(Megmagiaraaztatic, mill soc io vagion abban, hogy «pvblica privatis praecedvnt», az az: az nilwaanwaloo dolgoc elewbb elinteeztetendewk, hogi sem mint az magaanos tenniwalooc.)
Mikor eljött az idő, hogy Kalondai Bálint visszatértét, a pozsonyi küldöttséggel, lehetett várni, attól a naptól fogva minden nap odaszegődött Simplex a bástyatorony őréhez, kivel mint trombitás pajtással, jó czimboraságban volt s onnan leste a Pozsonyból jövő szánokat.
Jól benn volt már az idő a farsangban, mikor elvégre megjött a fullajtár előre hirül hozni, hogy jön hazafelé a küldöttség, a város négy lova küldődjék eléjük, nehogy azzal a fülig sáros négy konya turcsival tartsák bevonulásukat a székes városba, a mit Pozsonyban fogadtak.
Mikor a kapu közelébe értek, Simplex elkérte a toronyőrtől trombitáját; szokás volt, ha kitünőségek érkeztek a kapuhoz, azoknak a tiszteletére válogatott szép nótákat fujni. A mint hogy a postakocsis maga is az egész úton szebbnél szebb nótákat szokott trombitálni a bakon, ha az utazók érdemesek voltak rá.
A Simplex azt a nótát fujta a Bálint érkeztére, a minek a verse így kezdődik:
Gondolta, hogy csak megérti!
Meg is érté azt a Bálint! de nem fogadta meg az intést; azt mondta a kocsisnak, hogy hajtson egyenesen a városházához.
A város kocsisa már öreg legény volt; Bálint atyját is sokat hordta a város ügyeiben, ő neki is hű embere volt.
– Főbiró uram. Ne mennénk előbb a házhoz? kérdé, mikor a bástya-kapun behajtottak.
– Nem fiam, első a város dolga: azután a magamé.
Mikor a városháza előtt megállt a szán, a hol már akkor a követek megérkeztének hirére a tanácsbelik és a száz-polgárok összegyülekeztek, a legelső, a kivel leszálltában találkozott Bálint, Homonnai gróf volt.
– Volt már kegyelmed a házánál? kérdezé Bálintot félrevonva.
– Nem voltam még; felelt az. «Publica præcedunt privatis.»
– Menjen kegyelmed elébb haza.
– Nem teszem azt, kegyelmes uram. Lehet, hogy rosz hirre mennék haza s az vagy elvenne valamit a lelki erőmből, vagy adna hozzá valamit: úgy, hogy vagy lágyabb lennék, mint szükséges, vagy keményebb, hogysem kivánatos. Most pedig nehéz megpróbáltatás előtt áll a város, mely előtt minden magunk bajának hátrább kell állani. Tehát első a városháza, azután a magam háza.
S hogy Bálint így cselekedett, azért neki mindenki igazat adott mingyárt, mihelyt előadta az országos dolgok állását ez idő szerint.
Az erdélyi nagy fejedelem, hogy Ferdinánd királyt lekenyerezze, átengedte neki a linczi békekötésben Erdélyhez csatolt öt tiszáninneni vármegyét.
Azután nem hallgatva semmi jó tanácsra, berontott Lengyelországba s első támadását nagy siker követte, már elfoglalta Krakkót.
Ferdinánd király elvállalta a neki átengedett magyarországi részeket, hanem azért Rákóczy Györgynek megizente, hogy menjen ki Lengyelországból, mert különben ő maga segítségére megy a lengyeleknek s egyesült erővel kiveri őtet onnan.
Most még a szultán is megharagudott Rákóczy Györgyre, a miért az ő engedelme nélkül háborút kezdett s a magyarországi részeket Ferdinándnak engedte. Sztambulban nem sokat tréfálnak, ha megharagudnak. A szultán letette a fejedelemségből II. Györgyöt s helyébe Barcsainak adta az athnáméval a fejedelmi botot s egyúttal a krimi tatárok khánjának megparancsolta, hogy népeivel felkerekedve, rontson rajta az engedetlen vazalluson.
Most azután Kassa városának e kettő között van választása.
Vagy csendesen odahagyni magát ajándékoztatni Ferdinánd királynak II. György nagyfejedelem akarata szerint, a minek a legelső következése az, hogy az eddigi fejedelmi hadak a városból kivonulnak, átkelnek Ecsed várába, helyükbe pedig beköltözik egy wallon ezred, a hadparancsnokul kinevezett Löffelholz generális vezetése mellett; másodszor pedig a jezsuitáknak a kolostoruk visszaadatik s azok a wallon ezreddel egy időben ismét beköltöznek a városba.
Ez az egyik keserű falat.
A másik pedig az, hogy ha nem tetszik a német barátság, itt van helyette a török. A szultán letette György nagyfejedelmet, helyébe kinevezte Barcsait. Ha tetszik Kassa városának, állhat Barcsai részére s behivhatja védelmül az egri basát.
Lehet választani a kettő közül.
Most volt aztán drága a jó tanács.
Itt volt az a kő, a mit egy bolond beledobott a kutba s aztán száz okos sem tudta azt kihuzni.
A tanácsülés ezen dolgok hallatára szerfelett viharossá vált. Kalondai Bálint az elnöki széken alig tudá fentartani a rendet, annyira fel voltak hevülve a kedélyek.
Egyik azzal fenyegetőzött, hogy inkább felgyujtja házát, hogy sem a német katonákat szállásolják be hozzá; a másik ellenben azt fogadta, hogy elébb rakásra öli gyermekét, feleségét, hogy sem azt megérje, hogy török jancsárok garázdálkodjanak közöttük; s ha kifogyott az egyik a hitetlen pogányok szidásából, túlhajtott rajta a másik a jezsuiták feketére festésében.
Ebből aztán két párt támadt, mely keményen ellenállt egymásnak s egyik sem akart engedni.
Az elnök csak hallgatott.
Végre a Rector hozzá fordult s kérte az ő véleményét.
– Ha kivánják, hogy szóljak, mondá Kalondai: akkor én kimondom, hogy sem az egyik, sem a másik véleményhez nem hajlok. Jog szerint az átengedés Ferdinándnak nem történhetik meg; mert a föltételt, hogy Rákóczy Györgyöt a lengyelek ellen segítse, nem tejesíté. De viszont a szultánnak sincs semmi joga Kassa városával rendelkezni; mert ezzel csak az ország rendei parancsolhatnak. Így Rákóczyt is csak az erdélyi rendek tehetik le, s ha kell nekik Barcsay, csak ők választhatják meg. Az én hitem tehát az, hogy ide sem a wallon lovasok, sem a török spahik be nem jönnek; hanem bezárjuk a városnak kapuit s ha erőt hoznak ellenünk, azzal szembe mi is erőt állítunk, a hogy apáink tették. Ha így akar végezni a tanács, ráteszem a fejemet s Isten legyen a biró közöttünk. Én nem félek a véremet kiontani a városomért.
Jaj, de annál inkább félt ám Zwirina uram, s olyan okosan sorba szedte a rossz következéseket, a mik e nyakasságból származhatnának a városra: tüzes golyókkal meglövöldöztetés, emberhalál, kiéheztetés, dögvész, tűzi veszedelem, kereskedők tönkrejutása, kézművesek elpusztulása, végül megostromoltatás, capitulatio, iszonyú hadi sarcz, sőt még a székesegyháznak is protestans kézről való elvétetése; – hogy a midőn szavazásra került volna a dolog, a tanács nagy többsége azt határozá, hogy bele kell nyugodni a fejedelem akaratával történt változásba inkább, mintsem ujjat húzni a két császárral; hogy bocsáttassék be a wallon ezred: hisz azok is a magyar király katonái.
Mikor aztán ez határozatba ment, akkor Homonnai gróf fogá a város aranyozott kulcsait, s odadobá az asztalra, kimondva, hogy ő mátul fogva nem tekinti magát senki ezredes kapitányának, hanem a hadait hazaereszti, maga pedig elmegy a saját birtokára szántani, vetni s bölényre vadászni.
– Ha kegyelmed megy, akkor én is megyek, mondá erre Kalondai Bálint, s én is leteszem a ház asztalára a birói pálczát; viselje nálamnál bölcsebb ember.
S azzal ő is végig fektette az asztalon azt az aranyozott gombú spanyol nád botot s felkelt a székéből. S valóban jó angyala volt az, a ki azt súgta neki, hogy rögtön ez órában mondjon le birói hivataláról. Ez a feje fölött élivel függő kardot fordította lapjára.
Azonban ekkor egyszerre minden oldalról neki estek: baráti úgy mint ellenségei, (az utóbbiak még jobban) könyörögtek, hogy ne tegye azt; legbuzgóbban marasztalta Zwirina uram, a főrektor, hogy ne hagyja el a várost e nehéz napjaiban: hisz az ő bölcsesége oly magasan áll mindannyié felett; nála nélkül a városban felbomlik az egyetértés; épen ilyen válságos időkben van szükség az olyan erős lélekre, melynek párját nem találni. Utoljára leggyöngébb oldalát is megtámadták: hogy az gyávaság, megfutni épen akkor, mikor veszedelem közelít, elbújni a baj elől! addig addig ösztökélték, míg a jó angyal sugallatát elnémítá a becsvágy, a városa iránti szeretet, a kötelességérzet. Engedte magát a helyére visszaültetni; a miért aztán kapott egy nagy vivátot s még fel is akarták emelni székestől együtt, mint biróválasztáskor, de csak intett, hogy azt ne tegyék.
Homonnai gróf erre eltávozott a tanácsteremből; neki nem volt ott többé semmi dolga.
Kalondai Bálint pedig kijelenté, hogy a főbíróságot csak addig tartja meg, a míg a dolgok új rende bekövetkezik, akkor válaszszanak helyébe más főbirót.
Ez a nehéz ügy ekként elintézve lévén, a syndicus és a fiskálisok előhordták az actákat, a mikben a senatus meghozta már az itéletet s csak a főbiró aláirására várnak azok. Ezek sürgősek, mert bűnügyiek, mikben a halogatás kegyetlenség. A büntetésnél a gyors végrehajtás: kegyelem.
Még azok miatt is ott kellett maradnia Bálintnak, mielőtt saját házatáját megláthatta volna.
A legelső, a mit eléje tettek, aláirás végett, volt egy halálítélet.
Az első halálitélet, melyet alá kellett irnia.
Nagyot dobbant a szíve!
Embert ölni a csatatéren, a harcz hevében; karddal szemközt vágó embert, megtámadva homlokegyenest, rákiáltva, hogy «védd magad, vagy add meg magad!» Embert, a ki ellenség, férge a hazának, dúvad, oroszlán a mi népünk között; azt megölni erős kézzel, lesújtani, kettévágni, összetörni, kopjahegygyel, karddal, buzogánynyal, ezt próbálta elégszer s jól forgott kezében a fegyver; – de embert ölni hidegvérrel, puha karszékben ülve; meglánczolt embert, a ki se nem futhat, se nem küzdhet, embert, a ki e városból való, polgártárs, a ki talán ismerősünk, a ki sápadt halálfélelmében nevünkön szólít: azt megölni, lábához dobni a kettétört pálczikát: ebben még ujoncz volt.
Azt kérdezte, mit vétett ez az ember?
«Megölte a feleségét…»
«A jó reményben levő feleségét ölte meg.»
Névtelen gonosztett!
Senki sem orvosa ennek a sebnek, csak a bakó.
Bakó?
Erre nem gondolt akkor, mikor ama diadalmas napon sorrul-sorra járta a templomokat, hogy végigimádkozta volna valamennyi oltárt, azért, hogy őrizze meg Isten ezt a nemes várost attól a szomoruságtól, hogy itt a jövendő év alatt a bakó jőjjön igazságot tenni!
Az kínos találkozás lesz, mikor Kalondai Bálint és Kaczenreiter Henrik azon a szűk téren egymás elé fognak lépni: az egyik, mint nyomorult bűnösök birája, a másik, mint elitéltek kínzója, kivégzője!
Hogy fog ő ezen ember szeme közé nézni?
Nem akart megnyugodni az elfordíthatlanban; azt kivánta, hogy adják elő a vétkes bűnvádjának történetét. Halálitéletet biró nem szentesíthet, mielőtt a vádlott védelmét hallotta volna.
Az előadó conrector aztán felolvasá előtte a vádat is, a védelmet is. Egy polgárkatona, – nevét jól ismerte Bálint, mészáros mester volt; éjjel az őrjáratból részeg fővel tért haza. Otthon a felesége zsémbelő szóval fogadta, mire ez feldühödve kardot rántott s hozzávágott az asszonyhoz. Csak a kardlappal akart ráütni; de az ördög megtaszította a kezét, a hogy szokása ilyenkor incselkedni s a kard hegye úgy találta az asszonyt, hogy meghalt bele. A gyilkos, tette után rögtön maga jelentette fel magát, bünét megbánta, maga kérte a halált.
– Tehát ittas állapotban követte el a bűnt és megbánta szörnyű tettét, mondá Kalondai Bálint mentségképen.
– Ez szolgált bűnének enyhítésére, felelt rá Zwirina főrector; ezt tekintetbe véve, egyszerű fővételre itéltetett, a helyett, hogy a vértettét megillető felnégyeltetés hajtatnék rajta végre.
– Vannak gyermekei? kérdé a főbiró.
– Heten, felelt rá a conrector.
– Hét árva maradt utána! sóhajta fel Bálint; a kiknek ártatlan fejéről soha se moshatja le senki azt a gyalázatot, hogy apjuk hóhér keze által veszett el!
– Úgy van! mondá hideg, kegyetlen szóval a főrector; heten lesznek utána megbélyegezve, ha apjukat kivégzi a törvény. De ha kegyelmet adunk neki, mi mind a harminczezer lakosa Kassának leszünk örökre megbélyegezve! s minthogy évkönyvünkből, a mi bele van irva, többé ki nem téphető; a késő századok, mikben a barbarismus napról-napra előhaladó korszaka, most még művelt városunkat is le fogja igázni, jogot fognak keresni az előrement példában arra, hogyan kell még a hitvesgyilkosoknak is kegyelmet osztogatni.
– Nem kivántam számára kegyelmet. Örökfogság a városi vízvezeték taposó malmában, a lelkiismeret kínzó fúriával szivében, nagyobb büntetés volna rá nézve a halálnál.
– Ne Rosicruciánuskodjunk, kedves főbiró uram. Ha mi nem ölünk, minket ölnek meg. Ha a gonosznak kegyelmet adunk, a jókat hagyjuk védelem nélkül. Ennek a kemény szájú népnek példa kell, a mit szemével lát. Egyszer kegyelmezzünk meg a vétkesnek s száz támad utána. Fogja kegyelmed a tollat kezébe. Nehéz kötelesség ez; de teljesíteni kell.
Kalondai Bálint homlokán, mint a reggeli harmat a virág levélen, úgy gyöngyözött a hideg veriték, mikor azt a tollat megmártotta a kalamárisban, s úgy reszketett a nagy erős keze, a mig aláirta a nevét az itéletnek, hogy azt az ő máskor oly erőteljes calligraphiáját majd alig lehetett elolvasni.
– Mi van még hátra?
– Még van egy másik itélet. Ez a «hárum pálczárum» itélete.
Ennél a szónál meg kell állapodnunk egy kissé, hogy megtudjuk, mi az? Mind a két német szövegű krónikásunk úgy irja azt le, hogy «harum pallizarum», a mi valószinüleg a «három pálczára» itéltetésnek diákozó ragozással elferdített kifejezése; de azt mind a kettő homályban hagyja, hogy mit értettek az alatt? A debreczeni várostanács évkönyveiben azonban már világosan megmagyarázva találjuk a sajátszerű büntetés nemét, mely erkölcstelenségre csábító, ördögökkel czimboráló nők számára volt feltalálva; a debreczeni krónika azt mondja: «három fával megkoronáztassék!» A német krónika-iró hozzá teszi, hogy ritka, a ki ezt túl éli. Az elitélt koponyáját három fa közé szoritották s aztán a bakó a három fát lassan öszsze csavargatta, míg a végeik összeértek. Az elitéltnek pokoli kínokat kellett kiállani az által. Gyakran elájult. Akkor aztán élesre metszett seprűvel verték, míg újra eszméletéhez tért.
Ezt a rettentő itéletet kelle Bálintnak aláirni.
Mikor az elítélt nevét meglátta, azt hitte, hogy elsülyed vele az az egész ház.
«Babura Pirka.»
Kék-zöld karikák tánczoltak szemei előtt.
Hogy ennek az ő keze alá kellett kerülni!
– Olvassa át az actákat főbiró uram: Kegyelmedet az érdekelni fogja. Mondá a főrector.
Kalondai Bálint olvasott.
Mintha egy csoport ördög, (kinek neve «légió») vonulna végig szeme előtt azokban a fekete betűkben, felkunkorodott farkú, hegyes szarvú, vasvillán nyargaló, pókhasú, keresztlábú, háromlábú, egymás farkába kapaszkodó ördögfattyak; közbe egy-egy pirossal kiczifrázott initiale: ez maga Belzebub, Asztaróth, Szemiázáz; a ki a többit hajtja maga előtt.
Oh az pokolbeli tudomány volt, a mit e betük hirdettek.
Az elfogott nő vallomásai, Bálint anyjának vád-bizonysága, ismerősök és idegenek tanúskodásai, kik mind egy átkozott cselszövényt bizonyítanak meg, mely az ő üdve, boldogsága, becsülete ellen volt kikoholva. A vádlott nem tagadott semmit. Bevallott a puszta kérdezésre mindent: hogy őt a nagy hatalmas úr, Zurdoki küldte el Kalondai Bálintnénak az elcsábítására, hogy szándéka volt őt, ha szép szerével lehet, úgy; ha nem, erőszakkal is ellopni az urától és Zurdoki kedvesévé tenni, hogy ezért meg volt fizetve s minden alkalom el volt már készítve a gonosz terv kivitelére.
Hanem azután, mikor azt kérdezték tőle, hogy minő eszközökkel tudott Kalondai Bálintné közelébe jutni? hogy tudta azt rávenni, hogy erkölcstelen ajánlatait meghallgassa, holott azoktól irtózott, azokat visszautasította, sőt végre borzalmában elájult? mindezekre a vádlott nem felelt egyebet, mint azt, hogy «boszorkány vagyok, mindent megtudok tenni!» Sőt még mikor a kínvallatás alá vonták is, állhatatosan megmaradt a mellett, hogy neki a boszorkányi hatalmán kívül semmi sem volt segítségére. Végre, mintha kiszámította volna: az utolsó kínzás alkalmazásánál azt kivallotta, hogy ő a Kalondai Bálint feleségének édes anyja: ezért engedte őt a nő magához közelíteni. Sőt elég vakmerő volt ez asszony azt állítani, hogy ha majd hazajön a főbiró, az maga fog a tanácsnak könyörögni, hogy mentsék fel őtet minden büntetés alól – a felesége anyját.
Bálint érzé, hogy az egész világ a fejére omlik.
És aztán eszébe jutott az a mondás: hogy az igazi férfi akkor áll meg legbátrabban magasra emelt fővel, mikor az egész világ darabokra hull körüle.
Barátai és ellenségei ott a zöld asztalnál aggódva és leskődve várták, mit fog tenni? Megrendül-e e csapás alatt s igazolni fogja a boszorkány állítását? Könyörögni fog-e érte, hogy ne bántsák?…
Kalondai Bálint pedig fogá az irótollat, megmártá azt, s most már nem reszkető kézzel irta alá a dátumot és a nevét az itéletnek, s még azzal a tollal kétszer alá is húzta ezt a szót «három pálczára» s volt gondja rá, hogy végűl a porzótartóval s ne a kalamárissal öntse végig az itéletet.
S azután rányugtatá nehéz öklét a percsomagra s felszólítá a conrectort, hogy hajtson össze egy ív papirost, s fracto margine irjon a tanács nevében meghivó-levelet a kisszebeni bakónak, Kaczenreiter Henriknek, miszerint hivatalos kötelessége szerint jelenjék meg nyolcz nap alatt Kassa városában, a ma hozott véritéletek végrehajtására, mely itéletek vele párban közöltessenek, s végűl árjegyzékét nyújtsa át a város pénztárnokánál, ki annak kifizetésére felhatalmaztatik. A meghivást maga irta alá.
Még az a gyönge reménycsilláma volt, hogy ha ezt a levelet meglátja Kaczenreiter Henrik, s megtudja, hogy neki: – a szebeni hóhérnak kell szemtől-szembe állni Kalondai Bálinttal, a kinek kedvesét atyjától elcsalta, a kivel átellenben akkor ő egy lángész, egy lumen volt: – lelkész és tudós, egy kicsapott iskolatárssal szemben, most pedig egy megvetett ember, ki minden város kapuján ki van zárva és szemben vele a vetélytárs, az ország egyik legnevezetesebb városának első tisztviselője! és hogyha meg fogja tudni azt, hogy az elitéltek egyike, a kin neki rettentő mestersége remekeit végre kell hajtani, saját atyjának régi gazdaszszonya, ő neki magának ápoló dajkája; – hát akkor lesz benne annyi emberi érzés, hogy ő maga otthon marad, s mint akárhányszor tevé, csak az öreg legényét küldi el az itéletek végrehajtására.
Hitt egy nehezékre való emberi érzésben Kaczenreiter Henriknél.
Ezeket elvégezve, kelt föl azután elnöki székéről.
Az egész tanács meghajtotta előtte fejét. A Fürmender, az ifju Zwirina Ignácz, az összes polgárság hálás köszönetét fejezte ki főbirája iránt, kinek szilárd, bölcs magaviselete minden utána jövőknek például szolgálhat.
Akkor aztán sietett a saját lakába Bálint.
Nem kérdezett semmit: nem hagyott beszélni senkit. Visszafojtotta csókjaival a szót mind anyja, mind a felesége ajkain, s azután ölébe véve a szép Mikhált, azt sugá fülébe szerelmes férfi hangon:
– A minek jönni kell, hadd jőjjön! Ha jó, ha gonosz, következik ránk, vigasztaljon az, hogy együtt ér mind kettőnket.
A miben a szép Mikhál meg is nyugodott.
Beteliesedic az pelldabezeed, hogi ki mibenn bevnewss, abban megbevnhewdic.
Rosszul ismeré pedig Kalondai Bálint Kaczenreiter Henriket s egészen kudarczot vallott a psychologiai számítása.
Kaczenreiter Henrik természete e néhány év alatt egészen elfajult.
Mikor Bálint a kézsmárki collegiumban együtt tanult vele, akkor egy tudományára hetyke, társai előtt szellemi tehetségeivel kérkedő ifjoncz volt. Akkor is kiállhatatlan a többiek előtt testi és lelki erejének fitogtatása miatt; a ki a gyöngébbeket üldözte, ha birokra keltek vele, kegyetlenül összetörte, ha apró csinyeket követtek el, azokat az előljáróknál beárulta s tudományával valamennyi felett præpotenskedett.
De mind e hatalmaskodásának végczélja volt az, hogy lelkész legyen. Ott is üldöző, áskálódó maradt volna ugyan, önhaszonért, előmenetelért pályatársainak nyüge, ostora: egész osztályának férge: hanem e pályából kilódítá őt atyjának erőszakos keze s visszarántotta annak ellenkezőjére, a saját mesterségébe. – Talán jót cselekedett akkor.
Henriknek az volt az igazi hivatása! Pár év alatt úgy bele találta magát, mintha mindig abban nevekedett volna. A durva társaság hamar egyformává tesz mindenkit, a ki bele keveredett. Az az érzés, hogy az egész világ megveti az embert, felkölti a daczos ösztönt, ezt a megvetést visszatorolni az egész világon. Addig remete életet élt, bornemisza volt; most egyszerre a mámorba sülyeszté érzékeit s nem szeretett kijózanodni. Apjának borzasztó halála fenevadi kegyetlenséget oltott szivébe. Kastélyának leégése aztán az emberi érzésnek utolsó szikráját is kioltá szivéből. Elvesztve azt a nőt, a kit szenvedélyesen szeretett, egészen lealjasult s csak azon némberek társaságát kereste, a kiket előbb-utóbb összeköt vele – nem az oltár, hanem a pelengér. Ma tüzes csók, holnap tüzes billog! – S minthogy kastélya elégésekor kincseinek nagy részét is elveszté, kapzsi lett: vissza akarta szerezni az elvesztettet. Akkortájban kezdték megismerni Lengyelországban azt a festett kártyákkal való szerencsejátékot, a mit Gringenőr Péter talált fel; s Henrik minden üres idejét a lengyel városokban tölté, együtt kártyázva a környék korhelyeivel, csalóival és zsebmetszőivel. Néha a saru szárában hordott ezüst nyelű evőkését is elvesztette a játékbarlangban. – Ilyenkor aztán jaj volt annak, a ki keze alá került.
Egyszer már intést is kapott az országbirótól, hogy ha hívebben utána nem lát a hivatalának, a hóhérságból csúfosan el fog csapatni.
Mindezekből meg lehet érteni, hogy a mint Kaczenreiter Henrik megkapta a kassai tanács meghivó-levelét, egy pillanatra sem tétovázott, hogy a meghivásra személyesen jelenjen meg. Az, hogy a meghivó-levél alá Kalondai Bálint, mint főbiró van aláirva, nem zavarta őt meg: ellenkezőleg, ingerlőnek találta az egykori vágytárs előtt hatalmas hivatalában mutatni be magát. Az meg épen gyönyörüségére szolgált, hogy az egyik áldozat maga Babura Pirka. Mindig gyanakodott a boszorkányra, hogy az gyujtotta fel a kastélyát, s az lopta el kincsei egy részét. Még azt nem tudta, hogy a legnagyobbat. Hogy élve kaphatja őt a keze közé: ezt a gyönyörüséget nem engedte volna másnak.
Nyolczad napra a meghivás után a kassai piaczon döczögtek végig a szebeni hóhér szekerei, feketére festett, veres kerekű és rudú járművek, a miken, mint vándor komédiás csapat, hordta magával a szomorú társaság szörnyű szinpadának kellékeit. Lovas darabontok és muskétások kisérték őket elől hátul.
A nemes tanácsnak máskülönben is nehéz napja volt ekkor. Korán reggel érkezett meg a wallon vértesek két dandára a városba, nem azt a szép tárogató sipot fujva, a minek a változatos melodiáihoz úgy hozzá volt szokva a lakosság; hanem azokat a rideg, recsegő trombítákat, a mik csak emberijesztésre vannak kitalálva. S a két lovas osztály között jött, öszvérek hátán ülve s rémséges zsolozsmákat énekelve, a jezsuiták collegiuma.
Mind az idegen katonák, mind a jezsuiták előljárói siettek fel rögtön a városházára s a tanácsteremben nagy feleselés támadt közöttük a fölött, hogy melyiké legyen az elsőbbség? Löffelholz generalis azt allegálta, hogy ő rangjánál fogva jogosítva van a tanácscsal legelébb elintézni a katonai ügyet, Hyeronimus perjel pedig a rend kiváltságaira hivatkozott, a mik azt minden világi méltóság fölé helyezik.
Sem a katonák, sem a barátok nem akartak tágítani s mindkét fél fenntartá a fején ki a tollas kalapot, ki a capuciumot.
Ekkor sarkantyus léptek hangzanak a folyosó felől s e léptek közeledtére mind a két vitatkozó fél hirtelen útat nyit a közeledő harmadiknak.
Ennek is fel van téve a tollas barét a fejére. Skarlát süveg. Erős termetét veres dolmány fedi, nyakából karmazsin köpönyeg függ alá.
A merre ment, helyet adott neki pap és katona. Senki sem akarta, hogy az öltönyének valamely szegélye hozzáérjen.
Ez volt a hóhér.
Az arcza is nagyon megváltozott azóta, hogy lelkészi palástját ledobta. Akkor hosszú szőke haja most kurtára volt nyirva s szakálla két rőt csomóba hosszan leeresztve; arcza duzzadt volt a sok dőzsöléstől, dobzódástól, s egykor villogó nagy szemei csak úgy pislogtak most a rezes arcz puffadtságában. Ajkait a durva szitok elszélesíté: a vadból nemesült ember visszavadult őseredetéhez.
Ha semmi hóhéri apparatus nem lett volna is rajta, az arczából kiolvashatta mindenki rettentő hivatalát. Mindenki iparkodott helyet adni a közeledőnek.
S ha volt valaki, a kinek ez alak megjelenésére jobban el kellett iszonyodni, mintha a kaszás csontember emelkedett volna ki eléje a föld alól, az bizonyára Kalondai Bálint lehetett. Rá nézve ez nemcsak a vérontás embere volt; hanem egyuttal a férj, a kit feleségétől megfosztott.
Mikor a szenvedélye rávitte erre a lépésre, a mibe ezer összetalálkozó körülmény, felhevített indulat, sorserőszak kényszeríté bele, akkor is gondolt arra, hogy egyszer a megözvegyített férjjel még összetalálkozhatik; de akkor azt mondta: «készebb vagyok rablóbandát alakítani, mint kedvesemet még egyszer visszaadni megrontójának!» s az másforma találkozás lett volna. Az ilyen összejövetelt, minő a mostani, nem sejtheté előre.
Minden szem ő rá nézett: a ki feje volt a városnak, elnöke a tanácsnak.
És őt e pillanatban sem hagyta el a bátor lelke. Úgy nézett Kaczenreiter Henrik szeme közé, mintha soha se látták volna egymást, mintha semmivel se lenne adósa.
A bakó oda plántálta magát a biró elé s rossz magyar kiejtéssel, lengyeles accentussal mondá:
– Híttak: jöttem.
Bálint hidegvérrel egészíté ki a mondatot:
– Elátkozott föld porából lettem.
(Tudniillik, hogy ez a kettős mondás van felirva azon sáskák szárnyaira kháldeai betükkel, a mik legelőször Mózes hivására jelentek meg, s azóta is előjönnek időnként, mikor az Úr megakarja alázni az embereket az ő kevélységükért.)
Ezt a közmondást pedig minden ember ismeré s annál fogva a főbiró szava csendes mosolygást idézett az arczokra, s a derültség mormogása hangzott köröskörül, azért, hogy a főbiró olyan kész volt letromfolni a goromba tolakodót.
Még inkább meg voltak azután elégedve a bölcseségével, mikor kimondá a határozatát, véget vetve az elsőbbség fölötti ortályoskodásnak.
– Első az egyház, azután jön a világi hatalom, utolsó a bakó.
A wallonok generálisa azonban erőszakos ember volt, kardjára csapott s azt mondá, hogy ő az első ember a városban s szörnyű lármát kezdett csapni.
Erre Kalondai Bálint kitolta maga alul az elnöki széket, letette a birói pálczát, felkötötte a székéhez támasztott kardot, s feltette a süvegét. Most aztán négyen voltak feltett föveggel a tanácsteremben.
S akkor azt kérdezé a generálistól:
– Tanácskozni jöttünk-e ide, vagy dulakodni?
A wallon vitéz átlátta, hogy emberére talált: tetszett neki az a bátorság, kezét nyújtá a főbirónak s nevetve mondá:
– Jól van, jól, főbiró uram: nem jöttünk verekedni; csak tessék megint leülni és deliberálni. S azzal hátrahúzta magát.
Ez elhatározott magaviselet annyira megnyeré a tanácsbeliek tetszését, hogy a helyét elfoglaló főbirót egy harsány «vivát»-tal üdvözölték.
A győztesnek maradt vicarius pedig sovány kezét feléje nyújtva, mondá:
– Deus benedicat tibi!
– Nem kértem semmi benedictiót, főtisztelendő úr. A birói székben még áldást sem szabad elfogadni.
S azzal hozzáfogott a város és a jezsuita collegium között fenforgó ügy elintézéséhez.
Azt, hogy valakinek otthon vannak-e a gondolatjai, s teljesen úra-e a lelkének? legjobban megpróbálja az, ha idegen nyelven kell beszélni. És Bálint tudott értekezni a jezsuitával latinul, a generalissal németül, a nélkül, hogy felakadt volna. Még pedig, a mit a Fürmender hangosan meg is jegyzett a szomszédjának, mind két nyelvben fölötte állt a vele beszélőknek. A jezsuita culinaris stylusával szemben az ő szabatos stylus curialisa, s a generalis laposnémet idiomája ellenében az ő Lutherféle magvas kifejezései diadalmas replicát képeztek.
És a háta mögött állt a bakó.
S a megoldandó tárgyak sem voltak oly pehelykönnyük. A város részéről alá kellett irni az oltalom-levelet, melynek értelmében a jezsuiták szabadalmai, birtokai biztosíttatnak, kolostoruk, mint menhely, szentnek és annak küszöbe világi hatóság által átléphetetlennek nyilváníttatik; ellenben a jezsuita kollegiumnak is alá kellett irni a reversalist, hogy tartózkodni fog a protestansoknak erőszakkal, cselszövéssel, moralis pressióval, vagy megvesztegető igéretekkel a római hitvallásra áttérítésétől.
Bálint el tudta találni józan bölcseséggel a helyes középútat az ellenkező követelések között, s megőrizte az okmányokat a jezsuiták furfangos közbevetett mondataiktól, mentális reservátáiktól.
És ezalatt a háta mögött állt a bakó.
A vicarius meg volt elégedve az egyezménynyel, s midőn Bálint a tollat kezébe fogta, hogy azt aláirja, azt mondá kenetteljesen:
– A jó mag jó vetést fog adni az aratónak.
S Bálint arra gondolt, mikor rányomta a pennáját a pergamenre, hogy valjon azok a betük, a miket ő itt most elvet, miféle vetést teremhetnének valaha az ő számára?
A generalissal való ügy sem volt simább az előbbinél: meg kelle határozni a városi hatóság s a katonai parancsnokság között létrejövendő viszonyt. A városnak is volt fegyveres őrsége s a fölött magának tartá fel a rendelkezést. A kapukat együtt kelle mindkét félnek őrizni s végül legombolyítani azt a gordiusi gubanczot, mikor két egymással ellenséges nemzetű, fogalmú, vallású és meggyőződésű ember egymással megegyezik a fölött, hogyan és miképen legyen azután híve és oltalmazója az ország törvényeinek, meg a császárnak, a hadseregnek és a városi szabadalmaknak, úgy hogy ezentúl mindeniknek eleget tegyen s egyiket se csorbítsa meg? és a midőn egyik fél sem akar az oldalán levő kardhoz kapni, hogy a csomót ketté vágja vele.
S hogy e szövevényes ügy fonalait is a legbölcsebben hozta a rendes bordákba Kalondai, annak bizonysága az, hogy egyik fél sem volt vele tökéletesen megelégedve.
És végül aztán még az is eszébe jutott, hogy a háta mögött áll még valaki: a bakó.
Ezt már nem is idézte maga elé, csak úgy beszélt hozzá harmadik személyben, s a hogy amazt kiejtése elárulá: – lengyelül. (Mintha soha magyarúl, németűl, diákúl nem feleseltek volna egymással hajdanában.)
– Henrik mester holnap reggel hat órára felállítatja a piaczon a vérpadot s legényeivel együtt várni fog a tanács küldötteinek megérkeztére.
Több szót nem vesztegetett e tárgyról. Feloszlatta a gyűlést és hazament a házához.
E napnak délesti óráiban a nagytiszteletű esperes urat hívták a Kalondai házhoz, hogy az Úr vacsoráját adja fel az asszonyságnak.
Az esperes nem hitt egyebet, mint hogy Sára asszony haldoklik s nagy volt a meglepetése, a midőn az ifjú asszony ágyához vezették. A szép Mikhál kivánta a haldoklók által felveendő sakramentumban részesítést.
A nagytiszteletű úr csodálkozott ezen szerfölött; hisz még tegnap ott látta a templomban Mikhált ájtatosan imádkozni. És ma a haldoklók szentségét ohajtja.
– Ki pöröl Istennel? mondá Kalondai Bálint.
Szép Mikhál fölvette az Úr vacsoráját s a lelkész ráadta az áldást.
És a szép Mikhálnak abban az órában semmi testi baja nem volt. És a szép Mikhál még is valóban haldoklott már.
* * *
Másnap, januáriusi éjjel, virradat előtt készen állt már a szomorú alkotvány a kassai piaczon. A kik korán keltek, a sűrű ködön keresztül, mint pokoli árnyalakokat láthatták a hegyes süveges bakó legényeket az égő katlan körül forgolódni, melyben szörnyű szerszámaikat tüzesítették, s a kezeiket melengették, hogy a munkánál ne legyenek elgémberedve.
Mikor hetet ütött a székes egyház toronyórája, a bástyaőr az öreg dobbal háromszor jelt adott s arra a város tornyában megszólalt a szegény bűnösök csengetyűje, szomorú, szívreszkettető hangú lélekharang; melyre megnyilt a városház kapuja s mint szokás, legelől jött lóháton a bakó, azután az elitéltek; legutól a tanácsosok: a főbiró, a főrector, a conrector, a syndicus és a fürmender. Ezek egy átelleni ballustradeon foglaltak helyet, középett a főbiró; a bakó pedig felhágott az emelvényre.
A fejvesztésre itélt polgárkatonát bajtársai kisérték a vesztőhelyig. Kassai polgárnak az a kiváltsága volt, hogy ha kivégzésre lett elitélve, szabadon, láncz nélkül mehetett a vérpadig, tarthatott beszédet a néphez, elbucsúzhatott családjától, barátaitól, s nem tartozott tűrni, hogy a bakó hozzá nyúljon.
Az elitélt polgár derült arczczal, felemelt fővel jött, két bajtársa karjába öltött kézzel, a kik vigasztalták. Ő meg visszavigasztalta őket.
– Sebaj komám! Csigavér! Máson is megesett ez már. Nekem nem baj, másnak nem fáj. Áldja meg az Isten, a kik itt maradnak!
Aztán megölelte, megcsókolta sorba a kis gyermekeit s szétosztotta a komái közt.
– A kis fiamat neked adom, a kis leányomat te rád hagyom.
És így sorba valamennyit.
– Ki sir itten olyan nagyon?
A főbiró sirt ott a menyezet alatt; nem állhatta ezt ki hangos zokogás nélkül.
Az elitélt megszánta biráját s odaszólt hozzá:
– Ne sirjon főbiró úram. Igazságos itéletet mondott ki rám. Megérdemeltem ezt a halált. Áldja meg az én Istenem! Egy csepp vérem se nyomja a lelkét soha; mert az igazságos itélet volt! Fordítsa félre a fejét, takarja el a szemeit, ha rosszul esik látni, mikor azt végrehajtják.
De Kalondai Bálint nem takarja el a szemeit; hanem parancsolt nekik, hogy ne sirjanak, de nézzék végig a jelenetet.
Tanult!
Tanulta, hogyan kell bátran, nem ingadozó léptekkel felmenni azon a hét lépcsőn, derült arczczal megveregetni a vállát a hóhérnak, megkérdeni tőle, hogy elég éles-e a szerszáma? s azután köszöntetni az otthonvalóit.
A polgár maga leült abba az alacsony székbe, összetette a térdein a kezeit és elkezdé énekelni az ismeretes zsoltárt:
Csak idáig énekelhette. Azt, hogy «Istenem» már a trónja zsámolyánál mondhatta el az ő Urának.
Bálint megtanult valamit.
Ezután következett a másik, sokkal iszonyítóbb jelenet.
A boszorkányt hozták elő.
Ez már nem viselte békén a sorsát. Rúgott, harapott, karmolt; szidta a szenteket és az embereket s invitálta az ördögöket, hogy jőjjenek a segítségére. Úgy kellett erőszakkal a pelengér-oszlophoz megkötni.
S ez undorító küzdelemben a Kaczenreiter Henrik gyönyörűségét találta.
A bakó rettenetes kiváltságai közé tartozott a halálra kínzottakat még szóval is kicsúfolni, lelkileg is megkínozni.
– Hehő! átkozott vén boszorkány! Kezem alá kerültél valahára.
– Én szoptattalak, te kutya! Boszorkánytejet szívtál; attól légy ördöngössé!
– Gyere csak boszorkányok királynéja, hadd koronázzalak meg!
Azzal fejére tette a három fából alkotott koronát s egyet csavart rajta.
Babura Pirka odafordítá az arczát Kalondai Bálinthoz s hozzákiáltott:
– Biró! vetesd le fejemről ezt a koronát; mert fáj!
A bakó röhögve mondá neki.
– No majd mindjárt hozok neked enyhítőt, hogy ne fájjon s kezébe vette az áztatott nyirfa seprőt s megint egyet facsart a koronán.
A kínzott nő felordított.
– Biró! öless meg egyszerre, hogy meghaljak!
– Ne félj, majd feltámasztalak én! ingerkedék vele a bakó s megragadta vállán az öltönyt s azt leszakítá róla, hogy hozzáférjen a testéhez a korbácscsal.
Azt a császárpiros öltönyt, a miben a Bálint a Mikhált megszerette.
De Henrik is ráismert arra az öltönyre.
– Nézd, még most is az a ruha van rajta, a mit a feleségemtől lopott el. Tolvaj! Gyujtogató! S az alatt hagyta süvölteni a korbácsot a levegőben.
– Megütsz? hóhér! Visszaütlek, hóhér! Én sütök a pofádra olyan billogot, hogy ott viseled holtig! Te kakaslovag! Te szarvas állat! Megkoronáztál? Megkoronázlak én jobban! A te feleséged, a te szép Mikhálod most is él s annak a birónak a szeretője ott ni! – Nesze két szarv a fejedre: viseld!
A hóhérlegények kaczagni kezdtek.
E szóra a dühbe jött férj olyat ütött a korbácsa ólomgombjával a gúnyoló fejére, hogy az nem beszélt többé semmit ezen a földön, s azzal a vérpad szélire ugorva, kezét a korbácscsal kinyújtá Bálint felé.
A tanácsurak elszörnyedve ugráltak fel helyeikről valamennyien.
Bálint pedig nyugodt, csendes hangon mondá:
– Úgy van, – igaz!
Ekkor aztán Zwirina Ágoston így szólt hozzá:
– Most van már itt az ideje: letenni a főbirói pálczát Kalondai Bálint uram!
Bálint átnyujtá a pálczáját s aztán leszállt az emelvényről s hazament.
Senki sem kisérte: egyedül ment.
Mikor hazaért, szép Mikhál az arczáról olvashatá a szerencsétlenséget.
– Mindennek vége. El vagyunk árulva és nyilván bevádolva.
Szép Mikhált nem zavarta meg ez a hír: készen volt rá.
– Most csak egyre kérlek, szólt Bálintnak, s azt kell, hogy megengedd, ha szeretsz. Egyetlen egy védelmünk van. Ez az, hogy Kaczenreiter Henrik álorczás volt: mikor elvett, másnak hazudta magát atyám előtt, mint a mi volt. Ez házasság megsemmisítő akadály. Védhetnők magunkat azzal, hogy nem voltam törvény szerint neje, csalással vett el, erőszakkal tartott magánál. De én kérlek téged, ne mondjuk el ezt a védelmet. Szegény apám nem tudja, mi sorsra jutottam: ne tudja meg soha!
– De nekem is van anyám!
– Csak a szíve fog megrepedni miattad, s aztán az idvezültek sorába jut. Őt nem vádolja semmiért a belső biró. Ellene volt annak, hogy engem elvégy. De az én apám maga intézte így, hogy e rettentő végzetbe jussak: ha ő megtudná e balsorsot, e gyalázatot, a minek okozója volt, az nem csak halálát okozná: az a mennyországot is bezárná előtte.
Bálint megcsókolá szép Mikhálját.
– Igazad van. Nem fogjuk magunkat védni.
Ebben a nyomban ott termett náluk a jó Simplex.
– Bajtárs! Gyorsan lóra kapjatok. Még nincsenek bezárva a kapuk. Tizenkét jó barátod összeállt, hogy futástokat elősegítsék. Nincs gondolkozni való idő. A tanács fölöttetek deliberál.
Erre Bálint azt mondá:
– Ha magam volnék egyesegyedül, a kit üldöznek, nem mondom, hogy el nem menekülnék; de ketten vagyunk hozzá, s inkább legyen a fejem odadobva a porba a Mikhálom feje mellé (ti majd fölveszítek azokat onnan s lemossátok róluk a port), hogy sem az ő neve az enyim mellett legyen a pelengérre felirva, a mit senki le nem törülhet rólunk többé. Mi helyünkben maradunk, és bevárjuk azt, a minek jönni kell.
– Így is jól van. Mondá a Simplex. De hát védjétek magatokat. A legelső szabály, tudod: «si fecisti, nega». Eltagadjuk a vádat emberül. Itt vagyok megesküdni rá, hogy láttam a két szememmel, mikor a Vihodár kastélyában a Henrik felesége bennégett. Egy pinczével alább vagy feljebb a pokolban, nekem nem tesz különbséget. Különben is a VIII. parancsolat csak azt mondja, hogy «ne tégy a felebarátod ellen hamis tanubizonyságot!» de azt egy szóval sem mondja, hogy «mellette ne tégy!»
– Nem, jó Simplex. Azt mi nem teszszük. Ha Mikhálom azt mondaná, hogy ő nem volt Henrik felesége soha, hogy ő más személy, akkor azt fognák tőle kérdezni, hogy ki volt hát? Hol született, ki az atyja? Ezt pedig ő nem fogja megmondani soha. Érted-e miért?
– Értem bajtárs. Az apja fehér hajszálaiért.
– S ha e kérdésre nem felelne, akarnád-e, hogy az én bálványomat a kínvallatás alá vonják?
Bálint féltve szorítá magához a remegő teremtést, míg a Simplex a fogait csikorgatta s az ökleivel verte a saját koponyáját.
– És elvégre is! szólt Bálint büszkén felemelve fejét. Inkább meghalok százszor és látom a feleségemet előttem meghalni, hogy sem én, a kis-szebeni peczérrel szemközt állítva, egy hazug szót ejtsek ki ajkamon és piruljak előtte! Fusson ki inkább a vérem a földre, de ne szökjék az arczomba! – Én hazudjam ez ember előtt félre fordított arczczal? De szemközt akarok vele állani bátran és megmondani neki az igazat és aztán a szeme közé köpni!
– Helyesen, Bálint! Úgy cselekszel, a hogy igazi ember tesz! szólt maga is elragadtatva a Simplex, míg a szép Mikhál férje lábaihoz borult és a kezeit csókolá. – Már most hát csak az utolsó ajánlatunkat fogadd el. Ha sem futni nem akarsz, sem tagadni; akkor a tizenkét jó barátod kezesnek áll érted a tanács előtt életével és minden vagyonával, hogy szabad lábon védhesd magadat.
– Ezt köszönöm nekik: s bizony nem vallanak velem szégyent.
A mint a Simplex eltávozott, jött a város heroldja, törvény elé idézni Kalondai Bálintot és feleségét.
Sára asszony csak akkor tudta meg, hogy mivel vádolják a gyermekeit?
Szertelen nagy dühbe jött e miatt.
A mint otthon öltözve volt, még kis subáját sem vette magára, rohant gyermekei után. Szerette volna látni, ki veszi el azokat az ő kezei közül?
«Bolondok! Istentelenek! Rágalmazók! kiabált utcza hosszat. Ürügyet kerestek, hogy a fiamat elpusztítsátok, az egyetlen igaz hazafit, mikor mind eladtátok magatokat. Hogy a kénköves tüzeső emészsze el az egész várostokat!»
Befúrta magát a vádlottak után a tanácsterembe. Az alabárdosok útját akarták állni, azokat jobbra-balra taszította az ajtófélhez s utat tört magának a zöld asztalig. Alig tudta addig tartóztatni magát, a míg a syndicus felolvasta a vádlevelet, mely szerint Kalondai Bálint elszöktette Kaczenreiter Henrik feleségét s együtt élt vele törvénytelen házasságban.
Dehogy engedett volna Sára asszony valakit mást hamarább szóhoz jutni a válaszadásban.
– Hazugság, rágalom, szemtelen gyalázatos koholmány az egész! Hogy az én menyem, Milka, valaha a kis-szebeni bakónak a felesége lett volna. Állj elő, te veres ruhás pojácza: és mutasd elő azt a házasságlevelet, a mely szerint az én menyem, Milka, valaha tégedet, a kis-szebeni peczért választott volna törvényes ferjének! Tégedet; te veres szelindek! ez a jámbor teremtés, a ki olyan, mint egy angyal. Vagy add elő, ha tudod, nevezd meg itt azt a papot, a ki ezt az angyali lelket itt, teveled, pokol fajzatával, emberek nyúzójával, kutyaverő csamangóval az oltár előtt összeesketett volna.
Henrik megrettent: még a szakálla is remegett a vaczogó állán, a mint ez asszony eként megtámadta; mert hogy vele, a bakóval eskették volna össze Mikhált, azt bebizonyítani nem tudta volna. Ő, mint lelkész vette azt el. Csalással vette el. S az most ki fog derülni. Csak úgy kapkodott a felelet után.
De még jobban megrettent Mikhál. Ijedten szorítá meg Bálint kezét.
S arra Bálint felemelé nyugodt, méltóságteljes hangját s Henrik felé fordulva, mondá:
– Én megtiltom kendnek, hogy e kérdésre feleljen! Senkinek semmi köze ahhoz. Én elismerem és bevallom, hogy feleségem azon embernek a hitvese volt. Elvettem őt tőle; mert szerettem. Elvettem őt tőle; mert jobb neki meghalni velem együtt, mint élni amaz emberrel együtt. Miért tettem? arról csak Istennek felelek meg, s az ő bosszuálló cherubimjainak!
– E földön pedig nemes Kassa városa törvényszékének; monda a főrector, ki főbiró nemlétében a tanácsban elnökölt. Kegyelmed ismeri a törvényt: tudni fogja, hogy az ilyen bűntettnek büntetése: halál.
– Bevárom azt.
– A mi megítéltetett.
Szép Mikhál kezeit összetevé keblén s martyr-arczát az égre emelve, megdicsőülten tekinte fölfelé, míg Bálint erős karja kebléhez szorítva tartá.
De a bekövetkezett ünnepélyes csendben felhangzott Sára asszony szivszakasztó sikoltása.
– Én appellálom az itéletet!
– Hová mi tőlünk? kérdé a főrector kegyetlen, hideg szóval.
– A nagyfejedelemhez.
– Az fogságban ül lengyel rabságban.
– A királyhoz, a császárhoz!
– Az meghalt. – Szólt rá tompán ugyanazon vigasztalan hangon.
– Tehát appellálom az Istenhez! kiáltá az anya elkeseredett indulatában.
E kiáltás után mély csend következett, egy pókhálóba akadt légy vergődését meglehetett hallani. E mély csendben egy tompa föld alatti hang kondult meg, e választ dörmögve:
– «Az meg alszik.»
A bakó szájából szaladt ki ez a szó.
Mire a zöld asztal mellett ülő esperes felkelt s úgy üté arczul a megszólalót, hogy annak a száján kiömlött a vér.
Nem minden akeppen tewrteenic az vilaagon, a mint elewre kifvndaaltatott wala.
Teljes diadalát ülte már a Zwirina család a Kalondaiak fölött. Megfizettek nekik a templomi megszégyenítésért, a tornában megveretésért; sértett büszkeségükért bőségesen.
A tanács által kimondott itélet úgy hangzott, hogy mind a két vétkes feje vesztésével büntettessék; az asszony elébb. És azután a lefejezett tetemek nem a temető megszentelt földébe, hanem a temető árokba takaríttassanak el, a hol a város szamarai legeljék le sirjaikról az ott megtermő bógácsot.
Ez az utóbbi sulyosítása volt a büntetésnek.
De emlékezetes példát kellett szolgáltatni és elégtételt adni a megsértett közerkölcsnek, mely mélyen föl volt háborodva azon vakmerőség miatt, hogy egy ily gonosztevő még a város legmagasabb hivatalára is feltolakodott s egy becstelen személy, ki mint másnak a hites felesége, tiltott szerelemben élt egy férfival, az első helyet merte bitorolni a templomban, s a legelőkelőbb társaságokat is jelenlétével megfertőztette és oly hosszú ideig méltatlanul fogyasztá a ráhalmozott nagy tiszteletet. Ez oly bűn, a mit az egy halál maga ki nem engesztel; hanem azt még a siron túl is sujtolni szükséges.
Hanem annyi emberség még is volt a birákban, hogy Kaczenreiter Henriknek megtilták a feleségét saját kezével kivégezni. A csábítóval már elbánhat tetszése szerint.
És ismét hangzott a szegény bűnösök lélekharangja: a városház kapuja újra megnyílt, s a szomorú nászmenet közepén ott jött az elitélt pár: egymást támogatva. Mikhál hófehér ruhában, szép haja fehér szalaggal átkötve, Bálint pedig ünnepi öltözetében, rókatorkos mentéjében, hosszú haja a vállait verte.
A tanácsbeliek elfoglalták a menyezetkarzatot, közepén ült Zwirina Ágoston.
A gyászpadhoz érve, Bálint felsegité Mikhált a lépcsőkön, ki könnyed léptekkel haladt fel azokon.
A távolban egy asszony átkozódásait lehetett hallani, kit az alabárdosok erővel tartottak vissza, hogy zavart ne csináljon: Sára asszony volt.
Mikor fölértek a fekete posztóval bevont emelvényre, a Bálint megcsókolgatá a Mikháljának az orczáját és kezeit.
– Megbocsátasz-e nekem?
– Szörnyű halálodért…
– Az örökre egyesít te veled.
– Reméled, hogy ismét látjuk egymást?
– Várok rád az ég kapujában, míg megjösz.
– S ha én pokolra jutok bűneimért?
– Kikönyöröglek onnan az én Istenemtől.
– Akarsz-e imádkozni még?
– Békesség van már szivemben.
– Amen…
Azzal leülteté őt arra a kis székre. Hosszú nagy haját felköté tekercsbe azzal a fehér szalaggal.
Mindkettőjük számára ott állt egy-egy vaskoporsó.
Az öreg legény pallosára támaszkodva állt a kis szék mellett.
Mikhál ráismert és megszólítá.
– Mátyás mester, úgy-e jó asszonya voltam mindig?
– Bár ne lett volna az soha. Dörmögé a kemény férfi.
– No hát úgy bánjék majd velem, s jutalmazza meg az Isten.
Bálint azt kérdezé tőle:
– Bekössem-e szemeidet?
– Csókold le. S hunyva maradnak.
Nem is nyiltak fel, csak a túlvilágon.
Egy villanás, egy suhanás s a sértett emberi törvénynek elég lett téve: odafenn pedig az angyalok nevetve fogadták a testvérüket s kérdezék tőle kiváncsian, mi jobb odalenn a földön: az élet, vagy a halál?
Az emelvény tulsó oldaláról odaugrott Kaczenreiter Henrik, hogy a holttetemet fölemelje.
– Hozzá ne nyúlj! kiáltá rá oroszláni dörgő hangon Bálint; – mert olyat ütök rád, hogy előttem szállsz a másvilágra.
Azzal leveté rókatorkos mentéjét s lekiálta a körülálló sokasághoz.
– Hej fiúk! Ki jön ide nekem segíteni? Annak adom a rókatorkos mentémet.
– Itt vagyok én! kiálta egy ismerős hang: a Simplexé. A hű barát sietett fel a lépcsőkön.
– Segíts őt a koporsóba tennem; mondá neki Bálint. Aztán a mire kértelek, el ne feledkezzél róla.
S szépen elhelyezé Simplex segélyével a szép Mikhálját abba a szomorú ágyba, a miből nem költenek föl senkit.
Akkor megölelte a hű fiút s elbocsátá magától.
– Most aztán kettőnkön a sor, Kaczenreiter Henrik; szólt halálos ellenfeléhez fordulva.
Az esperes, ki a végső vigaszadással odáig kisérte, figyelmezteté, hogy térjen Istenhez élte végperczében és imádkozzék.
Bálint elutasítá őt magától.
– Hiszek egy Istenben; de nem abban a vérontó Istenben, a kiben ti hisztek.
– Ne halj meg egyházi áldás nélkül; figyelmezteté a lelkész.
– Hát kivánhatok már ennél nagyobb egyházi áldást, mikor a pap egyúttal a hóhér, a ki a fejemet leüti.
A körülálló közönségnek pedig nagyon tetszett ez a feleselés.
Bálintra is elragadt az, a mi e szomorú szinpadnak oly sajátszerű komédiája, s a mit akasztófa-humornak neveznek. Az előtte lejátszott szinészek szellemei repkedték körül, azok súgták talán a fülébe e keserű csípdeséseket.
– Hát jó barátom, enyelgett Bálint Henrikkel. Ma van-e nálad, vagy tegnap? Olyan keresztbe állnak a szemeid, mintha nem aludtál volna az éjjel. Félek, hogy nem oda vágsz, a hová nézesz.
Igaz, hogy Henrik egész éjjel ivott. Szivét erősítette volt.
– No hát, hogy parancsolod a hajamat felkötni? szólt Bálint, leülve eléje a kis székre, s ugyanazzal a fehér szalaggal, mely Mikhál hajfürteit átszorítá, (most már piros szalag volt az) saját dús hajzatát is felkötve a feje tetejére. – Elég jól van-e így?
– Még magasabban kell. Monda neki Kaczenreiter.
– Még is magasabbra? No így már csak jó lesz.
Ez a megvető mókázás egészen dühbe hozta a bakót. Ellenfelének lelki gyötrelmében nem gyönyörködhetett. Az lenézte őt még a halál küszöbén is. Külömben nem volt Bálintnak természete a hetykeség: most szeretett kötekedni. Ebben volt kifejezve legmélyebb megvetése minden ellensége iránt.
– No páter Vihodár, – ha te készen vagy: én már készen vagyok.
Henrik szivét elöntötte a düh s a düh rosz czélzó, a felemelt pallossal éppen odatalált, a hol Bálint fején legsűrűbbre volt csombókolva a haj, s ez ütés által maga is félrelódult, annyira, hogy elbotlott, oldalt bukott s úgy ütötte halántékát a Bálint számára készen álló koporsó szegletébe, hogy elszédült bele.
Az volt aztán a riadal a népsokaság között, mikor a palloscsapás után az elitélt ugrott fel a vérpadról s a bakó maradt a deszkán elterülve.
– Bocsásd szabadon! ordítá a nép egy része. Ha a bakó rosszul talált, az elitélt kegyelmet kap! – Más rész pedig azt kiáltá, hogy vegye fel a pallost a másik bakó s végezzen az vele.
Bálint e zaj közepett szétnézett a vérpad magaslatáról.
Hallotta a biztató kiáltásokat alulról. – Látta a karzaton ellenségei felháborodott csoportját, kik «veszítsék el» szókat kiáltozának felé. – Látott a néptömeg között egy kétségbeesett asszonyt erőszakkal a vérpad felé törni, s anyjára ismert benne. Egy pillantást vetett megölt kedvesére s arra, mint a villám, száguldott át agyán egy gondolat.
«Ide Bálint, ide!» Ez Simplex hangja volt.
Bálint leszökött a néptömeg közé a vérpadról.
«Utána! Fogjátok meg!» kiáltozák a tanácsurak a vérpadot körülálló drabantoknak.
A néptömeg sűrű volt: ember-ember hátán állt. De a merre Bállint kitört, ott egyszerre sikátor nyílt előtte, s az megint összezáródott az üldözői előtt. Ő rá senki sem tette a kezét a nép közül. Simplex és társai fedezték a futását.
Kimenekült a néptömegből. – Neki az utczának. Utána az üldözők. – A főrector a magasra emelt arany gombú bottal, maga a felocsúdott bakó a pallossal, a drabantok az alabárdokkal.
Bálint egy nyitott kaput talált az utcza végén: azon bemenekült.
Az a kapu bezáródott utána.
S mikor az üldöző csoport megérkezett s elkezdett dörömbözni a kapun, hogy nyissák ki: felnyilt az és kilépett rajta Hieronymus, a jezsuiták vicáriusa, kezében a függő pecsétes oltalom-levéllel.
– Vissza innen! Ez a ház «asylum.»
Az volt a jezsuiták kolostora.
E küszöbön megszünt a világi hatóság minden hatalma.
És íme csoda módra beteljesedett a vicárius szava, hogy azok a betűk, a miket a Bálint azon okmány aláirásakor sorba vetett, olyan erdőt támasztottak mögötte, melyben megmenekült.
De mikor Sára asszonynak hírül vitték, hogy a fia bemenekűlt a jezsuiták kolostorába, s most azoknak az oltalma alatt áll, akkor csak összeroskadt a szegény asszony s azt mondá, hogy «bár inkább nyugodnék a Mikhálja mellett!»