A Hlavathy-gyerekek tizenketten voltak. Tizenketten azért, mert a tizenharmadik mindig meghalt. Ez a tizenharmadik nem volt éppen a legfiatalabb. Az újszülött esetleg megélt; ha azonban az újszülött megélt, akkor hamarosan az idősebbek közül dőlt ki valamelyik. A Hlavathy-gyerekek nagyok voltak már, amikor a Hlavathy-házra még mindig rá-rászállt a gólya; ilyenkor – a tizenharmadik gyereknél – a fiatal Hlavathyak összenéztek és kiváncsian találgatták, melyikükön van most a sor. A legifjabb Hlavathy keresztelőjén fölkapta a poharát Hlavathy Tamás és jókedvüen mondta:
– No, melyikünk hal meg most?… Hát annak az egészségére.
*
Hat fiu volt ekkor a Hlavathy-házban és hat leány. A fiukról nincs mit mondani. A leányok sorsa érdekesebb.
Polin, az első leány, simán férjhezment. Sári, a második, üggyel-bajjal, de mégis idejében szintén férjhezment. Az ő sorsuk ezzel elintéződött, az ő életükben többé nem voltak problémák: – természetes volt, hogy hű és dolgos feleségek lesznek, hogy több gyermeket szülnek és hogy most már minden nagyobb zavar nélkül élik le földi életüket. Rózánál, a harmadik leánynál, azonban furcsa módon megakadt a Hlavathy-leányok sorsának a sima lebonyolítása. Rózát nem lehetett férjhez adni.
A dolog érthetetlennek tetszett. Róza nem volt sem szebb, sem rútabb Polinnál és Sárinál, de még derekabb, még dolgosabb, minden áldozatra még készebb volt, mint ők. Egy tisztességes fiatalembernek kellett volna csak jönnie, csak meg kellett volna jelennie, csak ki kellett volna a kezét nyujtania és ő hűséges, derék felesége lett volna.
„A tisztességes fiatalember.“ Ekkortájt kezdett a Hlavathy-házban és egész Kunszálláson az élet legnagyobb kérdésévé és legtöbbet emlegetett problémájává lenni a „tisztességes fiatalember“. Táncosok ekkoriban még csak akadtak a kunszállási majálisokon, de a tisztességes fiatalember fajtája hihetetlenül megfogyatkozott.
A leányok egyre szaporodtak Kunszálláson; fölnőttek, megerősödtek; derék, szép, jó leányok voltak, de a tisztességes fiatalember, az egészen eltünt. Hová lett? Mi lett vele? Budapesten lumpol-e ahelyett, hogy derék, szép feleséget keresne magának Kunszálláson? Kivándorolt-e? Kipusztult-e a fajtája egészen?
Csak annyit lehetett tudni, hogy Kunszálláson egyre-másra lépik át a leányok a huszadik esztendőt, anélkül, hogy férjhez mennének. Példátlan dolog volt ez eddig és a pártában maradottak első sorozata fájdalmas szégyennek érezte ezt a sorsot. Egy tisztességes leánynak, egy úri leánynak husz éves korában asszonynak kell lennie, – érctörvény volt ez eddig Kunszálláson és anyák tomboltak, apák szégyenkeztek, leányok zokogtak, amíg a törvény szigorusága valamelyest megenyhült.
Voltak az első huszéves sorozatban olyan leányok, akik hihetetlen messaliance-okat követtek el kétségbeesésükben; olyan is akadt, aki iparoshoz ment feleségül szíve nagy bánatában; voltak, akik fölköltöztek Budapestre szégyenükben; a többség azonban keserü lélekkel, szomjasan és csodálkozva várt.
*
Köztük volt Hlavathy Róza is. A Hlavathy Róza kis arca, becsületes, őszinte kis szeme egyre nagyobb csodálkozással meredt bele a világba. Hogy ennyi szeretet, ennyi jóra való hajlandóság nem hí, nem csal, nem hajszol ide valahonnan valami tisztességes fiatalembert…
A Hlavathy Róza dolga annál sürgősebb lett, mert mögötte fejlődött, mögötte nőtt, a huszadik évet már-már átlépte a következő Hlavathy-leány: Ilona. Ilona nem volt a csodálkozó kunszállási leányok közül való. Ilona tüzes, türelmetlen, toporzékoló, magában bízó leány volt. Ő nem kételkedett egy percig sem abban, hogy idejében férjhez megy; ő tudta, hogy a tisztességes fiatalemberre a mai világban nem lehet már várni; föl kell kutatni, föl kell hajtani, ravaszul, művészettel, huzódozással és odaadással, ingerléssel és félénkséggel, vakmerőséggel és szemérmességgel meg kell fogni a tisztességes fiatalembert. Azután… azután majd lesz az ember derék, dolgos, jó feleség. De előbb el kell szédíteni, föl kell tüzelni, meg kell bolondítani a tisztességes fiatalembert.
Ilona bizonyos volt a maga dolgában. Csak kerüljön egyszer rá a sor. – A sor azonban sehogy sem akart rákerülni. Rózát nem lehetett férjhez adni. Róza egyre nagyobb csodálkozással járt-kelt a világban; Róza megindítóan, siratni valóan csodálkozott a világ furcsa berendezkedésén, teljesen érthetetlennek találta az egész dolgot… a tisztességes fiatalember pedig egyre nem jött. Anya és apa éjszakákat átbeszélgetett, rokonok, barátok mozgósíttattak, Magyarország minden részében indúlt már meg egy-egy akció a Hlavathy Róza érdekében… Hlavathy Róza csodálkozva lépte át a huszonötödik, majd a huszonhatodik és huszonhetedik évét és még mindig leány volt és mögötte félőrülten toporzékolt Hlavathy Ilona. Félőrülten toporzékolt, mert róla természetesen szó sem lehetett addig, amíg Róza el nincs látva. Társadalmi érctörvény volt Kunszálláson az is, hogy a fiatalabb leány számba sem jöhet addig, amíg az idősebb férjhez nem ment. A sorrendet be kell tartani, akármi történik. Ilonára – aki toporzékolva átlépte a huszadik… a huszonkettedik… a huszonötödik évet – egyszerüen nem is gondolt senki. Előbb Róza.
*
Jött azután egy csodálatos és nagyszerü nap: – Róza váratlanul eljegyezte magát. A vőlegény csak tanító volt, amit a Hlavathy-család titokban nagyon szégyelt; de szerencsére az ország tulsó végén volt tanító, ami enyhítő körülménynek számított. A fontos az volt, hogy Róza megy… Róza tehát ment. Nagy lakzi volt – enélkül nincs férjhezmenés Kunszálláson – és Róza elvonult a tanítóval az ország tulsó végére.
Most Ilonán a sor. Ilona szikrázó szemmel és táguló orrlyukakkal nézett szét a világban. Hol az az ember, akit ő boldoggá fog tenni? Az izmai feszültek a görcsös elszántságtól. Hol az a tisztességes fiatalember?
Teltek a napok, teltek a hónapok, egy teljes év telt el és Hlavathy Ilona még mindig leány volt. A hatalmas lendület, amellyel élete nagy feladatának nekifogott, még benne pezsgett az ereiben, de a kisérletei sorra balul ütöttek ki. Elfogytak egészen a tisztességes fiatalemberek? Megbolondultak? Nem Róza lett volna az oka annak, hogy még nem ment férjhez? A Hlavathy Ilona arca kezdett csodálkozó kifejezést fölvenni…
*
– Leányok, – mondta az öreg Hlavathy idejön Kovács Béla. Ő építi a tárkányi vasutat. Nálunk lakik. Itt marad vagy két évig.
… Kunszálláson az is esemény volt, ha egy új fiatalember végigment az utcán és az is szenzáció volt, ha a szolgabirósághoz új irnok került. Most pedig az történt, hogy egyenesen a Hlavathy-házhoz került új fiatalember, még pedig nem irnok, hanem mérnök. Tisztességes fiatalember… éppen házasulandó.
A Hlavathy-ház remegett az izgatottságtól.
*
Elintézett dolog volt, hogy a tisztességes fiatalember a Hlavathy-házé. Meg kell tartani a Hlavathy-ház számára, ki nem szabad ereszteni, jósággal, hűséggel, ügyességgel, kedvességgel, háziassággal, főzőművészettel itt kell tartani, le kell kötözni, meg kell fogni.
A tisztességes fiatalember a Hlavathy-házé és pedig természetesen az Ilonáé. Másra gondolni sem lehetett és a halvány, szép Hlavathy Klára ebbe a rendbe türelmesen és engedelmesen bele is nyugodott. Sőt többet tett. Amikor a mérnök, a távoli rokon, a tisztességes fiatalember náluk lakott és amikor az egész ház élete körülötte forgott, amikor mindenki őt szolgálta ki, amikor az egész család áhitattal és szeretettel leste minden szavát és minden mozdulatát és el volt ragadtatva mindentől, amit mondott és tett és amikor a tisztességes fiatalember fürdőzve ebben a gyönyörü kényelemben és ünnepeltetésben, feléje fordította a kegyességét, akkor Hlavathy Klára – egy álmatlan éjszaka után, hősies elhatározással – rutította magát. Kócos frizura… elhordott slafrok… kedvetlenség és szekánt hang…
A tisztességes fiatalember habozni kezdett. Amikor azonban már-már – nem fanyarság nélkül – Ilona felé hajlott, akkor a nagylelkü Klára csodálatos változáson ment át. Az ő szivében is ott zakatoló nagy türelmetlenség egyszerre megszólalt, a kunszállási leányok fájdalmas sorsát egyszerre reszketve kezdte érezni és – maga sem tudta hogyan – egy estén szédülve, mámorosan, félig öntudatlanul csinos lett, kedves, beszédes, üde, vakító, odahajló, nedves szemü, forró ajku, mindent igérő lett, – és eljegyezte magát a tisztességes fiatalembernek.
*
A Hlavathy-családban – halkan, suttogva, titokban, hogy a vőlegény meg ne hallja – rettenetes jelenetek játszódtak le. Ilona tombolt és toporzékolt, sírt és a haját tépte, a földre vetette magát és meg akart halni…
A jogait követelte. A tisztességes fiatalember őt illeti meg. Ő is várt Rózára, várjon most Klára ő reá. Klára halványan és hidegen vonogatta a vállát és minthogy apa-anya úgy sem segíthetett a dolgon, megint áttöretett egy kunszállási érctörvény: az, hogy a fiatalabb leány nem előzheti meg a menyasszonyságban az idősebbet.
A belső küzdelem zaja tehát lecsöndesedett és a Hlavathy-házban esküvőre készültek. Voltak ekkor a Hlavathy-gyerekek tizenhárman és történt ez egy évvel azután, hogy Hlavathy Tamás fölköszöntötte testvérei közül azt, aki most soron van.
Egy évvel a fölköszöntő után kiderült, hogy Klára volt a soron. Klára meghült, tüdőgyulladást kapott és meghalt, öthetes menyasszony korában, két héttel az esküvő előtt.
A Hlavathy-gyerekek megint csak tizenketten voltak.
*
A temetés után csend volt egy ideig, de a gyászoló csendbe hevesen zakatolt bele egy lázasan reménykedő szív: az Ilonáé. Ilona megsiratta Klárát, de nem tudta egészen kikergetni a szivéből azt a százszor bűnösnek érzett, de mélyen fészkelő érzést, hogy felső beavatkozás történt az ő javára, hogy felső beavatkozás tette jóvá azt, amit emberi vágy, leánymohóság ellene vétett. Klára elment; most ismét ő van soron…
Eltelt néhány hét és néhány hét mulva elsápadva, megrendülten, iszonyodva vette észre, hogy az elsőségét ismét vitássá akarják tenni. Ezúttal Ágnes. Ágnes, aki tegnap még kisleányszámba ment és aki szintén megtört egy kunszállási tradiciót: azt, hogy a lányoknak nem kell tanulniok és nem szabad dolgozniok. Ágnes, az éretlen kölyök, aki a világ csúfjára a bátyja patikájába ment gyakornoknak.
Ilona megrendülten és fölháborodva követelte az apjától, hogy tiltsa el Ágnest minden komoly kisérlettől. Az öreg Hlavathy teljes meggyőződéssel közölte is Ágnessel a tilalmat, de Ágnes a vállát vonogatta.
– Nevetséges, – mondta – nem lehet Bélát senkinek sem odaajándékozni. Nem a miénk… Azt veszi el, akit akar.
… Ilona kétségbeesve mondott le a szülői támogatásról és fölvette a harcot Ágnessel. Ádáz, kemény, szörnyü harc volt: hizelgéssel, kacérsággal, kis rágalmakkal, apró vereségekkel, apró győzelmekkel. Csendes, szivós, hosszu harc, amelyben titkolni kellett még azt is, hogy harc folyik, amelyben mindig vigyázni kellett rá, hogy meg ne sértsék a vőlegény kegyeletét halott menyasszonya iránt.
Félévig tartott ez a szívós és csendes harc, amikor ismét gólya szállott le a Hlavathy-házra. Nagyszerü termékenységü emberpár volt ez a két megöregedett ember, de termékenységüket a család most már tompa haraggal, csendes gyűlölködéssel és utálattal nézte. A legidősebb gyerekek ezt az érzelmeket nem is titkolták; az öreg Hlavathynénak meg kellett érnie, hogy legkisebb gyermeke bölcsőjénél keserves szemrehányásokat kapott és felelnie kellett arra a kérdésre, hogy voltaképpen nem szégyenli-e magát…
Az öreg Hlavathy komor hallgatással, Hlavathyné pedig halk zokogással válaszolt erre a kérdésre és a bölcső mellett elhatároztatott, hogy több Hlavathy-gyerek pedig nem születik. A Hlavathy-gyerekek azonban ekkor megint tizenhárman voltak.
*
De nem sokáig. Az Ilona és az Ágnes makacs küzdelme a vége felé járt. Nyilvánvaló volt, hogy közeledik a döntés. Ilona már minden fegyverét harcba vitte; úgyszólván semmi adnivalója nem volt már, legfeljebb olyasmi, amit tisztességes leány nem adhat.
Olyan lázas és keserü harc volt azonban ez, hogy Ilona úgy érezte, mindent meg kell kockáztatni, mindent oda kell adni, hogy mindent megnyerjen. Napokig vivódott ezzel a gondolattal, de jött egy éjszaka, – kint csendes nyári éjjel volt és illatoztak az akácok – amikor fölugrott forró ágyáról, magára kapott valamit és elindult az alsóház felé, ahol a volt vőlegény lakott… Még nem tudta, mit fog csinálni. Még nem tudta, hogyan fog hozzá. Azt azonban tudta, hogy nincs határ, amelyen át ne lépne.
A szoba ablaka alatt reszkető lábbal megállott; és dobogó szívvel emelte föl a kezét, hogy bezörgessen az ablakon. Remegő keze azonban mozgás közben megállott. Elhalványodva és megtántorodva szorította a fülét az ablakra és most már tisztán hallotta: Ágnes van bent a szobában.
*
Ilona visszafordult, támolygott egy kicsit az udvaron, azután bement a fáskamrába és fölakasztotta magát. Reggel találták meg. Eltemették.
Ágnes azután férjhez ment; gyerekei születtek; otthon azonban több Hlavathy-gyerek nem született már; a Hlavathy-gyerekek maradtak tizenketten és több érdekes dolog azután nem történt velük.