(Mell naghi leegien az fiatalsaagnac az meggondolatlansaaga, es az azzonioknac az ew rawazsaagvc az ferfiaknac zerelemre waló elchaabitaasaaban, hiwseegessenn elewadatic).
– Én félek! Mondá Mikhál, mikor a sötét erdő közepén találta magát.
– Nincs mitől. Biztatá őt Babura Pirka. A vadállatok: medvék, farkasok a mult hetekben végbement nagy lövöldözés által (a mikor rablókkal csatáztak a vármegyék) úgy elriadtak más vidékekre, hogy azok ez idén vissza nem kerülnek ide többet. A rablóbandák ki vannak irtva. Azok most ott tánczolnak a levegőben Eperjes bástyái körül. Most legalább egy esztendeig csendesség lesz. Nem azért, mintha a nép megrezzent volna a kivégzett rablók példáján. Dehogy! Attól csak új buzdítást kapott épen olyan kemény ficzkóvá lenni, úgy élni, és úgy meghalni, mint ezek. Hanem egy esztendő beletelik, a míg az új rablócsapatok a régiek által elrejtett kincseket keresni fogják, s talán rá is találnak. Mert az elfogottakból semmi kínzással nem lehetett kivenni, hogy a rablott kincseket hova rejtették el. Kiálltak minden torturát; de az aranyat, ezüstöt még sem adták elő. Addig danolva járhat végig minden utas az erdőn. Rablótól, vadállattól nem lehet hát félni.
– Az istentől félek. Rebegé Mikhál.
A boszorkány erre megszorítá az asszony keze csuklóját s azt mondá neki:
– Ki ne mondja a szép asszony ezt a szót még egyszer; mert itt hagyom az erdő közepében, a sötét éjszakában s aztán nem bánom, fusson előle, vagy keresse fel azt, a kitől olyan nagyon fél!
Mikhál aztán nem szólt többet semmit; hanem követte a nőt, ki az erdők tömkelegében oly biztosan vezette őt, hogy egy helyen, a legsürűbb szálerdő közepett egy fa derekából kihuzott egy kést és mutatá Mikhálnak.
– Lássa: ezt a kést, jövet, fényes nappal, ide szurtam ebbe a fába, s most, menet, sötét éjszaka, rátaláltam.
Nem telt bele egy óra: a hold még mindig fenn volt az égen, midőn a görgői kopanicsához eljutottak.
– Itt megnyugszunk: szólt a Pirka. Ez az a ház, a hol a galambok csókolóznak a háztetőn.
Ez uttal azonban a galambok bizonyosan aludtak már; hanem a ház udvarán a holdvilágban járt egy asszonyi állat. De nem a talpain járt, mint más Isten teremtése szokott járni, hanem a tenyerein, a fejével lefelé.
– Hopp cziherre! kiáltá el Pirka a boszorkány üdvözletet.
– Csororum hajdinárum! válaszólt rá a kopanicsárné, egy czigánykerékkel helyreállva a két lábára.
– Miért imádkoztál boszorkány módra? kérdezé tőle a Pirka.
– Azért, hogy az ördög ragadja el a vén Vihodárt.
– Már megtette. A Jankó beleharapott a nyakába és dikhetz lett neki a másvilágra.
– Dicsértessék a Belzebub! kiálta fel a kopanicsárné, és aztán örömében körölczigánykerekezte az egész udvart.
A Mikhál reszketett a két boszorkány között, a kik olyan szavakat beszéltek, a miket ő nem értett, s olyanokat tettek, a miket asszony nem szokott tenni.
Senki sem volt rajtuk kívül a puszta tanyán.
– Főzz vacsorát öcsécském. Mondá Pirka az Ancsának.
– Kit hoztál vendégül nénécském? kérdezé Ancsa.
– Ha tudod, mit kérdezed?
Az Ancsa pedig első látásra ráismert a Mikhálra s nagyot nevetett neki. Mert a boszorkányok nagyon örülnek azon, ha azt látják, hogy egy ártatlan lélek veszendőbe kerül.
Azzal bevitte őket a konyhába s nagy lánggal égő tüzet rakott; a mely mellé fazekakat tett. Egy kis csuprot pedig a Pirka töltött meg vizzel s aztán mindenféle boszorkányos hókuszpókuszt csinálva a csupor fölött, azt is oda tette a tűzhez, s bele dugta a «Valentinus» nevet hordó czédulát.
– Minek ez a csupor a tűz mellett? kérdé tőle az Ancsa.
– Annak, hogy mire annak a vize tisztára lefő, hogy semmi se marad benne, csak a czédula, akkorra az én bakkecském elhozza ide ennek a szép menyecskének a deli szeretőjét. Csak készítsd a vacsorát, öten leszünk hozzá.
– Páratlan szám: nem szeretem! mondá Ancsa, s azzal hozzáfogott a tyuköléshez, koppasztáshoz, boszorkánypogácsa gyuráshoz.
Mikhál a tűz mellett ült és fázott.
Az Ancsa énekelte a maga nótáját a főzés közben.
Ha «virágdal» a többi, úgy ez tán a «bürökdal» közötte:
A Pirka az alatt hol elvonta a tűztől a csuprot, hol megint közelebb tolta ahhoz. Az Ancsa kérdezé, mire való az?
– Ez azért van, hogy ha nagyon bugyog a víz, akkor az én bakkecském nagyon sebesen vágtat a deli legénynyel, hogy annak elfullad a lélegzete a nagy repülésben; ha elhuzom a tűztől, akkor megpihenget szegényke.
Mikhál máskor nevetett volna az ilyen babonaságokon, de ma annyi borzasztó érte, s oly meglepő volt rá nézve, hogy a mit a kártyán kivetett a Pirka, abból már kettő, csaknem lehetetlen, beteljesült, hogy már a harmadikat sem merte tagadni. Hisz annak is fele megtörtént már: az, hogy ő elszökjék a férje házából s egy idegen gunyhóban várjon kedvesére. Mi volna még lehetetlen azok után?
– Már jön. Már közelít. Mondogatá a Pirka, a csupor fenekére sandalogva. Már hallom a kecske troppolását: a hogy a négy lába koczog a hegytetők ormain. Most ugrik át a Krivánon, most fut végig a lengyel nyergen. Huj, hogy aprózza a lépést! Gyorsan kecském, gyorsan!
Mikhál józan eszét egészen elkábítá ez a babonázás; nem volt az érzékeinek ura többé.
– No most itt az ideje a felöltözésnek, mondá Pirka, s azzal hozzá fogott Mikhálra feladni a paraszt öltöny helyett a gyenge rózsaszín rokolyát; befűzte a vállját, hogy karcsu legyen s újra fonta a haját, hogy szép göndör legyen: ha a szerelmese megjön, annak tetszetős legyen. A nő kábultan engedett magával mindent tenni.
Künn a hold leszállt; egészen sötét lett. Csendes, csillaghullató, harmathullató éjszaka.
– Most már itt kell neki lenni mindjárt! bizonyozott a boszorkány, mikor a csupor fenekén sistergett a maradék víz.
E perczben a csendes éjszakából egy tárogató dala kezdett felhangzani. A dal egyre közelített. Mikhál szíve sebesen vert. Ez az ő kedves dala volt. Ráismert. Azt hitte már, hogy álmodik, hogy nem is ezen a világon él. Feje zúgott, a lég tele volt körüle tánczoló varázstüneményekkel; lelke ki akart testéből szakadni. A dal mind közelebb hangzott. Már lehetett hallani künn az úton a férfi lépteket.
Az utolsó csepp víz a csupor fenekén perczegve süstörékelt szét.
– Megjött a kecském! kiálta diadalmasan a boszorkány.
S abban a pillanatban lépett a ház ajtaján Mikhál elé Kalondai Bálint – – –
Nem is öröm, hanem őrjöngés volt az, a mi az ifjú asszony szívét elborította. Felszökött nagyot sikoltva; odaveté magát kedvese keblére, átölelte karjaival annak a nyakát és ajkaira tapasztá ajkait, mintha ki akarná szívni a lelket belőle és a könnyei csorogtak annak az arczára.
Bálint is elfelejté ettől az öleléstől, hogy mi van még ezen kívül az egész világon? beleszámítva mind a kilencz planétát is, a mik az emberek sorsát igazgatják és confundálják.
Meddig tarták így egymást átölelve? az talán egy örökkévalóság volt; hasonlatos ahhoz, a midőn Mirza sah a persa varázsló szavára egy kádba lebukás és újra felmerülés ideje alatt egy egész életet álmodott végig. Legalább Mikhálnak úgy tetszett, hogy ez hosszú idő volt; mert mikor magához tért, felsóhajtott:
– Óh milyen kár, hogy már reggel van! Nézd, már hajnalodik.
Az égen nagy világosság terjedt el.
– Hahaha! Nevetett rá a Babura Pirka. Az volna a bolond nap, a mi nyugat felől kelne fel. A pokol hajnala az ott. A hóhér háza ég! Hahaha! Gyönyörűséges hajnal!
A vérvilág rémséges fényt vetett a hegyekre, erdőkre; messzire bearanyozva a havasokat, mintha azoknak a jégcsúcsai lángolnának, a csillagok reszketve szikráztak a tűzfény közepett.
– Most már nyugodtan alhattok gyermekek! mondá a Babura Pirka. A Vihodár, mire hazatér, csak a háza romjait fogja találni s azt fogja hinni, hogy a felesége is oda égett, s nem fogja a földön keresni többé.
– És ha keresné is! kiálta fel daczosan Bálint: – én nem adnám neki oda többé; ha ég, föld parancsolná is. Készebb vagyok elébb rablóbandát alakítani s hadat izenni az egész emberiségnek, mint a kedvesemet elhagyni tőlem szakítani valaha. Az én Mikhálomat csak a vérpadon veszi el tőlem, a ki elveszi még egyszer.
És szörnyen megüté puskája agyával a földet, hogy a két boszorkány a mestergerendáig ugrott örömében. A Mikhál pedig odaborult a Bálint nyakába és azt rebegé:
– Én pedig megyek veled az erdőbe, a viharba, a fagyba, a halálba, a kárhozatba, a hová engemet hívsz magaddal, és ne legyen más halálom, mint az, hogy az én vérem a te véreddel összefolyjon, s ne legyen más örök életem, mint a te lelkeddel az én lelkem egybeforrva, – ha üdvben, ha kárhozatban; – angyalom! királyom! napvilágom!
A Simplex kidugta a tárogatót az ablakon s olyan lakodalmast fújt rajta, hogy minden bércz viszhangzott belé.
(Ember ki sem tvdna gondolni rawazsaagokat, miket iawas azzoniok kifvndaalnac, mikoron zereznec haazassaagot zeeretewc között, kiket ewzze boronaaltac wala.)
A kopanicsárné felhordta a vacsorát s hozzá ülének mind az öten s vigan lakomáztak e mai nap örömére; mely meglévén, a két boszorkánynak beleszállt a tűz a sarkába, rákiáltottak a Simplexre, hogy hozza ki az udvarra a trombitáját, hadd rugják a port; a mit az készségesen megtett, s aztán kinn az udvaron felült a kut kámvájára, onnan muzsikált az asszonyoknak, azok pedig ketten összekapaszkodva, olyan tánczot vittek véghez, mintha mindegyiknek egy ördög ülne a hátán s az sarkantyuzná őket az ugrabugrálásra: csak úgy csattogtak a papucsok, a szétbomlott kontyaikat csak úgy repítette a szél, a denevérek csak úgy röpködtek a fejük felett. A hóhér kastélyának fénye volt a kivilágítás a boszorkánytánczhoz, mely a vérvilágban úszó szilaj alakokhoz hosszan elnyúló, rángatozó árnyékokat toldott, a mik odaugrottak néha a csárda meszelt falára, mintha Belzebub maga keverednék bele a tánczba. «Fujjad, fujjad!» kiáltozák a Simplexnek. Az meg majd megszakadt már a tárogatózásban, a horpaszaiba beleállt már a szegezés; de úgy meg volt babonázva, hogy nem tudta kivenni a szájából a sip fuvóját s még a két sarkával is kénytelen volt dobot verni a kút kámvának az oldalán. Ha valami jótétlélek véletlenül meglátta volna ezt a képet, bizony ónossá lett volna ijedtében.
A két szerető pedig azalatt magára hagyatott a belső szobában; a kiknek volt elég kérdezni és elmondani valójuk. Elébb a Bálint mondatá el a Mikhállal a vele történt borzasztó eseményeket, a kétségbeejtő kínszenvedéseket, azután pedig ő regélte el a mindennemű viszontagságokat, a mik rajta keresztül mentek azóta. El lehet gondolni, hogy ez nem történt meg a nélkül, hogy egymást a kiállott szenvedésekért sűrű csókokkal meg ne vigasztalták volna. Különösön, mikor a Dsigerdila történetét a Bálint elmondá, a Mikhál nem volt fösvény neki bő kárpótlást adni azokért a csókokért, miket a török asszonytól ő miatta megtagadott. – A Bálint azonban úgy bánt az ő kedvesével, mint a kit menyasszonyának ismer, de a kinél tekinti azt, hogy még sem esküdt felesége.
Hajnalhasadtára, az első kakas szóra a két boszorkány abbahagyta a tánczot. A Simplexet felküldték a padlásra, hogy alugya ki magát. A kopanicsárné a tűzhelyhez állt reggelit főzni, a Pirka pedig bement a szobába a szerelmes párhoz, megkérdezni, mit álmodtak? Azután kiküldé a szobából a Bálintot, de megsugta neki, hogy szabad lesz az ablakon beleskelődni s azalatt felöltözteté a Mikhált a buzavirágszín ruhába. Azután behívta ismét az ifjut.
Bálint el volt ragadtatva a szép asszony látásától, s azt mondá, hogy ha az elsőbbik ruhájában olyan volt, mint egy menyasszony, a mostaniban olyan, mint egy oltári szent; a miért nagyon megorrolt rá a Pirka, a ki mentől kevesebbet szeretett oltárról, meg szentekről hallani; azért ismét kikergeté a Bálintot, azon ürügy alatt, hogy menjen felkölteni a barátját, a ki egész éjjel aludt, s még sem akar fölébredni. S a míg a Bálint a padláson zsörtölődött a Simplexszel, ki esküdött rá, hogy ő egész éjjel muzsikált a két boszorkány talpa alá s csak most aludt el, azalatt a Pirka lehúzta a szentnek való kék ruhát a Mikhálról s feladta rá a harmadikat, a császárpirost, a melyben midőn meglátta őt a Bálint, azt mondá, hogy no most olyan, mint egy királyné.
A Simplexszel pedig elhitették a boszorkányok, hogy álmodta ő azt, hogy egész éjjel muzsikált s nem a tárogató fuvástól, hanem a tegnapi sok evéstől fájdult meg az állkapczája. A szerető párok sem hallottak a dáridóból semmit. Nem hallottak ők egyebet, mint a mit egyik beszélt a másiknak. Nem csak a Simplex tárogatóját nem hallották ők, de még az arkangyal Uriel trombitaszavát sem, a ki minden embernek a feje fölött lebeg (az ismeretes büvrontó mondás szerint «jobbomon Michael, balfelől Gabriel, hátam mögött Rafael, előttem Izrael, fejem fölött Uriel») és mikor valaki veszedelmébe készül rohanni, megfujja fölötte a trombitáját. Jó, ha meghallja azt!
Ők nem hallották.
Mikor az Ancsa felhozta a reggelit: a kecsketúrót meg az égetett pálinkát, mézzel és borssal fűszerezve, attól olyan bátorságot kapott a Bálint, hogy esküvel ismétlé, a mit az éjjel felfogadott, hogy rabló-bandát alakít, ha a világ el akarja tőle szakítani a Mikhálját.
Hanem az asszonynak több esze szokott lenni fényes nappal, mint sötét éjjel, az azt mondá, hogy arra nem kerül a sor. Hanem vigye őt haza a Bálint az atyja házához: aztán majd onnan váló pert indítanak a férje ellen, a ki hazug szín alatt, álnév mellett vette őt el, s a kinek e szerint vele kötött házassága érvénytelen s majd azután, ha az felbontatik, jőjjön érte a Bálint, kérje meg rendén, s bizonynyal nem fog kosarat kapni.
Nagyott nevetett erre a Babura Pirka.
– Csak ti a papra bizzátok magatokat, akkor majd jól jártok aztán. A pap reverendájának sok ráncza van: minden ránczából kiráz egy új törvényt. Csak ti kezdjetek el a Vihodár Henrikkel perlekedni, a ki papnak készült s hóhérnak vált be. A kinél a pénz van, annál van az igazság. A Vihodárnak a háza ugyan szépen ég; de a kincsei a csonka toronyban nem égnek meg: gazdag marad. Állít nektek tizenkét tanut, a kik mind azt fogják bizonyítani, hogy a kézsmárki professor jól tudta azt, hogy mi az ő mestersége? készíttet hamis leveleket, hamisított pecsétekkel s még a Bálint úrfit fogják majd elmarasztalni, mint asszonyrablót. Ne menjetek ti a törvény elé; mert ott nem jó dolgotok lesz. Mást gondoltam én ki számotokra.
– Igen; de én felesége akarok lenni a Bálintomnak; nem szeretője! mondá Mikhál.
– Felesége fog lenni a Bálintjának a szép asszony, csak én rám hallgasson. Tudja már, hogy az én kártyám mindig igazat mond. Hát ide hallgassatok, gyermekeim. Te Ancsa, eredj ki: mert ezt neked nem kell meghallani; te Simplex maradj itt, mert te jó titoktartó vagy s tudod már jól, hogy a ki az ördöggel összetalálkozik s azt akarja, hogy jól utazzék, soha se a szarvát fogja meg az ördögnek, hanem mindig a farkát.
A mint az Ancsa kifordult a szobából, a Pirka elkezdé suttogó szóval elmondani a maga furfangos tervét.
– Halljátok-e: van itt a Szepességen egy város: Bártfa. Azt tudjátok, hogy minden városnak van határozati joga, a mit Statutumnak hínak. A hány annyiféleképen érti a maga népének az erkölcseit. Kassán, ha valakit tilos szerelmeskedésen kapnak, lenyakazzák. A bártfainak kegyetlenebbek. Ott az a statutum dívik, hogy ha esteli harangszó után egy legény megszólít egy leányzót az utczán; vagy pedig ha egy legény rajtakapatik, hogy egy leánynyal, a ki este a kapuba kiállt, beszédbe elegyedett, azt a leskelődő fogdmegek rögtön nyakon csipik, viszik a városházára s másnap minden szokásos teketóriák nélkül, nem kérve tőlük sem keresztlevelet, sem szülői consensust, sem papi dimissorialist, rögtön megesküdtetik egymással, s mint férj és feleség mehetnek csak ki a városházból. E végett lakik állandóan Bártfán a püspök maga, hogy legalább a dispensatiot megadhassa hozzá. Azért mondja a vers: «A kit Bártfán össze nem esketnek. Mondja magát szerencsegyereknek.» S a bártfai házasság érvényes az egész országban.
– De hát ha az egyik fél már házas? tevé okoson az ellenészrevételt Mikhál.
– Akkor mind a kettőt halálra korbácsolják. Hanem épen erről gondoskodtam én előre. Az én szép asszonyom, a Vihodár felesége, nincsen többé. Az apja azt hiszi, hogy férjhez adta a nagylétai paphoz. S az az ember nem létezik a földön; a nagylétaiak azóta más papot is választottak s annak a felesége egy vén asszony, a kinek gugája van. A Vihodár Henrik megint azt hiszi, hogy a felesége odaégett a kastélyába, a honnan élő teremtés ki nem menekülhetett, a mint a kén lángot fogott a kátránnal együtt. Az is meg fog házasodni nem sokára. Ti ketten eljöttök velem Bártfára, ott én a szép asszonyt az én tulajdon leányomnak adom ki s beszegődtetem szolgálónak. Az úrfi beszegődik máshová béreslegénynek. Akkor aztán rajtatok áll, hogy siettessétek a végét. Onnan ki nem menekültök másképen, mint férj és feleség; s mehettek haza: hová is?
A Bálintnak már a nyelvén volt, hogy kimondja: «Kassára». De a Simplex megelőzte s elébb mondá: «Kolozsvárra.» Mert az is kötelessége a jó barátnak, hogy ha látja, hogy a bajtársa nem tud hazudni, ő pedig tud, hát akkor cselekedje azt helyette. Itt pedig nagy szükség volt a boszorkány előtt nem mondani meg az igazat, hogy hol van Bálintnak a hazája; hogy ha egyszer megszabadulhat mind feleségestől ettől a gonosz boszorkánytól, az ne találjon többet reájuk.
– No hát mehettek haza Kolozsvárra s előmutathatjátok a házassági levelet; soha senki se fog utána járni: azt mondják «Bártfai esküvő!» s megnyugosznak benne. Tetszik-e, a mit mondtam?
De bizony olyan nagyon tetszett nekik, hogy kicsiny hija, hogy még a Pirkának is nem jutott a sok csókból, a mit egymásnak foglalóul adtak: azt pedig kár lett volna rá vesztegetni.
– Hanem hát szolgálónak nem állhatunk be ezekkel a selyemruhákkal és kösöntyűkkel, mondá a Pirka, hanem vegyük fel megint a parasztruhát, a miben idejöttünk.
Mikhál készséggel ráállt a ruhacserére s a mellékszobába térve, ott leveté a császárpiros rokolyát, a kösöntyűket és nyaklánczot, mind a három öltözet ruháját és a drágaságait a Pirkának ajándékozta, a ki nem is egyébért találta ki ezt az öltözködési parádét, mint azon előszámításból, hogy mind ez a sok drágaság majd ő rá marad. A szép asszonynak még jobban tetszett az, hogy ilyen egyszerű ruhát vehetett fel.
– Valjon tetszeni fogok-e ebben is a Bálintnak?
– Nem jól van még, monda a Pirka. A parasztrokolyából még mindig kirí a szép asszony. Ezzel a rózsával hintett tejszinű bőrrel nem mehetünk ám cselédnek, mert mindenütt azt fogják kérdezni, hogy melyik palotából szöktünk meg? Ezen változtatni kell. Majd kis-sár-fűvel csinálunk az arczra, homlokra szeplőket, hogy ne legyünk olyan szépek.
– Jaj, de fog-e akkor engem a Bálint szeretni, ha rút leszek?
– Fog az téged már szeretni kincsecském, ha olyan csúf leszesz is, mint én magam.
Azzal hozott be a boszorkány a mezőről frissen tépett kis-sár-füvet, a minek a fűteje a hol a bőrt éri, azon olyan foltot hágy, mint egy szeplő, s azt vízzel lemosni nem lehet, míg nagy sokára magától le nem kopik, de eltart az félesztendeig is. Azzal a fűtejjel aztán összepettyegtette a Pirka a Mikhál arczát, hogy az olyan lett, mint egy pulykatojás. Jó, hogy tükör nem volt a háznál: nem láthatta meg magát benne.
Mikor aztán készen volt vele s ilyen elrutított arczczal kivitte őt a Bálint elé s aztán azt kérdezé tőle: «no hát tetszik-e így a leányzó?» bizony nem törődött az egy cseppet sem a szeplőkkel, hanem csak oly szerelmesen ölelé a kedvesét a karjai közé, mint azelőtt.
A kopanicsárné pedig, mikor megengedtetett neki, hogy bejöjjön, s meglátta azt az elrutított alakot, azt kérdezé, hogy hová lett az a szép tündér-asszony, a ki az imént itt volt?
A Pirka azt felelte neki, hogy felült egy seprőre s kirepült az ablakon, s ezt a szolgálóját hagyta itt maga helyett.
Az Ancsa elhitte s rákiáltott a Mikhálra.
– Hücscs! a disznóknak moslékot adni, polyka!
Annyira nem ismert rá többet.
A Pirka aztán fölvette a butyrot a hátára s elvezette a Bálintot és a Mikhált Bártfáig; a Simplex pedig ott maradt a kopanicsárnénál, hogy valami leskelődés ne legyen a dologból; meg hogy ha az Eperjesről hazatérő hóhérlegények be találnak térni egy pohár serre, legyen, a ki a füleiket telehazudja: a mi meg is történt. A Simplex magával Henrikkel is beszélt s elhistorizálta neki, hogy ő az égő ház közeléből nézte, hogy kiabált a két asszony az ablakon keresztül segítségért, de nem lehetett hozzájuk jutni, mert a kapu is égett. – Kaczenreiter Henrik meg lehetett felőle nyugodva, hogy egy és ugyanazon napon nemcsak árvaságra jutott, hanem özvegységre is.
A Pirka pedig azalatt beszerezte a Mikhált egy polgárházhoz, a hol nagyon hirtelen megfogadták, mert olyan csunya volt, hogy meg voltak felőle nyugodva, hogy már ezt csak nem lesz oly vakmerő siheder, a ki elcsábítsa egyhamar. De biz annak a szolgálat-ideje nem tartott tovább három napnál. Negyed nap este már rajtakapták, hogy ott tereferélt a kapuban a szomszédban szolgáló béreslegénynyel, a ki szintén csak akkor került Bártfára. Nosza megcsipték őket; mert a bártfaiak maguk, a kik nagyon vigyáznak, hogy a saját rókafogójukba bele ne lépjenek, szertelenül örülnek rajta, ha abban egy nem ismerős idegent megfoghatnak. Vitték őket a városházára, másnap reggel meg a paphoz; összeeskették rendén, s azzal eresztették szélnek. A kiadott házasságlevélben Kalondai Bálint az igazi nevét diktálta fel, hanem a Mikhálén változtatás történt. Keresztnevén csak egy pár betüt kellett fordítani, s lett belőle «Milka», hanem a vezetékneve a fogadott anyjáé lett: «Babura».
Arra nem is gondoltak akkor, hogy ez mégis hamisítás, csak arra, hogy már most egymásé lehetnek.
A Babura Pirka pedig az ideig, a míg ez megtörtént, ott lappangott a városban: akkor a Bálint hálából neki adta minden pénzét, volt még több, mint százötven aranya, csak annyit tartott meg, a mennyi az útra szükséges volt s azzal azt mondá a Pirkának, hogy «már most mi megyünk Erdélyországba, kend pedig menjen Lengyelországba; mert itt még kérdőre fognák a drágaságokért, a miket kapott».
A Pirka nevetett.
– Megyek, megyek, Lengyelországig meg se állok. Tudom, hogy szerettek, lelkeim, de azért mégis szeretitek, ha két ország fekszik közöttünk.
S akkor valóban két ország feküdt Erdély- és Lengyelország között; a krónikások úgy hívták, hogy «Magyarország» és «Törökország».
(Az aalortzassaag elveezi megeerdemlett bevnteteesit, azonban az irgalmassaag segitseegeere eerkezic az zanakozaasval, ees megzabaditia az zorongattataasbvl.)
Bálint e szókkal mutatá be az ő kedves Milkáját Sára asszonynak, mikor Kassára haza érkezett.
– Ime, kedves édes anyám, azt mondá kegyelmed, hogy legyen bár az, a kit szeretek, szegény szolgáló leány, nem tekinti származását, csak jó szive legyen, menyének fogadja: imhol az én kedves hitvestársam.
A Milka ábrázatját pedig még akkor is eléktelenítve tarták a kis-sár-fü tejével ráedzett szeplők és májfoltok.
A jó Sára asszony csak összecsapta a kezeit.
– No édes fiam, ha ez a személy volt az, a kiért te el tudtad hagyni az édes anyádat s inkább szenvedted a török rablánczát, hogysem róla lemondj s hűségedet megtörd iránta, akkor nagyobb a te virtusod a Sion hegyénél. És ha ezt a személyt ilyen nagyon meg tudtad szeretni, akkor ennek százféle lelki jó tulajdonsággal kell birni a belsejében.
– Úgy van, válaszolt rá a Bálint s megcsókolta a Milka éktelen arczát. Mit bánta ő, ha az egész világ rútnak hiszi is a feleségét? elég, ha ő maga tudta, hogy szép.
Az első napokban mindjárt kipróbálta a Sára asszony a menyét, s úgy találta, hogy az tetőtől talpig angyal. Engedelmes, szófogadó, munkában nem válogató, mindenkinek kedvében járó, serény, tisztaságszerető, korán kelő, későn lefekvő, nyájas kedvű, otthonülő, alázatos és szemérmes. Pedig föltette magában, hogy nagyon szigorúan fog vele bánni: semmi sem lesz jó előtte, a mit a menye csinál; mindenért szidni, pirongatni fogja. De hisz ez a szidás, hurogatás, maga paradicsomi zene volt a szegény Mikhál előtt, ahhoz hasonlítva, a mit abban a másik házban kellett szenvednie; úgy, hogy Sára asszony, mikor a legnagyobb haragot akarta is kifejezni az orczáján, (a mi ugyan nagyon nehezen ment neki: olyan gömbölyű volt az arcza, hogy nem tudta ötszegletűvé csinálni, sem a homlokát összehuzni, s a hangja is olyan mézédes volt, hogy maga a veszekedés is nyájaskodásnak hangzott rajta) hát azzal sem ért el egyebet, mint hogy a Mikhál összecsókolgatta a kezeit s megköszönte szépen a zsémbelődést. Hiszen soha sem ismert anyát. Mindig azt óhajtotta, bárcsak anyára találna férje házánál. Most tehát meglelte, a mit kivánt, s lelke szerint meg volt nyugodva benne. Végre mikor azt látta Sára asszony, mily nagyon szereti a szegény teremtés az ő fiát, s milyen boldog az ő egyetlen Bálikája ez asszony szerelme által, akkor egészen meglágyult a szive iránta.
Bálint úgy hozta Mikhált a házhoz, hogy az volt mindene, a mi a rajtavalója volt. Ezért is szidta a Sára asszony a menyét, hogy oly loncsos. Aztán vett neki egy öltözetrevaló durva bagaziát (szőrkelme), kiszabta neki maga, s odadobta, hogy varrja meg magának jövő vasárnapra templomba menő ruhának, hogy legyen a miben tisztességes emberek közé elvihesse.
És a Mikhálnak tettetni kellett magát, hogy mind ahhoz egy hangot sem ért, a mit a napa magyaráz neki. Ő, a ki odahaza tortákat, süteményeket készített, hires gazdasszony volt, szó nélkül hallgatta a napától, hogyan kell rántást csinálni a leveshez. Még azt sem volt szabad elárulnia, hogy ért a varráshoz, piperéhez, a ki remekül tudott himzeni, csipkét kötni, most úgy ejtette a varrását, hogy felét mindig felfejtette vele Sára asszony: a tű sem állt a kezében; aztán átabotába varrta össze a szeleteket; pötyögős volt, ránczot vetett minden, úgy, hogy mikor szombat este felpróbálta a nagy kínnal készült ruhát, hát az csupa nevetség volt rajta. Elől hosszabb volt, mint hátul, s a hol testhez kellett volna állni, ott dudort vetett.
És ő neki még ez a ruha is tetszett!
És ő még ebben a ruhában is tetszett az urának!
Volt pedig nagy mendemonda a városban a Mikhál hazahozatala óta:
«No ugyan volt miért ötven mértföldnyire fáradni a Bálint urfinak.»
«Nem volt ilyen csodaszépség egész Kassa városában!»
«De legalább előkelő családbeli: az apja főispán a juhok között!»
«Az mind hagyján, de milyen gazdag! ha felmászik a diófára, semmije sem marad a földön.»
Vártak már rá, hogy mikor mutatja be Sára asszony a kedves menyét az ismerősöknek: az előkelő polgároknak?
No ha még abban a maga varrta ruhában meglátják!
Eljött a várva-várt vasárnap; korán hajnalban azonban jött a strázsamester a Bálint ablakára, felzörgette az álmából s bekiáltott hozzá, hogy Homonnai gróf ezredes kapitány parancsolatjára rögtön üljön lóra és minden fegyverét magához véve, ügessen fel a piaczra.
A Bálint még katona volt, hozzá káplár, engedelmeskedni kellett. Szépen elbúcsúzott anyjától, feleségétől, felkészült s ott volt órára a helyén. Onnan pedig rögtön megindítá a csapatját az ezredes-kapitány: nem tekintve a szent vasárnapot; mert az volt a hire, hogy egy török portyázó csapat egész Nagy-Idáig felhatolt s az útbaeső falvakat sarczoltatja. Homonnai gróf uram tehát nem sokat tanakodott magában, hanem hirtelen összegyűjtve valami kétszáz lovast, kiindult Kassáról a portyázókat emberségre tanítani.
E szerint a Mikhál a Sára asszony gondviselésére maradt.
Korán reggel, a hogy illett, fölvette az új ruháját az ifju asszony, a mi nagyon alkalmas volt arra, hogy gyönyörű szép termetét egészen kivegye a formájából: úgy készült a templomba menéshez.
Mikor egészen fel volt készülve, akkor aztán azt mondá neki a Sára asszony:
– Vesd le azt a rokolyát, nem abban mégy a templomba, hanem ebben!
S azzal kinyitá a kétszárnyajtós szekrényét s előszedte belőle a maga ifjuasszony-korabeli szép selyem ruháját, aranyvirágos pruszlikját, széles csipkével szegélyzett selyem előkötőjét, drága himzett patyolatkendőjét; azt adta fel a menyére, s a míg annak karcsú derekán befűzte a pillangós vállfüzőt, tetszelegve mondá: «én is ilyen karcsú voltam esztendős asszony koromban; ez volt az én menyecske ruhám, azóta sem volt rajtam többet.»
Aztán még az aranycsipkés tarajos főkötőjét is feltette a Milka fejére, s megdicsérte, hogy milyen szép haja van.
(Ha már az arcza olyan rút!)
Így aztán egészen felcziczomázva vitte magával a menyét, kezébe adva a jobbik kötésű imádságos könyvet, egy szagos virágcsokorral belecsiptetve. Csak úgy suhogott a selyem rajta, mikor végigment az utczán.
A Mikhál pedig egészen boldog volt: nem azért a selyem ruháért, hanem azért, mert ebből megtudta, hogy őt a Bálint anyja milyen nagyon megszereté.
De nem soká tartott az ő boldogsága, csak addig, míg a templomba értek.
A kassai ódon székesegyház akkor épen megint a protestansoké volt; azok tartottak benne isteni tiszteletet.
Az első padsorban volt az előkelő polgárnők helye, a kiknek a férje valami hivatalt viselt. Azok között ült Sára asszony is, kinek a férje dicséretes emlékezetű főbiró volt; ő maga is gazdag asszony.
A pad végén legszélről ült a fürmenderné: hegyes orra, bóbitás főkötője a gyöngytyúkhoz tevé hasonlóvá, s ha megszólalt, a hasonlatosság csak annál tökéletesebb lett. Túl rajta ült a kisasszonya, s azon túl még elég hely volt tíz ember számára is.
Mikor Sára asszony és Mikhál megérkeztek a padhoz, a fürmenderné felállt a helyéről, s beengedte maga előtt menni Sára asszonyt; hanem mikor a Mikhál is utána akart menni, azelőtt visszaült a helyére; a pulpitusra könyökölt s nem ereszté be; azt mondá neki:
– A szolgálóféléknek a hátulsó padban a helyük.
Sára asszony felindulva mondá neki:
– Ő az én Bálint fiamnak a felesége.
A fürmenderné nem volt rest rá megfelelni:
– A ki maga sem más, mint kicsapott diák és közkatona.
Erre a Mikhál sirva fakadt.
Nem az keseríté meg, a mi saját magával történt, hanem hogy a kedves urát így lepiszkolták.
S azzal valamennyi asszony mind a pad szélére rukkolt, hátát fordítva feléje, mintegy tudtuladás végett, hogy «ide se ülsz be!»
A szegény Mikhál majd elsülyedt a föld alá a nagy szégyen miatt.
Ekkor azonban a közép pillér melletti ódon faragványú czímeres padból kilépett egy tündérszépségű, gazdagon öltözött asszonyság, odasietett a Mikhálhoz, s azt mondá neki:
– Nincsen helye, ifjú asszony? Jöjjön ide az én padomba; ott van elég hely.
Azzal kézen fogta a szégyenkőre állított Mikhált s odavezette őt a saját padjába, maga mellé ültetve s még a szép kapcsos zsoltárát is eléje tolta félig, hogy ketten énekelhessenek belőle.
Ez pedig volt a Homonnai Izabella grófné, az ezredeskapitánynak, kassai hadparancsnoknak a felesége, a kit az nem rég vett el, a hogy említettük.
Ezzel az egész asszonyi cœtus kegyetlenül le volt tromfolva; csak úgy ette őket a méreg.
A Mikhál pedig könyhullatások között imádkozott a Mindenhatóhoz azért, hogy az ő kedves Bálintját oltalmazza meg a mostani nagy veszedelmében, védje meg fegyver ellen, fogságra jutás ellen, hozza vissza épen, egészségesen ismét. Neki egyéb imádkozni valója nem volt.
S mikor vége volt az isteni tiszteletnek, a grófné nem szégyenlett a Mikhállal együtt menni ki a templomból, s a templomajtóban bevárta a Sára asszonyt, s ott a kezét háladatosan csókoló Mikhálnak azt mondá, hogy látogassa meg őt minél elébb a kastélyában – valamennyi asszonyoknak füle hallatára – és szive szakadtára.
(Ki leezen mvtatwa, mell erews hatalom az azzonoc akaratia ez wilaagon es mi nagi giorsasagval megtvdia forditani az feerfiac altal rendeltetett allapotokat.)
Harmadnapra hazakerült a Homonnai gróf csapatja: a török portyázókat szerencsésen átverték a szomszéd vármegyébe; verje már most az is tovább!
Bálint épkézláb lovagolt be az udvarra s volt a Milkának nagy öröme, mikor eléje jött jó kedvvel; – de a csókok zsengéjét mégis átengedte az ő napának.
– No hát vágtál-e le sok törököt? kérdé tőle Sára asszony.
– Biz én leszedtem egynéhányat a lóról; nem számláltam hány volt?
– De csakhogy tégedet le nem vágtak: szólt örvendő lelkendezéssel a Mikhál.
– Imádkoztál értem, úgy-e? Voltál a templomban? Anyám mellett ültél?
– Oh nem! sietett kitálalni mindent Sára asszony. A rosz Fürmenderné nem eresztette be a padba; azt mondta neki: hátrább szolgáló! s akkor aztán tudod ki vitte be magához a padba? a jó Homonnai grófné. Az ám, oda ültette maga mellé a czifra kukulloriumba.
Bálint lekapta a süveget a fejéről, mintha előtte állna a grófné.
– Az Isten áldja meg érte! Megköszöntétek-e neki ezt a nagy kegyelmet?
– Akkor nem is tudtuk, mit mondjunk, annyira el voltunk fogódva, de a kegyes úrnő meginvitálta magához a Milkát, hogy látogassa meg a kastélyában.
– S voltál ottan?
– Dehogy voltam. Te reád vártam, hogy elviszesz magaddal.
– Hüh, szörnyüködék a Bálint, öt körmével esve a füle tájékának. Szivesen megyek a Homonnai gróffal egy tábor kutyafejü tatár elé, de hogyan menjek én te veled a Homonnai gróf felesége elé? a ki maga olyan fáin asszony; én pedig olyan ostoba tuskó vagyok.
Már pedig ugyan gyorsan mennie kellett, mert alig ért rá más ruhát váltani, a midőn az ezredes-kapitánytól egy hintó érkezett a házuk elé s egy hajdu jött azzal az izenettel, hogy a gróf és grófné óhajtanak beszélni a Bálinttal és a feleségével.
– No, én nem tudom, mi lesz ebből? szepegett a Bálint s úgy meg volt ijedve, hogy a nyakravalóját sem tudta felkötni rémületében s a dolmányát mind a kétszer úgy gombolta be, hogy egy gombbal hol alább, hol feljebb kezdte.
De hát menni kellett, mert a hintó ott várt.
Sára asszony ez alkalomra megint másféle szép köntöst adott a menyére, mely valamivel egyszerübb volt; szép panyókás palástot vetett a vállára, a hogy látogatóba menni illik.
A Homonnai grófné már a szobája ajtajában várta az érkezőket s nagyon szivesen fogadta a Mikhált.
– No, lássa ifjú asszony, a míg a mult vasárnap én kegyelmedet szabadítottam ki a philisteusok közül, azalatt kegyelmednek az ura meg az én férjemet szabadította ki a törökök kezéből. Hallotta úgy-e?
– Nem hallottam. Az én férjem nem dicsekszik azzal, a mit megtett.
– Nem dicsekszik? Annál derekabb ember.
A Bálint vörös lett, mintha tüzön pirították volna.
Erre a szóra a gróf maga is belépett a grófné szobájába. S a milyen szép volt a grófné asszonynak, ép olyan szép volt a gróf férfinak. Nagy leomló gesztenyeszín haja, piros orczája, nyilt homloka, felkunkorodó bajusza és hozzá délczeg termete.
És a gróf is nagyon nyájas volt mind a kettőjükhöz s nem tekintve azt, hogy ő zászlós úr és ezredes-kapitány, a Bálint pedig csak köznemes és az ő csapatjában káplár, kezét nyujtá neki és hatalmasan megrázta azt, a mitől Bálint arasznyit hízott.
A grófné pedig azt tette, hogy leültette maga mellé a Mikhált a kerevetre, mely gobelin szőnyeggel volt bevonva.
A Bálint azt hitte, hogy a Milkája ily úri társaságba jutva, elő fogja venni az otthon megszokott finom modorát, a mivel még el is árulhatja magát s annál kedvesebben volt meglepve, mikor azt látta, hogy a Milka hogy el tudja feledni a Mikhált s milyen jól bele tudja magát találni a parasztos tempókba: előbb szemérmesen huzódik a leüléstől, azután pedig a kötényével letörüli a pamlagot, mielőtt ráülne, pórias becsülettudással: a mi felett a grófné csendesen elmosolyodott.
– Bizony török foglya volna az én férjem uram, mondá a grófné Milkának, a kegyelmed ura nélkül. Mert szeleskedett ő kegyelme. Mikor a «seregtörököt» szétzavarták s a huszárok elkezdték a leszállított foglyokat párjával összekötözni, ezredes kapitány uram fejébe vette, hogy ő maga meg a basát ejti foglyul, a ki már szintén hátat adott neki s más nem érhette utól, mint az ő gyors paripája. El is érte, el is fogta, hanem a mig a basával bajlódott, annak a kisérői utólérték, szőrpányvát vetettek a nyakába s őt magát ejtették foglyul. S vitték is már, mikor Kalondai uram észrevette az ezredes kapitánya veszedelmét s a tizedjével utána rugaszkodott az elfogóinak. Mikor aztán utolérte őket s a törökök látták, hogy nem vihetik el fogva a férjem uramat, akkor az egyik neki mérte a nyakának a kardját, hogy megölje. De Kalondai uram gyorsabb volt s egy csapással ő üté le a töröknek a fejét. Így menté meg az én uramnak az életét és szabadságát. Ime, a szőrkötél dörzsölése most is meglátszik az uram nyakán s a pányvát is haza hozta magával, mit én ereklyéim közé tettem. Lássa kegyelmed, ilyen jó volt minekünk egy zsoltárból énekelnünk! Ilyen derék ura van ám kegyelmednek!
Bálint alig fért már a dolmányában a nagy dicsérettől.
– Meg is nyeri a jutalmát vitézségének, folytatá a felesége beszédét a gróf. Szabad választást adok ő kegyelmének a foglyok és az elvett paripák közül s őt magát megteszem hadnagyomnak.
– Igen szépen megköszönöm kegyelmes uram jóvoltát, felelt Bálint a grófnak (férfiakkal szemben tudott bátran beszélni, csak asszonyokkal szemközt volt gyáva) s ha szabad lesz választanom, a foglyok közül keresek ki egyet, a ki jámbor közrendű ember, hogy az anyámnak segítsen a házi munkában s a kegyes beszédre hallgasson, még pedig olyat, a kinek csak egy felesége van. Lóra azonban nincs szükségem, a magaméval meg vagyok elégedve, hanem ha kegyelmet akar tenni ezredes kapitány uram a kedvemért, úgy adasson jobb lovat az én pajtásom, az ezredtrombitás, Simplex alá, mert a mostani lova már himpókos. A mi pedig a hadnagygyá emeltetésemet illeti, azt igen megköszönöm. Nem nekem való rang az, a ki a katonai tudományt sohasem tanultam. Ellenben azt kivánnám kegyelmes uramtól, hogy miután szegény anyámnak minden kivánsága az, hogy valahára venném le a válláról a mesterségfolytatás nehéz terhét, engedné meg nekem a katonaságból való kilépést s hogy mehetnék az anyám kivánsága szerint székálló legénynek.
A gróf elnevette magát.
– Egyet pedig kifelejtett kegyelmed az argumentumai közül; azt, hogy «és pedig most házasodtam s jobb szeretek a feleségem mellett enyelegni, mint az ellenség után szaladni!» Igaza van kegyelmednek. Én is azt mondanám, ha lehetne. El fogom bocsátani a katonaságból menten.
– De nem azért, hogy székálló legénynek menjen, szólt bele a szép grófné. Ilyen embernek nem ott a helye. A várnagyi állás megüresedett, azt a férjem joga betölteni. Nevezze ki Kalondai uramat várnagynak, viseljen polgári hivatalt.
– Meglesz! Hagyá helyben az ezredes-kapitány.
– Jaj, kegyelmes grófné, szólalt fel erre a Milka, látva, hogy a férje nem tud hirtelenében megfelelni. Féltem én az uramat nagyon ettől a hivataltól. Ő velem együtt olyan tudatlan. Nem sokat vett be az iskolában. Ki is marasztották onnan. Minden ember csufolja érte. Egy várnagynak pedig sok nagy úrral kell beszélni, sok levelet olvasni, a mik diákul, németül, még tán francziául is vannak irva. Hogy felelne meg mindezeknek az én szegény jámbor uram? Veszedelem származnék ebből.
– No, hát tudja mit kegyelmed? szólt a grófné. Én tudok diákul is, németül is, francziául is. Járjon fel kegyelmed hozzám naponkint kétszer a kastélyba, én megtanítom kegyelmedet e tudományokra, úgy sincsen egyéb dolgom; kegyelmed meg ugyanarra, a mit tőlem tanulni fog, oktassa majd be a férjét s egyszer csak tudni fog ez is mindent, a mire csak szüksége lesz.
– Nagyon jó lesz! szólt bele a gróf.
S ez olyan nagylelkü ajánlat volt, hogy azt el nem fogadni s mindkettőjük részéről kézcsókolásokkal meg nem köszönni a legnagyobb parasztság lett volna.
Ennél nagyobb jutalmat és kitüntetést valóban nem is kivánhattak maguknak. Azt azonban megfogadták, hogy e titoknak elárulásától szájukat tisztán fogják tartani s azt még Sára asszonynak sem fogják tudtul adni, mert az nem állná meg, hogy a fél városnak el ne dicsekedjék vele. Ellenben annyit megmondtak Sára asszonynak, hogy a grófné megengedte Milkának, hogy az ő udvarába feljárjon s ott az ő szakácsától konyhaművészetet, a frajjaitól pedig varró és himző munkákat tanuljon. S minthogy a Milka mindezekhez már régóta értett, nagy lőn Sára asszonynak az elcsodálkozása, mikor a menye minden visszatérése után a grófi kastélyból valami új, drága sütemény készítésével lepé meg s otthon a törülköző kendőkre olyan himzéseket vetett, hogy bámulni kellett rajta.
Az meg aztán egészen megnyerte Sára asszonynak a meglepetését, hogy Bálint egy jámbor törököt keresett ki a számára a foglyok közül, ki otthon mészáros legény volt; arra rá lehetett bízni a széket, mert a török, ha szolgálatban van, mindenekfelett becsületes, serény, józan és a gazdájához hűséges, ha jól bánnak vele. Sára asszony pedig úgy bánt vele, mint saját fiával, vasat sem engedett rátenni s minthogy a török neve Ali volt, ő megtoldta azt még egy betüvel s nevezte a rabot Palinak.
(Mellben nagi aatwaaltozasoc mennec weegbenn, ugi hogi az emberec alig ewsmernec immaaron magvc magvkra is. Az Mikhal pedig raagalmaztatic wala, holott ebben az egiben weetkes nem wolna.)
De ha nagy volt a Sára asszony csudálkozása a fölött, hogy a Milka mily nagy előmenetelt tett rövid idő alatt a konyhaművészetben és a női kézimunkákban, még nagyobb volt bámulata a grófnénak azon a gyors felfogáson, melylyel az ő tudományos tanításait megragadá.
Csak egyszer kellett annak valamit elolvasni, már a a fejében volt s el nem felejtette többet. Száz idegen szót is elmondott egy hallásra.
– Láng esze van annak az asszonynak! Magasztalá Milkát a gróf előtt a grófné. Azt nem sejtette, hogy ez mind tudja ezt már régen, a mire most tanítják.
És a parasztos modorról is elszoktatta lassan, úri illendőséghez térítve, a mi megint annyival könnyebben ment a Milkának, mert mindig emehhez volt szokva s amaz volt nála a tettetés, a mire erőltetnie kellett magát.
De annál sokkal csudálatosabb volt a tudományos gyarapodás, a mit viszont a Milka tapasztalt a maga urán, a jó Bálinton.
Mert a Bálint most már egész komolyba vette azt, a mi neki igérve volt s nagyravágyásának czéljává tűzte ki, hogy ő a várnagyi hivatalt elfoglalhassa s a feleségének a «várnagyné nagyasszonyom» czímet megszerezze. És ment a tanulás csudálatos módon. Talán korábban is tudott volna a Bálint jól tanulni, ha ilyen kedves ajkak rágták volna a szájába a syntaxist, grammaticát s ferula és signum helyett édes csókokkal préselték volna belé a «hic, hæc, hoc»-ot. Talán az érett észszel párosult akarat is sokat segített az elméjén.
Egy pár hónap alatt annyira ment, hogy az ezredes által eléje tett diák és német leveleket nem csak világosan meg tudta magyarázni, de sőt azokra feleleteket is tudott fogalmazni; sőt már a francziában is annyira haladt, hogy nem lehetett volna őt rajta eladni.
Ilyenformán a grófné oktatta a Milkát, a Milka Bálintot s mindnyájuknak nagy öröme telt az előmenetelben.
– Ejh, mily nagy kár, mondá egykor a grófné Milkának, hogy egy ilyen sok ügyességgel, lelki tehetséggel felruházott asszonynak, ily szép termet és formás ábrázat s ilyen kellemes magaviselet mellett, ennyi rút szeplővel kell eléktelenítve lenni. Hátha segíthetnénk ezen? Nekem van egy mosdóvizem, a híres királynévíz, a mit Erzsébet úrasszonyunk, Nagy Lajosunk édes anyja szerzett, az én arczom attól ilyen finom és sima: próbáljuk meg kegyelmednél is, hátha elmulnának ezek a rút szeplők?
A Milka nem mert mindjárt ráállni; azt mondta, hogy elébb megkérdi az urától, hogy kivánja-e, hogy a szeplők az arczáról elmuljanak? mert az őtet ezekkel együtt szerette meg. A napával is közölnie kell elébb a dolgot, valjon nem veendi-e az kaczérságnak a menyétől arczának ily módon való szépítését.
Azok pedig mind a ketten beleegyeztek, azt mondva, a mivel a grófnénak mosdani tisztesség, az a Milkára nézve is becsület.
Annak az arczáról pedig természetesen hogy hamar eltüntek a királyné vizével való mosdásra az elrútító szeplők, a mik csak az euphorbia nedvével voltak odaetetve. Nehány nap mulva egészen más formája kelt ki. Fehér és piros arczszíne lett és gyönge bőre, mint a harmat. A grófné diadalmaskodott örömében, hogy mosdóvize ily csudahatást szerzett, a Sára asszony is oda volt bámulatában, menyének ez átalakulását szemlélve napról-napra; de legboldogabb volt vele Bálint, a ki ily módon lassan-lassan, ízről-ízre kezdé visszanyeregetni azt az ő imádott eszményképét, a kit legszebbnek, legjobbnak, legokosabbnak vallott a világ minden asszonyai között.
De annál kevésbbé akartak megnyugodni ebben a változásban az asszonyi nyelvek.
Mivel hogy Kassán abban az időben (most bizonyosan másképen van) a rosz kutvíztől, a bezárt falak közti levegőtől, különösen a meszes bortól, a minden hét évben kiütő pestistől, az asszonyi arczoknak mind valami sajátságos sárgás halovány színe volt, hasonló, a mit a velenczei hölgyek arczán «morbidezzának» neveznek; ezeknél pedig országszerte úgy hítták, hogy a «kassai szín».
(Nehogy alaptalan rágalmazás színébe keveredjünk, ideiktatjuk történetünk egyik kútforrásának ipsissima szavait: «die Leuthe, sonderlich das Weibs-Volkk, seynd einer gelben und bleichen Farbe, welches man in Ungarn die Kaschauer Farbe nennt.» – Johann Christof Wagners Staedt- und Geschicht-Spiegel. 1687. – Ez azonban kétszáz esztendővel ezelőtt lehetett így, mert mai nap a kassai hölgyek arczszíne csak olyan rózsa és liliom, mint a többieké s az sem áll többé, a mit ugyanazon auctor mond, hogy «vom Kaschauer Wein bekommen die Fremden das Zipperlein».)
Hát a mint az asszonyok a legközelebbi karácsony első ünnepén délelőtt megpillanták a templomban a Milkát, ki azóta mindig a grófnéval járt a templomba s ő mellette ülve vett részt az isteni tiszteletben, szerfelett megbotránkozának annak tündöklő fehér és piros orczáin, a miken egy szeplő sem volt látható.
Ott szemtől szembe semmi gorombaságot el nem követhetének vele a magas pártfogó közelléte miatt; azonban isteni tisztelet végeztével összedugták a fejeiket a sekrestyében, kijövet s elhatározták, hogy az esetet feljelentik a nagytiszteletű esperes úrnak.
Fürmenderné asszonyom vállalta magára, hogy a vádat, a megbotránkozást és a panasztételt előterjeszsze, miszerint egy asszony jár a templomba, a kinek az ábrázatja keresztyén-ellenes módon ki van festve fehérre, pirosra, a mi nagy gyalázat az egész ecclésiára nézve.
Délután ismét isteni tisztelet volt s ünnep első napján a nagytiszteletű úr catechizátiót szokott tartani, a mi bevett szokás volt azon időkben, hogy az ifjú személyek, legények, hajadonok, de legkivált az idegen földről beszármazott fiatal házasok a mediumra kiszólíttattak s ott az Úr asztala előtt a nagytiszteletű ur által megcatechizáltattak, hogy kitudódjék, valjon tudósok-e a vallás és confessio alaptételeiben? s feleletet adjanak az egész hitközség élő hallatára, miszerint igaz evangelicus keresztyén hitsorsosok, nehogy másnap az úrvacsorája osztásakor olyanoknak adassék a kenyérből és borból, a kik azt sem tudják, hogy az mire való, vagy a kik arra erkölcsi fogyatkozásaik miatt nem érdemesek.
Legelső volt, a kit e délután a nagytiszteletü úr az asztal elé hivott, Kalondai Bálintné ifjasszony.
Milka fölkelt a helyéről és odalépett a középre, bátran és szerényen, bízonyos lévén maga felől, mint a ki a catechizmust úgy tudta könyv nélkül, mint a miatyánkot.
Nagy volt azonban a megdöbbenése, midőn a nagytiszteletü úr, a helyett, hogy az Istenség szentháromságának titkáról s a szent vacsora kettős alakban kiszolgáltatásának szükségéről tudakozódott volna tőle, azt kérdezte kemény szóval:
– Ismered-e, jámbor keresztyén asszony, Istennek azon parancsolatját, mely megtiltja a hivőknek, a pogányok módjára, abból az ábrázatból, a melyet számukra ingyen kegyelméből adott, másforma képet csinálni? s mindenféle kenőcsökkel hazug módon bemázolni, kendőzni és kancsérolni? a hogy cselekedtek a Midián leányai.
A Milka egész jó lélekkel felelé:
– Ismerem.
– Ha ismered, akkor mért cselekszed az ellenkezőt?
– Az én arczom olyan, a milyennek Isten ő felsége teremté, felelt a Milka nyugodt szívvel.
– Ha való, a mit mondtál, mosdjál meg ebben.
A nagytiszteletü úr intésére az egyházfi egy nagy ezüst medenczét állított a keresztelő márványveder fölé, tele kristálytiszta vizzel.
Milka készséggel megmosá az arczát a medenczében. És oly tiszta maradt utána a víz, mint azelőtt volt.
– És törülközzél meg ebben.
Azzal egy törülköző kendőt nyujta az asszonynak, a melylyel az nedves arczát köröskörül és erősen megdörzsölé s a hófehér kendőn nem maradt arczáról egy makulányi pirosság sem, ellenben még pirosabb lett az arcza a dörzsöléstől.
A nagytiszteletü úr bámulva kérdezé:
– S hogyan támadhat az, hogy egykor szeplőkkel volt tele az arczod, most pedig nincsenek azok rajta?
– Szokásuk a szeplőknek, hogy télire visszamennek. Felelt a Milka.
Ez bizony igaz is. Némely arczról elmennek a szeplők. S épen tél ideje volt.
Erre pedig nagy haragra gerjede a nagytiszteletü úr s lecsapva az asztalra a catechizáló könyvet, mondá kinyujtva kezét:
– Akkor tégedet, jámbor asszonyszemély, méltatlan rágalommal illetett a te bevádolód: Zwirina Ágostonné, fürmenderné asszonyom, ki is, büntetésül e hamis vádért, a holnapi úrvacsorától eltiltatik.
Fürmenderné asszonyom, mint a kinek az orra vére eleredt, osont ki a templomból, szélről ülvén a legelső padban, a hol mindenki láthatta.
A nagytiszteletü úr pedig ott tartá a Milkát tovább is a catechizálás végett s elkezdte neki a kérdéseket feltenni, a mikre a Milka oly biztosan, helyesen felelt meg, hogy a nagytiszteletü urnak egész gyönyörűsége telt benne. Csaknem belefelejtette magát az examinálásba. Mindig nehezebb kérdéseket igyekezett feltenni az asszonyszemélynek, a mikre az folyvást ékesen és helyesen adott választ, hogy utoljára a hallgatóság azt kezdé suttogni, hogy ime, a bártfai szolgálók oly tudósok, mint egy káplán. Az esperes végre megdicséré őt és megáldva, helyére bocsátá.
És így azon nap, mely a Milka megszégyenítésére volt szánva, végződött az ő felmagasztaltatásával s az ő rágalmazóinak megszégyenülésével, a mi fölött Sára asszonynak nem kevesebb volt a diadala, mint a derék jó Homonnai grófnénak, a ki méltán hitte azt, hogy mindezen tudományt és szépséget ő ajándékozta a Milkának.
És abban igaza is volt; mert bár mind a kettőt Istentől nyerte is az asszony, de a balsors körülményei által úgy el volt nála testi és lelki szépség temetve, hogy azoknak feltámasztása csakugyan a grófné érdemének nevezhető.
(Mellnec rettentew nagi hartz haborvwal lezen foglalkozaasa, kibevl ki fog tevnni, mekkora devhews harag lakozic wala az Balint ziweebenn, ha az ew hitwews taarsaat baantiaac wala?)
De mind ez nem volt elég a Bálintnak. Ezen eset után dühös lett, mint az oroszlán s ha valakivel megállt beszélni úton-útfélen, a beszédet olyan gesztusokkal kiséré, mint a ki a dolmánya ujjait türi fel a karjain.
Végre összetalálkozott Simplexszel.
– Meg kell ma valakit vernem, Simplex, mert különben hideglelést kapok, vagy sárgaságba esem! Lelkem, Simplex barátom, ha valaha jó barátom voltál, ha kedves előtted a barátod jó egészsége, keríts valakit a kit megverjek; az Isten áldjon meg!
– Szivesen kerítek, édes kedves barátom, hogy ne kerítenék.
– Nem bánom én, akárki lesz. Fanyövő, Vasgyúró, Kőmorzsoló, Óriás! Megverekszem vele! Asszony bántott meg! asszonyt nem torolhatok meg. Keríts nekem valahonnan férfit, a kit meggázoljak! Hozz, ha kapsz török basát, harámvezért, kutyafejü tatárt, hadd eszem meg!
– Én bizony olyan messzire nem megyek. Találok én számodra ellenséget sokkal közelebb is. Ha csak ez kell, nincs te neked nagyobb ellenséged, mint a Fürmenderék Náczija. Annak az anyja sértett meg, most verekedjék az anyja gorombaságáért a fia.
– Ejnye, de jól kitaláltad! mondá a Bálint, kóstolóba jót ütve barátságból a Simplex hátára. Nem hiába furfangos vagy. Nekem eszembe sem jutott volna, pedig itt van a szomszédomban s hogy keresem, mint a sváb a lovát, a min rajta ült. Nosza fogd a keztyümet, meg ezt a forintot s vidd meg a főbirónak kihivásomat a Zwirina Náczi ellen egy pár szál kopjatörésre.
A Simplex vevé a rábizottakat s elmenvén a város főbirájához, bejelenté, hogy a Kalondai Bálint kihívja egy pár szál kopjára a Zwirina Ignáczot rend és bevett szokás szerint. A mit is a főbiró tudomásul vett és átvéve a letett taksát, figyelmezteté a Simplexet, hogy azonkívül még egy magyar forintot fog fizetni bármelyik legény minden kopjáért, a mely a kezében eltörik, mert azokat a város szolgáltatja; s azzal kiadta neki az irott engedelmet az iránt, hogy kihívhatja a Kalondai Bálint a Zwirina Ignáczot egy szál kopjára és egy fustélyra rend és bevett szokás szerint, a hogy azt Kassa város statutumai megállapíták.
Azzal a Simplex maga mellé vevé a város trombitását, (mert az nem illett, hogy ő maga trombitáljon is, meg kihivó is legyen) s együtt elment vele a Fürmenderék háza elé s minthogy annak a kapuja zárva volt, de külömben is ez lévén az illendőség, megfuvatta a trombitát háromszor s aztán elkiáltá a kihivást az egész utczai sokaság hallatára.
– Ignatius Zwirina! A nemes tanács engedelmével kihivlak tégedet a jó vitéz Kalondai Bálint nevében egy, két vagy három szál kopja eltörésére, rend és szokás szerint. Vedd át a keztyüt s farsang első napján jelenj meg a városház háta megett, a kötélverő piaczon, lóháton, pánczélban, saját személyedben s állj helyt a kihívásnak, ha igaz legény vagy s nem az anyádasszony katonája.
Erre ismét három trombitafuvás következett, mely után a Simplex odaszegezte a Bálint félkeztyüjét a Fürmenderék kapujára.
A keztyü ott is maradt vízkeresztig, nem vette azt le onnan senki. Mert akként hangzott a statutum, hogy az ilyen legénykedő párviadaloknak mind vízkereszttől hushagyóig kell megvivatniok, ezáltal akarván jelképesen kifejezni a bölcs tanács, hogy az egész párviadalt nem tekinti egyébnek farsangi bolondozásnál s ez nagyon okos elrendelés volt, hadd tombolja ki magát a tűzvérű fiatalság a farsang alatt, az alatt verekedjék, a ki nem férhet a bőrében, hanem aztán legyen békesség a házakban és egymás ellen ne torzsalkodjanak. A minthogy rendesen az ilyen párviadal után szoktak az egymást jól elpáholt legények később a legjobb barátokká válni s bármily csonttörésért, vagy fejbeverésért, mi ez alkalomból megesett, panaszt tenni a legszégyenlenivalóbb gyávaságnak tartatott volna.
Hasonló gyalázat volt az is, ha a kihívott a tornahelyen a kijelölt napon és órában meg nem jelent.
S ilyen esetben lett részes a Zwirina Náczi, a kinek sehogysem akaródzott a Kalondai Bálint fustélyával megismerkedni.
Úgy, hogy vízkereszt napján reggeltől estig hiába várta az egész fiatalság, meg a rend fentartására kirendelt városi drabantok a kihivott megjelenését, a kihivó csak egyedül szálldogált a kötélverő piaczon lóháton alá s fel.
Végre, midőn beesteledett s többé nem lehetett hinni, hogy az ellenfél megjelenjen, sem bajtársait fel nem küldé, hogy magát valami ürügygyel kimentse, akkor Bálint felszabadíttatott, hogy fogja kezébe a kopját, tüzzön fel a hegyére egy hólyagból készült lámpást, benne égő gyertyával, azután meg a lámpásra egy pár rongyos harisnyát s aztán induljon el a városban s kiáltsa ki minden utczaszegleten fenszóval:
– Nemes urak, polgárok, becsületes lakosok! Ki látta, ki ismeri a nagy nyámnyila ficzkót, a Zwirina Náczit! Ki tudja, hová bujt el: kályhasutba, ágy alá, anyja kantusa mögé? A ki megtalálja, mondja meg neki: ne féljen, jőjjön elő, nem eszem meg; itt van egy pár rongyos harisnyám, foltozza meg, megfizetek neki érte.
Ez volt a megszégyenítési formulare, melylyel a meg nem jelenő gyávaságát meg szokták torolni.
Az ilyen gúnykiáltásra pedig úgy összeröffent rendesen az egész fiatalság, hogy a ki azt magán engedte száradni, annak nem volt többé maradása Kassa városában. A Zwirina Náczi pedig már syndicusi helyettes volt: nem szökhetett meg a városból; a jó barátai is addig ösztökölték, míg rászánta magát, hogy kimegy a Bálint ellen kopja öklelésre másnap. S erre megszünt a csúfondáros felhivogatás utczaszerte.
Másnap annál nagyobb néző sereg foglalta el a kötélverő piaczot, a városból ötven drabant is volt kirendelve a viadal szinhelyére; maga a Homonnai gróf is eljött lóháton, megnézni az összecsapást.
Csakugyan a kirendelt órára meg is jelent mind a két lovag, társaik által kisérve, a piaczon. Bálinton mellvért, sisak és karvas volt, de a Náczi olyan pánczélt vett fel, melynek hátul is volt vasa, nyilván sejtette, hogy ott is sebhető része van az embernek.
Mikor aztán helyeikre állíttattak egymással szemközt, akkor a harczbiró előhozatott két egyforma kopját, a minek nem volt hegye, meg két egyforma árvatölgy fustélyt s abból legelébb a kihivott választotta ki a magáét, a megmaradt jutott a kihivónak.
Nyereg nélkül ülték a lovat szőrén s a két kantárszárat a térdeikhez akaszták, azzal kormányzák a lovat, mivelhogy a jobb kezükben a kopját, a balban a fustélyt kellett tartaniok.
Mikor aztán a trombiták megharsantak, akkor nekivágtatott egymásnak a két lovag, előre szegzett kopjákkal, szörnyü robogással.
Hiszen a Zwirina Náczi is nagy darab legény volt, mázsára téve bizonyosan többet nyomott volna a Bálintnál, de azért mégis, mikor hozzátaszított a kopjával, a Bálint úgy ütötte azt félre a fustélyával, hogy a kopja menten elnyaklott derékban, maga pedig a saját kopjájával épen a melle közepén találta meglökni az Ignáczot, a mi annak elég volt arra, hogy a lova fejével ellenkező irányban hátrafelé repüljön s egész hosszú testével megüsse a földet.
Mely után a Bálint is leszökött a lováról s a párbajszabályok értelmében a jó csáti árvatölgygyel olyan sort vert a földön fekvő ellenfelére, a milyen csak illett s addig püfölte, a míg csak a botban tartott, a mi ugyan valami halálosan meg nem ártott a Náczinak, a hátulsó pánczél miatt s ki lévén a ruhái az anyja által tömve lószőrrel vastagon, de csak mégis kapott egynéhányat, a miről megemlegette a Bálintot, a kit annyiszor infestált a boszantásaival.
S ezzel aztán be lett volna rekesztve az egész fejezet a mende-mondák tárgyában, ha e vén Fürmender maga még folytatását nem kivánta volna.
Ugyanis, midőn a viadal után a kedves fiacskáját pokróczban vitték haza, a mint illett és közönséges szokás volt, hát ezt a Fürmender annyira szivére vette, hogy rögtön kardot kötött, vette a statutumokat s futott fel velük az ezredes-kapitányhoz és az előtt felolvasott egy paragraphust, melyben keményen megtiltatik a katonai sorban levőknek, hogy polgári ifjakat párviadalra kihivogassanak, melynek is a megtorlását követelte a Kalondai Bálinton végrehajtani.
A jó ezredes-kapitány azonban előkeresé a maga diariumát s abban felmutatá a becsületes Fürmendernek, hogy ime, ekkor s ekkor, még tavalyi utolsó advent vasárnapja előtt felmentetett a Kalondai Bálint a katonai szolgálat alól: tehát a statutum által incriminált categoriába nem esik többé; ennélfogva csak tessék vajjal kenegetni a Náczika kék és veres foltjait, mert annak egyéb orvossága nincs.
S hogy semmi kétség továbbra is fenn ne maradhasson, még az nap kipublikáltatá Kalondai Bálintnak várnagygyá való kineveztetését, a mi bár polgári hivatal, de a katonai parancsnok alá lévén rendeltetve, azon idő óta folyvást ez által töltetett be, a midőn egy városbiró a várnagygyal egyetértve, Kassa városát az ellenség kezére akarta játszani, melynek emlékére a veszélyben forgott hámori kapu örök időkre be is falaztatott.
És ekként lőn a Kalondai Bálint ellenségeinek tökéletes megszégyenülésük és Sára asszony megéré azt az időt, hogy az ő fiának a felesége, a bártfai szolgálóleány, odaült a templomban az első padnak első helyére, melyet a Fürmenderné nem akart többé elfoglalni, megizenvén az esperesnek, hogy ezentúl a külvárosi templomba fog járni.