Úgy mondják, hogy az igaz szerelemnek egészséges szokott lenni a gyümölcse; de ha ez igaz, akkor Vajnay Péterrel kegyetlen kivételt tett a sors. Házassága első évében született egy figyermeke, akit az orvos és a bábaasszony alig tudtak életben tartani abban a válságos első pillanatban, amikor eldől a poronty sorsa.
De meg is mondta az orvos, hogy nem lesz nagy öröm ebben a fáradozásban. Sohsem lesz ember ebből a gyermekből; bizony legjobb volna, ha meghalna szegényke, még mielőtt kigyulladna benne az élet öntudata.
Akár múzeumi csudának is beillett volna ez a gyermek. Alig volt másfél arasz az egész; a feje akkora volt, mint egy piros sóvári alma, két kis kacsója pedig, mint a vakondok tenyere. A sírása erőtlen nyöszörgés volt és hitvány testén látni lehetett gyönge szíve gyors, szapora lüktetését.
Szóval, valódi liliputi-gyermek volt, akinek híre futott az egész környéken. Szegény, szegény anya, aki vajúdó fájdalommal ilyen vásári csudát gyümölcsözött, csak azért is dacos szeretettel becézte Pistukát; – mert Istvánnak keresztelték. Görcsös kétségbeeséssel, könyörögve faggatta a doktort:
– Mondja, édes, kedves doktor úr, úgy-e meg fog nőni? No mondja! Ugy-e meg fog nőni?
A doktor hümmögött, köhécselt, aztán némi vonakodással bár, de mégis kijelentette, hogy az orvostudomány megőrzött bizonyos eseteket, amikor az ilyen törpének született gyermek hirtelen rugaszkodik neki a növésnek. Egy esetet meg is nevezett mindjárt (gondolom, Ausztráliában történt) és az anyát ez a halavány vigasztalás is boldoggá tette. Szinte konok, csodaszerű anyai szeretettel vette gondjába a gyermeket, aki azonban sehogy sem akart kinőni a pólyából. És mikor ideje jött, hogy elválasszák, az anyának nem volt elég kemény szíve hozzá. Nedves szemmel mondta:
– Hiszen olyan gyönge! Talán ki se bírná az anyatej nélkül!
Két éves koráig élt az anyja kebelén; akkor már fürge, okos gyermek volt, aki vékony lábacskáin vígan futkározott és gyönge hangján úgy csacsogott, mint a veréb-fiók. Édesanyja szép ünneplő ruhát varrt neki; gyermekkori emlékeit élte át ezalatt: mintha csak a bábúja kelengyéjét varrta volna.
És mikor először öltöztette föl sétára, elragadtatva csókolta össze; igazán olyan aranyos volt ez az apróság, mint egy porcellán-baba, amely eltörik, ha durván érnek hozzá. Pistuka a maga lábán ment végig a városka aszfaltján és anyjának meg kellett hajolnia féloldalvást, hogy megfoghassa a kezét. Pedig ő is csöpp kis asszonyka volt.
Óh, hogy ragyogott az arca az örömtől, büszkeségtől! De bezzeg egyszerre ijedten nézett körül, amint meghallotta, hogy suhancok gyülekeznek köréje és csúfolkodva kiáltozzák:
– Itt megy, itt megy a Vajnayék törpe csodája!
Szegény asszonyka megrémült, aztán sírva fakadt és ölébe kapta Pistukát. De a gyermek nem törődött a csúfolódókkal. Vigan gagyogott ott az anyja keblén, meg akarta fogni kezével a napfényt és ha szekér haladt el az úton, boldogan csipegte:
– Nini, cocó!… Nekem is kell cocó!
– Igen fiacskám, odahaza lesz ló, arany sörénnyel, gyémánt nyereggel!
– De én nem akarok hazamenni!
– Muszáj, Pistuka! Vár a szép cocó! Már rázza-rázza a csöngetyűjét és azt mondja: giling-galang!
Mikor befordult a kapun a gyermekkel, még egyszer sírva fakadt:
– Végy búcsút a napfénytől, Pistuka, végy búcsút a szabad levegőtől és a ligettől! Te nem oda termettél, Pistuka, ott kicsúfolnak, kinevetnek, eltipornak, akik nagyobbak, erősebbek nálad… Ott fogsz élni, Pistuka, a szobában, befűtök a kályhába, hogy meg ne hüljön gyönge tested és majd én fogok neked meséket mondani, amikben benne lesz minden: a napfény, a szabad levegő és a ligetek… És ez jobb is lesz neked, Pistuka, mert lásd, odakünn sokszor jönnek sötét felhők, jönnek fagyos telek, de teneked örökös lesz a tavaszod, mert az én meséim nem fogynak ki soha!
E naptól kezdve ott élt Pistuka a szobában apró játékai között, szépséges mesékben, amiket édesanyja mesélt neki végig heveredve a padlón. A szoba mindíg egyforma meleg volt, az ablakokban mindíg nyíltak a virágok; anya beváltotta az igéretét: a mesék sem fogytak ki soha. Oh mily gazdag az anya fantáziája, amikor gyermeke életét kell földerítenie!
Így teltek a napok, évek öntudatlanul. Anya nem tartotta számon és Pistuka sem. Minek is? Hiszen a szobában nem változott semmi, Pistuka épp úgy befért most is ruhácskájába, mint kétéves korában és most is oly édesen nevetett, mint akkor, ha anya elmondta az arany szamár történetét.
De egyszer egy időre megszakadt e boldogság. Anya beteg lett, ágyba feküdt és másnap Pistuka egy csecsemő egészséges sírását hallotta a másik szobából. Most hát magára maradt Pistuka a játékaival és a meséivel, de később behozták hozzá a kis babát. Első pillanatban félt tőle, mert nagy gyermek volt, aki hevesen kalimpált vaskos kezecskéivel és haragosan nézett pufók vörös arcával. De aztán mégis hozzámerészkedett és eljátszott véle mindaddig, amíg egyszer a csecsemő bele nem kapott az arcába a kezével. Akkor panaszosan szaladt az anyjához:
– Anyus, megvert a babuska! A babuska rossz volt!
– No ne félj, Pistukám, majd megbüntetem a babust! Ezentúl nem lesz rossz!
A csecsemő ezentúl valóban nem is volt rossz, hanem nőtt, nőtt, szédületes gyorsan. Ruhácskáit mind kinőtte és azokat mind Pistuka kapta. De még föl is kellett neki varrni belőle, hogy ne húzza maga után a földön. Az öcsike pedig fiús nadrágot, kis csizmát kapott, mert egyszer sírva jött be, hogy lánynak csúfolják a gyerekek a szoknyában.
Most már egész nagy legénynek látszott Pistuka mellett és nagy legényhez illően viselkedett. Becézte, kényeztette, eljátszogatott vele gyöngéd szeretettel. Egyszer lovasdit játszottak és ezen összekülönböztek. Pistuka kocsis szeretett volna lenni és az öccse is. Már-már sírásra került a sor, ekkor azonban közbelépett az anyja:
– Ugyan, Feri! Nem szégyenled magad ekkora kamasz létedre?… Hadd legyen Pistuka a kocsis… Hiszen te vagy a nagyobbik!
Ekkor megállapíttatott a családban, hogy ezentúl Pistuka lesz az öccs. Miért is ne? Gyermekruhájában kötényében most se látszott többnek kétévesnél.
Egyszer aztán Feri szép bőrtáskát kapott a nyakába és iskolába küldték. Pistuka sírt, hogy ő is szeretne menni, de az anyja megsimogatta selymes haját és szomorúan mondta:
– Te még ráérsz… majd ha te is olyan nagy leszel, mint Feri!
De azért neki is vettek egy bőrtáskát, mint Ferinek. Amint a nyakába akasztotta, a földön húzta maga után, aminek különben nagyon örült, mert így legalább egymaga is lovasdit játszhatott véle. Feri iskolából hazajövet dicsekedve mutogatta mindig neki az ékes, cifra betűket, amiket a palatáblára rajzolt. Iskolát játszottak; Feri volt a tanító és Pistuka a tanítvány és apró ujjai közé fogva a palavesszőt, nagy igyekezettel próbálta utánozni a betűket. Így kapta rajta az anyjuk és szeme tele volt rémülettel:
– Rögtön hagyd abba, Feri!… Mit fárasztod azt az ártatlan kis gyermeket?
Óh, félt a betűtől, a tudástól! Megsejtette, hogy az minden öntudatlan boldogság gyilkosa. Nem, nem! Pistuka csak maradjon ilyen, amilyen most: ily jókedvű, játszadozó gyermek, akinek ártatlan nevetése az anyaszív legnagyobb öröme! Miért sejtse, hogy amíg ő gondtalanul gügyög gyermekjátékai között, addig odakünn évek futnak, rohannak a semmiségbe, ifjak öregek lesznek és öregek a nedves sírba hanyatlanak? Miért tudja, hogy odakünn folyik az örökös marakodás; az ember a körmével vájja a földet és az eget víjja a hangjával; testvér a testvért pörli és zord, haragos elemek kószálnak időnként, hogy fölemésszék, amit útjokban találnak?
Ime, Feri egy napon elbúcsúzott apjától, anyjától és Pistukától és Szatmárra utazott, a gimnáziumba. És mikor év végén városiasan, művelten visszatért vakációra, Pistuka még mindig a játékai között foglalatoskodott és úgy tipegett elébe, mintha tegnap váltak volna el.
– Hoztál nekem valamit, Feri?
– Igen, hoztam, Pistukám, egy szép képes könyvet. Majd a képeket együtt nézegetjük és a mesét én mondom el hozzá…
… Egyszer nyárutóján történt – Ferinek már akkor a bajusza is serkedezett és épp a nyolcadikba készült – hogy Pistuka estefelé kilopódzott a szobából a hátulsó kertbe. Vigan tipegett a ribiszke-bokrok között, nagy erőmegfeszítéssel mászott meg egy-egy vakand-túrást és ha megbotlott egy-egy rögben, jóízűen fölkacagott. Ám amint éppen kibukkant egy bokor mögül, meghökkenve állott meg. A zöldséges ágyakban egy egészséges parasztleány gyomlált ingujjban, térdig föltűrt szoknyában, hogy kilátszott gömbölyű, téglavörös lábszára. Feri ott térdelt mellette és átfogta a derekát. A leány húzódozva mondta:
– De úrfi! Ejnye, nyughassék már az úrfi!
Feri kivörösödött arccal hebegte:
– No, ne bolondozzék hát, Mari!… Ha mondom, ne bolondozzék!
Hirtelen bedugta a fejét a leány álla alá és megcsókolta a nyakát. A leány vonaglott, küzködött, de Feri el nem eresztette és viaskodva lihegte:
– Ne bolondozzék hát, Mari!
Szegény Pistuka ott állott; egy csalánbokor elfödte egészen. Sápadt halántékán kidagadtak az erek, apró fogai vacogtak és beléfeküdt a nedves fűbe, hogy észre ne vegyék… Itt találta meg később az anyja, aki rémült kiáltozásával fölverte a ház-tájat. Bevitte, ágyba fektette, melengette és csókolgatta kicserepesedett ajkát. De Pistuka e naptól kezdve beteg lett; meghült és tüdőgyulladást kapott. Nagy-nagy láza volt, mindig eszméletlen volt, de heves álmai lehettek, mert mindíg izgatottan fetrengett a dunyha alatt és letépdeste magáról a jeges kötést.
Négy napig volt így, akkor aztán eszméletre tért. Anyja ott leste az ágy mellett és szomorúan rebegte:
– Megismersz, kicsi gyermekem? Úgy-e, jobban vagy már? Fáj valami?
A gyermek hangtalanul tette kezét keskeny mellére. Mutatta, hogy ott fáj neki.
– Akarod, hogy mesét mondjak? Mesét a királylányról, akit bezárt a fekete várba a boszorka.
– Igen, mamuska, a királyleányról…
– És aztán jött a királyfi az aranycsikón, amelynek szárnya volt, mint a madárnak és…
A gyermek arcán valami mosoly suhant át. Az utolsó mosoly, amelyet a halál odarögzített, hogy ne illanjon el többé soha. Szegény Pistuka ott halt meg édesanyja karjai között, a királyleány meséjén csüggve. A szép mese beröppent a szívébe és leszállt vele a sírba, hogy ott tovább szövődjék, tovább virágozzék és elmulattassa Pistukát időtlen időkig.
Hófehér koporsóba tették, mint a többi apró gyermekeket és gyalogosan vitték ki a temetőbe. Egy ember elbirta a hóna alatt a csekélyke terhet.
Sírjához fejfát állítottak, hófehéret, amelyre letört rózsabimbót vésett a mester és ezt a nehány egyszerű sort írta rá arany betűkkel:
ITT NYUGSZIK VAJNAY PISTUKA.
ÉLT TIZENKILENC ÉVET.
MEGHALT KÉT ÉVES KORÁBAN.