– Bitte, ist das schon Budapest?
A kérdezett az idegenforgalomért epedő városok fiainak elárasztó készségével felelt, hogy: úgy van, ez már Budapest és ha uraságod most először van itt, szépet fog látni. Balról az a kert a köztemető, mellette van a ruggyanta-gyár. Jobbról az a puszta terület a lóversenytér. De jövőre már beépítik, egy nagyszerű villaváros kerül a helyére. Kár, hogy még nincs meg, de már annyi, mintha megvolna, ő látta is a terveket, mert ő tudniillik építész.
– Mein Name is Fodor. Architect.
Erik Hoffmann mosolygós csodálkozással hallgatta, mert őt nem érdekelte mindez. Sem Budapest gyáripara, sem városi fejlődése. Ő azért jött Budapestre, hogy az Operában vendégszerepeljen és Leipzigban a pályaudvaron jókedvüen mondta a feleségének:
– Még örülök is, hogy arra a Budapestre mehetek. A torkomnak direkt jól fog jönni a mezei levegő.
Inkább örült volna, ha az építész úr a szállodai árakról informálta volna, mert útközben egy bécsi úr már megvigasztalta, hogy Budapesten ki fogják rabolni. Erik Hoffmann pedig sokat keresett, de takarékos ember volt. Elvégre a tenor-hang kényes portéka és ő már a „Sport im Bild“ hirdetési rovatában kinézett magának egy szép kis birtokot a Bodeni-tó partján.
A cvikkerét megigazgatta, az utazótáskáját a kezébe vette és egy kis idegenes aggodalommal szállott le a pályaudvar aszfaltjára.
Fischer úr, az impresszárió már várta és tiltakozása ellenére is kiragadta a táskát a kezéből. Aztán egy félénk arcú fiatalembert mutatott be neki:
– Van szerencsém bemutatni a maëstronak titkárját.
– A titkáromat? Miért nekem titkár?
Az impresszárió ravaszúl nevetgélt:
– A maëstro kétezer koronát kap esténkint. Egy ilyen művésznek kell egy titkár… Ezt már, hiába, elvárják tőle. Különben… úgyse kerül pénzbe. Nálam van az üzletben.
Ebben aztán megnyugodott Erik Hoffmann. Az impresszárió szakértően végignézett rajta, mint ahogy a házasságközvetítő szokta szemügyre venni a kliensét. Látszott rajta, hogy nincs nagyon megelégedve a szemléjével. Lohengrin-jelmezben hatásos lehetett talán Erik, de így, civilben kissé olajügynök jellege volt. A télikabátja olyan akárkire szabott volt, a cipője pedig – óh, borzalom! – simabőrű cúgos alkotmány. Könyörögve mondta:
– Kedves maëstro, legalább a cvikkert… azt ne hordja.
– De rövidlátó vagyok. Elég baj, hogy a színpadon pápaszem nélkül kell játszanom.
– Majd itt rendel magának monoklit, az mégis csak más. Addig pedig kapaszkodjék belém. Nem fog elbotlani, majd én vezetem.
Erik most már érezte, hogy idegenben van és hogy a kis szakállas izraelita hatalmába került. Szó nélkül engedelmeskedett hát és kedvetlenül zsebretette a szemüvegét.
De mikor az előcsarnokba értek, ijedten hőkölt vissza. Homályos szemével tarka-barka, elmosódott tömeget látott, amely barbár dühvel vetette rá magát.
– Ez ő! Jaj, de édes! Milyen szép ember!
– Egy autogrammot, mester, egy autogrammot!
– Egy fényképet, édes, aranyos mester!
Nők voltak, különféle életkorúak, a hosszú várástól kivörösödött orral. Albumokat, papirlapokat tartottak elébe, némelyek mohón feléje kapkodtak, sőt akadt egy, aki a kar-izmát is megtapogatta. Az impresszárió elégülten mosolygott és imponáló hangon kiáltotta:
– Hölgyeim, a mester most fáradt a hosszú utazástól. De délután, öt órakor, a Ritz-szállóban… A viszontlátásra.
Gyorsan betuszkolta a művészt egy kocsiba. A hölgy-raj egész az autóig utána rohant szörnyü zsibajával. Amikor megindult a kocsi, szegény művész ijedten kérdezte:
– Mi volt ez? Kik voltak ezek? Mit akartak tőlem?
Az impresszárió diadalmasan válaszolta:
– Ezek a maëstro imádói. Mind szerelmesek a maëstroba.
– És micsoda nők ezek?
– Közönségbeli nők!… A közönség!
– Dehát miért szerelmesek ezek belém? Honnan ismernek?
Az impresszárió önérzetesen simogatta a szakálát.
– Ez már az én dolgom volt. A lapokban elhelyeztem néhány napihírt, amelyek beszámoltak róla. hogy hány nőt szöktetett már meg a maëstro, hány grófnő utazik mindenüvé utána és hány női levelet olvas el naponta a titkárja. Ez elég volt.
Erik majdnem sírva fakadt. Dühösen mondta:
– Hogy merte ön ezt tenni? Mit fog ehhez szólani a feleségem? És a leányom, a Käthe? Én mindig tisztességes ember voltam! Engem a családom nagyrabecsül!
Az impresszárió alig tudta megvigasztalni. Hogy ez nagyon fontos üzleti érdek, mert ha itt sikere lesz, Budapesten évenként legalább is húsz vendégszereplés biztosítva van. És a föllépti díjat bátran meg lehet duplázni, ha egyszer a nők kedvencükké avatják. Különben is a felesége úgyse fog megtudni semmit se. Egyáltalán, itt nem is tudják, hogy van már felesége. Sőt jó lesz, ha ő se emlegeti.
– Mit? Hogy letagadjam a feleségemet? – kiáltotta elszörnyedve Erik, mert nagyon szerette a feleségét.
– Nem kell letagadni… Isten ments! Csak nem kell eldicsekedni vele. Az ilyesmi nem jó benyomást tesz. Rontja a sikert.
A szálloda kapujában ugyanolyan tolongáson kellett átvergődniök. Mintha csak ugyanazok a nők lettek volna. Ugyanazok az autogramm-rimánkodások és „jaj de édes!“-ek. De most már Erik kevésbbé találta ellenszenvesnek mindezt. Kezdte megszokni a füle.
Megfürdött, átöltözött és az impresszárió elvezette az étterembe. Amint belépett, mintha egy láthatatlan karmester intett volna, egyszerre megszakadt a kések-villák csörömpölése. Halk susogás kelt körülötte, megcirógatta, csiklandozta, mintha szénsavas fürdőbe lépett volna. Kék és barna (de többnyire barna) szemek makacsul rátapadtak, végigfürkészték, minden mozdulatát elkísérték, úgy hogy eleinte enni sem tudott. De aztán a jófajta bor bátrabbá tette, jobban állotta már a nők tekintetét, olyikkal még szembe is nézett és valami jó érzés kezdett végigbizseregni rajta.
Ezt el is röstelte egy kicsit és amikor visszament a szobájába, elhatározta, hogy vezeklésül mindent megír a feleségének. Belé is kezdett levelébe és fölháborodottan kezdte leírni a budapesti nők szemérmetlenségét, amellyel egész a szállóbeli szobáig elüldözik a szegény idegen embert. De még a felében se tartott, idegesen eltépte a levelet. Kénytelen volt bevallani magának, hogy fölháborodása nem egészen őszinte és hogy nem érzi éppen rosszul magát ebben az állapotában. A bor is fűtötte, az erős szivar is kábította, aztán elvarázsolta a szállodai szobának titokzatos romantikája, amelynek mindig varázslatos ereje van a papucshősökre, ha nehánynapos özvegységhez jutnak. A titkár belépett hozzá a másik szobából:
– Szegény nők hűségesen várnak odakünn. Hajlandó a mester meghallgatni őket?
Erik még a haja alatt is elvörösödött. Pajkosan hunyorított.
– Aztán legalább szépek-e?
A titkár vállat vont.
– Mindenkinek megvan a maga ízlése. A mester majd válogathat.
Legelőször egy tizenhat-tizenhét éves leány jött be. Hogy szép volt-e? De bizony szép, Leipzigban sohse láthatott ilyet Erik mester. Keze-lába apró volt, csipeje gömbölyü, válla keskeny és finom vonalú. Erik szeme pislogott a gyönyörűségtől, ahogy ránézett. Szegény leánynak nagy izgalmában hangtalanul járt a szája. Csak tartotta maga elé az albumot autogrammért. A művész belefirkantotta a nevét, aztán megfogta a leány két kezét.
– És most én kérek magácskától valamit… Egy csókot.
Magához rántotta a leányt, aki hirtelen rémülettel, utálattal sikoltani kezdett. Erik mester ijedten eleresztette a kezét, a leány pedig megvetéssel mondta az ajtóig hátrálva:
– Ön is csak olyan közönséges… Egy ideálomat vesztettem el!
Kitépte az albumból az autogrammot, apró darabokra szaggatta és oda dobta a szőnyegre. Aztán kiszaladt egy kis sírással a szemében. Erik arra sem ért rá, hogy szégyenkezzék, – már jött a másik.
Negyvenöt éves lehetett, szegényes cifrasággal öltözködve, rikítóan kifestve. Az ajtóban megállott, furcsa kalapja alól kuszán hullott ki kopottas haja, két karját széttárta és drámai mozdulattal odakúszott a művész elé.
– Mióta vártam erre a pillanatra! Te édes… édes… édes!…
Megragadta Erik kezét, nyálasan csókolgatta, két térdét átölelte és eközben ajkáról csak úgy zuhogott a szerelmes szavak áradata:
– Gyöngyöm… virágom… gyöngyvirágom… galambom…
Erik szabadulni szeretett volna ettől a ragacsos odaadástól, irtózva bukdácsolt ebben a vadul előkelő hínárban és végül is (mert erős ember volt) fölemelte a nőt és gyöngéden kitette az ajtón. Kimerült volt utána, mintha egy óriási hüllővel birkózott volna.
Aztán megint gondosan öltözött, tisztára mosdatott leányka lépett be. Erik már okult a tapasztalatain, barátságos mosollyal átvette az albumot, beleírta az autogrammját és finom mozdulattal visszaadta. A leány kecsesen pukkedlizett, halk rebegéssel megköszönte és már futott is örvendezve zsákmányával az ajtó felé, mint ahogy a fecske szokott sietni, ha egy kis lepkét sikerül elcsípnie. Az ajtóból mégegyszer visszanézett Erikre annyi szerelemmel, rajongással, hogy a művész megint elvörösödött. Hanem aztán eltűnt az ajtó mögött gyorsan.
Az a nő, aki ezután következett, harminc-harmincöt éves lehetett. Hatalmas nő volt, alig alacsonyabb Eriknél. Széles melle volt, mint egy birkózónak, vastag szemöldökét fenyegetően ráncolta össze. Energikusan odalépett Erik közelébe, végignézett rajta hosszan, aztán megvetően mondta:
– Ön az a híres? Nohát kijelentem, hogy engem nem fog elszédíteni!
Erik mester meglepetve kapta föl a fejét és valami értelmetlenséget próbált hebegni válaszul. De a nő keményen szemébe nézett és úgy folytatta:
– Én felőlem lehet szép, én felőlem lehet nagy művész, én nem vagyok olyan, mint azok a többi nők! Nem édesem! Bennem csalódik!
Erik zavartan nyugtatta meg, hogy eddig sem volt rossz véleménye őnagyságáról, de a nő könyörtelenül félbeszakította:
– Megalázom, meggyötröm, a lábam előtt fog fetrengeni, de engem nem fog megkapni! Tudja? Én hű vagyok az uramhoz! Ezt akartam megmondani! Hogy én tisztességes nő vagyok, nem mint azok a céda pesti nők, akik… fuj!
Az ajtóig ment, büszkén fölkapta a fejét és lesújtóan sziszegte:
– Meg foglak alázni… Erik!
Ő is kiment és Erik mester megmondta a titkárjának, hogy több nőt ne eresszen be máma. Aztán leült, hogy megírja feleségének a levelet, amit félbe hagyott az előbb.