(Meghlaatia leezen az kegiess olwaso, hogi ambaator giewniewrevseegess dolog az testi zeepseeg; aznban soc nagi vezedelmeknec wermeiben sokakat az belevízen.)
Ez időtől fogva mindennapos volt a Bálint, hivatala folytán, az ezredeskapitány házánál; valamiként a városházánál is nagy vala az ő becsülete.
Mert veszedelmes idők jártak akkoriban ez ország felett. Az olyan három úr közé szorult városnak, mint Kassa, ugyan eszén kellett járni, ha azt akarta, hogy látszólag mind a háromnak eleget tegyen, de egyiknek se olyan nagyon, hogy a másik kettőt magára haragítsa.
A vallásháboru és a békekötés következtében Kassa a magyar fejedelem hatósága alá tartozott; a magyar fejedelem pedig Erdélyben székelt, annak a fennura pedig a török szultán volt. A török szultán egri és váradi basái pedig, ha eszükbe jött, egész Kassáig, Tokajig elportyáztak, akkor aztán a kassaiak nem várták, míg az anglusok meetinget fognak tartani elszörnyedésük kifejezésére a Magyarországon elkövetett török kegyetlenségek fölött, hanem lóra ültek, fogták a kardot, s ütötték az ő fejedelmök-fejedelmének a hadait: még pedig akárhányszor egy társaságban az ő ellenségeikkel, az osztrák császár magyar királyságához tartozó magyarokkal.
Ennélfogva nagy bölcseség kellett annak a megítéléséhez, hogy a sok átkelő jövevény között melyik a jó barát, melyik az ellenség? Kinek kell igérni, kinek valósággal ajándékozni is? Kit kell fenyegetni a veréssel, és kit igazában meg is verni?
Érkezett ezen időkben Kassára egy nevezetes uraság a «partium»-ból, a mit Erdély is, Magyarország is magáénak tartott: Zurdoki Belizárnak hítták. Valamelyik őse Havasalföldről került be, sok kincscsel, s fia is gazdag ember hírében állt.
Zurdoki nagy fastussal jelent meg Kassán. Azt mondta, atyafilátogatni jön Homonnai grófhoz, kivel anyja után rokonságot tartott. Egész udvart hozott magával: lovászt, csatlóst, iródeákot, káplánt, szakácsot, vadászokat, peczért, bohóczot, czigányzenészt, solymárt, hajdút, kengyelfutót, inast, apródot, kocsisokat: szerét-számát nem tudta az ember a pereputyjának. Homonnai gróf kastélyában akkora helyet elfoglalt, hogy az alig tudta magát a vendége miatt valahol meghúzni.
S egész ittléte alatt volt hegyen-völgyön lakodalom.
Zurdoki Belizár a hatvanas éveken túl járt már; hanem azért erkölcs dolgában még mindig nem állt valami jó hirben. Anynyi mindenféle felesége volt, kivel jobb kézre, bal kézre megesküdt, kitől meg elvált, hogy maga sem tudta, hogyan következnek egymás után? s igen csekély becsülete volt előtte az asszonyoknak. Azt hitte, hogy nincs olyan nő, a kit fényes ajándékokkal meg ne lehessen venni, csakhogy az egyik drágábban tartja magát, mint a másik.
Pedig jó maga sem járt ott, a hol a szépséget osztogatták; széles satyr-ábrázatja volt, bajuszára konyuló veres orral; feje, akkori erdélyi divat szerint, simára volt borotválva, csak a tetején meghagyva egy őszbecsavarodott boncsok, mely ide-oda fityegett, ha a fejét mozdítá, a bajusza is kétfelől törökösen aláeresztve, nem pedig szépen magyarosan felfelé sodorintva. És hozzá még potrohos is volt.
S még is azt akarta elhitetni, hogy ő olyan szeretetreméltó férfi, a ki nem talált még olyan asszonyt, a ki neki ellenállt volna, lett légyen az bárminő fiatal és szép, és előkelő.
Hogy Homonnai Izabella grófné körül is pulykakakaskodott, azt mindenki észrevehette, de a gróf világért se tett érte szót; sőt inkább nagyokat nevetett rajta a grófnéval együtt, a ki tréfát űzött a vén udvarlóval, és mindent elmondott az urának.
Egyszer nagy dáridót rendezett a kastélyban a vendég úr, a melyre mind a saját ezüst-neműit hozatta el pompául s meghivta a lakomára a város minden előkelőit.
Bizony legszebb volt akkor is az egész társaságban a szép Mikhál. S minthogy legegyszerűbben volt öltözködve, annál jobban kitünt a szépsége. Még a grófnénál is szebb volt. Azt a természetes bájt, azt a mosolygó szemérmességet nem tudná utána csinálni senki, a kivel az vele nem született; gyönyörű szép kontybacsavart haja büszke alázattal hordá azt a csipke-főkötőt, a mi jelvénye annak, hogy e szépségnek már «ura» van.
Hej, hogy beleakadt a szeme a szép tüneménybe a vén szerelmesnek! Mint mikor pajkos pásztorfiúk darazsat füstölnek ki csóvával a faoduból s egyszerre lángot vet az egész pudvás fa!
Nem is nézett többet a grófnéra, mindig csak a szép várnagyné körül taposta a földet; pedig egy párszor a Bálint oldalba is ütötte könyökkel s ráhágott a lábára a sarkantyús sarkával quasi véletlenül.
Az asztalnál annyira kitünteté a szép Mikhált a szerelmes Zurdoki, hogy az egész asszonyi gyülekezet irigy suttogását fölkelté ellene. Kivéve közülök a grófnét magát, a ki csak nevetett a vén szerelmes feszengésén s gondolta előre, hogy majd megszégyeníti azt a szép Mikhál: a mennyi esze van!
Mikor asztal után az eddigi andalgó nóták és harczi indulók helyett rázendítették a zenészek a láb alá valót, a vendégek kivonultak a tánczterembe.
Az akkori magyar tánczok nem hasonlítottak a mostanihoz; a mit most csárdásnak, friss magyarnak neveznek, azt csak a falusi lakzikban járták. Az úri mulatságokon minden táncz lassú, méltóságos lejtésből állt, összevert sarkantyúk pengésétől kisérve, öszhangzó egymást kerülgetés s ismét összetalálkozásból, kéznyújtásból és vánkosra térdeplésből, vagy legfeljebb daczos férfias lábdobbantásokból s termetegyenesítő délczeg mozdulatokból; nem úgy, mint a mostani tánczok, a miknél az a systema, hogy az ember hogyan kaszálhassa le a szomszédjait a lábáról, s a tánczosnéjából hogyan csináljon szélmalmot. Jó volt az a régi «lassan járj» világban.
Kezdődött a tánczvigalom a «palotással.» Mint illett, magának Zurdokinak állt megnyitni a tánczot; ki is kegyúri hetykeséggel lépdelt a szépek-szépe: Mikhál elé, s selyemkendőjét eléje nyújtva, jelezé, hogy őtet választotta tánczoló párjának; a mi elég irigységet felköltő kitüntetés volt Mikhálra nézve, holott a grófné is jelen volt a tánczteremben.
A szép Mikhál azonban nem fogadá el a felé nyújtott selyemkendőt, hogy annak a másik végét tartva, megkezdje a palotást; hanem szerényen meghajtva magát, mondá mindenki hallatára:
«Bocsásson meg a kegyelmes uram: én csak szegény szolgálóleány voltam: nem tanultam tánczolni».
És minden szavában igazat mondott; mert csakugyan szolgáló is volt, nem is tanult tánczolni.
Zurdoki veres lett, mint a kanpulyka, e nem várt kosár miatt, s bosszújában aztán kikereste, hogy hol van itt a legcsufabb asszony? Ott volt a Fürmenderné: azzal nyitotta meg a tánczot.
És aztán az egész táncz alatt azon törte a fejét, a mit a szép Mikhál mondott. «Nem tanult tánczolni, mert csak szolgáló volt». Ej: a szolgálók nagyon jól tudnak tánczolni! És még is igazat kellett mondania; mert különben nem szégyenítette volna meg magát is, és a meghivó vendéglátót is. Micsoda nők azok, a kik valóban nem tánczolnak soha? Azok a protestans lelkészek leányai…
… A szép Mikhál tehát már egy nyomot elárult magáról az által, hogy nem tudott tánczolni. S a vén sinkorán, ha egyszer megkapta a szimatot, tovább üldözte a vadat.
Míg egyszer aztán a tilalmasban az orrára koppintottak.
A mi megint ekképen történt.
Mint már említve volt, Kassa városának egy szomorú epizódja következtében, a midőn a főbirója ellenség kezére akarta játszani a várost, rendkívüli elővigyázati intézkedések voltak téve, hogy jövőre semmi hasonló összeesküvés ne fonathassék. Ez intézkedések közé tartozott az is, hogy a lovas posta által hozott mindazon leveleket, melyek külső országból jöttek bárki czimére, hivatalosan felbontották s csak azután kézbesítették. S minthogy a magyar ember mindig szégyenlette a kémlekedést, nehogy a levél-felbontás ilyennek tünjék fel, azt a szint adták neki, hogy a pestis behurczolása ellen bontják fel a leveleket, hogy azokat vészrontó szerekkel megfüstöljék. Hanem bizony lemásolta azokat a füstölés alatt hevenyén a várnagy uram s aztán átadta a tartalmukat az ezredeskapitánynak, a ki ilyenformán ellenőrizhette, hogy az előljárók a háta mögött valami fondorlatot el ne követhessenek.
Zurdoki is kapott egyszer Kassán időzése alatt egy levelet külföldi kelettel; a mit felbontva és felfüstölve kézbesítettek neki.
– Dejsz silabizálhatták ezt kegyelmetek! szólt nevetve a főúr. Nem a kegyelmetek eszéhez való az.
Csakugyan furfangos egy epistola is volt az. Először is úgy összevissza forgatva benne a betűk, hogy azt mindjárt első látásra tudhatta az ember, hogy az cryptographia: titkos irás.
Bálint emlékezett rá, hogy a tudós tanár, Fröhlich Dávid sok más egyéb mestersége között a titkos irások megoldásának kulcsával is birt. Hátha a leányát is megtanította rá.
Közölte a levelet Mikhállal.
Mikhál csakugyan be volt avatva e titokba, s minthogy az akkori idők titkos irása csak igen kevés beavatott tulajdona volt, annálfogva igen kevés változtatással, egyenlő kulcscsal birt. Bálint a Mikhál által közlött kulcs segélyével az egész levelet könnyű szerrel kiabrakadabrázta.
De most következett a másik nehézség. Ez a levél olyan nyelven volt irva, a milyent ő soha se hallott. Hasonlított a némethez; de még sem az volt. Ismét Mikhálhoz kellett fordulnia, ha nem ismeri-e ezt a csodát?
– Hogy ne ismerném? Ez svédül van.
– Hát tudsz te svédül?
– Atyám megtanított rá; ő sokat levelezett a svéd királylyal, ki iskoláinkat segélyezte.
– Akkor fordítsd le nekem e levél tartalmát.
Mikhál megtette, a mi rá volt bizva s Bálint aztán a kibonyolított talánynyal sietett az ezredeskapitányhoz.
Hej bizony nevezetes dolgok voltak abban a levélben!
A mint Hamonnai gróf elolvasta annak tartalmát, rögtön indult Zurdokit a kastélya lakosztályában felkeresni.
– Úr uram! kezdé, le sem ülve nála; kegyelmed ugyan nem jóban töri a fejét itt minálunk.
– Hogyan? szólt Zurdoki, tréfára fordítva a dolgot; talán nagyon csapnám a levet egynémely menyecskének?
– Nem menyecskéről van itten szó, bátya, hanem hogy micsoda levelezésben áll kegyelmed a svéd követtel?
– No hát micsoda levelezésben állok?
– Ugyan elmondhatom, ha kívánja. Kegyelmed nagyfejedelme Rákóczy György.
– Az az, hogy mindkettőnk fejedelme, vágott belé Zurdoki.
– Még ma talán az; de holnap már nem az. Tehát II-ik György nem érve be azzal a szerencsével, hogy Erdélynek és tizenöt magyarországi vármegyének ura lehet, még nagyobb dicsőségre vágyik. Daczára annak, hogy megesküdött a rendeknek, trónralépésekor, hogy engedelmük nélkül semmiféle háborút nem kezd, még is most a lengyelek és svédek összetüzésénél elébb a lengyeleknek igérkezett el a svédek elleni szövetségre, s ezért jutalmul igértetett neki a tizenhárom szepesi város. Később a svédek fogták körül, s most kegyelmed által azokkal alkudozik, jutalmul kérve az egész lengyel királyságot, s hogy az osztrák császár helybenhagyását is megnyerje, odakinálgatja neki az öt tiszáninneni magyar vármegyét.
– Tagadom, hogy ez igaz volna! kiálta felpattanva Zurdoki. Ez mind csak szófia beszéd!
– Itt van a levél tartalma, a mit kegyelmedhez irt a svéd követ: méltóztassék! Mondá Homonnai, a levelet előmutatva.
Zurdoki csak elhült bámulatában.
– De hát hol vette ezt kegyelmed? Ki tud Kassa városában cryptographiát olvasni? Ki ért itt svédül?
– Hát ki más, mint a várnagyom?
– Az a mészároslegény? Az a kicsapott diák?
Azonban a világos irás szavait már nem tagadhatta el.
Ekkor aztán Homonnai gróf nagyon kemény szavakat mondott Zurdoki uramnak. Elmondá neki, hogy tiszta bolondság lesz az erdélyi fejedelemtől a lengyeleket megtámadni, szövetkezni a kozákokkal, a kiknek a barátságában nem lehet bízni: a lengyelek pedig jó szomszédaink. Van elég baja Erdélynek, Magyarországnak is: végezze azt, ne avatkozzék más ország dolgába. Csak az eddigi ellenségeinktől győzzük magunkat megoltalmazni, ne keressünk magunknak még újakat is. Utoljára sem lesz a bolondul kezdett munkának okos kimenetele. Nem fogja azt helyeselni a német császár sem, a kinek a lengyel szövetségese; még a szultán sem fog beleegyezni, s majd az lesz a vége, hogy Rákóczy György odaadja az öt vármegyét is; még sem nyer semmit; sőt még majd erdélyi trónját is elveszítheti.
Zurdoki, mint aféle bárdolatlan ember, mikor sarokba szoríták, gorombáskodással akart felülkerekedni; még ő akart a kert felől állni: visszapattogott, hogy ki meri az ő titkos leveleit elolvasgatni? s mi köze van a Kassa városi hadparancsnoknak a fejedelem elhatározásaihoz? maradjon a maga kaptafájánál s a magas politikát bízza másra.
– No hát azért is megmutatom, hogy van köze Kassa városának a magas politikához; vágott aztán oda neki Homonnai; s ha Rákóczy Györgynek tetszik magyar vármegyékért Lengyelországot csereberélni, Kassa városának tetszeni fog becsukni a kapuit és be nem ereszteni, a ki neki nem tetszik. Kegyelmedet pedig, úr uram, szivesen láttam mind e mai napig, mint kedves bátyám-uramat; de a mai napon túl, bizony mondom, hogy minden szekerébe helyre vannak téve a kerekek s kifelé vannak fordítva a rudak.
Ez már aztán nagy gorombaság volt! Felmondani valakinek a vendégszeretetet! Zurdoki nem is birta azt elnyögni ingyen. Kellett valamit mondania rá, a miben az epéjét kiöntse. Felfujta magát nagy dölyfösen s azt mondá Homonnainak.
– Gróf uram csak azért űz ki a házából, mert félti tőlem a feleségét.
Homonnai pedig fáin ember volt; a ki ha sérteni akart is, azt válogatott módon tevé.
– Van nekem egy könyvem, a mit kegyelmednek mindjárt elküldök, monda Zurdokinak. Abba ha kegyelmed figyelmesen beletekint, ki fogja belőle olvashatni, hogy én kegyelmedtől a feleségemet bizony nem féltem.
Zurdoki kiváncsi volt rá, hogy valjon miféle ördöngős könyv lehet az? Alig várta, hogy a hajdu áthozza. Finom maroquin táblájú kötés volt az, melyet midőn szétnyitott Zurdoki, nem talált abban egyebet – egy tükörnél. Ki olvashatta pedig belőle a czélzást, hogy ilyen csúf pofától Homonnai a feleségét nem féltheti.
A tükröt menten a földhöz csapta s még az nap egész retyemutyájával elköltözött Kassáról; felment a sárosi várba.
(Walobann igaz amaz ewssi kewzmondaas, hogi az howaa az ✝✝✝ maga nem mehet, oda ween azzont kevld. Az mi pedig chac az gonoz azzoniokra eertetendew; miwelhogi wannac zaamossan hailott korban lewew azzonioc, kik istenfeelew eeletet eelnec ees az emberekwel ioot chelekeznec.)
Zurdoki uram nagy dühvel, haraggal távozott el Kassáról, a mihez válogatott okai voltak.
Először is cselszövési feladata lett megzavarva az által, hogy Kassát el kellett hagynia. Neki ott azt a pártot, mely Bécshez szított, kellett volna actiora birni, hogy Rákóczy György szándéka simán keresztül menjen, t. i. a tiszáninneni rész átengedése Ferdinándnak. Ott Zwirina uram kész szövetségese volt, és most attól elszakadt. Azt pedig tudhatta, hogy a kassai polgárok kemény emberek; ha egyszer azok valamire azt mondják, hogy «nem», hiába mondja császár, szultán s nagy fejedelem, hogy «igen», mert ha a potentátok egymás között olyan mappát festenek, a minek a határa oda esik, a hová a kassaiaknak nem tetszik, hát a kassai főbiró megnyálazza az ujját s letörli azt a pergamenről. Aztán egy pár esztendei ostromoltatástól sem ijednek azok meg: próbáját adták akár hányszor. S ha a császári generális belőtt hozzájuk, ők meg kilőttek hozzá, s utoljára is ellőtték a lába alól a földet, hogy ő hagyta ott a fogát: – hát azokat csak ravaszsággal lehetet megtéríteni.
E ravasz praktikának a szálait kuszálta össze a Kalondai Bálint által megmagyarázott levél.
Pedig Zurdoki is egyike volt azoknak, a kik a nagyravágyó György fejedelmet arra ösztökélték, hogy menjen elfoglalni Lengyelországot. Ő neki volt igérve a krakkói kormányzóság. Ez furta a máját.
A másik oka a haragra a személyes boszú volt azok ellen, kik által megcsufolva érzé magát: Homonnai gróf és Kalondai Bálint ellen.
És aztán harmadszor – szerelmes volt mind a kettőnek a feleségébe s a vén gonosztevő feltette a boncsokos fejében, hogy mind a kettőt megrontja, a hogy csak szerét teheti.
Sáros városába megérkezve, a mi ideje csak fennmaradt a politikai fondorkodásból, azt mind e gonosz tervének kifőzésére fordítá.
Azt már megtudta a fürmendernétől, a ki azt neki az első emlékezetes táncz után mingyárt elmondta, hogy Kalondainé a férjével bártfai házasság utján kelt össze: – és hogy az első időkben, a midőn ide került, az orczája ocsmány volt a nagy veres szeplőktől, a mik később csodamódra eltüntek az arczáról. Ő azt vallá, hogy télire szoktak eltünni a szeplők; de bizony elmult már azóta a nyár is, s csak nem lett az ő arcza többé szeplős.
Ebből Zurdoki, az ő furfangos eszével kiokoskodhatá, hogy ha Kalondainé arczára nem a rózsa és liliom színei vannak mesterségesen kendőzve, akkor azok az elrutító szeplők voltak odafestve szándékosan – s ennek valami okának kellett lenni.
Nem restelte a fáradságot, elmenni Bártfára: ott az anyakönyvből kikerestetni a Kalondai Bálint házasságáról tanubizonyságot tevő jegyzetet. – Ebből megtudta, hogy kinél szolgált a szép Mikhál? – A rut Mikhál!
Ott még akkor is jól emlékeztek a ragyabunkó rút arczára s elmondák, hogy miféle asszony volt az, aki a leányt ide elszegődtette?
Hanem azt most nehéz volt megtalálni.
A Babura Pirka csakugyan átment Lengyelországba, a hol nem kellett attól félnie, hogy Kaczenreiter Henrik kezébe kerül: a ki ha őt élő testtel megkaphatja, arról rögtön kitalálja, hogy a kastélyát ő gyujtotta fel, s hogy az a két összeégett koponya, a mit a romok között találtak, nem a Pirka és a Mikhál maradványai voltak, hanem a két peczéré; s erről sok más dolognak a nyitjára ráakad: kivált ha utána jár, hogy a krakkói zsibvásárra honnan kerültek az ő kastélyából azok a pompás ruhák és ékszerek, a miket ő maga vásárolt valaha a szép Mikhál megörvendeztetésére? Ezért a Pirka nagyon ovakodott valaha Magyarországra visszakerülni.
Zurdoki uram azonban nem restelte a boszorkány nyomait tovább keresni.
Annak kellett itt boszorkány-társainak lenni. Ezek a varázslók társaságban élnek s mindig szövetségben maradnak.
Addig nyomozott, keresgélt, míg egyszer rátalált a Szeben melletti kopanicsára. Ott egy éjjel nagy dáridót csapott; együtt tánczolt a kopanicsárnéval, s mikor azt mindenféle hizelkedéssel, jó borokkal, ajándékokkal levette a lábáról, akkor kitudta tőle, hogy ő ismerős azzal a némberrel, a ki egy éjjel itt termett a föld alól azzal a pulykatojásképű leánynyal s aztán reggel megint elszelelt vele a levegőn keresztül. A kopanicsárné azt is tudta, hogy hol van most a Baburha Pirka.
Azokban az időkben, minthogy üldözték a boszorkányokat, annálfogva nagyon elszaporodtak azok. Sok magánosan élő vén asszony, fiatalabb özvegyek is, és olyanok, a kik az uraikkal nem éltek, fejükbe vették azt, hogy ők boszorkányok: valami veszedelmes büszkeséget találtak abban, hogy az emberek ő tőlük félnek, hogy őket föld feletti lényeknek tartják s nem restelték magukat a kínhalál veszedelmének kitenni ezért az oktalan fenhéjázásért. Voltak közöttük olyan kuruzslónők, a kik bódító mérges növényekből készült kenőcsöket osztottak ki a többiek között, a mikkel ha ezek a testüket bekenték, eszméletüket elveszték, mámoros álmokat láttak, s minthogy képzeletük azzal volt megterhelve, az ördögök társaságában, a boszorkányok szombatján látták magukat s e közben nyavalyatörős kéjmámort éreztek, mint a mákonyevők, vagy légyvesztő galócza nedvét szürcsölők s aztán mikor felébredtek, azt hitték, hogy mindaz való volt, a mit álmodtak s úgy vallották azt magukra, mint megtörtént dolgot. – És aztán az ilyen kuruzslónőhöz, ki bódító szereivel minden érzéküket rabságban tartá, akként ragaszkodtak, mintha kapitányuk volna s ha sokáig nem látták, hegyen-völgyön átvándoroltak utána, hogy ismét feltalálják.
Így volt tudomása az Ancsának folyvást Babura Pirka hollétéről, bárha az nem találta is tanácsosnak Magyarországra ismét átjönni azóta.
A könnyen szerzett pénz azóta, a hogy jött, úgy el is ment a Pirkánál. Mikor a sok aranyat, meg a drága szép ruhákat megkapta, azt tette, hogy átment Sandomirba; felvette a czifra öltözetet magára. Kiadta magát úri asszonyságnak, mindenféle korhely naplopók társaságában élte világát nagy dinom-dánom között, míg a pénzben tartott; aztán eladta az ékszereket; végre a czifra ruhákra került a sor: azokból is kikopott; most aztán megint olyan rongyos boszorkány, mint azelőtt volt, ki a fiatal menyecskék kapuiban ácsorog, hogy azoknak, dugva adott pénzért rosz tanácsokat adjon, jövendőt hazudjon.
Ilyen asszonyra volt szüksége Zurdokinak.
Rábizta Ancsára, hogy keresse fel a Babura Pirkát. Adott neki útravaló pénzt és bizonyságlevelet, hogy ő az udvartartásához való személy, a mivel minden útjában kimenthette magát.
Csaknem bizonyosra játszott már.
* * *
Kassán pedig az alatt nagy változások történtek.
Eljött a főbiróválasztás napja; a hogy ősi szokás szerint a főbirót minden esztendőben újra szokták választani.
Kalondai Bálintnak nagyon felvitte Isten a dolgát. A mióta, mint várnagy, oly kitünően járt el a hivatalában, mindenki meggyőződött róla, mennyire igazságtalanok voltak a kézsmárki tanárok, a mért őt az iskolából kicsapták? de különösen a Zurdoki cselszövényének felfedezése óta annyira megszerették őt a polgártársai, hogy senkiről másról nem lehetett szó ő mellette a főbiróságra. – Hisz az apja is abban a hivatalban áldozta föl az ő életét: ő pedig sokkal alkalmatosabb még az apjánál is.
Az is sokat tett pedig, hogy Homonnai gróf ezredes kapitány nagy pártfogásában részesíté s mindenütt őt ajánlotta, a hol csak megfordult.
Hogy azonban a másik pártnak is elég tétessék, nehogy a polgárok egymás között ortályoskodjanak s azáltal visszavonás támadjon a város kebelében, abban állapodának meg, hogy ugyanakkor a polgármesteri tisztségre pedig az eddigi fürmendert, Zwirina Ágoston uramat fogják behelyezni: annak a helyébe pedig új Fürmendernek a Zwirina Ignáczot, az utóbbinak a fiát, így aztán egészen szent lett a békesség.
Mind a három választás eként nagy rendben meg is történt; három királyok napján elébb megtették a polgármestert, vagy mint akkor nevezték, főrectort, annak helyébe a Fürmendert, a kire akkor a legnevezetesebb feladat várt. Ugyanis neki kellett száz polgárt a legtekintélyesebbek közül kiszemelni a választási actushoz. E száz polgár közül ötven magyarnak, huszonöt németnek és huszonöt tótnak kellett lenni, és pedig harmincznégy kálvinistának, harminczhárom lutheránusnak, harminczhárom pápistának, a mit aztán így összeállítani: tekintély, nemzetiség és vallás szerint nem lehetett tréfadolog.
Mikor a száz polgár együtt volt, akkor bezártak minden kaput a város bástyafalain s idegennek nem volt szabad bejönni.
A száz választott polgár összegyűlt a városházánál és elvégezte, hogy ki legyen a megválasztandó főbiró?
Akkor kijöttek csendben a piaczra, a hol egy fekete bakacsinnal bevont mennyezetes szekér várakozott hat lóval; hasonlatos a halottas kocsikhoz. Arra a mult évben szolgált és most leköszönt főbirót felültették s azután a többiek utána gyalog csendesen kisérve megindultak, nemkülönben mintha halottat kisérnének ki a temetőbe.
És csakugyan a temetőbe vitt ki az út, s az az utcza vastagon be volt hintve szalmával, hogy a szekér zöreje ne hallassék.
A temető előtt két sorban voltak felállítva a czéhek képviselői, kezeikben hosszú póznára feltűzve mesterségeik jelvényei: a mészáros tartá a taglót, a csizmadia a kaptát, a szabó az ollót, a kőműves a vakolót, a rézöntő a mozsarat, az ács a bárdot, az asztalos a gyalut, csak az orgonacsinálóknak volt megengedve védszentjük képét, szent Cziczellét tűzni a zászlóra jelvény helyett.
S ez ideig semmi lármának, zenének nem volt szabad hangzani a városban.
A menet a temetőbe is bevonult; az is be volt terítve szalmával s ott a kápolna előtt körbe álltak mind.
Itt a leköszönt főbiró felállt a gyászszekéren, mely tizennyolcz darab hosszú, simára gyalult keményfa deszkával volt megterhelve s azt mondá a polgároknak:
– Uraim és biráim! elbocsátjátok-e a ti szolgátokat?
Mire a Fürmender a többiek nevében azt felelé neki:
– Hűséges voltál, elbocsátunk békével.
Akkor a leköszönt főbiró, leszállva a szekérről, azt kérdezé:
– Kinek adjam által ezt a tizennyolcz szál deszkát?
Mire a Fürmender kimondá a megválasztott főbirónak a nevét.
– Nemes, nemzetes és vitézlő Kalondai Bálint becsületes polgárnak.
Erre a hatlovas szekér megfordult s csendben, mint jött, visszadöczögött a városba; most már a száz polgáron kívül a czéhek képviselői is kisérték.
A szekér megállt a Kalondai háza előtt, melynek kapuja és ablakai mind zárva voltak; valamint minden háznak az ablaka és ajtaja zárva tartozott lenni a jeltadó harangszóig.
A Fürmender zörgetésére megjelent Kalondai Bálint a háza erkélyén.
– Mit kivánnak tőlem a polgárok?
– Bebocsáttatást szekerünkkel és eszközeinkkel! felelt rá a Fürmender.
– Mi hivatalom legyen mindezekkel?
– Kalondai Bálint, ma tégedet Kassa városa polgárai megválasztottak szabad akaratjukból főbirájukká. Ezen eszközök, a miket velünk hoztunk, a mi gyarapodásunk jelképei: a miket a te őrizetedre bízunk ezután. Mindnyájunk kenyere, békessége a te kezedbe lesz letéve egy esztendeig. Ezen a szekéren pedig elhoztuk hozzád a hagyományos tizennyolcz szál deszkát. Hatot koporsódnak, ha a városunk és hazánk hű szolgálatában meghalnál időközben, tizenkettőt pedig máglyádnak, ha áruló lennél hazád és szülötte városod ellen! – Bebocsátasz-e bennünket a kapudon?
– Térjetek be Isten nevével üdvözölve! mondá Bálint s erre megnyilt a ház kapuja s bedöczögött rajta a nehéz szekér dörömbölve.
Sára asszony, a ki a bezárt ablakon belül hallgatta azt a párbeszédet a mellékszobában, azt mondá a szép Mikhálnak:
– Én nem tudom, de úgy örülök, hogy a fogam is vaczog bele s a hideg is lel.
– Én is épen úgy vagyok, sugá neki a szép Mikhál.
Bálint pedig lement a választópolgárok elé az udvarra s átvette a tizennyolcz szál deszkát, melyből hat szál illeti a hűségest: koporsónak; tizenkét szál a hűtelent: tűzmáglyának!
Azzal felkisérték a megválasztott birót a városházához, ott a két legöregebb tanácsos kézen fogva felvezette a tanácsterembe s a hosszú zöld asztal fejénél a birói karos székbe felültette; mire a négy legifjabb tanácsos a szék négy lábát megfogva, felemelé Bálintot a vállára, s úgy vitte ki őt a városház erkélyére, míg a teremben levő száz polgár háromszor kiáltá el a «vivát»-ot.
A harmadik vivát szónál megdördültek a piaczon felállított mozsarak s egyszerre megkondult minden harang a tornyokban, a zenészek megfútták a tárogatókat, az öreg dobot a székesegyház homlokzatán pufogtatá a város dobosa, a párkányzatra felállított polgárőrség nehéz muskétáiból hármas sortüzet durrogatott a népriadal zaja közé; a szalmát egy pillanat alatt felseperték az utczákról, s helyébe frissen vágott zöld fűvet hintettek; úgy indult meg aztán a városházától a díszmenet, a czéhek zászlóival, a polgárkatonasággal, középen a mennyezet az új főbiróval, sorba járni minden felekezet templomait, annak a tanuságáúl, hogy minden felekezet vallását, törvény és békekötés szerint tisztelni fogja az új tanácsfő. Ott magyar, német és tót nyelven imádkoztak, s a körmenet végeztével a főbirót lóra ültették, kezébe adták a város pallosát, annak jeléül, hogy harcz esetén a várost fegyverrel is meg fogja oltalmazni s eként kisérték azután a házáig vissza, folytonos harangzugás, trombitaharsogás mellett. Most már aztán minden ajtó, ablak ki volt nyitva, teli emberfővel minden nyilás. – A sok trombitás között, a ki a főbiró paripája előtt járult, ott volt a jó Simplex is s fel-fel tekintgetett régi jó barátjára a tárogatón keresztül; mintha neki is volna része abból a dicsőségből. De Kalondai Bálint is észrevette a magas paripáról is a régi testi-lelki barátot s nyájasan inte felé a kivont kardjával, sőt a mint a háza kapujába értek, azt is megtette a Bálint, hogy a mutatóújját előbb a felnyitott szájába dugta, azután meg a házára mutatott fel vele, a mi a világ minden nyelven annyit jelent, hogy: «aztán te is jer fel hozzám ebédre.»
Mert az volt a jó szokás, hogy a megválasztott biró aztán az ünnepélyesség végeztével az egész tanácsot megvendégelte, nem feledkezvén meg annak legkisebb szolgájáról sem s annálfogva igen jó néven vették tőle, hogy még a város trombitását is asztalához méltatá.
Hátra volt pedig még az asszonyok dolga; a kiknek a legnehezebb szerep jut ki minden ilyen ünnepélynél. Mert a férfiak csak könnyen átesnek a maguk hókuszpókuszain; ki milyen oratiót betanult, azt csak elmondja, vagy belesül: hamar átesik rajta; de a szegény asszonynépnek egy héttel előtte nincsen pihenése a sok sütés-főzés miatt; annyi sok vendéget illendőn ellátni, hogy senkinek se legyen panasza. Már három nap óta majd alig aludtak valamit.
Jó házi rend szerint elébb a közrendű népséget kellett ellátni az udvaron felállított tágas sátrak alatt; azután került a tálalás sora a teremben összegyült úri vendégek számára, a kik között első hely illeté az ezredes-kapitányt és szép feleségét.
A két vendégcsoporton kívül azután még egy harmadik is került elő: a város koldusai.
Ezek hosszú sorban czammogtak végig az utczán, a maguk rongyaiban; s egyenkint megálltak a három lépcsőre emelt szék-ajtó előtt. Ott a lépcsők legalsóján állva osztott a szép Mikhál minegyiknek egy páros czipót, s hozzá a török Ali töltött kinek-kinek a fazékába annyi sert, a mennyit az befogadott.
A koldusok után jöttek a koldusasszonyok; a kálvinisták «adjon Isten áldást, békességet» köszöntéssel üdvözölték a szép Mikhált, a pápisták «dicsértessék a Jézus Krisztussal» s a szép Mikhál mindegyiknek szívesen viszonzá az üdvözlését, s ha jött olyan koldusnő, a kinek kis gyermek volt a karján, annak két páros czipót adott; s bár ő maga protestáns volt, a «dicsértessék»-re szépen áhitatosan válaszolá a «mind örökké áment». Az eltávozók hálálkodva mondák egymásnak: «óh milyen drága szépség! óh milyen áldott jó teremtés! száz esztendeig tartsa meg Isten az életét!»
Egyszer a koldusasszonyok sorában egy ócska veres kendővel bekötött fejű némber sántikált felé, a ki fél kezével eltakarta a száját, a két nagy szúró fekete szemével majd felfalta az előtte álló asszonyt.
Mikor ez az alak odaért a szép Mikhál elé, azt sugá neki oda, üdvözlet gyanánt, gúnyosan, megnyújtott éneklő sipegéssel:
– Dicsértessék… a szép asszony!…
S arra egy perczre megmutatta neki ördögi vigyorgásra torzított pofáját.
A szép Mikhál összerogyott ájultan.
Ha a hű Ali meg nem kapja, agyonzúzza magát a kövön.
A veres kendős koldusnő eltünt a zavarban: nem is vette tán észre senki; nem is törődtek vele.
Az asszonyok összeszaladtak arra a hirre, hogy Mikhál elájult s felvitték őt a házba. Aztán mosolyogva suttogtak egyet-mást felőle. Ifjú menyecske elájulása nem nagy veszedelem: elmulik magától. A kik tudósabbak, pirongatják ilyenkor a férjét. S az úgy tesz, mintha pironkodnék igazában. Ha elájult a fiatal menyecske, nem kell miatta megijedni: ott az asszonyok, majd lefektetik. – Nem kell erőtetni, hogy az asztalhoz üljön. Azért nagyot fognak inni – és őszintéket az egészségére – s boldog felgyógyulására.
A lakoma vígan folyt le nála nélkül is, kivált a midőn a Sára asszony azzal a megnyugtató hirrel jött elő, hogy semmi baj sincs, csak egy kis pihenés kell az asszonykának. Ittak a hazáért, a városért, sorba az úri vendégekért; az új főbirót annyian felköszönték, hogy alig birta már a sok áldást; még a két Zwirina is fölköszönté egy-egy diák rigmussal, úgy hogy ez tökéletes diadal napja volt rá nézve. Végezetül pedig maga Homonnai gróf emelt rá poharat, így szólva Bálintról:
– Az Isten éltesse azt a férfit, a kit én legjobban szeretek, s a kivel kész vagyok megosztani minden dicsőségemet.
Bálint pedig erre a maga poharát felemelte s ezt az áldomást mondá:
– Tartsa meg az Isten azt az én barátomat, a ki velem megosztotta az élet minden nyomoruságát, az én jó Simplex bajtársamat!
S az ezredeskapitány koczintott a főbiróval a trombitás egészségére; bár a miatt egynehány finnyás uraság fintorgatta is egy kissé az orrát; de legtöbben nagyrabecsülték Bálinttól, hogy legnagyobb dicsősége közepett sem feledkezett meg az alacsony sorsban maradt jó czimboráról.
A késő éj oszlatá el a vidám társaságot: a bástyákon görögtüzek ragyogtak a fényes nap befejezésére.
Bálint sietett Mikháljához. Mindenféle mámor küzdött az agyában. El volt telve e diadalnap dicsőségétől. Ilyenkor az ember lehetetlennek hiszi azt, hogy lelkének másik fele, a hitvestárs talán épen úgy el lehet telve gyötrelemtől, kétségbeeséstől.
Büszkeségtől ragyogó orczával lépett oda az ágyhoz, melyen a szép Mikhál feküdt.
Az pedig rémülettől kikelt arczczal borult a nyakába, s odavonva férje fejét magához, fülébe sugá, a mi az iszonyattól sikoltáskép akart kitörni ajkán:
– Fussunk innen! – itt van a Babura Pirka!
Ekkor aztán a Bálint arczáról is lefagyott minden ragyogás.
Mellnec rendeen megtvdivc, hogi nem tanaachoss az ✝✝✝-t megfogni; mert ha zarwaan fogivc, megewklel, ha torkaann fogivc, megharap, ha haatvl fogivc, megrvg.
– Hátha nem ő volt az?
– Ő volt. Rám nézett. Hozzám szólt. Csufolt és fenyegetett. Oh mint reszket minden tagom!
– Ne remegj édes. Tedd a kezedet ide a keblembe. Hadd melegedjék fel. Nincs-e nekem hatalmam téged megvédelmezni?
– Nincs! Ha az egész világ ellen van is erőd megoltalmazni: ez egy asszony ellen nincs. Tudod te azt.
– Ne félj tőle. Rongyos volt? Pénz kell neki. Kifizetem s hallgatni fog és odább megy. Ha minden vagyonom utána megy is, megveszem tőle a te nyugalmadat. Ne rettegj tőle. Ő bizonyosan fel fog téged keresni: azért jött. Itt szekrényem kulcsa: adj neki pénzt. Úgy tedd, hogy anyánk észre ne vegye. A mint kielégítetted, én rögtön dobszó mellett kihirdettetem, hogy minden idegen bevándorlott koldus, kuruzsoló, jövendőmondó, huszonnégy óra alatt hagyja el a város határát, s akkor ő el fog tünni innen.
Ezzel a biztatással nagy nehezen megnyugtatá Bálint a szép Mikhált; de annak még is egész éjjel nyugtalan álmai voltak: felugrott az ágyból s el akart szaladni a világba; mintha halálra keresnék.
Másnap, mi alatt Bálintnak a városházára kellett menni, Mikhál aggódva figyelt minden ajtónyitásra, kutyaugatásra: gyakran kikémlelt a zárt ablakon az utczára; de egész nap nem háborította meg senki. A rettegett alak nem jött elő.
Harmadnap, negyednap elmult, a nélkül, hogy a félelmes rém megjelent volna előtte: már azt kezdte hinni, hogy az csakugyan nem volt egyéb, mint képzelet alkotta kisértet.
Következett azonban a péntek nap; a mikor a város koldusai sorba járják a házakat s azoknak a számára minden ajtónak nyitva kell lenni.
Mikhál mindig maga szokta a pénteki alamizsnát kiosztogatni a pitvar ajtóban: egy darab kenyeret és egy polturát minden koldusnak.
Egyszer csak jön csoszogva a félig nyitott ajtó felé a rettegve várt veres kendős, bebugyolált alak s elkezdi nyöszörgő koldus hangon:
– Dicsértessék…
Mikhál nem engedte neki végig mondani a káromló üdvözletet; hanem megragadta a kezét s hirtelen bevitte magával az oldalszobába.
Itt aztán a koldus asszony lekapta a fejéről a veres kendőt s Mikhál szemébe nevetett.
– No, úgy-e, hogy itt vagyok megint? Nos? Hát? Gondolkoztál-e felőlem sokat? Emlegettél az uraddal? Valjon hol járhat a szegény Pirka? Bárcsak még egyszer meglátnók a pofáját? Rám ismersz-e még? – Egy cseppet sem fiatalodtam meg azóta.
– Pirka asszony, szólt Mikhál, összeszedve minden lelki erejét, nem beszélhetünk sokat, mert az anyám észreveszi.
– Ah! hát neked rajtam kívül is van anyád?
– Kendnek pénz kell, azt jól tudom. Adok, a mennyi tőlem telik, aztán távozzék kend Isten szent hirével.
– Nekem pénz nem kell; azt rosszul tudod. Most is tele vagyok vele. Itt van; nézzed. (S azzal egy reczés erszényt mutatott eléje, melyben legkevesebb volt: száz arany.) Nekem más kell. Nem is megyek innen senki szent hirével, mert nem azért jöttem ide. Hanem épen azért, hogy te veled beszéljek. Még pedig csendesen, minden félelem nélkül. Tudom már a házi szokásokat. Délután két órakor a férjed felmegy a városházára s ott végzi az ügyes-bajos dolgokat. Az öreg asszony ugyanakkor lefekszik délutáni álmot alunni: megkivánja a teste szegénynek. A széket bezárják délután s csak este hat órakor nyitják ki ismét, délután senki sem vitet húst, az alatt a legények a vágóhidra mennek dolgozni. Hanem a kapu alatt van egy oldalajtó, a melyen keresztül a vágott húst fel szokták hordani a székbe. Ezen keresztül észrevétlenül bejuthatok; még a kutyák sem ugatnak meg. Légy ott magad délután, mikor kettőt üt az óra. Aztán majd mondok neked valamit.
Azzal hirtelen a fejére csapta a kendőjét megint s kisurrant a szobából, koldusmódra tipegve, csoszogva végig a hosszú folyosón.
Mikhál kinzó kétségek között maradt hátra.
Valjon mit akarhat vele ez a némber, a kinek oly nagy hatalma van fölötte? Ha pénzzel nem lehet megvenni a titoktartását, valjon mi árt szabhat érte?
Nem szólt senkinek az adott találkozásról, még férjének sem; de alig várhatta, hogy Bálint elmenjen a városházához s napa elszunnyadjon a karszékében; a mint a két órát ütötte, már odalenn volt a székben, melynek az utczára nyiló belső rácsajtaja zárva volt; a kapubejáratra nyiló pedig csak be volt támasztva.
A Babura Pirka pontos volt a megjelenésben. Ovatosan körültekintett, ha nem leskelődik-e itt valaki? s azután lassan behúzta maga után az ajtót, hogy ne nyikorogjon. S akkor durva, veres kezével megczirogatá a szép Mikhál arczát, sunnyogón hizelegve:
– Ej kincsem, de megszépültél, a mióta utoljára láttalak.
Mikhál végigborzadt ez érintéstől, e szavaktól.
– Nem hiába bomlik úgy utánad az a szerelmes Zurdoki.
– Zurdoki!
– Az hát! Bizony nem is a magam mulatságára jöttem ám a ti dohos Kassa várostokba; hanem azért, mert ide küldtek: bogarkám. A derék nagy úr, a kegyelmes, gazdag jó úr, így szólt hozzám: eredj édes Pirka hugám; eredj el Kassa városába: keresd fel az én gyönyörüséges virágszálomat, a szép Kalondai Bálintnét, a te kedves magzatodat, a kit férjhez adtál bártfai esküvővel, vidd el neki ezt a bogláros övet, kösse fel az én emlékemre, hadd legyen tőle még szebb…
Az öv úri asszonynak való volt, türkizokkal, igazgyöngyökkel kirakva. Mikhál azt a földhöz csapta haragosan.
– Szemtelen!
– Nos? Ki a szemtelen? Én?
– Ej kincsem. Hisz ez nem minden. Még többet is küldött, többet is ád. Kincseket rak rád, hogy még jobban ragyogjon a szépséged.
– Nekem nem kellenek az ő ajándékai!
– Hát ki beszél itt ajándékról? A mit szép asszony kap, az soha sem ajándék. Ha valaki egy szentnek hoz valami drágaságot, azért teszi, hogy általa bejusson a más világon a mennyországba; ha meg valaki egy szép asszonynak küld drágaságot, azért teszi, hogy bejusson még ezen a földön a mennyországba. Ez nem ajándék: ez megérdemelt jutalom.
– Minek a jutalma?
– Minek no? Hát annak, hogy valaki bejut a te mennyországodba.
– Micsoda? Ez a fertelmes vén ördög hiszi azt?
– Ej ej na. A férfi soha sem fertelmes, s az ördög soha sem vén. Ha rútnak találod, majd adok valami büvitalt innod, a mitől egyszerre olyannak fogod találni, mint Argylus királyfit.
– Eredj vele a pokolba! Nekem nem kell se rútan, se szépen. Nekem van férjem, a kit szeretek.
– Kettő is van; az a nagy baj! s az egyiket nem szereted. Az egyiket már megcsaltad. A kis-szebeni kastélyban ott lovagol a kakason az első, az igazi férjed; a kit elhagytál a szebbért, jobbért. Már most folytasd! Azt gondolod, meglehet ezen az uton állni, a ki egyszer rálépett? Azt gondolod, azért hoztalak ki a kis-szebeni vihodár kastélyából, hogy időjártával egy kövér mészárosnéval többen üljenek a kassai székesegyházban?
– Rettenetes asszony! Mit akarsz velem tenni?
– Bolond! Mit akarok veled tenni? Neked akarom adni az egész szép világot! Azt akarom, hogy tudd meg, mi volt azon az almafán, miről Éva anyánk szakított egyet? Mért nem szakított már tizet, huszat, ha egyet? Azt hiszed, hogyha azt akartam volna, hogy a szentek sorába kerülj, mint martyr, nem ott hagytalak volna a kisszebeni hóhér házában? Ezt a te szép fehér atlasz bőrödet, ezeket a te villogó nagy szemeidet, ezt a te piros orczádat, kivántató ajkaidat, ezt a te deli termetedet talán nem tudom én megbecsülni, hogy mennyit ér? Nem ásnak a Dubnikban annyi nemes opált, a mennyit a te két szemed meg ne érne, s a mihez a te rózsás ujjad hozzá ér: az aranynyá válik. Ha azt teszed, a mit én mondok, gazdagabbak leszünk, mint Dárius király! S még csak fáradságodba sem kerül. Csak annyiba kerül, mintha álmodnál. Ki veszi azt tőled számon, a mit álmodol? Meggyónod-e, ha azt álmodtad, hogy más felesége voltál? Ne félj, ha rám bizod magad, a lábad sem ütöd meg sehol. Ha pedig tőlem menekülni akarsz, hiábavaló erőködést kezdesz. Tudod, hogy csak egy szavamba kerül, csak egy megirott levélbe Kaczenreiter Henrikhez s te el vagy veszve Bálintoddal együtt, s lesz belőled egy piaczon megseprüzött gyalázatos személy, s a kassai főbiró fejét leütik miattad; mert él még a hites urad s nem választottak el tőle, mikor a másiknál férjhez mentél.
Mikhál elszörnyedve érezé, minő borzasztó kelepczébe jutott; erővel, hatalomszóval a gonosz lélektől meg nem szabadulhat. Asszonyi ravaszság sugallt neki egy gondolatot, a mit a büszke harag kész tervnek érlelt meg agyában. Azt tette fel, hogy szinlelni fogja, mintha ráhajlana a csábító gonosz tanácsára. Bele fog egyezni annak becstelen ajánlatába: magához fogja édesgetni Zurdokit s mikor azt közel csalogatta, mindent megmond a férjének, s akkor a férj, a minő Bálint, bizonynyal meg fogja ölni mind a csábítót, mind a kerítőnét, és ez emberölését minden nemzet szokása, törvényei igazolni fogják.
Tehát arra gondolt, hogy megölesse a férjével azt, a ki titkukat egyedül birja. Elég oka volt rá, hogy őt halálra gyülölje – ezért a megbecstelenítő ajánlatért, az ördögi rossz szándékért, melylyel egy ártatlan lelket kárhozatra akart vinni; de mégis a főok, a miért a gyilkos eszme megfogamzott lelkében, az volt, hogy az agyonütött kerítőné örökre hallgatni fog aztán.
Azért azt sugta halkan a Pirkának:
– Félek, hogy megtudja valaki.
A Pirka szemei szikrákat szórtak, mint a farkasé, e szóra. Azt hitte, hogy fogva van már a madár.
– Azt csak bizd rám. Sugá vissza Mikhálnak. Nem asszony az, a ki meghagyja fogni magát. A ki ért hozzá, azt is meg tudja tenni, hogy két helyen legyen egyszerre. Megteszi azt az urával, hogy mikor legjobban néz, akkor nem lát. Csak te bizd magadat én rám. A hogy az eddigi titkoknak nem jött még nyomára senki, az ezutánvalókra sem fog rátalálni soha. Belőlem tüzes harapó fogókkal sem veszi ki, a mit felőled tudok, semmi hóhér; mézesmázas szavakkal sem veszi ki semmi deli legény; – de egy görbe nézés a te szemedből – meglehet, hogy kiugratja belőlem.
És a szép Mikhál annyira legyőzte a szivében érzett iszonyatot a gonosz nő ellen, hogy megszorította a kezét s azt mondta neki, hogy csak tartsanak össze ezután is, s hogy holnap is jőjjön el hozzá ebben az órában erre a helyre.
– Aztán majd ha eljön az ideje, monda neki bizalmasan, akkor megint megcsinálja kend azt a babonát a tűzhöz tett bögrével, hogy a kecskebak elhozza a hátán a szerelmes legényt.
A Mikhál tudta már jól, hogy nem a kecskebak hozta el akkor a Bálintját a hátán, sőt inkább hogy az igen nagy utat tett érte gyalog; de hizelkedni akart vele a boszorkánynak s annak tetszett a példálózás: hamisan hunyorgatott rá és aztán megint megczirógatá a Mikhál orczáját, s azt igérte, hogy holnap megint eljön s azzal lopva, a hogy jött, megint odább czammogott. Úgy kitudott surranni a kapun, hogy senki sem vette észre.
Mikhál pedig fellopózott a szobájába s levetette magát az ágyára és sírt keservesen.
Aztán mikor a Sára asszony azt kérdé tőle, hogy miért olyan veresek a szemei? azt hazudta neki, hogy fehér himzésen dolgozott, attól veresedtek meg.
Sára asszony aztán eldugta a szekrénybe az egész fehér himzést, hogy a Mikhál ne rontsa vele a szemeit. Az urának pedig, mikor hazajött, arra a kérdésére, hogy volt-e már itt a Pirka? azt hazudta, hogy még ma sem volt itt.
Másnap megint eljött a két óra ütés után a boszorkány s lopva bezárkózott a kapu melletti székbe a Mikhállal s ott beszélt vele egy teljes óra hosszat.
S mikor eltávozott a Pirka, a szép Mikhál ismét felment a szobájába és sírt, a míg csak a napa fel nem ébredt.
S mikor a Sára asszony azt kérdezte tőle, hogy miért veresek a szemei? azt hazudta neki, hogy nagyon erős szaga van a bazsalyikomnak, attól fájdult meg a feje.
S a Sára asszony rögtön kihordatott minden virágot a Mikhál szobájából, a mik ott az ablak hidján mázos cserepekben álltak.
Az urának ma is azt hazudta a Mikhál, hogy még sem jött feléje a Pirka.
A következő nap vasárnap volt. A Mikhál azt állította, hogy nem jól érzi magát, nem mehet a templomba. Csak Sára asszony és Bálint mentek ezuttal az Isten házába.
Az alatt pedig a Pirka ismét meglátogatá a Mikhált s a menyecske azzal a biztatással bocsátá el a boszorkányt, hogy ha a kegyelmes úr közeledni akar hozzá, ő kész lesz találkozni vele. Erre a Pirka azt igérte, hogy most sietve váltott lovakon, (seprünyélen!) vágtatni fog Sáros várába s nap nap után várhat a visszatértére.
Mikor azt tudta Mikhál, hogy a boszorkány utrakelőben van, neki is megkönnyebbült a lelke. Ma aztán megmondta a férjének, hogy a Pirka itt volt, ki lett elégítve és eltávozott, Bálint még az nap kidoboltatá, hogy hajnalhasadtig minden idegen kóborló elhagyja a várost, megseprüztetés büntetésének terhe alatt, ha azontúl itt találják.
A Pirka ott kullogott épen, a hol a kikiáltó trombitaszó mellett hirdeté ki a kemény parancsolatot. Ráismert a trombitásban a Simplexre. A népcsőcselék között odafurakodott hozzá, s hátulról hirtelen befogta a szemeit a két kezével s azt sugá a fülébe: «szeretsz-e még gyémántom?» De az ujjai valami olyan átkozott szerrel voltak bekenve, hogy a kinek a szeméhez ért vele, az egy napra megvakult tőle.
Akkor aztán a csőcselék ujjongása közepett elosont a piaczról s többé nem volt megtalálható a városban.
A gonosz boszorkánynak aztán sokáig nem hallották hirét. De a szép Mikhál arczára csak nem tértek vissza a rózsák s a Bálint homlokáról nem akartak eltünni a redők. És Sára asszony figyelemmel nézte mind a kettőt. Itt valami nagy bajnak kell lenni.
Hogy a szép Mikhál azóta nem kivánja a templomot.
Annyit megtudott a Sára asszony, hogy biróválasztás napján, mikor a menye egyszerre elájult, egy idegen koldus asszony lépett eléje, veres kendővel a fején; s szomszédoktól, utczán járó-kelőktől azt is megtudta apródonkint, hogy ugyanezen koldusasszony több napon át rendesen abban az órában, a mikor ő elszokott szunnyadni, beosont a házba, s onnan csak huzamosb idő mulva jött ki.
«Az én menyem meg van rontva; mondá magában. És azt senki más nem teszi, mint ama gonosz boszorkány.»
A szép Mikhál egyre hervadt, fogyott. És senki sem tudta, mi baja?
* * *
E közben az országos dolgok gyors fejlődésnek indultak. Rákóczy György nagyfejedelemnek mind nem használt se a saját országrendeinek ellenzése, se a szultán tilalma: ő hadat gyüjtött s a kozákokkal, oláhokkal szövetkezve, megindult Lengyelország ellen. Ferdinánd császárnak pedig, hogy a maga részére hódítsa, odaengedte az egész Tiszán inneni birodalom-részét: a mivel ugyan azt a maga részére nem hajtotta; a császár elvette az ajánlott vármegyéket és városokat; de azért ellene mondott a Lengyelország megtámadásának s készült onnan Rákóczy Györgyöt, ha bejutna is, kiszorítani.
Ezen változás miatt Kassa városának is küldöttséget kellett megindítani Pozsony felé, hogy ott a császár küldötteivel, meg a nádorispánynyal értekezzenek a város szabadalmainak fentartása, s a vallásszabadság és a békekötések pontjainak megerősítése végett. E küldöttség vezéreül és szónokául lett megválasztva a főbiró: Kalondai Bálint.
A küldetés miatt hosszabb időre el kellett távoznia hazulról, s volt nagy sirás és sóhajtozás a miatt a szép Mikhál részéről. Bálint örömest elvitte volna magával Pozsonyba is; de télvíz ídején nem lett volna okosság olyan gyönge asszonynyal utra kelni. De mikor elment, rábizta az anyjára, hogy úgy őrizze az alatt az ő kedves Mikhálját, mint a szeme fényét; a mi felől, ha nem mondta volna is, ugyan meg lehetett nyugodva, mert a jó Sára asszony nagyon is szerette a menyét s folyvást azon töprengett, hogy valjon ki és mivel ronthatta meg, hogy ilyen búskomor lett egy idő óta?
A Bálint eltávozása után rögtön nagy hó esett s Sára asszony felbiztatta a menyét, hogy a többi farsangi bolondokkal ő is menjen ki szánkázni a városba: talán a friss levegő használni fog egészségének; ha a friss hideg lég megcsipi az orczáit, talán ujra kivirulnak rajtuk az eltünt rózsák.
Mikhálnak is tetszett ez a szórakozás; fel hagyta magát öltöztetni prémes bundácskájába s befogatott a csengős szánba. Hátul a bakon ült a jó Ali, s kongatott a sudaras ostorral nagyokat.
A mint a templom szögletén bekerült a szán a térre, egy csoport dévaj csőcselék elkezdte a szánkázókat hógömbökkel megdobálni. Egy hólapda épen a Mikhál ölébe esett, ki midőn le akarta azt rázni bundájáról, a szétomló hógömb közepéből egy kis öszegyürt czédula esett lábaihoz.
Felvette azt és látta, hogy valami van ráirva.
«Ma két órakor ott leszek!»
Tehát visszajött! nem félt a tilalom ellenére beszökni a városba. Megleste, hogy mikor nincs itthon az asszonynak a férje.
A szép Mikhál arcza halaványabb volt, mikor hazakerült, mint azelőtt. Minden tagja hideg volt, mint a jég. Talán, ha a jó Sára asszony hirtelen egy kis szerecsendiós borlevest nem készít számára, még meg is betegszik. Ez azonban használt neki. Összeszedte minden erejét, hogy a mikor az a gonosz asszony eljön, eléje mehessen a találkozóra. Hatalmában volt neki, engedelmeskednie kellett, a mint az parancsolt: mennie, hová az hítta.
Még a haragját is megbénítá az a körülmény, hogy Bálint most épen elutazott. Ime a kelepcze kész, a kard fenve van: de ki ölje meg azzal most a kelepczébe jutott gonoszokat?
A mint azt hivé, hogy ebéd után Sára asszony elszunnyadt, leosont észrevétlenül a szokott találkozási helyre. A széknek a kapu felől is kettős ajtaja volt; mikor Mikhál a külső ajtót felnyitá, azt gondolta, hogy milyen különös volna, ha a boszorkány már ott volna a két ajtó között!
S csakugyan ott volt.
Úgy, hogy a Mikhál még csak fel sem sikoltott, mikor őt ott találta. A boszorkányok a kulcslyukon is be tudnak menni! Vagy talán tolvajkulcs segélyével?
– Jaj, babám, de meghalványodtál! sápitozott a Pirka, mikor a Mikhált meglátta. Rajta légy, hogy visszanyerd a piros színedet valahogy, mert így hamar vége lesz a dicsőségnek. Kassai színt kapsz már te is ebben a penészes városban. Ideje, hogy tovakelj innen.
– De hogy mert kend bejönni ide a városba megint? monda Mikhál, mikor tudhatja, hogy milyen erős tilalom van minden ilyen… ilyen…
– Ne válogasd a szót, kincsem; mondd ki igazán: ilyen sehonnai boszorkányfajta ellen: ha megkapnak, megseprűznek. Tudom én azt. De az ördög nem hagyja a lányát. A boszorkánynak is van esze, hogy mikor bejön Kassa városába az eperjesi kapun, ne mankóval a kezében, batyuval a hátán jőjjön, hanem szép három lovas, csengős szánon, aztán, ha ledobom ezt a rongyos szűrt, hát úri dáma vagyok én akkor.
A Pirka ledobta válláról a szűrt, fejéről a veres kendőt, s Mikhál azt a császárpiros selyem ruhát ismerte meg rajta, a mi az övé volt hajdan, a mire a Bálint azt mondta, hogy olyan benne, mint egy királyné. Egy kicsit zsirfoltos és kopott volt a selyem ruha, a hogy a kurtakocsmákban rajta maradt valakinek az öt újja, meg a sarka helye; de azért annál csúfabb boszorkánynak látszott abban a Babura Pirka. Nincs ocsmányabb, mint mikor egy ilyen orczátlan debella felöltözik czifra ruhába.
– Ne félts engem! Szánon jöttem én idáig is; a szegleten hagytam el a szánt, ott kaptam magamra ezt a rongyot. Esik a hó, sűrű a köd, senki se látott meg. Csakhogy itt vagyok már.
– Mit akar kend tőlem? kérdé Mikhál reszketve.
– Hát legalább is azt, hogy ülj le ide a kis székre.
– Minek?
– Nem tűrhetem, hogy olyan halvány vagy.
– Hát aztán?
– Van nekem egy fáin szerem; ilyen halavány asszonyoknak való. Ha ezzel egy kicsit bedörzsölöm az arczodat, olyan lesz az, mint a rózsa.
– Az én arczomat ki akarja festeni! szörnyedt el Mikhál, a szék leghátulsó zugába menekülve, s két tenyerével védve a két arczát.
– No hát mit ijedezel tőle? Hát arra való ez, hogy a kinek sápadt az arcza, piros legyen tőle. Hát kinek vét vele? Bánt vele valakit? Gyere ide no. Hát nem festettelek már ki egyszer? Akkor szeplősre, rútra. Ha az akkori szeretődnek úgy tetszett. De a mostaninak meg emígy tetszik.
– Mit beszél kend?
– Ejnye no. Hát mindent előre akarsz tudni? Semmit se bizol hozzám, a míg hegyiről tövire mindent el nem mondok. No hát elmondom, ha akarod. A te imádó bolondod, az a gazdag nagy úr itt vár a városon kívül az eperjesi csárdánál; öt mokány ló fogva a szánkója elé. Odáig velem jösz az én szánomon.
– Én?
– Ne félj, hoztam bundát is magammal, nem fázol meg.
– Én szökjem el innen?
– Most teheted, nincs itthon a férjed.
– Az Isten irgalmára, bocsásson el innen.
– Ne emlegesd azt az urat, mert megbántod vele az ördögöt, annak a barátságára pedig most nagy szükségünk van. Nem sok tanakodni való időnk van ám. Annak a nagy úrnak indulni kell már holnapután Lengyelországba a fejedelem után; az mindenüvé magával fog vinni, Krakkóba, Varsóba, úri asszonyságot csinál belőled s ha megunod, visszajöhetsz megint a mostani uradhoz; azt hazudhatod neki, hogy az apádat látogatni voltál, a kézsmárki professort.
– Távozz tőlem sátán! szólt Mikhál, erőszakosan fejtve le derekáról a boszorkány karját.
– No csak kiálts nagyot! kezdj el lármát csapni, hogy összeszaladjanak a cselédek, szomszédok, engem fogjanak el s aztán vallassanak ki, hogy micsoda ismeretségünk van egymás között? Az lesz a szép!
– Könyörüljön rajtam és bocsásson el innen.
– De azt a bolondot nem teszem. Arany tollat hullató madaram vagy te nekem.
– Odaadom kendnek minden pénzemet, drágaságomat, csak ne veszítsen el.
– Ejh, én nem ismerek irgalmat, kegyelmet. Egyszer már nem tűri el a természetem, hogy valaki olyan kegyes templomjáró boldogasszony legyen, a kiből én magamhoz hasonlót csinálhatok; aztán meg szavamat adtam, hogy elviszlek; boszorkányi hirnevem áll rajta. És utoljára dühös vagyok rátok, a mért meg akartatok csalni. Más várost hazudtatok nekem lakhelyül, hogy rátok ne találjak. A helyett, hogy mint fogadott anyátokat megbecsültetek, eltartottatok volna, kifizettetek egyszersmindenkorra rongyos pénzzel, a mi én nálam meg nem áll. Eztán nem eresztelek ki a körmöm közül. Ha egyszer nekem adtad magadat, az enyim vagy s ha az enyim vagy, az ördögé vagy. Nos, jer velem!
Mikhál szemei előtt összefolyt a világ, lábai roskadoztak, a zsibbadás egész újjai hegyébe állt: nem tudott szólni, csak tántorgott s kezével kereste a támaszt, a miben megfogózzék.
– Ha elájulsz, még roszabb lesz reád nézve, suttogott hozzá a Pirka. Akkor nyalábra veszlek, úgy emellek el innen. Közel a szán, sűrű a köd, esik a hó. Senki sem tudja meg, hogy hová lettél.
Mikhál végtül végig borzongott s aztán hosszában végig vágta magát a földön.
* * *
A jó Sára asszony a mai napon nem hunyta le délutáni álomra a szemeit; inkább elővette a bibliát s abból olvasott fennhangon, hogy el ne alugyék.
Egyszer csak az jutott eszébe, hogy megnézze a Mikhált.
Nem találta őt a szobában.
A Mikhál szobájából egy mellékajtó vezetett ki a folyosóra, az most nem volt bezárva. Az ifjú asszonynak ezen keresztül kellett kimenni.
A frissen esett havat beszitálta a szél a folyosóba, abban a Sára asszony megismeré a Mikhál keskeny, picziny sarkos czipőjének a nyomait. Ezek a lábnyomok levezették egész a kapualjáig s onnan a hófoltok, a mik a czipősarkokról lemaradtak, a szék ajtajáig.
Odalopódzott és elkezdett hallgatózni.
Mikor aztán a Babura Pirka lehajolt az elájult asszonyhoz s annak dereka alá fonta a karjait, akkor felszakítá Sára asszony az ajtót s berohant rajta.
– Megkaptalak hát, te istentelen czudar boszorkány!
A meglepett némber olyan rikoltást hallatott, minő a prédájáról felriasztott saskeselyü hangja s a mint felugrott a földön heverő asszony mellől, épen úgy görbíté a tíz körmét csapásra emelve, mint az a rablómadár.
De nem használt neki az a tíz köröm semmit, ha mindjárt patronusától, a Belzebubtól kérte volna is kölcsön, az ellen a megrohanás ellen, a mit Sára asszony a maga dühe teljességében reá szakasztott. Megkapta őt az a két vasmarok olyan erővel, a mi nem ismer ellenállást s hasztalan rúgott, kapálózott, Sára asszony hátratörte a boszorkány derekát a vágótőkére.
– Ereszsz el asszony! Rikácsolá rekedt hangon, véres tajtékot túró ajkakkal a némber. Ne fogj meg engem, mert bizony megbánod. Harapok! S a hogy én megharaplak, az roszabb a veszett kutyáénál. Mert attól meggebed az egész familiád! Magammal rántalak a pokolba, ha el nem eresztesz.
– Harapnál kutya? kiálta Sára asszony, boszúálló haraggal. No hát harapd meg magadat!
S azzal odafacsarta a boszorkány egyik karját annak szájához s a tulajdon saját öklét dugta bele kegyetlen erőszakkal annak mardosó fogai közé.
– Harapj hát! Edd meg magad s fulladj meg tőle.
A boszorkány arcza már elkékült, szemei kidülledtek az üregeikből, közel volt hozzá, hogy a szájába betömött saját öklétől megfulladjon. És Sára asszony bizonyára nagy jót tett volna egész családjával s megbocsátotta volna neki minden égi és földi hatalom, ha akkor azt a gonosz teremtést ki nem bocsátja addig a kezei közül, a míg az a pokolnak nem adja tarkabarka lelkét!
Hanem hát másként volt elhatározva abban a nagy könyvben, melyet megirtak a prædestinatióról a világ teremtése előtt épen annyi ezer esztendővel, a hány ezer esztendő a világ teremtése óta elmult.
A tusakodás nagy zajára elő kellett kerülni a házi cselédeknek. Azok gyorsan segítségére siettek vitézlő asszonyuknak s miután a Pirka hajából illendő mennyiséget kitéptek, megkötözték a kezeit s minthogy a maga lábán nem akart menni, úgy szánkáztatták végig a hóban a városházáig. A boszorkány még akkor is azt kiáltozá, hogy «boszút állok én ezért az egész házatokon!»
Mikhál pedig mindezekről nem tudott semmit, mert eszmélet nélkül feküdt ájultában; késő este volt már, mire magához tért, hogy megismerte a körüle levőket.