Olyan titokzatosan szép volt ez a darabka föld a csúf agyagos Galiciában, mintha valami tündér ejtette volna ide a retiküljéből. Messziről elvadult erdőnek látszott, amely sűrűn beborította a lapos dombokat és völgyteknőket, de amint közelebb ment az ember, egyszerre megszínesedett a lombok egyforma sötétsége. A poétikus nyirfák, előkelő fenyők, finom gyertyánfák és izmos tölgyek között szinte vadon nőtt hatalmas terebélyes fává a cseresznye, alma, körte. Eleinte tán még azt hitte volna az ember, hogy mindez csak úgy isten szent nevében terem a darazsak, erdei madarak és mókusok gyönyörüségére.
De aztán ha gondtalanul andalogva tovább bolygott, váratlanul egy-egy tágas tisztásra bukkant. Négyszögletü térség volt ez, mogyorócserjék sűrű sövénye övezte és a cserjék katonás rendje elárulta, hogy ezt már nem a természet szeszélye remekelte ide. A tisztáson haricska, zab, burgonya, rozs volt elvetve szép egyforma kockákba és az egyik szögletben a lombokhoz lapulva szalmafödeles kunyhó rejtezkedett.
Az utolsó hajszálig, azaz hogy szalmaszálig egyformák voltak ezek a kunyhók, mint ahogy egyik gubacs olyan, mint a másik. Mintha e kunyhók is a föld önkényes termékei lettek volna. Agyaggal betapasztott sövényfalu épületek voltak, szép fehérre kimeszelve. Közepütt nyilt az ajtó a keskeny pitvarba, amelyből jobbra-balra egy-egy szoba nyílott.
Aki itt lakik, annak ugyan nincs nagy szüksége a külső világ emberi társadalmára. A házát fölépíti a maga erejéből, kis földje ellátja élelemmel, a tehene tejjel, a tyúkja tojással. A len és a kender sűrű kévékben lapul a ház falához, jó melegen tartva a szellős szobákat. Ebből az asszony elnyűhetetlen fehér vásznat készít, ami az egész háznépet ellátja ruhával, télre-nyárra egyaránt. Mert nyáron úgyis meleg van és télen ki bolond künn járni, amikor a kemence padkáján kuporodhatik. Mikor fölépíti a házát, ellátja magát annyi olajnyomatu szentképpel, amennyivel körül rakhatja a két szobát. Egyéb ipari termékre aztán nincs is szüksége e rövid földi életben.
Aki itt lakik, annak dolga se sok van. Burgonyából, haricskából, rozsból csak annyit vet el, amennyire szüksége van, a szilva, mogyoró, alma magától terem, a tyúkok maguktól tojnak, a tehén magától is leadja a tejet. A ház asszonyának se sok a gondja a konyhával. Reggeltől estig sül és fől kifogyhatatlanul a parázson a krumpli és a haricska-pép. Azonkívül ősszel csak ki kell menni a gyümölcsfákhoz és kész a menű főzés nélkül.
Nincs istennek jámborabb teremtése e népnél; majdnem egy módban él a földjén a barmával, baromfiával. Sohasem jutna eszébe, hogy akár egy csirkének is elmetsze a nyakát és faekéjével inkább simogatja, mint fölsebzi a földet, hogy kenyerét megkapja tőle.
Ez a sok szétszórt kunyhó a térképen közös falunak szerepel, de itt az egyik tisztáson talán nem is tudnak a másikról. A családfa az agyagkemence melegénél bőven termi a gyümölcsöt, akár a vackor; társaságért nem kell hát a szomszédba menni. Évente kétszer-háromszor csizmát húznak és elmennek az alacsony fatemplomba, amelyben gyertyák égnek és aranyozott papírdíszek lógnak a gerendákról. Itt kiéneklik hálájukat a jó istennek, aki az életet megteremtette. Ezért az életért elég szép tőlük ennyi is.
Néhány hónap óta erdős világuk néhány új hanggal élénkült meg. A seregélyek, szarkák, baglyok és vadméhek hangjába a szomszéd dombok felől ágyúk tompa puffogása és géppuskák kattogása keveredett. De hamar megszokták ezt is és olyan közönnyel vették tudomásul, mintha a szomszéd erdőkben egy úri vadásztársaság rézkürtön fújta volna a halalit.
Egyszer kozák járőr tévedt ide. A kozákok kihabzsolták a köpükből a mézet, megrakták tarisznyájukat krumplival, tojással és elmondották, hogy most háború van a világon, az orosz katonák föl fogják szabadítani a népeket.
Egyéb viharával el nem jutott ide a világháború. A hadak útjától félre esett ez a kis terület; a lombok csipkézete fölött a világ mind a négy tája felől piroslott az ég a fölgyújtott falvak tüzétől, de itt békés nyugalommal folyt tovább a mindennapi élet, mint ahogy ezer és ezer év óta folyhatott változás és fejlődés nélkül.
Talán a Hadisten ha véletlenül ide bekukkantott, visszahúzódott e szent berkektől, amelyek között nyomtalanul járt az Idő és száműzve volt a Történelem.
*
Egyszer a tüzérezredes, akinek ütegei a szomszédos dombokon állottak, erre lovagolt a segédtisztjével. Már akkor hetek óta állottak itt az ellenséggel szemben és alapos kilátásuk volt rá, hogy még hetekig fognak itt állani.
Prager ezredes úr elragadtatva kiáltott föl, amikor az első kunyhót meglátta itt:
– Szavamra gyönyörü! Itt aztán boldogan élhet az ember!
Az ezredes, mint a legtöbb katonatiszt, jámbor családapa volt, aki a csatazajból visszasírt vásárhelyi kis kertjébe, amelyben konyhazöldséget ültetett volt. Az ő szelid lelkét nyomban megkapta hát ennek a tájnak hangulata. Segédtisztje, Rüggy főhadnagy, kapott is az alkalmon, hogy megkockáztassa:
– Mindenesetre jobb, mint a fedezékben. És ha úgyis egyhelyben-maradás lesz, akkor talán egész bátran idehurcolkodhatnánk.
Még e délelőtt be is költözködött az ezredtörzs. A házbeliek kerekre nyitott szemmel, szótlanul nézték a jövevényeket és lázongás nélkül meghúzódtak az egyik szobában, míg a másikból fürge tisztiszolgák vitték ki a pajtába a butort, fölösleges lim-lomot és kirakták helyette az aluminium tábori ágyakat.
Az ezredes úr ezalatt a háztáját vette szemügyre. Parancsára gyöpágyakat rögtönöztek az udvarra, néhány fát, amelynek elhelyezése nem tetszett neki, egyszerűen odébb ültettek és nyirfából, sátorlapból, lombokból csinos filagóriát építettek tiszti étkezőnek.
A vacsorát már itt is ették meg. A szakács az ünnepélyes alkalomra kitett magáért és pirosra sült malacot tett az asztalra. Lelke rajta, hogy hol szerezte. A szokásos palacsinta sem maradt el, sőt Rüggy főhadnagy egy üveg pezsgőt is csempészett az asztalra, pedig tudta, hogy ezért el nem marad az ezredes úr dorgatóriuma. Az ezredes úr gyakorlatilag megitta a pezsgőt, ha már éppen ott volt előtte, de elvben gyűlölte és rosszaló hangon mondta:
– Ejnye már mire való az ilyesmi? A pezsgő a legbűnösebb ital, csupa bolondságra csábítja az ifjúságot.
Berczi, a költői hajlamu szőke zászlós elpirosodva felelte:
– Itt?… Itt ugyan csábíthat!
Az alkonyi világosság még szebbé tette a vidéket. A sűrű, párás nyári levegő összemosta az éggel a fák merev körvonalait, amelyek fantasztikus nagyra nőttek e távolságot mimelő fátyol mögött. Az erdő sötétjéből a nyirfák fehérsége úgy villogott ki, mint a fogak egy szép asszony szájából. A legyek, darazsak, szúró napsugarak elültek; a nyárnak csak kellemes balzsama maradt itt és kimondhatatlan jóléttel kenegette körül a vacsorázókat.
Nyiress őrnagy, az első osztály parancsnoka, aki békeidőben a maga giggjén szokott volt elhajtani a Gerbeaud-ba, szivarját foga közé szorította és székében kéjesen hátradőlve mondta:
– Bizony isten, majdnem jól érzem magam!
Az ezredes úr szemrehányóan fordult feléje:
– Majdnem? Ej, ej, nem érdemled meg ezt a jó módot, ha még most is elégületlen vagy!
– Hiába, azért valami mégis hiányzik! Hiányzik a nő!… A nő!
Rüggy főhadnagy úr szeleburdian egy „úgyvan“-nal járult hozzá, Berczi zászlósnak kigyulladt a szeme, de az ezredes úr tréfás szigorúsággal megfenyegette őket.
– Ejnye ebadta javíthatatlan gyerekei!
Nyiress őrnagy azonban rettenthetetlenül folytatta:
– Ezredes úr, alázatosan kérem, hiszen nem kell mindjárt erkölcstelenségre gondolni…
– Ebadta! Tán még én gondolok erkölcstelenségre!
– Óh, én jól tudom, hogy ezredes úr kérlelhetetlenül a családi morál hive és ettől nem igen szokott eltérni, de…
– Sohsem! Mordizomadta! Nem „nem igen“, hanem sohasem! Értetted? Még csak az kéne, hogy ilyeneket halljon a feleségem, – a jó öreg!
– Kijelentem ünnepélyesen, ezredes úr, hogy én most nem úgy gondoltam a nőre. De magamon is tapasztaltam, hogy napról-napra jobban elvadulok, elzüllök. A nő kell, akinek a kedvéért megborotválkozzunk, kikeféltessük a bluzunkat és lakatot tegyünk néha a szánkra.
Az ezredes úr gyorsan helyeselt:
– No az már igaz! Már rám is átragadott rólatok ez a stilus. Én nem tudom, hogy is fogok otthon leszokni róla!
– Tetszik látni? A férfi a nő kedvéért finomodott meg. Enélkül ma is a fákon mászkálnának, vicsorgó foggal beléharapnának egymás lábikrájába… Még az étel is jobban izlenék, ha ülne itt egy nő, akinek villahegyen odakínálhatnék egy válogatott falatot. Néha borzasztó vágyat érzek, hogy egy nő előtt gavallérosan kihúzzam magam, vagy reggel leszakítsak egy szál virágot és átnyújtsam neki.
– Hát ha csak nőt parancsol az őrnagy úr, akkor mindjárt itt is van egy! – mondta Rüggy főhadnagy.
Mindnyájan nevettek. Az almafára éppen most kapaszkodott föl a házigazda leánya. Tizenöt-tizenhat éves lehetett, kenderkóc haja piros ronggyal volt lekötve, házi szőttes pendelye derékon zsinórövvel volt összeszorítva, egyéb ruhanemü aztán nem is volt rajta. Ámbár cipővel, harisnyával bátran fölért a sárréteg, amely a lábát takarta. Ügyesen fölmászott a fára, az egyik kiugró ágra letelepedett és szorgalmasan kezdte eszegetni az apró zöld almákat, egyiket a másik után. – Vacsorázott.
Ez hát a „Nő“.
Nyiress őrnagy komolyan megharagudott, hogy az ő rovására nevetnek. Bosszúsan dörmögte:
– Akkor az emse-malac is nő, ha ez az!
– Miért? – vetette ellene Rüggy főhadnagy. – Véletlenül egész csinos leány, tessék csak jobban megnézni! Azért hogy nincs divatosan kiöltöztetve!…
A zászlós bátortalanul szólalt meg:
– Olyan karcsú, mint a nádszál. És milyen szép szeme van!
A főhadnagy ráduplázott:
– Igen, igen! Csak jobban meg kell nézni, közelről!
Odaszaladt a leányhoz, leszedte egyszerüen a fáról és ceremónia nélkül odavitte a társasághoz, mint egy ölebet. A leány se meglepett, se ijedt nem volt, hanem kíváncsian mosolyogva állott a tiszt urak előtt. A főhadnagy dícsérni kezdte, mint valami vásári kikiáltó.
– Tessék jól megnézni, hát nem nő ez? Nem visel midert, de épp ezért nem is ronthatta meg a termetét. Tessék megnézni a karját, direkte olyan finom, mint egy race-nőé. És tessék megnézni a lábszárát, a bokáját. Milyen karcsú! Nincs rajta semmi fölösleges háj.
– No hiszen a krumplitól lehetne is! – morogta megvetően az őrnagy úr.
A leány egykedvüen türte, hogy fölemeljék az ingét és sorra tapogassák a lábszárát. Inas, edzett, érzéketlen volt az, mint az őzé. Még azon sem ütközött meg, amikor a főhadnagy tovább ment a magyarázgatásban:
– És tessék megnézni ezeket a kebleket! Ha ez sem női, akkor igazán nem tudom, mi az!
Megvizsgálták, megtapogatták a két kis halmot, amely hegyesen szökkent ki melléből. A leány aggódni kezdett, hogy talán azért mustrálgatják, mert meg akarják enni.
Az őrnagy az arcát fintorgatta.
– Piszkos! Punktum! Nem tehetek róla, de nekem a nő csak selyemben és batisztban nő.
Ezért meg is rótta az ezredes úr:
– Nohát akkor nagyon rossz gusztusod van! A nőkben úgyis megvan a hajlam a selyemhez, bársonyhoz, még csak az kell, hogy te biztatgasd őket! Hisz így se győzi az ember őket pénzzel!… Nem mondom, ez a leány gyakrabban is mosakodhatnék, de ami a ruházkodását illeti, azt nagyon helyeslem. Úgy is, mint családapa.
Rüggy főhadnagy elmosolyodott.
– Ezredes úr kérem alázatosan, az őrnagy úrnak nem is olyan borzasztóul költséges a gusztusa. Hiszen ha csak arról van szó, egynéhány forintért már meg lehet venni egy teljes női toalettet. És ha azt ráadom erre a leányra, az őrnagy úr egyszerre bolondulni fog utána. Fogadni mernék.
– Erre ugyan adhatsz akármit! – felelte az őrnagy. – Chic kell ahhoz! Nincs benne kultura!
– Annyi kultura minden nőben van, hogy egy toalettet magára tudjon venni. És hogy melyikben van chic, melyikben nincs, az igazán véletlen dolga… Hány nő van, akinek valóban egyebe sincs, csak a toalettje. Se szelleme, se műveltsége, izlése is csak annyi van, amennyit a szabója elád neki. És mi szerelmesek vagyunk beléjük, földig hajlunk meg előttük és talán sohasem jönnénk rá egyetlen fogyatkozásukra sem. Megbolondít bennünket egy darab selyem, egy darab csipke!
Ez a beszéd fölötte tetszett az ezredes urnak és így ezen a témán nem lehetett tovább vitatkozni. A leány kapott egy darab csokoládét és ezzel szabadjára bocsájtották. Ugyan örült, hogy nagyobb baja nem esett.
Asztalbontás után, amikor az ezredes úr szokásos esti százlépéses sétájára indult, a főhadnagy félreszólította a zászlóst.
– Te, Berczi, holnap korán reggel belovagolsz Zloczowra és vásárolsz mindenfélét ennek a leánynak. Valami csinos fehér bluzt, szoknyát, harisnyát, – különben rád bizom, hogy mit.
A zászlósnak egyszerre kiragyogott az arca.
– Fehérnemüt is veszek neki! Csipkéset!
– Jó, jó! Csak délre itt legyen, addig pedig egy mukkot se szólj! Szép meglepetés lesz ebből!
Mikor lefeküdtek s fejükre rántották a pokrócot, a zászlós még sokáig föl-fölvihogott magában. A főhadnagy jelentősen pisszegett feléje. Ezek a gyerekek nem tudnak titkot tartani magukban. Ezek a gyerekek!
A főhadnagy huszonhárom éves volt, a zászlós most járt a huszadik évében.
*
A tüzér a háború arisztokratája, a művészete teszi azzá. A domb lejtőjébe ássa az ágyút és el nem lát odáig, ahová lövedékét küldi. Ő masszában intézi el az ellenséget, anélkül, hogy sebesültek hörgése, halottak némasága és az ütközetek sok szomorúságos részlete zavarná munkájában. Aztán ő időbeosztással dolgozik. Ha ködös az idő, ha alkonyodik, ő becsukja a boltot. És az ütközet hangversenyében mégis csak övé a legöregebb hang. Mindig lovon jár, a holmija kocsin mindenütt követi. Ő előtte a háború olyan absztrakt vonásokkal megrajzolva terül el, mint egy vezérkari térkép. Ezért jókedvü fiúk a tüzérek, vagy amint a gyalogosok egy kis irigységgel mondják: finom tónus uralkodik köztük. A jó tréfához nemcsak idejük akad, de kedvük is.
Berczi zászlós pontosan bevásárolt Zloczowban mindent, amit csak tudott. Mindössze néhány hete szabadult föl ez a városka; néhány ügyes zsidó a félig leégett házakban hevenyészett boltot Lembergből hozott portékával.
Ő lepődött meg a legjobban, amikor a leányt új formájában meglátta. Fehér ingbluz volt rajta és bokáig érő sötétkék szoknya. Hallatlan fényüzés ezen a vidéken, ahol harisnyás női láb talán még sohasem taposta ezt a földet.
Most látszott csak, hogy milyen szép leány Anusa. Karcsú deraka, majdnem fiús csipője, finom inas bokája, széltől-naptól pirosas barna arca, fegyelmezhetetlen vad szöszke haja, tisztára egy kis arisztokrataleány volt, aki most hagyta abba a tennisz-partiját. Zavartan mosolygott, amint végignézett magán és nem bírt eltitkolni egy kis aggodalmat, hogy mi lesz még ebből a furcsa tréfából.
Estére díszes asztalt teríttetett Rüggy főhadnagy és mezei virágot tétetett a srapnellhüvelyekbe. Nyiress őrnagy visszahőkölt, amikor az asztalnál ülve meglátta a leányt. A főhadnagy kifogástalan ceremóniával mutatta be őket egymásnak:
– Nyiress őrnagy úr! Anusa, a ház úrnője!
Az őrnagy szakértően szemügyre vette és sziszegett elégültségében.
– Szavamra mondom, egész fess!
Még az ezredes úr is megcsípte Anusa kemény arcát, aztán a tiszt urakhoz fordult.
– Hanem aztán megmondom, hogy ne legyen disznóság a dologból, máskép nem megyek bele a játékba!
Hogy megnyugtassák, csak annál szertartásosabban bántak Anusával. Az őrnagy úr még a Kriegsschuléban szerzett orosz nyelvtudományát vette elő, hogy néhány finom bókot mondjon neki. A főhadnagy úr pedig könyökeit előkelően szétvetve rakosgatta a legjobb falatokat Anusa tányérjába. A zászlós szótlanul ült az asztal végén, néha ránézett a leányra, aztán hosszú időre lesütötte megint a szemét.
Odabenn a házban Anusa szülei és az apróbb gyerekek egy-egy fakanállal fölfegyverkezve ülték körül a ciberéstálat, Anusa pedig húslevest vacsorázott, csirkepaprikást és csokoládé-tortát. Sőt vacsora után az őrnagy úr egy üveg pezsgőt is kinyittatott és kifogástalanul kecses mozdulattal kínálta oda a poharat Anusának. A főhadnagy pedig lelkesülten magyarázta:
– Tessék jól megnézni, milyen elegánciával tartja a poharat a kezében, mintha mindig ezt csinálta volna. A nőt époly kevéssé kell a pezsgőivásra tanítani, mint a vércsét az egerészésre!
Anusa lett az asztal királynője. Az ő kedvéért vidult az egész társaság, minden kis mozdulatát, fiatal szépségének minden kis részletét megbeszélték. Később, mikor bátorságra kapva, az ezredes úr bajuszát megráncigálta, a tiszturak fölállottak és úgy tapsoltak neki.
Már mikor ágyban feküdtek, még akkor is Anusáról beszélgettek sokáig. Végre is az ezredes úr volt kénytelen rájuk szólni:
– Mi lesz már? Hát sohsem fogtok már elaludni? Ebadta rossz gyerekei!
*
Másnap délben az őrnagy úr egy virágcsokorral kedveskedett Anusának és halaványan elfintorította az orrát, amikor észrevette, hogy már a főhadnagy úr is hozott egyet. A főhadnagy úr savanyúan nevetgélt.
– Őrnagy úr, alázatosan jelentem… azt hiszem, hogy egyikünk csokra sem fog nagy kárt tenni a kisasszonyban. Tessék megnézni a haját… az a szál virág ott a zászlóstól való.
Valóban könnyü volt észrevenni, hogy Anusa a zászlóshoz vonzódik a legjobban. Ha lóra ült a zászlós, ő simogatta a ló nyakát, ha megjött útjáról, elébe szaladt és sokszor órákig tudtak elsétálgatni és szorgalmasan, csodálatos elmélyedéssel beszélgettek. Pedig egyik sem tudott a másik nyelvén. Egyszer pedig ebéd után, hogy megmutassa Anusa, hogy milyen erős, birkózni hivta a zászlóst a zöld gyepre. Összeölelkezve, hajladozva dulakodott a két ifjú test és utána kivörösödve, kiizzadva nevetgéltek. Az őrnagy úr is fölugrott.
– No most velem…
De a leány elszaladt és csak a ház ajtajából nézett vissza huncut vihogással…
A negyedik napon történt, hogy az ellenség megszökött az állásaiból és megjött a parancs, hogy azonnal nyomuljon utána az egész csapat. Az ügyes, gyakorlott tisztiszolgák néhány perc alatt összeszedték a holmit és fölrakták a szekerekre. Az ezredes úr a tisztekkel lóra ült, hogy csatlakozzék az ütegeihez. A telefonosok fölcsavarták a telefondrótot a hengerekre és a világháború bohémjei tovább indultak búcsú nélkül.
Anusa éppen a haját fésülte gyanútlanul, amikor mindez történt. Kiszaladt az udvarra, de már ekkor a lovasok elindultak volt. Csak a zászlós nézett vissza utána és könnyedén mosolyogva egy csókot intett feléje.
Anusa egy nyirfának támaszkodva nézte az elmenőket, amíg csak el nem tüntek a mogyorócserjék mögött. De azután is úgy maradt, mozdulatlanul eltünődve.
Az anyja kikiáltott hozzá a kunyhóból, reggelizni hivta. Anusa bement, leült a cibere mellé és bemártotta a fakanalat a cseréptálba. De nem izlett neki az étel.