet, vak bátorságot, végelszánást – egész a hazajutásig.

Mikor a nap tűzveres hegyként kiemelkedett a hegyek mögűl, akkor látták, hogy a középen lobogó zászló – ama háromszinű.

Előre!

– Félnapi egérutunk van, monda Richard bajtársainak; a ki legközelebb észre fogja venni eltünésünket, az Palvicz Ottó, a vértesek őrnagya. Üldözni fog bennünket azon az úton, a melyen menekültünk, s csak itt fogja észrevenni, hogy átúsztattuk a Dunát. Nehéz lovasság ezt nem csinálja utánunk. Vissza kell kerülniök a hajóhidig, hogy a tulsó partra átjőjjenek. Az alatt mi félnapi járóföldet nyerünk előttük. Ha késő estig folyvást nyeregben ülünk, akkor üldözőink minden erőfeszítés mellett sem érik el, hogy utunkat elvághassák. Ez az első nap feladata. A többit majd megtudjuk később.

Richard minden nála levő pénzét kiosztá a legénység között, azzal az utasítással, hogy bárhova szórja is őket széjjel a viszontagság, élelmi szereikért megfizessenek, a népet ne zsarolják.

Azzal megindultak a nyárerdőben előre, utat keresni.

A legközelebbi dülőút egy magányos úri kastélyhoz vezette őket.

Az a kastély egy cseh főnemes birtoka volt.

Csak az úrnő volt honn.

Férje a koruna cseszka pártjához tartozik.

Richard maga beszélt az úrnővel; mire a legénység pálinkát, kenyeret, füstölt húst kapott, valamint koszorúba fonott szénát és abrakot lovai számára.

Két óráig pihentek itt. Richard az úrnőtől egy részletezett térképet kapott, melyben minden dülőút fel volt jegyezve egész a morva és a magyar határszélig. Erre volt legfőbb szükség!

Egy erdőkerülője az úri kastélynak vezette el félreutakon az egész csapatot a legközelebbi erdőségig. Ott ismét szerencséjükre bízta őket, s a menekülő hadfiakat elnyelte nemsokára az erdőhomály és a korán beálló őszi éjborongás.

A mint egy hegyhátra felkapaszkodtak, Pál úr figyelmezteté Richardot a hegytetőkön itt-amott kigyulladó tüzekre.

– Ez nekünk szól, monda Richard. Jeltüzek azok, a mikkel szökésünket tudatják.

Nem sokára láthatták, hogy a jeltüzek nemcsak hátuk mögött, hanem előttük is kezdenek sorba fellobogni. Az egész vidék mind a határszélig fel lesz az éjszakán ellenük zajdítva.

Egy máglya a hátuk mögött hagyott ellenkező hegyoldalon az egész tájt messze megvilágítá, a melyen épen keresztül jöttek.

Richard távcsövével kiveheté, hogy a tűz világánál lovas alakok haladnak keresztül.

– Nyomunkban vannak! Sokkal hamarább mint hittem. Most aztán nincs tanakodni való idő.

Hogy útat veszítsen, egy mély völgynek vette irányát.

Ismerte azt a völgyet korábbi hajtóvadászatokból; egyik osztrák olygarcha birtokát képezte az. A völgy oldalán szabályozott hegyi patak fut végig, mely alant roppant medenczét táplál vizével. Annak egy része halastónak van elrekesztve, más része hét kőre dolgozó malmot hajt, s koronkint rétöntözésre használtatik.

Richard úgy okoskodott, hogy ha ő e malmon egyszer túl lesz, annak a vízgátját elszakítja s a vizet ráereszti a völgyre. Akkor aztán nincs az a lovas, a ki azon a völgyön át tudjon hatolni az ő nyomában, kivált ha Palvicz jön utána nehéz lovasaival, azok bizonyosan benne maradnak a posványban.

Hanem egyre nem számított: arra, hogy a mi szolgálatot ő szándékozik megtenni Palvicz Ottónak: ugyanazt megtehette már valaki más ő neki.

Mikor a völgykanyarulatnál a malom tájékára értek, Pál úr vágtatott vissza az előcsapattal, jelentve, hogy az egész völgy tele van vízzel, a gát keresztül van szakítva előttük. A molnár azt mondja, hogy az uradalmi erdész vágatta azt keresztül ezelőtt egy pár órával. Tehát bizonyosan az ő feltartóztatásuk végett történt ez.

Richard a malomhoz lovagolt. A völgy egészen víz alatt állt már. S a vizen csak egy keskeny czölöpös gát vezetett keresztül, az pedig két ölnyi szélességben le volt bontva, úgy, hogy csak a czölöpök álltak ki a vízből.

Richard nem veszté el hidegvérét.

– Nem baj ez. Le kell venni a malom kapuit, keresztül fektetni a czölöpökön s mindjárt lesz hidunk.

Intézkedését rögtön foganatosították. A malom kapui előhozattak s áthidalták velük a gátrést.

Hanem a lovak nem akartak rá menni a hidra.

– Félnek tőle; mert fehér, monda Pál úr.

– Be kell hinteni sárral, parancsolá Richard.

– Nem jó lesz. Akkor majd nem tudjuk meggyujtani.

– Igazad van, Pál. Ha magunk átmentünk rajta, meg is kell gyujtanunk, hogy más ne használhassa. Találsz a malomban degetet.

Azt csakugyan talált Pál úr, egy hordóval. Végig önték s elmázolták a rögtönzött hidon.

Most aztán épenséggel nem akart rá menni egy ló sem. A degettől csúszott a patkója s a tompa dobogástól visszarettent.

Pál úr káromkodott mint egy pogány.

– Bizony itt nyomnak bennünket.

– Dehogy nyomnak, biztatá Richard. Mi ketten szálljunk le a lóról. Egyikünk biztatja hátul, másikunk vezeti a kantárnál fogva, mindenki lován maradjon.

Az volt aztán a pogánynak való munka. Egyenkint vonszolni át minden ijedező, kapálózó lovat a dobogó hidon. A paripa, a mint meghallotta a dübörgést lába alatt, horkolt, tombolt, ágaskodott; a rajta ülő káromkodott. Pál úr könyörgött neki minden szentekre, Richard nyűtte rajta hátulról a rőzsekarókat, csak úgy csattogott. Így vittek át minden lovat.

No ezt a lármát meghallhatta, a ki csak élő emberszámot tett abban a környékben.

Nem is veszett az kárba; rövid idő mulva kigyulladt a jeltűz annak a hegynek a tetején is, a honnan a többi jeltüzet is észrevették. Üldözőik már odáig értek a nyomukon. Bizonyos, hogy erre a lármára csak utánuk találnak.

Richard és Pál úr facsaró víz volt már az izzadságtól.

– No kapitány uram, én ma leszolgáltam a purgatoriumból a fele kapitulácziót, monda az öreg, mikor már mind átvonszolták a lovasságot. Csak harmincz vezeték ló volt még hátra, harmincz vitézzel.

– Trombitaszót hallok a hátunk mögött, monda az egyik legény; jó volna tán a vezeték lovakat hátrahagynunk, s a kik átmehetünk, mennénk tovább.

– Csak fogadjátok az én parancsomat, monda Richard; a lovak közől egyet sem szabad elhagyni; mindenki együtt maradjon. Senki előre ne menjen.

A vezetéket is áthurczolták egyenkint.

A trombitaszó most már egészen közel hangzott a völgyben, s a sötéthez szokott szem kiveheté a közeledő fehér köpenyegeket.

Richard valamit sugott Pál úr fülébe, mire ez két legénynyel eltávozott a gát mentében.

Azután meghordatta Richard a rögtönzött hidat száraz galyakkal, a maradék kátrányt ráöntette s azzal üszköt dobatott belé.

Mikor a láng fellobogott, már akkor színről-színre láthatá egymást a két csapat.

Richard felugrott lovára, s parancsot adott lovasainak az indulásra. «Csendben és vigyázva a keskeny gáton végig a völgy mentében!»

Ő maga leghátul maradt.

Amazok ott tulnan nem jöttek a szokott zárt rendben. Az üldözés alatt nekik is úgy felbomlottak a soraik, hogy órajárásnyira voltak elszórva egymástól; négy-ötöde az ezrednek itt-amott elmaradozott.

Azok között, a kik a nemes hajtóvadászatban legközelebb érték a kergetett vadat, ott volt Palvicz Ottó maga. Jó telivér lova győzte az üldözést. Húsz óra hosszat tartott az már, pihenés, etetés nélkül.

Nem is igen volt Palviczczal több húsz embernél. A többi még ki tudja, mikor érkezik.

Hanem ennek a húsz embernek az élén mégis oda lovagol Palvicz Ottó az égő hidhoz s megkisérti a lovát nekihajtani. A paripa megtagadja a tűzbeugratást.

Palvicz ekkor átkiált Richardra:

– Baradlay Richard százados!

– Itt vagyok, Palvicz Ottó őrnagy.

– Add meg magad, kényre, kegyre.

– Jőjj ide és fogj el.

– Azt meg is teszem, bizonyos légy felőle.

– De ma nem.

– Még ma bizonynyal. Addig meg nem pihenek.

– Megpihentet ez a mocsár.

– Egy óráig. Egy óra alatt betömetem a rést, s ismét sarkadban vagyok, nem menekülsz meg tőlem.

– Majd meglátod.

E szóváltás alatt a halastó tájáról harsogó moraj hangzott, mint mikor vízzuhatag omlik alá, s Palvicz Ottó észrevevé, hogy egy új áradat rohan a gátrés felé, mely azt szélesebbre kezdi szakítani.

– A halastó zsilipjét is felhúzattam, monda Richard; nem fogod te azt a rést egy óra alatt betömetni.

Palvicz Ottó látta, hogy Richardnak igaza van.

– Azt látom, hogy nem jutok hozzád, hanem ha gavallér ember vagy, maradj a helyeden s vívjunk meg a tűzön, vizen keresztül, a hogy derék katonákhoz illik.

– Elfogadod a pisztolyt?

– Elfogadom.

– Lövünk egymásra addig, míg egyikünk a lóról lemarad.

– Nem bánom; hanem előbb katonáink menjenek a lőtávolon kívül; minek lőnők meg egymás helyett ezeket a derék fiúkat?

– Igazad van! Jobbra át!

– Balra át. Indulj!

A két vezér a zuhatag két partján maradt, mely fölött recsegő lánggal égett a hid; jó világítás egy éjjeli párbajhoz.

Fehér köpenyeg volt mind a kettőn, jó czéltábla. Kétszer lőttek egymásra; Palvicz golyója Richard csákóját furta keresztül, míg Richard ónja Palvicz mellvértjén ütött horpadást.

– Újra töltsünk! kiálta Palvicz. Hanem már ahoz nem volt sem alkalom, sem idő; Pál úr a halastó zsilipjét kivettette helyéből, s az egész víztömeg neki zúdult a malomgátnak, az egész hidat czölöpöstül beledöntötte a mocsárba; egy percz alatt sötét lett, s a két ellenfélnek menekülni kellett jobbra-balra, a rohanó ár elől.

– Holnap folytatjuk! kiálta át Palvicz.

– Ott leszek! viszonzá Richard.

A mocsár, mely egy percz előtt még vérveres volt mint a Phlegeton, most fekete lett, mint a Styx.

Ez félnapig fel fogja tartani az üldöző lovasságot, az alatt tovább menekülhet Richard futó csapatja.

Csakhogy most már fel van lármázva ellenük az egész vidék. A legközelebbi faluban, melyet elérnek, már megtagadják tőlük a parasztok az élelmet. «Ti nem jó járatban vagytok», mondják s odább kell menniök étlen, mert rabolni nem akarnak.

Egy hid előtt már kaszás népfölkelés fogadja őket s megtagadja tőlök az átkelést a hegyi folyamon.

– Kapitány uram! A hogy Bécsben az apácza-klastrom előtt tettünk!

– Nem szabad, mond Richard; a föld népével nem verekszünk.

Azokat ugyan egy sor lövéssel is szétriaszthatta volna, de inkább más útat vett s két órai kerülőt csinált.

Nem akart vért ontani, míg hazájába nem ér. Enni sehol sem kaptak már, a nép mindent eldugott előlük.

Dél felé egy korcsmában jutottak egy egész kenyérhez és pálinkához.

A kenyeret maga Richard felosztá annyi darabra, a hány embere volt, s kiosztá közöttük, mint az úr vacsoráját. Egy korty pálinka a kenyérhez: ez volt minden ebédjük. Mint a hajótörötteknél, kik egy tutajon menekülnek a tenger hátán.

Délután ismét egy patakmalomhoz jutottak; az épen haricskát őrölt.

Eldorádó ez! Haricska-puliszka lesz itt minden ember számára! Lucullusi vendégség! Nincs ugyan hozzá se zsír, se szalonna, de fejedelmi lakoma az magában is. Ki ne ismerné az ízét; mikor vadászaton elfogyott minden eleség, s aztán a jó sors egy juhászkunyhóhoz vezetett, a hol volt minden: – víz és haricskaliszt.

A huszárok lenyergeltek, egy rész a lovak vasalásához fogott, másik a konyhához látott, roppant kondérban kavargatva a fakóbarna liszttömeget, mely különös szakácsművészi vegytan folytán, a víz hozzájárultával lassankint egy tömör egészszé idomul, a mit úgy neveznek, hogy puliszka.

Richardnak az alatt, míg a lakoma készült, gondja volt az előőrsöket kiállítani, nehogy meglepessenek.

Mikor készen volt a puliszka, rúdra vették a vas kondért, s mert abban estig sem hült volna meg, leterítének a gyepre tizenkét huszár-köpenyeget; s a nagy fakanállal kitálalták tizenkét részre a párolgó főzeményt, a mihez még a farkas-éh sem közeledhetett volna azon forrón.

Mikor aztán épen neki akartak telepedni a fehér köpenyegnek, mely egyúttal abrosz volt és tál, jönnek vágtatva az előőrsök: «rajtunk vannak a vértesek!»

Hirtelen nyergelni és lóra kapni! A forró puliszkát bele csavarintani a köpenyegbe; azt átvetni a nyergen! Még csak bele sem kóstolhattak.

Zengett is az erdő a sűrű áldástól!

És már most megint előre; a hogy a ló birja!

Most már nem kereste Richard, merre van út, csapás, hanem a merre a napnyugatot tudta, a rónán keresztül: mezőkön, tarlókon, szántott földeken át, hogy a hab csorgott a lovakról két felől.

– Minden lovunk itt vész! dörmögé Pál úr a háta mögé, mikor a szétziláltan futó csapatra visszatekintett.

Egy-egy ló ki is dült; annak a lovasa felkapott a vezetékre. Jó volt azokat elhozni. S aztán igyekezett az elmaradozó a többieket utólérni.

Hanem az üldöző csapat sem volt jobb állapotban.

Bár ily közel beérte ellenfelét, az egyenes úton nyomába szelve annak, ki kanyarogni volt kénytelen: itt a szántóföldeken keresztül futtatásban nem állta ki vele a versenyt.

Richard jól számított arra. A nehéz lovasság csak léptetve tudott haladni a süppedő talajban, míg ők koczogva győzték.

Mégis csak amazoknak kell elébb kidülniök.

Richard leghátul maradt, hogy egyetlen emberét se veszítse el. Ha valamelyiknek valami baja történt, segített rajta.

Így került össze másodszor is Palvicz Ottóval.

A vértes főtiszt messze háta mögött hagyta utolsó kisérőjét is. Ő egyes egyedül rugaszkodott Richard után.

Richard hátra-hátra nézett rá, s engedte magához közelebb jönni.

Egyszer aztán oly közel jutottak, hogy egymás szavát meghallhatták.

– Állj meg egy szóra! kiálta Palvicz.

– Így is meghallom, felelt Baradlay.

– Ha bátor vagy, ne fuss előlem!

– Pedig leszek olyan bátor, hogy egészen elfutok előled.

– Az gyávaság. A hátadat látom!

– Majd lesz még megfordítva is.

– Nem mersz velem megverekedni.

– Nem akarok. Az alatt míg mi verekszünk, a te csapatod utolérhetné az enyimet.

– Ugy is utóléri.

– Gondolod?

– Bizonyosan tudom. Ti balgák! Látjátok ott azt a füzes vonalt? Az ott a March partja.

– Ismerem.

– Ott meg vagytok szorítva.

– A Duna sem szorított meg.

– A Duna még jó ember; de a March rossz ember. Azt te nem ismered.

– Majd megismerkedünk egymással.

– Jobb lesz, ha szembeszállsz és megverekszel; ha elfoglak, nincsen pardon!

– Nem is kértem.

Ez a szóváltás egész kedélyesen folyt a két vitéz közt, kiket alig három lóhossznyi tér választa el egymástól. Richardnak gondja volt rá, hogy egészen közel ne ereszsze magához üldözőjét.

Az előrehaladt huszárcsapat egymás után elért ama füzes vonalhoz, mely a March partját jelzi. Ott megálltak.

– Látod! kiálta Palvicz. Huszárjaid nem mernek neki vágni a Marchnak.

– Majd mernek mindjárt!

– Őrült vagy. Lovad, embered mind elvész, ha most tajtékzó izzadtan a jéghideg vízbe viszed.

– Ha vész, velem együtt vész.

Ezzel a szóval sarkantyúba kapta paripáját Richard s vágtatni kezdett.

Palvicz utána.

Gyepes térre jutottak, a hol a két nemes mén könnyedén futhatott.

Palvicz két lóhossznyira beérte Richardot, mikor az a partra felkapatott.

Richardnak két pillanatnyi ideje volt.

Az egyik arra, hogy végig tekintse a veszedelmet, mely elől huszárjai visszadöbbentenek. A March meg volt áradva a záportól, s sebesen hömpölyögve rohant partjai közt iszapos, sárga hullámaival. Ez a halál lakása!

A másik percz pedig arra, hogy csapatjának e szót kiáltsa, «utánam!» s azzal a magas partról a hab közé ugrasson.

A nyomába kaptató Palvicz rémülten rántá vissza paripáját.

Pillanat mulva felmerült ló és lovas a fejük fölött ívben csapó hullámok körül. Richard nevetve kiálta vissza ellenfelére:

– Nos hát, jer utánam.

Erre az egész huszárcsapat egy harsogó éljenordítást rivalva, neki ugratott a sebes árnak s követte vezérét.

Palvicz Ottó elbámulva nézett utánuk: nézte vergődésüket a ragadó árzajlatban – s talán még aggódott is, hogy oda ne veszszenek.

Mind átjutottak a tulsó partra.

Nem ártott meg nekik a jéghideg fürdő. Még új erőre kaptak.

Hanem a vértes csapat nem csinálta utánuk ezt a merényletet. Palvicz végkép elszalasztá őket.

– Baradlay! Még találkozunk, kiálta át a tulsó partra.

– Keresni foglak; viszonzá Richard.

Lucskosan, bőrig átázva folytatták a lovasok az útat.

Még jó volt rájok nézve az új erőfeszítés; hiszen ha meg akartak volna pihenni, ázottan, a kemény őszi éjben megvette volna őket az Isten hidege.

Ló és lovas füstölgött a párázattól. Hányadszor száradt meg már rajtuk az a ruha, a hideg széltől!

A March tulsó partján süppedékes róna fogadta a menekvőket. A lovak csülökig dagasztottak a sárban. Mégis előre kellett menni; most már lehetetlen volt a végszükségnek, az életfentartás parancsszavának nem engedni. Vezér és közvitézek mind azt hitték, hogy ha a jövő éjszakát lovastul együtt födél alatt nem tölthetik, mind elpusztulnak; már akkor a harmadik éj következett, hogy szemét le nem hunyta senki. Ki kell egyszer aludni magát mindenkinek s legalább egyszer jóllaknia, hogy a továbbihoz ereje legyen.

Csak egy falut hozna már elénk az úr Isten! imádkozott magában némely fiatal huszár. Pedig a huszárnak nem jó imádkozni. Ez Pál úr életbölcsészete. Csata órájában sokszor meglátja az ujoncz legény arczán, hogy ez most magában imádkozik, s veszekszik vele e miatt: «Ha imádkozol, bizony rád talál a golyó. Azt hiszi, ez jó ember, hadd üdvözüljön.» De azért mégis egyre fohászkodnak azok magukban: «Csak már valami falu jönne!»

És ime csakugyan megjárta a huszár az imádsággal; mert a jó sors hozott eléje nagy kivánságára nem is falut, hanem várost.

A mint egy dombra felkanyarodtak, az előttük fekvő völgyben ott láttak egy szép hattornyú mezővárost.

Azt pedig nem kértek a sorstól. Az már sok volt. Ők csak falut óhajtottak.

A mezőváros ó-német szokás szerint kőfallal volt körülvéve. Abba bemenni nem volt tanácsos.

Kerülő úton el lehetett ugyan mellette haladni, hanem azt az utat egészen uralta egy magas sánczok közül kilátszó épület. Tapasztalt szem könnyen felismeri benne a lovassági kaszárnyát. Ez valószinűleg egyike azoknak a vidéki városoknak, a hol a tartalékszakaszok tanyáznak. Meglehet, hogy a mostani hadjárat miatt nincs benne katonaság. De az is meglehet, hogy épen a miatt több is van központosítva a szokottnál.