– Az égre! azt teszem.
De anyja útját állta még. Letérdepelt előtte, úgy állta útját.
– Fiam. Könyörögve kérlek, ne menj. Érjen bennünket halál, nyomor, kínszenvedés. Viseljük tűrve, panasztalan. Hiszen tizezren haltak meg ez eszméért. De lelkünket ne hagyjuk megölni. Hisz mi mindnyájan poklot szenvedünk s nem hallasz bennünket Istent átkozni soha. Ne zárd el előlünk az utat az égbe.
– Anyám, kérlek, kelj fel.
– Nem; ha te elmégy, a porban a helyem. Te sujtasz oda.
– Te nem értesz engem. Nem is akarom, hogy érts.
– Hogyan? szólt örömmel az anya; te nem arra gondolsz, a mivel én vádoltalak?
– Nem felelek rá.
– Csak egy szót, szólt közbelépve Ödön. Ha meg akarsz bennünket nyugtatni, mutasd meg mi van azon levélben írva, a mit most kaptál?
Jenő ijedten kapott kebléhez, mintha attól félne, hogy erővel veszik azt el tőle, s rejthetlen zavarral monda:
– Azt nem fogjátok meglátni!
– Én akarom azt olvasni!
Most Jenő arcza egyszerre kigyulladt.
– Baradlay Ödön! e levél Baradlay Eugénnek szólt. Az én vagyok.
S elfordult tőle büszkén.
– Úgy anyánk jól talált! mondá Ödön.
Az anya fölkelt térdéről. Könnyei omlottak és arcza büszke volt.
– Tehát menj! Menj, a hová önfejed visz. Hagyj itt engemet kétségbeesve, könyezve. És tudd meg ezt. Két fiamnak a feje a bárd alatt; de én nem azokat siratom, a kik elvesznek, hanem tégedet, a ki megmaradsz.
Jenő szelid mosolylyal tekinte e nehéz mondás után anyjára.
– Anyám, emlékezzél rá, hogy midőn eltávoztam, ez volt hozzád utolsó szavam: «Szeretlek.» Isten veled!
És elsietett.
Senkitől sem kapott egy búcsúcsókot: csak a kis unokaöcstől, ki odakinn játszott a füvön. Az nem bocsátotta el a nélkül, hogy megcsókolja, s megkérdezte tőle, mikor jösz vissza, bátyám?
Abban a levélben pedig ez volt írva belül:
«Baradlay Eugén kormánybiztos úr.
Jelenjék ön meg azonnal a pesti hadbiróságnál, Új-épület II. pavillon.»
Aláirva a hadbiró.
Nem történt egyéb tévedés, csak az, hogy az «Ödön» nevet hibásan fordították le németül «Eugén»-ra.
Ez már azon időkben egyszer megtörtént.
Baradlay Jenő megjelent pontosan a hivás szerint a hadbiró előtt az Új-épület II. pavillonjában.
Csak két dolgot kellett bebizonyítania. Azt, hogy ő valóban Baradlay Eugén, és hogy Baradlay Eugén idézve van. A többi jött magától.
Bezárták.
Ott aztán várhatott, míg a sor reá kerül.
Nem soká kellett várnia. Neve az első sorban állt.
De hát lehetséges volt-e ilyen tévedés?
Minden lehetséges volt azon időben.
Az egész emberi társaság fel volt fordulva fenekestül. Nem volt közélet, nem volt sajtó, nem volt nyilvánosság. A magánélet is fel volt dulva. Minden család magának élt; alig volt egy, melyből ne hiányzott volna valaki, melynek hiányzó tagja bujdosó, menekült, fogoly, vagy csatában elpusztult ne lett volna.
Sok nő elindult férjét keresni, kereste évhosszant, míg megtudta, hogy özvegy. Más meggyászolta férjét, újra nősült, míg megtudta, hogy férje még él.
Bizalmatlan volt mindenki egymáshoz, rettegett a hatalomtól, félt a jövendőtől.
Rendes lakhelyétől messzeszórva élt a nagyobb rész; idegen név alatt jártak-keltek, rejtőztek ezeren meg ezeren.
Egy egész nemzet volt a vádlott!
S a százezernyi vádlott perében biró volt egy idegen testület, melynek tagjai senkit, de senkit nem ismertek itt.
Az Eumenydák voltak a bevádlók. Azoknak vér kellett. Mindegy, akárki vére: csak meleg legyen.
És akkor nem volt a magasban egyetlen bűbájos női szem, melynek egy elhullatott kegyelem-könye lenyomta volna a vér tengerét.
Megtörtént, hogy nem az veszett el, ki legfelül állt a küzdésben, hanem a ki legközelebb volt az elbukásban; nem az, a ki legtöbbet tett, hanem a ki egyet megsértett azok közül, a kik bevádlói lettek.
Megtörtént, hogy egy ember meghalt azért, mert dicsekedett egy ténynyel, a mit soha sem követett el, a min jelen sem volt, de mondta, mikor az dicsekvés tárgya volt.
Megtörtént, hogy egy másik megszabadult, mert merészen azt állította, hogy az, a ki vádolva van, nem ő, hanem egy névtársa, ki másutt lakik. Mig azt keresték, elmult a zivatar, s megszabadult.
Megtörtént, hogy egy vádlottat már szabadon bocsátottak, s azután mentek utána újból és úgy itélték el.
Megtörtént, hogy egy elitélt személyesen jelen volt, mikor a nevét a bitóra szegezték; senki sem tudta, hogy ő ott van.
Megtörtént, hogy hasonló nevű két ember közül a vádlott menekült meg; a nem vádlott lett felhajhászva.
Százan, meg százan, kik most boldog emberek, egy csodának, egy sorsszeszélynek köszönhetik, hogy most odakinn nem hallgatják a fű növését.
A közvádlók és birák közül soha sem látta egy is sem Baradlay Ödönt, sem Baradlay Jenőt, s akkor még nem volt fotografia kölcsön-bemutató intézete létrehozva a hires emberek számára.
A két név magyarból németre fordítva számtalanszor összecseréltetik. Sok ember van, a ki ma sem tudja kiválasztani Ödön és Jenő közül, melyik az Edmund, melyik az Eugen? E tévedést hivatalos okmányok bizonyítják. Még pedig olyak, mikben nem is német, de magyar fordító tévesztette össze a két nevet.
És aztán a főfő-vádlottak hermetice el voltak zárva. Még csak az sem történhetett meg, hogy egyik elárulja a másik kilétét.
Igy történhetett meg az, hogy Baradlay Jenő feljelenthette magát, mint a vád alá fogott kormánybiztos.
Miután e szerint rubrikája be volt töltve, otthon maradt testvére hiába várta többé az idéző levelet, hiába kereste nevét a hivatalos lapban az edictaliter idézettek között. Nem bolygatta senki.
Pár hét mulva rákerült a sor, hogy Jenő kihallgattassék. Azalatt összegyűjtötték ellene az adatokat.
Szorgalmas, figyelmes életirói voltak, kik nem hagytak feljegyzetlen egy tettet, egy lépést sem, mely halálbűnt képezett e pillanatban; nem egy villanást, mely életére fényt vetett. Ezuttal a sírbolt fényét.
Ott volt az egész hágcsó, mely ama bizonyos magaslathoz vezet, lépcsőről-lépcsőre.
– Ön Baradlay Eugen? kérdezé a hadbiró.
– Én vagyok az!
– Nős, gyermekes?
– Van nőm és két fiam.
– Ön kormánybiztos volt a felkelő seregnél?
– Az voltam végig!
– Ön ugyanazon Baradlay Eugen, ki megyéje administratorát erőhatalommal elűzte elnöki székéből?
– Ugyanaz vagyok!
– Ön a martiusi mozgalmakban a magyar küldöttség élén megjelent Bécsben s ott izgató beszédeket tartott a nép előtt?
– Nem tagadhatom.
– Ráemlékezik-e ön, hogy ezen itt feljegyzett szavakat mondta akkor?
A hadbiró egy tárczából kiszakasztott lapot adott kezébe, hogy olvassa, a mi azokon van írva plajbászszal.
Hogyne emlékezett volna azon szavakra Jenő? hisz Alfonsine irta azokat fel amaz emlékezetes erkély alatt, midőn testvére szónoklatát hallgatták együtt. Az ő vállára téve tárczáját, jegyezgeté fel e nevezetes mondásokat – – albuma számára.
És ő rajta hideg borzadály futott akkor végig. Valami azt susogta akkor lelkében, hogy e nap ragyogásáért valakinek még meg kell egykor fizetni.
Az a valaki most itt áll.
Amaz erkély volt a második lépcső azon megjósolt magaslathoz. Az utolsó lépcsőfokon áll – Jenő.
Hidegvérrel nyujtá vissza az elolvasott sorokat.
– Igaz. Mindezeket én mondtam.
A birák bólogattak fejeikkel: «Ezt nem lett volna kénytelen bevallani, csak «egy tanú» van ellene.»
Folytattatott.
– Önnek egy testvére volt a gárdánál, később a huszároknál, azt egész csapatjával együtt ön bírta rá a hadsereg elhagyására.
(Ah! Ezt nem tudják, ki tette? Vagy tán szándékosan az egész család terhét mind egynek a vállaira halmozta össze valaki, hogy annál biztosabban elsülyeszsze, s meg akarja hagyni az anyát, hogy fiait elsirassa.)
Jenő sietett felelni rá:
– Igen, én tettem azt.
Oly mohón válaszolt, hogy feltünt a vallatónak.
– Önnek volt egy másik testvére is, Edmund, vagy Jenő?
– Igen. Magyarul Jenő, németül Edmund.
– Nem megfordítva van? Eugen a Jenő, Edmund az Ödön? E fölött hallottam vitatkozni.
– Ezt mi jobban tudjuk. Úgy van, a hogy mondtam.
– Ezen testvére is eltünt önnek Bécsből a másikkal egyidejüleg. Mi oka volt arra?
– Úgy hiszem az, hogy az udvari kanczelláriával együtt az ő állomása is megszünt, s így neki nem volt oka Bécsben miért lézengeni tovább.
– S hová lett önnek e legkisebb testvére?
– Az egész hadjárat alatt otthon volt; ügyelt a gazdaságra, nem vett részt semmi mozgalomban, festészettel, zenével foglalkozott s tanította játszani kis fiamat. Most is otthon van.
– Ön azalatt egy szabad-csapatot alakított saját költségén?
– Igen. Kétszáz lovasból, háromszáz gyalogból állt az; a kápolnai ütközetben magam vezényeltem a lovasságot.
– Ön megelőzött. Nem volt ön jelen a debreczeni országgyűlésen?
– Miután két helyen egyszerre nem lehettem.
– Ez igaz. Hanem a helyett a hadseregnél működött ön, mint kormánybiztos?
– Elejétől végig.
– A forrói csata után nagy buzgalommal segített a szétrobbant felkelő sereget összegyűjteni.
– Úgy volt.
– E hatáskörében ön nagy erélyt fejtett ki. Hogyan tudott ön két hét alatt három ujoncz zászlóaljat felruházni? Nem lenne szives ez iránt felvilágosítást adni?
Jenőnek szomorú szerencséje volt, hogy erről is pontosan értesülve kellett lennie.
– Megtudtam, hogy egy hajószállítmány posztó megy alá a horvát határőrök számára; azt elfogtam az útban. Ugyanazon barna posztót használtuk honvédeink attilájához is.
Jenő feleletei többet árultak el, mint kellett volna. Nemcsak nyugalmat, hidegvért, de életuntságot, önelhagyást.
A hadbiró próbára tette. Talán gyanúja volt.
Keresgélt a félretett vádiratok között. Talált egyet.
– Itt az mondatik, hogy ön a bányavárosi hadjárat alatt az állam pénzverdéiből minden érczkészletet elkobzott s azt magának tartotta.
Most már a harag pírja lepte el az ifju arczát. Indulatosan kiálta fel:
– Az nem igaz! Az rút rágalom! Azt egy Baradlay nem tette!
E felindulás pecsételte meg halálát.
Ez bebizonyítá, hogy ő az igazi. Igy haragra gerjedni csak az képes, a ki érezte a vádat, csak Baradlay Ödön maga.
Még azután sok apró részletet kérdeztek tőle. Meg tudott mindenre felelni. Ödönnek anyjához írt leveleiből ismerte bátyja szerepét.
Voltak olyan kérdések is, a mik által más személyek lettek érintve; azokra megtagadott minden választ.
– A mit magam tettem, azt elmondom; másra nem fogok tanuskodni.
Tartania kellett tőle, hogy ha valakivel a többi vádlottak közül szembesítik, az rögtön elárulja kilétét. Azon kellett igyekeznie, hogy röviden és gyorsan végezzenek vele.
Czélt ért.
Olyan idő volt, a mikor röviden végeztek és gyorsan.
Még egy utolsó vádpontot kellett meghallania.
– Ön a budai várostrom alatt a testvérével Richarddal, összezördült, s e miatt párbajt vívtak együtt.
– Mink? riadt fel Jenő, elsápadva. Erről a két testvér minden levele, miket anyjukhoz irtak, hallgatott mélyen.
– Igen. «Forradalmi párbajnak» hívják azt; a franczia forradalom alatt az volt a divat, hogy ha két bajtárs összekapott, a vitát úgy egyenlítették ki, hogy mind a ketten az ostromlott várfal, vagy a megrohant ellenség harcz-sora ellen vezették csapataikat; míg egyik győz, vagy elesik. Ön ott is első volt a lábtón, s testvérét megelőzte. Igaz ez?
Jenő keble elszorult. Mi szörnyű háborgás lehetett az, mely ilyen hullámokat vetett! Hogy két ilyen testvér azt tehette? ő még hinni sem képes azt; ki feküdt az alatt a tenger fenekén.
Mit feleljen erre? Talán nem is volt igaz?
– Egy Baradlay nem szokott dicsekedni!
Jó felelet volt.
Meg voltak vele elégedve.
– Mit tud ön felhozni védelmére?
Az ifju büszkén felelt meg mindannyi helyett.
– Tetteinkben a védelem. Az utókor itélni fog azok felett.
A hadbiró kikeresé könyvéből az esketési formát; a vészbirák felálltak és utána mondták azt, a vádlott jelenlétében.
Azután kivezették az előszobába.
A vészbiróság ülnökei voltak egy ezredes, egy őrnagy, egy százados, egy főhadnagy, egy alhadnagy, egy őrmester, egy tizedes, egy szakaszvezető és egy közlegény.
Legelső a közlegény, a ki szavazatát adja, és így fölfelé.
Egy óranegyed mulva visszahívták.
A hadbiró felolvasta előtte az itéletet.
El voltak számlálva tettei, bevallva, rábizonyítva. Ki volt hagyva az, a mit visszautasított. Maradt még elég.
És ezekért meg kell halni.
Fejével inte, hogy jól van.
Holnap reggel.
Nagyot fohászkodott.
Czélt ért.
Csak azt kérte, hogy engedjék meg neki, hadd irjon levelet az utolsó éjszakán nejének, anyjának, testvérének.
Az meg lett engedve.
Megköszönte.
És olyan szeliden mosolygott végig biráin. Egy köny nem ragyogott szemében.
Hanem a birákéiban igen.
Hiszen ők nem voltak okai annak, hogy az Eumenydák szomjaznak, hogy a Diráknak vér kell.
Beálltak az őszi esős idők.
A Baradlay-család visszaköltözött a kőrösszigeti nyári villából a nemesdombi kastélyba.
Az nem volt többé sebesültek kórháza. Elvitték azokat másfelé. Az államnak volt már joga hozzájuk. A harczos időknek semmi nyoma többé az úri lakban.
A melancholia élő képe e táj. Az udvar mindig tele sárga levelekkel, miket a platánfák hullatnak; a park minden fája veres, sárga és fakó. A kastély két harmadrésze lakatlan, ablaktáblái be vannak téve. Kocsinyom sincs az udvaron, vendég nem jár most! S a háziak szobáikon kívül nem mutatkoznak.
Fáj azoknak a természetet látni! A szabad lég agyonnyom ilyenkor. Jól esik a négy fal.
Minden cseléd fekete ruhát visel. Még most csak az ifju úrnő atyjáért a gyász. A kis unoka is fekete ruhában jár. Kegyetlen gondolat. Egy kis gyermekre fekete ruhát adni: azt is megismertetni a búskomorsággal. A legkisebb is egész nap sír, valami baja van, a mivel kis gyermekek vesződnek, s a mi azoknak annyi kínt okoz.
És aztán az egész napot együtt tölti a család. Szűk körben, egy szobában. Néha órákig nem szólnak egy szót, s midőn megszólal egyszerre a két nő, megesik, hogy ugyanazon a szón kezdik beszédüket; mint kik folyvást egy tárgy után, egy nyomon jártak lelkeikkel.
Ilyenkor azután egyedüli jó barát a könyv, a hallgatva társalgó betű.
Mert vannak betük, a mik nem hallgatnak. Sorok, a mikben jajkiáltás, égzengés, gyászharang hangzik! Sorok, mik a posztóval bevont dobok hangján dübörögnek.
Ilyen sorokat találni azon év őszi hónapjainak hirlapi hasábjain.
Sorok, miknek olvasása után reszketve veti magát férje keblére Aranka, s némán öleli át karjaival, mintha azt hinné, hogy akkor azután nem veszítheti el.
És oly halavány minden arcz.
A kis fiu félve kérdezi egyszer anyjától:
– Megnémult-e az én atyám?
Egy ilyen hallgató együttlét alatt, a késő esti órákban, az együtt búslakodó Giant, a newfundlandi, hirtelen felugrott s dühös ugatással rohant az ajtónak.
A mellék-teremben nehéz léptek hangzottak.
Giant nem hallgatott semmi szóra; üvöltött, ugatott s az ajtóra ugrált. Oly magaviselet, mely e faj komoly természetéhez s Giant jó neveléséhez épen nem illet.
Ödönnek nyakörvénél fogva kellett az ebet az ajtótól elvonszolni, s meg kellett fenyíteni, hogy szokott helyére visszafeküdjék.
Azzal kinyílt az ajtó, s belépett rajta a vendég, bejelentés nélkül. Olyan vendég volt az, a ki nem szokta magát bejelenteni. A kinek joga van mindenüvé belépni, szentélybe, vagy az úrnő hálószobájába; nappal, vagy éjfélkor, mikor ebédelnek, alusznak, vagy imádkoznak, engedelmet nem kérve és fedett fővel: egy zsandár.
Fején a rézhegyű sisak.
Azon rézhegyű sisak, a mit a muszka testőröknél legjobban megbámultak a magyarok; s úgy látszik, e bámulat akart megörökítve maradni az új csendőrök fövegeiben. A miért is elnevezte őket a néphumor «muszkahagyás»-nak.
A csendőr katonásan üdvözölt, fejéhez emelve kezét és száraz hangon szólt:
– Bocsánat, hogy ily órában jövök, de sürgönyt hoztam, Pestről. Új-épület. Második pavillon. Baradlay Edmund úrnak.
Tehát itt van!
Ödön egy gyertyát vett fel az asztalról.
Én vagyok az. Sziveskedjék ön szobámba kisérni.
– Engedelmet. A két úrhölgynek is hoztam levelet. Özvegy Baradlay Kazimirné és Baradlay Ödönné asszonyságok.
Tehát mind a hárman? Tehát együtt!
E gondolattól átvillanyozott mosoly rebbent át a két hölgy arczán. Csak egy pillanatig. Azután Aranka rettegve borult kis szopós gyermekére. Baradlay Kazimirné féltve takarta el kezeivel ölébe buvó kis unokája fejét.
Hát ezekből mi lesz akkor?
Kire marad a szopós gyermek, a kinek az anyját befogják?
Bánja azt Themisz?
A csendőr elővette kebelébe dugott pirosbőr tárczájából a leveleket és kiosztá azokat czímeik szerint az illetőknek.
– Itt fogok várni az előszobában önök további rendelkezéseig.
Azzal ismét szalutált, sarkon fordult és kiment.
Mind a hárman sápadtan tekintének a kapott levelek czímére, pecsétjére: a hogy szoktak fenyegető, rettegett tartalmú leveleket elébb borzadálylyal körülnézegetni, mielőtt felbontanák. A pecséten a hadbiróság körirata, a czím szabályos irodai calligraphia, kétszer aláhuzva e szók: «ex offo».
Aranka bölcsőjébe fekteté ölében levő gyermekét.
Aztán kiki feltörte a maga levelét. Ugyanazon irodai szépirászattal mindenikben egyformán ez van irva:
«Kötelességemnek tartom, az ide mellékelt, hivatalosan megvizsgált s elküldhetőnek talált iratot önhöz átmenesztetni». – Alatta olvashatlan macskakaparás, mint név.
A mellékletben odacsatolt iratok voltak Jenő levelei.
Az Ödönhöz irt levél így szólt:
«– Kedves Edmund.»
«Én ma bevégzem azt, a miért éltem: meghalok elveimért.»
«Ne sújtson le az eset; én felemelt fővel állok előtte.»
«Itt hagyom áldásomat s magammal viszem hitemet.»
«Kiomló vérünk nem hull háládatlan földbe, arany boldogságot fog az teremni egykor hazánknak, az emberiségnek.»
«Ti csendesen fel fogjátok építeni a romokat, a mik most a mi fejünkre szakadtak.»
«A hajó kormánya ismét kezetekbe fog kerülni, elébb vagy utóbb.»
«A mi sírköveink lesznek a jel, hogy ott szikla van, a merre nem kell a hajót kormányozni.»
«Én sorsommal kibékülve halok meg.»
«Jó nőmet, két kis gyermekemet, van kire hagyjam: egy oly jó testvér mellett, mint te vagy, nincs miért aggódnom sorsuk felett.»
«Törüld le Aranka könyeit, kis Bélát, kis Edömért csókold meg helyettem, s ha kérdik egykor a gyermekek: hol vagyok? mondjad: szivedben vagyok!»
«Mondjad otthon vagyok, – anyám házánál vagyok – a haza sírjában vagyok.»
«Te pedig légy férfi, és ne hagyd el magadat.»
«Élj családunknak, kit tartson meg sokáig, és hazánknak, kit tartson meg örökké az Isten.»
«Testvéred Eugen.»
A fiatal nő levelében pedig ez volt:
«– Kedves, szeretett Arankám.»
«Lelkemben hangzik most is édes szavad: «Kövesd a mit szived parancsol!» Követem azt.»
«Bocsáss meg nekem azért, hogy meghalok.»
«Kivánom, hogy midőn értem sírsz, tőlem vigasztalva légy!»
«Kis gyermekeidet bánatos arczoddal ne szomorítsd; tudod, hogy azok félnek bánatos arczodtól s korán elszoktatod vele gyönge sziveiket az örömtől.»
«Légy jó anyámhoz, testvéreimhez, ők gondot viselnek rátok.»
«A kis arczképet takard be fátyollal, hogy ne jusson róla annyiszor eszedbe a mult.»
«Nem kinozlak soraimmal sokáig; úgy szeretnék elmúlni, hogy az teneked ne fájjon.»
«Egy csókot küldök hozzád, keresztül a légen, keresztül az égen: – vajjon megkapod-e?»
«Isten oltalmazzon örökké!»
«A síron túl is szerető
Eugenod.»
Az ifju nő az ég felé emelte arczát, s ha szállnak a szellemek a légen keresztül, e csókot éreznie kellett.
A túlvilágról jövő szerelemvallomás volt az; tiszta, ætheri, csillagi szerelem, minő az angyaloké, a szellemeké, a testvérlelkeké.
Az anyjához irt levél pedig így szólt:
«Kedves imádott jó anyám!»
«A mi szóval eljöttem tőled, azon szóval térek vissza hozzád: «Szeretlek!»
«Tudod, hogy engedelmes, szófogadó fiad voltam mindig.»
«Aranka gyermekei koldulni nem fognak, úgy-e bár?»
«Mindent jól, bölcsen intéz el a sors.»
«A ki meghal, annak meghalni jó.»
«Neked erős szived van, neked magas lelked van: nem szükség, hogy az én erőmből hagyjak rád valamit.»
«A Gracchusok anyjának is oda tették megölt fiait az ölébe, – és nem sírt.»
«Azokat, kik dicsőn haltak meg, anyjaik nem siratják meg!»
«Te mondád.»
«Tehát ne sirass.»
«Légy keresztyén, és mondjad: «Atyám, a te akaratod!»
«És bocsáss meg halálomért mindenkinek.»
«Bocsáss meg annak, ki vádjával siettetett a sírhoz; és egykor tudasd vele, hogy nehéz tettével nagy jót cselekedett. Megkönnyíté rám nézve a meghalást. Köszönöm neki!»
«Én mindenkivel kibékülve válok meg innen, s hiszem, hogy nekem is megbocsát mindenki ide át.»
«Egy óra mulva odafenn vagyok az atyámnál. Ti ketten engem szerettetek legjobban valamennyiünk között. Mikor kicsiny voltam, s nehéz vitáitok voltak együtt, sokszor voltam köztetek engesztelő közbenjáró. Most ismét az leszek.»
«Anyám. Hivnak! – Isten veled!»
«Szerető fiad
Eugen.»
Csak csendes, elfojtott zokogás hangzott, midőn a három levelet egymás közt ők hárman kicserélték. Nem volt szabad hangosan. A szomszéd szobában van az idegen ember és mindent meghall!
Attól pedig meg kell kérdeni, hogy mire vár még?
De ki kérdi meg? Kinek van beszélni való szava e pillanatban? Ki tud magának parancsolni most?
Ödön letette homlokát az asztalra, és mozdulatlan maradt. Aranka odaomlott napa lábaihoz s annak ölébe rejté zokogó arczát. A nagyobbik fiu, ki nem értette még az élet bajait, megrettenve húzódott kis öcscse bölcsőjéhez s csitítva inté, hogy most pisszenni sem szabad!
Leghamarább tudott keblének tengercsendet parancsolni az özvegy.
Letörülte könyeit s felállt.
– Egy perczig ne sírjatok. Üljetek helyeiteken nyugodtan.
Példát mutatott, hogyan kell nyugodt arczot mutatni.
Azután az ajtóhoz ment, azt kinyitotta és kiszólt.
– Uram, bejöhet már.
A csendőr belépett. A sisak a fején, bal keze a kardján.
– Van önnek még valami közlendője velünk?
– Van.
Azzal keblébe nyúlt s egy kis összehajtott csomagot vett elő.
– Ez.
Baradlay Kazimirné kibontá a csomagot. Egy kék selyem mellény volt abban. Aranka hímezte egykor; gyöngyvirágfüzérek voltak rajta és penséek. S a gyöngyvirág és penséehímzet között három lyuk, minőket golyók szoktak ütni, perzselt szélű, véres ajkú lyukak. A hímzetekről megtudták, «ki» küldte azt? s a három lyukról azt, hogy «honnan?»
A csendőr nem szólt hozzá semmit. Csak egy perczre levette fejéről a fövegét, a míg a csomagot kibontá a nő.
Baradlayné megkeményíté szivét. Még nem szabad!
Szilárd, ingatlan léptekkel ment szekrényéhez, felnyitá, kivett belőle egy papirba göngyölt tekercset s azt a csendőrnek adta. – Száz arany volt.
– Köszönöm. Monda.
A csendőr arra valamit beszélt az Istenről (mi köze hozzá?) s ismét szalutált és elhagyta a termeket.
Most már aztán «szabad!»
Most már aztán szabad!
Szabad az anyának gyermeke véres öltönyével őrjöngve végigrohanni termein, míg a kőszivű férj arczképe elé jut, ott leroskadni a földre, és zokogva mutatni fel előtte azt az öltönyt.
«Nézd!… Nézd!… Nézd!…»
És azután csókjaival elhalmozni, könyeiben megfüröszteni azt a drága öltönyt.
«Ő volt legkedvesebb fiam!»
Szabad neki őrjöngve feleselni a képpel.
«Miért vetted el? Te vetted el tőlem! Vétett ez valakinek valamit a nap alatt? Ártatlan volt, mint egy gyermek, mint egy leány! Nem szeretett úgy engem senki, mint ő, soha! Mellettem volt, míg gyermek volt, s eljött hívásomra, mint férfi: otthagyta kedvesét, rangját, dicsőségét, hogy velem jőjjön. Miért kellett ennek meghalni? Miért kellett ennek a szivét megszakítani? a ki szelid volt, mint egy galamb; csak mosolygott, ha bántotta valaki; soha harag nem lakott ebben a szívben! – Én űztem őt a halálba? Az nem igaz! Én nem űztem őt oda. – Igaz, hogy nehéz szó volt, a mivel elbocsátám: «nem azokat a fiaimat siratom, a kik elvesznek, hanem téged, a ki megmaradtál!» – De azért nem kellett volna neki én rajtam olyan rettentő boszút állni! – Ez a gondolat nem támadhatott az ő lelkében. – Ezt te sugalltad neki. – Ez egészen a te rettentő szívedben szülemlett gondolatokhoz hasonlít. – Le akartál a földre zúzni; itt fekszem. Lábad alá akartál tiporni; ott vagyok. – El akartad velem ismertetni, hogy holtod után is megverhetsz kezeddel; érzem; vonaglom alatta. – Nem hazudok előtted emberfölötti erőt, nyomorult vagyok. Nyomorult, a milyen csak egy anya lehet, a ki temet. Te pedig kegyetlen vagy, mint egy apa, ki fiait maga után hívja. – Oh ismerj velem irgalmat. – Nem küzdök veled, meghódolok. – Ne vidd el a többit! – Másik fiam is ott áll, ugyanazon sír szélén; ne taszítsd bele rettentő kezeddel. Ne hívd el, ne hordd el tőlem egyenkint valamenynyit. Ne látogass meg így, a mint fogadtad halálos órádban. – Én jót akartam. Isten a tanúm. Nem tudtam én, hogy ez így fájni fog.»
És ott maradt ájultan az arczkép előtt.
… Ez is szabad volt.
Az arczkép pedig nem válaszolt semmit.
A végzet betölt; megváltozhatlan volt. Most már hasztalan lett volna Ödönnek előállani és belekiáltani a világba: «Én vagyok az; nem a másik!»
Nemcsak oktalanság lett volna az most már, de kegyetlenség saját családjához, melynek most már ő egyedüli fentartója.
Nem maradt hátra más, mint tisztelettel hajolni meg a magát feláldozott testvér emléke előtt.
«Ő volt közöttünk az egyedüli hős.»
S ezt jól mondta: mert meghalni egy ügyért, melyet imádunk, s melyben hiszünk: – emberi becsvágy; ámde meghalni egy ügyért, melyet imádunk, de melyben soha sem hittünk: ember fölötti áldozat.
Amazok «derék emberek», de ez a «hős».
Derült-e ki valaha e véres tévedés? Meglehet! Mind a két félnek annyi elrejteni valója volt abban a titokban, hogy egyik sem hiresztelhette el. Mire aztán kiderülhetett e szent csalás, akkorra már oly egyhangúlag riadt fel az egész világ kárhoztató szava e tények felett, hogy a megtörténtet és meg nem történtet örömest a feledékenységnek engedték. És elvégre – egy ember tényeért egy ember kiszenvedett. Az adósság le volt fizetve. Ödön már «bene latet» (jól rejtve van).
Meg van cserélve a szerep egy varázsló pillanatban; amazé lett a hősi vég: neki maradt a csendes munka, a világtól elvonult szemlélődés, a jobb időkre váró remény, a hallgató élet.
De hátra van még Richard!
Hát Richardnak nem adott hírt Jenő?
Oh igen. Az is ugyanazon épületben volt fogoly, a hol ő.
A börtönnek volt egy távirdája, mely átszolgált valamennyi czellán; mely folyvást működött, melynek útját nem lehet állani, melytől a foglyokat semmi hatalommal meg nem lehetett fosztani. Ez a távirda volt: a fal.
Nincs olyan vastag fal, a melyen a kopogtatás át ne hallassék.
Mikor aztán egyet kopogtak a szomszéd czellából a falon, az volt az «A»; mikor kettőt hirtelen egymás után, az volt a «B»; a három koppantás a «C», és így tovább az egész alphabet.
(Megbocsáss, tűrelmes olvasóm, hogy ennyi ábéczére tanítalak, ebből a «nagy» iskolából.)
Ez a táviratozás feltartóztathatlan volt, körüljárta az egész épületet. Megértette azt mindenki és beletanult az első napon, és járt folyvást a néma beszélgetés. Egy kérdés, mely kiindult az épület egyik szárnyából és ment tovább, egyik szobától a másiknak adva, míg rátalált arra a szobára, a melyből a feleletet megadták rá s akkor ismét végig ment a kérdezőig.
Azon a napon, mely Jenőre nézve utolsó naplemente volt, ez a kérdés járta végig a falakat:
«Mi lett?»
Vissza rá a válasz:
«Halálítélet.»
«Ki?»
«Baradlay.»
«Melyik?»
«Az öreg.»
Richard szobáján is keresztül ment e cryptogramm, s ő újra kérdezett:
Még egyszer ismétlé a válaszadó fal:
«Az öreg.»
Richard pedig Jenő öcscsét szokta mindig «az öreg»-nek híni. Gyöngédség, tréfa s Jenő komoly magaviseletének jellemzése volt ez elnevezésben, a mi fiatal emberek között szokásos.
Ha az, a mit azon falak egy időben egymásnak beszéltek, mind basreliefnek maradt volna meg rajtuk, azokból többet olvashatnának le a régiségbuvárok, mint Ninive falairól!
A diadal ragyogásával arczán, szemeiben a kéj kielégített mámorával veté oda a tudósítást Edith elé Plankenhorst Alfonsine.
– Itt van, olvasd.
A szegény leány, mint bárány a tigris előtt, nem védte magát, nem reszketett, csak lecsüggeszté fejét.
A tudósítás Baradlay Eugen, alias Ödön, volt kormánybiztos halálát hirdeté – hitelesen – hivatalosan.
Azt Edith nem ismerte. A valódit.
Mégis úgy fájt érte a szive. Egyik testvér.
De nem merte megsiratni. Az bűn! Paragrafusok vannak, a mik tiltják.
A szép furia pedig rózsapiros ajkait felhúzva szép fehér fogsorairól, s villogó nagy szemeit kerekre felnyitva, e szókat sugá rokona fülébe:
– Egyet már megöltem!
És összeszorított öklével a levegőbe sujtott, mintha az szorítaná a láthatatlan tőrt, melynek mérgezett hegye eléri bárminő távolból is áldozatait.
– Ezt már megöltem. Én! S öklével kebelére ütött, arra a csodaszép kebelre, melyben egy mennyország lakhatnék, tele angyalokkal.
Azután megragadta kezével Edith vállát és szemeit annak szemeibe sugároztatva, szólt:
– A pap leánya már özvegy. – Most már következik a másik. Most következik a tied!
És elég kegyetlen volt egy göngyöleget ajándékozni Edithnek, melynek tartalma egy vég fekete krepon volt.
– Itt van gyászruhád kelméje, varrd meg!
És Edith megköszönte az ajándékot.
… Ha tudta volna Alfonsine, kit ölt meg? Azt, kit csókjaival halmozott el egykor; ki őt legjobban szerette valaha; ki szerette halála órájáig, és még akkor is megbocsátott neki, midőn kezére ismert a kézben, mely sírba fekteti.
A teljhatalmú kormányzónak fejgörcsei vannak. Brescia ostroma alatt kapta azokat.
Mikor bevonult az elfoglalt városba, egy ablakból valami szerzetes kétcsövű fegyverrel kétszer lőtt a fejéhez. Nem találta.
Megtorlásul a tábornok hekatombét csinált a város fő-fő polgáraiból.
Hanem a fejét mégis eltalálta valami.
A rettenetes fejgörcs, melynek lüktetései alatt, mintha mindazon golyó találkozót adna egymásnak az ő agyában, a mit ő «izent» másoknak.
Ily óráiban a nagy embernek félelem hozzá közeledni.
Őrjöng a fájdalomtól s legkedvesebb emberére is dühös.
Mindenkiben hibát talál, mindenkire gyanakszik, senkinek nem irgalmaz.
Hisz az ő fejének sem irgalmaz az a láthatatlan dæmon, a ki kínpadra feszíti a hatalmast; homloka körül csavarja a spanyol diadémot, s kalapácsokkal üti halántékait; ki forró pokollégbe mártja bele fejét, és szemei előtt tűzzel festi ki a világot.
Hasztalanul jönnek hozzá ilyenkor kegyelemért, hasztalanul magyarázzák előtte a napfényű igazságot! Hát az ő kínzója kegyelmez-e neki? hát az ő torturájának van-e valami igazság irva a gyógyszerekben?
És ezen ember tartott törvényt egy legyőzött nemzet felett.
A kínzó fejgörcsöknek egy ily órájában, este későn, a gyötrött ember egyedül ült szobájában s tizedszer vágta földhöz az orvosságot, a mit tízszer megújíttatott egy nap.
Ilyenkor senkinek sem volt szabad hozzá bejönni. Még az orvosokat is kikergette. Miért nem tudják legyőzni az ő üldözőjét?
Ágyba nem fekhetett, mert úgy ki nem állta a rohamos fájdalmat. Fennült, vagy járkált.
Komornyikja mégis be mert hozzá jönni lábhegyen.
– Mi az? rivallt rá egy háborgatott tigris haragjával a nagy ember.
– Valaki akar excellentiáddal beszélni.
– Űzd el.
– Egy nő.
– Pokolba valamennyi jajveszékelő asszonynyal! Ma nem akarok nyafogó pofákat látni. Ma kirugom, a ki könyörög. Semmi nőt nem fogadok el.
Sok nő taposta azon időben az ő küszöbét. Gyászruhás nők.
– Az a hölgy Plankenhorst Alfonsine bárónő, bátorkodék a komornyik megjegyezni.
– Hát az nem maradhat a pokolban? Éjjel van nálam látogatás ideje? Meg Alfonsine baronessenél.
– Azt mondja, hogy legsürgetősebb beszéde van excellentiáddal, rögtön és ha félholtan fekszik is, beszélnie kell.
– Erős jellemű dáma. Jó. Bocsásd be. Hisz ez nem nő, hanem ördög.
Azután leült karszékébe, feje kendővel bekötve: úgy várta látogatónéját.
Alfonsine úti köntösben lépett be hozzá s gondosan betette maga után az ajtót.
– Kérem, baronesse, a mit mondani akar, csak röviden; mert a fejem fáj.
– Röviden fogok szólani, tábornagy úr; ma tudtam meg, hogy ön föl fog mentetni Magyarország kormányzóságától.
– Hah! – A beteg embernek ez egy ágyúlövés volt az agyán keresztül. – Én? és miért?
– Végét kell szakítani a szigornak, a mit ön eddig gyakorolt, s felvilágosítani róla a világot, hogy ez nem a kormánypolitika hibája, hanem személyi túlbuzgalom.
A beteg ember két tenyerét halántékaira nyomta. Valami ki akart törni azokon.
– Holnapon túl más rendszer álland be, más tényezőkkel. A halálbüntetés megszünik, s csak fogságot fognak azontúl az elitéltekre mérni.
– Ah! Nagyon köszönöm önnek ezt a hírt baronesse, nagyon köszönöm!
– Előre siettem, hogy önt jókor értesíthessem. Holnap reggel megkapja ön felmentetését, még egy éjszaka van hátra, a mi alatt önnek tennie lehet.
– Ön tudja, minő fogadás köt engemet önhöz? A boszú. Megalázva, széttiporva látni azokat az embereket, kik bennünket megtámadtak, kigúnyoltak, kik elpusztításunkra összeesküdtek. Kiírtani azt a javíthatlan ivadékot, mely, ha életben marad, újra fölemeli a fejét, újra harapni fog. Megboszúlni azt a sok nemes vért, mely végig öntözte ez átkozott földet. Ezért imádom önt; mert önnek ez kezében volt, és megtette azt.
– Igen! Ön is sokat mozdított elő e munkában. Jobb fölfedező rendőrsége nem lehet egy miniszternek, mint ön volt nekem. Ön minden adatot össze tudott szerezni; minden gúnydalt felhajhászott, mely a nagyok ellen ki volt adva, s a mi a bűnbocsánatnak legjobban útját állja. Mert a sebet még megbocsátjuk, de a pasquillt soha. Ön jól működött a tűzrakásban. Valóban szükséges, hogy legyenek ilyen lények a nap körül, mint ön, a kik elfogják a napvilágot s árnyékot vetnek a földre; a kik mérget csepegtetnek a sebekbe és boszúterveket koholnak ki, mik férfi agyában soha meg nem születtek volna. Asszonyok, kiket megszállt az ördög lelke.
– Ön hizeleg nekem, tábornagy. Én büszke vagyok arra, hogy gyűlöletem álmait én álmodtam.
– És jó, hogy van egy félőrült ember, kit gyehennai fejgörcsök kínoznak, s a ki olyankor, midőn egész vére a fejében forr, mikor ez égő katlanban agyveleje megfő, képes a saját testvérét lelövetni; jó, hogy van ilyen ember, a ki az ön álmait megvalósítja. Most épen ilyen órái vannak. A világ vértengerben úszik körülötte. S az égő fej szomjazza az egész vértengert! Holnap reggelre tán elmúlik a kín, holnap reggelre már elmúlik a hatalom. Mit tegyek ez idő alatt, angyal arczú szép hölgy?
– Mindent! A százfejű hydrának most egy nyaka van. Ez a nyak az ön kezében. Egy szorítás e kéztől, s a munka be van fejezve. Akkor aztán repülhet a kegyelem galambja az olajággal. A denevérszárny gyorsabban repült!
– Tehát sietni kell, ugy-e? használni a rövid időt? Úgy lesz! Most tíz óra van. Holnap tíz óránál hamarább a futár nem érkezik. Fél nap idő. Nem fél «nap», egy egész «éj». Sok éjszakát lehet csinálni egy éjszakából, ugy-e, kisasszony?
A nagy férfiu csöngetett.
– Hadsegédem jőjjön be!
A hivatott megjelent.
– Menjen ön sietve a főhadbíró-ezredeshez. Mondja neki, parancsolom, hogy ma 12 óra előtt minden hadbíró készen legyen a keze alatti perekkel. Tizenkét órakor összeüljön minden hadi törvényszék. Reggeli három órakor minden itélet itt legyen nálam. Reggel öt órakor minden vádlott készen legyen itélete meghallgatására. A helyőrség fegyverben álljon. Sietve!
Mikor a hadsegéd eltávozott, a hatalmas ember Alfonsinehez fordult.
– Meg van ön elégedve a gyorsasággal?
Alfonsine mást kérdezett tőle.
– Közöttük van-e Baradlay Richard?
– A legelsők között van.
– El ne felejtse ön, tábornagy, hogy ez az egy ember több kárt tett nekünk, mint mások ezeren; hogy úgy gázolt legjobb hőseink vérében, mint az öldöklés dæmona. Hogy még a hadi törvényszéknek is szeme közé nevetett, s beszélt hozzájuk, mint Coriolán a volskusokhoz. És hogy a leghatározottabb ellenség, ki mindent újra kezdeni képes, a míg él.
– Mindent tudok felőle, baronesse. Első sorban áll a följegyzettek között.
Alfonsinenak meg volt az a gyönyöre, hogy egy hosszú sorban olvashassa Baradlay Richard nevét, vörös tintával kétszer aláhuzva.
Piros vére legyen a harmadik!
– És most köszönöm a jókor hozott hírt, kisasszony! Nagyon köszönöm. Mikor ön jött, még csak szét akart szakadni a fejem, most már úgy érzem, mintha az összecsapódó földteke és üstökös közé volna szorulva. Most már hagyjon magamra. Valamit tépnem kell, a mi a kezem közé akad, s ilyenkor nem jó közelemben lenni.
– Jó éjszakát!
– Hahaha! Átkozott jó éjszaka vár rám. Szerencsés útat.
– Az enyim az.
A delnő eltávozott.
A fejgörcsös ember csakugyan talált valamit, a mit összetépjen.
(Azon napokban híre futamodott, hogy szállására tolvajok törtek be, s minden kardbojtját ellopták. Egyebet semmit. Hihetetlen történet.)
Egész éjjel nyugtalanul járt fel s alá szobájában s nehéz nyögése, hörgése, feljajdulása keresztül hallatszott a kettős ajtón.
Plankenhorst Alfonsine sem hunyta le az éjjel szemeit. A rémes öröm, a bűvös izgatottság elűzte kebléről az álom malasztját.
És korán reggel a hajnali vonattal vissza akart utazni Bécsbe.
Ez még csak előérzete a gyönyörnek, a mit érez. A kéj otthon vár reá. A másik leánynak a kétségbeesése.
Ébren számlálta az órákat.
Most tizenkét óra… Most ülnek össze a hadi törvényszékek… Most olvassák fel a vádlott előtt a vádpontokat… Most kérdik tőle: van-e valami védelmed a világon?… Nincs… Most visszaviszik börtönébe.
Most egy óra… Tanakodnak fölötte… Nincs a ki egy szóval tudná mentegetni… Mostan szavaznak…
Két óra… az itéleteket mostan irják… Nagy sietve viszik a teljhatalmú úrhoz.
Három óra. A fejgörcsös ember minden itéletnek aláirja nevét. Tüzet lát maga előtt. Tűzlapra ir vérbetűket.
Négy óra… Minden készen van… A ki tudott az éjjel aludni, felköltik… Megmondják neki, hogy nézze meg még egyszer, milyen szép ez a világ… A pirkadó hajnal, a halványodó csillagok… Még egyszer, és aztán soha többé.
Nem maradhatott a falak között tovább. Bérkocsija ott várt rá a vendéglőudvarban egész éjjel. Úti podgyászát levitette s a főhadbiró-ezredes lakása elé hajtatott. Az is jó ismerőse volt. Mint a sírásónak a halotthordó. – Tudta, hogy most ébren és otthon találja. Bebocsáták hozzá. Féltek tőle, mint a vampyrtól.
Az pedig egy igen komoly, hidegvérű, kevés szavú férfi volt.
– Vége van az éjjeli munkának? kérdé Alfonsine.
– Vége.
– Mi van az itéletekben?
– Halál.
– Mindenkiében?
– Kivétel nélkül.
– Baradlay Richard?
– Köztük van.
– El van itélve?
– Halálra.
Alfonsine megszorítá a férfi kezét.
– Jó éjszakát!
Az nem adta vissza hideg kezével a szorítást s azt mondá:
– Reggel van.
Hiszen nem neki szólt sem az üdvözlet, sem a forró kéz görcsszorítása.
Alfonsine sietett a vasúthoz. A vonat korán indul. Az öt órai harangszót ott hallotta.
Ez a lélekharang neki.
Most olvassák fel itéletét… Most fordítja arczát az ablakon bemosolygó hajnal felé s kér tőle egy kis pírt kölcsön… Most törik el feje fölött a pálczát… «Istennél a kegyelem!» – Denevérszárny, repülhetsz!
E közben a nap tányéra a láthatár fölé emelkedék. A vonat körül utas nép sürgött-forgott, helyezkedett s beszélt arról, hogy milyen hideg van ma reggel.
Alfonsine nem érezte azt. Még nyakkendőjét is leveté, hősége volt. Hátat fordított a napnak, úgy nézett vissza a ködös városra. Tán azt várta, hogy egyszer csak e párázatból egy ködarcz fog kiemelkedni, felhőhomálylyal rajzolva, s annak még egyszer utoljára a szeme közé fog nevethetni.
A vonat tovarobogott.
Negyven percz volt öt óra után.
Nem robogott eléggé gyorsan a gőzmozdony. Alfonsine a villámmal szeretett volna utazni. A denevérszárny tízszer is megjárta azt az utat, a mit a gőz egyszer.
Türelmetlen volt. Vágyott otthon lehetni. Lelkével előre sietett.
Jól esett, hogy nem volt útitársa, az első helyen utazott; nem vonta el senki közönyös beszélgetéssel: öngondolataival kéjeleghetett.
A bécsi indóháznál ott várta hintója. Sietett keresztül furakodni a tömegen, hogy első lehessen, ki a pályaudvarból kijut.
Kocsisát is gyorsaságra unszolta.
Hazaérve, futott fel a lépcsőkön.
Futott a szobákon keresztül, míg rátalált Edithre.
A leány gyászruháját varrta.
Alfonsine odarohant eléje, s a jóllakott boszú kaczajával vágta szivéhez e keserű szókat:
– Megöltem őtet!
A lelkébe kapott haláldöfés után a leány fájdalomteljesen emelé szemeit a magasba. Az a sugár, az a gloria volt ez arczon, mely a szent szűz tekintetében világít, midőn szemeit a keresztfa magasságához fölemeli.
És azután mélyen sóhajtva lehajtá fejét keblére, s kezeit ölébe ejté.
De nem sirt, nem átkozódott.
– Megöltem a kedvesedet!
Leánya megérkeztére most Plankenhorstné is elősietett.
És annak aztán elmondá Alfonsine az egész történetet. Hol járt? mit tett? Miket beszélt? Minden körülményt, minden szót. A nagy sietséget, a gyors sikert. A tökéletes sikert. A boszú pohara megtelt.
És a két hölgy úgy kaczagott, úgy örült ezen; úgy ölelte egymást, úgy hízelegtek, úgy beczézték egymást, mint a kik nagy, örvendetes diadalokat vívtak ki, a hogy örülni szoktak anyák, leányok egymás szerencséjének, boldogságának.
Szinte elfeledkeztek nagy boldogságukban arról a harmadikról.
Hát az áldozat nem vonaglik?
– Hát te nem sírsz?
A teknöncz még él, ha az agyvelejét kiveszik: hát egy leányszív még annál is szívósabb? Nem értette talán?
– Richardod meghalt!
A leány nem szólt semmit; kezét keblére tette és szemeit gyászruhájára függeszté. És nem sirt. Nagyobb fájdalom volt az, mint hogy könyei lehettek volna. Nagyobb rémület, mint hogy mozdulatot engedett volna.
– Te bárgyú! Nem érted? Kedvesed meg van ölve. Megölve, mint az enyim. Özvegy vagy. Tudod-e már, hogy mi ez a fájás? A mi nekem mindennapi hálótársam. A véres kisértet feje vánkosomon. Most már a tieden is ott van.
Edith nem borzadt össze. Hozzá volt szoktatva már e rémes ábrándhoz. Hiszen mindennap azzal kelt, azzal feküdt.
És Alfonsinet dühödtté tette e könytelen némaság. Diadala legmagasabb gyönyörétől érezte magát megfosztva e szenvedő nyugalom által. Hisz azért sietett úgy haza, hogy lássa őt is a földön fetrengeni, és átkozni Istent és embereket, és éles vasat keresni saját keble ellen: mint a hogy az látta őtet.
És a megtiprott gyermek nem dühöng, nem zokog, nem vonaglik.
A denevérszárnyú léleknek ez ingere volt.
– Gondolj rá, te nyomorult, hogy a leggyalázatosabb halállal halt meg; a mit emlegetni is szégyen! Hogy most e perczben ott ásnak neki a homokban egy gödröt és belelökik dicstelenül; és földet taposnak a fejére, a nélkül, hogy valaki egy imát mondana el fölötte, és te még a sírjára sem fogsz találni soha!
A leány magában sóhajtott és válaszolt: «Magához vette Isten s én gyászolni fogom örökké». De kimondani nem birta ezt. Nagyobb fájdalom volt az, mint hogy szavai lehettek volna.
– Sírj hát! ordítá dühödten a szép mænade, s lábával dobbantott, és ökleit összeszorítá, hajfürtei vonaglottak hevült arcza körül. «Sírj nekem! sírj!»
E pillanatban benyitotta az ajtót a komornyik és jelenté:
– Baradlay Richard úr van itt.
A feltárt ajtón túl, a mellékszobában ott állt Baradlay Richard polgári öltözetben.
* * *
Ha mindez valóban, historice így nem történt volna, azt mondanák rá: «csatány!»
Pedig hát valósággal így következett egymás után.
A fejgörcsök embere azt az utolsó tizenkét órát arra használta fel, hogy elővetette százhúsz legfőbb vádlott perét, itéletet hozatott benne. Az itélet mindnek halálra szólt. Ő pedig megkegyelmezett valamennyinek. Teljhatalma volt rá.
Nem is hogy büntetéseiket átváltoztatta, enyhítette volna! elengedte minden dolgukat végkép és egészen. Menjenek szabadon.
A fejgörcsök embere e kínzott órájában csakugyan boszút állt; de nem az elbukottakon, a kiknek ő tartotta a fejükön a lábát; hanem a miniszteren, a ki az ő fejére készült gázolni.
Tömegestül lökte oda közéjük a végbocsánatot. A legjobban terheltek közé. Most már tessék a miniszternek tovább játszani a partiet.
Ez volt az ő válasza Plankenhorst kisasszony üzenetére.
Alfonsine rosszul tanulmányozta a lélektant. Rosszul ismerte ki az embereket. Különösen rosszul figyelte meg a mérgek hatását!
Mikor Richarddal tudatták megkegyelmeztetését, a mi rá nézve a legváratlanabbul jött, a főhadbiró behivatta őt magához.
– Ön ugyan kegyelmet kapott s szabadságát is visszanyerte, monda neki, hanem egy időre Magyarországon nem maradhat. Körül fog határoztatni valamely más koronaországi városba. Például talán Bécsbe.
– Mindegy, akárhová.
– Tehát maradunk annál, hogy Bécsbe. A tábornagy úr, ki ma önnek kegyelmet adott, azt üzeni önnek, hogy ha Bécsbe feljut, legelső gondjának tartsa fölkeresni Plankenhorst Alfonsine úrhölgyet és megköszönni azon szíves közbenjárást, melylyel az ön megszabadulását kieszközölte. Ezen úrhölgy közbejötte nélkül ön nem nyerte volna vissza ily hirtelen szabadságát. Tehát megköszönje neki!
– Kötelességemnek tartom.
– Még egy dolgot! Önnek testvére Eugen, azaz Ödön, az osztó igazságnak áldozatul esett.
– Azt már hallottam, csak azt nem tudom, hogy a német és magyar név…
Szavába vágtak nyersen:
– Először is önnek nem volt szabad semmit hallani, mert fogoly volt s a foglyokkal közölt hír árulás. Továbbá pedig én nem kértem öntől philologiai oktatásokat, hanem hogy hallgasson rám.
Azzal kivett egy kis papirtokot fiókjából.
– Önnek testvére levágott hajából egy fürtöt hagyott önnek. Vigye!
Richard kibontá a papirtokot s ámultan szólt:
– De hiszen ez…
Ismét szavába vágtak:
– Nincs több beszédem önnel. Adieu!
S azzal kitolták az ajtón.
Csaknem kiszalasztá a száján, hogy hisz ez szőke fürt; Ödön haja pedig fekete.
Sietett hát a parancs szerint azonnal Bécsbe. Még jókor érkezett a reggeli vonatra.
És utazott ugyanazon a vonaton, a melyen Alfonsine. Csak hogy ő a harmadik helyen, mint szegény elbocsátott fogoly; az pedig az első helyen.
S a míg Alfonsine a boszú gyönyörében kéjelgett, boszújának épen maradt tárgya tőle néhány ölnyi távolban három nagy talányon törte a fejét.
Az első az volt: «mit jelent ez a szőke hajfürt? mit az Eugen névvel azonosított Ödön?»
A második az volt: «miként köszönheti ő megszabadulását Plankenhorst Alfonsinenak?»
A harmadik meg az, hogy: «hol fogja ő megtalálni Edithjét? s mi jön azután, ha megtalálta?»