Házasságtörési drámákról volt szó és Pál, az előkelő, kedves filozófus, az elegáns bölcs így szólt hozzám:
– Gyűlölöm a férfiönzés bestiáit, akik tele szájjal ordítják: öld meg az asszonyt. A hősöknek, a gyilkolás szájas apostolainak soha nem jutott eszükbe azt hirdetni, hogy pusztuljon a házasságtörő férfi is. Pedig nincs különbség a között, férfi vagy nő követi-e el a házasságtörést.
– Vajjon nincs? – szóltam közbe.
– Nincs, – válaszolt Pál határozottan. – A házasságtörésben nem a brutális fizikai tény a gyalázatos, hanem az, hogy kijátszása, tudatos, szándékos megcsalása annak, akihez legközelebb állunk.
Pál ezután elbeszélte nekem a következő történetet:
Zólyomy Gábor akkor negyvenöt éves volt. Dávid, az öccse teljes húszszal fiatalabb: huszonöt. Utolsó sarjai voltak annak a gyönyörű fának, amely Örs vezér törzséből sarjadzott ki.
Zólyomy Gábornak, a nemes tudósnak a nevét ismered. Dávid akkor még semmi sem volt, csak éppen bebolyongta már e világot. Három évig volt távol. Akkor ment el, mikor a bátyja feleségül vette a csodaszép, szőke Tass Blankát és az esküvő óta nem látta őket. Csikorgó tél volt, amikor hazajött és nagy meglepetéssel hallotta, hogy a házaspár – a szezon teljességében – falun, az ősi Zólyomy-kastélyban lakik.
Ez a Zólyomy-kastély emeletes, hatalmas épület volt, amelyet arra szántak pár száz esztendővel ezelőtt, hogy egy-egy ostromot is elbírjon. Korábban fal volt körülötte, de ezt lebontották és a magas terraszon fekvő kastély szabadon állott a Mátra tövében, félórányira egy kis falutól. Az emeleten csupa vendégszoba volt, a földszint közepén óriási ebédlőterem, könyvtárszoba és más efféle; a bal szárnyon volt a Gábor lakása, a jobb szárnyon két szoba kis előszobával: a Dávid gyermekkori, diákkori lakása.
Ide, a kastélyba érkezett haza Zólyomy Dávid. Nagy örömmel fogadták. A bátyja, a szelid, kedves, tudós Gábor szinte könnyezett örömében, hogy megölelhette tüzes, vakmerő öccsét a hosszú, veszedelmes távollét után. A szép Blanka asszony is kedves örömmel nyujtotta neki rokoni csókra az ajkát.
Egy harmadik ember is üdvözölte Zólyomy Dávidot hazaérkezésekor: egy csillogóruhás, fiatal huszárhadnagy.
– Nem ismered meg a gyereket? – kérdezte Zólyomy Gábor.
Dávid megismerte a gyereket. Valami távoli rokonuk volt a fiatal huszár, elkényeztetett, tejfeles száju bárófiu, aki olyan volt mindig az óriási Zólyomyak között, mint egy selymesarcu leány.
– Tele van a környék farkasokkal, – mondta még Zólyomy Gábor. – Farkasvadászatra jött le a gyerek, de nem igen jár a bestiák után. Pedig éjszakánként idehallatszik a vonításuk és tegnapelőtt az akolból ragadtak el egy ürüt.
– Majd Dáviddal együtt, – válaszolt a huszár.
Zólyomy Dávid bosszúsan vonta össze a szemöldökét. Gyűlölte a cifraruhás, fecsegő, léha fiút és nem is válaszolt a szavaira. Elfordult és azt kérdezte:
– Bevitethetem a holmimat a szobáimba?
– Bocsáss meg, fiam, – válaszolt a bátyja, – a szobáid el vannak foglalva. Nem tudtuk, mikor jössz haza és átadtuk a mi kedves vendégünknek. Mikor ő megérkezett, akkor vette észre Blanka, hogy az emeleti szobákat nem lehet fűteni.
Dávidban majd hogy lobot nem vetett tüzes természete. Az ő szobáit, amelyhez ifjúságának minden kedves emléke fűződik, odaadni ennek a gyereknek! A szeme veszedelmesen villogott. Erőt vett ugyan magán, de a jókedve oda volt.
Fölvitette a holmiját egy emeleti szobába és szótlanul hallgatta bátyja beszédét.
– Azért jöttünk ide tél közepén, mert nekem nyugalom kellett. Nagyon sokat dolgoztam az elmult esztendőben. Bizony szegény Blankát is nagyon elhanyagoltam.
Dávid az asszonyra nézett és az mélyen elpirult. Gábor folytatta:
– Képzeld, mivé lett az én vasegészségem. Holmi bróm-port vagyok kénytelen szedni, hogy aludni tudjak…
Az asszony pirulása Dávid tekintete alatt még sötétebbé, zavartabbá vált, de Dávid nem sokat foglalkozott vele. Csakhamar azt mondta, hogy fáradt és lefekszik, mert sehogy sem tudta magát jól érezni a társaságban.
Fölment a szobájába és lefeküdt, de nem tudott aludni a szokatlan helyen. Órák hosszat hánykolódott álmatlanul. Végre fölugrott, hogy valami könyvet szerezzen. De nem talált. Azt gondolta hát, hogy lemegy a földszinti könyvtárba és onnan hoz valami olvasnivalót. Felöltözött, gyertyát vett a kezébe és lement a földszintre. Az üveges folyosót nappali világossággal árasztotta el a hold. A hóval borított kert és túl rajta a mező fehér fényben tündöklött.
Két könyvet vett magához a könyvtárban Zólyomy Dávid és kifelé indult. Mikor az ajtóban állott, kulcscsörrenést hallott a folyosó baloldali végéről, ahol a bátyja lakása volt.
– Ki jár itt éjszaka, – gondolta magában és egy pillanat alatt elfujta a gyertyát. Behúzódott az ajtónyílásba és figyelt: mi történik a bátyja lakásában.
… Az ajtó kinyilott és egy hosszú bundába burkolt alak lépett ki rajta nesztelenül, lábujjhegyen. Amint a hold az arcába világított, Dávid rögtön megismerte: a sógornője, Blanka asszony az.
A szőke asszony végigment a folyosón. Dávid közvetlen közelében sietett el és Dávid látta, hogy nincs rajta más ruha, csak egy drága, prémes női bunda és egy kis papucs a lábán. Abban a percben kelhetett föl a meleg ágyból. Végigsietett a folyosón, a végén megállott és benyitott a Dávid szobáiba, amelyekben a vendég, a fiatal huszár lakott most.
Az ajtó becsukódott mögötte és Zólyomy Dávid elgondolkozva nézett maga elé, ott állván a holdvilágos, hideg folyosón a téli éjszakában.
A hidegvér nem hagyta el egy percre sem. Az asszony pirulására gondolt, arra továbbá, hogy a bátyja – mint maga mondta – elhanyagolta az asszonyt és a brómporokra, az altatószerekre. Az első gondolata ez volt:
– Hát ezért nem kaphattam én meg a szobáimat!
Azután nyugodtan gondolkozott, mit tegyen. Rendszeres elme volt minden tüzes fiatalsága mellett is, és először megállapította a következőket:
– Az asszony botlásában kétségtelenül Gábor is hibás, mert – mint maga mondotta – elhanyagolta őt. Már pedig az embernek a legdicsőbb tudomány kedvéért sem szabad mellőznie a feleségét, az élete igazi társát. Gábor szereti az asszonyt és nem mondana le róla, hanem megbocsátana neki. Bizonyos, hogy Blanka is szereti Gábort és csak egy botlás vitte annak a kölyöknek a karjaiba. Miért választanám hát el őket egymástól? Gábornak nem szólok semmit, hanem cselekszem az ő szelleme, az ő nemes, nagy, jó szíve szerint. Az asszonynak azonban emlékezetessé teszem ezt a napot, elveszem a kedvét a csalástól, olyan leckével, amit soha el nem felejt és tökéletesen kiábrándítom abból a fickóból, akit voltaképpen nem is szeret.
Csak azon gondolkozott még Zólyomy Dávid, hogyan adja meg a nagy leckét az asszonynak, hogyan ábrándítsa ki. Erről is hamar határozott. Azután gyorsan cselekedett. Odament a bátyja lakásához és csendesen kinyitotta az ajtót. A kulcsot kereste.
A kulcs benne volt a zárban, az asszony elég vigyázatlan volt benne hagyni. Zólyomy Dávid kivette, bezárta vele kívülről az ajtót és zsebretette.
Most már tudta, mi fog történni és nyugodtan várt. Egy darabig ott állott a hideg folyosón, míg végre a jobboldalon ismét nyilott az ajtó. Ekkor behúzódott a könyvtárszobába.
Az asszony újra mellette sietett el. Most már szaladt végig a folyosón, izgatottan, türelmetlenül: haza, haza… Az ajtó előtt megállott, rátette a kilincsre a kezét és ki akarta nyitni az ajtót. Az ajtó nem nyilott. Mintha ütés érte volna, úgy rázkódott össze az izgatottságtól borzongó teste. Lehetetlen, hogy csukva legyen az ajtó… Megpróbálta még egyszer. Az ajtó nem nyilott.
Ekkor hátrafordult és a hold világosságában meg lehetett látni azt a dermedt rémületet, amely az arcán ült. Mozdulatlanul állott és Dávid tudta, miről gondolkozik:
– Ki csukhatta be az ajtót? Gábor ébredt volna fel?
Majd a reménység melege futotta el az arcát!
– De hátha valamelyik cseléd ébredt föl és az csukta be az ajtót.
A rémület merevsége eltünt az arcáról és lassu léptekkel megindult. Dávid tudta, hová megy: meg akarja kerülni a kastélyt, hátha valamelyik hátsó ajtó nyitva van és azon bejuthat a lakásba.
Előre látta, hogy ez fog történni és már előbb megnézte, hogy be vannak-e csukva az ajtók. Tudta, hogy hiába megy az asszony. Az fölnyitotta a folyosó nagy üvegajtaját, lement az öt lépcsőfokon és gyors lépésekkel, szinte futva indult, megkerülni a kastélyt. Dávid ekkor odalépett a folyosó ajtajához, becsukta kulccsal és melléje, az oszlop mögé húzódott, úgy hogy kívülről nem lehetett látni.
Egy perc mulva futva, lihegve jött vissza az asszony. Az arcán az az elhatározás, hogy bezörget a lakásba. Majd kivágja magát… majd elhitet valamit az urával… végső esetben bevall neki mindent és térdre esik előtte.
Feljött a lépcsőkön és ki akarta nyitni a folyosó ajtaját. Az nem nyilik. Ujra megpróbálja. Nem nyilik. Be van csukva. Az asszony halálos rémülettel, dermedten bámult az ajtóra. A torkán elakadt a lélegzet és a szeme elhomályosodott. Ki bántja őt, ki üldözi?
Megrettenve nézett körül. De az éjszaka csendes volt és elhagyott.
Az ajtó üvegére szegezte szemeit, odahajolt az üveghez, odanyomta a fejét, úgy meredt be a folyosóra. Ki van ott, aki őt gyötri? És mit akar vele? Miért kínozza? Miért zárta ki őt a hideg éjszakába?
A folyosón nem látott senkit; a padozat kőkockái rajzolódtak csak tisztán a holdvilágban. Zólyomy Dávid ott állt tőle egy lábnyira, csak a fal takarta el.
Tehetetlenül, félig eszmélet nélkül állott az asszony. A rémület hatalmába ejtette egészen, a vére mind a szivébe szökkent, ott lüktetett, tombolt, tüzelt. És ő maga ólmos lábbal, halálos hidegséget érezve minden tagjában, bizonytalanul állott.
Egy gondolatba kapaszkodott ekkor kétségbeesve, fuldokolva. A szeretője, a szeretője mentse meg most attól a rettenetes, ismeretlen üldözőtől, aki gyötri. Homályosan, bizonytalanul az a félelem reszketett a lelkében, ahogy Gábor és Dávid ketten eszelték ki ezt a meggyötörtetést. Bágyadtan ment le a lépcsőn és jobbfelé vonult.
– Pompás, – gondolta Dávid, – most már teljes lesz a munkám. Most jön a kiábrándulás.
Elment az oszlop mellől, ahol meghúzódva állott és a folyosó jobboldalára sietett, ahonnan az asszony kijött, ahol az ő szobáiban a huszár lakik most. Tudta, hogy az előszoba nyitva szokott maradni, hogy a szolga bemehessen reggel. Az volt csak a kérdés, az ajtóban találja-e a kulcsot.
Óvatosan kinyitotta az ajtót. A kulcsot megtalálta. Szerencsém van, – gondolta magában, – és kívülről becsukta az ajtót. Ezután nyugodtan várta, mi fog történni.
Az asszony végigment a folyosó mellett és odaért a huszár ablaka alá. Kiáltani nem tudott; meg akarta hát veregetni az ablakot. De az nagyon magasan volt és nem érte fel. Fölmarkolt hát egy csomó havas kavicsot és az ablaktáblához vágta. A huszár az ablakhoz sietett s meglepetve szólt:
– Maga az, Blanka? Az istenért, hogy került oda?
Az asszonynak sírás fojtogatta a hangját:
– Kizártak… Nem tudom, ki… Segítsen rajtam.
A huszár, aki alapjában önző volt és gyáva, meghökkenve kérdezte:
– Én segítsek? De hát hogyan?
Az asszony sértődötten, kissé értelmetlenül válaszolt:
– Hogyan? Hát jőjjön ki és segítsen rajtam, mert megfagyok itt.
Nagy, öblös, régidivatu ablakrostély választotta el őket egymástól. A férfi nézte az asszonyt és megindult lassan, aggódva, hogy segítsen rajta. A puskát akasztotta le először, a töltött duplapuskát és fölhúzta a kakast rajta. Azután lassan, kissé gyáván indult meg, hogy segítsen az asszonyon.
Az előszobába ért. Ki akarta nyitni az ajtót. Zárva volt. Biztosan tudta, hogy mikor az asszony elment tőle, még benne volt az ajtóban a kulcs. Bezárták hát őt is; ő reá is törnek.
Rohant vissza az ablakhoz:
– Blanka! Blanka! Rám zárták az ajtót.
Az asszony fölnézett az ijedt arcára és csendesen mondta:
– Segítsen rajtam.
– De hogyan, de hogyan?
– Segítsen rajtam, – ismételgette makacsul az asszony. – Segítsen rajtam. Maga a férfi.
– De nem tudok segíteni.
– Mert gyáva, azért nem, – tört ki az asszony.
Ez érzékenyen érintette a huszárt. Háborgott a hiúsága, kellemetlen félelem is bántotta. Kifakadt ő is.
– Mert gyáva vagyok? Ki hát mindennek az oka? Nem maga? Nem maga erőltette, hogy idejőjjek ebbe a vad fészekbe? Nem maga miatt jutottam ennek a két Zólyomynak, ennek a két havasi medvének a karmai közé? Nem maga ennek az oka?
… A fiatal huszár, úgy látszott, hajlandó volna a szomoru éjszakában ott csörömpölő perpatvart, aprólékos veszekedést kezdeni az asszonnyal. De az asszony nem válaszolt neki. Megkínzott idegeinek a fájdalmát ez az utolsó korbácsütés lángolóra fokozta. Milyen hitvány, gyáva fickóért csalta meg az urát…
Elment az ablaktól, ahol a huszár egyedül maradt kissé szégyenkezve, de inkább ijedten még mindig. Ment az asszony egy kicsit, ment, azután megállott a kertben, a keményre fagyot havon.
Állt mozdulatlanul, mintegy élettelenül ingében, melyre nagy prémes bundája volt vetve. A hidegtől nem óvta ez meg eléggé. Különösen papucsba bujtatott lábát marta a keményre fagyott föld hidege.
Ott állt az asszony egyedül az éjszakában. A holdvilág szikrázott a havon, a hideg egyre maróbb lett, egyre perzselőbben korbácsolta az arcát. Az éjszaka csendes volt, de ijedelmes neszek hallatszottak benne. A Mátra felől fölkelt egy-egy jeges szellő és végigsuhintott a síkságon.
Az asszony állt. A hideg marcangolta az arcát, a testét, a lábát, de a lelkét a rettenetes egyedülvalóság tépte inkább: egymagában állni a téli éjszakában, nem tudni, ki által kitaszítva… meddig… minek?
Az asszony az éjszakában, belefulladva a kétségbeesésbe, félig eszméletlenül állott. Az ijedelmes neszek eközben megnőttek, zajjá dagadtak és a kastély mellett egyszerre elnyujtott, rút üvöltés hangzott föl. Mintha szinpadon történt volna, valamely karmester vezényszavára: mikor e pokoli kórus fölzendült rémítően és rútul, összeesett az asszony. A bunda leesett róla és fehér ingében, eszméletlenül ott hevert a havon.
– Ohó, – mondta Zólyomy Dávid – nem így akartam. Farkasok a közelben… sietnem kell.
Fölrántotta a folyosó ajtaját és lerohant a lépcsőn. Fölkapta az asszonyt – bundája ott maradt a havon – fölsietett vele a folyosóra.
Ott tartotta a karjai között dermedt, hideg testét.
– Beviszem a lakásba, – gondolta magában – és lefektetem. Az eszméletét majd visszanyeri és legföljebb egy meghülés emlékezteti erre az éjszakára.
Kinyitotta bátyja lakásának az ajtaját. Szemközt találkozott Gáborral. Kínos zavarban volt, mert nem tudta, mi módon fogja megmagyarázni, hogy kerül a karjára a félig meztelen asszony.
A bátyja szótlanul kivette karjaiból az asszonyt, lefektette – azután átölelte és megcsókolta Dávidot.
– Nem aludtam. Láttam mindent, amit tettél. Én is így tettem volna a te helyedben.
*
Pál elhallgatott. A kezének egy intésével jelezte, hogy vége a történetnek. De én még kérdezgettem:
– És mi lett az asszonnyal?
– Betegen feküdt két hétig és most a legjobb feleség a világon.
– Hát a huszárral mi lett? Mit csinált vele Zólyomy Dávid?
– Voltaképpen semmit, – válaszolt Pál mosolyogva. – Csak éppen nem eresztette ki három napig. Az első napon hallgatott a huszár, a második napon ordított és fenyegetődzött, a harmadik napon könyörgött. Ekkor kibocsátotta őt Zólyomy Dávid, aki így okolta meg az eljárását: „kár volna a fiuért, ha párbajra hívnám és agyonlőném, de egy kis leckét megérdemel.“ És Zólyomy Dávidnak igaza volt. A lecke használt. A léha fickóból becsületes, komoly ember lett.
Csak ezt kérdeztem még Páltól:
– De hát honnan tudod te mindezt?
– Mert az a fiatal huszár én voltam, – válaszolt Pál nyugodtan.