A Kürth-család ebédnél ült, amikor bejött Gulyás, az ispán.
– No, Gulyás, – kérdezte az öreg Kürth, – mi az?
Gulyás megforgatta a kezében legényes, kis kalapját, megtörölgette izzadó homlokát és őszülő haját; szikár, magas alakja meghajlott kissé és dacosan mondta:
– Tekintetes úr, így baj lesz.
– No, Gulyás, mi az?
– Ha Pista úrfi tovább is bujtogatja ezeket a rüheseket, akkor aztán én igazán nem birok velük. Ugyis beléjük bujt már az ördög.
Pista elpirultan, zavarodottan ült a helyén, azután elszántan emelte föl a fejét, de az elszántságra egyelőre nem volt szükség. Az apja ránézett, összevonta a szemöldökét, azután halkan mondta:
– Jól van, Gulyás. Majd én intézkedem… nem lesz baj semmi.
Gulyás odafordult Pistához.
– Pista úrfi, – mondta, – ne haragudjon… előtte mondom, nem a háta mögött… de nem úgy van ez, mint a könyvekben.
– Jól van, Gulyás, – szólt közbe türelmetlenül az öreg Kürth. – Majd én elintézem.
– Hát igen, tekintetes úr…
Gulyás kiment, néhány másodpercig csönd volt, azután az öreg Kürth odafordult a fia felé. Reszketett a hangja az erőlködéstől, fuldokolva gyűrte le a haragját.
– Pista, – szólt rekedten, – én most már veled nem vitatkozom arról, kinek van igaza. Hanem megtiltom, egyszerüen megtiltom neked, hogy paraszttal szóba állj. Az ember elküldi a fiát… nagy pénzért… külföldi egyetemeken tanulni és a haszna belőle az, hogy saját házában van a legnagyobb ellensége.
– Apám…
– Nem vagyok a mondanivalódra kiváncsi. Nekem ne bujtogasd az aratóimat. Hiszen még megérjük, hogy a kunszállási paraszt sztrájkolni fog. Az apjuk huncut…
Elnyelte a káromkodását, azután mérgesen folytatta:
– Ha a rendelkezésem nem tetszik, föl is út, le is út. Mehetsz, ahová tetszik. De itt, – itt én parancsolok.
Ráütött az asztalra, hogy a tányérok és a poharak csörömpölni kezdtek, azután fölállott, kiment és becsapta maga mögött az ajtót. Az asztalnál csönd volt, Pista lesütött szemmel hajolt a tányérja fölé.
– Látod, Pista, – szólalt meg az anyja – mit avatkozol be ezekbe a dolgokba. Megharagítottad apát.
– Anyám, – felelte Pista kínzottan – én azt teszem, amit a lelkiismeretem parancsol. Én nem nézhetem ezt a kizsákmányolást… én nem tűrhetem, hogy emberekkel úgy bánjanak, mint a barmokkal… Gulyás, a legkomiszabb emberhajcsár, aki…
– Gulyás nagyon derék, tisztességes ember.
Pista vállat vont, felelni akart, az anyja azonban hátrafordult és boszankodva mondta:
– Erzsi, mit tátod itt a szádat. Eredj ki.
Erzsi megrezzent, szorosabbra fogta a tányérokat, amelyeket a kezében tartott, megfordult és kiment. Egy bámuló, meleg pillantása azonban elérte még a Pista szemét és Pista gyorsan föltámadt figyelemmel nézett a magas, barna parasztleány után.
– Látod, – szólt az anyja – elrontod a cselédeimet is… így bolondítod meg őket… mit gondolsz te, mi lesz ennek a vége…
Pista most már egészen elhallgatott. Nem válaszolt az anyjának, nem is hallotta a szemrehányó, de puhán zuhogó mondatait, lehajtotta a fejét és belemerült gondolataiba.
Délután nem ment ki a szérüskert végébe, ahol ilyen tájban össze szoktak gyülni a parasztok, bent maradt a szobájában és idegesen, szórakozottan olvasni próbált. Az olvasás nem ment; letette a könyvet, lefeküdt a divánjára és a levegőbe bámult. A szobája ajtaja fölnyílt és Erzsi jött be rajta.
– Pista úrfi, – kérdezte – melyik ruhát keféljem ki?
– A barnát.
Erzsi fogta a ruhát és zavarodottan babrált vele. Pista ránézett:
– No, Erzsi, mi az?
Erzsi lesütött szemmel forgatta a ruhát, azután fölnézett és hirtelen elszántsággal lelkendezve mondta:
– Pista urfi… csakugyan igaz az, hogy minden ember egyforma?
Pista fölült a divánon és bámulva nézett rá a leányra.
– Persze hogy igaz, Erzsi – felelte.
A leány arca ragyogni kezdett az örömtől.
– Hát csakugyan igaz – mondta szinte nevetve. – Vas Jóska mindig mondja… de már ha az urfi mondja, csakugyan igaz.
– Nem járt maga iskolába, Erzsi? – kérdezte Pista.
– Jártam én.
– Hát ott nem tanulta?
– Ott csak azt tanultam, hogy Isten előtt minden ember egyforma.
Pista gondolkozva nézett a leányra.
– Tudja maga, Erzsi, mi az Isten? – kérdezte azután fanyarul.
– Isten láthatatlan szellemi lény, – felelte a leány gyorsan, egy kicsit büszkén arra, hogy a katekizmus tanítására ilyen jól emlékszik még.
– Jól van, Erzsi, – felelte Pista fanyarul.
Végigvetette magát a diványon. A leány még nem ment ki.
– Mi az, Erzsi? – kérdezte tőle.
– Az ifiur… az ifiur… – felelte dadogva a leány – nagyon… nagyon…
Nem fejezte be a mondatát, elpirult, megfordult és kisietett. Pista nyugtalanul bámult utána és amikor megint bejött a szobájába, megölelte. A leány védekezett, de bágyadtan; másnap még bágyadtabban védekezett és harmadnap elkábultan simult hozzá.
– Az ifiur… az ifiur… – mondta ekkor dadogva – nagyon… nagyon kedves ember.
A következő napokban Pista alig mozdult ki otthonról, de a családja teljes bocsánatát azért nem tudta megkapni. Kint zúgtak a parasztok, súgtak, búgtak, összegyülekeztek, tárgyaltak, vitatkoztak, a morgásuk egyre kellemetlenebbül hangzott és a család egy kissé Pistának tulajdonította az egész mozgolódásukat. Pista lett a parasztok koronatanuja; amióta nem járt közéjük azóta még inkább, mint azelőtt; ha akadt közöttük kételkedő, azt a szájasok a Pistára való hivatkozással torkolták le és a Pistára való hivatkozás végül meggyőzte a habozókat és a hitetleneket is. Junius végén azután jött a sztrájk.
Gulyás lovon sietett be a tanyáról, izzadt homlokkal szaladt be az öreg Kürth-höz; tíz percig tárgyaltak, az öreg Kürth indult a szolgabiróhoz, Gulyás pedig indult a cselédeket összeszedni és vinni ki a tanyára: aratni. A ház ajtajában találkoztak Pistával, az apja nem is szólt hozzá; egy szót sem; nem fogadta a köszönését; elfordult tőle és szótlanul kiment a kapun. Gulyás megállt előtte.
– No, látja-e, Pista urfi, – mondta neki szinte mentegetőzve – ugy-e hogy most megvan a baj. Megmondtam én…
Pista tehetetlenül, zavarodottan vonogatta a vállát. Gulyás pedig jóindulattal folytatta:
– Nem úgy kell a paraszttal bánni, Pista úrfi, mint ahogy maga gondolja.
– Úgy kell vele bánni, mint ahogy emberhez méltó, – fakadt ki Pista.
– Nem ember a paraszt – felelte mosolyogva az öreg ispán.
Pistának elállt a szava, de Gulyás nem is várta, hogy szóljon.
– No jőjjön, Pista úrfi, majd én megmutatom.
Indult a kerten át az istálló felé. Pista utána ment. A kertben egy őszhaju paraszt dolgozott.
– Tedd le a kapát – mondta neki az ispán. – Jöttök ki a tanyára.
A hangja kemény volt, vágott, mint az ostorcsapás; még ha a szavai nem is voltak bántóak, a hangja suhogó volt és irgalmatlan, mikor paraszttal beszélt. Pistát mindig kétségbeejtette ez a hang. Meggyorsította a járását és utólérte az ispánt.
– Látja, – mondta neki – ezért elégedetlenek. Miért beszél velük így? Miért tegezi ezt az öreg embert?
– Tán tekintetes úrnak szólítsam?…
Megrántotta a vállát és ment be az istállóba. Itt már az ajtóban káromkodni kezdett. Semmi különös oka nem volt rá, ez csak hozzátartozott a dologhoz. Pista tudta, hogy valóságos liturgiája van az ilyen belépések számára: előbb jön valami jelentéktelen vagy jelentékeny kifogás – de kifogás mindig van – azután jön a kritika kiszélesítése, általánosítása, azután jön a személyes alkalmazás, – mért nem lettél egri érsek – azután bőven, változatosan, gúnyosan, fület repesztően és bőrt hasogatóan hangszerelve egy merész lendületü, fantasztikus káromkodás. Az apád keserves…
Pistában forrott a vér. Az istállóban elhangzott a káromkodás; remegve hallgatta végig; azután ő is bement. Az istálló közepén az ispánnal szemben ott állott Vas Jóska, a kocsis. Dacosan, zömöken állott és elvakuló szemmel, pislogva nézett föl a szikár ispánra. Az ispán elmondta már neki, hogy ki kell menni a tanyára, aratni. Vas Jóska hátrarántotta a fejét egyszer, hátrarántotta még egyszer, azután gyorsan, elszántan kilökte a száján:
– Nem megyek.
– Nee-eem? – kérdezte fölhördülve, szinte énekelve az ispán.
– Nem – felelt pislogva Vas Jóska. – Én nem vagyok sztrájktörő.
A szó furcsán, szinte kómikusan hangzott a szájában; Pista szinte elmosolyodott rajta, az ispán azonban fölemelte csontos, nagy kezét és kétszer egymás után gyorsan pofonvágta Vas Jóskát. Vas Jóska megtántorodott.
– Ne üssön engem az úr – szólt akadozva és komoran.
– De még meg is nyúzlak… az anyád…
Kábítóan és virtuóz módon ömlött a káromkodás a szájából.
– Ne bántsa az úr az anyámat – szólalt meg ismét komoran Vas Jóska.
– Befogod a szádat, vagy betapasszam megint…
Az ispán fölemelte a kezét.
– Meg ne üssön engem még egyszer az úr – ordította Vas Jóska.
A pofon már elcsattant az arcán; Vas Jóska ekkor lehajlott, fölkapott egy vasvillát, a villa megcsillant a levegőben és ropogva zuhant bele az ispán mellébe. Az ispán melléből kibuggyant a vér, szikár teste megtántorodott. Vas Jóska visszarántotta a villát és bőszülten ordította:
– De megölöm én… ahány úr van a világon…
Új döfésre emelte föl a vasvillát. Pista azonban egy ugrással ott termett mellette, megkapta a villát és kicsavarta a kezéből. Vas Jóska előbb védekezett, markolta a villát, ütni akart vele, de azután elgyengült a keze és kieresztette a kezéből a nyelet.
– Megölöm én, – sziszegte – ahány úr…
Pista a villával a kezében farkasszemet nézett vele; Vas Jóska megfordult és kiment az istállóból. Az ispán hörögve feküdt a földön; a melléből ömlött a vér. Pista szaladt kifelé, orvosért küldött, azután visszament hozzá, fölvitette a házba és lehuzta ruháját. Az ispán ájuldozott, elboruló szeme újra meg újra becsukódott.
– Látja… Pista… urfi, – mondta akadozó nyelvvel – ilyen a paraszt.
Az orvos megjött, megnézte és filozófusan rázogatta a fejét.
– Talán megél, – mondta kételkedve. – Talán.
Pista bement a szobájába és kétségbeesetten bámult maga elé. A ház csendes és szomoru volt; az emberek megdöbbenten, lábujjhegyen jártak és halkan beszéltek. Este két csendőr állított be. Itt maradtak éjszakára… a nép meg van bolondulva… nem lehet tudni…
Leszállt a tiszta, csendes nyári éjjel és Pista kábult fejjel, álmatlanul forgolódott az ágyában. Az ajtaja halkan kinyílt és halkan besurrant rajta Erzsi. Pista nem örült most ennek a látogatásnak, amelyet máskor vágyódva reklamált és türelmetlenül elrendelt. Szomoru volt; nagy, alaktalan bánat, tompa, nehéz határozatlanság, gomolygó kétségbeesés ült a szivén. A lány azonban friss volt, fövillanyozott, szokatlanul bátor és jókedvü. Pista nem éreztette vele a saját csüggedt rosszkedvét, igyekezett jó és kedves lenni hozzá. A lány mámoros volt; szinte tombolt; a tartózkodásának és a mindig megmaradt szemérmességének semmi nyoma sem volt; választ nem is várt arra, amit mondott; járt a szája, mosolygott, nevetett…
Pistának kezdett terhére lenni, szerette volna elküldeni, de hogy meg ne bántsa, valami kedvességgel akarta a dolgot kezdeni.
– Erzsi, – mondta – mit vegyek neked holnapután Egerben? Bemegyek… hozok neked megint egy szép ruháravalót.
– Nem kell már én nekem az urfi ruhája – felelte a lány.
– Nem?
– Nem hát. Kinéztem én már a magamét.
– Ki? Hol? Hogyan?
– Hát a tekintetes asszonynál… Enyém lesz az ő ruhája mind.
– Az anyám ruhája? A tied?
– Az enyém. Mindent fölosztunk… ki földet kap, ki házat… én csak a tekintetes asszony ruháit akarom. A barna selymet, meg az atlacot… meg a…
Pista rárivallt:
– Meg vagy te bolondulva, Erzsi?
– Nem vagyok én. Elvégezték azt az emberek. Holnap jön az osztozkodás.
– Jön fenét, – ordította Pista. – Jön az, hogy a csendőrök beléjük lőnek az emberekbe… az jön.
A leány rémülten nézett rá, Pista pedig föl és alá járt a szobában és remegve fogott bele egy hosszu magyarázatba. A leány rémülten könyökölt föl az ágyban. Pista szellős öltözetében leült egy székre és keserüen, ádáz haraggal, fogcsikorgatva igyekezett megmagyarázni a leánynak a gazdasági élet kérlelhetetlen törvényszerüségeit. A leány nagy szemmel nézett rá. Kint meleg, tiszta, nyári éjszaka volt.
Pista elfáradva hallgatott el. A leány bágyadtan kelt föl és összetörten állott meg előtte. Pista érezte, milyen nevetséges volt ez az egész helyzet, hogy a magyarázata kegyetlen volt, bár a leány semmit sem értett belőle, és szeretett volna neki valami vigasztalót, valami gyöngédet mondani. De nem tudott.
A leány dideregve állt előtte, kétszer-háromszor nekifogott, hogy szól valamit, végre megzavarodottan, reszketve, kétségbeesetten kifakadva kérdezte:
– Hát nem egyformák az emberek, Pista urfi?
Pista elcsüggedten ejtette le a fölemelt kezét és hallgatott egy másodpercig. Azután összeszorította a fogát és megkeményedett szívvel, acélkeménységü hangon felelte:
– Nem, Erzsi. Vannak urak és vannak parasztok.
A leány remegve állt előtte. Ő fölállott, rátette a leány vállára a kezét.
– Most menj ki, Erzsi, – mondta neki kurtán.
A leány fölkapta a ruháját és megverten surrant ki a szobából; Pista becsukta mögötte az ajtót. Úgy érezte magát, mint aki nagy betegségből gyógyult föl és mint aki tudja, hogy soha ebbe a betegségbe vissza nem esik.
Fölkapta a fejét és keményen, keserűen, dacosan, fájdalmasan, de rendíthetetlenül mondta még egyszer:
– Vannak urak és vannak parasztok.