Csermák Antalné öt éves asszony volt, amikor – életében először – följött Kunszállásról Budapestre. Öt éves asszony volt; négy gyereknek – két fiúnak, két leánynak – az anyja; öt éves asszony volt; élt pedig az ideig összesen huszonkét évet. Tizenhét éves korában ment férjhez Csermák Antalhoz, aki vagyonos, termetes és jókedvü úr volt, nála éppen husz évvel idősebb. A házasság nem volt egészen rendes és közönséges dolog; Csermák Antalnét – Péteri Zsuzsikát – a családi kínzás összes szabályai szerint hozzákényszerítették Csermák Antalhoz, aki szerette őt, de szerette az italt is és aki félévenkint egyszer-egyszer mindaddig meg is verte a feleségét, amíg Péteri Zsuzsika – férjezett Csermák Antalné – a harmadik évben ki nem vette kezéből az agarászostort és őt nem verte meg vele. A harmadik gyerekét várta ekkor Csermákné; innen volt a hősiessége. Ezért nem hagyhatta magát; és helyesen tette, hogy nem hagyta magát, mert ettől kezdve teljes rend és béke volt a házasságban; Csermák Antal egészen engedelmes férje lett Péteri Zsuzsikának. Péteri Zsuzsika hűséges és gondos felesége volt Csermák Antalnak, megszűlte a negyedik erős és egészséges gyereket, és az ötödik évben – életében először – följött Budapestre.
Az utazás oka hivatalosan egy fájós fog volt, egy éles, hegyes, szép és fehér szemfog, amelyen csak a beható vizsgálat fedezett föl egy fekete pontocskát. Schwartz doktor, a kunszállási orvos előbb fogóval akarta elintézni az ügyet, azután megesett a szíve ezen a szép, fehér fogon és azt tanácsolta Csermáknénak, menjen fogorvoshoz. Menjen be Miskolcra; vagy menjen Egerbe; de legjobb volna mindjárt Budapestre menni.
– A parasztfogaknak – mondta – nekimegyek, mert muszáj; ezért kár volna, mikor már Egerben is van fogorvos.
Csermák Antalné Budapestet választotta, ha már utazik, megnézi Budapestet; vásárolni is akar egyet-mást. Egy májusi délelőtt így indult el Csermákné – életében először – Budapest felé. Egyedül ment, mert az urának sok volt a dolga és mindaddig ijedten, elfogultan és dobogó szivvel ült a füstszagu, dohos másodosztályu fülke sarkában, amíg Vámosgyörk körül két vidám és hangos kereskedelmi utazó be nem szállt a fülkébe és míg az egyikük lovagiasan meg nem kérdezte:
– Szabad dohányozni, kisasszony?
– Igen – felelte Csermákné.
Ismerkedni nem volt hajlandó, – holott a kérdés nyilvánvalóan ezt a célt szolgálta – de az elfogultsága és a szívdobogása egyszerre eltünt. Egyszerre megérezte, hogy kint napos, meleg május van; egyszerre úgy érezte, mintha évszázadokkal fiatalodott volna meg; egyszerre fiatalnak érezte magát, egyszerre letörölték róla az elmult öt esztendőt, a házasságot, a családi harcokat, a munkát, a négy gyerek anyaságát.
Kisasszony… Hiszen csak huszonkét éves. Meg tudott volna most halni egy tükörért, amelyben megnézheti magát: a friss és puha arcát, a fekete haját, a szürke szemét, a hibátlan, fiatal, délceg termetét. Kisasszony… Vajjon Budapesten is így nézik-e majd?
A vonat a gödöllői dombok között robogott és Csermákné mosolyogva, türelmetlenül nézett előre Budapest felé. Budapesten, a vasutnál várja Csermáknét a budapesti utazás igazi oka: Bene István köz- és váltó-ügyvéd. Vajjon ő is el tudja-e hinni, hogy az öt esztendő eltünt, letörlődött, nem számít?
Bene István volt a Csermákné – Péteri Zsuzsika – első és utolsó és egész életében egyetlen szerelme. Tizenhat éves volt Péteri Zsuzsika, mikor ez a szerelem – hosszu ismeretség után, nyári szünidőben, a tűzoltó-majálison – megkezdődött; Bene István akkor joghallgató volt. Egy év mulva Péteri Zsuzsika férjhez ment Csermák Antalhoz; Bene István azóta sem jött haza, Kunszállásra; ügyvédi irodát is Budapesten nyitott. Csermák Antalné most ő hozzá jött föl – életében először – Budapestre.
A találkozás a vasutnál, csendes és szótlan volt. Bene István elámulva nézett Csermáknéra és Csermáknénak ettől az elámulástól még pirosabb lett az arca és hevesen és ujjongva kezdett dobogni a szíve. Ez az elámulás a fiatalságnak, a kivirágzásnak, a teljes és ragyogó asszonyiságnak szólt. Huszonkét éves! Kisasszony…
Bene István elkisérte Csermáknét a szállodába. Azután együtt ebédeltek – keveset beszéltek, szótlanul nézték egymást, néha elmosolyodtak – és délután Bene István megmutatta Csermáknénak Budapestet. Egyelőre a Duna-partot, a citadellát és a Városligetet. Este a Népszínházba mentek, azután a vendéglőben ismét együtt vacsoráztak. Vacsoránál még kevesebbet beszéltek, mint ebédnél. Vacsora után Bene István hazakisérte Csermáknét. Szótlanul mentek egymás mellett és csak a szálloda kapujában mondta halkan Csermákné:
– Jó éjszakát.
– Jó éjszakát – felelte Bene István elfogódottan.
Igy elváltak. Másnap délelőtt a Múzeum természettudományi tárát nézték meg együtt, délután az állatkertet; este a Nemzeti Színházba mentek, ahol A szegény ifju történetét játszották. Azután elváltak. A negyedik nap estéjén az elválás nem ment ilyen egyszerüen. Bene István nem nyugodott addig, míg föl nem kísérhette Csermák Antalnét a szobájába. A beszélgetésük nyugtalan és hangos volt; az éjszakai járókelők közül néhány megállt, hogy figyeljen rá; Csermákné inkább beleegyezett tehát, hogy Bene István jőjjön föl a szobájába és hogy ott intézzék el a maguk szomoru, édes és fájdalmas ügyét, a nagy kérdést, amely napok óta közöttük lebegett. A szállodai szobában, éjszaka, csendben, mindenkitől elhagyatva és senkinek a figyelésétől nem őrizetten nagy, kegyetlen, kínzó és forró küzdelmet vívtak meg és Csermákné a magányosságban, az elhagyottságban – önönmaga ellen is – győzni tudott. A harc forró volt, véres és fájdalmas, a küzdelemhez a Csermákné szivós, fiatal izmaira is szükség volt, de összeszorított foggal megvívta a harcot és nem lett a szeretője az élete egyetlen, nagy, első és utolsó szerelmének. Hajnalodott, amikor Bene István elment tőle; és Csermákné tisztességes asszony maradt.
Harmadnapra elutazott. Két év telt el, amíg újra Budapestre jött. Megint május volt; Csermákné megint fiatalnak érezte magát; az életnek minden öröme és jókedve benne bizsergett az ereiben; szép volt; erős, vidám és mosolygó. Bene István a vasutnál várta. Fölragyogott az arca, amikor meglátta, de az úton – a szálloda felé – sötét, fanyar és haragos lett.
– Két év óta nem tudom magának megbocsátani… minden nap újra eszembe jut és újra érzem a fájdalmát… hogy akkor szó nélkül, búcsúzás nélkül, egy kézszorítás nélkül itt hagyott… Amikor reggel odamentem a szállodához és ott azt mondták, hogy elutazott, azt hittem, meghalok szégyenemben és keserüségemben.
– Pista, – felelte erre Csermákné – én nem tudok búcsúzni.
Bene István csodálkozva nézett rá.
– Én nem tudok búcsúzni – mondta Csermákné szeliden és alázatosan – attól, akit szeretek. Elmenni, elválni, elszakadni: igen, ha meghalok is belé. De én búcsúzni nem tudok. A búcsúzás több, mint az elválás; a búcsúzás rosszabb, mint a halál. A búcsúzás olyan, mint a haldoklás.
Bene István lassan megbékült és erre megint együtt járták Budapestet egy hétig. Elmentek a Múzeumba és a Duna-partra, a Népszínházba és a Nemzeti Színházba. Az asszony fiatal volt, jókedvü, hálás, tanulékony, szelid, kedves. Egy viharos, eszeveszett és féktelen küzdelmük ekkor is volt, de harag nem maradt utána, mert az asszony szelid, kedves és alázatos volt. És mégis boldogok voltak mind a ketten. És egy hét mulva ismét búcsúzás nélkül utazott el az asszony.
Ettől fogva minden évben fölment Budapestre hét, nyolc, kilenc, tíz napra. Minden évben; húsz hosszu esztendeig. Az út mindig megfiatalította; Budapesten mindig jókedvü, boldog, szelid és engedelmes volt; Kunszállásra hazafelé megkomolyodott, erős, szívós, hallgatag és kemény lett. Az igazi élete az a pár nap volt, a melyet Budapesten töltött; az életének, a lelkének az igazi társa Bene István ügyvéd volt Budapesten; otthon jó anya, jó feleség, gazdag és rendes asszony volt; de boldog asszony, élő ember Budapesten volt minden évben hét, nyolc, tíz napig. Bene István változott, tanult, férfiasodott öregedett; és az asszony minden változását utólérte egy óra alatt. A második órában mindig úgy beszéltek már egymással, mintha sohasem váltak volna el egymástól. Bene István politikával foglalkozott és az asszony értett a politikához; könyveket olvasott és az asszony megértette a könyveit; operába kezdett járni és az asszony értette és szerette a zenét. A küzdelmeik néha előlről kezdődtek; néha marcangolóan és lángolóan föllobbantak; Bene István nem házasodott meg; és az asszony húsz esztendő alatt nem lett szeretője az élete első és egyetlen szerelmének.
Húsz év alatt Bene István kezdett öregedni és az asszony lassan vele öregedett. A huszadik évben azonban baj támadt. Az asszony otthon betegeskedett; az egészsége, a gyönyörü erős teste megroppant. Egyedül volt már otthon, a leányai férjhez mentek, a fiai elkerültek otthonról és a megöregedett Schwartz doktor azt ajánlotta neki, keressen föl Budapesten egy orvosprofesszort. És ebben a huszadik évben Csermákné egy juniusi estén halkan és mosolyogva így szólt Bene Istvánhoz:
– Holnap hazautazom, Pista.
Bene István meglepetve nézett rá.
– Hazautazom, – mondta elkomolyodva az asszony. – Isten vele, Pista. Nagyon jó volt itt lenni. Boldog voltam. Köszönöm.
Bene István elfehéredett és a szeme könnyes lett.
– Miért búcsúzik tőlem, Zsuzsika? – kérdezte reszketve. – Miért búcsúzik? Sohasem búcsúzott eddig…
Az asszonynak is könnyes lett a szeme.
– Holnap reggel utazom, – mondta. – Kisérjen ki a vasuthoz.
Bene István kikisérte az asszonyt a vasuthoz és amikor az asszony beszállt a kocsiba és ő lent maradt, akkor nem bírt magával. Fölugrott a kocsi lépcsőjén, berohant a kocsiba és az egész testében reszketve megállott az asszony előtt. Az asszony sírni kezdett, a férfi is sírni kezdett, megölelték és megcsókolták egymást és zokogva elbucsuztak egymástól. És Csermák Antalné ezen az őszön meghalt és kivitték a csöndes, szép kunszállási temetőbe.