Mindennap, de mindennap ott fekszik a fiavesztett özvegy, arczczal a földre leborulva a kőszívű ember arczképe előtt.
Mindennap újra, meg újra ostromolja az örök könyörgéssel: «ne vedd el másik fiamat!»
Monomaniája kezd lenni ez a harcz egy festett képpel.
S a festett kép oly szívtelen, oly hallgatag.
S a jajkiáltó sorok, mikben gyászharang, dobpörgés hangzik, még mindig jönnek a hírlapokban, mint új, meg új üzenet a felleges égből.
Egy esős nyári nap hideg estéjén ismét együtt volt a család. Szokatlan juliusi hidegek jártak a lapályon; a kandalló körül ültek, midőn újra hangzottak azok a fegyveres léptek az előteremben, mik Giantot fektéből feluszítják s ismét benyit az a vendég, a ki nem koczogtat az ajtón: «szabad-e?»
Ugyanazon csendőr az, ki a minapi leveleket hozta. Ugyanaz a merev katonás arcz, mely semmi indulatot el nem árul.
– Egy levél Baradlay Kazimirné asszonynak. Újépület, második pavillon.
Reszketve kel föl előtte mindenki.
Ez a halálmadár.
Tántorogva, féltébolyultan járul eléje a szólított nő s reszkető kezét nyújtja a levél elé.
És aztán karját arcza elé emelve, eltakarja előle szemeit, mintha nem akarná látni azt, a mit kezében tart.
– Olvasd! szól, a levelet odanyújtva Arankának. És maga karszékébe roskad vissza.
Arankának már szabadalma van borzalmas leveleket elolvasni.
Ő töri fel a pecsétet, ő bontja fel a borítékot, ő hüvelyezi le a levelet. És azután olvassa azt:
«Anyám. Szabad vagyok!
Richard.»
Az anya nem hisz annak, a mit hallott! Látni is akarja.
Kiragadja menye kezéből a levelet, és arcza elé tartja.
Igen! ezek az ő vonásai! Ez az ő irása! Él! Ir! Megszabadult!
Ez való. Ez nem álom.
És a levéllel kezében elfut; beveszi magát belső szobáiba. Ott, hol férjének arczképe áll, zokogva leül a kerevetre: újra, meg újra elolvassa a rövid levelet. Aztán feltartja azt a mindenütt szemébe néző arczkép elé, mintha azt kivánná attól, hogy az is olvassa el. És végre megcsókolja a festett arczkép kezét. A kezet, mely megbocsátott, a kezet, mely nem sujtol többé.
Ama közbenjáró, ki míg kicsiny gyermek volt, ha nehéz vitáik voltak szülőinek, annyiszor járt apától anyához engesztelő rebegéssel: – odafenn van már; – s ismét kibékíté őket!
Richard egész nyugodtan és kedélyesen lépett be Plankenhorsték teremébe, mint ki régi ismerősök közé érkezik.
Nem látta meg a két Plankenhorst úrhölgy arczán a kisértetlátó elrémülést; csak azt látta, hogy Edith az öröm kétségbeesésével rohan eléje és a tulvilágról jött önfeledés mámorával borul keblére, átöleli nyakát karjaival, őrjöngő erőszakkal szorítja magához és lélekvesztett felmagasztaltsággal rebegi: «Richard, kedves Richard!»
Most már tud sírni.
Idő kell hozzá, míg magához bír mindenki térni az indulatrohamból.
Míg Edith karjai lefoszlanak kedvese nyakából; míg Alfonsine meggyőződik felőle, hogy ez csakugyan élő ember és nem kísértet, a kit maga előtt lát.
Hanem még azután is, hogy Edith Richard kebléről lebontakozik, ott marad mellette s jobbját két kezébe fogja, mintha el volna nála határozva, hogy azt soha többé el nem ereszti.
Richard mindezt olyan természetesnek találja.
A leány menyasszonya. A vőlegény halottaiból támadt fel. Itt van ok rendkívüli örömre, az öröm szokatlan kitöréseire.
Azt is hiszi kitalálhatni, hogy Alfonsine miért oly sápadt?
Palvicz nem terheli lelkét. Becsületes harcz volt közöttük. Azután semmi köze annak ehhez a házhoz. Hajó és horgony elszakadtak egymástól.
Plankenhorstné az első, ki beszélőtehetségét visszanyeri.
Edithhez intézi szavát.
– Edith kisasszony! Nem látom át, miért ez önfeledtség, ez elragadtatás egy idegen férfi irányában? Mi tetszik önnek, uram? – szól aztán Richardhoz fordulva.
Edith pirulva ül vissza helyére; de most már gyönyörrel nézi a varrott gyászruhát, míg Richard előbbre lép s őszinte, rosszaságnélküli szivélyességgel fordul Alfonsine baronessehez.
– Legelőször a hála kötelessége hozott ide. Én ma hajnalban halálra itéltettem s még azon órában kegyelmet kaptam. A kormányzó, ki teljesen fölmentett s szabadságomat visszaadta, lelkemre köté, hogy legelső kötelességemnek tartsam e szabadulásomért nagysádnak hálámat kifejezni. Nagysád közbenjárulása nélkül legalább tizenöt évi fogságot kaptam volna. Fogadja érte hálámat!
Megannyi sarokkal tapodás egy kigyó fejére.
Hálát adni a megszabadulásért Plankenkorst Alfonsinenak!
Köszönet attól az embertől, a kinek elvesztéséről álmodott, a min töprengett, a miért fáradott annyi idő óta.
És a ki kulcsával bír e talánynak, melyet senki sem ért, az Alfonsine.
Ő már érti egészen.
Hiszen megtörténik sokszor, hogy a földből visszaüt a villám az égbe.
Vak Sámson magára rántja a filiszteusok karzatait, a kik játszani akartak vele.
És ő most látja, hogy mit cselekedett?
Maniacus dühében megszabadítója lett annak az embernek, kit elveszteni akart.
Ha ő hagyja azon az éjszakán fejgörcseivel vesződni azt az embert, ha hírt nem visz neki az őt fenyegető fordulatról; ha engedi a dolgokat a maguk szomorú következetességében lefolyni, akkor Richard ott marad fogságban. Nem hal meg, de tizenöt évig el lesz temetve. Mire onnan előkerűl, kész öreg ember és Edith agg hajadon.
És ezt ő rontotta el!
Ő vetette ki sarkából annak a kriptának az ajtaját, melybe Richard el volt temetve: mert nem érte be vele, hogy ott feküdjék a koporsóban, azt is akarta, hogy halva feküdjék ott.
És ezzel szabadította ki.
Nincs hátra egyéb, mint e nyájas, üdvözlő arcz előtt porrá lenni.
Plankenhorstnéra került a sor, hogy helyt álljon. Neki hideg vére volt már.
– Uram! Ön félreérthetett valamit, a mit önnek tán nem komolyan mondtak. Azon szolgálatot, melyet ön említ, családunk egyik tagja sem tehette önnek, azon csekély oknál fogva, mert mi ez ügybe nem avatkoztunk soha. Mi minden közélettől visszavonultan élünk, senkivel nem érintkezünk s országos ügyekbe nem ártjuk magunkat. Termeink zárva vannak a társaság előtt. Ezt ön előtt is kénytelen vagyok határozottan kijelenteni. Ugy hiszem, ön elég világbeli jártassággal bir, ezt megérteni.
– Teljesen értem, bárónő, s e mostani látogatásom, biztosítom önt, utolsó.
– És reménylem, rövid.
– Az is meglehet. Azt három szóval elvégezhetem. Ön tudni fogja, hogy másfél év előtt Edith kisasszonyt eljegyeztem.
– Annak a következményeire most már gondolni sem lehet.
– Miért nem?
– Azt jobb lesz, ha ön nem magyaráztatja meg magának.
– De azt tudnom okvetlenül szükséges.
– Tehát meg is hallhatja tőlem, ha épen önmagától nem akarja megkérdezni. Mikor ön Edith hugomat eljegyezte, akkor ön kapitány volt, úr volt és nemes ember. Most pedig egyik sem. Rangját elvesztette. Vagyonát, nemességét a tábornagy nem adhatta vissza, mert ahhoz nem volt joga. Ő csak élet és szabadság fölött rendelkezett. Ön tehát jelenleg nem tiszt, nem úr, nem nemes ember.
– De még mindig Baradlay Richard vagyok! – mondá az ifju, önbecsének egész férfiérzetével.
Plankenhorstné ajkát pittyeszté megvetőleg, s félvállról nézett le rá fitymálóan.
– Szabad, mint a madár. De a másik nem szabad, mint a madár. Liedenwall Edith kisasszonynak családja van. S e családnak joga van válogatni; – joga van elutasítani és mást választani. Liedenwall Edith kisasszony még mindig a Plankenhorst-család tagja, és annak fenhatósága alatt áll.
– Én Liedenwall kisasszonyt kérdezem, úgy van-e ez?
Edith csak némán rázta fejét; de még nem szólt.
Plankenhorstné ketté akarta vágni a tárgyat.
– Edith követni fogja azt, a mit mi határozunk felőle. Azt megitélni, hogy jövendő sorsa miként intéztessék, a mi jogunk és a mi kötelességünk. Ön uram, elkésett a leánykéréssel. Nagyon is magasról akart hozzánk leszállni, s most nagyon is alacsonyról kérezkedik fel.
– Én nem kérezkedem önökhöz. Tudok nőmnek nevet adni, és szivet és kenyeret! szólt bele Richard határozottan. Én nőt kérek, s aztán megszününk egymással törődni.
– Ön csalatkozik; mi nem szünhetünk meg Edithtel törődni soha. Vagy azt hiszi ön, hogy tizenöt évig hagytuk volna Edithet ön után várni? Mi gondoskodtunk már róla. Ön el volt temetve. Edithnek szerencséje akadt. Edith már el van igérve.
Richard kérdő bámulattal tekinte Edithre. A leány arcza tudatlan csodálkozással felelt kérdésére.
– Kinek van eligérve?
– Ön igen kiváncsi. Azonban nem tartok titkot. Ön emlékezni fog azon fiatal titkárra, kivel tavalyi estélyeinken gyakran találkozott. Az most előkelő úr. Megyefőnök. Edithre nézve nagy szerencse.
– És Edith beleegyezett?
– Ne hívja ön keresztnevén, uram! Az nagy szabadság. Liedenwall kisasszony! – Liedenwall kisasszony kezét annak fogja adni, a kit én vezetek elé.
Most aztán Edith felállt a helyéből és szólt:
– Liedenwall Edith nem fogja a kezét másnak adni, mint a kit szeret.
Plankenhorstné nem jött ki önmérsékletéből.
– Edith kisasszony. Semmi theátrális productiót! Itt indulatoskodásnak nincs helye. Ön gyámleányom. Nekem jogot ád ön felett a törvény.
Edith most már nem hagyta magát elhallgattatni. Belefogott a harczba. Küzdött.
– Én nem kivánok önnek gyámleánya lenni! Elmegyek cselédnek. Az ön házánál beletanultam abba. Mint cseléd, mint szolgáló, annak adhatom a kezemet, a kinek akarom.
– Gondoskodva van róla, kedvesem, hogy ön el ne mehessen cselédnek: higyje el ön, hogy igen jó gondviselés alatt áll. Minden úri renddel fog egymásután következni, egész odáig, a hol az oltár előtt le kell térdepelni. Ha ön sírni fog az alatt, míg a lelkész az esketési formát felmondja ön előtt, az a szent czeremoniának csak kiegészítő része lesz.
– De én nem fogok sírni! szólt a leány, előlépve hevesen. Hanem valami mást teszek. Ha csakugyan akadna olyan ember, a ki engem, szivem, akaratom ellen nőül akarna venni önök parancsára, annak én a mennyegző előtti napon elmondom, hogy én megszöktem egyszer a zárdából, elszöktem éjnek éjszakáján a táborba a kedvesemhez; ott töltöttem a szeretőm szobájában a féléjszakát. Láttak a katonák a bivouacon, látott a Singer-utczai markotányosné. Tudják az apáczák mind a Brigitta-kolostorban, tudja soror Remigia, hogy megszöktem és kedvesemnél voltam. Itt van a vállamon a korbácsok nyoma, a hogy megvertek érte.
És azzal lerántá válláról az öltönyt; az élő fehér bársony haván ott látszott most is a két éles korbácsütés rózsaszínű vonása.
– Akarja ön, asszonyom, hogy e verések nyomait más is meglássa rajtam, mint a kiért megvertek?
Plankenhorstné meg volt némulva az elszörnyedéstől.
Edith folytatá:
– És ha akadna mégis oly nyomorult, silány ember, ki ily felfedezés után az oltárig elkisérne, én ott az egész násznép előtt ezt kiáltom, mikor térdepel: «Nézzétek ezt a gyávát! A ki tudja hogy menyasszonya egy éjt a kaszárnyában töltött a szeretőjénél, mint apácza-növendék, s mégis nőül akarja venni!» s akkor úgy ütöm arczul az oltár előtt, hogy elmulik a kedve örökre a szemébe hazudni az Istennek és az ő szenteinek!
Imádandó szép volt a leány ez indulatkitörésében! Erő, villám, ihlet volt minden vonása, szava, mozdulata. Richard a gyönyörtől üdvözülten bámulta e csodatüneményt.
Hogy rágalmazza önmagát! Hogy keríti magát körül a gyalázat mérges gőzkörével! Pedig hiszen Richard tudja azt legjobban, hogy ez nem igaz. Igaz, és mégsem igaz. Igaz, hogy ott volt kedvesénél; de nem egyedül, hanem anyjával, de nem szerelemből, hanem kétségbeesésből, hogy életét megmentse annak. És ezért megverték, megostorozták! E drága testet, e gyönge, szeráfi alakot! Kinek van joga a világon e szent sebhelyeket csókjával megengesztelni másnak, mint a ki miatt az történt?
Plankenhorstné el volt fulladva az ijedségtől, a rémülettől, a dühtől. Uj dolgok voltak ezek, a miket hallott, a miket látott. Olyanok, a minők túlhaladták felfogását, képzeletét; a mik alatt összetört erélye, kevélysége, akarata.
Érezte már, hogy ezzel a leánynyal nem bír, hogy ez erősebb, mint ők valamennyien. Hogy ők csak dæmonok, de az maga a «legió»!
Még egy fordulatot próbált adni a végzetnek. Most már nem Richardot támadta meg, hanem Edithet.
– Te szerencsétlen leány! – szólt kezeit összekulcsolva és szemeit ég felé forgatva, – ki úgy el tudta magát felejteni! Tudod-e azt, minő csapodár csábítónak vetetted oda magadat áldozatul? Ez az ember itt nem a te kedvesed egyedül. Ennek már hölgye van, kinek nevével, becsületével tartozik, kinek előjoga van fölötted, ki téged el fog űzni, ki fog kaczagni.
– Én nekem, asszonyom? kérdé Richard elbámulva.
– No! Vagy merje ön tagadni, hogy ön Pesten egy gyermeket tart, arról gondoskodik, ápolja, szereti, gyógyíttatja. Felőle tudakozódik és sorsát intézi. Tagadja el ön, ha meri.
Plankenhorstné a felülkerült gyáva diadalérzetével mérte a végcsapást Richard fejére.
– Hát még egy ártatlan gyermek sorsát is belekeveri ön, asszonyom, e mi szomorú vitánkba? szólt Richard halkan, szeliden, kérlelő hangon.
– A gyermek ártatlan, de szülői nem azok! szólt a vádló, ujjal mutatva Richardra.
«Te mondád».
– Jól van asszonyom, szólt Richard, elmondom önnek a gyermek történetét. Egyszer a csatában egy derék vitéz ellenfelemet halálra sebesítém. Bajtársam, kit balsorsa kardom által ejte meg, halála óráján oda hítt magához. És akkor elmondá, hogy van egy fia, kit régóta keres, s kinek most nyomára akadt. Azt a fiut anyja elveté. Rám hagyta, hogy keressem azt fel. Felfogadtam neki, hogy felkeresem és gondját fogom viselni, mintha testvérem gyermeke volna. Kerestem a fiut és rátaláltam. Megtaláltam őt a nyomor, az inség legalsó fenekén. Rosszabb sorsban mint egy gazdátlan ebet. Oh, ha anyja látta volna!
Plankenhorst Alfonsine merev szemekkel bámult a beszélőre.
– Megtaláltam a gyermeket halálos betegen, egy ablaktalan oduban, szemétágyon fetrengve, meztelen, rongygyal takarva, és félig megvakulva.
Alfonsine reszketett a láztól.
– Én elvittem magammal a nyomorult árvát, és atyja lettem neki atyja helyett, kinek neve volt Palvicz Ottó.
Alfonsine a pamlag vánkosaiba temette arczát. Plankenhorstné ijedten hátrált leánya elé, hogy eltakarja azt, és sápadtan, rémült szemekkel tekinte Richardra.
Az pedig folytatá nyugodt mérséklettel:
– Minden irat a kezemben van, mely igazolja a gyermek származását. Az anyának minden levele. A keresztelőlevél. Oda dobhatom azt annak, a ki kérdi.
Plankenhorstnénak minden íze reszketett, térdei roskadoztak alatta.
Richard azonban büszkén felemelé fejét.
… – De én felfogadtam haldokló ellenfelemnek, hogy gyermeke anyjának nevét soha senkinek el nem árulom. Nemesi szavamra fogadtam. S minthogy önmagam előtt még most is nemes ember vagyok, – azért önnek sem mondom meg azt!
Plankenhorstné föllélekzett. A torkát szorító kéz eltávozott onnan.
Ámde Edith odalépett Richardhoz s angyali szelídséggel monda:
– Akárkié legyen az a gyermek, a kinek ön azt fogadta, hogy atyja fog neki lenni: én anyja leszek annak!
És azzal Richard keblére borult, s fejét vállára hajtá.
A legyőzött, a földre zúzott asszony két kezét elátkozó mozdulattal emelve feje fölé, hörgé indulattól reszkető hangon:
– Vigye hát ön magával, a pokol és minden ördögei nevében!
. . . . . . . . .
Azokra pedig mosolygott a mennyország és minden angyalai.
«De most már hova»?
Igen! A bérkocsis kérdezte azt Richardtól, ki alant várt rá, midőn Edithtel karján az utczára lesietett.
Ez ám a főkérdés: most hová?
– Ismerősöm, rokonom, se nekem nincs, se neked, a kihez vigyelek, a míg esküvőnk napja elérkezik. Bécsből pedig távozni nem szabad.
– Hát vigy magadhoz, mondá a leány. – Nem voltam-e már nálad a bivouacon is? Nappal együtt leszünk, este jó éjt kivánunk egymásnak.
– És közöttünk fekszik Seif Almuluk herczeg kardja.
Sheherezade szultána regéinek egyik hőse ez, ki menyasszonyt visz haza egyedűl egy tutajon, s mikor egymás mellett alusznak, kettőjük közé fekteti kivont kardját.
Mert az életben nem úgy megy az, mint a színpadon: a hol a mint a szerelmes párt megáldották, vagy megátkozták, egymásnak dobták, vagy kezeiket összetették, azzal megvan minden.
Hát a pap!
A dráma után jön még egy három felvonásos vígjáték: a comedie of errors, a tévedések vígjátéka.
Mert hiszen legegyszerübb volna a felelet egy fiatal pártól, a ki vőlegény és menyasszony, erre a kérdésre: «de most hová?» az, hogy «egyenesen a paphoz!»
Egyenesen! Oda nem járnak egyenesen.
Azért csak tessék elébb kinyittatni a «magyar királynál» (vendéglő) azt a két egymásba nyiló szobát; egyiket Edith, másikat Richard számára. És azután még sok napot eltölteni azzal a mulatsággal, hogy egy bezárt ajtón keresztül mondjanak egymásnak édességeket, nevezzék egymást kedvesemnek, egyetlenemnek, és küldjenek egymásnak csókokat a deszkán keresztül. Köztük fekszik – Seif Almuluk herczeg kardja.
Mert a szent házasságnak sok czeremóniája van.
Elébb a bécsi papnak ki kell hirdetni háromszor egymásután a szeretők neveit. Még pedig nem három parasztnapon egymásután, hanem három úrnapján. Mert csak a vasárnap az authenticus nap.
Azután bizonyítványt kell hozni a nemesdombi paptól, hogy itt is megtörtént a háromszori kihirdetés.
De még elbocsátó levelet is kell adni a nemesdombi papnak, melyben megengedi, hogy a nyájához tartozó juh Bécsben kelhessen össze. Részint, mivel a menyasszony ott lakik, részint, mert nem eresztik onnan.
S minthogy most Nemesdombon nincs rendes pap: az öreg meghalt, a káplán elbocsátása pedig nem találtatik elég érvényesnek, tehát folyamodni kell az espereshez, hogy hatalmazza fel a káplánt az elbocsátási engedély kiadására.
Az esperes pedig úgy találja, hogy ez fölösleges, ennek semmi nyoma a komjáthi kánonban: aztán, hogy megmutassa, hogy neki nem parancsol a bécsi pap, nem ád felhatalmazást.
Akkor aztán Richard arra fakad, hogy elhiszi, hogy a házasságot az Úr Isten szerzette, hanem hogy a czeremoniákat az ördög csinálta hozzá, az meg bizonyos.
Pedig még azzal mind nincs vége.
A törvény még azt is akarja tudni, hogy szülők és gyámok mit szólnak a házassághoz? És e kérdésben szép mutatiókat és variatiókat enged meg magának.
A katholikus házasulandónál nem lényeges a gyámi engedély; de viszont nincs is kötelezve gyám és szülő a kiházasításra; a protestánsoknál kötelezve van a kiházasításra s annálfogva megkivántatik az engedély.
Ezt a pap előtt mind be kell bizonyítani; elismervényekkel, nyilatkozványokkal, lemondványokkal s más képtelen okmányokkal eligazítani.
S talán már akkor aztán czélhoz jutottak?
Dehogy jutottak.!
Akkor következik még az országos veszekedés a fölött, hogy be szabad-e a templomba ereszteni s a papnak összeesketni egy olyan párt, melynek az egyik fele a keresztvégű, másik fele a csillagvégű torony templomában imádja az Istent és vallja a szentháromságot?
A bécsi pap azt állítja, hogy az nem lehet.
A polgári törvénykönyv azt állítja, hogy lehet.
A bécsi pap nem akarja őket másként megesketni, mintha a vőlegény reversálist ad magáról, hogy minden törvényadta jogairól lemond, mely szerint leendő családjának fele ide, fele oda járjon imádkozni s valamennyit egy vallásra adja, ha lesz.
Erre aztán dühbe jön a vőlegény s felfogadja, hogy rögtön megy a rabbinushoz s zsidóvá lesz menyasszonyostól.
Akkor aztán azt mondják neki: hogy no hát vigyen el az ördög, gyertek ide, megesketlek, de meg nem áldalak, s valahol egy magánszobában, pipával a szájában, elmondja a pap előttük az esketési formulát. «No, már most férj és feleség vagytok, elmehettek!»
Hát hiszen mindjárt azon kezdhette volna.
Richard még szabadulása estéjén megirta anyjának a vele történteket.
Sok szép feljegyezni valója volt arról a napról. Reggel halál, este menyasszony, közben megkegyelmeztetés és megátkoztatás.
Belekerült egy hét, míg választ kapott rá. (Bizonyos levelek akkor nagy ellenőrségen mentek keresztül.)
A levél igen rövid volt. Az öröm Richard életben maradásán, házasságának helyeslése s az igéret, hogy e napokban fog a tiszttartó felmenni Bécsbe, az majd elmondja a többit.
Azt a napot türelmetlenül várta Richard.
Annál nagyobb volt öröme, midőn a tiszttartó feleségestől toppant be hozzá. Mindjárt azon kezdte, hogy feleségét itt fogja hagyni addig Edith kisasszonynál, míg átesnek az esküvőn; hiszen szegény kisasszonyt az sincs, a ki menyasszonyi köntösébe felöltöztesse.
A menyasszonyi köntöst természetesen ő szerezte be Pesten. Azt ugyan jól tette, mert Edith egy váltani való ruhát sem hozott el Plankenhorstéktól.
A jó öreg aztán elmondta Richardnak az eddig történteket. A nagy veszélyt, mely Ödönt és Jenőt kicserélte. (Most már értette Richard, mi az a szőke hajfürt? Szegény fiu! Míg élt, az egész embernek nem volt Richard előtt az a súlya, mint annak a nehány szál hajának most.)
«Megtette magát bátyánknak!»
Azután elmondá a tiszttartó az otthoni állapotokat. Az özvegy asszonyság maga akart feljönni Bécsbe Richard menyegzőjére; de mikor útlevelet kért (mert most a szomszéd faluba is útlevél kell), tudatták vele, hogy internálva van Nemesdombra s onnan kimozdulnia nem szabad. Akkor a fiatal úrhölgy akart eljönni, de annak meg úgy megbetegedett a kis fia, hogy azt nem hagyhatja otthon. Testvérének pedig jó okai vannak Bécsbe nem jönni. Igy csak a tiszttartó jöhetett el násznagynak és neje örömanyának.
Richard annak is örült nagyon.
Még azt is tudatta vele a tiszttartó, hogy egész vagyonuk le van foglalva hatóságilag. Az ugyan nem marad úgy véglegesen, mert csak a két fiu részére tehetik rá a kezüket: a harmadikat ki kell bocsátani; hanem hogy az sokáig elhuzódik s addig minden jövedelmet, mely bárhonnan bejön, a financzdirectiónak kell beszolgáltatni, az ád ki azután havonkint nyugtatvány mellett a család számára szűkre szabott tartásdíjt. Azért Richard úrfi is eleinte szabja a költségeit e körülményekhez.
Richard ezt mind igen természetesnek találja.
A hatalom megajándékozta az élettel. Ugyan örülhet, hogy csak a vagyonát vette el. Az Isten rendelte azt így. Legalább az iskolában azt tanítják.
Csak hogy végre-valahára hozzá juthat az élete párjához.
Mert az tudnivaló, hogy két házasulandó ember: két gonosztevő. Azokat először rendőri felügyelet alatt kell tartani szülőknek, gyámoknak; – azután üldözni, fegyelem alá venni a köztársaságnak; – végre elfogni, meggyötörni, megkötözni, kivallatni, megesketni, halálra itélni az egyháznak, hogy annál jobban megérdemeljék a mennyországot.
Richard legalább elnyerte vele a mennyországot!
Mikor aztán Richard elnyerte a mennyországot, úgy találta, hogy egyszer le is kell szállni a földre.
Elővette kis feleségét és elkezdett neki földi dolgokról beszélni.
– Kedves kicsi feleségem. Tudod-e azt, hogy mi szegény emberek vagyunk?
Edith kinevette vele.
– Hogy volnánk mi szegény emberek? mikor nekem itt vagy te, teneked meg itt vagyok én.
– Az két millió! Hanem kamat nélkül. Nekünk össze kell huznunk kiadásainkat. Tudod-e, hogy mennyi az összes havi jövedelmünk? Összesen száz forint. Ennyit kaphatok az anyámtól. Most maga is szükséget lát.
– Én nem tudom, mire lehet azt elkölteni? Hisz az tömérdek pénz!
– Most még egy dolgot kell neked őszintén elmondanom. Még ez a pénz se mind a mienk. Nekem vannak itt e városban korábbi időkből becsületbeli adósságaim. Apró tartozások, mikkel becsületes mesterembereknek, szállítóknak vagyok lekötelezve. Boldog időkben csekélységek, számításba sem jövő könnyű tartozások; most azonban súlyos terheim. Azokat a szegény embereket én meg nem károsíthatom. Ki akarom őket elégíteni s havi díjam felét átengedni nekik.
– Igen jó lesz, ötven forintból fejedelmileg lehet élni. Csak két tál ételt főzök; magam leszek a szakácsné; majd meglátod, milyen jól főzök én! csak egy bejáró cselédet tartok, a ki elmosogat, s kijövünk a jövedelmeddel.
– Ez nem soká fog tartani. Én nem vesztegetem az időt hiába, valami vasutnál, közintézetnél alkalmazást keresek s a hiányzó összeget kiteremtem.
– Tudod mit? Eszünk egy tál ételt. Nem tartok semmi cselédet, elmosogatok magam. Aztán maradj te nekem itthon s ne keress magadnak semmi szolgálatot.
Richard összecsókolta a kedves feleséget s aztán átadott neki ötven forintot, hogy próbálja meg hát azzal a gazdálkodást.
A kis menyecske elővette a papirt meg a plajbászt, elkezdett számítani: mennyibe kerülnek a piaczi élelmi czikkek? s rájött, hogy még tizenöt forint megmarad szállásra és ruházatra havonkint.
– Ez pompás költségvetés! Hanem azért még is kell valami dolog után látnom. Gondold meg, hogy most még csak ketten vagyunk; de egyszer majd okvetlenül hárman fogunk lenni.
– Eredj, te bohó!
– No, azért nem szükség elpirulnod. Hiszen máris hárman vagyunk. Palvicz Ottó fiát ide kell már hozatnunk magunkhoz.
– Igazad van! Hát csak láss valami munka után. Majd én meg varrni fogok pénzért.
– Oh! azt nem engedem. Azt az én kicsikém nem fogja tenni! Inkább kétszer annyi munkát vállalok magamra.
– No az kellene! Hogy az egész nap ne légy az enyim. Majd megosztozunk.
Abban aztán megegyeztek, hogy majd megosztoznak a keserűjén úgy, mint a hogy az édesén megosztoztak.
Richard engedelmet kért egy pár órára elmehetni hazulról, míg dolog után lát. Edith szabadságot adott neki, megparancsolva, hogy egy órakor itthon legyen, mert várni fogja az ebéddel.
Egyetlen egy főző-edénye volt s egy svéd kályhája a szobájában tűzhely gyanánt. Azon elébb megfőzte a levest abban az egy edényben: azt félretette a kályha egyik osztályába a melegre egy csuporba; azután megfőzte ugyanazon edényben a hushoz való mártást; azt is félretette egy csészében; végre ugyanazon edényben elkészítette a tésztaneműt. Oly izletes volt minden, oly finom és kinálkozó.
Mikor pontban egy órakor hazaérkezett Richard, a kész ebéd várta.
De jól is ízlett! Richard evett, mint egy farkas!
«A császár nem ebédelt jobban!»
S ezt nem a dynastia iránti tiszteletlenségből szokta mondani a népajk, hanem hogy annál jobban megdicsérje vele a «szép asszony főztét».
S mennyire tetszik ez az asszonyoknak!
A símára kitörült tányér: az a művésznő koszorúja.
Hiszen ez pompás ebéd volt! Harminczöt krajczárból!
Ilyet nem mindennap ettünk «nagyságos úr korunkban!» (Kivált mikor Pál úr volt a szakács! Isten nyugosztalja!)
De meg is érdemlette Richard a jó ebédet. Jó eredménynyel járt. Kapott alkalmazást egy gépgyárnál, nappali szolgálatra, havi ötven forinttal. Az már aztán dicsőség.
Lám, első Péter czár is, mikor egy napon beállt napszámosnak s a kapott bérből egy sajtot vitt haza a feleségének, milyen büszkén mondá Katalin czárnénak: «Látod, hogy el tudnálak tartani, ha czár nem volnék is!»
Még más dolgokban is eljárt Richard.
Volt a porczellán-utczai zsibárusnál. Felkérte a jó Salamont, hogy rendezze pénzügyeit. Vegye kezébe a hitelezőivel való egyezkedést. Egy pár ezer forintra megy biz a tartozás: de talán ráállnak a részletfizetésre. Megkapják az utolsó fillérig követeléseiket.
Az öreg Salamon azt igérte, hogy eljön egy és két óra között, mikor be szokott zárva lenni a boltja.
Pontos volt az öreg. Fél kettőkor hangzott a csoszogása az ajtó előtt.
Edith még akkor törölgette el az ebédhez használt étszereket. Az ablakok ki voltak nyitva, hogy friss lég jőjjön be az egyetlen szobába, mely egyuttal konyha is.
– Ah, szép asszonyság, szólt az öreg zsibárus nagyokat bókolva, engedje meg, hogy megcsókoljam a szép kezeit. Örömest csókolom meg azon kezet, a melyik dolgozik. Sokkal örömestebb, mint a melyik a legyezőt forgatja. Ah, önök itt igen szépen laknak! Szűkecskén, de annál közelebb egymáshoz. Azt hiszem, nem igen ijednek meg ilyen magánosan. Itt legalább nem igen lehet titkolózni egymás előtt. Az ilyen szűk szállásnak is megvan a maga előnye. Az embereknek nem igen kell benne egymást keresni. Aztán sok jó ember elfér egy kis helyen. Az Isten áldása legyen rajta. Tehát ha megengedi alezredes úr! Kérem: nekem mindig alezredes úr lesz. Itt nem hallja senki. Lássunk hozzá, a miért ide parancsolni méltóztatott, lássunk az ügyletünkhöz. Kérem, ha nincs több egy széknél, én állhatok.
De előkerült a másik is. Biz azt pohárszéknek használták. Nekik kettőjüknek egy szék is elég volt. Ha Richard ült rajta, akkor Edith az ölében ült. (Erre a találmányra lehetne pátenst kérni.)
– Tehát kezdjük az elején, alezredes úr. Az asszonyságot nem fogja sérteni a dolgunk. Én is hiszem. Egy szív egy lélek.
A szatócs elővette zsebéből a papirba csavart krétát.
– Tehát legyen ön olyan kegyes: sziveskedjék nekem feldiktálni, kiknek tartozik?
Richardnak e dologban jó emlékezete volt. Eszébe jutott minden hitelezője, a legcsekélyebb tartozás is. Salamon irta azokat egymás alá az asztalra.
– Nagy összeg, tetemes summa pénz, szólt, szemöldeivel mozgatva kerek sipkáját, Salamon. Erőszakos nagy tömeg pénz! Hm, hm!
És egyet szippantott fekete burnótos szelenczéjéből. Megkinálta Edithet is. Az megköszönte. Nem szereti a tubákot.
– Majd megszokja, ha a férj sokszor nem lesz itthon. A jó asszonyok mind rászoknak a tubákra. Az bizonyítja, hogy hívek a férjeikhez. No majd később. Hát alezredes úr, én úgy gondolom, hogy ön még nem volt teljes koru, mikor ezeket az adósságokat csinálta.
– De teljes becsületű mindig voltam!
– Ah! Ez már nagy mondás. Ezt már fel lehet jegyezni. «A becsületem soha se volt kiskorú!» Lássa, nagyságos asszony, ilyen ember ez az ön férje. Tékozló fiu! A becsületét többre becsüli kétezer forintnál. Ne szeresse őt!
Edith válaszul nevetett és megcsókolta Richardot.
– Jól van, alezredes úr, hanem hát van egy bevett szokás. Mindennapos. Úgy híják, hogy Vergleichsverfahren. Az ember kiegyezik a hitelezőivel bizonyos százalékban. Azok is engednek, örülnek, ha az elveszettnek hitt pénz egy részét megkapják. Ez igen tisztességes alku.
– De én nem állok bele. Forintot forintért, a hogy én kaptam, a hogy nekem adták. Én azon szegény emberektől, kik az én becsületemben bíztak, kik hittek szavamban, egy fillért sem vonhatok el, s a becsületemből perczenteket nem engedek le. Inkább magam szükölködöm.
– Javíthatatlan ember! – Pedig már látja: családja van. – Jobb gondolatokra kellene jönnie. – Jól van, no; nem szóltam semmit. – Ha most kard volna az oldalán, hogy csörömpölne vele! – Hát most adja elő, miből fogjuk mind ezt fedezni? Miből fogjuk törleszteni?
Azzal két rubrikát huzott az asztalon a krétával, a tele lajstrom fölé irta, hogy: «Soll», az üres fölé, hogy: «Haben».
– Tehát legelőször is anyámtól kapok havonkint száz forintot, annak felét a törlesztésre fordítom.
– Felét? És beleegyezik a nagyságos asszony?
– Oh igen! sietett válaszolni Edith.
Salamon felirta azt az összeget a «Haben» alá.
– Azután ötven forint havi díjt kapok a gépgyári munkám után, ennek felét szintén a törlesztésre adom, másik fele marad nőmnek ruházatra.
– Ah minek az nekem? szólt bele Edith. Hiszen jó anyánk annyi ruhát küldött ajándékba nekem, hogy soha el nem szakgatom. Irasd be az összeget egészen.
És addig erőszakoskodott, míg azt a teljes összeget be nem irta Salamon a «Haben» rovatba.
Akkor aztán az öreg szatócs feltolta könyökéig a kabátja ujját, mintha valami nagyot akarna kanyarítani, a mihez hozzákészülés kell és mondá:
– Ehhez járul már most még Liedenwall Edith kisasszony menyasszonyi hozománya: háromszázezer ezüst forint.
És aláirta számokkal vastagon: 300,000 forint.
Mind a ketten ránéztek, hogy minő tréfa ez?
Akkor a vén szatócs felállt és megfogta mind a kettőnek kezét.
– Asszonyom! Uram! Én önöknek szerencsét kivánok egymáshoz. Önök megérdemelték egymást. A mit mondtam, a mit ide irtam, az komoly dolog. Es már most tudják meg tőlem eddigi viszontagságaiknak egész titkát. Üljenek le ide mellém, kérem. Van még egy szék. A hogy szokták: ketten egy székre. Én azt szeretem látni.
«A mit önők kiálltak, kezdé a szatócs, az nem volt ingyen. Annak nagy volt a díja. Egy kapitális! Mert ne higyjék azt, hogy valaki csak azért tesz rosszat, mert az őtet mulattatja. Azért szokás rosszat tenni, mert az nagy perczentet hajt. Ezt tartják. Én nem tartom. Én azt mondom, hogy becsületesnek lenni a legjobb üzlet. Itt a példa. De hát hadd kezdjem az elején. Önöknek egy nagybátyjuk volt, Plankenhorst Alfréd, gazdag ember, agglegény. Sajátságos büszke ember. Én ismertem jól, mert bankárja voltam, pénzét kezeltem; minden családi ügyébe be voltam avatva.»
«Az öreg báró egy végrendeletet tett, melyben minden vagyonát: bécsi palotáját és tőkepénzét unokahugainak, Plankenhorstné asszonynak és leányának hagyományozta.»
«Az öreg úr sokáig élt. Az öreg emberek rendesen sokáig élnek, kivált ha gazdagok; a hosszú idő alatt az ifju leány valami törvényes félreértésbe keveredett szerelem dolgában, a mit az ügyvédek úgy neveznek, hogy «az executiónál kezdte a processust».
«No, megtörtént. Nem ritka eset az.»
«Hanem az öreg bárók az ilyesmiben nagyon scrupulosusok. Először, mert öregek, másodszor, mert bárók.»
«Plankenhorst Alfréd más végrendeletet készített. Fölkereste egy távolabbi rokonának árván maradt kis leányát, Liedenwall Edith kisasszonyt, s azt Plankenhorsték nevelésére bízta.»
«És aztán a másik végrendelete így hangzott:
«Ha Plankenhorst Alfonsine becsülettel férjhez megy és rangjához illő állással elfeledteti tévedését, akkor a tőkepénznek kapja meg felét.»
«Ha aztán Liedenwall Edith is férjhez megy, tisztességes emberhez, kapja az összeg másik felét.»
«Ha Liedenwall Edith elébb férjhez megy, legyen az összeg egészen az övé.»
«Ha Liedenwall Edith férj nélkül marad, ha kolostorba megy, vagy oly bukást követ el, melyet a jó világ meg nem bocsát: az egész összeg a Brigitta-szűzek kolostoráé legyen s annak csak kamatjait élvezzék, a míg élnek a Plankenhorst úrnők.»
«Nem lett volna szabad e végrendeletről senkinek tudni, egyedül nekem, ki annak végrehajtásával voltam megbízva; de a titkár, ki azt leirta, elárulta azt a Plankenhorst-nőknek. Azok tudták.»
«És már most gondoljanak önök azon eseményeken végig, a mik önök közt történtek és meg fogják találni mindennek a magyarázatát: legelső találkozásuktól legutolsó kiűzetésükig.»
«Mikor bezárták önöket egy magára hagyott lakásba, egyedűl. Mikor Baradlay Richardot el akarták ölni, mint Liedenwall Edith vőlegényét. Mikor Liedenwall Edithet a kétségbeeséssel akarták oda űzni, hogy felvegye a zárdaszűzek fátyolát; mikor a bőszült, lázongó csőcseléket ráuszították a Brigitták kolostorára, melyben Liedenwall Edith volt. Midőn kifenték a hóhér pallosát Liedenwall Edith vőlegénye számára. Miért volt? Pénzért volt! Az ördög nem dolgozik száz perczenten alul!»
«Én mindezt láttam, tudtam, figyelemmel kisértem. Oh! nekünk, porban csúszó embereknek nagyon jó politziánk van. Belátunk a házakba, a szívekbe. Még a zsebekbe is!»
«Ez az utolsó a legérzőbb organum. Minden ér, minden ideg beleszolgál.»
«Önöket ez a felfedezés meg fogja nyugtatni az emberiség iránti hitükben.»
«Az emberek nem rosszak ingyen: csak úgy a rosszaság szeretetéből.»
«Hazugság az, hogy a sátán rossz lélek; – csak éhes lélek.»
«Ha hasznot nem várna belőle, nem tenne semmi rosszat, otthon heverne és pihentetné a testét.»
«A legelső rossz tette is spekuláczió volt.»
«Mikor az almát megetette az első asszonynyal, így spekulált: Ha örökké csak az a két ember lesz a világon, ezek után én igen szegényül fogok megélni. Legyen belőlük ezer millió. Akkor aztán nekem is jut egy kis komfort.»
«Azért én az ördögöt nem úgy itélem meg, mint más. Neki is joga van élni. «Leben und leben lassen.» Hanem aztán érje be a maga apanageával. Hiszen van tágas kvártélya és fütőszere! Ez elég szép!»
«Plankenhorstéknak megmarad a belvárosi házuk. Az is szép birtok. Annak ugyan ők tíz esztendő alatt végére fognak járni. De hát uram Isten! olyan idő van-e most, a mikor még valaki a tíz esztendő utáni dolgokra is gondol?»
«A ki a mezők liliomait és a ki a ballet hölgyeit ruházza, majd gondoskodni fog Alfonsineról is.»
«Mi nem fogjuk irigyelni a szerencséjét.»
«Hiszen mi nekünk magunknak is annyi van, hogy még ebben az óriási nagy teremben sem férne el, ha magunkban nem tartanók.»
– Nos hát alezredes úr! alezredesné asszonyság! tetszik-e önöknek így az ügyek elintézése?
Történetünk be van fejezve, csak a számadás van hátra. A számadás: elvesztett és visszanyert lelkekről.
Palvicz Ottó fiát, mint saját gyermekét nevelte Baradlay Richard.
A kis Károlyka eszes fiú volt: tanulékony. Kissé önfejű és makacs, de azt a nevelés szelidítheti s helyes irány jellemzővé idomíthatja át.
«Magam is ilyen önfejű ficzkó voltam kicsiny koromban.» Szokta őt menteni Richard.
Jöttek kis testvérkék is időjártával Károlyka mellé, és soha sem vette észre senki Richard családjában: melyik az édes gyermek, melyik a fogadott?
Sokat betegeskedett a fiu. Az első három év nyomorát sokáig birta kiheverni. Edith éjeket töltött betegágya mellett. A fiu nagyon szerette fogadott szülőit.
Mikor tizenkét éves lett a fiu, egyszerre átcsapott kedélye a legrosszabbra.
Nem akart többé tanulni; boszantotta nevelőjét; a kis gyermekekhez kegyetlen volt; kereste, hogy hol tehessen valami kárt a háznál s szembeszállt fogadott szülőivel.
Richard azt mondta, hogy ez csak a kamaszévek hozománya. Minden suhancz ilyen infámis rossz, mikor a feje lágya kezd benőni. Ez olyan krizis a gyermekeknél, mint a fogzás. No bizony, ha akkor majd mindjárt kidobnák a gyereket az ablakon, mikor a foga nő és egész nap rossz!
Károlykát nem kellett az ablakon keresztül kidobni, megszökött ő magától is.
Szöktében holmi keze ügyébe esett ezüstnemüket is magával vitt utiköltségül.
Richard utána ment és felnyomozta.
Ráakadt egy korhely-barlangban. – Már akkor nem volt semmi az ezüstneműből, sem a magával vitt ruhákból. Azok helyett mindenféle rongyos, piszkos öltözet volt a nyakába hányva. Azt mondta, hogy a másikat ellopták tőle.
Richard hazavitte a fiút ismét a házához. Kegyesen, szeliden beszélt hozzá. Egy kézzel meg nem ütötte, egy rossz szóval meg nem riasztotta.
Csupán azokat a rongyos ruhákat, a mikben rátalált, zárta egy szekrénybe s ha a fiu visszaesési rohamokat tanusított, olyankor Richard e rongyokat a szekrényből eléje tartotta:
– Ez az, a mit az önfejüségeddel szereztél magadnak!
Valami egy évig aztán töredelmesnek látszott. De meghunyászkodásán észrevehető volt az alattomosság. Tettető volt és fondor.
Egy napon, mikor Richardnak hosszabb útra kellett menni, ismét eltünt. Ezuttal nem vitt el magával semmit. Hanem annak a szekrénynek a zárába, melyben ama rongyos ruhái álltak, bele volt törve egy kulcs.
Mintha azt a szekrényt akarta volna felnyitni, s aztán a nem hozzá való kulcs tollát bele törte.
De hát mit akart azokkal a rongyos ruháival? Miért akart azokhoz ily alattomosan hozzá jutni? Mi lehet azokban?
Richard csak akkor kezdett e rongyokra figyelmes lenni s átkutatta azokat.
A felöltöny bélésébe bevarrva talált egy levelet.
Abban a levélben ez volt:
«A te gyámapád megölte a te apádat és kirabolta. Most azért tart magánál, mert furdalja érte a lelkiismeret. Apád nagy úr volt: ezredes, Palvicz Ottó. Anyád pedig előkelő úrhölgy Bécsben. Neked most úrnak kellene lenned, nem pedig apád gyilkosának a kezét csókolnod.»
Richard könnyen kitalálhatta, hogy ki irta ezt a levelet? Ki az az egyedűli lény a világon, a ki ily ördögi boszuállásra kész legyen ő ellene és Palvicz Ottó gyermeke ellen?
Ez a levél változtatta meg Palvicz Károly kedélyét.
Richard még egyszer utána indult, hogy fölkeresi és visszahozza. Talán fel is lehet majd a felől világosítani, mi e rejtélyből a való?
Nyomozta ismét az eltüntet, míg egyszer megtudta, hogy az anyja házához menekült.
A közmondás azt tartja, hogy titkok, a miket három ember tud, nem titkok többé.
Palvicz Károly tehát haza talált az anyja házához.
Ott szívesen látták megjelenését; de nem hosszú időre.
Anyja iparkodott sorsáról gondoskodni, beadta a hadi tengerészethez.
Egy év múlva aztán kapott tőle Richard levelet, tele szánó-bánó töredelemmel. Elmondta, minő rossz dolga van. Richard házánál a legutolsó szolga úr ő hozzá képest. Itt mindenki üti-veri. És koplal. Szidta az anyját, a ki ide beszerezte. A tizenötéves gyermek már itélt az anyja fölött. Az egy világhölgy, kinek víg termeiben nincs helye egy nagy kamasz fiunak. Szívtelen hölgy. A nagyanyját is elpusztította a háztól, rábizonyítva, hogy megtébolyodott. Azt most az őrültek házában tartja. Hát a fiával hogy bánt volna jobban? Őt is azzal a biztatással bolondította, hogy majd hadapródnak adja be havi fizetéssel a tengerészethez s közönséges matrózinasnak adta be. – Könyörög végre Richardnak, hogy szabadítsa őt meg e helyzetéből. Váltsa ki onnan. Örökre hű, engedelmes fia, szolgája fog lenni!
«A tengeren megtanul az ember imádkozni.»
Richard utána ment, kiváltotta.
De házához nem vitte többé. Beadta a legjobb hitelű nevelő-intézetbe. Fizetett érte, a mit kértek.
Persze, hogy a fiu végiglakta Pest valamennyi nevelőintézetét. Sehol sem tűrték meg félesztendőnél tovább.
Végre Richard nagyot gondolt: hazavitte magához. Azt tette fel, hogy ebből a fiuból okvetlen derék embert fog faragni! Maga fogja őt nevelni. Azontúl saját szobájában tartotta; mindenüvé magával vitte; oktatta, tanította; közölte vele saját eszméit. Igyekezett őt szabadelvű, magasröptü gondolatok által fölemelkedésre bírni.
A kísérletnek az lett a vége, hogy a fiu beárulta gyámapját, mint veszélyes felforgatópárti főnököt. Akkor azokra épen rossz idők jártak.
Richardot befogták többekkel együtt, hurczolták, vallatták másfél esztendeig; akkor aztán kibocsátották azzal az utasítással, hogy máskor megválogassa az embereket, a kik előtt politikáról beszél, mikor a levegő tele van provisoriummal.
Richard még akkor sem tudta elítélni gyámfiát, csak az «anyja vérét» átkozta benne. És törte a fejét rajta, hogy mit gondoljon ki jövendőjére nézve?
E gondtól megszabadult, mert a fiu azalatt beállt önkénytesnek. Úgy híttak egy hirtelenében toborzott ezredet. Bevettek oda minden gyereket.
Onnan írt még azután csak keserves bűnbánó levelet Richardhoz. Ott nem tetszett neki még az élet!
Már akkor nem ment érte Richard, csak a váltságdíjat küldte meg, a mennyit kér az állam, azért, hogy elengedi valakinek hazája védelmezését. A fiura pedig rábízta, hogy válaszszon magának valami tisztességes életpályát. Akármi legyen az, számíthat az ő segélyére.
A fiu aztán választott is. A legtisztességesebbet. Beállt fináncznak.
Ott azután egészen jól érezte magát.
Richard utána járt, hogy sorsát ott is előre mozdítsa. Fölhasználta befolyását az alkotmányos korszak férfiainál, hogy gyámfiának előléptetését eszközölje. Azt el is érte. Palvicz Károly a hivatalnoki osztályba emelkedett, s ott úgy látszott, hogy meg is ragadt.
Voltak ugyan apró, financzialis természetű kellemetlenségei, hanem azokat a gyámatya rendesen elintézte, mielőtt kritikussá fajulhatott volna a baj.
Így teltek el a napok, a míg nagykoruságát elérte.
Egy délelőtt, mikor a hosszú teremben, a mit bureaunak neveznek, több kollegájával együtt szaporítja a számokat, jön be a bureau chefje s mondja neki, hogy:
– Hallod-e te. Ide kinn van egy asszony, a ki téged keres.
– Nem tudom; a te brancheod a spiritus. Vedd az alcoholometert és méresd meg.
– Elegáns?
– Tertia qualitæt.
Palvicz kiment az őt kereső nőhöz, ki az előszobában várt reá.
Kopott elegantiába öltözött, viselt fiatalságu nő volt az.
Mikor kilépett Palvicz Károly, a hölgy egyszerre nyakába borult és elkezdett sírni.
– No no no, asszonyom. Csak csendesen. Hátha nem én vagyok az, a kit keres.
– Palvicz Károly!
– Igen.
– Az én fiam!
– Teringettét, madám, mikor először volt szerencsém, akkor nem volt ilyen kopott. De hát miben lehetek szolgálatjára?
– Oh! én nagyon szerencsétlen vagyok.
– Azt mindjárt gondoltam. De hát hova tette ön a szerencséjét?
– Koldussá lettem.
– Az szép mesterség. Csak értsen az ember hozzá. Még jövedelmi adó alá sem esik. De hát hova tette ön a palotáját?
– Oh! a gonosz emberek, a hitelezők, elfoglalták tőlem.
– Átkozott hitelezők! Nem kellett volna velük ismeretséget kötni. De hát én grófokat és bárókat is láttam a házadnál, persze, csak egy pillanatra, a míg a tengerre nem küldtél. Azokat is a hitelezők vették el?
– Oh! mikor az ember szerencsétlenségre jut, akkor senki sem akarja megismerni.
– Látod, milyen bölcs lesz az ember, vége felé.
– És most nincs hová hajtanom a fejemet: egyedűl a te kebledre.
– No, azzal volna még rajtam csak segítve. Semmi sem hiányoznék a boldogságomból, mint az, hogy most a nyakamra jőjj.
– Fiam! Édes fiam!
– Bezzeg, a míg jó dolgod volt, a míg gazdag voltál, nem mondtad, hogy «fiam! édes fiam!» Én magam is alig élhetek. Én nem tudok neked adni egy piczulát sem. Az ellen, hogy koldulj, in thesi, semmi kifogásom, hanem hogy én tőlem koldulj, az ellen idején reklamálok.
– Ne szólj hozzám ily kegyetlenül, anyád vagyok.
– Én pedig annyi jót sem tehetek veled, a mennyit te tettél az anyáddal, hogy vénségére az őrültek házába beszerezted; nekem nincs annyi befolyásom.
– Károly! Fiam. Én cseléded leszek. Mosok rád! főzök, takarítok, csak engedd, hogy meghúzhassam magamat egy fedél alatt.
– No hiszen csak ez a szerencse kellene nekem. Hogy megtudják itt ezek a kuruczok, hogy te vagy az anyám. A nélkül is nagyon szeretnek. Tudod, milyen elátkozott neved van ebben az országban! Minden gyerek tudja, hogy miket tettél. Utoljára oda át is meggyülöltek, mert mikor már nem kaptál tárgyat az árulkodásra, koholt összeesküvéseket jelentettél fel, míg végre kikergettek mindenünnen, s most, mikor szerencsésen egyesítetted magadban a nevetségest a gyülöletessel, ide jösz az én hátamra, hogy vigyelek tovább. Nem viszlek én! Ha valaki megtudja, hogy kivel ölelkezem itt, végem van. Ha neked egy hatost adok, nem kapom meg a drágasági pótlékot, mint könnyelmü pazarló. Azt mondom, keress magadnak valami gazdagabb fiut.
Egy öreg irodaszolga ott az előszobában nem állhatta meg szó nélkül ezt a szívtelen beszédet.
– Ejh, ejh, uram; már csak mégis az anyjával nem kellene önnek így beszélni.
Palvicz Károly rátekintett. Félénk volt. Akárki szembe szállt vele, nem merte letorkolni, ha férfi volt.
– No jól van no! Itt most nem beszélhetek veled, mindenféle ember előtt; hanem majd gyere el hozzám délután két órakor a szállásomra, ott aztán majd kedélyesen diskurálhatunk. Nesze, itt a lakásom czíme.
Azzal odaadta a némbernek látogatójegyét s visszatért a bureauba.
– No’s ki volt az? kérdezék tőle a kiváncsi kollegák.
– Hát képzeljétek: megszaporodtam egy anyával!
– S mit csinálsz vele?
– Kiadom dajkaságba.
Nem sokára ismét bejött az iroda főnöke.
– Te Palvicz! Ma nagy szerencséd van. Gyámapád keresett.
– Hát mért nem jött be?
– Nem akart a dolgodban háborítani.
– Mit hozott?
– Pénzt.
– Sokat?
– Nagyon sokat.
– Kitelik tőle, a milyen bolond. Mennyi az a sok?
– Valami ötezer forint. Nesze, itt van.
Palvicz Károly bámulva vette át a levelet, melyben a pénz volt, s ez a néhány sor:
«– Palvicz Károly! Ön nagykorú lett s ezzel én megszüntem önnek gyámatyja lenni. Önnek atyja halála óráján nekem átadta vele volt pénzét. Hogy mennyi volt az, meglátja ön az átvevő hadparancsnok elismervényéből. Önnek atyja azt kivánta, hogy ez összeget, mikor ön nagykoruvá lesz, kézbesítsem önnek. Azon idő óta takarékpénztárban feküdt az, s a kamatok mindig hozzácsatoltattak. Most az egészet kézbesítem önnek. Fordítsa hasznos czélra. Baradlay Richard.»
– Hahhó! kiálta fel Palvicz Károly. Quinterno! Egy braziliai nagybátya, a ki meghalt! Bajtársak, ma mind Frohnernél ebédelünk. Lesz pezsgő, osztriga. Oda jőjjetek három órakor, mindenkit megvendégelek ma.
– Még talán az édes anyját is! sugá neki a vén irodaszolga.
– No természetesen!
Azzal becsapta a sok számu könyveit. Szedte a kalapját, s futott a bureauból. Nem is igyekeztek visszatartóztatni.
Hanem biz az nem vendégelte meg sem az anyját, sem a kollégáit sem pezsgővel, sem osztrigával; hanem futott egyenesen haza, bőröndjét összecsomagolta, s onnan a budai vasutra; ott kapott egy vegyes vonatot, mely épen indulóban volt Trieszt felé, arra felült és hátra sem nézett többet.
A kopott ruhás úrhölgy pedig pontban két órakor megjelent a fia szállásán. Azt azonban zárva találta. A bérlő, kitől fia egy szobát bírt, egy hátrahagyott névjegyet adott át neki, melyre ez volt írva:
«Madame!
Én megyek Amerikába: oda, remélem, nem tetszik utánam jönni!
Adieu!»
Még csak borítékba sem volt zárva.
A szerencsétlen asszony aztán ott leroskadt a küszöbön. Testi és lelki nyomor összetörték.
Végső menedékét a szerencsétlen nő azon ápoldában találta, melyet a «magyar gazdasszonyok» alapítottak. Néhány lelkes nő, ki, mert maga sokat szenvedett, ezért úgy áll boszút a sorson, hogy a mások szenvedéseit siet enyhíteni.
Palvicz Károly anyja ez ápoldába jutott. Eszméletlenül hozták ide s lázban jött magához.
Mikor eszmélni kezdett, épen akkor járta végig az ápolda lakosztályait a hölgyek napi bizottmánya az orvos kiséretében.
Az orvos jelenté a két bizottmányi tagnak, hogy egy új beteget hoztak be, ki súlyosan szenved; de baja nem olyan, mely rögtön lefolyna, évekig el fog tartani és nincs már számára az alapítványból több üres hely. Nem tudják, mit csináljanak vele. Kénytelenek lesznek más kórháznak átadni.
Az egyik úrhölgy magas, fenkölt alak volt; halavány szép matrona-arcz, mely ifjúdadnak volna még mondható, ha minden ezüst nem volna már rajta; haj és szemöldök és szempillák. Pedig a szemek még most is oly ragyogók, tele fénynyel, tele lélekkel.
A szépség ideálja az – hatvan évvel.
A beteg nő arczán két tűzfolt gyullad ki ez alak láttára. Megismerte a közeledő nőt. Baradlay Kazimirné az.
– Hogy hívják e beteget? kérdé Baradlayné az orvostól.
Az orvos sugva lehelli oda neki a nevet.
Baradlayné bámulva tekint a kór-hölgy arczára, s aztán kétkedve ingatja fejét. Francziául mond az orvosnak:
– Az nem lehet! Én ismertem azt a hölgyet nagyon közelről. Az egy ideál szép volt.
A beteg pedig ért francziául, s e szóknál elsápad az arcza.
Tehát annyira el kellett vesztenie szépségét, hogy még csak el sem hiszik neki, hogy ki volt?
Ez legjobban fáj mindazon kínok között, a mik gyötrik.
A magas, fehérhajú hölgy odalép hozzá: megfogja a kezét, s angyali szelidséggel kérdezi tőle:
– Régóta szenved ön?
A kérdezett nem felel, csak lehunyja szemeit, hogy elzárja lelkét, nehogy ez a másik lélek behatolhasson oda.
– Legyen nyugton és ne aggódjék sorsa miatt.
Azzal az orvoshoz fordul.
– Orvos úr! Én a mai nagy nap emlékére egy új ágyat alapítok ez intézetben s kivánom, hogy e szegény szenvedőt minden ápolással ellássák az én költségemre.
Az orvos kiváncsi tudni, miért nevezte az úrnő e napot nagy napnak.
Baradlayné felel rá szelid, nyugodt, enyhült hangon:
– Mai nap vétettem fel Jenő fiam hamvait a kerepesi temetőből, s vitettem át a családi sírboltba.
– Jenő? szólt bámulva az orvos. Tehát nem Ödön volt az, a ki martyrhalált halt?
– Végzetes névcsere történt. Jenő sietett Ödön helyett megjelenni s bátyja családjáért ő áldozta fel magát – legkedvesebb fiam!
És szemei nem könyeztek már e szónál. Most már boldogsággá szentesült ez érzés.
– Csak egy maroknyi hamv volt már belőle; csak egy pár ismertető platina inggomb, mely bizonyítá, hogy az a hamv az övé volt, és a hamv között három ólom-golyó.
Az úrnő megmutatta az egyiket. Fekete lánczon hordta azt keblében.
És dicsőülten derengett arcza hozzá. Nem sírt.
Hanem az a másik asszony ott a kórágyon a pokol minden vizióit végig szenvedte e nehány szó alatt.
Tehát még a halált sem remélheti többé mint nyugodalmat! még a túlvilágot sem mint menedéket; még az Isten végtelen irgalmára sem számíthat; mert ha Isten megbocsát is neki, ő maga nem bocsáthatja meg magának soha azt, a mit tett!
Az ősz úrnő tova halad a termeken; ő pedig ott marad egyedül, lelkének soha el nem alvó kisérteteivel.