Hiába gyújtották föl a családi tűzhely sarkában a hazafias lelkesedés mécsesét, hiába beszélgettek megilletődött hangon a kis családi asztal körül, hogy ami történt, e nagy időknek szent kötelessége volt; kitérni előle hitványság, de teljesíteni köznapi, magától értetődő dolog. De amikor első este betoppantam a kaszárnyából a közlegényi „komisz“-ban, egyszerre veszélybe került ez az ünnepi hangulat.
Hiszen a bluz még csak megjárta volna. Egyik tapasztalt bajtársam megnyugtatott, hogy száz fokra hevített vízben a rozsdaszínű zsírfoltok kifőnek, vagy legrosszabb esetben a kisebbséget alkotó kék alapszín összeolvad vele. De a nadrággal már igazán baj volt. A nadrág a bélésen levő kincstári bélyegző szerint a múlt század nyolcvanas éveiben készült hajtó honvéd számára. Tehát a szabó úgy szabta, hogy a szára a csizmába tűressék. A bakancsig terjedő deficitet egy színes zsebkendővel takartam el. A feleségem, amikor meglátott, elképedve csapta össze a kezét:
– Jézus Mária! Hogy néz maga ki?
Komoly hangon megmagyaráztam neki:
– Édes lelkem, a parádés „extra“ csak annak való, aki a kávéház számára akar katonáskodni. Kényes extra ruhában nem lehet igazi buzgalommal a lövészárokba beléfeküdni, a harmatos gyöpre rátérdelni és a fröccsenő sárba keményen belétiporni. A jó katona a harctéren nem félti az életét és ehhez úgy kell treniroznia magát, hogy a gyakorlótéren ne féltse a ruháját.
Valószínűnek tartom, hogy a feleségem belényugodott ebbe a magyarázatba. De csakhamar ujabb lelki rázkódtatás érte. Vacsora után lementünk egy kicsit sétálni és a kapuban találtuk a szobalányunkat, a Zsuzsit. Kimenőt kért ma estére, de nem kapta meg; úgy segített hát magán, ahogy tudott. Ott állott mellette a földije, aki káplár a vártüzéreknél. Feleségem szigorúan nézett rá, én azonban a szabályzat utasítása szerint jobbkezemet kinyujtott ujjakkal a sapkám ellenzőjéhez illesztettem és fejemet katonásan feléje vetettem.
– Mit csinál? – kérdezte a feleségem.
– Tisztelgek a fölebbvalómnak! – feleltem én nyugodt hangon.
Ettől kezdve nagyon hűvös lett a hangulat. Én magyarázgatni próbáltam:
– Hja, ez így van, édes lelkem! Lehet, hogy én jobb író vagyok, mint ő, de viszont ő jobb katona, mint én. A karja edzettebb és nem remeg, amikor a puskát alátámasztja. Most pedig fontosabb a legdurvább muszkát találni el a rajvonalban, mint a legfinomabb nüanszot a kifejezésekben. Elég ideig urizáltunk ezzel a kis talentumunkkal. Majd eljön megint a mi időnk – talán.
Valószínűleg ez a magyarázat megint megnyugtatta a feleségemet, de azért a sétától szemmelláthatólag elment a kedve és azt indítványozta, hogy menjünk haza. Azóta hiába hívtam kávéházba, emberek közé, inkább otthon maradt. Látszott, hogy röstelli a rangomat. Egyszer ki is fakadt keserűen:
– Mégis csak borzasztó, hogy az egész hadseregben nincs egy ember sem, aki magának szalutálna!
Elhatároztam, hogy ezen az állapoton segíteni fogok. Elvégre, ha a nő hiú a férfijára, azt olyan respektálandó erénynek kell elfogadni, mintha a férfi rátartó, hogy ne tartsák anyámasszony katonájának. Egy vasárnapi ebéd után azt mondtam neki:
– Kérd kölcsönbe a Zsuzsi kimenőruháját és húzd magadra. Tán illeni is fog rád.
– Nagyon egyszerű. Ha én nem tudok neked való tiszti rangot kapni, hát szállj le te a szerény közlegényi nivóra. Meglásd, így is jól fogunk mulatni. Ha nem is a Gerbaud-nál, hát a vurstliban.
Fölragyogott a szeme; tetszett neki a dolog. Hamarosan elkészült az átöltözködéssel, magam is alig ismertem rá. A dereka rossz miderrel lehetetlen karcsúra befűzve, a haja kivuklizva, mint a drót, az arcára két piros folt föstve, – szavamra, olyan helyre szobalány lett belőle, hogy akár egy szakaszvezető is elvállalhatta volna. Az egyik kezében a zsebkendőjét szorongatta, a másikkal a kezemet himbálta, így mentünk végig az utcákon a liget felé.
Eleinte elfogódott volt; azt hitte, minden szem bennünket bámul, mindenki fölismer bennünket. De a tömérdek utcán rengeteg nép hömpölygött; mindenki a maga örömével foglalkozott, velünk bizony senki sem törődött. Néha egy-egy árván maradt bakának a tekintete megakadt a feleségemen, de az is csakhamar kifogástalan bajtársi szolidaritással hagyott békén bennünket. Jöttek a legkülönfélébb fegyvernemek, gyalogosok, huszárok, tüzérek, trének; aztán jöttek nemzetiszínű pántlikás „subá“-k, akiket még csak nemrég soroztak be és még nem vehették föl az uniformist; jöttek a „poros fülü“-ek, akik még csak ezután fognak a sorozó-bizottság elé állani. A feleségem elégülten mustrálgatta őket. Igazán mondhatom, nem voltam a legutolsó köztük. Künn a bódék világában tökéletesen belékerültünk az áradatba.
– Zsuzsi, csinálunk egy túrát? – kérdeztem egy ringlispil előtt.
A feleségem húzódozott, de én hátbavágtam katonás gyöngédséggel. Erre aztán beültünk egy libegő alkotmányba, amely Zeppelin-léghajót ábrázolt élethíven. Amint nekilendült a kerék, persze visított, ahogy tőle tellett. De ez ki nem rítt ottan; valamennyi hölgy, mind visított, – már csak az illendőség kedvéért is. A ringlispilen visítani épp úgy a nőiesség jele, mint ha az előkelő hölgyek szivaroznak.
Egy szőkehajú szobalány, aki a bakájával a mi léghajónkban ült, jóindulattal biztatta a feleségemet:
– Sohse féljen, nagysád, semmi baja se lehet tőle.
Mikor kiszálltunk, a szőkehajú is hozzánk csatlakozott.
– Nagysád is a „Zöldvadász“-ba megy? Ott van most a legjobb banda.
Bemutatkozás se kellett, szépen egy sorban haladtunk. A feleségem eleinte elfogódott volt, de lassanként neki is megoldódott a nyelve. A szőkehajú a nagyságákat szidta és a feleségem segített neki. Észrevétlenül belémelegedett a diskurzusba, látszott rajta, hogy átérzi minden szavát és amikor észrevette, hogy figyelem, mentegetőzve súgta a fülembe:
– Nagyon intelligens… Manapság ritkaság ilyen intelligens szobalányt találni!
A nagy deszkaalkotmányban már állt a bál javában. Előbb leültünk egy korsó sörre, aztán magunk is beálltunk a táncolók közé. A szőkehajú is, kiki a maga párjával. Megforgattam a feleségemet amúgy istenigazában és ő boldog szemrehányással mondta:
– Tudja-e, hogy maga most táncol velem először?
Jókedvűen feleltem neki:
– Most legalább láthatod, hogy mire jó a világháború!
Réztrombiták recsegése, szivarfüst, sörgőz, lábak dobogása sűrű atmoszférává keveredett össze; a feleségem lihegve mondta:
– Jaj de jó volt… De most már hagyjuk abba. Elég volt mára!
– Hát nem bánom, menjünk, de előbb fizesd ki a söreinket. Nem mondhatod, megdolgoztam érte!
Amint dukál, alányult a szoknyája zsebébe, kivette a keszkenőjét; annak a csücskébe volt a pénz belecsavargatva. Még sóhajtott is, amikor fizetett:
– Ezek a férfiak! Mennyi pénzbe kerülnek!
A gázlámpák fénye alatt, összefogózkodott kezünket himbálva értünk haza. Szobalányunk, a Zsuzsi az előszobában szomorkodott és a feleségem ragyogó arccal mondta neki:
– Zsuzsi… aztán, ha akar, kimehet ám!