Tisztelt hölgyeim és uraim! Milyen jól esik hosszú, hosszú idő múlva újra azt mondani: „Tisztelt hölgyeim és uraim!“ Bizony künn a harctéren csak „Tisztelt uraim“ járja. No mert conférence-okat ott is tartottam, kabarékat ott is rendeztünk. (Magyarok között a világháború is bajosan múlhatnék el kabaré nélkül.)
Ha tartalékba került az ezredünk, módunk volt rá, hogy kabarét rendezzünk a magunk elszórakoztatására. Mindig faluba szállásoltak el bennünket és ha a rusnyák kunyhók aprók is, segítettünk magunkon ahogy lehetett: egy kis időre kivettük a közfalakat, így aztán mégis csak teremhez jutottunk. (A gazda majd örülni fog, ha hazatér; az öregapjának se volt ekkora ebédlője!)
Persze nem én rendeztem, mert én akkor még csak zászlósi rangban voltam, hogy is érthettem volna hát az ilyesmihez! Egy százados volt a kabaré rendezője; százados bizonyosan jobban ért hozzá, mint a zászlós. Meg is rendezte katonásan. Ha volt egy ügyes géppuskás hadnagya, aki jól tudott bánni a géppuskával, maga elé rendelte:
– Te majd föllépsz és hegedülni fogsz! Érted?
– Százados úr jelentem alázatosan, nem szoktam hegedülni!
– Parancs, parancs! Hegedülni fogsz, punktum!
Hát a kis hadnagy aztán hegedül! Mert olyan a magyar katona! Mindent megcsinál az! De viszont könnyű volt neki hegedülnie, mert a százados úr a hallgatóságnak is kiadta a parancsot:
– Ti meg hallgatni fogjátok!
Hát azok hallgatták szegények. És kibirták. Mert olyan a magyar katona: mindent kibir az! Nekem is kiadta a parancsát a százados ur:
– Te majd időközönkint ki fogsz jönni és mindig mondsz egy viccet, amin a közönség nevetni fog.
Hát hiszen jól van, én elmondtam a viccet és a közönség dolga, hogy nevessen rajta. Mégis csak a közönségnek jutott a nehezebbik föladat!
… Szóval künn a harctéren csak „Tisztelt uraim“ járja. Biz ott a nő nyugodtabb órákban is csak sóvárgásoknak, fölhevüléseknek, elérzékenyült visszaemlékezéseknek ábrándképe, amit a fedezék lakója szokott a szürke földfalra vetíteni tűnő tapétának.
De ha nincs is nő, annál többet beszélgetünk róla és így esik sok szó arról a nemes mozgalomról is, amely Pesten indult meg és amelynek az a célja, hogy a női divat veszedelmes kidudorodásait megfékezze. Erről is kétféle vélemény van odakünn. A fiatalemberek, a kis hadapródok nagyon megnyugtatónak találják a gondolatot, hogy legalább boldogabb vidékek aszfaltján vannak még divatos színekben pompázó sikkes nőcskék, akiknek divatos szoknya-ráncaiban frivol ígéretek susognak és akik úgy tipegnek huncfut csizma-cipellőjükben, hogy a leglassúbb járású vágy is utolérje őket.
De hiszen szerencsére ezek a kidudorodások csak kivételek. A nők maguktól is észre fogják venni, hogy künn a harctéren tűzben, vérben, szenvedésben az ő boldogabb jövendőjük is kovácsolódik. Látni fogják, hogy a hirhedt pesti tűzhely, amely már-már egészen kivetődött a kávéházakba és még annál is kijjebb az utcára, – ez a tűzhely háború után ismét a szentek szentélye lesz, melyben a nő kerül a trónusra. Mert aki férfi a harctérről visszakerül, aki azt végigcsinálta, az mind szelidebb, szerényebb lesz, a már-már lenézett polgári örömökhöz ragaszkodóbb. Haza fogja húzni ábrándképe: a tűzhely fehér galambja; fájdalmas lenne hát, ha fehér galamb helyett exótikus tarkabarka madárkát találna, – egy olyan jómadárkát.
Elég, ha a nők csak egy pillantást vetnek oda, ahol férjuram él, harcol, szenved. Fizikailag oda nem mehetnek, épp ezért invitálom meg őket egy kis lelki utazásra. Gondos és járatos kalauz leszek.
Sátoraljaujhelyen, Stryjen át Staniszlóba visz vonatunk. Ott átszállunk egy hadivonatba, Bucsacsig megyünk. Innen már csak szekeren mehetünk tovább, míg végre elérkezünk oda, ahonnan már nincs tovább. Ez már a harctér.
Különös látnivaló bizony nem igen van rajta. Fátlan, lapos dombok, a leégett falvak a völgyekben látatlanul lapulnak meg. A dombok taraján keskeny földtúrás; ez a nevezetes rajvonal.
Itt gyorsan beugrunk a futóárokba, amely cikcakosan vezet a rajvonalhoz. (Azért cikcakosan, hogy a golyók egyenes útja végig ne söpörhessen rajta.) Kétezer lépés mulva egy másik árkot találunk keresztbe; ez a százméteres állás, amely a tartaléknak készült. Aztán még egy árok, ez a húszméteres állás. Aztán összekötőárkok kúsza szövevényén átvergődve beérünk még egy árokba: ez a lövészárok. Itt-ott egy-egy unott arcú figyelő őrszem áll a mellvéd mögött és néha el-elsüti a puskáját, mert szembe véle egy orosz figyelő őrszem áll ugyanígy, aki szintén unja magát, egymást unják… szóval folyik a világháború.
A tartalékos hadnagy úr, a szakaszparancsnok úr ott alszik a fedezékében. Alacsony odu a lövészárok falába vájva, sátorlapból az ajtaja, de a tartalékos hadnagy úr roppantul büszke rá. „Európai kényelemmel rendeztem be“ – szokta volt mondani, mert egy deszkapolc is van a falába illesztve néhány könyve számára.
Délelőtt tíz óra, a tartalékos hadnagy úr jóízűen alszik, mert éjszakai szolgálata volt. Az orosz gránátok ugyan sűrűn járnak, de ez nem zavarja, mert Pesten is udvari hálószobája volt és megszokta a klopfolást. Ruhástól van belébugyolálva a pokrócaiba, csak az arca látszik ki és az arca boldogan mosolyog, mert az édes álom messze elcsente a tartalékos hadnagy urat a rajvonaltól. Messze hátra, haza Budapestre. Otthon van a dolgozószobájában és a szép emlékképeken éldeleg. Itt a karosszéke… itt az íróasztal a félbehagyott aktákkal… itt a felesége…
A küldönc felébreszti, hogy a századparancsnok úr hívatja. A századparancsnok úr tudtára adja, hogy kétheti szabadságot engedélyezett neki a hadtest. Jaj! Nagyot kering egyszerre a világ a tartalékos hadnagy körül.
– János! János! Megyünk haza! Pakkolj gyorsan! Megyünk haza!
János eszeveszetten dobál be néhány rongyot a hátizsákba, nyakába csavarja a pokrócokat, aztán… Szervusztok fiúk! Megyek haza!
A tartalékos hadnagy úr beugrik a futóárokba, hej de sokkal lázasabb a lelke, semhogy követni tudná a futóárok cikcakos görbületeit. Kiugrik a mezőre.
– Ne félj, János, ha lőnek is, bennünket le nem lőnek, hisz szabadságra megyünk!
Golyó nem is lehet olyan kegyetlen, hogy szabadságos katonát leterítene.
– Ugyé János, mindíg mondtam neked, hogy egyszer mégis csak hazamegyünk, János!
Kiérnek a köves országútra. Köves ám a mappán, de fenékig sár Galiciában. Maraszthatja a konok sár, húzza ám, mint a sikló alsó vaggonját a drótkötél, húzza előre az ábrándkép… itt a karosszék… itt az asszony…
– No János, erre a trénszekérre fölkapaszkodunk.
A nyomorult szekérre rákerül a hátizsák, a pokrócok, a tartalékos hadnagy úr, meg a János. Háromszáz szekér baktat előtte, a sár is fogja a kerekeket, de…
Nem baj, János! Mégis csak hazamegyünk, János!
Aztán délre odaérnek Bucsacsra. Itt már indóház is van. Az igaz, hogy leégetve. A banhófkommandáns azt mondja, hogy éjjel egykor indul a vonat.
– Semmi az, János! Ezt majd csak kivárjuk! Nem igaz, János?… Hanem egy konzervát hozhattál volna mégis! De nem baj, majd eszünk odahaza. Amit az asszony főzött! Majd meglátod, János, az mégis csak más!
Begöngyölközik a pokrócokba, künn fekszik a hóesésben, de nem fázik, nem éhezik… itt a karosszék… itt az asszony…
Éjjel egykor aztán előáll a huszadik század csodás technikai alkotása, a gőzös. Csodás szerkezet! Elől füstöl és hátul is megy néha, ha le nem marad. Marhaszállító-kocsik vannak hozzáragasztva. Az egyikbe fölkerül a hátizsák, a pokrócok, a tartalékos hadnagy és a János.
– Ugyé János, ez mégis csak nagy dolog! Egész jó szoba és alul mégis megyen!
Bucsacstól Sztaniszlóig hatvan kilométer, de ez a csodavonat mégis megteszi tizenkét óra alatt. Ámbár a tartalékos hadnagy úr észre se veszi. Ő folyton egyet lát: itt a karosszék… itt az asszony.
Sztaniszlóban egy kis formalitás a banhófkommandánssal. Alig egy félnapi várás, aztán már Stryjbe mehet. Stryjből Sátoraljaújhelyre ér reggelre. Óh, ez már más világ! Itt már igazi gyorsvonat van, Pullmann-kocsikkal, étkezővel.
– Ne félj te attól, János, hogy nekünk nem jut hely rajta! Dejszen elülünk mi az ütközőjén is hazáig. Ugyé János! Mi az nekünk, János!
A folyosón mégis akad egy kis állóhely, a tartalékos hadnagy úr arcát odaszorítja az ablaküveghez és néz… néz egyre. Nézi az áldott szőlőhegyeket, a nevetős kolnákkal és a szívébe nyilallik:
– Be kár lett volna, ha ezt az orosz leégette volna!
Neki fáj ez a gondolat, mert ő ott volt azon a télen a Kárpátokban… Aztán nézi a magyar síkságot és a fehérre meszelt magyar házakat.
– Ugyé János, mégis csak szebb ország ez, mint az a büdös Galicia!
Szédül a tartalékos hadnagy úr, úgy siet véle a vonat… már látszik is Budapest… ott a keleti pályaudvar… itt a gumigyár… a gumigyárnál megáll a vonat. A gumigyárnál mindig megáll a vonat!
De hiszen semmi az az egy-két óra, beérkeznek mégis, egy kis formalitás a banhófkommandánsnál, aztán:
– Kocsiba János! Gyorsan, gyorsan!
Kocsi nincs. Hát az se baj.
– Két kilométer, ezt csak megtesszük gyalog is! Mi az nékünk, ugye János!
És megindul a két idetévedt vadember. Elől a tartalékos hadnagy úr, mögötte a hátizsákkal, pokrócokkal megrakodva a János. Sürög a mindennapos élet az utcákon, de nem látja azt a tartalékos hadnagy úr. Óh őt láthatatlan érző szál húzza haza… itt a karosszék… itt az asszony. Most a házhoz érnek.
– No János, roham a negyedik emeletre! Hisz a Kárpátokat is megjártuk mi! Igaz-e János!
Csöngetnek az előszobaajtón.
– Ugyé János, megmondtam neked, hogy egyszer mégis csak hazaérünk, János! Itthon vagyunk, János!
Nyitja már a cseléd az ajtót.
– Jaj a nagyságos úr! Jaj de meghízott! Jaj, de lefogyott! Jaj de örülök! Jaj de fog örülni a nagysága is!
– Hm! Fog? Hát nincs itthon?
– Nincsen. Most délután van. Ilyenkor a Gerbeaudba szokott lenni.
– Hej – mondja a tartalékos hadnagy úr, – hej! Hej de ronda önző ember lett belőled a harctéren! Még első pillanatban majdnem megvádoltad azt a szegény asszonykát, amért egy kicsit elment hazulról! Táncsak nem kivánnád, hogy örökké a négy fal között éljen szegényke? Táncsak elmehet olykor egy kis levegőre? Egy kis Gerbeaud-levegőre?… Hiszen azért ő is szenved! Bevülről szenved!
Sebaj no! Befelé indul a tartalékos hadnagy úr. Durva bakancsában, egyenetlen talajhoz szokott lábával ugyan vigyáz a sima parketon. Aztán ott a kedves szobája! Itt a karosszék… itt az… azazhogy az asszony nincs itt. Az bizony ott van a cukrászdában. Hiszen tudja a hadnagy úr, hogy semmi jogtalanság se történt, de mégis úgy érzi, mintha valami nagyon jogos illetékétől ütötték volna el. Elesett egy örömtől, ami ugyan dukált neki.
– Meglepem az asszonyt! Elmegyek utána! Hogy meg fog örülni!
Elindul, kicsit bizonytalanul megy az utcán, a házak tövéhez lapul és furt azt számítgatja, azt nézegeti, hogy ha a golyók a házak fölött balról jönnek, akkor a tulsó oldalon vágódnak be. Egy nagy futóárok neki az Andrássy-út.
Odaér a gyönyörű Gizella-térre… Hogy fog örülni az asszony!… Kezét ráteszi az ajtó kilincsére… aztán az ajtó tükörablakában meglátja egy másik világ nem idevaló teremtményét… Ruhája rongyain még ott van a Kárpátok tavalyi agyaga… a köpenyege alul cifrára körülperzselve, mert bizony sokszor szenderedett el a tartalékos hadnagy úr a tábortűz mellett lábát melengetvén, fejét fagyasztván… arca borostás, haja elvadult…
– Ej be csúnya, csúnya ember lett belőled! Aztán még így akartál bemenni abba a finom terembe! Nohiszen szépen kompromittálhattad volna a szegény asszonykát!
És mivel az eldurvult külső mögött alapjában véve gyöngéd lélek a tartalékos hadnagy úr, elhatározza, hogy künn fogja megvárni.
Autók… fogatok… finom jövőmenők… és ez az elegáns tenger eltolja őt, mint a szemetet. Harcos szürkeségével behuzódik a kapualjba, beleolvad annak a szürkeségébe, csak a két szeme világít kifele, az ajtó felé…
– Hogy fog örülni az asszony! Óh!
Este van. Kigyulnak a lámpák. Nyílik, nyílik már az ajtó! Jön az asszony! Óh még sokkal szebb, mint amilyennek ezerszer megálmodta. Érzi, hogy most szét kell tárnia a karjait, oda kell rohannia, örömmel sírva… de… de… két fiatalember van mellette… olyan elegánsak… olyan derüsek… és neki az öröme is olyan könnyes… olyan maszatos…
– Nem! Majd otthon… Addig csak nyomon fogom kisérni hazáig…
És elindulnak elől ők hárman és a tegnapi operett-előadásról csevegnek. És mögöttük a falhoz lapulva egy sompolygó árnyék: a tartalékos hadnagy úr.