Nyolcz órája, hogy harczolnak már, de fáradtnak lenni nem szabad; a tikkadt hadak új rohamra kelnek, a zászlók lobognak az esti szélben; az éljen-kiáltás felzendül köröskörül; szurony-erdő indul meg a sötét erdőből s belevág a tűz közepébe; az égő utczákon végig foly óra hosszat a viadal; a sötét erdőben puskaropogás világítja az éjt.
S még mindig előbbre törnek a szuronyok. Most felhatolnak az isaszegi magaslatokra; az ellent onnan is leszorítják, s mikor a láthatáron fölemelkedik a hold, a halmokon mind a háromszínű zászlókat látja lobogni.
De benn a Királyerdőben még egyre foly az ádáz viadal.
Azokat ott nem lehet szétválasztani. Új meg új csapatok törnek egymásra az erdő sötétjében, a kik nem akarják elhinni, hogy a csatának már vége; a kik harczolnak, csak azért, hogy harczoljanak; a kik nem hallgatnak sem takarodóra, sem vezényszóra; csak ellenséget keresnek és küzdenek, a hol rátalálnak.
Csak a késő éjfél pihenteti el őket.
A Rákos mögötti halmokon a győztes éljenkiáltása veri fel az éjszaka álmait; a távol gödöllői hegyekről áthangzik az elvonuló ellen szomorú hivogató trombitaszója; benn az erdő mélyében a halálra sebesültek nyögése, sóhajtása kisért. A malomréten tábortüzek körül czigányzene szól: huszárok, honvédek toborzót tánczolnak. A rét árkaiból csermely szivárog, mely a Rákos vizét pirosra festi…
… Ez történt a Királyerdőben.
Sötét volt már, midőn Baradlay Richard mély kábultából felocsúdott.
Úgy tetszett neki eleinte, mintha az a sötétség mind egy nagy súlyos tömeg volna, mely az ő fején fekszik; mikor a kezét megmozdítá, meglepte, hogy mozdulatai ebben a sűrű fekete valamiben meg nem akadnak.
– Hohó! kiálta, a mint meggyőződött róla, hogy a nyelve is mozog.
Arra a neszre aztán megnyilt egy oldalajtó s abból világosság jött be.
A világosságnál aztán rájött Richard, hogy a feje még mindig arra való, hogy visszaemlékezzék. A világosság huszárlámpától ered; a lámpát pedig egy hosszú kéz tartja, egy hosszú arcz előtt, mely arcz tulajdonosát Mausmannak hivják.
Hanem még mindig úgy tetszett neki, mintha a napban volna, a hol az ember fejének a pondus specificuma ezerháromszáz mázsa s a hol egy közönséges embernek négyszáz lóerőre van szüksége, hogy ha egyszer a földre, azaz, hogy a napra lefeküdt, onnan megint fel tudjon kelni.
– Nos? felébredtél valahára? szólt bohó tréfás arczczal Mausmann.
– Hát élek?
– Egy körmöd sem hiányzik. Csak vendégszerepelni voltál a másvilágon.
– Hol vagyok?
– A rákosi malomban.
– Akkor hát győztünk! kiáltá fel Richard, s egyszerre emlékezett már mindenre.
– Tökéletesen. Isaszeg a miénk; a bán Gödöllőig flankenbewegolt, teljes a diadal.
Nem érezte már többé ólomnak a fejét Richard, nem kellett neki felső légnyomású gőzgép, hogy fektéből felugorjék.
– Hát bizony csak állj talpra! biztatá őt Mausmann; nincs neked semmi bajod. Egy ökölnyi daganat van a fejeden, azon három hüvelyknyi solutio continuitatis a bőrön. Ez az egész.
– Te orvos vagy?
– Elhiszem azt, felelt Mausmann, tudománybüszkeséggel. Doctor medicinæ és magister chirurgiæ. Én vettelek gondjaim alá s nagy dolgot fogok belőle csinálni, hogy kigyógyítottalak, miután semmi bajod nincs, csak egy kis daganat és bőrrepedés. Lapjával ütött meg a kard.
Richard maga is megtapogatá fejét. Volt biz azon a flastrom alatt egy jókora daganat, de azt már föl se vette.
– Holnapután nyoma sem lesz. Ezért nem érdemes velem tovább vesződnöd; láss a többi sebesültekhez. Ehhez csak egy kis hideg vízborogatás kell; azt meg Pál úr is elvégzi.
– Pál úr? szólt Mausmann, kiülő szemeit még jobban kimeresztve.
– Tán nincs itt?
– De itt fekszik ő is a malom folyosója alatt. És alszik, és alunni fog in secula seculorum.
– Meghalt?
– Bizony ott járt, veled együtt, a hol a halált olcsón osztogatták. Mikor te leestél lovadról, szegény öreg fiú rád vetette magát a testével, hogy a lovak össze ne gázoljanak, s aztán őt taposták össze.
– Nem lehet megmenteni?
– Három embernek elég volna a meghalásra, a mit kapott.
– Vezess oda hozzá.
– Várj, hadd kössem be elébb a fejedet. Igy ni. Mily jól illik a fejed körül ez a fehér kendő, olyan vagy vele, mint egy ős druida. Kapaszkodjál a karomba. Még szédülni fogsz az érvágástól.
Mausmann fogta a lámpát s kivezette Richardot a malom-folyosóra.
Ott feküdtek sorban a csata áldozatai, kik a malom közelében elhullottak.
Richard rögtön rátalált Pál vitézre.
Most is oly nyugodt arcza volt az öreg legénynek, mint mindig. Mintha azt a kis meghalást még csak föl se venné; mintha igen természetes dolognak találná, a mi vele történt. A bajusza most is oly kacskaringósan állt két felé, mint két archimedes-csavar. Semmi seb nem látszott rajta.
Richard oda térdelt mellé: kezébe fogta a kezét a vén huszárnak, úgy költögeté.
– Pál vitézem! Kedves hű öreg cselédem. Ébredj fel hát! Hiszen csak alszol. Ne tedd magadat halottnak. Hallod-e. Őrnagyod hiv! A régi gazdád beszél hozzád. Hát nem felelsz?
– Nagy oka van nem felelni, szólt Mausmann; a koponyája hátul össze van zúzva egy patkóütéstől.
Richard sírt az elesett vén vitéz felett, mint egy gyermek. Hiszen olyan hű volt az hozzá; hívebb mint ember szokott lenni: – mint egy hű állat, a kiben egy angyal lakik.
– Temettesd őt külön sírba, kérte barátját Richard. Hogy rátaláljak, mikor visszajövök őt keresni.
– Holnap te is jelen lehetsz a hősök végtiszteleténél. Az ellenfél halottait is mi temettetjük el.
– Igaz! Mi történt Palvicz Ottóval?
– Azzal kegyetlenűl bántál. Ő is itt fekszik a molnárlakban. A törzsorvos maga foglalkozik vele. Azt hiszi, hogy a kapott sebbe okvetlenül belehal.
Éppen jött a törzsorvos a molnárlakból, Richardot fölismerve oda sietett hozzá.
– Ön szerencsésen menekült, de ellenfele a végét járja. Még most magánál van; de nehány óra mulva beáll a sebláz, s az üszög elkerülhetlen.
– Nincs remény a megmentéséhez? kérdezé Richard.
– Semmi. Ő maga is készen van a végsőre. Első szava, mikor bementem hozzá, az a kérdés volt, hogy mi történt Baradlayval? Mikor értesítettem róla, hogy ön minden veszélyen kívül van, csak tompa ütést kapott, akkor arra kért, hogy keressem föl önt és híjjam oda hozzá; valami közlendője van.
– Ha ő kivánja, annál jobb, különben is lovagias kötelesség a megsebesített ellenfélt meglátogatni. Menjünk.
A molnárnak egyik benyilójában feküdt Palvicz Ottó.
Mikor Richardot belépni látta, könyökére erőlködött emelkedni és kérte, hogy tegyenek valamit a feje alá, hogy egyenesen ülhessen. Kezét nyujtá az érkezőnek.
– Jó estét bajtárs! hogy vagy? kérdezé, ő, a haldokló, – ellenfelétől. Bagatelle. Szót sem érdemel. Nálam vége van a világnak. Ne busulj rajta. Nem az az egy vágás öl meg. Oh nekem kemény fejem van. Sokat kiállt az már. Hanem az ostoba lovak nagyon megtapostak. Valami megszakadt a belsőmben. Abba kell elvesznem. Nem te öltél meg; azon ne törd a fejedet; adtunk egymásnak mind a ketten egyet. Ki van egyenlítve. – Én befejeztem a számadásomat, csupán egy nagy adósságom van hátra. – Itt mélyen felsohajtott s megpihent. Mintha erőt akarna gyűjteni.
– Kérd meg ezeket a többi urakat itten, hogy hagyjanak nehány pillanatig magunkra. Velem már úgy is mindent megtettek, a mi jó. Nincs semmire szükségem többé.
Az orvos még egyszer ráköté, hogy viselje magát nyugodtan, s ne mozogjon, mert kötelékei felszakadnak. Palvicz Ottó megigérte, hogy nem vet neki egy napot, és igen csendes ember lesz belőle.
A mint egyedül maradtak, az elkésett utas sietségével ragadá meg Richard kezét s mély érzelemre hangolt szóval mondá neki:
– Bajtárs, nekem egy gyermekem van, – a kinek holnap nem lesz apja.
A haldokló arczát valami tűzpir futotta át e vallomásnál.
– Mindent elmondok neked. Időm rövid. Meg kell halnom. Titkomat nem bízhatom másra, mint egy nemes emberre, a ki azt megérti és megőrzi. Ellenséged voltam. Most már mindenkinek jó barátja vagyok. Még a férgeknek is. Te élsz, és győztél. Kötelességed ellenfeled hagyományát elfogadni.
– Elfogadom, igéré Richard.
– Tudtam azt, azért hivattalak. Tehát halld meg, a mit rád bizok. Nekem van egy fiam, kit én soha sem láttam, s már nem is fogok látni. Anyja egy előkelő hölgy. Hogy kicsoda? azt meg fogod tudni az iratokból, miket tárczámban találsz. Egy szép, egy szívtelen hölgy. Fiatal hadnagy voltam, mikor megismerkedtem vele. Mindketten könnyelműek voltunk. Atyám még élt, s nekem megtiltotta a házassági összeköttetést, a mi egy nő önfeledését orvosolta volna. Mindegy. Azért még sem kellett volna a szívből kiszakítani egy darabot, s azt kihajítani az utczára. A leány, ki Isten és természet előtt nőm volt, elment anyjával utazni, s midőn visszajött, ismét leány volt. Csak annyit tudtam meg, hogy a veszendő lélek, a kivel megszaporodott a fölösleges lények száma a világon – fiú. – De hogy hova lett, hol dobták el idegen földön? azt nem tudtam meg. Később magam vívtam ki magamnak állást a katonai pályán; apám is meghalt, önálló lettem. És Istenemre, nőül vettem volna azt a hölgyet, ha meg tudja mondani, hol van a fiam? Untalan ostromolt leveleivel. Találkozást sürgetett. Esküdött. Minden unszoló iratára azt feleltem: «találja ön meg gyermekemet». Kegyetlen voltam hozzá. Mehetett volna nőül máshoz, akárhány kérője akadt. «Én megtiltom neked, hogy férjhez menj!» – «Hát végy nőül magad.» – «Találd meg gyermekemet.» Kínoztam. De nem volt szíve, a mi e kínt igazán érezte volna. Azt mondta, nem tudja, hova lett? Mert úgy iparkodott azoknak a piczi gyermeklábaknak a nyomát betakargatni a homokban, hogy vissza ne találjon hozzá sem ő, sem más.
– De én mégis rátaláltam. – Éveket töltöttem el a keresésben. Egyik lábnyomocskáját a másik után fedeztem föl. Itt egy keresztelő levelet. Amott egy dajkát, egy iratot, egy piczi főkötőcskét; egy élő tanut; míg utolsó nyomára is ráakadtam.
Ennél a nyomnál meg kell állnom és meghalnom.
A kemény férfi keble úgy küzdött nehéz gondolataival. Akban a kemény álarczban mélyen érező szív lakott. Richard figyelve gyűjté minden szavát.
– Bajtárs, szólt a haldokló vitéz, add kezedet rá, hogy te elmégy odáig, a hová én már el nem jutok.
Richard odaadta kezét a sebesült ellenfélnek. Az ki nem bocsátá azt többet.
– Tárczámban megleled az iratokat, a mik utasítást adnak, hol kell keresned a személyeket, a kik tovább vezetnek. A gyermek legutoljára egy pesti házalónő gondjára volt bízva, ezt egy bécsi zsibárustól tudtam meg. Pesten nem találtam a nőre, mert Debreczenbe költözött át, valamit szállított a ti kormányotoknak. Oda én nem mehettem. De megtudtam, hogy az a nő kiadta a gyermeket valahova dajkaságba. Hogy hova? Azt egyedül ő tudja. Hanem cseléde tud felőle még annyit, hogy az a falusi dajkaasszony, kinek keresetmódja ez, gyakran eljárt az asszonyhoz veszekedni, a miatt, hogy az élelmezésre a fizetett összeg nem elég: nyomoruságos, a gyermek rongyos és éhezik.
E szóknál görcsösen szoríták meg a haldokló újjai Richard kezét.
A gyermek rongyos és éhezik.
– Azt mondja, pedig igen szép gyermek; néhányszor elhozta a dajkanő, hogy bebizonyítsa, hogy még él.
Palvicz Ottó szemei megteltek könynyel.
– A házalónő mindig megnézte a gyermek mellét, azon egy szeder-alaku anyajegy van; hogy meggyőződjék azonosságáról. A gyermek nyakán egy zsinóron kettétört rézpénz fele csügg, másik fele az anyjánál van. – Ha még el nem hajította azt is.
– A gyermek rongyos és éhezik. És már három éves. A zsibárusné cselédje irgalomból ad neki fekete kenyeret; a zsibárusnő irgalomból fizeti csekély tartásdíját, s a dajkanő kegyelemből tartja, mert anyja rég megfeledkezett róla. – Bajtárs! a föld alatt is ennek a gyermeknek a sírását fogom hallani.
– Nem fog sírni, légy nyugodt.
– Ugy-e bár? Te fölkeresed őt? Pénzemet, mit tárczámban találsz, biztos helyre fogod tenni, hogy a míg felnő s kenyeret tud keresni, meg ne haljon éhen.
– Én fel fogom őt keresni és gondom alá veszem.
– Megtalálod irataim között a felhatalmazást, hogy nevemet viselje. De azt ne tudja meg soha, hogy én ki voltam? Szegény katona voltam. Add őt valami becsületes mesterségre, Richard!
– Légy nyugodt, Ottó bajtárs, én fogadom neked, hogy úgy fogom őt tartani, mintha testvérem gyermeke volna.
Palvicz arczán az öröm rángó görcsei jelentek meg.
– Te megigéred. Meg is tartod. Akkor nekem nincs mit várnom ide által. Ah milyen jól esik az égés a fejemben.
És azzal elkezdett dalolni.
A láz erőt vett rajta, s rohamai kiforgatták lelkét eddigi gyökereiből, s akkor dalolt, mint egy őrült, gassenhauereket, operákat.
Mikor aztán a lázroham percznyi csendet hagyott, akkor ismét okosan beszélt.
– Mert látod, van a kínnak bizonyos foka, a mikor az már jól esik.
Richardnak rettenetes volt a haldokló küzdelmét nézni; egy haldoklóét, ki az ő kezétől esett el. De nem hagyhatta ott, mert az fogta a kezét, s midőn Richard ki akarta azt vonni kezéből, mint vaskapocs szorultak össze a haldokló újjai s őrjöngő humorral monda:
– Ahán! Te el akarnál most innen osonni? Nem tetszik a látvány? Nem úgy bajtárs. Ha megöltél, nézd végig, hogyan halok meg. Tanuld meg, hogyan kell majd neked is, ha így jársz, mint én, vonaglani, nyavalygani, torzképeket fintorgatni, fogakat csikorítani.
És ismét dalolt, hogy azt borzalom volt hallani.
A nagy kinzómester egy-egy perczre megint nyugtot hagyott neki; olyankor halkan beszélt.
– Csak félczipőcske van a lábán szegénykének!
Erre ismét zihálni kezdett a keble.
Egyszer aztán nagyon elcsendesült. Szemöldeit mélyen lehúzta szemeire, arcza megszünt vonaglani; mély, csendes, nyugodt hangon szólítá meg Richardot. Egészen magánál látszott lenni.
– Hanem… bajtárs… az a titok, a mit neked átadtam, egy nő titka… Becsületedre mondd nekem, hogy e nőt el nem árulod soha… Még fiának sem mondod meg anyja nevét… Rossz nő! De titkához csak a sírnak van joga, hova én lemegyek.
Richard ünnepélyes meghatottsággal válaszolt:
– Becsületemre fogadom azt.
E szóra a csuklóját szorító kéz még keményebben zárult össze; az az elkomolyult, sápadt arcz azokkal a leránczolt szemöldökökkel, azokkal a kőmerev szemekkel még sokáig nézett szemébe; míg egyszer észrevette, hogy az, a kivel szemközt néz, a kivel kezet szorít, – az egy halott.
Úgy kellett az orvosoknak erőszakkal lefejteni Richard kézcsuklójáról holt ellenfele ujjait.
Egy idyll a csatazaj közepett.
Milyen jó, hogy nem olyan a föld, mint Herodot térképén van ábrázolva: sima, egyenes, lapos; milyen jó, hogy fa föld gömbölyű. Milyen jó, hogy lehet egy-egy pontja a földnek, a honnan a kerek láthatáron nem látszik meg az égő falvak füstje. A földboltozat hajlása eltakarja azt s engedi, hogy legyenek boldog emberek is a világon.
Ha a föld oly lapos volna, mint Herodot hitte, látni kellene a Kőrös-sziget partjáról délfelé eltekintve, hogy ég Ó-Arad, Ujvidék, hogy robban a légbe Szent-Tamás, hogy gyullad ki Temesvár; nyugatnak nézve meglátszanék, hogy füstölögnek Abrudbánya romjai napokig, hetekig; keletnek tekintve látná a szem Budapestet égni, s északnak nézve, látni kellene az ezernyi őrtüzeket, mik egy közeledő tábort jeleznek. És végig hangzanék a rettenetes sík világon az ágyúk dörgése, mik Aradot, Temesvárt, Péterváradot, Gyulafehérvárt, Komáromot, Budát, Titelt vívják. Egy folytonos szakadatlan dörgés moraja volna az, mely önmagának viszhangot ad.
Nem látszik abból, nem hallik abból ide semmi; a láthatár eltakar mindent.
A Kőrös-sziget nyárfái most hányják virágjaikat; szép májusi idő van. Áldott meleg eső után a buja zöld fű sárgul, kékül a virágtól; valahol a fákon túl a kasza fenése hangzik; ott már kaszálnak is.
Az egész Kőrös-sziget egy kis elzárt paradicsom, költői kedélyű uraság nyaraló tanyája, a fák életbiztosító intézete, hol fejsze nem éri gyökereiket soha; nincs egyéb feladatuk, mint lombot hozni, árnyat vetni, madaraknak otthont adni. S ha van közöttük egy-egy rokkant, kinek dereka tört, karja facsarult a zivatarban, azt sem bántják; nyugdíjba van már téve; szabad neki elmulasztani a kivirulást; ha elszáradt, ha elkorhadt, majd bezöldelli a körüle tekergőző vad komló, téli zöld repkény. Az öreg fát nem vetik a tűzre.
S a fák alatt mintha madarak szentegyháza volna. Lakója van minden bokornak, vándor rigó, fülemile, ott találja tavaszszal a fészkét, a hol őszszel hagyta, s dalával, fütytyével hirdeti a meleget s szerelmet.
Ezen a szigeten lövés nem hangzik soha.
Nem is kinozza ott ártó bogár az embert és a fát. Mindenki hálás egymás iránt; az ember védi a fát és annak tollas lakóit, a fa védi mind a kettőt vihartól, nap hevétől, s a madár védi mind a kettőt közös ellenségeiktől, a rovaroktól. Oh bölcsen van ez elrendezve!
A szigetet köröskörül övezi az ős pagony; az égerfák, mik sötét lombjaikat egész a víz színéig eresztik, még be sem hagynak abba kívülről pillantani.
Hanem egy ponton, a hol a híd átvisz a szigetre, megnyílik a sűrű erdőfalazat, s az összehajló óriási fák, mint egy zöld templom-íven át engednek a sziget belsejébe láthatni.
Egy paradicsomi tájkép az ott.
A derült távlatban egy napsütötte kastély látszik, a skót mezei lakok modorában építve, északi oldalán az egész fal, fel a háztetőig befuttatva sötétzöld repkénynyel, míg a keleti homlokzat lángban égni látszik a felfutó rózsa millió piros virágától, mely épen most van legjobb nyilásában. A kastély déli oldalán egy óriási vén hárs emelkedik fel, még egyszer oly magasra, mint maga az épület fala, melynek fehér márvány estradeján egy fejedelmi páva ül csendesen, hosszú aranycsillogó uszályát a földig eresztve alá.
S a kastély előtt egy széles tó, melynek azur tükrében az egész ragyogó kép még egyszer megjelen; a fehér márvány mellvédek, a lángpiros homlokzat, a sötétzöld repkényes oldal; három fehér hattyú, szárnyát vitorlául terjesztgetve, lassan úszik végig e tükrön, ezüst vonalat húzva végig rajta.
S a vízparton egy egész falka szarvas hűsel; egy kis ünő a vizet szürcsöli, s tán termetével kaczérkodik a víztükörben; az öreg gím hatalmas agancsát magasra emelve áll mozdulatlanul. Olyan szelídek, hogy meg sem rezzennek, ha valaki közelít feléjük.
Az üde pázsit-ágyak közt kavicsos út vezet a kastély ajtajáig, mely egy boltozatos verandába visz fel, a góth íves ablakok színes üvegkarikái tarka fényt vetnek a padlat kétszínű márvány koczkáira, a mint a nap keresztül süt rajtuk.
A veranda egyik felét nehéz zöld damaszt függöny takarja, mely árnyat tart a délelőtti napnak.
Abba az árnyékba helyezve van egy fehér függönyös bölcső, abban a bölcsőben aluszik egy kis csecsemő. Olyan kövérek az arczai, hogy alig engednek helyet a piczi szájnak kettőjük között. Kénytelen a száját nyitva tartani miattuk, míg aluszik.
A bölcső peremén ül egy kis pacsirta, s énekli az alvó fölött a Rákóczi-indulót. Nevetségesen gyönyörű! A világ legriadalmasabb harczi indulója egy pacsirta gyöngéd, boldogságot zengő hangján. – Aztán mikor jön egy szemtelen légy, s le akar szállani a kis alvó piros arczára: huss! a pacsirta egyet rebben, s úgy elkapja a legyet, mintha soha sem lett volna; aztán megint visszahibban az őrhelyére, s tovább fujja üvegfuvolahangon, légcsengetyű-hangon: «bátran! csatára! hí a szabadság!» – míg új légy nem jön.
A csecsemő anyja a bölcső lábánál ül egy nádfonatú karszékben. Tekintete a nyitott ajtón keresztül a távolban méláz. Fehér csipkés pongyolát visel, derekán széles kék szalaggal átszorítva, hajfürtei rendezetlenül omlanak vállaira és keblére, összekeveredve a csipkefőkötő elszabadult szalagjával.
Szemközt a hölgygyel egy fiatal férfi ül egy festő-állvány előtt, s a hölgy miniatur-képét festi olajban.
A veranda tulsó részében egy három éves gyermeknek van nagy dolga egy óriási newfoundlandi kutyával, melyet minden áron rá akar bírni, hogy legyen neki lova.
Ez a nő, ez a két gyermek, Baradlay Ödön családja; az a fiatal férfi pedig Baradlay Jenő.
Annak a fiatal nőnek meg kellene tébolyodni, ha Jenő nem volna körülötte.
Mindig és mindig azon gondolkozni, hogy férje a halál piaczán jár és nem hallani felőle hetekig semmi hírt, és azután rajzolni képzelmében a veszélyeket, a mik utólérhetik!
Nagy szerencse rá nézve, hogy Jenő ott van. Az úgy ki tudja találni a legvigasztalóbb gondolatokat, minden aggodalmára van ellenmérge; még a néma gondolatában is olvas. Néha-néha elmegy a szomszéd városba s jó hírt hoz onnan. Talán nem is igazat.
Jenő nincs megelégedve az arczképpel! pedig oly nagy igyekezettel festi azt. Nagy adománya van a művészetre; azt is mondja, hogy el fog Rómába menni s festőnek képezi magát. Ráhagyják.
Hanem ez a kép nem akar sikerülni. Valami hiányos rajta. Minden vonás egyenkint találva van; de együtt mégis idegen.
– Bélácskám, kis öcsém, jer ide.
A kis fiu ott hagyja a newfoundlandit s oda megy Jenőhöz.
– Bélácskám, nézd meg ezt a képet, s mondd meg, ki ez?
A kis fiu megbámulta a képet nagy kék szemeivel:
– Egy szép asszony.
– Nem ismersz rá anyádra?
– Az anyám nem ilyen.
Azzal a kis fiu visszament a newfoundlandihoz.
Aranka vigasztalni akarta Jenőt.
– Jó az a kép, én tudom, hogy találva van.
– Én tudom, hogy nem jó. És annak te vagy az oka. Mikor előttem ülsz, mindig azon gondolkozol, hogy most Ödön milyen veszélyben lehet, s én nem akarom ezt a kifejezést visszaadni a képen. Meg akarjuk vele lepni Ödönt. Neked nem szabad e képen olyan szomorúnak, olyan aggódónak lenned.
– De hát lehetek-e másforma?
– Hiszen tudod, hogy Ödönt semmi baj sem érte; ezután még kevésbbé érheti. «Ők» győznek.
– Ezt te mondod nekem.
– S te nem hiszesz nekem?
– De hát te honnan tudod azt?
– Anyámtól tudom.
– És anyánk honnan tudja?
– Vele tudatja azt Ödön.
– De miért nem ír nekem Ödön?
– Csak nem vagy féltékeny az anyánkra?
– Oh, mit mondasz? De hát legalább egy olyan levelét hoznád el egyszer nekem, a mit az anyánknak írt.
Jenő ugyan meg volt szorítva.
– Oh, hát aztán mit nyernél azzal a levéllel? Gondolod, hogy az olyan irást, a mit valaki egy ellenséges vidéken át küld, úgy írják, hogy azt mindenki elolvashassa kedve szerint? Az chiffrekben van írva.
– Jó, elhiszem. Ha chiffrekben van is írva, de legalább a vonásait megismerném bennük. Kegyetlenség tőletek, hogy még csak a betűit sem engeditek látnom, ha nem érthetném is.
Most még jobban meg volt szorítva Jenő.
– Ah! Haha! nevetett. Te azt hiszed, hogy azok a chiffrek olyan közönséges betűk, a mikben valakinek a kézvonását meg lehet ismerni. Megállj: mindjárt megismertetem veled a mi chiffreinket, a mikkel egymás közt, ha titkunk van, levelezni szoktunk. Két egyenes vonás ide amoda téve adja ki az abéczénket.
Azzal lerajzolta Arankának egy szelet papirra az egész titkos ábéczét:
– Aztán ne gondold, hogy ezt is papirra szokás írni, hanem a mit izenni akarunk, ilyen keresztöltésekkel felvarrjuk egy zsebkendőre. Akárki a kezébe veheti; mit lát rajta? De a ki tudja a titkát, a fehér zsebkendőről egy nagyító üveggel szépen leolvassa az izenetet. Már most hát hogy ismered meg ezekből az egyenes pálczákból az Ödön kézvonásait?
Jenő tökéletes örömöt szerzett ezzel a titkos ábéczével Arankának.
– Oh abba én rögtön beletanulok. És aztán fogok Ödönnel levelezhetni. Várj csak.
S azzal az irónt kezébe véve, elkezdte a betűk összeállítását próbálgatni egy szelet papiron.
– Nézd, el tudod olvasni?
Jenő kibetűzte az abrakadabrát.
«Kedves Ödön szeretlek».
Aranka arcza ragyogott a mosolytól, mikor Jenő azt kitalálta.
Hanem az a ragyogás megint olyan szomorú volt ez ifju arczon. A delejes álomjáró mosolygása volt az, kit a képzelet összehoz a távollevővel. A szemek, mik örömtől sugárzanak, csak mindig a láthatáron túl keresnek valamit.
Jenő félretette ecsetjét, s gondolá: «nem; e mosolyt sem örökítem meg a vásznon».
Hanem az asszonynak adott legalább valami dolgot azzal a titkos irással.
Nem fog egész nap annyit kínlódni aggodalmaival.
«Mi hír Ödönről?»
«Mikor fog hozzánk visszajönni?»
«Mit írnak a lapok? Ismét ütközet volt? Ödön is ott járt? Nem sebesült-e meg? Nem fogták-e el?»
«Miért nem látjuk anyánkat?»
«Miért nem mehetünk oda, a hol Ödönhöz közelebb volnánk?»
«Apámat sem láttam már hónapok óta.»
A mikre Jenőnek ezerféle változatait kell kigondolni a magyarázatoknak.
Hogy nehéz hírt kapni a Tiszán innenről; – hogy Ödön közel sem jár az ellenség lőtávolához; – hogy rövid idő mulva ismét itt lesz; – hogy lapokat nem lehet kapni mert nincs postajárás. A mi jön, Debreczenből jön, s abban nincs egyéb, mint országgyűlési disputa, meg kaliforniai események; – hogy a mamát az egész gazdaság gondja terheli, azért nem jöhet ide.
Mennyi munkájába kerül sógorasszonyával mind ezeket elhitetni. Hogy kell a debreczeni levelekkel érkező postát lesnie, hogy valami olyat ne adjon át, a miből Aranka valami bajt megtudhatna. Hogy kell előtte saját szomorúságát eltitkolnia, mikor Richard bátyja megsebesültét hírül hozták. És mindennap és folyvást diadalmas arany időket mesélni előtte, mikor saját szivében a fekete semmi van: a hitetlenség, a kétségbeesés sötétje.
Mind azt, a mi szörnyűt a nő csak álmodik, ő már mint bizonyosat tudja: de biztatja az ellenkezővel.
Ő látja az ország minden szélén, a világ mind a négy oszlopán égő tüzeket; ő hallja a közeledő táborok nehéz dübörgését; tudja, mi lesz mind ennek a vége? És a kis pacsirta énekli a Rákóczi-indulót.
Hanem most egy új hang kér figyelmet. Két gömbölyű kezecske ott abban a bölcsőben el kezd mozogni, fölnyitja ujjait s ismét összecsukja; két sötétkék szem jelenik meg a hosszú szempillák alól, s aztán megint hirtelen lehunyódik a nagy világosság elől; hanem a helyett megnyilik két parányi cseresznyeajk s hallatja azt a hangot, a min még a szerafimok dicsérik az Istent: a minden népeknél egyformán érthető hangot, a betűkkel le nem írható, szótagokkal ki nem fejezett, mégis mindent elmondó hangot: a gyermek hangját anyjához.
És az anya megérti azt a szót jól. Oda rebben a bölcsőhöz, kiemeli a vánkoskájával együtt a parányi embert. A gyermek lefelé görbíti két szájszögletét, mintha sírni akarna; az anya megcsókolja a száját, s arra aztán a gyermek fölfelé görbíti szájszögleteit és nevet.
Aztán mindketten nevetnek: egymásnak a szeméből kilopnak valamit, a mi része az istenség örök üdvének.
Az anya aztán nem lát semmit a világon, csak azt a mosolygó gyermekarczot.
Leül vele, ölébe veszi. Egyik karját oda teszi a feje alá.
És aztán lefosztja kebléről a hímzett patyolatot s megszoptatja gyermekét. Láthatja nap, ember és Isten.
És gyönyörködhetik benne.
Ez az egy képlet, mely a tiszta gömbölyű eget, együtt a felkelő nappal, s annak kerek hajnaludvarával, szépségben, magasztosságban, gyönyörben megközelíti: a nő keble gyermeke ajka előtt.
Jenő felkapta ecsetét és festett.
Ez a nő igazi arcza. Ezekben a vonásokban ismerhetni reá.
És az anyát nem zavarta meg néma gyönyörében az, hogy arczvonásait az ecset meglopja.
Miért szégyenlette volna előtte magát? Hiszen testvér!
S miért szégyenlette volna magát? Hiszen anya!
És Jenő gondolta magában, míg e képet festé, hol a gyermeket, hol az anyát nézve: «és titeket küldtelek volna én koldulni a világba?»
Pedig hát mind az, a mit az ifju nőnek mondtak, nem volt igaz.
Férjét folytonosan rémület és veszély környezi, atyja nem jöhet hozzá, mert a táborban jár; napa nem küld neki levelet soha és férje soha, az egész titkos irás: mese; ő maga, az ifju nő: fogoly, elzárva e szigetre, és sógora, Jenő, az ő börtönőre, ki vigyáz rá, hogy a szigetet el ne hagyja, s hogy senki ne közeledjék hozzá.
Féltik?
Igenis. Féltik attól a nagy hódítótól, a kitől azon év nyarán ezer, meg ezer, táborban járó férj féltette honhagyott nejét: a kolerától.
Ott kinn köröskörül a kolera dühöng.
Késő éj van.
A hold keresztül világít a nemesdombi kastély ablakain. A mint delejes fényét ráveti a falon függő rámák életnagyságú arczképeire, úgy tünnek azok fel, mint Macbeth kisértetei, mik sorban megjelennek, s ismét eltünnek, mikor a hold fénye odább megy. Legfenyegetőbb valamennyi között a kőszivű ember arczképe.
Valamennyien egy nőre szegezik szemeiket, ki ott járdal előttük, fehér ruhában. Mintha a sírbolt előtti márványszobor szállt volna le, hogy a kisérteteknek bebizonyítsa, hogy ő is él, nemcsak ők.
Az éj csendét egy-egy fájó sóhaj veri fel koronkint, mely nem tudni honnan jő? a kastélyon végig hangzik; – egy nyögés, melybe fogvaczogás vegyül; – egy kínos jajkiáltás, mely utat tör összeszorított ajkak közül, s elfojtatik újra összeszorított ajkak közé; – egy csendes zokogó panaszhang; – egy hirtelen felordító szó, minő a lázálmodóé, melylyel lelkét a pokolból visszakiáltja; – egy félelemteljes hördülés…
Minő kisértet-hangok azok, melyek innen alulról jőnek?
A Baradlay-kastély jelenleg egy egész kórház. A kastély nagyasszonya megnyitá azt a szabadságharcz sebesültjei számára. Először az alsó földszinti osztály szobáit; azután, mikor azok megteltek, a felső osztály egyik szárnyát; mindig többen jöttek: berendezé számukra a dísztermeket; utoljára nem maradt más számára, mint saját szobái, a többi mind sebesültekkel van tele.
Azok sóhajtoznak, azok nyögnek, azok kiáltoznak az éj csöndében oly kisértetes hangokon. Talán haldoklik is valaki közöttük.
Baradlayné két orvost tart számukra, gyógyszertárrá van alakítva a könyvtár, s a czímerterem műtő-teremmé.
Maga és nőcselédei egész nap tépést, sebkötőket készítenek.
Éjjel aztán hallgatja ezeket az alvilági kínhangokat, a miknek hallásától egy arkangyalnak is össze kell borzadnia. Mikor elhatározta rá magát, hogy kastélyát a harcz sebesültjei számára megnyissa: jól tudta, mit cselekszik.
Elébb gondja volt rá, hogy Ödön nejét, kis gyermekeivel elküldje kőrös-szigeti kastélyába. Fiát, Jenőt, utasította, hogy mint ügyeljen reájuk?
Azoknak nem szabad azt még csak sejteniök sem, mi történik az ősi lakban?
Minden másodnap temetnek onnan.
És minden szobában kínlódó nehéz sebesültek feküsznek, kiknek jól esik, ha egy szelid női arcz mindennap kétszer-háromszor végig járja kíntanyájukat, ápolásukra felügyel, s jó szóval vigasztalja őket, szükségeikről gondoskodik, angyali jó tekintetével gyógyít.
Hanem annak a nőnek is kőszíve legyen, a ki ezt teszi!
Kőszív, de gyémántszív! A gyémánt az a kő, a melynek lelke van.
Baradlayné helyt állt e rémesen magasztos feladatnak.
Nem nő volt, nem asszony: egy szent volt.
Szent, a kihez a haldoklók imádkoznak, a kiről a felgyógyulók dicsérő zsolozsmát zengenek, a kinek ujjai érintésétől a martyrok fájdalma gyönyörré válik.
Hanem azért a magasságért meg kell szenvedni!
Mikor már tömve volt a háza sebesültekkel, akkor kiütött közöttük a kolera.
A halálnak nem volt elég a csatatéri aratás; két kézre fogta kaszáját, úgy vágta a rendet. A mi nemét a fegyvernek ki nem találta ember, kitalálta ő.
Akkor még Magyarországon 1831 óta csak másodszor hangzott a kolera neve. Hírét csak a tizennyolcz év előtti rémképekből ismerik. Akkor is oly kevéssé tudták, hogy mi az? mint az első megjelenésekor.
Ragály-e? dögvész-e? vagy járvány? a föld betegsége-e? vagy a lég nyavalyája? rossz szellem-e, Isten csapása? belehellt állatparányok okozzák-e, vagy megevett cryptogamok? Hogyan és miért utazik vidékről-vidékre? Miért választ ki magának egy városban egy negyedet, egy utczát, néha egy utczának egyik felét, s a másikat békén hagyja? Hogyan jár egy ember száz kolera beteg között fertőzetlenül, míg a másik egy halálhírre, e szó kimondására megkapja azt és meghal bele?
Mind erre olyan kevéssé tudott valaki felelni, mint 18 év előtt.
Óvatosság, elővigyázat és erős szív. Egyéb tanácsot nem tudtak adni.
A leveleket, mik egyik vidékről a másikra küldettek, most is átlyugatták és megfüstölték. Legtöbben pedig épen nem leveleztek.
Baradlayné ezért nem küldött soha levelet Kőrös-Szigeten lakó gyermekeinek. Ezért nem engedte Ödön leveleit is nejéhez eljutni, mert a táborral együtt járt a kolera.
Azért nem látogatta meg menyét és unokáit soha, azért volt eltiltva azoknak őt meglátogatni; mert az a ház, a hol most Baradlayné lakik, a halál királyi kuriája!
És ő maga meg nem mozdult onnan.
Az órák az éjfél szakaszait számlálják, a tele hold a magas ablakon át a rámák kisérteteit eleveníti meg: a ház nagyasszonya ott jár végig e sóhaj-hallgató szobában, s kezeit hátratéve, meg-megáll a legfenyegetőbb kép előtt.
A kőszivű ember képe az.
És beszél vele.
– Nem! Nem riasztasz el innen… Helyt állok… itt maradok… Hallom szemrehányásodat… Azt mondod: «ez a te műved»… Nem tagadom… A mennyi részem van benne, annyi részt kiveszek belőle… Ezek a borzasztó hangok itt körülöttem nem hagynak aludni sem engem, sem téged… Téged sem, úgy-e?… Én hoztam őket ide… Meg kell őket hallgatnom; mert nekem beszélnek… Ha ajkaik hallgatnának, nyitott sebeik fognának beszélni… Minden seb azt mondaná: én appellálok a mindentudó Istenre!… Én nem félek előtte megjelenni… Hát én nem apellálhatok-e oda?… Te már a túlvilágon vagy; te már tudod a jövendőt, te már látsz a szivekbe és a századokba. Miért jösz hát nekem szemrehányást tenni?… Tudod jól, hogy ennek a vérnek ki kellett folyni, hogy ezt a kínt végig kellett szenvedni. Tudod jól, hogy meg kell halni, a ki fel akar támadni…
A nő ismét végig jár a holdvilág-sütötte padlókoczkákon, s ismét visszatér vitatkozó feléhez:
– Azt hiszed, hogy én félek itten egyedül magamban; egyedül veled itten?… Alattam és körülöttem a halál; de fölöttem az Isten… Egymás szeme közé nézünk: én és a halál… A ki megretten tőle, midőn megmondja neki a nevét, annak mint szörny jelenik meg; a ki üdvözli őt, annak mint angyal… Aztán az ég nem a csillagoknál kezdődik, hanem a fűszálak hegyénél: a fejünk mindenütt az égben jár… Én nem félek attól, hogy ezt tudom.
Megint végtül-végig járja a szobáit; megint szembeáll a kisértő arczképpel.
– Azt kérded tőlem: «mit tettél gyermekeimmel?… Ellenkezőjét annak, a mit meghagytál… Mondtad, hogy visszajösz, mondtad, hogy fülembe fogod suttogni e kérdést… Hallom… Ellenkezőjét tettem annak, a mit te akartál… Két fiam a csatatéren: egyik már sebet kapott, mindennap üthet haláluk órája… Harmadik fiam egy élő halott, egy nulla… Én tettem mind ezt… Én vittem őket oda, a hol vannak… Nem bántam meg!… A mi végezve van felőlük, bevárom nyugton… A végzetet megfordította az én kezem… Lehet, hogy elvesznek mind,… az meglehet… Többet ér a jó veszteségben részt venni, mint a rossz diadalban… Én adtam nekik az életet, az én tejemet szopták; meghalhatnak az én lelkemmel egyesülve; de nem volt szabad élniök az én lelkemmel ellenséges éltet…
És ismét jár és ismét hallgatja a túlvilági kérdéseket.
Talán amaz is hallja az ő szavait?
Visszatér ismét a képhez és arcza most oly gyöngéden mosolyog.
– De oh ha látnád azt a két szép gyermeket, a mint anyja ölébe borulva játszik, cseveg és gagyog… Azokat megőrzöm, mint egy házi oltárt… Azokat jó helyre vittem… Oh ha látnád őket, nem néznél ily haragos arczczal… Azok egy boldogabb kornak az örökösei. Mi mind megáldozzuk magunkat azért, hogy ők boldogok legyenek… Te nem akartad, hogy e két mosolygó főre süssön a nap… Én akartam… Látod? Nemcsak halált, nemcsak szenvedést tudtam én előidézni a sors titkaiból, hanem életet is, és boldogságot… Ezt az életet, ezt a boldogságot eltettem innen jó helyre; a hol megvédi őket Isten végtelen irgalma s az én soha el nem hallgató imádságom… Nem hagytam őket itt, a te haragos arczod előtt… Ők élni fognak s expiálják egykor a mi ki nem gyógyulhatott bajainkat.
A nő egész látnoki gyönyörrel merengett sokáig e gondolaton.
Abban azután megerősíté szivét; megnyerte nyugalmát.
Még egyszer emelt fővel fordult az arczkép felé.
– A mit tettem, – jól tettem… És most akarom, hogy térj aludni, – s akarom, hogy aludjam én is.
A holdfény is elhagyta az arczképet, más tárgyra vonulván ezüst világával; az visszasülyedt a homályba.
S a nő, a ki meg tudta parancsolni a kisértetnek, hogy menjen nyugodni, tudott parancsolni saját magának is, hogy aludjék.
És aludt nyugton.
Pedig tudják, a kik próbálták, hogy ez a legnehezebb parancsolat:
«Én akarom, hogy aludjam!»
A Plankenhorst-háznál egyike volt azon bizalmas estélyeknek, a mikben soror Remigia is részt szokott venni növendékével együtt.
Ama vakmerő szökési eset óta azonban soror Remigia nem kiséré egyedül Edith kisasszonyt, még egy másik kolostorszűz is járt vele; ketten csak megőrzik.
Edith ott hallhatott eleget a magyarországi harcztérről, a mi elrontsa kedvét a férjhezmenetelre. Hányszor és hogyan verték szét a magyar seregeket, mily tökéletesen meg lett az semmisítve; hogy meg van az már szorítva s kénytelen magát megadni rövid időn; ha pedig előre nyomul, mint csalják kelepczébe, hogy vágják el visszavonulási útját? egy sem szabadulhat meg belőle.
Ilyenkor Baradlay Richardról is hallhatott eleget. Már két izben csak lova gyorsaságának köszönheté, hogy Palvicz Ottó kardja utól nem érte. Palvicz fogadást tett, hogy akár élve, akár halva, kézre kell őt kerítenie.
Edith választhatott, azért imádkozzék-e, hogy a kedvesét élve, vagy azért, hogy halva lássa? Halva a csatában, vagy élve a vesztőhelyen?
Azt tudták már Plankenhorsték mindenfelé kiterjedő összeköttetéseiknél fogva, hogy tegnap dél óta döntő ütközet folyik a Királyerdőben.
Windischgrätz herczeg legutolsó távsürgönye azt tudatta, hogy este 7 órakor a magyarok minden ponton vissza vannak verve, s a lovagias bán épen a kegyelemdöfést indul megadni a visszavert ellenhadnak.
Ugy is volt egész este 7 óráig; a fővezér nyugodtan fekhetett le vetett ágyába; a csata meg volt részére nyerve.
A lovagias bán csak reggel 7 órakor verte fel azzal a hírrel, hogy egész hadtestével együtt megérkezett, s ott hagyta a csatatért az ellenfélnek.
Ezt azután ráértek megsürgönyözni Bécsbe.
Ott mindenki hihette azt, hogy a győzelem teljes, másnap estig.
Plankenhorstné és leánya, a két apácza és Edith a theánál ültek az isaszegi csata utáni estén. A társalgás tárgya természetesen a tegnapi ütközet volt, a hogy azt a mindenbe beavatott hölgyek a főhadparancsnoknak bülletinjéből ismerték.
A négy elébb említett hölgy különös derült kedélyhangulatban volt ma. Az utolsó annál többet ábrándozott.
Soror Remigia a multkori tapasztalat óta nem nyilvánít oly tartaléknélküli rokonszenvet a chartreusehöz; a helyett inkább arakot tölt a theához. Azt hiszi, hogy az arak ébren tartja az érző idegeket.
Ma különösen beszédes.
A hölgyek magyarázzák egymásnak az ütközet terét. Soror Remigia érti azt a legjobban.
Kirakják kenyérhéj-darabkákból és czukordarabkákból, hogy állnak szemközt a seregek?
A kenyérhéj-darabok a magyar ezredek, a czukordarabkák az osztrák ezredek.
Így minden a legkönnyebben megfoghatóvá lesz.
Ha az az egy czukordarab egy araszszal elébbre megy a kenyérhéj-darabkák háta mögé, ezek mind el vannak fogva. S mi annak azt az arasznyi utat megtenni ott az abroszon?
Ha a Rastich-dandár jókor megkapja a parancsot, hogy flankirozza az ellenséget; ha a Lichtenstein-dandár en échelon avancirozik, s ha a Colloredo-dandár à cheval veti magát az országútra, egy ember, egy ló meg nem szabadul az ellenségből.
A hölgyek nagy szónoki zajjal magyarázzák azt egymásnak. A hadi műszavak oly folyékonyan mennek nekik, mint akármelyik second lájtinantnak.
E vidám trécselés közepett kopogtatás hangzik.
– Ki az? Szabad!
A kis szőnyegajtón, melyen csak a jó barátoknak volt bejárása, benyitott hozzájuk Rideghváry úr.
A nemes úr arcza pergamentszinű volt, szájszögleteit rejthetlen idegesség galvanizálta.
A két Plankenhorst hölgy eléje szaladt, megfogták kezeit, lármásan üdvözölték, arczába nevettek, az asztalhoz vonták, egy karszékbe beerőltették, s csak akkor döbbentek azután meg tőle, mikor ott látták a lámpavilágnál ülni. Valami mumiaformája volt.
– Nos, mi hír a csatatérről? kérdezé barátjától Plankenhorstné.
Rideghváry felelni akart s csak akkor vevé észre, hogy nyelve és torka száraz, hogy hangja felakad.
Egy korty vizet ivott elébb.
Azután felelt.
– Minden rossz. Az ütközetet elvesztettük.
Csak perczek mulva bir Plankenhorstné gyönge kétséget kifejezni.
– Az lehetetlen.
– Az való, monda Rideghváry.
Most Alfonsine akarta megmutatni, hogy neki több lelki ereje van, mint a többinek, s fel sem veszi a dolgot. Pedig az nála nem lelki erő volt, hanem könnyelműség.
– Ah uram! Az még nem bizonyos. Önök nem tudhatnak semmit bizonyosan. Önök könnyen megrémülnek az álhirekre.
Rideghváry éles, szuró tekintetét Alfonsine arczára szegzé, melyen rózsapiros nevetés tagadta a rémhir hatását.
– Bizony pedig kisasszony, monda kemény hangon: az való, a mit mondok. Oly hirnök hozta meg e tudósítást, ki maga jelen volt ott, a hol Palvicz Ottó elesett…
A rózsapiros nevetés aztán egyszerre elmult a kisasszony arczáról.
– Palvicz Ottó? rebegé soror Remigia. Más nem mondta ki a nevet.
– Igen is. Az, a kit futárnak küldtek, jelen volt Palvicz Ottónak találkozásán Baradlay Richarddal. Egyszerre vágtak mind a ketten egymás fejére, egyszerre estek le mind a ketten a lóról.
Két arcz, a kétségbeeséstől elsápadtan, a rémülettől elmerevülten, fordult egyszerre a beszélő felé; Alfonsine és Edith arcza.
Rideghváry kegyetlen lassusággal folytatá:
– Baradlay megélt; – Palvicz Ottó meghalt…
Edith az üdvösség enyhült mosolyával arczán, roskadt vissza karszékébe, s kezeit összefogta keblén, mint a ki némán hálát ad valakinek. Míg Alfonsine a düh és kétségbeesés torzulatával arczán ugrott fel székéről, szemeit vadul a szólóra meresztve.
Anyja is rémülten nézett, de nem Rideghváryra, hanem leányára. El fogja-e árulni féltve őrzött titkát?
A leány pedig nem bánta, ki látja, ki hallja őt e pillanatban; hanem lelkének egész pokolkeservével felkiálta:
– Átkozott legyen, a ki őt megölte! Átkozott legyen, a ki Palvicz Ottót megölte!
S azzal levágta magát az asztalra, széttörve a mi törékeny eléje akadt s elkezdett zokogni dühvel, kétségbeeséssel.
Plankenhorstné elájult ebben a pillanatban. Nem Palvicz Ottó halálhirére ájult el, hanem azon ijedelemre, hogy Alfonsine így el tudta feledni magát.
Alfonsine pedig nem törődött azzal, hogy ki látja, ki nézi? szabad folyást engedett indulatának.
Egy kitörő vulkán volt az, mely meghajigálja tűzzel a villámló felhőt, s visszadobálja a mennyköveket az égbe!
Elébb homlokával s öklével verte az asztalt; aztán hanyatt veté magát karszékében s engedte könyeit végig omlani orczáján, és haját ziláltan szerteszét bomlani:
«Átkozott az ég! a föld! az emberek!»
És vonaglott, mint egy halálra sebzett tigris.
Aztán felkapott egy kést az asztalról s neki rohant az ajtónak, őrülten hebegve:
– Kit ölök meg? megölök valakit!
A felkapott eszköz pedig nem való volt arra, hogy akár mást, akár magát megölje vele. Földhöz vágta azt: «nyomorult darab vas!» és rátaposott.
Aztán valami jutott eszébe: a falnak borult arczával, karjaival, zokogva: «oh kedves Ottóm», s végig csúszott a fal mellett odaroskadva a földre.
Ott sirt egy ideig, senkisem sietett fölemelni, fölkelt önmagától.
Szemei véresek voltak a sirástól.
Körültekintett.
A két apácza Plankenhorstnéval volt elfoglalva, kit nem birtak ájulásából magához téríteni. Edith egy sarokba vonult s kalapját, shawlját felvéve állt ott, mint ki menekülni óhajt. Csak Rideghváry állt nyugodtan, közönyösen az egész viharban, kezeit zsebébe dugva.
– Vigyék ágyába, a ki beteg s fektessék le. Hívják a cselédeket, mondá Alfonsine, kegyetlen részvétlenül, s azután Rideghváryhoz fordult:
– Uram, e teremben, e városban, az egész világon nincs több ember, a ki jobban tud gyűlölni, mint félni, csak ön, meg én! Ön látott engem. Ön tud mindent?
– Igen!
– Van-e visszatorlás e világon?
– Ön rátalál arra?
– Ha a pokolból hivom is elő.
– Ön ért már engem?
– Mind a ketten értjük egymást.
– No hát, ha lesz önnek egyszer szüksége egy szívre, a melytől öldöklő mérget kérjen kölcsön, mikor már az öné elfogyott, gondoljon rám. Én önnek egy kölcsön adott pokollal tartozom.
– Fizetni fogunk, kisasszony! arról legyen nyugodt. Fejet fejért! Semmi sem marad ingyenben. Ha a világ darabokba esik is szét, bosszút állunk. Olyan sírást csinálunk Magyarországon, hogy három nemzedék nem fogja elfelejteni, és divat lesz a gyászruhaviselés azon a földön tíz esztendeig! – Én gyűlölöm a hazámat! – Tudja ön, mit tesz az: «én gyűlölöm a hazámat!» Minden fűszálát, minden csecsszopó porontyát gyűlölöm! Most már tudhatja ön, ki vagyok, a mint én is tudom, hogy ön kicsoda? A hol egymásra szükségünk lesz, – ott majd találkozunk.
Azzal vette a kalapját, s senkit sem üdvözölve, eltávozott.
Alfonsine pedig leült a mindenkitől elhagyott asztal mellé, s két összekulcsolt kezét homloka elé téve, odakönyökölt a lámpával szembe, s elkezdett beszélni ahoz a néma világossághoz, szemeit annak fényébe meresztve.
– Hát meghaltál? Hát megcsaltál? – Hát elhagytál örökre? – Elmenjek-e utánad? Kit küldjek el utánad? Mindenkit! Szeretnek ott, gyűlölnek ott még, a hova te mentél? Én ott sem fogok feledni. Jaj nekem, a kit elhagytál! Jaj neked, a ki elmentél. Jaj annak, a ki elküldött! Nem fogsz tőlem alhatni a sírban, s én nem fogok tőled alhatni az ágyban, s egymást fogjuk kisérteni mind a ketten. És ketten együtt gyilkosodat. Van még egy átkozott hely, a mi gyászosabb a sirnál: a vesztőhely – ott találkozunk mind a hárman; – de ott sem békülünk ki. Ki békíti ki a leányt, a ki nem lehet többé asszony? Egy egész mennyország sem, tele szentekkel és angyalokkal! Egy egész pokolnál több vagyok én, tele ördögökkel és elkárhozottakkal.
A delnő úgy beszélt a gömbölyü lámpa üvegéhez, mintha az egy világító lélek volna, mely szavait megérti. Talán sok álmatlan éjfélen át szokott ő e néma világgal beszélgetni; máskor némán, most önfeledtében hangosan.
A közben a lámpa lángját mindig feljebb csavarta, hogy üveghengerén át már égő veres füsttel lobogott az túl. Mégsem volt neki elég fényes. Egyszer aztán szétpattant az ízzó üveg, szerteszét rugva forró cserepeit.
Alfonsine felrettent.
A szétpattant üveg is gyászt jelent. Valaki meghalt, a kiről épen gondolkoztak. Mi ereje van a testetlen léleknek, hogy az, mikor már megszünt egy egész emberalakot fejjel az ég felé egyenesen tartani, még képes legyen egy üveget végerejével szétszakítani? Babona! azt mondják a tudósok. Pedig azt már kitalálták, hogy az «f» hang kettős keresztet rajzol egy porral hintett üvegtáblára, a «d» hang kettős kört alakít rajta, s a kétszer vonalzott «c» hang szétrepeszti az üvegpalaczkot. Hanem a lélek testentúli hatalma – az babona.
A két apácza visszajött Plankenhorstné szobájából. A hystericus görcsökbe esett hölgyet lefektették, s rábizták a cselédekre.
Soror Remigia – szokásból – vigasztalni iparkodott Alfonsinét.
– Forduljon ön az ég irgalmához. Az Isten meg fogja önt vigasztalni.
Alfonsine egy dæmon vad tekintetével felelt vissza:
– Én nem beszélek többé az Istennel. Én nem imádkozom többé soha.
A kegyes hölgy áhitatosan tevé össze kezeit s engesztelni akarta.
– Az égre és minden szenteire! Bárónő, gondoljon rá, hogy ön keresztyén.
– Én nem vagyok többé keresztyén!
– Gondolja meg, hogy ön nő.
– Én nem vagyok többé nő! Az vagyok, a mi önök: apácza. S ha kellett a sorsnak, hogy legyenek teremtések a földön, a kik azért szüntek meg nők lenni, hogy imádkozhassanak, legyenek hát olyanok is, a kik azért vannak teremtve, hogy átkozódjanak! – És még rosszabbat is tesznek.
Soror Remigia ijedten szedte föl a köpönyegét, hogy meneküljön e vétkes hangok elől, miket meghallani botránkozás, megérteni bűnrészesség a kárhozatban.
Pedig ő értette azokat.
Az apácza némán inte Edithnek, hogy kövesse őket.
Alfonsine azonban útját állta a leánynak, s hevesen megragadá kezét.
– Nem fog többé visszamenni a kolostorba. Itthon marad!
A jámbor apácza nem mert ellenmondani. A hogy tetszik! Örült, hogy társnéjával együtt ép testtel elmenekülhetett e furia gőzköréből, mely terhes volt a blasphemiától.
Edith pedig remegve oldá le kalapját, s rakta le felöltönyeit magáról.
Alfonsine odaállt eléje, mikor mindenki magukra hagyta.
– Tudod-e, miért tartottalak itthon?
– Nem tudom.
– Nézz a szemembe jól. Mit látsz abban?
– Sötétséget, felelt Edith.
És jól mondta; a pokol örvénye nem lehet sötétebb, mint Alfonsine két szép fekete szemének mélysége volt.
– Hanem ez a sötétség él, és tele van alakokkal. Te is közöttük vagy. – Megölte az, a kit te szeretsz, azt, a kit én szerettem! – Megölöm én azt, a kit te szeretsz!
Mintha megmérgezett tőr lett volna összeszorított öklében, oly fenyegető mozdulattal mondta e szókat.
– Megölöm! Eléri őt a kezem, ha egy világ áll is közöttünk; eléri, ha egyikünk az égben, másikunk a pokolban lesz is! Nem gondolkozom sem éjjel, sem nappal egyébről, mint arról, hogy hogyan ölhessem meg? Akarom, hogy olyan nyomorult légy, mint én. Akarom, hogy tudd meg, milyen nyomorult vagyok én? – Akkor aztán gondolkozzál rajta, hogy mikor fogsz engem utólérni? Az egész világon egyetlen egy ember volt, a kit szerettem szívvel, szenvedélylyel, bűnömmel: egyetlen ember, a ki csinálhatott belőlem nőt, angyalt, vagy hetærát: de mindig boldogot. Azt egy Baradlay megölte. Még egy másik ember volt a világon, ki, ha nem tehetett is boldoggá, de tehetett volna nővé, adhatott volna nevet, megszabadíthatott volna enmagamtól; azt az eljegyzés napján, a világ gúnyhahotájára elrablá tőlem egy Baradlay nő. Engem azok orozva megöltek, élve eltemettek, halva meggyaláztak, elkárhozva feltámasztottak: – én ördögük fogok nekik lenni. Megölöm őket mind! Kiirtom férfiát, asszonyát az egész családnak; és az lesz a legboldogtalanabb közöttük, a kit élve hagyok, hogy a többit felemlegesse! Az, a mit te a szememben sötétségnek láttál, az a sötétség már az én lelkem előtt meg van népesülve. Az egész jövendő jár-kel s tolakodik benne. Nem vagyok őrült, ne hidd. A mit megigértem, kezemben tartom. A fejeiket. A hogy engem megajándékoztak a kedvesem fejével: úgy foglak én is téged megajándékozni az övével. – Egész terv van erről a fejemben. Olyan ép egész terv, mint a megkristályosodott sötétség. – Megölöm, szerencsétlenné teszem őket. – Ezért marasztottalak ide haza. Hogy minden éjjel, mikor aludni mégy, minden reggel, mikor fölébredsz, ezt sughassam a füledbe: «megölöm a kedvesedet». Hogy láthassalak olyan nyomorultnak, mint a milyen magam lettem. Lettem te általad, lettem a tied által. Légy te én általam. Hogy lásd bennem magadat, és essél kétségbe, mikor magadra ismersz bennem, míg megbolondulunk mind a ketten s rugdaljuk lábainkkal egymás szeretőinek koponyáit, mint két játéktekét.
A hölgy arczczal a pamlagra veté magát és ott maradt fekve.
Edith reszketve hallgatá végig e medeai dühöngést, mely tépett gyermektagokkal jelöli boszorkányröptét; nem megtorolni, de fogalmával utólérni sem birta e dæmoni kitörést; midőn látta, hogy Alfonsine elcsöndesül és fekve marad, nesztelenül elhagyta a szobát: hátravonult a nőcselédekhez; azok lefektették hajdani kis szobájában, ismert egyszerű ágyába, vánkost melegítettek lábára, hogy ne fázzék, s magára hagyták, hogy aludjék.
És Edithnek úgy tetszett, mintha a sötétségnek csakugyan alakjai volnának, a mik élnek és mozognak, feketék a feketében, s mintha egy azok közül, melynek arcza még az éjszakán, még a poklon, még a vakságon is keresztül sötétlik, s az által lesz láthatóvá, hideg lehelletével ezt sugná fekhelye fölött:
«Megölöm őket mind».