Elza papájának hír szerint negyven milliója volt. De lehet, hogy csak harminc volt neki. Harminc vagy negyven, ennek nem volt nagy fontossága, mert az életmódjuknak egy millió kamata is sok volt. Az a sok érték, amelyből a Vogel-vagyon kitellett, csupa kis elkényeztetett zsarnok volt, aki külön-külön odaadó gondozást és ápolást követelt. A bérházaknál veszekedni kellett a lakókkal, a földeknél az ispánokra, béresekre, feles gazdákra kellett vigyázni, az értékpapiroknál a konjunkturákra kellett spekulálni. Ennek folytán Vogel papa úgy élt, mintha a saját üzletének elég jól fizetett hivatalnoka lett volna, akit mindjárt elcsapnak, mihelyt egy kicsikét enged a buzgalmából.
Elza naphosszant alig is látta. Egy darabig ez nem is tünt föl neki, mert tanult, lovagolt, vívott, golfozott, táncolt, öltözködött és a kellő fontoskodással rótta le a gazdag leányok minden időtöltő semmiségét. De mikorára huszonkét éves lett, mindennel fölhagyott egyszerre. Leginkább otthon szeretett maradni. Egy nagy, üveges szekrényben egész kis baba-lakás volt berendezve; szalon, ebédlő, férfiszoba, hálószoba, fürdőszoba, konyha, éléskamra. Itt takarítgatott, rakosgatott, aztán a babáit öltöztette, pirinkó varrógépen kelengyét varrt nekik. Pedig a nagyszemű, butapofáju babák már amúgy is bőven el voltak látva kelengyével, hogy akár egy királyfi is elvehette volna őket. És e foglalkozásában se szomorú, se víg nem volt, hanem egykedvű, mint a kisgyerek, aki komolyan veszi a játékait. Mademoiselle Adéle biztatta folyton:
– Kocsikázzunk ki a ligetbe. Vagy menjünk sétálni a városba. Vagy… egyáltalán menjünk valahova!
De Elza megrázta a fejét és makacsul mondta:
– Te csak menj, Adéle, ahova akarsz. Miattam ne zsenirozd magad. Én nem megyek.
– De miért nem? Egy kis levegő…
– Hagyd a levegőt, Adéle! Annyi fa és virág van a házunk körül, hogy sok is egy embernek.
– Elvadúlsz egészen! Nem is látsz embereket!
– Bolond vagy. Az ablakomból annyi embert látok, amennyit csak akarok. Szegényt, gazdagot, olyat, aki siet és olyat, aki lassan sétál… Mindenkit látok és… ők nem látnak engem.
– Hát ez az! Igy nem lehet élni!
– Dehogy nem lehet így élni! Majd meglátod, hogy lehet! Ha majd egyszer megúnom, hogy a papám folyton nyaggat, szót fogadok neki és férjhez megyek. Ne félj, a papám hoz majd egész csapat kérőt. Sorsot húzok köztük.
Lassan nevetgélt erre az ötletére, de ettől a nevetéstől egy csöppet se lett vidámabb az arca. A mademoiselle elfordult s rosszkedvűen elfintorította az arcát. De Elza leselkedő szeme ezt is meglátta.
– Hallod-e, Adéle! Megparancsolom neked, hogy velem ne törődj ezentúl. Délelőtt, délután, vagy éjszaka; akkor menj ki, amikor kedved tartja. Te szép vagy, mindenkinek öröme telik benne, ha téged néz. Vétek volna elzárnod magad a világtól.
– És te?
– Óh, tudom! Mindig akad majd, aki szépnek talál, amíg a papám olyan szigorúan vigyáz a vagyonára…
A demoiselle tiltakozni akart, de Elza egy komoly pillantással megállította.
– Hagyd csak… Egy darabig fölvettem a hazugságaitokat, mint a babáim a sok cifraságot. De most már kinőttem a babaruhákból… Emlékezzél csak, mikor egyszer Budán kocsikáztunk és találomra betértünk egy cukrászdába. Senki se ismert bennünket és én olyan jól mulattam, hogy mindenki téged bámul, engem direkte lenéztek. Engem néztek a társalgónőnek.
– Mon dieu, azok a budaiak! Mit tudják azok!
– Azok tudják csak igazán, mert ők nem ismerik a papámat és sohse számlálták meg a pénzét. Hát persze, hogy nekik volt igazuk! Te szép vagy, mint egy legitime marquise, én pedig szánalmas race-talan, mint egy cseléd. És az elegánsabb is te vagy. Csináltathatom én akárhol a ruhámat, mégis csak te vagy az elegánsabb. Hiszen emlékezzél csak: mikor kalapot vettem, ha rajtad próbáltam ki előbb, minden kalap jó volt, ha pedig az én fejemre tettem, ez se jó, az se jó, – az egész raktárt végig próbálhattam.
Napról-napra jobban lomposodott Elza. Tükörbe nem nézett, valahonnan kikereste egy régi szürke kosztümjét, azt hordta odahaza is. Úgy gubbasztott benne, mint egy megtépdesett madár. Mintha fázott volna, pedig még csak most kezdődött a nyár. Egyszer, amikor a demoiselle éppen a fátylát tüzdelte a tükör előtt a kalapjához, hirtelen rászólt:
– Mondd, Adéle, van neked valakid?
A demoiselle hevesen tiltakozott:
– Már hogy volna! Én tisztességes leány vagyok! Tudtam, hogy végül gyanuba fogsz, mert néha kimegyek egy kicsit levegőzni. Hisz elrothadok a szobában!
Elza szigorúan összevonta a szemöldökét:
– Tehát senkid sincsen? És nem is volt?
– Nem, ha mondom!
Elza szó nélkül átment a másik szobába és úgy becsapta maga mögött az ajtót, hogy csak úgy döngött. Egy napig nem szóltak egymáshoz, de aztán a demoiselle mégse állhatta meg, hogy meg ne kérdezze tőle:
– Hát mit követtem én el? Micsoda bűnt? Haragszol?
Elza komoran válaszolta:
– Óh, dehogy! Nem haragszom. De te nem méltatsz engem a bizalmadra, hát én se méltatlak téged az enyémre.
– Mit csináljak? Ha nincs semmi titkom se! De igazán!
– Ez hazugság. Biztos, hogy van valakid; érzem. Lehetetlen, hogy össze nem akadtál valakivel. Szép vagy és gyanakvás nélkül felhörpinthetsz minden bókot, nem kell félned, hogy hamisított itallal traktálnak… Nem úgy, mint én.
A demoiselle egy kis ideig hallgatott, mintha a szégyellős zavarával küzködött volna, aztán megszólalt:
– Nem mertem bevallani. Féltem, hogy megvetsz érte.
Elza odament hozzá, szeliden megfogta a két kezét és komoly hangon mondta, mint az édesanya gyóntatná a leánykáját:
– Mondd el, hogy történt. Hol ismerkedtetek össze?
Adéle nagyot nyelt és egy kis tétovázás után elkezdte:
– A liget egy csöndes részében üldögéltem a bokrok között egy padon. Délután volt, azt hittem, egyedül vagyok…
– A nevét mondd. Hogy hívják?
– Róbert.
Elza elismerően bólintott a fejével.
– Szép név… No, folytasd.
– Nem is tudom, honnan került oda, egyszer csak előttem volt. Megemelte a kalapját, illedelmesen bocsánatot kért és mellém ült.
– Szőke?
– Szőke… Azaz, hogy egy kicsit barna inkább.
– Szőkésbarna?
– Igen. Egyszerűen, de nagyon elegánsan volt öltözködve.
– Tehát civil?
– Igen. Ámbár sok volt a lényében a kivetkőzött katonatisztből. Nagyon kedves, de merev, szűkszavú.
– Micsoda? Mi a foglalkozása?
– Hogy mi a foglalkozása?… Mon dieu, azt igazán nem is tudom.
– Hm… Az ilyesmi iránt érdeklődni kellett volna. Node nem baj. Mellékes a foglalkozás, a fő az ember. Tehát folytasd.
– Nincs is, hogy mit folytassak. Elbeszélgettünk egy óráig mindenféléről és ő megkérdezte, hogy naponta el szoktam-e ide járni. Azóta mindennap találkozunk.
– Talán most is oda készülsz?
– Igen…
– És megcsókolt már?
– Óh, azt nem! Hova gondolsz?
Elza fölállott és kegyetlen szárazsággal biccentett.
– Rendben van!
És már indult is a másik szoba felé. A demoiselle utána szaladt, elkapta útközben és töredelmesen rebegte:
– Hát igen… Megcsókolt. Amint ott ültünk kettesben, körülnézett, látta, hogy senki sincs a közelben, felém hajolt és hirtelen megcsókolt.
– No látod!… És te?
– Óh, én természetesen eltaszítottam magamtól és nagyon haragudtam. Képzelheted.
Elza bosszusan toppantott.
– Ezt nem kellett volna tenned. Elvégre, ha szeretitek egymást, abban nincs semmi se.
– De hisz én…
– Te szereted őt! Hiába próbálod tagadni, te szereted Rober-t. És egy csók!… Óh, istenem, hát lehet annál szebb dolog a világon… ő úgyis el fog téged venni, egészen biztos, hogy el fog venni. Egymáséi lesztek… Igérd meg, hogy ma nem leszel oly kegyetlen hozzá.
Adéle megigérte és menni készült. De Elza előbb gondosan végignézett rajta, itt egy fodrocskát, itt egy hajfürtöt megigazított és az ajtóból megint visszahívta:
– Várj egy pillanatig!
Az egyik virágcseréphez ment ollóval és a legszebb rózsát lemetszette.
– Ezt tűzd még a melledre. Aztán… nem bánom, annak adhatod, akinek akarod.
A vacsoránál a demoiselle föltünően szomorú volt. Elza alig várta, hogy a papája fölálljon az asztaltól és mikor egyedül maradtak, megkérdezte tőle aggodalmasan:
– Mi baj van? Nem volt ott?
A demoiselle a szemét törölgette.
– Óh, inkább ne lett volna ott, de nagyobb baj van. Beszélgettünk, észrevettem, hogy rosszkedvű, szórakozott és szeretne is valamit mondani, meg nem is Aztán kirukkolt vele… Hogy neki szigorlatoznia kellene és száz forint kellene hozzá… És mihelyt ezt kimondta, elszaladt, mintha szégyelte volna, hogy miért beszélt nekem ilyesmiről.
Elza nagyon szigorúan megkorholta:
– Hát ez az a baj? Jaj, édes gyermekem, az élet nemcsak szerelmi vallomásokból és csókolózásokból áll. Az életnek vannak komolyabb gondjai is és a komoly nőnek nem szabad ezekből kivonnia magát. Szegény fiú, talán csak azért sürgette a szigorlatát, hogy hamarább az övé lehess.
– Dehát most mit tegyek?
– És ezt még kérdezheted? Itt a száz forint és holnap átadod neki. Óh, én jól tudom, hogy ő nem fogja akarni elfogadni, meg lesz sértve, de meg kell neki magyaráznod, hogy ha igazán szeret téged, nincs joga erre a büszkeségre. Ezt a pénzt el kell fogadnia, a jövőtök érdekében!
Két nap mulva a demoiselle sírva jött haza. Hiába faggatta Elza, ő csak ennyit zokogott:
– A nyomorúlt! A nyomorúlt!
Végre mégis csak el bírta mondani a demoiselle, hogy mi történt:
– Ah, a szívem szétugrik a dühtől!… Hiszen tudod, átadtam neki a száz forintot, amit te oly nagylelkűen kegyes voltál…
– Jó, jó! Mi történt?
– Másnap… óh, a nyomorult!… előállott, hogy az éjszaka belekeveredett valami társaságba és elkártyázta a száz forintot. Sőt nemcsak a száz forintot, hanem még kétszáz forint adósságot is csinált. A gazember! A gazember!
Elza szeliden megsimogatta a demoiselle haját.
– Édes gyermekem, a nőnek, aki szeret, türelmesebbnek kell lennie a férfiak hibái iránt. Igaz, nem szeretem, hogy kártyázik, inkább lehetne valami más szenvedélye… De nem is férfi, akinek hibája nincsen. És még jobb, ha most jön ki belőle… Majd én a könyvelőnktől fölveszek előleget a jövő havi háztartáspénzemre. Oda fogod adni neki a pénzt.
A demoiselle dühösen fölpattant.
– Hogyisne? Majd pénzzel tömöm azt a… azt a zsarolót! Tudni se akarok róla.
– Oda kell adnod! Robert-től kitelik, hogy főbelövi magát. A férfiak nagyon komolyan fogják föl a kártyaadósságot.
… A demoiselle eztán még néhányszor vitt pénzt Robertnek, aki – úgy látszik – most már végleg belésülyedt a kártyás életbe. Mondta is Elzának:
– Ott kellene hagynom őt! Az a nyomorúlt nem érdemli meg, hogy tovább törődjem véle! Ott fogom hagyni, még ha a szívem belé szakad is!
De Elza ájtatos hangon megdorgálta:
– Tagadhatatlan, hogy Robert nem jó úton van. Rossz társaságba keveredett és mivel szenvedélyes jellem, tehát könnyen enged a csábításnak. De épp ez teszi szebbé, nemesebbé a te feladatodat, hogy a jó útra térítsd őt. Türelem, végtelen jóság és folytonos megbocsájtás a nő sorsa… És – óh istenem! – lehet-e szebb sors ennél? Mint megbocsájtani annak, akit szeretünk, aki mindenünk a világon és a jóságunkkal példát mutatni neki? És hidd el, Robert nem rossz ember. Nem mondom, vannak hibái, de alapjában véve nem rossz ember… A papától könnyű lesz egy kis pénzt kapnom. Ő sohasem kérdi, mire kell… Nem szabad Robert-t veszni hagynunk.
Egy este aztán borzasztó dolog történt. A demoiselle kisírt szemmel jött haza, nem is köszönt, nem is felelt semmi kérdésre, bement a szobájába, magára zárta az ajtót és befeküdt az ágyba. Szegény Elza egész éjfélig kért, fenyegetőzött, sírt, amíg beeresztette. A demoiselle ott feküdt az ágyban és a foga vacogott a hidegleléstől. Miután az ajtót kinyitotta, valamit sietve a vánkosa alá rejtett. Valószinüleg revolver volt. Elza ölelgette, csókolgatta, simogatta, mint a lázbeteg gyermeket, amíg ki bírta csikarni belőle, hogy mi a baj. Már megint a Robert… De most már fele se volt tréfa a dolognak. Most már háromezer korona kellett neki. Máskülönben főbelövi magát. Szegény demoiselle majd kiugrott az ágyból, amíg ezt elmesélte. Magánkívül rikácsolta:
– Legyen átkozott az a pillanat, amikor először megláttam! Amikor azt a bűnös szép szemét először rám emelte! Pusztuljon el! És pusztuljak el én is!…
Elza kiegyenesedett, szemét ég felé emelte és feje fölött mintha a szentek glóriáját érezte volna derengeni. Szilárd hangon mondta:
– Sok pénz, de meglesz… Te pedig ne légy kishitű. Holnap átadod neki a pénzt, aztán fölhozod őt hozzám. Én beszélni fogok vele. Biztosra veszem, hogy fogok tudni hatni a szívére. Mert szeret téged! Igen, igen!… ő szeret!
Azért neki is fájt a szíve. Mikor lefeküdt, beléfúrta az arcát a párnába és sírt, sírt keservesen. De ez a sírás valami eddig még sohasem érzett zsibbadt gyönyörűséget okozott neki. Óh, gonosz, gonosz bestia a férfi, a körmével sebet tép az asszony szívén, de az asszonynak édes, gyötrelmes sorsa, hogy tépett szívvel is csak szeresse…
Másnap délután a demoiselle megkapta a pénzt és sietett is vele a postahivatalba. Ott utalványon elküldte haza Suresne-be, Franciaországba, a Seine-et-Oise-départementba, egy öreg salátatermelőnek, aki minden garassal szorgalmasan szokott elszaladni a Crédit Lyonnais fiókjába…