Messze Páris határán van a „Parc aux Princes“, oda iparkodtam a fürge egylovas párisi fiakkeren.
Benn a városban ugyancsak volt gondja a kocsisnak, hogy eligazodjék az omnibuszok, automobilok, kocsik, utcai gőzösök végnélküli zavarosában. Vidáman káromkodott, pattogott az ostorával, halk, egyoldalu vitát kezdett a rendőrrel, aki minduntalan föltartóztatta a kocsi-tömeget.
De amint kiértünk a gyönyörű, széles országútra, eleresztette a gyeplőt, félretette az ostort; élvezte a szabadságot, a csöndet a derék öreg.
A lovacska jókedvűen trappolt és tágult orr-likakkal szimatolt a nyári zöld mezők felé. A kocsis pedig félig felém fordult a bakon és társalgást próbált kezdeni velem. Latin fajtájú ember a csöndet se tudja elképzelni beszélgetés nélkül. Rámutatott a lovára és elégülten kérdezte:
– Mit szól ehhez az állathoz, uram?
Fürge, mokányszerű ló volt, pejszínű, nagy szögletes fejű; amint ránéztem, homályos emlékezések kezdtek sajogni bennem. Csak sehogysem tudtam, merrül, honnan szálltak ezek az emlékezések. Mint amikor valami rég nem érzett ízt újra érez az ember. Udvariasan válaszoltam:
– Csinos ló, szép ló… Ami igaz, igaz!
– Nem az, hogy csinos! Nem az, hogy szép! Nem arról van itt szó, uram. Ez a ló nem olyan közönséges ló… Messziről jött ez nagyon.
– Ugyan! Honnan jött?
A kocsis diadalmasan elmosolyodott.
– Nagyon, nagyon messziről. Ön talán el se hiszi, ha megmondom… De la Hongrie… Magyarországból jött ez!
Megdobbant a szívem, de azért közömbös hangon kérdeztem:
– Magyarországból?… Merre van az?
– Nagyon messze… Őszintén szólva, magam se nagyon tudom, hogy merre van, de nagyon szép ország lehet. Az én társaságom minden lovát onnan hozatja. Nincs párja a magyar lónak!
Odaszóltam csak úgy magamban mormogva a lónak magyarul:
– Ne figyelj ide, pajtás! Téged dicsérnek… (Összebeszéltem a honfitársammal. Ez is jól esett – messzi idegenben!)
Aztán megkérdeztem a kocsist:
– Hát mi különöset tud ez a ló?
– Hogy mit tud? Mindent! Több esze van, uram, ennek a lónak, mint tíz francia lónak! Lássa, ez a ló ott nőtt fel valahol Magyarországon, a sivatagban; zárt vaggonban hozzák Párisba és mikor ideér, egy hét alatt jobban ismeri ezt a várost, mint én. Mintha itt született volna. Ismer minden utcát, nem ijedezik az autobusztól, tudja, mikor kell megállani a rendőr előtt… Csuda ez, uram! A francia ló két hónap alatt sem tudja ezt megtanulni. A francia ló buta a magyar ló mellett. Pedig ez itt született, itt nőtt föl, megszokhatta volna ezeket a dolgokat… De nem ez a magyar lónak a legnagyobb erkölcse. Van egy olyan erénye, ami aztán semmiféle más lóban nincsen. Il a du coeur! A magyar lónak szíve van, uram!
Alig tudtam a hangom remegését eltitkolni, megilletődve, tettetett közönnyel kérdeztem:
– Mi az, hogy szíve van? Hogy érti ezt, barátom?
– Hát csak úgy, ahogy mondtam! A magyar lónak szíve van, mint az embernek. A francia ló néha megbolondul, kiüt rajta a lelki gonoszság és ilyenkor az Isten se bír vele. Üthetem ostorral, becézhetem szép szóval, nem használ annak semmi sem… Bezzeg a magyar ló!… Hiszen nem mondom, néha az is megmakacsosodik, talán eszébe jut a szülőföldje, talán hazavágyik… De ilyenkor elég neki két jó szó. Csak ütni nem szabad, mert attól megvadul. De én azt mondom neki szépen: – Ugyan ne bolondozz, pajtás! Legyen eszed, pajtás! Nézd, pajtás, nekem sincs valami jó dolgom… Sok az autótaxi, örüljünk, ha néha mi is kapunk egy-egy utast, nemhogy itt makacskodnánk!…
– Igy beszél hozzá?
– De így ám!
– És a ló megérti, ha franciául szól hozzá?
– Hát persze, hogy megérti! Egy hónap alatt megtanul ez akármilyen nyelvet. Csuda esze van ennek! Itt születtem Párisban, sohasem voltam még Malmaisonnál messzebb, de egyszer… egyszer szeretnék elmenni abba a Magyarországba. Szép lehet az az ország, ahol ilyen lovak teremnek. A lovammal együtt szeretnék odamenni… Tudom, ő is örülne neki! No, mondd, öregem, nem örülnél?
A lovacska vidáman rázogatta csontos fejét és bekanyarodott a park kapujához. Szinte észrevétlenül tettük meg a nagy útat idáig. Kiugrottam a kocsiból és mondtam a kocsisnak, hogy várjon meg.
A kapu mellett hirdetési oszlop állott és a tarka plakátok közül önkéntelenül is a szemembe ötlött egy színlap: „Théatre Sarah Bernhard. Le typhon. Pièce en 4. actes. De M. Lengyel.“
Csak úgy feszült a keblem a magyar kevélységtől. A chauvin örömből ez tán sok is egy napra! Keleten és nyugaton, északon és délen élni fog a magyar dicsőség, amíg csak lovaink és színműíróink lesznek!