A Zöldkoszoruba elcsalták egyszer a Lőrinczi-gyereket, a kispapot és ekkor történt meg az a furcsa eset, hogy a kunszállási fiatalság hosszabb ideig komoly dolgokról beszélgetett a frissen csapolt sör mellett. Estefelé azonban megérkezett a kasznár, aki ötven éves ember létére mindig a fiatalokkal tartott és néhány teliszáju, mocskos szóval helyreállította a Zöldkoszoru uri asztalának rendes hangulatát. A Lőrinczi-gyerek ekkor fölállt és menni készült. A kasznár marasztotta. Megfogta a reverendáját és le akarta huzni egy székre. A Lőrinczi-gyerek mozdulatlan arccal szabadította ki a reverendáját és az ajtó felé fordult. A kasznár, aki a tanyán – ahonnan jött – egész nap ivott már, elébe ugrott és megállította. Jóval nagyobb volt nála; duzzadt, veres arcát odadugta a kispap tiszta, szőke feje elé és kihivóan kérdezte:
– Mért mégy el akkor, amikor én jövök? Mért nem papolsz tovább? Szomszéd! Tán derogálok neked?
A derogálás kérdése igen fontos kérdés volt Kunszálláson és uri társaságban nagyon gyakran fölvetődött. A Lőrinczi-fiu azonban nem felelt a kérdésre. A kasznár pálinkagőzös lehellete elől elfordította a fejét, hallgatott és kereste az útat kifelé. A kasznár várta a választ és amikor látta, hogy a Lőrinczi-gyerek szótlanul menni akar, dühösen ropogtatta ki a fogai közül:
– Mi? Mi?… Paraszt! Miért mégy? Paraszt!
A Lőrinczi-gyerek tiszta, fehér arcán ekkor egy kis pirosság jelent meg; a szeme föllobogva tágult ki, de azután gyorsan a föld felé fordult; a szája megremegett és halkan mondta:
– Kár a gyöngyöt a disznók elé…
Utat talált kifelé, kinyitotta az ajtót és elment.
– Paraszt, paraszt! – hangzott utána az ordítás.
A kasznár káromkodott, ivott, átkozódott és boszut fogadott bent a Zöldkoszoruban, a Lőrinczi-gyerek pedig ment hazafelé. Csendes alkonyat volt, tiszta kékség, nagy, ragyogó nyugalom és a Lőrinczi-gyereknek édes szomorúsággal telt meg a szíve. Egynek érezte magát a földdel, a lángoló nyárral, egész kedves és piszkos kis szülővárosával, amelynek – úgy érezte – fekete ruhájában most simul először szeretettel a szívére, mikor az első bántalom érte. Nem a bántalom fájt neki, más, nagy, édes szomoruságot érzett. Elgondolkozva ment hazafelé; egy-egy másodpercre állott csak meg, mert kis gyerekek és öreg asszonyok máris kezet csókoltak neki.
Másnap délután kint ült az udvaron, letette a könyvét és álmodozva nézte a szélesen nyugvó boronákat, amelyek előtte hevertek. A ház csendesen, fehéren állott a nyári napsütésben; senki sem volt otthon; mindenki kint van a földön… A kispap elboruló szeme hullámos, fekete földet látott a boronák mögött, fölszántott, puha, fodrozódó földet és olyan forró, hirtelen vágy lepte meg a föld után, az után, hogy fölszántott földbe merítse bele a kezét, hogy zsíros, omló földet morzsoljon az ujjai között, hogy szinte fájdalomnak érezte a vágyát. Fölemelte a fejét és nyugtalanul nézett körül. Soha eddig nem vágyódott visszafelé, mindig csak előre; mindig úgy érezte, hogy végleg elszakadt a földtől, földdel bajlódó apjától, az apja száz holdjától, egész paraszteredetétől, de most, amikor nemsokára el kell majd indulnia az álmai útján, amikor utoljára jött haza néhány teljes hétre, – most nyugtalanította Kunszállás, megzavarták a legények, akikkel találkozott és a fiatal asszonyok, akikkel valamikor együtt járt iskolába. Sóhajtva és gondolkozva nyúlt a könyve után…
A kerítés felől, a kasznár kertje felől ekkor nevetés hangzott föl. A kispap meglepetve nézett oda és elpirult, mert érezte, hogy percek óta nézték.
– Te vagy az, Eszter? – kérdezte zavarodottan.
Surányi Eszter volt ott, a kasznár gazdasszonya, a híres, szép Surányi Eszter. Ezzel is együtt járt valamikor iskolába. De mi minden történt ezzel azóta.
– Nincs ott más senki? – kérdezte újra halkan.
– Nincs hát! – mondta Eszter nevetve. – Én nézem itt egy fél óra óta, hogy csakugyan holtig tanul-e?
A kispap elmosolyodott, fölállott, a kerítés felé indult, de azután habozva megállott. Az Eszter durva szövésü inge szabadon hagyta a karját és a nyakát.
– No, – mondta Eszter – csak nem fél tőlem?
A kispap hallgatott.
– Nem harapom meg… Pista – mondta Eszter nevetve.
A keresztnevén szólította. A kispap odament hozzá.
Harmadnap este ezt mondta Eszter a gazdájának:
– No, tekintetes úr, megveheti nekem azt a selyemkendőt.
– Átcsalod? – kérdezte a kasznár.
– Át – felelte Eszter.
– Mikor?
– Holnap délután.
– Megveszem a selyemkendőt.
Eszter megvonogatta a vállát.
– A magam kedvéért teszem – szólt mosolyogva. – Nem a tekintetes úr kedvéért.
– Csakhogy én is tudjam, az fő – felelte a kasznár.
– Hiszen tudhatja, – mondta Eszter. – Megmondtam. Nem árt az nekünk, ha tudja is. Kár volna a selyemkendőért. Mert… mit akar aztán vele a tekintetes úr?
– Az már az én gondom, Eszter.
Másnap délután három órakor a kispap átvetette magát a kerítésen. A szíve fojtogatva zakatolt, a homlokán kábítóan lüktetett egy ér, mintha meg akart volna pattanni. Az elhagyott, csendes kerten átlopózott a lomha, nagy kasznárház felé, ahol Eszter várta.
Ez történt három órakor. Fél négykor kemény lépések kopogása hallatszott a köves folyosón és rögtön utána dühös, diadalmas dörömbölés az ajtón.
– Ki az? – kérdezte Eszter.
Eszeveszett dörömbölés válaszolt neki.
– Nyitom már, no – mondta mosolyogva Eszter.
– Ne nyisd ki, Eszter – szólt elsápadva a Lőrinczi-gyerek.
– Dehogy nem nyitom, – felelte nevetve Eszter. – Hadd lássuk, ki zavarog úgy… csak nem ijedünk meg tőle… Nincs azon mit szégyelni…
A kulcs megcsörrent, a zár kinyilt, a Lőrinczi-gyerek fehér arccal kapaszkodott bele egy szék karfájába, a tágan fölcsapódó ajtóban pedig szétpuffadó, diadalmas, veres arccal ott állott a kasznár. Mögötte kocsis, kertész, béres.
– Hohohohó! – rikkantotta be a szobába a kasznár. – Hohohohó! Micsoda kakas tévedt ide az én portámra. Legények, ezt a fekete kakast nekem megkoppasszátok…
Az Eszter mosolygása eltünt.
– Tekintetes úr, – kérdezte gyorsan – mit akar csinálni?
A kasznár örömtől részegen harsogott, krákogott, röhögött; fogta az oldalát és ordított:
– Megkoppasztani!… Munkára, emberek. Megkoppasztani, úgy kihajítani az utcára… hadd lássák… Munkára, emberek.
– Tekintetes úr, – szólt Eszter remegő hangon – azt én nem engedem meg.
– Csiba, jérce – szólt a kasznár. – Munkára, emberek!
A kocsis, a kertész és a béres rávetette magát a Lőrinczi-gyerekre. A Lőrinczi-gyerek félig ájultan védekezett. Belekapaszkodott annak a széknek a karfájába, amelyet megfogott és szótlanul, görcsösen szorította a fát bele a markába. Nem lehetett a kezét a székről lefejteni.
Eszter megmozdult; segítségére akart menni. A kasznár elébe állott, föltartotta és közben uszította az embereit.
– Ki az utcára… Ki vele az utcára…
Eszter sápadtan nézte egy másodpercig ezt a harcot, azután fölsikoltott és begörbített karmokkal ugrott neki a kasznár duzzadt, vörös arcának. A kasznár védekezett, de az első rohamot már nem tudta kivédeni. Az Eszter körme nyomán repedt a bőr és szakadt a hús; a kasznár duzzadt arcán kis vérpatakok csordultak lefelé.
Nem bírt Eszterrel. Eszter tépte, vágta és ütötte. Megszökött előle a folyosóra, Eszter utána ment. Innen is szöknie kellett.
– Csak ki az utcára! – ordította be a szobába, és ő is szaladni kezdett az utca felé.
Az utcán ott volt a Zöldkoszoru egész társasága, a kunszállási fiatalság. A kasznár törölgette az arcáról a vért és nevetve, ugatva, bufogva kiabálta nekik:
– Hozzák már! Hozzák már… Várjatok csak, hozzák már!
Hozták. Egyikük Eszterrel harcolt, a másik kettő hozta a Lőrinczi-gyereket. A Lőrinczi-gyerek nem védekezett; úgy feküdt a karjukon lehunyt szemmel, fehér arccal, mintha elájult volna. Hozták.
– Lökjétek ki, hajítsátok ki; ide hajítsátok – üvöltötte a kasznár.
A két ember nem lökte ki a Lőrinczi-gyereket. Óvatosan megfogták, ijedten nézték a fehér arcát és – szinte gyöngéden – megpróbálták talpra állítani.
A Lőrinczi-gyerek egészen meztelen volt.
A két ember megpróbálta talpra állitani, de a Lőrinczi-gyereknek megrogyott a térde. A kunszállási fiatalság csendes, édes nevetéssel fogadta már a megjelenését is, mikor a lába megrogyott, akkor a csendes nevetés viharos kacagássá alakult át. A fiatalság tréfálózott, nevetett, röhögött, hahotázott, hejahujázott és a szomszédban kíváncsian nyíltak föl az ablakok. A kasznár csapkodta az oldalát és bugyborékolt ki belőle a boldog röhej…
– Hohoho! Huhuhu! A szent pap… a kis kakas… no nézze meg az ember… ide nézzenek… No paraszt, no paraszt.
A Lőrinczi-gyerek most kinyitotta a szemét és egy elborult, fájdalmas tekintettel végignézett a kunszállási fiatalságon és a szomszédban kinyílt ablakokon. A térde még egyszer megroggyant, úgy tetszett, össze fog esni. De nem esett össze. A szeme nem csukódott újra be, hanem tágra lobbanva kinyílt és visszatért a kasznárhoz, aki vonaglott a röhögéstől és boldog vonaglásban törölgette a vért az arcáról. Visszatért a kasznárhoz és megállapodott nála, megállapodott rajta.
A Lőrinczi-gyerek lobogó szemmel nézte a kasznárt. Csend lett. A Lőrinczi-gyerek kiegyenesedett. Meztelen, szép, fiatal teste kihuzódott, kifeszült; ökölbe szorította a kezét és a karján megfeszültek az izmok; boltozatos melle földuzzadva szítta be a levegőt. A kasznár is elhallgatott; hiába igyekezett nevetni, most már csak fujni tudott.
– No paraszt – mondta pöfögve. – No paraszt.
A Lőrinczi-gyerek előre lépett egyet. Elfelejtette, hogy meztelen; nem törődött többé a meztelenségével és a meztelensége nem is volt már nevetséges, hanem pompás és félelmes volt. Előrelépett egyet. Még egyet. A kasznár védelemre kapta föl a kezét, de mielőtt még védekezhetett volna és mielőtt a meghökkent, az elámult kunszállási ifjuság közbeléphetett volna, a Lőrinczi-gyerek fölemelte az öklét és mint egy irtózatos csontbuzogánnyal, úgy csapott bele a kasznár duzzadt, véres arcába. A kasznár birokra akart vele menni, egy fejjel volt nagyobb nála, de a Lőrinczi-gyerek pompás, acélos, gyönyörü, meztelen teste úgy dolgozott, mint egy gép. A kasznár még két irtózatos ütést kapott a fejére; támolyogni kezdett. Még egy harmadikat; összeesett, mint egy csomó rongy.
A meztelen Lőrinczi-gyerek lenézett rá. Tiszta szép feje most lobogó pirosságban égett; fölszegte a fejét, undorodva pillantott le még egyszer a kasznárra, azután világító és bátor szemmel körülnézett. Senki sem nézett szembe vele.
A Lőrinczi-gyerek nyugodtan, szégyenkezés nélkül megfordult, bement a házba, felöltözködött és a kerten keresztül hazament. Otthon levetette a reverendáját és soha többé nem vette föl. Másnap reggel kiment a földre és inaszakadtáig, boldogan, mámorosan dolgozott együtt az apja aratóival. Omlott és énekelt a kaszája előtt a búza.