Elől szürke épületek állottak. Mögöttük nagy kémény meredt fölfelé. Az udvaron óriási szesztartók: három gigantikus hordó dühödt vörösre mázolva. Megalapozva, nagyszerüen megszerkesztve, fölépítve mindegyik, mint valami bástya. A tartóktól a kémény felé, fent és lent csövek huzódtak. A vékony vascsövek, mint a kigyók, úgy siklottak el a nagy épületek között és az egész gyárat valami félelmetes élet, valamely fenyegető erő mozgásával töltötték el. Az alkonyat csendjében megdagadtak, föltornyosultak a hordó-óriások, a cső-kigyók sikló mozgással kanyarogtak, mintha nagy ölelésükbe akarták volna szorítani a környéket és a vasárnap csendjében hallgató gyár valami óriási szörnyetegnek tetszett.
Mögötte a mező volt már; távolabb a poros szegény város nyomorult házai látszottak. Itt a szesz szaga érzett. A szesz átszivárgott a hordókon, csepegett és kicsurgott a csöveken és a föld is át volt itatva vele; itt a szesz volt az úr. Messze körülötte nem volt más kémény. Munka, erő és termelés nem volt itt máshol, csak a gyárban s a szesz mintha minden erőt és életet elszítt volna a környéktől, még a mező füve is kiaszva, elégve nyomorgott mögötte.
Boldizsár az udvaron sétált. Oh, neki kedves volt a szesszel itatott föld, maga a szesz és a félelmes gyár. A szesszel kezdte, pálinkát mért ki hajdan kis üvegekkel egy rozzant korcsmában. De a szesz hálás azok iránt, akik dédelgetik. A rozzant korcsma után jött a gyár, a szesz nőtt, dagadt, áradt és a kis üvegek helyett most toronymagasságban nyugszik a hordóóriásokon belül. A szesz sárga áradása bankókat hozott a hátán. Azután hozott földecskéket: nyomorult emberkék apró birtokait. A szesz folyt, csurgott, dagadt és odasöpörte az egész környéket Boldizsárhoz, kis birtokok után a nagyokat és makacs folyama a nyomorult házakat kezdte már ki a poros kisvárosban. A csőkígyók kinyujtóztak és átkarolták a vidéket. Boldizsár ott volt a gyárban és bevette magát az épületek közé és csendesen nyujtogatta ki csápjait. A szeszből lehetett kölcsönöket adni, a szesz nem haragszik az uzsoráért, a szesz megelégedetten nő és dagad, ha áldozatokat kapott. Jó a szesz, áldott, kedves, hálás és szolgálatkész.
Az alkonyat leszállott és félelmes volt a gyár. Az épületek magasra emelték fejüket, közöttük nesztelenül kigyóztak a csövek. Csak Boldizsár nem félt tőlük. Bejárta az udvart, megveregette a hordók kemény bordáját, megsimogatta a csöveket és csendes nyugalomban adta át magát a gyárnak.
Az udvaron nem volt senki. A kapus behúzódott a házába. Boldizsár azonban tovább járt az épületek között. A vasárnap csendjében lopva végigkutatott mindent: gondozták-e szeretettel most pihenő gyárát. Gyönyörködött a nagy gyár pihenésében, de néha teleszedte magát dühvel, mert itt vagy ott hanyag volt valaki. Megkopogtatta a kazánt, próbálta a zárakat, azután fölmászott az emeletre. Keskeny lépcsőkön kapaszkodott föl, csúszva bujt át alacsony gádorokon s villogó szemmel vizsgált minden zúgot végig. Eljutott az óriási szesztartóig, a nagyszerüen megszerkesztett hordóóriásig. Előtte volt egy csendes, tömör oszlopban a hallgatag szesz. Tiszta tükre csillogva verte vissza a villamos lámpa fényét. Boldizsár szeretettel tekintett bele a halvány csillogásba. Húsz méternyire lefelé csupa szesz. Az óriási oszlop, amely olyan tömörnek és mozdulatlannak látszik, mélyen lefelé csupa mozgékony, hullámzó, könnyen csorduló, bőven áradó drága folyadék, hódító hatalmas szesz.
Egyet lépett lefelé. A lépcső foka megroppant alatta. A korhadt fa reccsenve tört ketté. Boldizsár megingott. Kezét a karfa felé nyujtotta. De lába alól ropogva oszlott szét a támaszték, kezét véresre horzsolta a szálkás fa, amelybe hiába akart belekapaszkodni és súlyos esése zuhanva vágta be a szesz közé. A csendes folyadék zúgva csapódott föl esésétől és ő elvakítva, megsüketítve zuhant le a mélységbe.
Az életösztön átsugárzott a kábultságán, megmozdította a karjait. Csapkodva, elvakultan verte föl magát a mélységből. Köhögve, fuldokolva kapkodta a levegőt és riadtan úszott arra, ahol a lépcső volt. Ekkor már a vak bosszuvágynak és a gyilkos dühnek egy őrjöngő, forró rohama járta át az elméjét:
– Óh, ha azt a gazembert a kezembe kapom…
Nem tudta még, rabszolgái közül melyiket teheti felelőssé a korhadt lépcsőért. De cseppenként szívja ki érte a vérét valamelyiknek. Akármelyiknek. Egynek vagy kettőnek. Vagy mindnek.
Odaért a lépcső alá. Föltekintett. A lépcső messze volt tőle, embermagasságnyira, elérhetetlenül távol. Villogó szemét makacsul meresztette fölfelé, mintha engedelmességre lehetne bírni a száraz fát, hogy leszálljon hozzá. Körmét dühösen vágta bele az óriási hordó falába, de fölkapaszkodni a sima, meredek fán nem lehetett.
Fuldokolva tekintett körül. A könnyü folyadékban nehezen tartotta fönn magát és a szesz felszíne felett mindenütt magasra emelkedtek a kérlelhetetlen dongák. A torkából a dühödt félelem hangja tört ki: egy rekedt, hangos, félelmes ordítás, a rémületnek egy rettentő vonítása.
Várt, nem jön-e valaki. A kapu messze van; közelebb pedig nincs élő lény. Ujra kiáltott elnyujtva, kínos, hosszu üvöltéssel. A dongafalak visszaverték a hangot; utána csönd lett. Nem jön senki. A düh újra elfogta és úgy érezte, hogy ha most kihuzná valaki, először a kihuzót ragadná torkon.
Sülyedezett. A könnyü szeszben nehezebb volt az úszás, mint a vízben. Teste súlyos sülyedéssel húzta a fenék felé és karjaival rémülten csapkodott. A szesz, a szesz… Mindig ura volt, uralkodója és most ellene támad. Mindig szerette, most dühösen rugta meg hálátlanságáért.
Kábultan ordított és egyszerre mentő gondolata támadt. Zsebébe nyult a késért. A nagy kést belevágta a kemény fába, beszorította, beékelte és megkapaszkodott belé. Ez némi biztosságot adott és egy kevés pihenést.
A kés nyelén függött kábultan, tehetetlenül, ijedten, mint egy nagy féreg. A kés az élet. Csend volt egy ideig Azután újra ordítani kezdett. És ismét csend lett.
Lassan multak a percek. Boldizsár egyre nehezebbnek érezte a testét. Rettentő erővel vonta lefelé a súlya. Ez a szesz, ez az átkozott szesz. Soha még ennyire egymáséi nem voltak; most itt van benne, egészen benne, most a szeszé egészen és a szesz most el akarja veszíteni.
Rémült üvöltése újra felverte a csendet. A kés ingadozott. Nem bírta a súlyt és kifelé hajlott a fából. Boldizsár riadtan verte újra be.
Ordítása megint fölhangzott. De a nyaka fájni kezdett. Boldizsár gyengült. A szesz éreztette, hogy itt ő az úr. A szesz illant, párázott, Boldizsár kapkodva szívta be ezt a nehéz párát. Agyát elborította az alkohol gőze, a szeme elhomályosodott. Eddig ő volt az úr a szesz fölött, most a szesz lett az ura.
A felszin csendes tükréből lassu párák emelkedtek föl; zöldes derengéssel telt meg a levegő. Gomolygó foltok jelentek meg a levegőben, fordultak, változtak, új alakot öltöttek, terpeszkedtek és fölnyultak magasra. Boldizsár hangja nyögés volt már csak; részegen, csendesen, hosszan nyögött. A levegő azután egyre jobban megtelt árnyakkal és formákkal és Boldizsár lassan elbocsátotta a kést.
… Reggelre fölvetette a szesz. Visszaadta. Kihúzták. Az egyik munkás azután így szólt a szeszről:
– A dög miatt most ki kell ereszteni az egészet.