Aki csak rájuk nézett a terraszos vendéglőben, mosolygott és vidáman csillogó könnyréteg lepte el a szemét. Arcban, mozdulatban, nézésben apa és fia megdöbbentően hasonlított egymáshoz és annyi szeretettel ültek ott, mintha egyik a másiknak tükörképe lett volna. Pedig a fiú még csak tízéves, síma arcú gyermek volt, az apa szakállába pedig már sűrűn keveredtek az ősz szálak.
Minden falattal versenyt kínálták egymást és egyik a másiknak a falatjával élvezett. Ha beszélgettek, egyiknek a szava mintha egyenest a másiknak a lelkébe röpült volna és ha hallgattak, egymásra néztek és ok nélkül összenevettek. Nem tudtak betelni annak az örömével, hogy ilyen szépen együtt lehettek. Az apa töltött egy ujjnyit a borosüvegből a fiú poharába:
– Igyál te is. Koccintsunk, pajtás!
– Nem, nem! Nekem nem szabad! Én még kis gyerek vagyok!
– Eh mit! Ma ünnep van!
– Hát jó, nem bánom, máma mulassunk egyet!
Belé torkoskodott a pohárba, aztán duhajan félrehajtotta a fejét.
– Ihajla, csuhajla! Most én be vagyok rúgva!
Ezen aztán nevethettek megint. De a kis fiú hirtelen elkomolyodott.
– Hű, ha most anyuka így látna, lenne most nemulass!
Az apa két kezébe fogta a fiú kis barna kezét:
– Csakhogy nem lát ám! Azt akartam, hogy most néhány napig egészen egyedül legyünk. Együtt, – mi ketten. Hiszen alig is vagyunk együtt, – édes fiam!
A fiú kedveskedve duzzogott:
– Igaz is! Mindig siet, mindig másutt van dolga!
Az apa végig simította a homlokát.
– Az élet nem olyan könnyű dolog… te ezt most még nem tudhatod… Node most nincs semmi baj, úgye? Most miénk a világ! És milyen szép a világ! Nézd a tengert! Mint egy nagy, suhogó, selyem uszály!
– Jó, hogy nincs itt anyuka. Ő most mindjárt új ruhát csináltatna belőle!
Félszemmel az apjára pislantott, hogy van-e sikere a viccének. De nem volt megelégedve a sikerrel. Apja elmerengve, komolyan nézte a fehérvitorlás bárkákat.
– Fiam! Van egy indítványom: ebéd után menjünk csónakázni.
– Ejha! És hátha belepottyanunk?
– Nem bízol bennem?
– De igen! De igen! Hiszen csak vicceltem!
Elindultak a tengerpart felé. A villák erkélyein virítós ruhájú nők lustálkodtak, mint a tikkadt délszaki virágok. Amint véletlenül az egyik erkélyre pillantott, az apa zavarodottan nyúlt a kalapjához és az erkélyről feketehajú, telt idomú szép asszony viszonozta mosolygós fejbólintással a köszöntését. Az apa szinte kíméletlenül rántott egyet a fia kezén és így nógatta gyorsabb menésre, mintha valami nagy veszedelem elől menekültek volna. Szót sem szólt, amíg a csónakokhoz lelépkedtek, csak néha csapott egyet-egyet idegesen botjával a kőlépcsőkre. A finom ösztönű gyermek aggodalmasan megkérdezte tőle:
– Valami baj van, apuka?
– Semmi, semmi… Csak üljünk be…
De hiába tiltakozott, a fiú tudta, hogy most már a csónak himbálózhatik, delfinek ficánkolhatnak, – mára vége a pompás mulatságnak. Belenyugodott sorsába, diszkrétül meghúzódott a csónak párnás ülésén és a part fehér villáit nézegette. Az apa pedig kedvetlenül gondolt rá, hogy talán a legokosabban tenné, ha még ma este tovább utaznék innen az első vonattal.
Nyugalmas, bölcseséggel és lemondással megépített multjának egyetlen fájdalmas emléke volt csak és az is éppen itt talált rá. Amikor Margit egy napon széttépte azt a jövőt, amelyet meghitt közösségben együtt szövögettek, azt hitte, hogy sohsem fogja kiheverni ezt a csapást. Nemcsak csalódottnak, de megalázottnak is érezte magát, mert azt látta, hogy az imádott leány milyen könnyű szívvel cseréli föl az ő nagyratörő reménységeit egy pénzes zsák pozitivumával. Sokáig azt hitte, hogy most már végkép kifosztva áll a jövője előtt, amelyhez sem kedvet, sem bizalmat nem érzett többé. De aztán lassankint kigyógyult ebből a betegségéből. Úgy történt, mint ahogy rendesen történni szokott. A fellengős ábrándok helyett megjöttek az érett férfikorral a szerény megalkuvás sikerei. Katedrát kapott az egyetemen és a katedrával együtt annyi munkát, hogy éppen elég volt egy emberéletre. Megnősült, házassága boldog volt, vagy legalább is nyugodalmas, fia született, aki szabad gondolatainak, elérzékenyüléseinek egyetlen tárgya lett. Tisztába jött az életével, mint egy könnyű matematikai föladattal, amelynek eredményét, megoldását csalhatatlanul látja maga előtt. Most pedig… egyszerre melegíteni kezdték a szívét azok a keserű könnyek, amelyeket valaha Margitért hullatott és újra az élet kinullázott prédájának érezte magát. Mint a túrista, akit meredély riaszt vissza az egyik úttól és más, kényelmesebb úton ballag tovább. Most úgy látta, hogy hiábavaló volt eddig megtett útja. Az a másik út, amelyet félbeszegett, sohasem fogja elhagyni vádoló kísértésével…
– Apuka, ha akarja, már ki is szállhatunk. Már elég volt.
Szégyenkezve riadt föl. Ez a kis lelki kirándulás csúnya árulás volt a fia ellen. Reszkető kézzel megsimogatta a gyermek haját.
– Hát jól van, fiacskám, menjünk ki a partra. Ott sokkal jobban eljátszadozhatsz… Voltaképpen ez a csónakázás nem is mulatság. Az ember rab egy pici dióhéjban. Még csak meg se mozdulhat az ember. Sokkal jobb lesz odakünn.
A parton tiszta ruhájú gyermekek játszadoztak, míg bonne-jaik a padokon szunyókáltak. A fiú gyámoltalanul álldogált mellettük és sóváran nézte a játékukat. Az apa tréfásan ráförmedt:
– Barátkozzál velük! Hát te már mindég ilyen gyáva maradsz?
Könnyes, ellágyult szeretet fogta el; eszébe jutott, hogy ő is mindég ilyen bátortalan, tartózkodó volt. Az ilyen emberek csak szenvedni tudnak ebben a kíméletlen világban.
A fiú észrevétlenül elelegyedett a játszó gyermekek közé. Egy hétéves leánykával különösen összebarátkozott. Félreálltak, dobálták egymásnak a nagy színes lapdát és sűrűn fölhangzott a fiú tiszta kacagása. Ritkán szokott a fiú kacagni, azért volt olyan édes a hangja, mintha valami nagyon féltett, drága hangszer szólalna meg.
Mikor elindultak a hotel felé, a kis leány hozzájuk csatlakozott egy darabig. Helyes kis bábú volt, kurta fehér ruhácskájában, kigöndörített fekete hajával, amely hosszú tincsben lógott le két oldalt a füle mellett. Az apa megveregette kis kezét és megkérdezte tőle:
– Hogy hívják magát, kisasszonykám?
A gyermek ügyesen pukkedlizett, mint egy gépre járó rokokó figurácska.
– Baltay Margit vagyok. Itt lakunk az „Eszplanád“-ban.
Az apa hirtelen kiejtette a kezéből a kis leány kezét. Az „Ő“ leánya! Valóban, tökéletesen hasonlít is hozzá. Csuda, hogy rögtön föl nem ismerte. Elbúcsúztak és a fiú lelkendezve kiáltotta a leány után:
– Tehát holnap reggel megint itt leszel! Jó?
– Igen! És kihozom a kroket-játékomat is!… Pá! Pá!
Csöndben baktattak, aztán megszólalt a fiú:
– Igazán, apuka, úgy örülök, hogy összebarátkoztunk!… Nagyon jól el lehet véle játszani!
Idétlen, szégyellős nevetgéléssel tette hozzá:
– De igazán! Nekem ő nagyon tetszik!
– Ejha! No lám! Hát tetszik neked?
– De nagyon… nagyon!
– Hát akkor nem utazunk el. Itt maradunk és holnap megint játszhatsz véle. Meg vagy elégedve?
– Boldog vagyok! Jaj, milyen jó ember az én apukám!
A fiú már korán reggel kimászott az ágyból.
– Menjünk már, apukám!
– Ahá! Sietsz a randevúra!
– Nem, de… már egészen nappal van… Tessék nézni a napot, már milyen fönt van!…
– Jól van no, te kis türelmetlen! Hát csak felöltözöm.
Reggelizni is alig birt a fiú. Szinte vonszolta az apját a tengerpart felé. De ott aztán csalódottan sóhajtott föl:
– Nincs itt!… Pedig megmondta, hogy itt lesz!
– Bizonyára túl korán van még! Mondtam neked!
Leültek egy padra, – várni. A fiú nyugtalanul tekintgetett jobbra-balra és az apa édes kínnal átérezte mindazt az aggodalmat, ami a fiú kis szívében sajgott mostan. Mintha ő várna a randevúra; mint egyszer… valamikor. A fiú panaszosan nyögte:
– Nem jön! Nem is fog eljönni!
– Ejh! Mondtam már, hogy korán van még! Majd eljön később!
Egyszer csak keservesen sírva fakadt a fiú.
– Odanézzen, apuka! Hát nem mondtam, hogy nem fog jönni?
A pálmák között néhány fehérruhás fiúcskával ott játszott a kis leány. Fekete haja libegett utána, amint ugrándozott.
– Eredj hozzá, fiacskám. Szólj neki.
A fiú dacosan toppantott.
– Nem megyek! Nem szólok hozzá! Ha nem jön, hát maradjon!… Menjünk el innen, apukám! Menjünk el!
Komoran elindultak a hotel felé és e pillanatban az egész világegyetemben nem volt még két lény, aki ilyen jól megértette volna egymást.