Aggodalomban várta a telet a falu, mikor Johannát elhagyta az ura. Hó szálldosott, mikor a levél érkezett a fázó faluba. Tudatta a levél Johannával, hogy Amerikába vitte az urát a hajó. Szűz Mária segedelme legyen Johannával, hiszen a Johanna férje is ács. És Péter ácsnak el kellett szöknie, mert meghasadt volna a szíve. Úgy sem tudott volna kenyeret szerezni Johannának és fiának.
Fázott a falu s nem tudott részvétre gyúlni. Johanna és fia nagy hózivatarban a paphoz mentek el. A pap Istennel bíztatta őket s a fiunak tréfás barackot nyomott a fejére. Eddig volt s Johanna teste melegével védte az éjszakán a fiát, mivel már a kivágott akácfák galyai is elfogytak. Másnap pedig Johanna és fia átköltöztek a Botos-portára. Várta őket sok melegséggel a gazdag Botos, ki régen kívánta már a Johanna szépségét.
E nagy istentelenség felbőszítette a falut. Az emberek egy napra elfelejtették, hogy éheznek és dideregnek a tél miatt. Sokat mondogatták igaz hittel:
– Ezért veri az Isten az embereket manapság. Annak a Johannának, lám, olyan arca volt, mint egy asszonyi szentképnek. És mégis összeáll egy idegen emberrel, mihelyst az ura nincs kéznél. A szegény ács bizonyosan mindíg a feleségére gondol Amerikában. Ez pedig vígan erkölcstelenkedik a gazdag Botos-portán.
Magához kérette Johannát a pap is. Beszélt a szivére kenetes szavakkal:
– Johanna leányom, te keresztény katholikus vagy. Az a bűnös ember, ki elhódított, eretnek kálvinista. Már ezért is nagy a te bűnöd, Johanna.
Johanna sírt és szép arcát bemosta a könny:
– Éhen veszett volna a fiam másként. Nagyon fáztunk már az utolsó éjszakán. A fiamért kellett megtenni. Inkább veszítsem el a lelkem üdvösségét. Inkább, inkább…
Ezért ismét megdorgálta a pap s Johanna újból csak sírt. Mert síró asszony volt Johanna, holott mosolyok tanyájának oly alkalmas lett volna fehér, úri szép arca.
Incselkedett Johannával, mikor hazament, új ura, az élemedett, nehézkes, gazdag Botos:
– Miért búsulsz, Johanna? Rád ijesztett a papod? Szamár az a pap, Johanna. Hiszen te okos és szép dolgot mívelsz. Ha én holnap fölfordulok, még mindíg van egy urad. Van, aki fiadnak kenyeret adjon.
Johanna lelkét azonban már megmarta a papi beszéd. Álmai elmaradtak a kezdődő tavasz éjszakáin. És imádkozott nagyon sokat Szűz Máriához és minden szentekhez. Hangos könyörgésekkel védekezett, hogy ő is jobban szerette volna, ha új ura, kihez állott, hívő keresztény ember lett volna. De nagyon hideg volt azon időben s nagyon hirtelenül szökött meg a hites ura.
Az elmaradt álmok után megdagadt, bús álmok következtek.
Mivel pedig közelgett a nyár, amikor az élet kegyesebb és könnyebb, Johanna visszaköltözött a régi, szegény tanyára. Nem örömest tette, de az álmai kényszerítették. Ez álmok ördögi legényeket küldtek hozzá. Ezek a legények tüzet leheltek s harsányan beszéltek hozzá:
– Kettős tüzet rakunk alád a pokolban, Johanna. Mert hűtlen lettél az uradhoz s mert egy eretnek férfiunak adtad oda magad.
Péter ács pedig sűrű leveleket küldött haza egyszerre. Jól megy a sora Amerikába. Hallja, hogy Johannának is került pártfogója. Éljen is Johanna boldogul és vigyázzon a fiura, ki kettőjüké. Péter ácsot sem hagyta az ég árván. Jó asszonya akadt odakünn. Igaz, hogy nem katholikus ez az asszonyság. De úri és kedves. És Amerika nagy és Amerikában jobban fázik az ember egyedül, mint otthon, a kis faluban.
A falura pedig jött az ősz és hozta a tél üzenetét. Nagyon szomoruakat üzent a tél. (Látod, Johanna, te vagy az asszonyok legbolondabbja. Te nyáron sem iparkodtál szapora kézzel. Sírtál és a templomot jártad. Mi lesz veled, Johanna?)
Johanna pedig nem arra gondolt, hogy fázni fog havas éjszakákon s hogy éhes fiának nem lesz mit majszolni. Johanna a pokolra gondolt, melyet nagy bűnével érdemelt s a szerelemre, melyet kivánni kezdett.
Péter ács levelei elmaradtak, mire a tél beállott. Ám Johanna úgy érezte, hogy neki Péter ács még most is ura. A pap is így mondta egyre misék után, a templom előtt:
– Vezekelj, Johanna, mert vétkeztél. Neked urad lesz Péter, amíg csak ő él.
Johanna meg úgy érezte, hogy neki ura a másik férfiu is. Az, aki őt és fiát kivette volt a fagyból s aki miatt, ime, lelkének üdvösségét vesztette.
A téli viharok pedig nem tisztelték Johanna bús, szűz özvegységét. És a tél nem oltja el a vérnek tüzét sem. Együtt érezte a két nagy éhséget Johanna. Éhezte a csókot és a kenyeret. Tűz nem égett szobájában, de lobogott a vérében. Finom testét majd szétszedték a fázás és az égés.
A Botos-portáról átüzentek sokszor:
– Johanna, szerelemmel s álmodással várlak.
Johanna imádkozott és megerősödött. Így üzent vissza.
– Elég volt a mult bűnöm. A poklok tüzében fogok érte égni. Holott akkor a fiamért cselekedtem.
Magában pedig hozzáérezte, hogy alkonyodó életű ember az ő második ura. Nem kívánta a csókját, nem.
Egy didergő éjszakán forrót álmodott Johanna. Azt álmodta, hogy csoda fog esni.
Reggel egy asszony állított be követségbe. Valakinek nagyon megtetszett Johanna. Az a valaki fiatal. Most halt meg a felesége. Gazdag és daliás ember a szomszédos faluban, hol az emberek is jobbak. Látta már nem egyszer őt Johanna. Utánna is nézett nem egyszer.
Johanna sejtette, hogy ki üzen. Két urára gondolt fájdalmasan. Aztán a kárhozatra. De két éhsége erősebb volt. Keresztet vetett s áhitatosan kérdezte:
– És milyen vallású az az ember?
– Keresztény katholikus.
Másnap korán reggel kezén fogta Johanna a fiát. Megindult a szomszéd faluba. Keresztül a fehér havas mezőn. És beállított a harmadik urához. Sírt, mert ő neki mindíg jól esett a sírás. Megfogta az új férfiu kezét s olyan volt így megint, mint egy asszonyi szentkép. Áhítatosan, sírva mondta:
– Hiszen keresztény katholikus ember, ugy-e? Meg fog nekem bocsátani az Úr, aki ezt bizonnyal így akarja.
Eszterkuthy Éva: az én nagyanyám volt, édes anyámnak édes anyja, tiszteletes asszony, papné, de csak mindig így citálták: Eszterkuthy Éva. Nekem idegenül hangzott mindig ez a név, mert Eszterkuthy Éva régen eltávozott az életből, még az édes anyám sem emlékezett reá. Ez volt az egyik nagy nevezetessége Eszterkuthy Évának, a másik, hogy valamikor hat faluban nem találhattak nála szebb leányt s mégis végül a szerelemtől halt meg. Nyolcadik esztendőmet tapostam azon események idejében, melyekre ez alkalommal, kissé öregen, ám ma is gyermeki megriadással, emlékezem. Nem is akarom a dolgokat másként érteni, mint akkor értettem, mert úgyse lehet e világi életben valamit jobban megérteni, mint először. Tehát: Eszterkuthy Évát, aki félig úri, félig paraszti leány volt, de nagyon finom, szép és halk leány, erőnek erejével férjhez adták a nagyapámhoz, aki beleszeretett. Szülői megrészegedtek a nagy szerencsétől, hogy úrnak a felesége lesz a leányuk, papné, s a szép papné pedig belehalt ebbe a szerencsébe. Különös eset, de nem akarom magamnak könyörtelenül magyarázgatni, amiket elejtett szavakból, meglepett, titkolózó disputákból akkoriban kivettem. Eszterkuthy Éva világéletében undorodott a csóktól, de nyolc évig birta, hét gyermeket – hetet – ajándékozott kelletlenül, irtózással az urának s meghalt.
Picinyke kis leány volt az anyám, amikor elárvult, a legkisebb és legfájdalmasabb az Eszterkuthy Éva bús füstű gyermek-áldozatai közőtt. Anya-ági rokonok, gyermektelen, rideg, falusi vének gondozásába került s azt beszélték, hogy nagyon hasonlít a nagyanyámhoz. Őt is férjhez adták, abban a faluban, ahol a nagyanyámat s ahol élt nagyanyámnak két nőtestvére: Eszterkuthy Krisztina és Eszterkuthy Sára. Nagyanyámnak e két huga is régen férjes asszony volt, szerették volna is tartani az atyafiságot velünk, de a mi házunk távolparancsolta gőgösen őket. Talán nem azért, mert mi úrfélék voltunk s nem is azért, mert nekünk voltaképpen Eszterkuthy Éva is egy idegen, szomoru halottnak a neve volt csak. Valóbb, inkább való az, hogy a nagyanyám testvérei olyan módon élhették az életüket, amely módon hangos és utálatos volt az én halk anyájú, tiszta anyámnak. Én is szégyeltem jódarabig s nem tudtam miért, mikor a gyermekek az iskolában mondogatták, hogy nekem nagynénéim Eszterkuthy Krisztina és Sára. Azután hallottam furcsákat, ujabbakat, izgatókat Eszterkuthy Krisztináról és Sáráról, de amiket hallottam, már nem fájtak. Eszterkuthy Krisztina, aki bizony vénecske vala s tíz gyermek anyja, a vén, lompos urát bolondul féltette mindenkitől, még a Sára huga süldő leányától is. Sárának csak egyetlen leánya volt, tizenöt éves, aki már fölvette az úrvacsorát s aki már úgy nézett a legényekre, mintha az ő szemeihez tartoznának. És bár megtiltották nekem, evvel a Sárával (mert ez is Sára volt) nagy kedvem tellett beszélni s ujjongtam, ha az utcán szóbaállott velem.
Eszterkuthy Sárát pedig, az anya-Sárát, menyecskének címezgették alattomos, gúnyos, falusi szájak s emlékezem: szörnyű cím volt ez nálunk. Miként csak ma érzem, hogy jaj annak az embernek, aki a nagyanyját csak névről ismeri, akként valék akkor a menyecske címmel. Ma sem tudnám megmondani, miért fogadja az élet szívesebben, akit a nagyanyja karjaiból vesz át, de így van. S akkor pedig, kölyökkoromban, szerettem volna ráütni minden ostoba, csufondáros szájra, mely a menyecske-szóval bélyegezni akart valakit. Igen: Eszterkuthy Sára szerette a férfiakat, de az én nyolc esztendős, nagy, különös, buksi fejem szeretettel és áldólag bólintott erre. Hát van-e szükségesebb és okosabb dolog, minthogy legyenek a világon menyecskék s e menyecskék fussanak a legények után? Lám, Eszterkuthy Éva utálta a csókot, meg is halt öröm nélkül s a mi házunk is vajjon nem éppen emiatt olyan zord és szomoru? Nyolc éves koromban építettem talán meg legtökéletesebb filozofiáját a csóknak, mert még akkor nem koldultam volt tőle. Szándék és olcsó tudat nélkül éreztem, hogy a mi familiánk sorsát nagy csókadósságok nyomják s ez alatt sokan fogunk még összeroppanni. S én nemsokára éppen nem rejtettem el arcomat, ha beszéltek Eszterkuthy Sára tomboló, akaratos menyecskeségéről. Hogy nem szégyenli, mert nagy leánya van és mégis csak úgy él, bomlik, mint húsz év óta mindíg tette, hogy most már megszánhatná az urát.
Jött hozzánk, talán másodszor életében, sebbel-lobbal, tavaszi alkonyaton, Eszterkuthy Krisztina, a család óvó matrónájaként s én hallgatóztam, amikor az anyámmal beszélt:
– Nem jöttem volna hozzád, de az én családom a te családod is, Sára a te nénéd, az édes anyád testvére s már mindenikünket telefröccsent sárral. Te nem tudod, mert te igazában kipottyantál a családból s nem akarod tudni, de tudd meg: nemes család volt ez mindíg, erkölcsös család. Én is szép voltam, mint az anyád, szebb voltam, mint Sára, kellettem volna is, vérem is volt, de a becsületre vigyáztam. Nem csupán magamra vigyáztam, hanem az uramra is s ma is vigyázok rá, pedig már ő nagyapa és én nagyanya vagyok. Hát tudd meg, hogy a te Sára nénéd, ma még jobban mint valaha, beleköt minden tejfölös szájú legénybe, látták késő estén bolyongani a kertek alatt. Bolond, én azt mondom, hogy bolond, mert olyan nótákat dalol, mint a fiatal leányok s fiatalabb akar lenni a leányánál, aki szintén jómadár lesz.
Csöndesen, hidegen, fáradtan válaszolt valamit az anyám Eszterkuthy Krisztinának s nagyon elégedetlenül távozott a vén boszorkány. Két hét mulva hirtelenül elvitték a faluból Eszterkuthy Sárát s mindeki tudta, hogy a bolondok közé vitték valahova. Azután gyors, nagy események jöttek: a fiatal Sárát az apja férjhezadta, mert hamarosan pártáját vesztette volna, – mondták. Eszterkuthy Krisztina pedig a vén urával összepörölt egy éjszaka s reggelre megölte a féltékenység és a házaséleti tisztesség dühe. Az édes anyám nem ment el sem az ifjú Sára lakodalmára, sem az öreg Eszterkuthy Krisztina temetésére. Nem látszott szomorubbnak, mint máskor, de nekem keményen megtiltotta, hogy még azon az utcán se járjak, amelyben Eszterkuthy Sáráék laktak. Persze, hogy okoskodni, tünődni és ravaszkodni kezdtem: bizonyosan hazahozták Eszterkuthy Sárát a bolondok házából. A pajtásaim meg is erősítették a hírt, sőt azt suttogták, hogy efféle igazán érdemes látnivaló régen nem volt a faluban. Be lehet szökni a kert felől az Eszterkuthy Sáráék portájára s a ház végén, a legnagyobb szobába be tud az ember lesni. Ott tartja az ura bezárva Eszterkuthy Sárát, aki nagyszerű nótákat tanult ott, ahol volt s a vasrácsos ablakon keresztül azt is látja az ember, mikor táncol. Mert vagy dalol, vagy táncol, vagy kétségbeesetten sír a menyecske, – újságolták a fiuk – s ha lát akárkit az ablakon benézni, furcsákat mond neki. Furcsákat mond, – ez nem hagyott engem aludni, mert a nyolc éves ember nagyon szerencsétlen kis állat, aki előtt titkolnak mindent. A nyolc-kilenc éves ember néha az életét odaadná annak, aki biztosat mondana neki azokról a fontos dolgokról, melyeket nyugtalanul sejt.
Be-beloptuk magunkat az Eszterkuthy Sáráék udvarára, bár néha nádbottal vert ki bennünket az Eszterkuthy Sára ura (bizonyos Nagyfejér nevezetű). Olykor Nagyfejér kocsisa csípett fülön minket, amikor már-már odasompolyogtunk a ház végéhez, a rácsos ablakok alá. S egyszer (nagyon napos, koranyári, ünnepi délelőttön történt) harmadmagammal mégis csak eljutottam a szoba egyik ablaka elé, mely szobában vigadozott a nagyanyám legszomjasabb huga Emlékszem: olcsó, tarka virágos, nagy pamlag terült a szoba közepén, rikító, virágos az Eszterkuthy Sára ruhája is. Ott feküdt a pamlagon s valóban fiatalnak látszott, fiatalabb leányánál, fehér volt s édeslilaszínű virágok a borzas, barna hajában. Dalolt, de olyan nóta lehetett, amit dalolt, hogy csak sírva lehetett dalolni, mert most dalolták először s ő sírt. Az én arcomat vette észre, az én elámult, szorongó, furcsa, kis fekete arcomat a rácson kivül s a nagyanyámtól kapott szemeimet. Kissé megrémült, fölugrott a pamlagról, jött az ablakhoz ugrálva s én a rémülettől odaszegeződtem, én nem tudtam elszaladni két menekülő pajtásommal.
– Te, te, – suttogta, azután kiabálta, – te, te, neked olyan szemeid vannak, mint Évának voltak, sohse láttalak még téged. Ugy-e az Eszterkuthy Éva unokája vagy, az én halott nénémé, a papnéé, – s arcát egészen odaszorította a vasrácshoz.
Ekkor látott egészen, fejemtől kis, nyalka csizmás lábomig, látott, meglátott Eszterkuthy Sára s akkor nyögve kezdett beszélni:
– Milyen kicsi vagy, milyen gyermek vagy te még, milyen sokára leszel te legény s milyen rossz fogsz te is lenni, ha asszonyokkal lesz dolgod.
Őrülten dobogott a szívem s talán sírtam is és feszegettem a testemet és nyujtogathattam a nyakamat, hogy valamely csodából megnőjjek. Hogy legény legyek s elárulja nekem a bolond Eszterkuthy Sára, a nagyanyám huga, hogy mit szoktak az asszonyok mondani a legényeknek. De már ott is hagyott Eszterkuthy Sára, már megint ott feküdt a pamlagon, beszélt, dalolt és megint beszélt. A beszédje is olyan volt, mint a nóta s amit dalolt, mintha olyan áhitatos, szent beszéd lett volna, mint szerencsés vasárnapokon a papé. Volt benne: isten, világi hiúság, élet, bánat, bűn, virág, madár, idő, halál. De más is volt benne: átok, csók, panasz, bujdosás, szerelem, titok és jaj, sok-sok jaj. Jajgatva dalolta, hogy az urát sohase szerette, hogy hiába várta azt, akit szeret, hogy a csók jó és a férfi rossz. Hogy ő a leányának az apját szerette csak, aki nem az ura volt, de ott hagyta s akit azóta keresett, keresett hiába. És dalolt és beszélt még olyanokat is, amiket én nem értettem jól, de amik új fajták, mintha az én panaszaim lettek volna. Emlegette az anyját, aki gyermekágyban halt meg, amikor ő született s a nénjét, Krisztinát, akinek nem volt szíve s a szíve helyére egy csokor töviset loptak a gonoszak. Azután elcsöndesedett, sóhajtott, fölkelt a pamlagról, járkált a szobában, már nem látott többé engem. Valakihez beszélt, nagyon forrón, sugdosva s a két karjával ölelte a levegőt és az összeölelt levegőre hajtogatta le-le a fejét:
– Igen, igen, este tíz órakor, majd ha kiviszik a vacsorámat, ha az egész ház alszik, ha engem is lefektetnek, ott leszek.
Halott-sáppadtan ültem otthon az ebédnél, nem volt szavam egész napon s az édes anyám rettegő gyanuval vizsgált. És akkor este mégis kiszöktem és félelem nélkül mentem át a holdvilágos kerteken, ahol máskor mindig halottak árnyékait láttam. És eljutottam késő este az Eszterkuthy Sáráék házához, még a kutyák sem ugattak meg s le tudtam törni a lakatot az Eszterkuthy Sára zárt ajtójáról. És visszaszöktem és reggel nem rémültem meg az édes anyám csöndességétől, kréta-fehér arcától s beesett szemétől. Azután jöttek a hírek, csendőrök is jöttek délre és az egész falu olyan volt, mint rajzás előtt egy méhkas. Hajnalban a falu rétjén, az út mellett, mely a városba visz, holtan lelték meg a bolond Eszterkuthy Sárát. A szívét érte két szúrás s a csendőrök azt mondták, hogy a somfalvai, verekedő, szilaj legényeknek van ilyen biztos késük. Vásárra mehettek, talán részegek is voltak s az úton találkozhattak a bolond Eszterkuthy Sárával, aki valamiképpen kiszökött. Öreg asszonyok azt suttogták, hogy az Eszterkuthy Sára arca halottan olyan fiatal, boldog és szép volt, mint az angyaloké. De semmi bizonyos nem derült ki soha s általában, rejtetten, mindenki megnyugvóan örült. Az édes anyám szokása ellenére sokat mesélt esténként csöndesen nekem a nagyanyámról, aki nagyon jó és szerencsétlen asszony volt. S én végre kezdtem összebarátkozni Eszterkuthy Évával, az eddig csak nevében élt nagyanyámmal, édes anyám édes anyjával. És akkoriban mindig örömmel feküdtem le, mert álmomban eljött Eszterkuthy Éva, a nagyanyám, töltött cukorkákat hozott, megsímogatta az arcomat, meg is csókolt és azt mondta, hogy nagyon jó kis fiu vagyok és áldjon meg az isten.
Louis Cottely, a francia újságíró, diplomás orvos, idegek javítója és spiritiszta, este tizenegy órakor elálmosodott és haza akart menni. Egy előkelő francia kereskedő vendégei voltunk az estén, erős borokat ittunk, nagyszerű liköröket, gyilkos-jó kávékat.
Húsz nap óta ismertük egymást Cottelyvel s azon napon érkeztünk Port-Arthurba, a hírhedt városba Japánból. Fáradtak voltunk, kedvetlenek és unalmasak, már csak azért is, mert húsz nap alatt minden elmondhatót elmondtunk már egymásnak.
– Kedves barátom, én hazamegyek istenverte szállodánkba, mert én már ezúttal negyedszer vagyok ebben a jeles városban. Az ostrom óta is másodszor vagyok itt már s érzem, hogy alig változott egy félév óta: alakuló, bevégzetlen, ázsiai. De nagyon érdekes annak, aki, miként ön, először látja, ha nem is épen olyan, mint a boulevard-lapok egykoron kiküldött hős és hazug tudósítói leírták.
– Félek, – rebegtem szégyenkezve – félek, pedig szeretnék egy kis kocsikázást csinálni, látni, érezni valamit ennek a városnak éjszakájából.
– Különös – csúfolódott ásítva Cottely – hogy ön, aki otthon a Hortobágyon nem fél, e jól őrzött városban nyugtalankodik.
Cottely ugyanis járt már a világ minden bejárható, furcsa helyén s valamikor elkiváncsiskodott a magyar Hortobágyra is. Gyönge fényű villamos lámpa alatt álltunk s Louis Cottely megigazította barna szemüvegét, de nem vette le. A szemei pedig az üveg alatt rosszak, fényesek, sötét villámúak és szúrók voltak.
– Segítsen – szóltam – egy kocsit találni s azután az ördög bánja a többit, legföljebb leszúrnak valahol a legsötétebb sárga külvároson.
Cottely öt perc alatt kocsit szerzett, különös, de mégis európai szerkezetű kocsit, mely nem volt cab-szerű. Kétlovas kocsi volt, bakos, mint a miénk, nehéz, nagy vasalt kerekű, föl kellett ugrani bele. A bakon pedig nagyon tiszta ruhájú, de nagyon rabló-szerű s kiszámíthatatlan korú kínai kocsis ült. Cottely tudott vele beszélni, mert ő mindent tudott s elég volt barna szemüvegéhez nyulni, hogy eszébe jusson minden, amire szüksége volt.
– Miért fél, ha ugyan valóban fél Port-Arthurban – feddett újból engem Louis Cottely. A föld igazán nem nagy terület s én úgy, ahogy, már majdnem egészen bebarangoltam. Kicsinyes, vademberszerű hit, hogy bárhol is több az életveszedelem, mint szép délelőttön a Hyde-parkban vagy nálunk, otthon, Párisban vagy az Opera előtt. Veszedelem mindenütt van és sehol sincs, mert a betegség úszik mindenütt, a szerelem ellen még a legvadabb vitorlásokon sem lehet védekezni. A halál pedig, a halál – a barna szemüveg szivárványszínekben csillogott – talán a legkisebb veszedelem, ami csak élő embert érhet.
– Igen, – válaszoltam – a halál, mondtam is már, hogy nem attól félek, de a meglepetéstől és az irtózattól.
A copfos kocsis már a lovak közé csapott s a nagy kerekek üvöltöttek, lármáztak, amikor elköszöntem Cottelytől.
Gyér világosságban, gödrös útakon, messze japán, hegyi, tornyos, integető bakterlámpáktól lekacagva döcögtünk.
Szép volt, elég tiszta, levegős út is eleinte, máskülönben a nagy esőzések hónapjai előtt. Az ég ki akarta buján, ázsiaian, ígazán utoljára ragyogni magát, mielőtt sárga felhőivel ránehezkedne e sárga világra.
A kínai kocsis úgy nógatta, noszogatta, biztatta a lovait, mint egy szalkai vagy szolnoki fuvaros. De váratlanul megállottunk egy kis lámpionos, bolond, kicsi fészek előtt s a kocsis gyanusan füttyentgetett. Mint egy fölszállni akaró repülőgép, elébb tipegve, aztán fölemelkedve mellettem ült két perc multán egy némber. Sárga arcú, fekete hajú, ferde szemű, bosszantó parfümökkel belocsolt, de fiatal és csacsogó. Mintha az én kicsi, megboldogult Spot kutyám néhai, kedveskedő kutya-beszédjét hallottam volna.
Kacagott is a nő, csókolt is, a szája drága jóillatú volt és meleg és nem is tudnám, mennyi ideig döcögött velünk a kocsi. Voltaképpen mintha Budapesten lettem volna, itthon, Magyarországon: ismerős volt minden, az út, a kocsi, az éjszaka, a csók, a nő, a nő szája.
Az is gyönyörűséges volt, hogy egymás beszédét nem értettük s hogy az utcák, a házak egyre álombavalóbbak, hihetetlenebbek lettek.
Megállottunk, megint megállottunk, amolyan kriptaféle, de világos, alacsony, terpeszkedő, nagy ház előtt.
Csodálkoztam, de már a nő nem volt sehol s a kínai kocsis a copfjával játszott a bakon s valamit dalolt, ami hasonlított a vonító kutyák nótájához. Tetszett nekem a nóta, de mintha szemeimbe Louis Cottely szemei szegeződtek volna be barna üvegen át.
A kínai kocsis abbahagyta a nótát, leszállt a bakról, megrángatott engem s a házat mutatta. Valami afélét kellett értenem, hogy csak idáig hozott, ide menjek be, fizessek neki s vége. Egy magas oromról, a tengerpart, a kikötő felől, messziről egy Fárosz nézett ránk s a világos és hangos házból senkise jött ki.
Kerestem a pénzemet, hogy kifizessem a kocsisomat, az én rabló arcú, ugatva daloló kocsisomat. Volt pénzem és még az erszény-hely sem maradt meg utána, csak egy rejtett zsebben találtam nehány angol, kicsi pénzdarabot.
Nyilván a nő vitte el minden pénzemet, de a kínai kocsis türelmetlenkedett s valószinüleg káromkodott. Keveselte a pénzt, végigvágott rajtam az ostorával, mely mérges volt, mert nem szíjból, de valami tartós, különös ázsiai bürökvesszőből fonódott.
Meggyalázva mentem be a fényes házba s a kapu egy csarnokba vezetett, hol frakkos európai emberek vidámkodtak kedves, ostoba, különös ázsiai nőcskékkel. És nekem már egy pennym sem volt és reszkettem és halott voltam félig.
*
Louis Cottelytól tegnap megkérdeztem, hogy mit jelent az ilyen exotikus álom Budapesten? Mert Louis Cottely – utólag kiderült – egy nagyon jeles, kiváló budapesti doktor, aki, mert nem hisz az orvostudomány hatalmában, képes egészen okos tanácsokat adni.
– Álmodni szabad, – mondta Louis Cottely, akit talán dr. Nyerges Ignácnak hívnak az ébrenlétben. – Álmodni szabad, – folytatta komolyan és értelmesen – de nagy a baj, ha valaki Port-Arthurba kénytelen elvinni álomkészségeit. És két dolog aggaszt: a nő, aki a pénzt elszedte öntől s a kínai kocsis.
*
Három nap mulva találkoztam ismét Louis Cottelyvel, aki – ma már tudom, – valóban dr. Nyerges Ignác.
– Nincs semmi baj – mondta nevetve – gondolkoztam s ma már tudom, hogy nincsen rontó álom. Aki bolondokat álmodik, az legfeljebb bolond, de boldog az a bolond, aki még álmodik és én nem esküszöm meg, hogy ez a történet nem igaz-e?
Vidám, kis egérke volt Tilda, apró, sűrű, fehér fogait mindig mutogatta a világnak. (Vigyázz, világ: ezek a fogak erősek és én vidám vagyok.) És nyomában kullogott gyakorta, de nem mindég, az ura. Sötét lomposságával beárnyékolta Tildát. Beteges, görény-férje egy vidám kis egér-asszonynak: Tamás. Elfértek ők a nagy emberi társadalomban, melynek sokasága ők: élődő, emberkedő, kis jószágok.
A görény-férfi oktalan dicsekedés céljából megszerezte a tetszetős, kis vidám egeret. Mivel pedig Tildának nem volt hozománya, de kivánkozott az élet úribb éléskamráinak közelségébe, feleségül ugrott Tamáshoz. Mert Tamásnak boszorkányos híre volt, hogy görény-lelkének nagy rátermettségével mint tud ő pénzeket szerezni.
És éltek együtt: két, kis együgyű jószág. Tamás csatangolt, bujkált, fáradott a pénzért. Tilda pedig mutogatta szép, kis egérfogait a világnak és új és új kalapokkal bőszítette a barátnőit.
Nem is igen gondoltak arra, hogy milyen nagy ez az élet. Ők ezt még májusi éjszakákon sem nagyon érezték. Ha megcsókolták egymást, tették talán azért, mert ez úgy van rendjén. Tildának nem volt hozománya s Tamás nagy érdemeket szerzett az új és új kalapokkal. Viszont Tamás úgy vélte, hogy szeretnie is illik olyan asszonyt, kivel büszkélkedni szokott az utcán.
De hallották, hogy körülöttük nagy vágyú asszonyok és férfiak is élnek. Hallottak rejtelmes mennydörgésként zúgó véleményeket néhány ismerőseiktől, hogy az élettől mindent lehet követelni s az életet viharozva kell élni. Tamás ilyenkor pénzkeresésnek iramodva, futtában dörmögött magában. (Csak az egészségem volna jobb. Megálljatok csak. Azért így is megcsinálom, amit akarok. Több pénz kell, akkor majd élni fogunk mi is.)
Ötfogásos vacsorával ülték meg házasságuk kétéves fordulóját. Tamás meghívta vacsorára Dénest, kivel együtt tanulta Horácius ódáit valamikor. Buzgó, izgató, forró hangú férfiu volt Dénes. Fekete, dús haja homlokába csapzott. Nyugtalanító véleményeket közölt sűrüen az életről. Tamás nem régen fedezte fel újra. Eldicsekedett neki a feleségével. Tildának pedig ezt mondta:
– Ezt az embert becsüld meg. Ez egy nagy művész. Fest. Nekem barátom.
Dénes azt hitte, hogy ő Don-Juan. Pedig ő csak egérfogó volt. Tilda megunta a fogait mutogatni. Különös dolgokat hallott a világról s elhatározta, hogy most már torkoskodni fog.
Tamás pedig görénykedett. Lomhaságát mindig és mindig letiporva, szaladgált a pénz után, mely kellett a konyhára, az új kalapokra s arra az időre, ha majd ő és Tilda másként fognak az élettel bánni.
Csak pár esztendő mulva vette észre, hogy hiányzik valaki. (Ejnye, ejnye, hol van Dénes?) Tilda összefogott ajakkal járt-kelt hetekig: ez különös volt egy kicsit Tamásnak. Aztán szaladgált tovább, de mert sajnálta az asszonyt, hogy unatkozik, haragudott Dénesre. (Jó, jó, azt írja, hogy a tengert tanulja festeni, de hát várhatott volna még egy-két hónapot.)
Tildának pedig nem a szerelem hiányzott: a lelke égett némi vádtól. De nem érezte, hogy szeretett, sem azt, hogy csalt. Hallott később asszonyokról, kik őrült dolgokat míveltek, mikor a szeretőjük elhagyta őket. Erre megnyugodott egészen: ő mégis külömb ezeknél. Ő nem csinál őrült dolgokat, egyébként is kezdte nem érteni, hogy miért ne lehessen egy asszony hű az urához. Már-már esküdözéseket tett titokban, mikor megismerkedett Tiborral, ki új és igen barátságos ismerőse volt Tamásnak.
Ez a Tibor már majdnem szenvedélyeket tudott kihozni a Tilda kis egér-lelkéből. Néha világosodásai voltak gondolatban Tildának. (Ez a Tamás mégsem én hozzám való. Olyan, olyan, mint egy görény. Igen, görény. Hát nem elég, ha én jó felesége vagyok?)
Közben Tamás bővebben kapargatta a pénzt. Kezdett ideje lenni arra, hogy meghallgasson emberi fecsegéseket. Sőt kezdett egy kis fantázia is tüzesedni a lelkében. Fiatalabbnak kezdte érezni magát s biztatni. (Végre is a szerelem: ez a valami. És nekem olyan szép feleségem van.)
És kigyuladt a szívében egy rettenetes gyanu. Ahogy ez a gyanu először megmelegítette a vérét, szaladt haza. Szerencsére Tibor éppen egy félórával elébb távozott s Tilda igen szomoru volt. Érezte, hogy Tibor unja a szerelmét. Tamás kiabált:
– Tilda, vallj be mindent. Te szereted Dénest. Azért vagy bús. Én már ezt egy év óta látom.
Alkonyodott. Illatos volt a Tilda szobája. Tilda úgy érezte, hogy neki egy derék, jó kis ura van. Átfogta Tamás nyakát, össze-vissza csókolta az ő kis görény-urát. A könnyei megeredtek s úgy zokogta:
– De rossz vagy. De rossz vagy. Miket gondolsz rólam. Sohasem szerettem Dénest. Mindig is utáltam. Csak a te kedvedért hallgattam ezt el.
És úgy érezte, hogy nagyon igazat mondott. Boldog volt Tamás. És mikor a gaz Tibor csakugyan elmaradt, Tilda majdnem hogy szerelmes lett az ő kis urába.
Ám jött Tildának pillangó-kergető, képes-kocka rakó, régi, gyermekpajtása, Dezső, ki híres ember volt. Nagy énekes. És Tilda sóhajtott. (Ő az igazi. Miért is nem vártam én ő rá?) És úgy vélte, hogy most kezdi érteni azokat, kik az élet nagy éléséről s a nagy vágyakról beszéltek előtte.
Már nem szaladgált olyan makacsul mindig pénzért ez időben Tamás. De valahogy tudatosabban büszkélkedett a feleségével, mert most már több ideje is volt rá. Sőt némi lelki életet is kezdett élni Tamás. Sőt igen nagy kedvvel megfigyeléseket is gyűjtött. Dezső akkoriban mindig velük tartott. Egy vacsora alatt váratlanul kiabálni kezdett Tamás:
– Tilda, te mindig elpirulsz, mikor a Tibor nevét kimondják. Hát nem gyanus ez, Dezső?
Mikor aztán együtt maradt a feleségével, valahogy nyugtalanítani kezdte a saját mondása Tamást. Visszaemlékezett igen sajátos jelekre. Tilda bajt sejtett:
– Mi lelt téged, édes, vén szamaram?
– Tilda, te szeretted Tibort. Te még most is szereted.
Tildának az jutott eszébe, hogy most már mennyivel több telik kalapra s az ő szegény kis ura hogy kinozta magát ezért a kis módért. Gyöngédeket gondolt. (Milyen jó ember ez a Tamás!)
Két kezével egyszerre kezdte szerelemmel simogatni a Tamás arcát. Gőgicsélt:
– Kis szamár uram. Kis csacsi uram. Hogy jút ilyen az eszedbe? Az az utálatos fráter. Egy örökkévalóság óta nem is láttam. Amig idejárt, addig sem nagyon szerettem. Hogy jut ilyen az eszedbe…
És valóban csudálkozott Tilda, hogy ilyen lehetetlenség jut a Tamás eszébe.
És valóban Tamás is kezdte szégyelni, hogy ilyen eszébe jutott. Elhatározta, hogy jóvá teszi a dolgot. Különben is, Dezső nemsokára elutazott. Tilda valósággal kényszerítette az urát, hogy az módot adjon a penitenciára. Évek teltek el, míg megengedte az urának, hogy csak be is mutasson neki egy idegen férfit.
Mert gyászolt kicsi egér-lelkében Tilda. Gyászolta évekig Dezsőt. (Ő volt az, akit úgy festenek, hogy hozza valakinek az életet. Érzem: ő volt nekem az élet.)
Így sóhajtozott önmagában s nem vette észre, hogy a Tamás lompossága csodálatosan elsímult. Nem tudta észre venni, hogy Tamáshoz új vágyak, nagy görénynagyságú új vágyak érkeztek meg. Mert ő egér volt s az ő szerelmei csak egérnyiek voltak. Tamás beleszeretett a feleségébe. Éppen akkor, mikor Tilda mégegyszer nekiragyogtatta az életnek szép, kis fehér fogait s elhatározta, hogy a nyártól búcsúzik. És Gézával búcsúzik el.
Jött aztán egy május: Tamásnak valaki Dezsőről beszélt. És orgonavirágok nyíltak és Tamás szerelmesebb volt, mint valaha. A szenvedély új erőket adott neki. Durván a vállába markolt neki akkor este:
Mindent tudok: te Dezsőt szeretted. Most is szereted, hiába tagadsz, hiába tagadsz.
Kertre nyiló ablakaik tárva voltak s bemuzsikált hozzájuk az illatos élet. Tildát sírógörcsök fogták el, aztán lebukott a szőnyegre. Átkarolta balkezével az ura térdét, jobb kezét esküre emelte:
– Esküszöm mindenre neked, hogy kínozol, hogy rossz vagy. Nem is érdemled meg, hogy hű vagyok, hogy szeretlek. Esküszöm neked, hogy sohasem szerettem Dezsőt.
És Tilda nem is tudta elgondolni, hogy élt valaha Dezső. És ellágyult nagyon-nagyon Tamás, lelke tündéri éjszakát jósolgatott. Lázban dadogta, míg csókolta az asszonyt:
– Bocsáss meg, bocsáss meg, de nagyon szeretlek.
A májusi éjszaka pedig kegyesen hintette arany mámorporát minden földi egerekre és görényekre. (Éljetek okos, boldog kis egerek, görények s más vidám kis jószágok: ti éltek igazán.)
(Nyáron, amikor senki sincs otthon, se ott, ahol szeretne lenni, egymás kínos örömére összekerültek Matild, Mary és Elza asszonyok. Valamikor együtt nevelkedtek és gonoszkodtak a zárdai iskolában, egyvidékiek voltak, de az iskola után alig-alig találkoztak. Sem családjaik, sem nagy, meleg szerető emlékek nem kötötték őket s csak újságokból hallottak egymás házasságáról. Hét-nyolc év óta asszonyok, távol éltek egymástól, néha-néha közös ismerősök pletykáiból villantak csak elő. Matild Pesten élt, Mary egy kicsit mindenütt a világon, Elza sokat járt Pestre. Valószínűleg nem termettek minta-asszonyoknak. Gyermekük azért mégis volt, Elzának pláne kettő, az uraikat nem tették se kiáltóan bélyegesekké, se nagyon boldogtalanná. Vidám, csinos, kevés gondolatú asszonyok voltak, szerencsések is, mert igazi, nagy történet még nem történt velük. Most beszorította őket a rossz idő a fürdőhely kisebbik szalonjába s szokás szerint elvégezték a köteles napi diskurzust.)
Mary: (Friss lapokat kér, szemeivel átszalad egyik újság nyári hirein, de egyszerre megáll.)
Elza: (Szintén az újságokat nézi, ő már gyöngébb és ügyetlenebb s olyan fehér lesz, mint egy halott.)
Matild: (Sikoltva csapja le a maga újságját.) Jaj, rettenetes, olvastátok? Ugy-e, Sajtélyi meghalt?
Mary: Sajtélyi?
Elza: Sajtélyi meghalt?
Matild: Igen, igen. Hiszen ti is ismertétek. Sajtélyi, a zongora-művész, hirtelen halt meg. München mellett.
Mary: (Fölkapja az újságot s mutatóujjával símogatja végig a hasábokat, mintha nem lelné a halálhírt.)
Elza: (Még kezében tartja dermedten, fehéren s meg-megingva a lapot, de ő nyomban rábukkan a hírre.) „Sajtélyi Károly, a világhírű zongoraművész – mint Münchenből táviratozzák – egy közeli üdülőhelyen hirtelen elhunyt. Még néhány nappal ezelőtt Baden-Badenben hangversenyezett az alig negyven esztendős, daliás, ünnepelt művész. Betegségéről legközelebbi barátai sem kaptak hírt s a rövid távírat sem jelzi egy szóval sem a tragikus haláleset okát. Sajtélyi egyik jóbarátja és nagybátyja azonnal Münchenbe utazott, hogy a temetés körül intézkedjenek.“ (Nem tudja tovább olvasni, a hangja egészen elcsuklik, a szemei könyesek, leejti az ujságot.)
Mary: Negyven éves se volt, igazán kár érte. Művész volt, én talán vagy háromszor hallottam játszani.
Matild: És derék ember volt, nagyúri jellem, nekem és az uramnak jó barátunk, gyakran járt hozzánk.
Mary: Járt a házatokhoz?
Matild: Igen, gyakran, majdnem a házasságunk óta, valahányszor hazakerült Budapestre.
Elza: És jó barátja volt az uradnak?
Matild: Nagyon jó barátja. Az uram bolondja a muzsikának és Sajtélyit a világ legelső zongoraművészének tartotta.
*
(Most két percig elhallgattak, néha lopva nézték egymás arcát s Matild egyszerre csak úgy érezte, mintha két kegyetlen bíró előtt állana. „Elárultam magamat, – íjedezett az első pillanatokban, – ezek bizonyosan mindent tudnak.“ Oka volt megrémülni, mert Sajtélyit mindenki telhetetlen nőhódítónak ismerte Szentpétervár és Newyork között. És ő bevallotta, elárulta, hogy Sajtélyi kedves vendégük volt, házuk barátja és fölsikoltott, mikor az újsághírt olvasta. Talán ha semmit se tudna ez a két asszony, most már kitalált volna mindent s ő meg van alázva. Gondolkozott: hiszen ez az úgynevezett „minden“ voltaképpen semmi, voltaképpen csak egy nagyon gyarló látszat. Most két éve, vagy három éve, igen, akkor, Sajtélyi nagyon sok szerelmet esküdött és kunyorált. És már szinte bizonyos volt, hogy Sajtélyi célt ér és Matild asszony már fölöltötte azt a ruháját, melyet tréfásan, önmagában találka-ruhának keresztelt el. Sajtélyi hirtelen elutazott, talán azért, mert sokalta a várást, méltatlankodott és türelmetlen volt, talán igazán el kellett utaznia. Mindegy, azután még találkoztak egy párszor, semmi sem történt, de nem tudtak egymás szemébe nézni többé. Matild is, Sajtélyi is azt érezték, hogy fölösleges óvatosságukkal nem használtak maguknak: most mégis, mintha megtörtént volna mindaz, ami nem történt meg. Sőt Sajtélyi, mint soksikerű, kényes és nőies művészember néha-néha megesküdött volna, hogy Matild az övé volt. Ezt ő, Matild is észrevette s mert sajnálta a regény befejezetlen, torz és szomoru voltát, gyűlölni kezdte Sajtélyit. Gyűlölte azért, mert Sajtélyi az ő habozását erős karokkal nem szüntette be annak idején s gyűlölte, mert látta, hogy ha minden beteljesedik, akkor sem jobban az övé ez a férfiu, mint most és így. S ez az elmulasztott szerelem, ez a nagy gyűlölet végzetessé vált a Matild asszony életében. Valósággal megfegyelmezte, pórázon tartotta ez az emlék, ez a nem sikerült, ez a befejezetlen regény. S ráadásul azt hitte, hogy ezt az el nem követett bűnt egész Budapest, az egész világ elkövetettnek tartja. És most, amikor ez a hitvány, drága, kivánatos ember ilyen váratlanul, gyalázatosan meghal, ő elárulta magát. Elárulta magát két kíméletlen, kegyetlen, rossz barátnőnek, akik most már persze nagyon aljas asszonynak vélik őt.)
Mary: No, most nagyon fog sírni száz vagy kétszáz asszony, az a fajta, amelyik minden híres művészemberért hideglelést kap.
Elza: Ez a Sajtélyi igazi prédaember volt, azt mondják, minden nőnek a prédája, aki folyton, betegesen azt hitte, hogy ő a hódító.
Mary: Igazán, most emlékszem és látom is, hogy ez a híres hódító csupa közönséges, mindenkinek kész és gyönge nők fejét csavarta el.
Matild: Nem igaz, nem igaz és rettenetes dolog, hogy titeket a halál villámcsapása sem riaszt meg. Ti úgy beszéltek egy halottról, egy orvul elejtett gyönyörű életről, mint az ebédlői, csúnya hollandi szomszédokról.
Mary: (Szigoruan néz Elzára s akarattal tüntetve kerüli el nézésével Matildot.)
Elza: (Mindent megért a Mary szigorú szemeiből s egyszersmind egy éles pillantással megüzeni, hogy itt kettejök méltósága érdekében cselekedni is kell.)
(Nagyon hideg búcsuzás és Matild úgy marad a kis szalon sarokasztalánál, mint egy középkori, kalodába zárt meztelen, megcsúfolt, parázna nő.)
*
(München mellett, az Élet mellett, csöndes villában nagyon derűs arccal feküdt a halott Sajtélyi. Igazán más járhatott az eszében, amikor meghalt s bizonyos, hogy nem gondolt Matild, Mary és Elza asszonyokra. Azaz: Matild olykor mégis csak eszébe jutott s ilyenkor boszankodott: ez a nő szándékában s talán jó lett volna, ha igazán az enyém.)
Elza: (Fönt a lakásában zokogva dobja a pamlagra magát, mert most már szabad s ha beszél, önmagával beszélhet.) Csak a leveleimet égette volna el az a gazember, az a gazember, akinek egy Matild is jó volt.
Mary: Ha Budapestre hozzák és itt temetik, – mormogta magányos sétájában, – küldök neki egy koszorut fehér virágokból. Mégis csak az enyém volt, mégis csak azt hittem húsz napig, hogy engemet szeret. Szép ember volt, úri, tiszta, erős, csak kár, hogy ilyen Matild-félék kerültek, jöttek az útjába.
(Matild a következő napon bomlottan s üldözést érezve elutazott a fürdőből s gyermekkori barátnőitől. Sajtélyi két itteni szeretője nem mutatkozott s nagyon helyes bűnhödésnek találta Matild menekülését. München mellett pedig ott feküdt a halott, akit becsomagolva haza fognak hozni Budapestre, eltemetni. S ha ezeréves rohanó kultúrával előbb volnánk, mint ma, hideg, mosolygós szemeiből le lehetne fotografálni azt a nőt, akit talán sohase látott s aki ott van a szemében s ott volt az idegeiben is akkor, amikor a szíve egy hisztériás lengyel grófné mellett halálosan megállott.)
A romos Pelley-kastély alatt égnek meredt két jegenye. Ez volt a világ két legmagasabb jegenyéje. Itt már minden a miénk volt. A denevérek s a jegenyék. A lángok, melyek Szent-György-éjen kéken fölcsaptak, Miska, a hosszu sváb kocsis is, aki látta:
– A Pelley-kincsek tisztulnak most.
Így mesélte reggel Miska s én emlékeztem, hogy éjfél idején a Bodri haragudott. Oh, az szörnyűség, ha a Bodri haragszik. Mert a mi jegenyéink az eget verik. A Pelley-romok alatt lappang a kincsek kincse. És Bodri a Föld leghatalmasabb kutyája.
Nagyszerű remegésben teltek akkor az én napjaim. Királyi udvar volt a rongyos porta, melyhez az apám vásárlással vette a romos Pelley-kastélyt. Ez a kacsa-lábon forgó rezidencia volt. Ide csak előkelő szellemek járhatnak éjszakánként. A kuruc ezredes, Pelley Ádám például. Vacogott a fogam minden elalváskor, de nyaras nappalokon bátran játszottunk Eger-játékot a romokon. Csuporból öntötte a téglacsúcsról forró szurok helyett a vizet Dobó Katica. Egyébként meg Tabay Klárikának hívták e Dobó Katicát. Nyolcéves leány a szomszédból, kivel kettesben is játszottam a jegenyék alatt. Nappal nem féltünk: velünk volt a Bodri. Ha jönne tüzes sárkány: Bodri megölné. Esténként is csak az adott csöpp bátorságot: künn a Bodri. Tíz kutyával megverekedett már a Bodri. Iskolában, labda-téren, utcán süvegeltek a kis rongyos pajtások. Beleláttam a lelkükbe. Ezek nem a Pelley-kastélyt s a két jegenyét tisztelik. Ezek a Bodritól, a hatalmas Bodritól félnek. Nyolc esztendős szívemet Bodri tette hős dobogásúvá. Hahó, merjen csak valaki Bodriba kötni.
Néha elmentem egészen a Bence-dombig. Messze-messze füstölt az Avas-hegy. Violás őszi napokon a Magura bukkant ki a semmiből. Néha láttuk különös halványságban a bihari hegyeket. Hallottuk, hogy az emberek Tasnádra járnak, Károlyba, Zilahra. Egyszer az anyámat hetekig nem láttam. Beszélték, hogy Budapesten volt. Az Avas és a Magura: hegyek. Tasnád, Károly, Zilah: városok. Budapest pedig iszonyú ékes és nagyon nagy város. A koszoruzó falvak, melyek a mezőről látszanak: igaziak. Egy fiu azt mondta az iskolában, hogy Szentkirályon van egy kutya, mely sokkal erősebb a Bodrinál. Mi Klárikával sokat nevettünk e meséken a jegenyék alatt. Ejnye, ejnye, be szamarak a nagyok. És Lajkó is szamár, aki nekünk a szentkirályi kutyáról beszélt.
A Bence-domb alatt van az Ér. Azután nincsen semmi. Szentkirály sincs és semmi sincs. Itt a két jegenye s a Pelley-kastély. Nem igaz a többi. Csak nekünk mondják. És itt van a Bodri.
A földrajz sem igaz. Olyan, mint a Karolina asszony beszédje. Karolina asszony gyakran altatott mesékkel engem, ha a szobából beszabadult. Csupa gyermekes dolgokat mesélt. A kis egér vezeti az árva Sárit. A farkas megeszi a vasorrú bábát. Én belebújtam a párnámba s úgy nevettem.
Tiszta volt a látásom. A nagyok összefogtak, hogy minket bolondítsanak. Lehet, hogy van még falu másutt is. De az nagyon messze lehet. Az egér azonban nem beszél. A farkas sohse is volt. Vannak szörnyetegek, de azok a levegőben röpködnek. Olyan a formájuk, mint az emberé. Ott van az öreg Mitru. Azt a mult héten temették, de visszajár a temetőből. A hosszu Miska látta ezt is. A jegenyék alatt is táncolnak Szent-János napjának éjén a tündérek. A kastélyba is ellátogatnak a régi Pelleyek. De ilyenkor az ember alszik. És künn van a Bodri. A Bodri olyan hatalmas, hogy a mult télen Julcsa mama árnyékát is elugatta. Pedig Julcsa mamának szabad volna itt járni. Ő hagyta nekünk ezt a portát, amikor meghalt. De még ő is fél a Bodritól. A Pelleyek is haragusznak talán, hogy most már a miénk az omlott kúria. De merjenek a Bodrival beszélni.
Klárikával néha nyakunkba vettük a falut. A kutyákat néztük: Bodri rabszolgáit. Mindegyik éktelen sebet viselt. Mi nem sajnáltuk őket: Miért kötöttek ki a Bodrival? Ezeket a Bodri tanította emberségre.
Valahogyan úgy képzeltük: a Bodrin áll a világ. Ezen a mosdatlan, vad komondoron. Bodri kitűnő, Bodri nagy, Bodri a kutyák királya.
De én, óh jaj, korán értem. Különös volt a két jegenye: tavaszonként kábító, piros virágokat hullajtott. Szólottam bölcs és büszke fölfedezéssel Klárikának:
– Klárika, e virágokból csinálják a szagos vizet, mellyel húsvétkor lelocsoltalak.
Klárika összefogott egy marok virágot s az arcomba szórta. Máskor is tett ily pajkosságokat, de akkor éjjel nem tudtam ettől elaludni. Ha már szenderegtem: Klárika állott előttem. Szórta rám a jegenyék virágát. Künn pedig őrjöngve ugatott a Bodri. Legyintettem a kezemmel: Klárika most otthon alszik. Ám a Bodri ugatását hallom. Megint szenderegtem. Egyszerre csak látom, hogy a két jegenyét ki akarják vágni. Egy óriási, tüszős oláh sujtja a fejszéjével. Ilyen oláh az én falumban sok lakott. De ennek az arcát nem ismertem.
– Mit akarsz, te idegen és bolond oláh?
– Kivágom a jegenyéteket.
Fölébredtem nagy rémületemben. A Bodri még mindig ugatott. Sohse ugatott még ilyen furcsán.
Az álom ismét csalafintáskodott. Hirtelenül mit látok? A Pelley-kastély tégláit nagy szekerekre rakják. Künn egyre ugat a Bodri s megint fölriadok. A kis öcsém horkol a szomszédos ágyon. Sáfrányos, különös színnel süt be a Hold.
Megfog egy kicsit az álom s én kérdezősködöm:
– Hát hová viszitek a téglákat?
– Tasnádra visszük. Ott építünk belőlük. Nem kell itt a faluban tégla.
Haragos lettem nyugtalan, izzadságos álmomban:
– Engem ne bolondítsatok. Tasnád nincs. Honnan jöttök ide? Mindjárt kiáltok Miskának. Aztán rátok uszítom a Bodrit.
Voltaképpen pedig sírni szerettem volna, mert Klárikát is láttam. Klárika a jegenyevirágok közé bizonyosan bojtorjángot is lopott. Ahogy az arcomba vágta a virágot, fájt.
A Bodri ugatott s a szívem majdnem kipattant. Micsoda ellenség támadhatott a Bodrira?
Most már elvész a világ? A bibliából jutottak eszembe szörnyű esetek. Hát igazak volnának? Avagy vannak más falvak és szörnyű, ismeretlen ellenségek?
Most már igazán éberségbe estem. Klárika egy tűvel szúrt az ajakamba. Most már nem tudtam aludni. Látni akarom, hogy mi van künn. A Bodri szűkölve, nagyon szomoruan vonított. Föltártam halkan az ablakot s egy fájó ugrással lesurrantam. Féltem, remegtem s mentem a romos Pelley-kastély felé. Viharzóan üvöltő hangok, kutyapanaszkodások csapódtak hozzám. Sárgán terült portánkra csúfolódó fényével a Hold. És megláttam a Bodrit. Négy lába a Hold felé hadonászott. Nyakát egy óriási fekete kutya fogta le. A Bodri hörgött, csunyán, rémesen. Mintha a világ haldokolt volna.
Sohse láttam ezt a fekete kutyát. Ismerem a falu minden ebét. Hát igaz? Túl a jegenyéken, a falun, a Bence-dombon, a Pelley-kastélyon még folytatódik a világ.
Dideregve, forró-hideg lázban másztam be az ablakon s rejtőztem el az ágyban.
Másnap sírva csókoltam meg Klárikának az ajakát. Először az ajakát. Pár hét múlva bevitt a városba az apám, hogy tanuljak.
Bénit, a hatesztendős apostolt, boldog láz gyötörte egy éjszakán. Tudta, hogy holnap kinek fog örömet szerezni. Béni már hajnalban ébren volt s Lencire gondolt, kinek az apja sírásó volt s az Alvégen lakott. Mindig köhögött a Lenci apja, köhögött és pálinkát ivott. Verte gyakran Lencit és Lencinek még volt öt testvére. Rongyos, de füttyös, vídám fiu volt Lenci. Télen kis bocskorban járt, de volt abban rongy elég. És meleg ételt, sőt húst evett tavaly egy toron.
Szöknie kellett Béninek, mert ő reá nagyon vigyáztak. Kiosont a kis kerti ajtón s mezős tájakon nekivágott az Alvégnek. Kissé lihegett Béni. Vékony finom bőre alatt bujósdit játszott a vér. Kis tüdejét is cibálta a pajkos márciusi levegő. És sok terhet cipelt Béni. Egy nagy, drága jókkal megrakott papírskatulyát. Zsebei is duzzadoztak. Messze-messze fehérlett a Bózsa-halom. Béni ujjongott. Odamennek ők ma hóvirágért Lencivel.
Az alvég messze van, de Lenci jött Béni elébe. Mezítláb volt Lenci s ugrándozott, mint egy bolond mókus. Az apja egy régi, avas kalapjának levágott teteje ékeskedett a fején. Ám fényes kakastoll mellette. Piros-barna, mosdatlan arca ragyogott Lencinek. Pedig reggel megverte az apja bizonyosan. Könny-folyókák medreskedtek az arcán. Olyan volt ez az arc, mint egy térkép. De víg arc volt s vígan táncolt rajta a napsugár.
– Hát mit hoztál, Béni?
Béni mosolygott. Öreg jóságos mosolygással. Nagyon fontosan és mindjárt először jelentette:
– Húst is hoztam, jó sonkát, piros sonkát.
– Nem vették észre?
– Nem.
– Hát még?
– Kivettem a perselyből húsz krajcárt. Elhoztam a tavalyi sapkámat. Két narancs. Egy nagy darab csokoládé. De adjál ám belőle Gyurinak is, az öcsédnek. Hoztam egy keszkenőt az anyádnak. Szagos vizet.
Lenci türelmetlenkedett:
– Cipőt nem hoztál? A kovácsék Lajkójának cipőt is adtál vasárnap.
– Mert az köhögött. És eldugják a cipőket. Vigyáznak reám. Alig tudtam kiszökni. Megyünk a Bózsára? Most megyünk? Siessünk, mert félek, hogy utánam jönnek.
Kedvetlenül rázta a fejét Lenci. Előre szaladt a holmikkal. Bizonyosan mindent elrejtett. Azután elindultak a Bózsa-halom felé. Lenci ravasz, szomorú hangon beszélt?
– Nektek minden van. Én még vajas kenyeret sem ettem soha.
Béni szíve reszketett a részvéttől. Fájt neki a szemrehányás. Köszörülte a torkát és csöndesen mondta:
– Nem is jó a vajas kenyér. Én mindig odaadom a béresék fiának. Én sohasem eszem vajas kenyeret.
Mentek, mentek. Sok kerüléssel járt az út. Tavaszi mocsarak mindenütt. De ragyogott előttük a Bózsa-halom. Lenci szomorú maradt:
– A te lábadat sohse szúrja meg a szerb tövis. Még a lábad szára is harisnyás. Cipőben jársz mindig.
– Én lehúznám. Én szeretnék mezitláb járni. Nem szabad. A multkor lehúztam a cipőmet a kertben. A francia kisasszony meglátta. Nem kaptam vacsorát.
– De van a te perzselyedben több is húsz krajcárnál. Én nem kapok soha pénzt.
Ott voltak a Bózsa-halmon már. Béni tikkadt és piros volt. Leült a zöld fűre egy hófolt mellé. Ekkor sípolni kezdett a melle. Megijedt, mert emiatt már sokáig feküdt egyszer az ágyban. Leszálltak a lejtőre. Melegen sütött oda a nap, mint nyáron. Csakugyan nyílott a hóvirág. Béninek ujjongó kedve támadt. De egyszerre csak köhögni kezdett. Közben elbujt a nap, a Bózsa-halom hirtelen ködöt fújt. Az ég ólmosodott. A falut alig látták:
– Menjünk haza, Lenci.
Lenci kuporgott a földön. Fejét csupasz, erős, piszkos térdére fektette s hallgatott. Béni újra hívta és szepegett. Jaj, mi lesz. Már észre is vették talán, hogy elszökött. Talán már ebédelnek is. És ha most esni kezd. Már majdnem sírva mondta:
– Menjünk haza, Lenci. Mi bajod van, Lenci?
– Cipőt akarnék. Neked sok cipőd van. Olyan kalapot akarnék, mint a tiéd. Kéket, finomat, hosszú pántlikást. Éppen olyat akarok. Cipőt és kalapot.
– Holnap hozok neked, Lenci.
Lenci hallgatott. Sokáig s az ég egyre barnult. Béni remegve toporzékolt. Félt. Jaj, mi lesz. De Lencit is szánta. Hogy búsul. Ő bizony mindent adna neki. Csak ne sírna Lenci. De Lenci sírt. Ledőlt a földre. Arcát bemázolta a nedves fű. És zokogott.
– Nekem sohase volt cipőm. Nekem sohase volt kalapom.
– Adok neked holnap, Lenci.
– Most, most.
Eső kezdett csapdosni. Havas eső. Béni leült a földre s lehúzta a cipőjét. Lenci egy madzagra kötötte s hátára vette a kis cipőket:
– Add ide a kalapot is.
Béni a kalapot is odadta. Most már nem lehetett a tócsákat kikerülni. Szinte szaladtak a falu felé. Néha térdükig ért a megolvadt hóvíz. Béninek vacogott a foga. Legjobban szeretett volna lefeküdni, akár a vízbe is. Izzadott s fázott s a falu alatt kérlelte Lencit:
– Add ide holnapig a cipőt és a kalapot. Félek így hazamenni, holnap elhozom neked. Hozok vajas kenyeret. Veszek ki megint pénzt a perselyből. Neked adom a kis lakk-zsizmám is. Így fázom én most.
Lenci egy tréfás nótát fütyölt, diadalmasan dobálta a cipőket a madzagon. A kalapot a másik kezében lobogtatta. Arcát csapdosta az eső, de ő vígan táncolt: ezer jégeső sem ártana neki. Olyan, mint az apró, mezei isten: pogány, jókedvű, maszatos és erős. Már mintha mellette se volna Béni, paskol ugrálva a vízben, néha előre szalad, egyszer hátrafordul:
– Isten áldjon meg, Béni. Ne mondd otthon, hogy kinek adtad a cipőt és kalapot. Holnap gyere el megint. Mert jó fiu vagy.
Béninek jól esik a dicséret. De nagy köhögés fogja el. Már vissza se tud köszönni Lencinek. Jaj, mi lesz otthon, ha kérdezik. Ő hazudni fog. Hazudni csúnyaság. De mit tegyen. Eldobja mindenekelőtt a hóvirágot, amit a kezében szorongatott. Azt fogja mondani, hogy a mezőn megfogták a kóbor cigányok. Elvették a cipőjét és kalapját. Mert különben még baja lenne Lencinek. Holott jó fiu Lenci. És úgyis veri az apja. És nincs neki semmije. Otthon ágyba fektették Bénit. Tíz napig félre beszélt, a vajas kenyeret nem vihette el Lencinek, tíz nap mulva meghalt Béni.
Náci, a Lipótváros hisztériás és csenevész fiacskája, Ferenc páter bibliai magyarázatait hallgatta. Keresztelő Jánosról mesélt félelmesen gyönyörüeket a páter s a beteg képzelő-masina vágtatva megindult. Kis, terhelt, szomoru gyermek volt ez a Náci és különös dolgok is történtek a palotában. Jött a püspök, kápolnát csináltak a vörös szalonból és ők reszketve letérdeltek. Apa, anya, Licu és ő, mind térdeltek lehajtott fejjel s a püspök vizet öntött a fejükre aranyos csészéből. Sokan voltak ott, nagyon előkelőek, orgona búgott s az emberek sírtak. Nácit megcsókolta a püspök s nyolc éves szép, sápadt homlokocskája azóta még sápadtabb. Náci hallgat, szenved, kínosokat álmodik s Ferenc páter tanítja őt hittanra és a bibliára. Csudanehéz tömjénfüstben látja a palotát, az utcát, a várost, a világot Náci. Ragyog ki a füstből a menyország s lobog a gyehenna: Jézus szállong s körülötte apró angyalok énekelnek. És most, hogy Keresztelő Jánosról beszélt neki Ferenc páter, Náci reszketni kezd, mint akkor a püspök előtt. Szabó János úrra gondol s forrón, biztosan és halálosan tudja, hogy Szabó úr az a keresztelő.
Szabó János úrra gondol Náci, Szabó úrra, akit apa ki akart dobni. A szemüveges, a rossz ruhájú, titokzatos Szabó úrra, aki neki a nevelője. Ahogyan bejuthatott e palotába Szabó úr, már is csoda volt. Heródes idejében próbálta volna csak ezt egy rontó-bontó álmokat szövő tanárjelölt. De Szabó János úr mértéke is betelt már: nem sokáig járhat a palotába. Náci ismeri a bűnök lajstromát s e bűnök miatt gondol áhítattal Szabó úrra. Hallgatja, hallgatja Ferenc pátert s egyre jobban ráűl kis lelkére a biblia és istenfélelem szent köde. Nyilván okoskodik áhítatos nagyot gondolással Náci, nyilván örökéletű a biblia. Ha volt valamikor Keresztelő János, az itt van talán most is. Az el-el fog jönni gyakorta még az emberek közé a prófétákkal együtt. És ez a Szabó János úr csak ez a János lehet.
Van Szabó János úrnak egy öreg anyja, aki vak. Elsején annak küldi, ha kikapja az apa irodájában, mind a pénzt. Ő hozzá Nácihoz annyi szeretettel van, mint senki e házban. Még a számtan is gyönyörűség Nácinak, mert Szabó úr csöndesen és édesen beszél a csúnya számokról. Olyan ember az, akinek az álmokat is elmondhatjuk. Szomoru arca megmosolyodik, de nem kacag ki bennünket. Nem a bűnökről és az erényekről dörög keményen, mint Ferenc páter. A bibliát is máskép tudja. Ahogyan sokkal szebb, vigasztalóbb, ahogyan Náci mindig ki tudja találni a történet folytatását. És azt szokta mondani, legyen jó az ember, bár a jó embert sok szomoruság éri. Utánuk jönnek az igaziak s akkor lesz szép a világ. Ezt mondja Szabó János úr s Náci boldogan keresztet vet, bár nem érti Szabó úr szavait. De jó szavak, szép szavak Szabó úr szavai.
Mostanában sokszor beszél haraggal a családban Szabó úrról apa:
– Egy istentelen ember az, egy rossz katolikus. Megkérdeztem s ő azt mondta, hogy ő tiz év óta nem volt misén. De bezzeg jár szocialista gyülésekre, megtudtam. És írt egy szamár füzetet az új nevelésről. Na, nem fogja az ő új nevelését az én gyermekemen kipróbálni, a rongyos. Kidobom, elsejéig várok s kidobom.
Ez éjszaka azt álmodta Náci, hogy Keresztelő Jánost elfogatta Herodes. Borzasztó álom volt, mert Herodes arca az apa arca volt. Keresztelő Jánosról csak azt látta először, hogy szemüveges. Sikoltott álmában Náci: Szabó úr. Ferenc páter egy korbáccsal állott Szabó úr mellett s valahányszor Herodes intett, rácsapott Szabó úrra. Két napig hideglelősen járt-kelt Náci és sokat imádkozott az imákból, melyekre Ferenc páter tanította. Szerette volna az álmát elmondani Szabó úrnak, de már a szemébe se mert nézni. Tudta, hogy Szabó urat, ezt a jóságosan jó Szabó urat ki fogják dobni s majd megszakadt a szomoru titoktól a Náci kicsi szíve.
Pár nap mulva rémséges és durva dolgok történtek. Vacsoráztak s ott volt Ferenc páter is. Apa későbben érkezett, piros volt az arca s úgy lépett, mintha valakinek a nyakán taposna. Egy levél volt a kezében. A levelet Licu elé tartotta, aki nagy és büszke kisasszony, majdnem tizenöt éves és nénje Nácinak.
– Te írtad ezt, kisasszony?
Licu ijedten felállott s szó nélkül a szőnyeghez vágta magát. Anya is elájult, apa ordított. Ferenc páter doktorért szaladt. Náci remegett egész testében, hangosan imádkozott, mikor a nevelőnő ölébe fogta s bevitte a szobájába. Egész éjszakán láza volt s félrebeszélt: reggel megtudta, hogy Licut elküldték a Mártha-nővérek zárdájába. Licu levelet, szerelmes levelet írt Szabó úrnak, Szabó úr elvitte a levelet apának s kérte, hogy vigyázzanak a Licura. De szomoruan és jóságosan, mint ő szokta, azt is kérte, ne essék bántódása Licunak. Ezt apától hallotta délben, aki ismét dühöngött:
– Szerencse, hogy kis tisztesség még van ebben a Szabóban, hogy megmutatta a levelet.
Náci behunyta a szemét s úgy gondolt Szabó János úrra. És fényesnek látta a Szabó János fejét, mint ahogy a szenteké fényes.
Délután azonban nem jött Szabó János úr: apa kidobta Szabó urat. Két nap mulva anya sírt: apa nyugtalanul, remegve beszélt, mint egy gyermek, aki bajba került. De az is elmult, Náci hallgatott s nem mert kérdezni semmit se Szabó úrról. Pedig érezte, hogy Szabó úrral történt valami. Jött Ferenc páter a hittan-órára: Jézus csodás gyermeksége volt a lecke. Nem hallotta Náci, mert kis beteg szíve nyugtalanul kalapált. Este megtudta a cselédektől, hogy Szabó urat holnap temetik. Kifogták a Dunából: azt írta egy levélben, hogy őt, Nácit csókolja. Meghal, mert nincs kenyere s nem tud pénzt küldeni vak édesanyjának.
Náci elájult igazán, nem mint Licu, három doktor is volt az ágyánál. Mikor először felnézett, sikoltozni kezdett, az apját látta, aki Szabó urat kidobta. Ott állott apa Herodes-arccal s Náci lázasan kiabált:
– Apa, apa, menj, te ölted meg.
Görcs fogta el a testét Nácinak, aztán elcsöndesedett, pihegett. Tüzes bibliai képek táncoltak a Náci szeme előtt, siránkozóan, fenyegetően, csöndesen nyögte Náci:
– Vigyázz, apa, most Jézus fog jönni: nagyon, megbüntet téged.