Egy napon névtelen levél figyelmeztette a podesztát, hogy tartasson szemmel egy perugiai ifjú nemest, aki néhány nap óta Sienában tartózkodik. Este rálestek a katonák, amikor épp a piazza comunale egyik mellékutcájába surrant be. A nemes ifjú kardjához kapott, de hamarosan lefegyverezték. A földön fetrengett, rúgott, harapott, tajtékzott dühében, – mindhiába. Megkötözték és elcipelték a börtönbe.
Még ez éjszaka összehívták az urak tanácsát, elébe vezették, de az ifjú csak káromkodott. Faggathatták, fenyegethették, csavarhatták a hüvelykujját, ő nem felelt, csak káromkodott. Rettentő technikája volt a káromkodásban. Megszakítás nélkül, bőségesen ömlött ki belőle, mint a záporeső. Az urak – a guelfek épp úgy, mint a ghibellinek, – alig győzték a keresztet vetni magukra engesztelésül. Már ez a sok istenkáromló beszéd is nyakát szegte volna, de a zsebében azonkívül megtalálták a kompromittáló írásokat. Nicolas Tuldonak hívták, azért jött Sienába, hogy szövetkezzék a helybeli nemes ifjúsággal az urak tanácsa ellen. Sajnos, hiábavaló volt minden fáradozás, a bűnös makacssága megakadályozta, hogy a bűntársak nevét kifürkészhessék. Tehát a tanács ez irányban beszüntette a vizsgálatot, összeült itélethozatalra és amikorra a szent Dominikánus bazilikájában elkiáltották az éjfélt, Nicolas Tuldo egyhangulag hozott itélettel fejvesztésre itéltetett.
Amikor kihirdették előtte az itéletet, végképp elsápadt, mintha már ki is folyt volna minden vére. Csinos arca eltorzult, szemében vad düh, kétségbeesés, rettegés lángolt. A szája vonaglott és tajtékozva szórta a káromkodást, amely most, mintha még gazdagabb forrásra bukkant volna.
– A gyehenna tüze égesse el a csontotokat, gaz kutyák! Népcsaló, fosztogató arisztokrata banditák! Krisztus palástjának cudar tolvajai! A pestis rohassza el a beleteket! A disznók faljanak föl benneteket az utszélén!
Az urak szelid türelemmel hallgatták végig ezt a csúnya beszédet. Pietro mester bárdja mindig frissen köszörülve várja a munkát. A szép ifjú feje holnap reggel le fog hullani, oda fog gurulni a tönk aljára és akkor majd úgyis hallgatni fog. Minek hát vitatkozni véle? Az őrök kétoldalt karonragadták és visszacipelték a börtönbe, akárhogy rúgkapált is. Rázárták a vasas ajtót, ott aztán dühönghetett, ahogy bírta. Sokáig bírta, akkor belefáradt és elaludt.
Hajnalban felzörgette egy szentbenedekrendi barát, hogy meggyóntassa, megáldoztassa, bűneitől föloldozza. Kezében az elefántcsont-feszületet magasra tartva lépett be hozzá a cellába. Az ifjú pelyhes arcán még rajta felejtődött az iménti édesded álom gyermekes szelidsége. Piros volt, mint a rózsabimbó és az ajka nedvesen csillogott. Hanem amikor a gyóntató barátot meglátta, ismét a vadállati düh torzította el hirtelen. Odaugrott, kezéből kikapta a feszületet és odavágta a kőpallóra.
– Hord el az irhádat és a cudar hazugságaidat, te Antikrisztus!
A barát kezébe fogta a szakállát, bólogatott a fejével és szeliden mosolygott:
– A hármas Isten irgalmával jöttem hozzád, hogy lelkileg megtisztálkodjál és földi bűntől mentesen léphess az Úr zsámolya elé.
Az ifjút éktelen düh fogta el. A vér a fejébe nyomult, egész testében remegett, úgy ordította:
– Hagyd békén a lelkemet, te gazember! Húsz éves vagyok és ma reggel le fogják vágni a fejemet! Kutyák fogják nyalogatni a véremet, amelyből eddig egy csöppet se juttattam a szerelemnek! Pedig hány perugiai zsenge hajadonnak a képét érleltem a szívemben. És szép harmadfű csikóm, akit most akartam nyereg alá törni! És az anyám, óh!…
A barát ájtatosan ég felé emelte szemét és szilárd hangon mondotta:
– Ferenc, az assisi gazdag rőfös fia, kiben voltaképpen Isten küldte angyalát a földre, szép tanítást adott róla, hogy a földi élet milyen semmis és…
A halálraítélt tajtékozva rontott rá:
– Akkor dögölj meg magad, te zsivány! Az én húsz évemnél nincs szebb sehol se! Sem itt, sem odaát! Hogy meritek ezt kioltani, ti gyilkosok!
A barát gyorsan kitépte magát az ifjú fojtogató szorításából és rémülten jelentette a podesztának, hogy amaz ifjút pokoli nyughatatlan tüzek gyötrik, alighanem maga az ördög szállotta meg, sem meggyónni, sem áldozni nem akar. Már pedig így a fejét levágatni nem lehet, mert a 42-iki pestis szakadna újból a városra, ha keresztény embert a másvilágra küldenének, mielőtt még bűneiből föloldoztatott volna.
A podeszta magát a püspököt költette föl. A tiszteletreméltó aggastyán reszkető két kezét széttárva lépett a cellába, de a halálraitélt most még dühösebb volt.
– Eltakarodj innen, vén csaló, mert kitépem azt a hazug fehér szakálladat! Azért növesztetted ilyen nagyra, hogy az ártatlanul kiontott vért beletörölhesd, te gyilkos!
Nem lehetett vele bírni. Toporzékolt és a fejét leszegve odaütögette a vasbilincshez, amellyel két keze volt megbéklyózva. Gondolni se lehetett rá, hogy szelid malaszt foghatna rajta. A püspök szomorúan rebegte:
– Szegény gyermek nyilván a gonosz lélek martaléka. Nincs rá mód, hogy Krisztus urunk békéjében haljon meg… azaz, hogy még valamit meg lehetne próbálni. Szent Dominikánus zárdájában van egy nővérünk, Katalinnak hívják. Az ég angyalainak kedveltje, bizonyság van rá. Már hét éves korában jelenése volt Gábor arkangyallal. Azóta maga a Szűz Anya is gyakorta fölkeresi. Csodatételeivel már sok beteget gyógyított, malasztos szavára a Gonosz kimenekül beteg állatból, pestises kútból, megszállott emberből… Hivassátok ide Katalin nővért; ő talán meg tudja fordítani e szerencsétlen ifjú konok hajlandóságát!
Szent Dominikánus zárdája ott volt a Signoria közelében, néhány pillanat múlva ott volt Katalin nővér. Csöndesen kinyitotta a cella ajtaját és belépett. Az ifjú a tulsó sarokban összekucorodva mozgott, mint egy sebzett vadállat, amely visszamenekült a barlangjába és most végső erejével akar ráugrani üldözőjére.
De Katalin nővér sem előbbre nem lépett, sem egy szót sem szólott. Ránézett az ifjúra, vékony két kezét összefonta, fejét lehajtotta és sírni kezdett hangtalanul, igaz fájdalommal. A könnycseppek lassan perdültek le, mint egy olvasó gyöngyszemei és keskeny válla néha-néha megrándult a csukló bánattól. Aztán megszólalt:
– Milyen ifjú vagy, milyen szép, milyen erős! És meg kell halnod! Óh, kegyetlen gonoszság, sohsem telsz be a martalékkal!
Odalépett az ifjúhoz, megsímogatta szőke haját, amely most kusza fürtökben vonaglott, mint egy kígyócsalád, amelyet keselyű riasztott meg.
– Milyen szép a hajad! Milyen puha! Érzem, én vagyok az első hajadon, aki megsímogatta! És egy óra mulva a ten-véredben fog ázni… Óh! Hát nem tudsz sírni?
Lehajolt, hóna alatt átfogta az ifjút és magához emelte.
– Ide hajtsd a fejed a keblemre, amelyet eddig csak a kőpad és a szeges ostor érintett. Sírjunk, sírjunk a te szörnyű sorsodon, én szép vőlegényem. Mert akit emberi gonoszság elveszít, az az én vőlegényem. Annak én vagyok gyászoló menyasszonya. Sírjunk, sírjunk, szép ifjú vőlegényem.
Az ifjú kerekre nyitott szemmel bámult reá. Meleg szorítás csavargatta szívét, a dühös dac minden ízében bágyadva elernyedt és langyos sírása megeredt, mintha a szülei házban, meghitt ágyában feküdt volna dunyhába és éjszakai bánatba takarózva. Zokogva, panaszosan nyögdécselte:
– Húsz éves vagyok és meg kell halnom. Ugy-e, hogy ez borzasztó? Ugy-e, hogy ez rémületes?
– Rémület, igaztalanság és szenvedés laknak ott, ahol emberek laknak. Meglátogattam a bélpoklosokat, akik társaságból kiverve, nyavalyájukkal magukra hagyatva fetrengenek. Meglátogattam a lázárokat, akik éhezve kínlódnak a dúsan megrakott asztalok tövében, amelyekre ők hordták az ízes ételeket roskadásig. És meglátogattam a gyilkos csaták ártatlan sebesültjeit. Polgárok és nemesek egymás halálát kívánják és mindketten nincsetlen zsoldosokkal gyilkoltatják egymást…
Az ifjúnak föllángolt a szeme és diadalmasan kiáltotta:
– Nos ugy-e! Ezt láttam én is a szememmel, a vérző szívemmel. Az urak folyton egymásra törnek és folyton az ártatlan pórt tiporják el sarkantyús lábaikkal! Ezt nem bírtam tovább nézni, ezért kerültem ide! És most meg kell halnom… Hát nem borzasztó ez?
Katalin fölemelte a fejét és a cella sötétjében fehér bóbitája úgy világított, mint valami glória.
– Nem borzasztó. Te egyszerre fogsz meghalni és nekem csöppenként fog kihullani szívem vére az emberi nyomoruságokért… Ezért vagy a vőlegényem és ezért vagyok a te menyasszonyod… A mártirság szent illatát nem érzed ebben a cellában?
Az ifjú még jobban odaszorította fejét Katalin melléhez és úgy nyöszörögte, mint egy kis gyermek:
– Valamit be kell vallanom neked. Csak álarc a dühöm, amely szégyenemet takarja: a gyávaságomat. Félek! Értsd meg: félek! Nem tudok mást látni, csak a fölemelt bárdot és a vért, amely nyakamból fog kiszökni… Óh! Milyen szégyen! De sírni szeretnék és káromkodásba kell fullasztanom sírásomat.
– Nem fogsz félni! Veled leszek én, a te menyasszonyod! És minél sötétebb most a félelmed, annál ragyogóbb lesz a dicsfény, amelyben odaát fürödni fogsz.
Majdnem észrevétlenül intett és a barát besompolygott. Az ifjú meggyónt, megáldozott és a katonák között szeliden elindult a vérpadra. Ott halkan súgta:
– A kezed add ide, szépséges menyasszonyom.
Katalin megfogta a kezét, az ifjú lehajtotta a fejét a tönkre és mosolyogva nézett föl reá. Férfias büszkeség volt a nézésében, mint ahogy a lovas néz vissza szíve hölgyére, amikor nyaktörő szakadékon ugrat át. Aztán egy pillanat… és a feje legördült a deszkára.
Szent Katalin pedig ez napon így írt naplójába:
„Tuldo lelkét láttam. Fehéren, fényesen repült föl az Égbe!“