Pufi bácsi pofonjai.

Pufi bácsit pofonütötték. A lóvásártéren addig uszított, addig bőszített, addig csalt ide-oda egy nyiregyházi kupecet, míg a kupec végre elvesztette a türelmét és pofonütötte. Pufi bácsit a pofon nem hozta ki a sodrából; nem volt ez az ő első pofonja; a jobb szemét – erre a tájékra zuhant rá a pofon – kissé lehunyta és elhúzott szájjal mondta:

– Ez öt forintot kóstál, fiam.

A kupecet ez a fordulat kissé meglepte; a dolog vége az lett, hogy barátságosan megkötötték a vásárt és Pufi bácsi az öt forintot nyájasan levonta a lovak árából. Azután elégedetten kocogott hazafelé.

Nem volt ez az ő első pofonja, de a pofon története ezúttal nem fejeződött be az öt forint levonásával. Három esztendeje volt ekkor annak, hogy megalakult a kunszállási kaszinó, – az úri kaszinó – egy éve volt annak, hogy elnökké megválasztották Kollert, a járásbírót, szóval ekkortájt volt az, hogy a kunszállási pofonok karriért kezdtek csinálni és egyszerü vidéki pofonokból afférekké nőttek. A lovagiasság szelleme volt bevonulóban Kunszállásra.

Pufi bácsi minderről nem tudott semmit, de hamarosan a saját bőrén kellett megéreznie az idők változását. A pofont követő napon ugyanis Koller Alfonz a kaszinó nagytermében, – ahol rendesen a billiárd állott, ahol táncolni szoktak táncmulatságok idején és amely helyiség társalgónak is szolgált – maga köré gyüjtötte a kaszinó fiatalságát és nagy előadást tartott azokról az elvekről, amelyeket a kaszinónak a maguk teljes és ragyogó tisztaságában kell megőriznie; arról a szellemről, amelynek ezek között a falak között honolnia – honolnia – kell és arról a kérlelhetetlen, tisztogató munkáról, amelyet itt a kaszinóban el kell végeznünk, ha azt akarjuk, hogy a kaszinó vára és világító tornya maradhasson a becsületnek és vezetője a társadalomnak. Csak gentlemanekre – gentlemanekre – van itt szükségünk. Kolduló kibiceket, éhes parazitákat, olyan egyéneket, akik becsületük sérelmét nem tudják és nem akarják megtorolni, a kaszinó nem türhet meg a kebelében. A fiatalok megilletődve hallgatták ezeket a fenséges szavakat.

Pufi bácsi a dologról nem tudott semmit és egy félóra mulva vidáman hajtott föl a kártyaszobában egy fél-spriccert, amelyet valaki otthagyott az asztalon. A fiatalok azonban nagyon hidegen bántak vele; a Pufi bácsival való rendes tréfálkozások elmaradtak és amikor Pufi bácsi a rendes kibicpénzeket reklamálta, akkor egyikük rámordult:

– Ha koldulni akar, jőjjön pénteken hozzám; akkor van a koldusok napja.

Pufi bácsi előbb tréfával akart válaszolni, de valahogyan megérezte azt a jéghideg levegőt, amely körülötte támadt, ijedt pislogással nézett körül, nem szólt semmit és csendesen eloldalgott.

Másnap még rosszabbul bánt Pufi bácsival a fiatalság, harmadnap azt kérdezte Pufi bácsitól valaki, nem vágatná-e magát öt forintért pofon: végre nyilvánosan, a kaszinó-estélyen, a pódiumon, utolsó szám gyanánt; ötödnap, hatodnap Pufi bácsi megérezte, hogy rendszeres hajsza folyik ellene és a hetedik napon már földult lélekkel, elborult szemmel, az űzött vad dühével jött be a kaszinóba. Idegenül és lihegve nézett körül. Senki sem szólította Pufi bácsinak, senki sem vágta hátba, senki nem beszéltetett el vele régi történeteket, senki sem adta oda neki a szivarja, a spriccere, a vacsorája maradékát, – ellenségek között volt. Pufi bácsi véres szemmel nézett körül, de az emberek távol tartották magukat tőle és ha közeledett feléjük, hátat fordítottak neki. Pufi bácsi érezte, hogy valami borzasztó dolgot fog elkövetni.

Előbb a fiatalok közül fogott meg valakit.

– Mit akartok ti tőlem? – kérdezte fenyegető hangon.

– Ki akarjuk magát söpörni innen – volt a hideg válasz. – Ki fogjuk golyózni.

Pufi bácsi megtántorodott. A dühe egyelőre megrendült keserüséggé változott, ezzel a megrendült keserüséggel a szivében ide-oda támolygott egy ideig, azután fölkereste az öregek egyikét. Elvonszolta a kártyaasztal mellől, kicipelte a sötét tanácskozószobába és haldokló hangon kérdezte:

– Miért akartok engem kigolyózni?

– Én nem akarlak.

– Hát ki?

– Koller.

Pufi bácsi fölhördült.

– Miért?

– Mert parazita vagy.

Pufi bácsi álmélkodva meresztette ki a szemét.

– Mi?

– Parazita.

– Miiii?

Pufi bácsi nagynehezen megértette, hogy nem volna szabad ételmaradékokat és kibicpénzeket elfogadnia vagy éppen csendesen eltulajdonítania, gondolkozott és sóhajtva és meggyőződés nélkül mondta:

– Hát majd eztán nem teszem.

– De ez nem elég.

– N… n… nem? Hát még mi?

– Nem veszel elégtételt. Nemcsak nem veszel elégtételt, hanem szándékosan pofonvereted magad, – gazdag ember létedre – hogy öt forinthoz hozzájuss.

Pufi bácsinak kivörösödött az arca a méregtől.

– Hát aztán! – ordította dühösen. – Kinek mi köze hozzá? Ha pofon, hát én kapom, nem ő. Mit akar itt az a száraz kutágas… én családapa vagyok… egy pofonnak öt forint a törvényes ára… ha a pofont én kaptam, én kapom a pénzt is… majd még cigánykupecekkel párbajozom… micsoda divatokat akar ez itt Kunszállásra hozni?… Meg vagytok tik bolondulva?…

Pufi bácsival nem lehetett birni. Otthagyta a barátját és kiszáguldott a nagyterembe, onnan be a kártyaszobába és a kártyaszoba közepén vérben forgó szemmel kezdett ordítani. A kártyázók abbahagyták a játékot, egy-két másodpercig zavarodottan nézték Pufi bácsi ordítozását, azután a fiatalok egyike rászólt:

– Kívül tágasabb.

Pufi bácsi elhallgatott.

– Ki innen – mondta ismét valaki.

– Hol az elnök? – kérdezte egy recsegő hang. – Rögtön átadom neki a kigolyózási indítványt.

Pufi bácsi őrjöngve nézett körül. Most bizonyos volt, hogy valami rettenetes dolgot fog csinálni. Még egy másodpercig nem tudta, hogy mit, de a következő másodpercben már tudta, hogy mit. Az elnök…

Megfordult. Kirohant a nagyterembe, a nagytermen át berohant az olvasószobába. Az olvasószobában ott ült egyedül az elnök, Koller Alfonz. A robogás zajára fölállott. Két fejjel volt magasabb Pufi bácsinál. Pufi bácsi fékezett előtte, lihegve fölágaskodott és pofonütötte. Pofonvágta, hogy csak úgy zörgött. Életében először ő vágott pofon valakit, de ez a pofon nagy praxisa egész lendületével adódott. Úgy vágta pofon az elnököt, hogy a pofon cserdülése három szobán hallatszott át és hogy az elnök megtántorodott tőle.

A pofon elcsördült és utána csend lett. A homályos olvasószobában szótlanul állott szemben egymással Pufi bácsi és az elnök. Az elnök halálsápadtan fogózott bele egy székbe, csak a jobb arcán gyúlt ki lassan egy égő pirosság; Pufi bácsi hosszuakat lihegett és lassanként ő is elsápadt. Az elnök szédülve és kínos erőfeszítéssel igyekezett megállapítani teendőit ezzel a szörnyü esettel szemben, de a Pufi bácsi dühös lendülete is elbágyadt és Pufi bácsi is megzavarodott. Csend volt.

A kártyaszoba felől azonban dübörgő lépések robaja hangzott be, a kártyaszoba megzajdult és fölzúdult, az egész kaszinó csörtetve rohant a pofon zaja felé. A zaj behallatszott a csendes olvasószobába és az alatt a pár másodperc alatt, amíg valóban oda is ért, Pufi bácsi különös változáson ment át. Pufi bácsi összement. Pufi bácsit a zaj észretérítette. Életében ez volt az első pofon, amelyet nem ő szekirozott ki másból, hanem amelyet belőle csikartak ki; életében ez volt az első pofon, amelyet nem ő kapott, hanem ő adott. Életében ez volt az első pofon, amely nem jövedelmez neki, hanem, amelyért fizetnie kell. Pufi bácsiban fölébredt a forró, nagy fukarság, az ingyen megszerzett kis pénzek után való éhes, nagy mohóság… A többi már ugyis elveszett… Kigolyózni ugyis kigolyózzák… Pufi bácsi kijózanodott és mire a rohanók beértek a félhomályos olvasóterembe, akkorra Pufi bácsi összegörnyedt, rákapta a kezét a bal arcára és régi gyakorlata alapján, teljes meggyőződéssel ordította:

– Pofonütött. Pofonütött!

Azután nyugodtan hozzátette:

– Ezért megfizet. Ez pénzt kóstál.

A kaszinó köréjük csoportosult; az elnök szédülve nézett Pufi bácsira, Pufi bácsi viharosan rázta feléje az öklét és féltékenyen ordítozta:

– Pofonütött. Ennek öt forint az ára.

Az elnök habozva nézett körül; Pufi bácsi szuggesztiv sietséggel ordítozott és aggódva várta, mit szól az elnök; félt a meghazudtolástól; az elnök azonban ránézett, mélyen bele próbált nézni Pufi bácsi ravasz, kis szemébe, egy hosszu tekintet rövid ideje alatt megértette Pufi bácsit és megkönnyebbülten mondta:

– Igen: pofonütöttem. Illetlenül viselkedett.

A kaszinó fölzúdult, helyeselt, kigolyózást emlegetett, az elnök azonban – arcának piros felét elfordítván a társaságtól – így folytatta:

– Pofonütöttem. De most már nagyon sajnálom ezt a hirtelen cselekedetet egy öreg emberrel szemben.

Pufi bácsi diadallal emelte föl a fejét. Pufi bácsi fölülkerekedett.

– Nem addig van az – kiáltozta hetykén. – Pénzt kóstál az. Fizetni kell azért.

A kaszinó zúgni kezdett és nagy hajlandóságot mutatott rá, hogy Pufi bácsit rögtön kilökje, az elnök azonban szeliden nyúlt a tárcája után, kivett egy ötforintost és nyájasan veregette meg a Pufi bácsi vállát.

– No, itt van Pufi bácsi – mondta jóakaratuan. – Helyes lesz így? Talán mégse menjünk a járásbiró elé. Tudja-e, hogy akkor a pénzt az állam kapja?…

A társaság ezt a tréfát nagyon jónak találta, Pufi bácsi pedig valóban sietve nyúlt az ötös után és zsebrevágta. Ez eddig rendben van. Mi jön most?

A kaszinó is nagyon kiváncsian várt: mi jön. Az elnök még egyszer ráveregetett Pufi bácsi vállára, hazaküldte – jó lesz az ez után az izgalom után – és miután távozott, elmagyarázta a társaságnak, hogy nem szabad a dolgokat olyan szigorúan venni… Istenem, legyen belátásunk!… Az ilyen régi fajtáju emberek… ne legyünk kérlelhetetlenek a kis hibáikkal szemben… A végén senkinek sem ártanak… Hadd mókázzon ez is itt tovább, – elmulatunk rajta.

A kaszinó helyesléssel fogadta ezeket a bölcs szavakat; Pufi bácsi értesült róluk és másnap ragyogó arccal jelent meg a kaszinóban. A helyzet az első percekben kissé kényelmetlen volt, de mikor Pufi bácsi fölhajtotta az első fél-spriccert, – az elnökét – akkor egészen eltünt a régi hidegség, Pufi bácsit hátbavágták, szivart adtak neki és fogadásokat ajánlottak neki, hogy hány kolbászt tudna egyszerre megenni, ha mások fizetnék. Pufi bácsi ravasz mosolygással nézett az elnökre; az elnök jóakaratuan bólintgatott feléje. És mindvégig jóakarója és pártfogója is maradt. Pufi bácsi nem élt vissza nagyon a helyzettel, de néha-néha, amikor különösen szomjas vagy éhes volt, emlegetni kezdte a pofon történetét. Az elnök ilyenkor sietve rendelt mindent, hogy Pufi bácsi éhsége, szomjusága gyorsan csillapuljon. Pufi bácsi így jól élt; azután is számos pofont kapott még, a kunszállási pofonok szépen megindult karriérje azonban abbamaradt; a kunszállási pofonok nagyrészt egyszerü vidéki pofonok maradtak és nem nőttek afférekké és a lovagiasság szelleme nem tudott gyökeret verni Kunszálláson.