Ez is históriai személy. Nem mondom meg, hol lakik? mindenki ismeri.
Egyike a kiveszőfélben lévő őslényeknek, kiket az újabb kor nem reproducal. Se nem a vulcanicus, se nem a neptunicus kor szülötte; hanem inkább a bachicus koré, értve az etymologiai gyök alatt nem Bachot, az accisák behozóját, hanem Bacchust, a borok istenét.
Élő megtestesülése a boldog jelmondatnak: «extra Hungariam non est vita; si est vita, non est ita».
Lakása ott van abban a faluban, ahol 1849 végén arra a kérdésre: járt-e itt ellenség? azt felelték: itt nem, de a szomszédban járt mind a három: a német is, a muszka is, a magyar is. Mind ellenség!
Az ősi lakot még a nagyapja építette Mindenváró Ádám úrnak, s azóta egy téglát nem ragasztottak ahoz. Földszinti volt; a lépcsőjárás nagy kényelmetlenség. A teteje zsindelylyel fedve s a zsindelyen fölül még nádtetőzet; nem azon czélból, hogy a zsindely meg legyen óva, hanem avégett, hogy télen át a szőllő s némely eltett gyümölcs szépen megmarad a meleg tetőzet alatt. A ház alatt a pincze, hármas osztálylyal: külön a bornak, a zöldségnek, külön a jégveremnek. A keleti és nyugoti oldalon oszlopos tornáczok, bőrpamlagokkal, mikben válogatni lehet, a szerint, a hogy a szél fú. Az egész házban legnagyobb a konyha.
Ilyen konyhát a mostani takarék-tűzhelyes korszakban ritka helyen találni már, nagy nyitott tűzhelyével, melyen felül is ég tűz, alól is ég tűz; felül főznek, alul kalácsot sütnek. A pattogó hasábok közül emelkedik ki a sok-horgú vaskutya, az tartja az egyik végét a nyársnak, a mire felhúzva forog a piruló kanpulyka, keresztülütve a nyílforma lúdlelkével; a forgató gépet egy béresgyerek helyettesíti. A tűz körül rotyogó fazekak, félig letakarva mázos cserépfedőkkel.
A lángtól félrevonva egy háromszög, vaslábakon, azon egy lapos cserépedény, az betakarva pléhfedővel, teteje megrakva parázszsal, abban a cserépedényben bizonyosan a társa sül annak a rétesnek, a mit ott a nagy kihúzott asztalon most nyujtanak vékonyra, két leány két felül egy ökölnyi tésztát olyan szélesre elnyújtva, mint maga az abrosz, hogy azt egy római Messalina, mint tunica vitreát, lepelnek fölvehetné, Lapponiában pedig ablakokat csinálhatnának belőle. Azt pedig Magyarországon meghintik tejfellel, mandulával, mazsola-szőllővel, aztán összecsavargatják, spanyol inquisitori raffineriávai lassú tűzön megpirítják, s szánakoznak a barbár népeken, a kik ezt nem ismerik.
Más fehérnép ez alatt a tűzhely alatti kemencze agyag tévőjét rakja körül a kihúzott parázszsal, ott benn magasra kelt kalácsok sülnek; meg másik görbe késsel gömbölyü fatálon apróz valami húst, a minek bátyját már befojtogatták káposztalevélbe, s az már kibeszéli, milyen idő van ott a fazékban? nagyokat pöffenve a cserépfedő alól, míg emez még kolbásznemű transfiguratióra vár. Valami hasznavehetetlen ficzkó a konyhaajtóban nagy lomhán tör nagy vassulyokkal, nagy vasmozsárban valamit, alkalmasint borsot, mert nagyon fintorgatja tőle a pofáját. Egy vánnyadt szobalány rézsodrony virgácscsal castigál egy czinmedenczében hófehér tojáshabot, a miből felfujt lesz, czukros levegő. Maga a főszakácsné pedig mindenütt sürög-forog, vezényli a konczertet; megöntözi zsirral a piruló pulykát, mi alátett serpenyőbe csorog vissza; meghinti a rétes-tésztát elébb a szárazzal, azután a fluidummal; belekóstol a forró ételekbe fa főzőkanállal, megitéli, mi kell még beléjük? s parancsol bors és sótartóval, paprikás döbözzel, szerecsendióval; megnyittatja a kemenczét, megvizsgálja a piruló kalácsokat; ellenőrzi a rétest; beleszurkál a lapátvégű villával a sistergő hurkafélébe; válogat a mindenféle czifra réz, bádog, fa műszerek között, gyakorlatba véve fánk-metszőt, derelye-sarkantyut, czifra paczalvágót, molnárostya-sütőt; dolgot ád a tepsinek, üstnek, vaskondérnak, tanítja spékelni a szobaleányt, üldözi tormareszeléshez a visszafelelgető kuktát; s bevezeti kegyesen a dorongosfánk-forgatás titkaiba a hajdúnét. Közbe pedig levesbe való tésztát metél roppant öreg késsel, oly finomra mint a czérnaszál s oly sebesen mint a gőzgép. Az ember bámulja, hogy nem vágja oda a körmét? Néha a hajdú is megjelenik, kinek az a kötelessége, hogy bort hozzon; a pecsenye-mártáshoz vereset, a habléhez fehéret, s a sülteket művészien feltranchirozza.
Talán vendégeket várnak a háznál?
Meglehet, hogy jön valaki. Tizet lehet egyre fogadni, hogy a jó asztal megtiszteletlen nem marad; azonban, ha nem jön is senki, nem vész kárba az, a mi jó. Mindenváró úr és életpárja jó étvágygyal vannak megáldva. Meg a tisztelendő úr is bizonyos. A jó asztal szégyent sohasem vall. Igy megy az itt mindennap!
Azután miért is ne menne? Az embernek az a magáé, a mit megeszik. A többi mind csak illusio. – «Étel, ital, álom. Boldogít e három.» Ez is régi aranymondat. A jó evés a legjobb mulatság; a jó étvágy a reménynek legboldogítóbb faja, s a jóllakott gyomor a legnyugtatóbb emléke egy bevégzett jó cselekedetnek. A megrakott asztal az egyedüli látvány, mit az emberektől irigyelhetnek az angyalok, kik mint tudva van, soha sem esznek. Még dicsőség is van benne. A ki jó asztalt tart, ki másokat is szivesen lát, és maga is jól hozzá lát, mindenki azt mondja róla, hogy derék ember, kedves ember, affábilis, respektábilis ember.
Maga és felesége gömbölyű, arczaik ragyognak; mindenki tudja, hogy boldog családi életet élnek. Magukon kívül senkire sincsen gondjuk. Mikor Tallérossy Zebulon sóhajtozva emlegeti, hogy hány leányát nem tudja férjhez adni, Mindenváróné asszonyság gondolja magában: de jó, hogy leányom nincsen! Mikor Szalmás uram agyarkodik a csavargó gézengúz fiára, ki megint elszökött az iskolából, Ádám úr arcza ragyog a gondolattól: de jó, hogy fiam nincs!
Semmire gondjuk nincsen. Csupán a jól evésre. Ahoz pedig itt van helyben minden.
Legszebb buzájuk terem, saját patak-malmuk megőrli. Maguké a regale, a mészárszék, ott is az ő marhájukat vágják, a baromfit megtermi az udvar. Zöldséget, gyümölcsöt ontanak a kertek; gazdag föld, még öntözni sem kell. Bort ád a szőlőhegy, finom szilvapálinkát a szilvás; a savanyúvíz ott fakad a hegy tövében. A kondát felneveli a bükkerdő ingyen, még vad pecsenyét is ad, csak ki kell fáradni az őzért. Az senkié; mindenkié; az országé. A termés mindig több, mint a mennyire szükség van. Még harmadévi buza is van a magtárban, s három évi gyapjú hever a padlásokon. Mindíg pénzt ér az. Pénzre pedig szükség nincsen soha. Mire kellene az? Czifraságra? Az asszonyság nem szeret öltözködni, mert azt a termete meg nem sziveli; Ádám úr pedig épen nem türhet magán más ruhát, mint a mibe már jól beleviselte magát, más karszéket mint a mit már jól kiült magának. Utazni sehova sem szoktak; nincs az a kényelem sehol, a mi otthon. Kártyázni szokott Ádám úr a tisztelendővel; de csak krétára, minek volna egymás pénzét elnyerni? Aztán mit is csinálna e pénzzel? Ha megtudnák, hogy pénzt tart otthon, még kirabolnák érte; így pedig jöhet Sobri, a mikor akar, még az ajtót sem találja zárva; enni inni kap, a mennyi tetszik; de pénzt nem talál varázs pálczával sem. Kölcsön sem volna érdemes a pénzt adni, mert a kamatot nem fizetné az adós; perlekedni pedig egészségtelen dolog.
Közügy, ország dolga, vármegyei história, Ádám urat nem érdekli.
«Bolondság! ugyan minek törik olyan nagyon magukat az emberek? Azért a kis hivatalért? Nem minden ember jobban megélhetne, ha otthon maradna gazdálkodni, mint hogy egész életében a várost járja?»
A gazdálkodása Ádám úrnak pedig abból állt, hogy megnézte a vetést, mikor zöld volt, megnézte, mikor sárga volt; s meglőtte benne a fürjet, ha kapóra jött.
Neki nem kellett hivatal soha; nem szerette, ha azt kivánták tőle, hogy ő parancsoljon valakinek; azt pedig, hogy neki parancsoljon más, épen nem szerette.
Miatta lehetett a járásnak rossz szolgabirája, ő nem pörlekedett előtte; lehetett a megyének adminisztratora, vagy főispánja: ő nem ütött pártot sem ellene, sem mellette, lehetett az országnak dicasterialis kormánya, vagy felelős ministeriuma, az az ő concoctióját semmiképen nem zavarta.
Nem szokott vitatkozni senkivel. Ha a vendégei különböző nézetek mellett az ő asztalánál vitába keveredtek, azt mondta nekik: ne bolondozzatok, urak, úgy is rövid az élet; inkább igyatok.
Ujságot egyáltalában nem hordatott. Azt mondta, hogy nem lehet megérteni, olyan czifra stilusban irnak, s azon felül oly érthetetlen dolgokról, a mikhez neki semmi köze.
Az új korszak vívmányait észre sem vette. Se nem vesztett, se nem nyert velük. Nem voltak jobbágyai.
Mikor aztán kiütött a belháború, azt mondta rá: «bolondság! minek öljük egymást? úgy is kevesen vagyunk.»
Hogy valamikép érdekelve lehessen ebben a háborúban, azt nem találta sehogy indikálva. Faluja be volt ékelve egy völgybe, melyhez félnapi járással lehetett jutni igen rossz útakon, vagy pedig két hegyháton keresztül, elátkozott hegyi ösvényeken; ő nem eshetik útjába semmiféle hadviselő félnek. Helyébe pedig ugyan nem fog menni egyiknek sem; miatta ugyan dobolhatnak, trombitálhatnak köröskörül az egész országban. Ő nem hall abból semmit. Hogy lesz a végkimenetele a tusának? azzal sem gondol. Majd kibékülnek, a kik összevesztek, elébb-utóbb; ha pedig ki nem békülnek, ők lássák, hogy mire mennek vele? Az ember a délutáni álmát csak nem ronthatja el azért, hogy e fölött szomorkodjék!
Egy zord téli napon, mikor már csakugyan nem várna vendéget az ember, egy viaszkos vászonfedelű szekér hajtat be Mindenváró úr nyitott kapuján, s annak egyik leffentyűje alól, háttal kifelé mászva, előbujik Tallérossy Zebulon barátunk.
A háznál régi jó ismerős: úr és asszonyság szivesen látta az érkezőt. Ez aztán a kedves vendég, a ki ilyenkor jő! A házi asszony alig leli helyét. Zebulon komája. Valamennyi leányának mind ő a keresztanyja.
– Hozta Isten, kedves komám uram! Ugyan minek köszönjük ezt a mostani szerencsét?
– Hát csak elgyüttem meglátogatni kedves komámasszonyt, ha ki nem veri engem innen.
Az asszonyság meg akart felelni a nagy mondásra.
– Akkor itt nyaral, komám uram.
– No hát itt nyaralok komámasszony.
– No hát fogja szavamon.
– Kezet rá!
– Itt a kezem.
– Eb, a ki meg nem állja.
– No csak, ha kergeti, se megyek el innen az idén. A mit mondtam, megmondtam.
– No asszony, elég volt a tréfából, szólt bele Ádám úr, most pedig láss komoly dolog után. Komám útról jön, megfázott; hol a silvorium? aztán láss hozzá, hogy jókor legyen az ebéd.
Az asszonyság sietett rendeleteket adni a cselédségnek; alig húzta ki a szobából a lábát, midőn Zebulon mosolygó arcza torzonborz komolyságra vált; félve tekintett körül, aztán megfogta Ádám úr gallérját, mintha attól félne, hogy az elesik ijedtében, és suttogva mondta neki:
– Jaj, bár tréfa volna, kedves barátocskám; de nem akartam beszélni coram foemina; én csakugyan itt maradok, a míg csak maradhatok.
Ádám úr csak meg sem ijedt Zebulon titokteljes arczkifejezésétől.
– Vigem van! Meg vagyok lüve! magyarázá Zebulon tovább a dolgot; oda van nekem.
– De hát mi bajod, öreg?
Zebulon szája elé tette a kezét.
– Üldözi engemet nímet.
– Csak az a baj? Csigavér! Azt hittem, megégtél. Hát miért üldöz?
– Hja barátocskám, nagy dolgot cselekedtem. Én vezettem hadsereget kassai ütközetben. No – nem előrül vezettem, csak hátulról vezettem. Mégis majd meglütek. Egy éjjel mindig lütek utánam. Soha iletemben nem hittem, hogy olyan vadászaton legyek, a hol én leszek nyul. Elfogták tülem bundát, elfogták szekeret: nem megmenekültem egyebet magammal, mint éjjeli papucsot. Még csak lilegzetet venni sem nem megálltam hazáig. Gondoltam, no most már itthon vagyok. Szipen otthon! A mint belípek udvarra, szalad elejbem Karika leányom, és kitaszigal szilvasba. Az Istenirt, apuska, hol jársz itt? Ipen most vannak itten svalizsirek, keresik tigedet; ha megfogják, megölik, megvasalják, szalagy innen! Utczú neki! Nekem se kelete több! Vesd el magad. Kaptam nyakamba tarisznyát; ugrotam keresztül saját tulajdon kerítésemen. Szaladtam erdőbe, elbujtam kemenczibe; ot meglapultam, míg Karika utánam küldi szekeret; – ot kipemet bemazoltam elib mészszel fehirre – azután korommal feketire, hogy rám ne ismerjenek. Három nap ki nem tutam szakalombul mosnyi fehiret, feketit: olyan voltam, mint ördög.
Ádám úr az oldalait fogta a tenyerivel, úgy kaczagott a szomorú történeten.
Mikor az asszonyság az ó-szilvoriummal s a friss puha kalácscsal visszajött, azt hitte, hogy valami jó adomákat mond Zebulon koma, azon nevetnek.
– Mi az a jó? Nekem is adjanak belőle.
– Ejh, nem asszonynak való ezt hallani! utasítá el Ádám úr; pajkos dolgokat beszél Zebulon koma.
– Ejh, mindig is olyan dolgokat beszéltek ti férfiak egymás között, mikor magatokra maradtok, pirongatá őket a szemérmes úrhölgy.
Sietett aztán őket magukra hagyni, nehogy valami csintalanság az ő füleit is megüsse.
– De szomorú dolog ez, kedves barátocskám, folytatá Zebulon; hallgasd tovább csak.
– Elébb igyunk egyet ebből a jó szilvoriumból. Ez jó búfelejtő. Nincs ennél jobb a világon.
Zebulonnak nem kellett nagy biztatás; hanem azért tudta ő a kalácscsal teletömött száján keresztül is folytatni a szomorú történetet.
– Elfutotam még azon ijczaka szekiren ismerős barátomhoz szomszid faluba. Ot alig megpihentem, ram találta cserepár. Baratom hirtelen elbújtata engemet pinczébe. Ot voltam két nap, két ijczaka befenekelve huszonnégy akós hordóba. Csak úgy adogattak be nekem itelt, italt Spundlochon, míg cserepár nem mente odább.
S még azt prætendálta Zebulon, hogy Ádám komája hanyatt ne vesse magát kaczagtában a pamlagon, mikor ezt keservesen előadja.
– De nem nevetni való ez, kedves baratocskám, csak meggondold: kétszer huszonnigy oraig ülnyi hordoba és rettegnyi: jaj, ha csapra ütnek!
Ennek a körülménynek meggondolása még kevésbbé volt képes Ádám úr kedélyét a tárgyhoz mért komolyságra hangolni.
– Gyere öreg, gyújtsunk rá, így majd sokkal könnyebben megy a discursus. Fain jó verpeléti van a döbözben.
S azzal bedugta a saját száját és a vendégeét is egy finom meggyfa-pipaszár ludtoll-szopókájával, melynek másik vége selmeczi dohány-égetőcserep-katlanba szolgált: vulgo pipa.
Zebulon úr foga közé vette a klarinétot, melyből hang helyett füstöt eregetnek, meggyújtotta a gyertyánál a fidibust, mit az ott heverő Calepinusból hasított ki recenter, s aztán az égő fidibust a pipaszárán szétverve, nagy füstgomolyt fujt a fellegekbe, s felhúzott félszemöldökével utána pillantva, nagy keservesen folytatá:
– Hordóba laknyi még csak hagyján. A csak tréfa. Diogenes izs megtette aztat. De mi következte aztán. Baratom, ki elbujtatott nekem, mikor elmentek tüle cserepárok, aszondot: baratom Zebulon, te it nem maradhatod magadat: magamra is hozod szerencsitlensiget; neked kell magadat kiadnyi incognito, hogy rad ne talajanak. Magam izs jobb szeretem aztat. Inkabb incognito szabadon, mind hordoba pleno titulo. Hat akor felöltöztette engemet napszamos ruhába, is elvite hat mérföldnyire pálinkafőző arendashoz, a hun beszegődtette engem napszamosnak. No mar it csak jó lesz; mert senki se nem ismerheti ram. Jól van. Is én hordtam regel nigy oratul este hét oraig moslikos rocskát, is etetem göbölyöket, is targonczáztam malatat, is jartam nyakig disznosagban, mint valami diszno, hogy utoljara magam izs azt hitem, hogy vagyok diszno.
Ádám úr összeharapdálta pipája szopókáját kínjában; nagyon nevethetnéke volt, de félt, hogy Zebulon megharagszik; hát inkább elfordította a fejét.
– De mar ki nem altam tovab napszamos iletet. Eszembe jutota, hogy elgyüvök ide te hozad. De hogyan? Mikor mesze van. Mindenüt nímet! Hat eczer oda vetödi magat derik becsületes zsido kocsmáros egy lovas szekeren; vele van öreg zsidóval tizenkilenczedik leanyat szoptatott felesig. Annak felfedeztem qui pro quot. Igirtem neki mindent; azon felül öt forintot, ha nimeten keresztül szökteti engem te hozzádig. Aszonta, bizzam csak rá. Másnap felpakolta szekerire, is elszökte velem moslikgyarbul. Aszonta, ne filjek semmit. De meg is csak filtem. Utoljára zsidó asszony megszanta nekem. Ram ata ruhajat, felöltöztete zsido asszonynak, szipen; is mikor gyűte rank szemközt svalizsér, cserepar, oda ata kis zsido gyereket ölembe, hogy szoptasam keblemen; hogy meglegyen illusio. Igy kijaczotam nimetet.
De már nem volt semmi földi hatalom, mely Ádám úr száját meg tudta volna őrizni, hogy a pipa ki ne hulljon belőle, s behemóthi kaczagásra ne nyiljanak szét torkának minden aperturái.
– Jaj, de nagy bolond vagy te Zebulon! Mintha látnálak, hogy szorongattad anyai kebledhez azt a kis zsidó gyereket! úhhahaha! Ne beszélj már több szomorú történetet, mert kidül az oldalom a röhögéstül.
Utóbb még magára Zebulonra is elragadt házi gazdájának derültsége.
– No de most már jó helyen vagy koma! vigasztalá őt Ádám úr. Itt ellehetsz az itéletnapig; itt tudom, hogy nem keres senki; mert ez a falu, a hol én lakom, még a mappára sincs feltéve.
– Igazán? kapott ezen a szón Zebulon.
– Ucscse mondom. Csak azért vettem egyszer mappát, hogy megbizonyodjam felőle, hogy az én falumat még a mappa-csináló sem ismerte.
Mindjárt elő is kereste Ádám úr valahonnan a máglyára itélt könyvek közül, mik lassú fidibushalállal enyésznek el csendesen, azt a sok rétbe hajtogatott térképet, melyet kiterítvén az asztalra, nagy kereséssel rátalált benne a megye székvárosára.
– No látod: itt a város, itt a szomszéd falu, itt a másik falu, itt a harmadik falu; ez a két szőrös hernyóforma, ez a két hegy; ez a kis kukacz-forma, ez a patak; hanem a falu ki van felejtve belőle. Mink nem vagyunk sehol.
Ádám úr nagy önérzettel csapott a térképre. Nagyszerű öntudat, oly faluban lakhatni, a minek a létezéséről a térkép nem ad tanuságot.
– Jaj, bárcsak a nimetnek is ilyen mappája volna, sóhajta Zebulon.
– Ilyen van! biztosítá őt Ádám úr némi indignátióval a fölött, hogy Zebulon elég együgyű azt képzelhetni, hogy egyik mappa nem olyan, mint a másik.
Miután már Zebulon rajta feküdt a mappán, elkezde róla magyarázgatni komájának.
– No nizzed. Itt voltam táborban. Innen felszaladtam ide. Onnan leszaladtam amoda. Nagyot kanyarodtam erre. Itten egy vargabötüt csinyaltam fölfele. Ugy kerültem fel idaig.
Furcsa czikczak-utazás volt biz az.
Ádám úr mégis kiváncsi volt egyre-másra.
– Hát aztán egészen szélyel verték a magyar sereget?
– Nem szilyel; de szerteszilyel. A kinek lova volt, az elfuthatott. De a ki gyalog maradt, azt utolirtek. Olyan ágyukkal lütte Schlik, hogy engem csak hangja ütötte hátba ágyúnak, s elől az órám üvegje eltörte ütistül. De nem tréfa az kirlek!
– De hátha még másutt is van magyar sereg, a melyik megint felülkerekedik? szólt Ádám úr, új pipára töltve.
– Deiszen, ha van is, elment annak kedve hadakozástól. Veheti példát magának mi cladesünkből. Arul neked, kedves baratom, nincsen fogalma: micsoda erővel gyünnek ellenünk? Minden nimetnek két akora lova van, mint mi nekünk; minden katonának az eleje vas, a hátulya vas, a közepe nimet. Az ágyujanak a hangja harom olyan messzire elmegy, mint maga a golyobis. Aztán mennyien vannak? sokan! Nekem egisz iletemre elig lenne az a pinz, a mit csak egy nap verpflegscomissaer katonaknak elfelejt kifizetni. Osztán milyen generalisaik vannak! a ki minket megverte, csak félszemivel nézi, másikat beköti. Hát még ha olyat küldenek ránk, a ki mind a két szemit kinyitja! Aj, vigünk van nekünk örökre. Jojczakat! Servus. Agyiő.
Ádám úr vállat vont.
– Hát hisz arról ki tehet? Majd csak elmulik ez is.
– Elmulik, elmulik. De hát én hova mulok?
– Mondtam már. Itt maradsz nálam az itélet-napig.
– Igen izs! A haditörvinszéki itélet-napig.
Ádám úr mosolyra csucsorított ajkkal szítta meg pipaszopókáját.
– Bagatell dolog. Hiszen nem tettél te semmit.
– Az igaz; de ott voltam mindenütt.
– Eltagadod. Én adok néked bizonyítványt, hogy itt voltál nálam az egész idő alatt; betegen feküdtél.
– Nem ír semmit! ott van kinevezés Közlönybe! Ott van számadás kezükbe. Látnak belüle, hogy én voltam totum fac! s úgy elitilnek, jobban se kel.
– Megappelláljuk!
– Van is hova pokolba! Nincs ott septemviralis tábla.
– Már mind hiába. Azért előre csak fel nem akasztjuk magunkat.
– Hiszen én nem teszem azt meg magamnak; de attul filek, hogy más teszi azt meg nekem. Az most hamar megy barátom!
Már erre nem tudott neki Ádám úr más vigasztalást mondani, mint azt, hogy «oda is ember kell».
– De én szeretnim nem lenni olyan ember, aki oda kell! Azután nagy siránkozó hangon folytatá: Hiszen, ha úgy meg lehetne alkudni nimettel, hogy mennyit vállalok el büntetisbe; nem mondom, hogy úgy két-három esztendöcskét könnyü vasba, vagy akár anélkül, el nem fogadnám magamnak, kivált ha botot nem kell kapni.
Szegény Zebulon, úgy meg volt szontyolodva, hogy mint asylumra gondolt a Neugebäud udvarára, a hol olyan jól eshetik a biztos ellátás alatt levő raboknak a vizes lajtot a kuthoz vontatni, s nem rettegni többé az üldöztetéstől.
Oda volt a rettegéstől egészen, s nagy reszketőt sóhajtott, arra kérvén komája urát, engedje meg neki, hadd szegezze fel a pipázó szoba ajtajára azt a mappát, hogy onnan tanulmányozhassa folyton folyvást, merre lehet megszökni, ha szökni kell?
Ádám úr adott neki szeget, meg kalapácsot: hát szegezze ki a mappát az ajtóra.
Zebulon alig ütötte bele az első szeget az ajtóba, a mint azon tapasztalatra jött, hogy már ő akárkit indul el megütni, az őtet mind visszaüti, még az ajtó is. Valaki nyitotta azt kívülről, s jó, hogy be nem törte az orrát Zebulonnak.
Hanem az ijedtség csak azután következett, mikor meglátta azt a valakit, a ki az ajtón belép.
Szalmás uram volt az.
Mindenváró Ádám nem tartotta szükségesnek komáját eleve értesíteni a felől, hogy még egy vendég van a háznál. Az is a nyakát félti. Csakhogy Szalmás uram a hegynek másik oldaláról jön, a hol a magyar seregek táboroznak. Őtet azok kergették meg, mint az ellenfél megbizottját. És Szalmás ép oly rémülettel magyarázta el egy nappal elébb Ádám úrnak, hogy milyen vége van mindennek. A lázadók seregei úgy teremnek, mint a gomba; az ő fejének nincs már hol megpihenni, ha megkapják, mindjárt főbe lövik; pedig ő egy légynek sem vétett.
S most ez a két menekült férfiu egyszerre egy orrnyi távolságra állt egymással szemközt. Mind a kettő azt hitte, hogy a másik azért jött ide, hogy őtet itt elfogja.
A legutolsó találkozásuk óta úgy ismerték egymást, mint a kik választottak sorsuk dolgában. Egyik a jobbat, másik a balt; ők ellenségek lettek.
Tallérossy Zebulon világosan azt hitte, hogy az az ütés, melyet arczának promontoriumára kapott az ajtótól, szándékos orgyilkos merénylet volt Szalmás részéről; míg Szalmás ijedt arczulata azon balitéletet fejezte ki, hogy ez a Zebulon most azzal a kalapácscsal azért állt az ajtó mögé, hogy őt jól fejbe üsse.
Ádám úr pedig semmit sem akart észrevenni e kettős ijedelemből. Nagy vendéglátó barátsággal invitálta Szalmást a pálinkához.
– No öcsém, Szalmás! Tartson velünk. Egy kis jó papramorgót ebben a csúnya időben.
Szalmás az asztal felé oldalgott; de addig csak nem mert a liquorral töltött kupiczához nyulni, míg azt nem látta, hogy Zebulon leteszi a kezéből a kalapácsot. Hanem azért mégis, a mint a szilvalét kihörpölte, a szeme a pohár karimáján keresztül folyvást a Zebulon mozdulatait leste nagy gyanakodva.
Zebulon nem szegezte már a mappát az ajtóra: inkább oda terítette az asztalra. Szalmás láttára valami csodás átalakulás történt vele: féltében vitéz lett.
Mintha legkisebbet sem törődnék ez új ismerős megjelenésével, ott vette fel a discursus fonalát, a hol elhagyta. Csakhogy most a csúnya lamentálás helyett elkezdett még csúnyábbul blaguirozni. Henczegett, mint egy haza szabadult obsitos:
– Hjá, bizony kedves barátom, a hogy mondtam; most már fordult a koczka; kik voltunk alól, vagyunk felül. Hortobágyon áll kétszázharminczhatezer kilenczszáz emberünk; harminczháromezer lovas; nyolczszázötven ágyúval; mikor az kigyün, csak úgy fog Windischgrætzet lesöpörni mappárul. Volt, nincs.
Szalmás leült az ablakzsámolyra s ott oly kicsinynyé húzta magát össze, a milyenné csak lehetett. Dehogy szólt volna valamit.
Zebulont elragadta az első siker.
– Huszonhatezer fogoly van már ellensigtől mieink keziben: közötte háromszáz stabalis tiszt, közötte tizennyolcz generalis. Megmondta magyar fővezér, ha egynek mi közülünk, olyan úrnak, mint én, az ellensig csak egy hajaszálát meggörbíti: azért kétszeresen fog revanzsot csinálni.
Ezt Ádám úr világosabban akarta detailliroztatni.
– Már hogyan, Zebulon? Minden hajad száláért két fogoly generalisnak huzatja ki egy hajaszálát, vagy egy generalisnak kettőt?
– Az úgy van, folytatá Zebulon, folyvást vad szemeket vetve az ablak felé. Az én minden hajam szála assecurálva van, duplán. Ki ahoz hozzá merne nyulni, hetediziglen minden familiája lófarkára köttetik.
– Akkor nem szeretnék borbélyod lenni, mondá Ádám úr.
De Szalmás uram nem szólt semmit. Az meg volt némulva.
Zebulont pedig épen az ejté kétségbe, hogy miért nem szólal meg ez az ember? Ez valami rosszban töri a fejét!
Csak azért mondott olyan nagyokat, hogy majd arra csak tesz valami ellenvetést; nem az; ellenmondás nélkül fogadta Zebulon adatait.
Egyenesen hozzá beszélni nem akart Zebulon. Ez annyit tett volna, hogy: «prodit metum». Neki mutatnia sem szabad azt, hogy ez az ember ő rá nézve valaki. Obscursus ficzkó! Egy falusi nótárius, korteskolompos, hát aztán? Ha itt van, itt van. Ha köszön, szervusz neki.
Pedig úgy félt tőle, mint a sárkánytól.
E félelem hadvezetővé tette; oda bökdösött az újjával a kiterített mappára s magyarázta rajta a pontokat.
– Itt állunk hatvanezren, itt állunk hetvenezren. Erre masirozik a gros, itten van a pivot. Innen debouchiroz az avantgarda, itt concentraltatik a reserva. Itt találkozik valamennyi!
A ki közbeszorul, az természetesen el van fogva.
Nem nézett utána senki. Jártathatta az újjait Zebulon a térképen tetszése szerint, a merre akarta.
Az ebédre hivó szózat félbeszakítá strategiai magyarázatait.
Hanem az úri asztalnál az a fátuma esett, hogy Szalmás épen átellenébe jutott, s neki folytonosan orra előtt kellett azt az embert látni, a kiről azt hiszi, hogy az ide azért jött, hogy őtet elfogja.
Zebulon nagyszerű volt az ebéd fölött.
Feladatul tűzte ki magának szomszédasszonyát, a házi úrnőt, alaposan felvilágosítani a mostani hadjárat mibenléte felől.
– A mint már a komámnak is mondtam, én most épen azért járok ezen a tájon, mert tízezer lovat kell vennem a hadsereg számára.
Az úrhölgy jó publicum volt, mindent elhitt.
– Az mind huszár alá kell?
– És ulános alá. Hat ezer lengyel gyütt át hozzánk, mind lovas; de lovat nem hozhatott magával, mert azt hegyen nem lehet keresztül hozni.
– Hát akkor sok pénze van komámnak.
No ez veszedelmes állítás. Itt az erdő közepén! Ezt meg kell czáfolni.
– Pénzt nem hordom magammal. Az nem szokás. Minden pénz itt van zsebemben – egy plajbász. Ezzel a plajbászszal utalványozhatom egy millio forintot. Arra nekem hatalmam van. Cassánál kifizetik. A kinek én egy irást adom nevemmel: az elmehet Konstantinápolyig.
Még nem is hazudott vele.
Hanem Szalmás lezárt nyelvét még ez a szó sem volt képes megoldani. Még evés közben is minden falat bekapása után bezárta a száját, úgy mammagott, nehogy Zebulon a szájába lásson.
– Akkor hát komám rettenetes nagy ember most, csodálkozék a háziasszony.
– Ohó! De micsoda ember vagyok én most? A hol vagyok, ott minden embernek parancsolok. A főispánok nekem csak hajduk, a miniszterek csak «te pajtás!» A hova bemegyek, meghuznak harangot, is fehirbe öltöztetett kisasszonyok szórják elejbem koszorukat, is tartanak üdvözlő beszédeket.
Semmi sem tanusítja Mindenváró Ádám úrnak, úgy egyfelől végtelen jószívű vendégszeretetét, valamint másfelől felülmulhatlan indolentiáját, mint annak a meggondolása, hogy ő mindezen bramarbasok alatt megállhatta, hogy meg ne kérdezze Zebulontól: hát a befenekelt hordóban kit etettek az akonán keresztül? s hát a kis zsidógyerek mit beszélt az úton?
Ádám úr evett és hallgatta Zebulont egy elmosolyodás nélkül.
A házi asszonyságot talán piquirozta az, hogy Zebulon egyszerre ilyen nagy úr lett, s még ő vele azt a tréfát űzi, hogy itt akar maradni a nyárig. Ilyen nagy ember, a kire minden órában szüksége van az országnak. Azért is tette tán azt az észrevételt, hogy «de hátha legyőzik a hadserget, s aztán egyszerre vége lesz a nagy uraságnak».
– Legyőzik? szólt Zebulon, széttekintgetve a levegőben s ott keresve azt a vakmerőt, a ki ezt tenni merné. De ki győzne le? S ha legyőzne valaki, itt van török, mingyárt segítségünkre gyün százhatvanezer emberrel; ott van anglus egész hadi flottával Dunatorkolatnál; onnan felgyün lapos hajókkal, kikből hajigálja bombát. Ha az nem elég, gyün talian; ha az sem elég, megindul Ledru Rolin Francziaországból háromszázezer emberrel, is mindent letipor. Mind az egész világ a mi részükön van. A muszka? Meg se meri moczczani magát barlangjában. Örül néki, ha nem bántunk őtet.
Ebéd vége felé már az egész európai coalitiót összeállította Zebulon.
Szalmás még arra is néma maradt.
Pedig azt is megmagyarázta Zebulon, hogy akkor aztán mi lesz a világból? A hű hazafiak hogy kapnak kitüntetéseket, magas rangot: az olyan árulók, incselkedők pedig, kik az ellenséggel czimboráztak, kik áskálódtak, leskelődtek, árulkodtak (mind ez éles oldalpillantásokkal Szalmásra), azok majd megkapják érdemlett jutalmukat, a mi rájok nézve nem lesz örvendetes.
Szalmás mindig csak hallgatott. Mindenváró Ádám pedig nem szólt.
A hallgatás és nem szólás két különböző dolog.
A hallgatás malitia, a nem szólás bonhomia.
Hogy csak egy példát hozzak fel rá: tessék összehasonlítani egy minisztert, a ki hallgat, mikor interpellálják, és egy képviselőt, a ki nem beszél, mikor rá kerül a szólás sorja.
Szalmás hallgatása jelenthette azt, hogy «kerülj csak a kezemre!» Míg Mindenváró nem szólásának az volt az értelme, hogy nem kell mindent minden embernek az órrára kötni.
Délután a pipatoriumban, s estve a vacsoránál még mindig folytatta Zebulon a gascogneadokat, anélkül, hogy ellenlábasát beleszólásra birta volna ingerelni.
Ádám urat mulattatta ez nagyon.
Jól megvacsorálván, aztán álomnak bocsáták egymást; Zebulon még a szobából kimenet is fenyegetődzött; úgy látszik, kissé kapatos volt; a hajdú vezette szobájáig s segített lehúzni a csizmáit, miket azonban Zebulon nem engedett neki kivinni suvikszolás végett; csak hagyja ottan. A hajdú aztán lefekteté, betakarva a jó meleg dunnával, melynek láttára az egyszeri angol traveller, ki először élvezé a magyar vendégszeretetet, azt mondá a lefektető inasnak: «ugyan kérem, küldje hamar azt a másik gentlemant is, a ki rajtam fog aludni, mert alhatnám». Azt hitte a dunnáról, a mivel betakarták, hogy az madrácz, a mire még egy másik úr fog feküdni, s hogy nálunk úgy alusznak rétegbe rakva; a ki legalul esik, azé a belle étage.
Reggel aztán kiderült, hogy miért nem engedte Zebulon a csizmáját éjszakára kivitetni.
A reggeli már régen készen volt, az asszonyság évelődött, hogy mégsem keltek fel a vendégei; de soká alusznak; a tejszín mind megrőkönyödik; Ádám úr is morgolódott, s türelmetlenségében három szelet sonkának járt a végére; utoljára beküldék a hajdut a vendég urak szobájába, hogy keltse fel őket, és mondja meg nekik, hogy már készen várja a reggeli.
A hajdú nagy meredt pofával jött vissza.
– Nincsenek azok a vendég urak sehol.
– Nincsenek sehol?
– Nincsenek azok. Még csak le sincs fekve az ágyuk.
De már ezt a csudát Ádám úrnak magának is helyszínelni kellett. Odament. A két vendégszoba egy folyosótól van elválasztva, egymással átellenben nyilt. Először is Zebulon szobájába ment be.
– Ahun van ni! Az ablak is nyitva, tevé észrevételét a hajdú.
Biz az tárva volt.
Az asztalon pedig volt egy levél plajbászszal irva. Azt Zebulon irta Ádám úrhoz.
Ádám úr ezt olvasá belőle:
«– Kedves baratom. Én itt egy éjjel sem maradok tovább. Ez a gyilkos Szalmás engem elakarja fogni; ki akarja fejemet szolgáltatni. Ismerek őtet! Veszem nyakamba erdőt. Isten megálgya tigedet, felesigedet. Én tartozok hazanak iletemel; szaladok.»
A biz elugrott.
Onnan az átelleni szobába nézett be Ádám úr. Ott is nyitva volt az ablak. Az asztalra volt valami irva krétával; hanem ismét le lett törülve, mintha megbánta volna a nyilatkozó, hogy irást hagyott maga után.
Semmi kétség, hogy Szalmás meg Zebulontól féltében menekült az ablakon át.
Ádám úr egyet csóvált a fején.
– Ezek biz elszöktették egymást. Pedig olyan jól mulattunk. – No majd jön más…
És ezzel be volt fejezve Ádám úr előtt ez a történet. Ő ugyan nem indult el a menekülteket nyomozni erdőn-bokron keresztül. Különben is ezóta hetedhét országon túl lehetnek.
De mi legyünk irgalmasabbak Zebulon iránt s nézzünk utána, hol szalad?
Éjnek éjszakáján sötétben, hidegben az erdőnek vette útját; követve egy barátságos hegyi patak útmutató folyását. Azt tudta régibb itt jártából, hogy a hol az a patak ered, ott van egy odvas fa, abban van egy szent kép, az némi részletes hitelben áll a környék előtt; ennélfogva ahhoz ismét egy gyalogút vezet a hegyek tulsó oldaláról, azt a gyalog utat könnyű lesz megtalálni.
Nagy bátorság volt Zebulontól éjjel sötétben, egyedül, fegyver, pálcza nélkül megindulni sétálni egy olyan rengeteg erdőben, a mely arról híres, hogy minden esztendőben levágják benne Ádám úrnak egy pár csikóját a farkasok.
De a félelem bátorrá tette. A nagyobb rémület a kisebbet elöli, mint a hogy a varrótűvel megszúrt ujj fájdalma elenyészik, ha forró vízbe dugják.
Szerencsésen rátalált a forrásra, nagyot ivott belőle a kalapja karimájából; megtalálta a szent képpel felékesített odvas fát is, arról ráakadt a hozzá vezető ösvényre, s aztán dicsérte magát, hogy mégis csak okos ember ő, milyen szépen el tudta intézni a menekülést oly világos veszedelemből.
A hold világított az útjára valami keveset, különben sokszor neki ment volna a fának.
Hajnal felé úgy kezdte tapasztalni, hogy nagyon meredekre visz fel az út, jó lenne botot vágni, a mire támaszkodjék. Kiválasztott egy sugár mogyoróhajtást, s azt tollkéssel lenyiszálta valahogy. Annak a segélyével aztán könnyebben mászott fel a hegytetőre.
Lefelé már szelidebb munka a ballagás. Itt már vállára vetette a botot, s a bot végére akasztotta az utitáskát.
Azután csak egy kicsit meg is virradt, s a mint a fák között a holdvilágot a napvilág kezdte felváltani, tünedezett Zebulon kebléből az üldöztetéstől való félelem, hogy helyt adjon a rögtön nyomába következő más fajta aggodalomnak, melyet az erdők elhagyatottságának ünnepélyes csendje szokott előidézni.
Ebben a nagy vadonban sok mindenféle állat lakhatik, a melynek a becsületérzésében nem egészen lehet bízni.
Eszébe jutott Kisfaludy Sándorból az a vers, a hol az álremetével szemközt jött egy farkas.
«S fogai közt fel a bércznek egy nagy halálfejet vitt.»
Már ennél borzasztóbb találkozást csakugyan nem lehet képzelni. Pedig a farkasok még most is foglalkoznak a craneologiával.
Ha jól emlékezik rá, még az is következik abban a versben, hogy a farkas ijedtében elejtette a koponyát, s az a remete lábához «a hegyen lekopogott».
Ez sem lehetett a legkellemesebb jó reggel kivánás!
Bárcsak már valami tisztásra vezetne ki ez az út.
Az a kivánsága is beteljesült. A hegyi út, a mint a tulsó oldalon leért a völgybe, egy másik út által lett keresztül szelve, mely a túlsó völgyből más kerülőn vezetett ki. A keresztútnál volt egy kis üres tér.
A mint Zebulon a maga útján kilép a gyepes irtványokra, a túlsó oldali bozótból egy rémkép bukkanik eléje.
Nem a farkas a halálfejjel, hanem egy ember a saját fejével. – Szalmás!
Egyszerre látják meg egymást mind a ketten.
A mohos pázsiton még lépteik hangja sem árúlhatta el őket egymás előtt.
Zebulon átlátta, hogy sorsát hiába akarja kikerülni: a fátumnak be kell teljesülni, nincs hova menekülnie többé. Ez az ember őtet megkerülte és most elfogja. És ő nála semmiféle fegyver sincs egyéb, mint egy tollkés, annak is beletörött a hegye még a multkor a profuntba, míg ellenfele bizonyosan el van látva pisztolyokkal. Zebulon, add meg magad!
Ezzel a resignatióval vevé a botot a válláról, leakasztva róla a tarisznyáját s elszánt lemondással lépett Szalmás felé, mintha mondaná: «itt a botom, nem védelmezem magamat».
Hanem a mint elkezdett feléje lépegetni, akkor vette észre, hogy hiszen az a Macbeth, s ő annak a Banquo-szelleme. – Antipodese szemeit elmeresztve, száját nyitva felejtve, a halálos ijedelem kifejezésével állt előtte, mint a kinek a lábai egyszerre gyökeret vertek a földbe.
Annak is pálcza és tarisznya volt a kezében.
Zebulon most értette meg egyszerre a dolgot.
A helyzet komikus volt és fatális.
– No – no Szalmás. Ne bolondozzunk egymással. Hiszen én nem akarom magát bántani; maga se ne bántsa engem. Maga azt hiszi, hogy én akarom elfogni magát; én meg azt hittem, hogy maga akarja elfogni engem. Én szaladok maga elől, maga szalad én elülem s megint csak összehoz bennünket bolondos út. Jobb lesz, hogy értsünk meg egymást.
Szalmás még most sem tudott szóhoz jutni. Nagyon megijeszthették valahol másutt. Csak az álla mozgott, mintha magának beszélne valamit.
– Tudja, Szalmás, kérlelé őt Zebulon, a mit tegnap mondtam Ádámnál, az csak mind tréfa volt. Nem kell elhinni. Nem bántok én senkit; csak engem hagyjanak békit. Minek is bántanánk egymást mink ketten, régi jó ismerősök? Maga is jó ember, én is jó ember vagyok. Inkább legyünk egymásnak barátsággal. Maga oda át van «azoknál», én meg ide át vagyok «ezeknél». Ha magának valami baja talál lenni ezeknél, én segíthetek a maga baján. Ha pedig engem éri valami veszedelem azoknál, maga segíthet én rajtam. Jó, ha az embernek jó barátjai vannak mindenütt. Isten tudja, hogy lesz, mint lesz? Nem kell egészen elrontanunk rigi baratsagot. Én nem elrontottam. Hiszen talán még most is ott van magánál Rideghváry barátomhoz irott levelem? No csak vigye el neki és adja oda. Mondja meg neki, hogy köszöntetem. Erről a mai scenáról jó lesz, ha egyikünk se beszél. Kinevetnének rajtunk. – Hát úgy-e, nem haragszunk egymásra Szalmás? – No Isten áldja meg magának. Már most csak azt mondjon meg, melyik úton fog maga menni? Mert tudja, én magát nagyon szeretem; sokszor mondtam már, hát elhiheti – hanem azért mégis – nem szeretném, ha egy úton járnánk.
Szalmás még most sem szólt semmit. Tán fogadása tartja, vagy ijedtében megnémult, mint Tigris Róbert menyasszonya; hanem a mint megtudta, hogy szabad az út, nagyot fohászkodott, s amelyiket közelebb találta, azon megindult lefelé.
Képzelhetni azt a boldogságot, mikor egyszer Zebulon a legelső magyar katonával találkozik!
Nem svalizsér többé, nem uhlános, huszár az, a ki fölveri a port az úton.
Csak olyan parasztos huszár, kerek kalappal, melyen széles piros szalagot visel, és tulipános szűrrel: de azért mégis huszár.
Azt majd leszedte a lováról örömében Zebulon. Kezet akart neki csókolni.
– Barátom! Hazám fia! Megszabadítóm! Honnan jön?
– Innen a faluból, felel a megrohant vitéz.
– Van ott még több is?
– Hogyne? Az egész csapat.
– Micsoda csapat?
– No hát a Bendeguz-csapat.
– Bendeguz-csapat? Nekem is van egy leányom, a kit Bendeguzellának hínak. Szabad csapat úgy-e? Hát a többi sereg merre van?
– Az még a Tiszán túl van és készülődik.
– Hát maguk mit csinálnak itten?
– A mi feladatunk az ellenséget nyugtalanítani és a pecsovicsokat elfogdosni.
Az első esély Zebulont megszeppentette. Nem kereste ő az oroszlánt, csak a nyomát.
– Hát – van itt közel – ellenség?
– Az nincs; de van pecsovics.
(No egy ott szalad a másik úton az erdőben, gondolá magában Zebulon; de csak még sem utasította a nyomába a lovast. Jó szívű ember volt Zebulon.)
– Hát nincs közel ellenség?
– Nincs két napi járó földre.
– No akkor én leülöm ide az útfélre, és kipihenek magamat. Magának pedig kedves barátom, itt van egy forint borravaló, menjen vissza faluba, mondjon meg csapatvezér urának, hogy küldje értem szekeret. Felfedezhetek magamat. Én vagyok az a kormánybiztos Tallérossy Zebulon, a kiről az volt a hír, hogy kassai csatában eleste, hogy ellensig elfogta. Nem elestem, nem elfogtak. Szerencsésen keresztül vágtam magamat egész armádián. Most itt vagyok, de lábamat már nem birom, mert sokat gyalogoltam. Hát küldjön értem szekeret. Majd itt megvárok.
A tulipános szűrü lovas átvette a forintot is, a megbizást is, s visszanyargalt a faluba; míg Zebulon kikeresett magának egy szép gyepes mesgyét s azon végig heveredve, kedvére kinyujtózott.
A küldöncz csakugyan pontosan teljesíté a rábizottakat. Egy óra nem telt bele, már látta őt Zebulon visszafelé jönni egy parasztszekér kiséretében.
Egész rangbeli büszkeséggel kapaszkodott fel a saraglyába; ez hát már olyan ország, a hol az ő parancsolatjára befognak a szekérbe!
Az úton aztán elmondatta magának a szekere mellett koczogó lovassal, hogy mik történtek az ő távolléte alatt a túlsó oldalon. Ajh de örült a jó meleg dicsekedésnek. Bizony jobban esett neki, mint egy bunda.
– Hiszen urak vagyunk e szerint! Mit monta csapatvezér, mikor nevemet meghallott?
A lovas mosolygott egy kicsit.
– Azt mondta a csapatvezér úr, hogy nagyon jól ismeri az urat. Tessék hozzászállni. Szivesen látja egy kis kollácziózásra.
– Áh, nagy megtiszteltetés!
Zebulon kezdte magán helyregombolgatni a bekecszsinórokat, a mik nagyon összevissza voltak rendezve, egy gombbal alább mindenik. A csizmák pedig igen dicstelen állapotban, az erdei sár minden színű maradékával ellepve. A kocsiülés szalmából volt. Zebulon egy csomó szalmát kihúzott, azt csutakká csavarta, s elkezdte vele a csizmáit némileg salonképessé tisztogatni. A közben a lovas úrral folytathatta a discursust.
– Őrnagy az a maga csapatvezére, vagy kapitány?
– Úgy gondolom.
– (Mit gondolom?)Szabad becses nevit megkérdeznem?
– Boksa Gergely úr.
– Micsoda? Boksa Gergő? Ki volt én alattam ökörhajcsár.
Zebulon abbahagyta a csizmái tisztogatását.
(No még azt sem hittem volna soha, gondolá magában Zebulon, hogy én tisztelkedni menjek valaha Boksa Gergőhöz!)
Hanem azután útközben lovas kisérője annyi csodadolgot összebeszélt neki Boksa Gergő harczi erényeiről: hány gulyáját elfogta az ellenségnek? hány prófuntos szekerét elhajtotta? hány futárját elcsipte? hogy utoljára Zebulon át kezdte látni, hogy biz az nem lehetetlen, hogy ilyen háborus világban rangot kap az olyan ember, kinek jó ökle van, a ki jó lovas, és a ki nem sajnálja a ruháját összetépni a heczczben.
Azért is a faluba érve, nem hajtatott egyenesen Boksa főhadiszállására, hanem a fuvaros gazda udvarára, hogy már mégis azt a csizmát egy kicsit kitakaríttatja.
Patent fénymáz a gazda házánál nem volt; hanem ahelyett megkenték Zebulon csizmáit hájjal: az még jobb. E toilette alatt Zebulon megalkudott a fuvarossal harmincz forintba Debreczenig. Most már tudta utazása czélját. Az most a centrum: a főváros.
Azután hát csak elment Boksa Gergőhöz tisztelkedni.
Az érdemes vitéz úr szabadalmat kapott lovas guerilla csapatot alakítani, tetszés szerinti ranggal. Ha akarja kapitánynak neveztetheti magát; és ha valaki őrnagynak találja szólítani, azért sem haragszik meg.
Zebulon úr nagyon megváltozottnak találta régi ismerősét. A victoria-dolmány, a rajthuzli ugyan még most is a legutóbbi egyenruhája, melyben a nagy futás előtt látta, legfeljebb, hogy a könyökei foltosak, s a térdei kopottak; hanem van ám gallérjára, meg a karmantyuira olyan széles ujdonatuj arany paszománt varrva, mint a tenyerem.
Aztán belül is csak olyan volt Boksa Gergő; kopott darócz, arany paszománttal kisujtásozva.
A mint meglátta Zebulont, nyájas volt és leereszkedő, és kevély és goromba vegyest.
Szívesen látta, de nem nagyon mutatta iránta való tiszteletét.
– Áh! a tekintetes úr is megérkezett! Örülök, hogy van szerencsém! Szívesen látom ma ebédre nálam. Másutt úgy se kapna. Tessék kényelembe tenni magát.
És az egész elfogadás alatt ki sem vette a pipát a szájából.
Azt azonban szerette Zebulon, hogy nem nyujtotta kezét parolázásra.
Zebulon elfogadta a kinálást és leült, még pedig a pamlagra. (Boksa Gergőnek volt annyi hadi tudománya, hogy az egyetlen úri lakot választotta ki a faluban főhadiszállásának.)
Aztán csak Zebulon is elővette a pipáját zsebéből, hogy megmutassa Boksának, hogy ő csak még most is urabb nálánál, s megtömvén azt dohányzacskójából, a régi familiáris fensőbbség hangján így szólt hozzá:
– Ugyan édes Gergő öcsém, adja nekem egy kis fidibust.
Kritikus egy felszólítás volt: egy aranygalléros úrnak azt mondani, hogy adjon fidibuszt, a szolgálattétel hűbéri jelvényét. Ha megteszi, elismeri a suzerainitást.
Boksa Gergő szívesen és gorombán kivett a belső zsebéből egy nyomtatványt s odaadá az egészet Zebulonnak.
– Itt van, tekintetes úr. El is olvashatja, aztán szakíthat belőle fidibuszt, a mennyit tetszik.
– Mi ez? Újság?
– Az hát. A Márczius! Most Debreczenben nyomják, onnan kapjuk.
– Ah, derék! kapott rajta Zebulon. Azóta sem olvastam ujságot. Legalább ebből megtudok, mi történik Debreczenben?
S azzal, anélkül, hogy elébb pipájára gyujtott volna, elkezdte a kiváncsiság ragyogásával arczán, mohón olvasni a megkapott ujságot. Hanem a mit abból olvasott, az lassankint letörölte arczáról a ragyogást, s rajzolt helyébe megszeppenést oly vastagon, hogy Boksa Gergőnek is feltünt.
– Valami baj van, tekintetes úr?
– Nem szelel pipám, monda Zebulon.
– Hiszen rá sem gyujtott még.
– Úgy! igaz. Azzal zsebébe dugta a pipáját, s aztán leeresztve térdére az olvasott hirlapot, sokáig bámult Boksa Gergőre, míg végre fölmerte neki azt a kérdést tenni, hogy ugyan édes Boksa barátom, nem tudná nekem megmondani, mi az a vésztörvény, mit olvasok ebben ujságban, mit hoztak abban országgyülésben?
– Oh igen is tudom. Az olyan törvény, mely szerint hazaárulók és ellenséggel czimborálók vésztörvényszék elé állíttatnak.
– De hát mit értenek az alatt, hogy «hazaárulók»?
– No, hát például az olyan képviselőket, kik nem jöttek el a debreczeni országgyülésre.
– De hátha akadályozva voltak? Már teszem föl magam is.
Boksa igen biztató modorban felelt:
– Hát hiszen a ki nem jöhetett, purificálhatja magát, a vésztörvényszék itélni fog fölötte, s ha igaza volt, fölmenti.
– No köszönök alázatosan. Én azóta mindig szaladok, mint üldözött nyul hajtásban, bujkálom pinczében, hordoban, mészkemenczében, zsidó asszony fejkötőjében, hordom moslikos dézsát napszámba, szenvedek hazámért hideget, éhséget; s mikor megérkezem országgyülésbe, akkor fognak engemet nyakon s állítanak vésztörvényszék elejbe. No szip dolog!
– Már ez pedig nem lehet máskép. Megmagyarázza ezt a Márczius jól. Egyszer már keményen kell fogni ezeket a hazaárulókat! A ki ma itt, holnap amott!
– No én egy óráig sem voltam amott. Menté magát Zebulon.
– A ki csak beszédbe állt is az ellenséggel.
– No én csak egy szót sem szóltam vele. Ágyulövésnél egyebet se nem hallottam tőle. – Zebulon úgy védte már magát, mint ha a törvényszék előtt állna.
Boksa pedig annál jobban hepcziáskodott.
– Vagy csak aki egy sor levelet irt is az ellenségnek: akármit.
No már erre nem mondhatta Zebulon oly apodictice, hogy «ezt se nem tettem». Bizonyos Rideghvárynak irt bolondság bizonyos Szalmásnál kissé nyomta a lelkét. No de Szalmás ezóta már az operenczián is túl van s az a bizonyos levél rég elhasználódott már egyre másra; nincs mit aggódni miatta.
– Hja bizony, ilyen időben nem lehet kimélni az embereket; folytatá Boksa Gergő, kegyetlen dölyffel, s azt a bátorságot vette magának, hogy leült Zebulon mellé a pamlagra s egymásra vetette a lábait, összefonta a mellén a karjait, úgy pöfékelt. – Ilyenkor nem ismerek se jó pajtást, se nagyurat. S ha az édes apám fia volna is a ki áruló, elcsipetem és felküldöm.
– Hova fel?
– Nagyváradra.
– Mi van Nagyváradon?
– A vésztörvényszék.
– Hát már van is?
– Van bizony; de nagyon van; és működik is.
– Is működik is? És ha maga Boksa megfog egyet, küldi oda?
– Küldöm én! Ha a szentek fia is! Elég jó pajtásom volt a Szalmás…
Zebulonban hülni kezdett a vér erre a névre.
– De spion volt az ármányos. Megtudtam. Utána iramodtam.
– Hát maga kergette Szalmást? – Ez észrevételt szalasztá ki Zebulon a száján, mire gyanus oldalpillantással monda Boksa:
– Hát tudja az úr, hogy én Szalmást kergettem?
– Nem, csak rosszul intonáltam hangsúlyt; kérdeztem, hogy kergette kapitány úr (már kapitány úr!) Szalmást? Nem bánom én, csak kergessen őtet tovább is.
– De már nem kergetem tovább.
– Miért nem?
– Mert már elcsiptem.
– Mikor?
– Ezelőtt egy órával. Épen belém jött a nyavalyás, a mint szökni akart valahonnan.
– Is aztán mit csinálta Szalmással?
– Itt van a fás kamrába becsukva. Nagyon veszedelmes ember. Tömérdek irás volt nála kabátjába, meg a csizmatalpába is bevarrva. Én ott is rátaláltam.
Zebulonnak úgy tetszett, mintha Boksa nagyon nézné az ő csizmáit is.
– Sok mindenféle urat compromittáló irások voltak nála, folytatá Boksa, fontos szemöldökrángatással.
Nojszen ez épen elég volt Zebulonnak; vésztörvényszék, ellenségnek irott levél, Debreczen, Nagy-Várad, Szalmás, Boksa, golyó és lőpor.
Azt mondta Boksának, hogy engedelmet kér az őrnagy úrtól, egy kicsit hazamegy a szállására, más csizmát húz, mert ez nagyon szorít.
Igaz is, hogy szorította, még pedig a torka körül, t. i. Zebulon torka körül; hanem az nem igaz, hogy Zebulonnak más csizmája lett volna.
– Fogjon bácsi, rögtön és vigyen innen engemet; mondá a fuvarosának, a mint megérkezett hozzá.
– S hová vigyem az urat?
– Nem bánom én, akárhová, csak Debreczenbe nem.
De már mégis annyit szeretett a fuvaros megtudni, hogy aláfelé, vagy fölfelé induljon-e meg Zebulon úrral? s hogy hány napi útra legyen készen?
Zebulon arra határozta magát, hogy «fölfelé», és mennek addig, a míg menni «lehet».
Most azután előlről is kergetik, hátulról is kergetik, maradás nincs sehol, menekülés nincs sehova, czél csupán a futás.
Ha a német megfogja, főbe lövi; ha a magyar megfogja, főbe lövi; ott rebellis, itt hazaáruló. Akármelyiknek kerül a kezébe, már kész a halálos itélete. «Valóságos akasztófa-allée közt járkáltam», így fejezé ki Zebulon e siralmas helyzetét, a melybe jutott.
A legközelebbi állomáson, az alatt, míg a fuvaros etetett, Zebulon ollót, borotvát kért a korcsmárostól.
Szép hosszú szakálla volt, közepén kissé fakó, itt-amott szürke szálakkal átszőve. Ez a szakáll volt az ő büszkesége, úri tekintélyének symboluma; vassal soha nem irtott, fésüvel ritkán tépásztott szakáll, a melyről olyan jól esett ebéd után a ráhullott zsemlemorzsákat lesepergetni. Most neki állt ollóval, borotvával férfiusága e büszke czímerének, s levágta azt tőből.
Oh ti nem tudjátok azt, szakállt nem viselő népek, mit tesz az, valakinek rászánni magát, hogy a szakállát levágja. Az egy partialis temetkezés!
Zebulon sokáig nézegette a markában áldozatnak esett állsörényét, egy pár könyet törült szét a szemében, aztán papirosba csavargatta testi énjének legdrágább megdicsőült részét, s keblébe dugta azt. Legalább ott fogja viselni.
Azután belepillantott a tükörbe, kiöltötte a nyelvét arra a csúnya emberre, a ki a tükörből visszanézett rá, s hátat fordított neki.
Pedig már ezentúl mindennap látnia kell azt a csúnya embert a tükörből, mert a levágott szakáll egy bizonyos rabszolgaságot hagy maga után: a mindennap borotválkozás kegyetlen rabkötelességét.
A mint aztán Zebulon újra megjelent a fuvaros előtt, az őt nagyon megbámulta ez ifjított kiadásban.
Míg a korcsmában voltak, addig nem szólt neki; hanem a mint kiértek megint az útra, visszafordult a kocsiülésből Zebulonhoz.
– Ugy-e bár, az úr most olyan helyeken szeretne járni, a hol a világnak nincs szája?
– Bizony, felelt rá Zebulon.
– Értem, szólt a fuvaros. Nem kérdek többet. No majd elviszem én az urat úgy, hogy semmi baj nem éri. Ugy-e Lengyelországba akar menni?
– Oda. Zebulon ráhagyta. Tudta is ő, hogy hova megy?
– Vittem én már oda egy urat, a ki a lengyelekért ment. Majd elszállítom én az urat is olyan félreeső helyeken, a hol a madár sem jár; egész odáig, honnan majd megint mások odább viszik, míg eljut Lengyelországba. Nem kell nekem többet mondani.
No ennek örült még csak meg Zebulon! Nem elég neki a miben már benne van; most még egy kis lengyel conspiratiót is a nyakába varrnak. Még elviszik a krakúzok közé!
Pedig ugyan vitte a fuvaros, a hogy megigérte, két nap, két éjjel, szolgabirót, útibiztost soha nem látott utakon keresztül, hegyekbe, völgyekbe, gyanus szállásokba.
A harmadik napon megsokallta Zebulon a dicsőséget. Nem akar ő lengyel legiót toborzani. A mint egy völgy torkolatánál megpillantotta egy falu tornyát, megállította a szekeret; kifizette a fuvarost; azt mondta neki, hogy csak forduljon vissza s menjen haza; már innen ő majd odább talál. Itt ebben a faluban különös dolgai vannak.
A fuvaros sajnálta nagyon: milyen szépen elvitte volna Lengyelországba!
Zebulon vitte megint a tarisznyát gyalog. Soha a nevét sem hallotta ő annak a falunak, a hova be akart ballagni; de megtetszett neki nagyon, mert két tornya volt.
Az egyik torony, a kisebbik, a pápistáké, a másik, a bádog fedelü, a nagyobb, a lutheránusoké. Ez tetszett meg neki azon a falun nagyon.
Ment egyenesen a lutheránus pap házához.
Schneiderius Bálintnak hivták ezt a derék urat.
Zebulon bemutatta magát a papnak. A pap olvasott ember volt, hallotta a nevezetes úr hírét.
Akkor aztán Zebulon meggyónt neki mindent elejétől végig, híven.
Ő neki már most a történtek után ebben az országban nincsen maradása; mert itt ő van egyedül abban a kivételes állapotban, hogy minden, bárki kezében levő puska az ő fejének van fordítva.
Schneiderius Bálint igen eszes és jószivű férfi volt. Mindjárt készített valami tervet, a mivel a nevezetes férfiút megszabadítsa.
Zebulonnak ki kell menekülni a külföldre.
A külföldre meneküléshez útlevél kell.
Útlevelet csak a császári hadak kormánybiztosa adhat.
Az most épen Eperjesen van. (Ez még Branyiszkó előtt volt.)
Hogy attól útlevelet lehessen kapni, arra különös ürügy kell.
Az ürügy megvan.
Schneiderius Bálintnak van egy diák fia Göttingában, Schneiderius Theophilus, az nem rég írt az apjának, hogy sietve küldjön neki pénzt, mert halálos beteg. Persze pénzt nem küldött azért neki az öreg, mert a «Fuchs» nem beteg, csak korhely; hanem annak a levélnek az alapján egy megkeseredett atyának könnyen lehetne útlevelet kérni Göttingába, a beteg fia meglátogatása végett.
Zebulon szökhetik külföldre Schneiderius Bálint tisztelendő úr útlevelével.
– Az ám, kedves papom, monda mindezekre Zebulon; de bolond passusba beleirnak ám szemiles leirást is; aztán nekem van hajam szöszke mint kender, tisztelendő atyaságé fekete, mint a vaddisznó és kemény: – azt még lehetne megfesteni; de hova elteszem orromat, mikor enyim nagy sasorr, tisztelendő atyáé meg tömpe.
– Könnyű ezen segíteni; monda a pap. Menjen fel Eperjesre uraságod maga az én nevemmel és irassa le magát az útlevélben.
– Én menjek be? Tisztelendő úr reverendájában? Hát a bajuszom?
– Az levágatik.
De már erre duplát sóhajtott Zebulon. Még a bajusz is! A hatalmas, parancsoló bajusz! A «gyászvitézek» esete óta nem történt hasonló csonkítás magyar emberen.
Egy napi meggondolásra való időt kért magának e tárgyban Zebulon. S egy napi meggondolás után arra a végeredményre jutott, hogy ha a között kell választani, hogy vagy a nyakat, vagy a bajuszt, mégis csak inkább a bajuszt kell a késnek adni; mert az megint csak kinő; de a nyak, úgysegéljen, nem nő ki többet.
Hát csak a bajuszt is el kellett tenni a mellény-zsebbe.
Mikor aztán így megkoppasztva, megalázva megállt a tükör előtt Zebulon, magának is el kellett ismerni, hogy soha szelidebb, jámborabb, supplicansabb protestans pappal még nem találkozott, mint a milyent most lát maga előtt.
Hát még mikor a pap tógáját felvette. Nevetni nem volt ám szabad senkinek; mert komoly dolog ez nagyon. Ez a játék emberfejbe megy.
Schneiderius Bálint betanította neki, hogy mit feleljen, ha kérdezik? El ne felejtse a fia nevét, meg különösen a saját nevét; a hova utazni akar; és a falut, a hol lakik: azt Pukkersdorfnak híják. Ezt mind jól emlékében tartsa.
Zebulon még egy napot kért magának, hogy magát veszedelmes szerepébe beletanulja. A következő napon azután útra kelt Eperjes felé, magával vivén a derék Schneiderius Bálint áldását, reverendáját és fiának lamentabile nuntiumát.
Eperjes tele volt császári seregekkel mikor Zebulon behajtatott.
A sorompónál nem bántották, látták, hogy pap; hanem adtak Geleitscheint, hogy vissza is térhessen.
Egyenesen a főkormánybiztos szállása elé hajtatott. Szive majd kiugrott féltében, mikor annak a lépcsőin felballagott. Az egész úton mondta magában a neveket: Valentinus Schneiderius, Theophilus Schneiderius. Göttinga, Pukkersdorf. Szentül félt, hogy mégis, mikor a biztos előtt fog állani, mind valamennyit el fogja felejteni.
De már benne volt: előre kellett menni. Egyik szobából a másikba küldték, mindenikben ismeretlen fancsali pofák írtak, dolgoztak valamit, végre bebocsáták a hatalmas császári biztos elé.
Zebulonnak a félelem is segített, magát tökéletes meghunyászkodott lelkipásztorrá maszkirozni; lehúzta a fejét a nyaka közé, midőn a biztos úr ajtaján belépett, a két kezét keblére tette ájtatosan: az egyikben volt egy nagy cilinder kalap, a másikban a filius prodigus epistolája, s minthogy Schneiderius termete valamivel alacsonyabb volt Zebulonénál, meghajlítá térdeit, hogy a reverenda a lábáig leérjen. S a világért föl nem emelte volna szemeit, midőn nagy ájtatosan elrebegé:
– Bonum mane præcor, domine perillustrissime!
De alig ejtette ki ezt az öt szót, a midőn a kormánybiztos úr hangos hahotára fakadva, kiálta fel:
– Servus Zebulon!
A villámcsapás nem lett volna oly rettenetes, mit ez a szó «servus Zebulon!»
Hősünk valóban úgy megrettent, hogy ha a reverendába nem támaszkodik, összeroskad.