Zólyomy Jeanette volt pár évig – pontosan: hat esztendeig – a legszebb leány Kunszálláson. (Ami nem csekélység, mert Kunszálláson sok szép lány van.) Hat évig Kunszállás egyhangu itélete szerint ő volt a legszebb lány nem csupán Kunszálláson, hanem az egész vármegyében. Ez a hat év terjedt a Zólyomy Jeanette huszonharmadik évétől a huszonkilencedikig.
Huszonhárom éves volt ez a délceg, bársonyos szemü, nagyon fekete haju, nagyon fehér arcu, büszke száju lány, amikor Kunszállásra került a postához. Pár évvel azelőtt még Budapesten bálozott és úgy volt, hogy milliomosnak vagy grófnak, de lehetőleg milliomosnak és grófnak kell lennie annak, akihez feleségül megy. Az apja azután meghalt, és kiderült, hogy éppen csak annyiuk maradt, – neki meg az anyjának – hogy egy évig szükösen megélhetnek. A milliomosok és a grófok elmaradtak tőlük, kisebb ember soha közeledni sem mert feléjük, – Jeanette tehát sietve elvégezte a postás tanfolyamot és lejött Kunszállásra postáskisasszonynak.
Kunszálláson nagy föltünést keltett a megjelenése. Nem csupán a gyér kunszállási ifjúság, hanem a feleséges emberek is csapatostul tódultak a postára, ahol Zólyomy Jeanette márványarccal ült a rács mögött és adta a bélyegeket és írta a recepiszeket. Az ismerkedési kisérletek azonban ferdén végződtek. Zólyomy Jeanette nem volt gőgös, – oh, azt nem lehet mondani, hogy gőgös lett volna – hanem olyan módon volt udvarias, azt lehet mondani: olyan módon volt alázatos, hogy az emberek megdermedtek tőle és a szolgabirónak csak úgy a torkán akadt a szó, mint a fiatal Bergernek, aki a legnagyobb rőföskereskedő volt és így nőbarát és női szakértő. Zólyomy Jeanette megsértett és megalázott fejedelemasszony volt; királyné számüzetésben. Igazán az volt ez a királyi teremtés, és Kunszállásnak becsületére válik, hogy ezt elég gyorsan megértette. A fiatalság hamar tisztába jött vele, hogy ezt a lányt nem lehet feleségnek elvinni még a zsindelyes kunszállási házakba sem, nemhogy a zsupfedelüekbe (pedig a legtöbb kunszállási ház zsupfedelü volt akkoriban még), kezdeni pedig éppen nem lehet vele… A ki Zólyomy Jeanettebe mégis szerelmes lett, – és sorra szerelmesek lettek bele az ifjak jóformán mindnyájan – az eleve tudta, hogy reménytelenül szerelmes. Ha a Lojzi bandája nagyon keserves nótákat rikoltozott a Zöld koszorú-ban, akkor tudni lehetett, hogy a kunszállási ifjúságból megint reménytelenül szerelmes valaki Zólyomy Jeanettebe. Olyan volt ez a szerelem Kunszálláson, mint másutt a versírás, vagy a világfájdalom: a fiatalságnak át kellett rajta esnie. Zólyomy Jeanette volt a messzeség, az elérhetetlen, az ideál, a szürke élet egyetlen nagy föllendülése a kunszállási porból valami más, tisztább levegőbe: a végtelen felé.
Lassanként mindenkivel megismerkedett Zólyomy Jeanette, barátságot azonban senkivel sem kötött. (A férfiakkal nem akart, a nőkkel nem lehetett.) Barátságot az emberekkel csak az anyja kötött. Az anyja tudniillik gőgös volt, vele tehát lehetett barátkozni. Az anyja gőgös volt: gondosan ápolta teintjét, néha-néha fölvette a régi ruháit és mindenkinek elmondta, aki érdeklődött iránta, milyen előkelő család ők, mennyire nincs – bocsássanak meg, de igazán nincs – Kunszálláson egyetlen család sem, amelyet hozzájuk lehetne hasonlítani, elmondta, kikkel vannak rokonságban, kik jártak hozzájuk és végül, hogy ők úgy sem maradnak sokáig Kunszálláson, mert Jeanette vagy alapítványi hölgy lesz, vagy valami fényes, valami – közelebbről soha meg nem határozott, de – fényes állást kap, olyant, amely példátlan a magyar posta történetében. Mindennap várják már a levelet…
Az idő mult, eltelt egy-két év, de a levél csak nem jött. A kunszállásiak, akik Jeanettehez soha egy tiszteletlen szóval sem közeledtek, szelíd gunnyal kezdték kérdezgetni az öreg asszonyt, mi van azzal a bizonyos levéllel. A kinevezéssel? A fényes állással, amely páratlan a magyar posta történetében? (Az öreg asszonnyal lehetett csufolódni, – ő gőgös volt.) Az öreg asszony buzgón, szorgalmasan, hadarva válaszolt minden kérdésre. Hogy a dolog már megindult. Már útban van. A miniszter már legközelebbre igérte. Mikor a harmadik év is eltelt és a kinevezés mégsem jött, akkor az öreg asszony egy napon így válaszolt a kérdezősködésre:
– Ugyan kérem, tudhatná, hogy a király mostanában mennyire el van foglalva. Most nem ér rá. De mihelyt ráér…
E mellett azután meg is maradt egy félévig. Egy félév múlva meghalt. A szívével volt valami baj. A halála napjáig ragaszkodott ahhoz az állításához, ahhoz a hitéhez, hogy mihelyt a király ráér egy kicsit, rögtön kinevezi Jeanettet valami fényes állásra, amely páratlan a magyar posta történetében és amely az ő magyarázatai – az ő hite – szerint valami olyanféle állás lett volna, hogy annak a jövedelméből nagy házat, négy lovat lehet tartani Budapesten is…
Zólyomy Jeanette a gyászruhában még szebb volt, mint azelőtt. Megrendítően szép volt. Így látta meg őt először és így értékelte a szépségét Drágffy Péter is, aki akkor öt esztendő óta először jött haza Kunszállásra. Drágffy Péter ekkor harminc éves volt; öt esztendővel ezelőtt elvett egy nagyon gazdag leányt, azzal két esztendeig elég jól élt; de három év óta csak éppen hogy együtt laktak. Voltaképpen unalmukban vetődtek haza a kunszállási kastélyukba és megnézték egy kicsit a birtokukat. Ezenközben, nyár elején jött Drágffy Péter a postára is.
Megrendült, amikor Zólyomy Jeanettet meglátta. A leány a rács mögött volt; állott és éppen lehajolt egy postacsomagért; és olyan szép volt és a mozdulata olyan különös volt, az egész testének az acélos és bódító szépsége annyira benne volt ebben az egy mozdulatban, hogy Drágffy Péter megremegett a vágyódástól, amely hirtelen föllobbant benne. De ő tudta, hogyan kell ehhez a leányhoz közeledni. Előbb nagyon korrekt volt, tökéletesen, de hidegen udvarias; azután lassan elejtegetett egypár baráti szót, végül fölfedezett egy nagyon távoli rokonságot. A kunszállási tartózkodását pedig, amelyet egy hónapra tervezett, meghosszabbította őszig.
A kunszállási ifjúság ekkortájt fogadta el végképpen azt a megállapítást, hogy Zólyomy Jeanette nem csupán a kunszállási szerelmeket utasítja vissza, hanem általában hideg teremtés. Betegesen, természetellenesen hideg. És ekkortájt voltak Zólyomy Jeanettenek életében először olyan éjszakái, amikor vergődött a vágyódástól, amikor sírt és reggelig hánykolódott attól a forró szomjúságtól, amely kínozta. Szerelmes volt Drágffy Péterbe. Szerette őt magát, az erejét, a tüzes és szép férfiasságát és szerette benne a távoli előkelőséget, a gazdagságot, a nagyúri életet is, amely után évek óta síró nosztalgiát érzett.
Drágffy Péter juliusban elküldte a feleségét tenger mellé és éjszakánkét bejárt a postához, a Zólyomy Jeanette ablaka alá. Csak az ablaka alá; és még ezzel is nagyon kellett vigyázni, mert Kunszálláson egy lépést sem lehetett ellenőrizetlenül tennie senkinek és Drágffy Péter meg éppen tudhatta, hogy minden mozdulatáról értesül másnap egész Kunszállás. Nyáron még az éjszaka sem adott semmiféle biztosságot és csak éjfél után egy és két óra között lehetett egy-egy félóra hosszat zavartalanul beszélgetni. Félegy tájban tehát Zólyomy Jeanette csendesen kinyitotta az ablakát; ugyanekkor elindúlt Drágffy Péter a Felvégről, ahol a kastélya volt és – óvatosan kikerülve a néha még ilyentájban is kalandok után járó kunszállási ifjakat – odalopózott a Zólyomy Jeanette ablaka alá. Ő ott állott az utcán; a leány kikönyökölt az ablakon; egy poros, nagy ákácfa rájuk hajolt; forró kézszorítások, eszeveszett csókok, heves könyörgések és reszkető vonakodások egy félóra hosszat; akkor rendesen jött már valaki az utcán és a leány visszahúzódott a szobájába és Drágffy Péter ment haza a Felvégre, a kastélyába.
Ez így tartott szeptember elejéig. Szeptember elején egy napon Drágffy Péter megmondta, hogy ma korábban jön. Ott volt már féltizenkettőkor. A leány várta.
– Jeanette, – suttogta neki Drágffy Péter – ma sok mindenről akarok veled beszélni. Vagy gyere el a templomkertbe sétálni, vagy eressz be.
A leány a templomkertbe nem akart menni. De beereszteni? – nem, azt sem lehet.
– De megigérek mindent… Esküszöm!
A leány nem akarta. Tiz perce tartott már a vita, amikor az utcán messziről közeledő hangok hallatszottak. Drágffy Péter ekkor félretolta a leányt az ablakból, a védekező két kezét összefogta a jobb markába, a ballal megfogta az ablakpárkányt, fölugrott rá és bent volt a szobában.
– Szent Isten, – mondta a leány – és odakint jönnek…
– Hát csukd be az ablakot.
A leány gyorsan becsukta az ablakot. Egy ideig mozdulatlanul álltak. A beszélgető emberek végre elhaladtak az ablak alatt. Drágffy ekkor a leány keze után nyúlt.
– Nem! – mondta a leány vacogó foggal és halkan sikoltott egyet.
– De hiszen nem bántalak – mondta Drágffy. – Hozzád sem nyúlok. Csak le akartalak ültetni, mert beszélni akarok veled. Nézd, elmegyek tőled… ilyen messzire… Hát ülj le végre.
A leány leült és ekkor a sötét szobában suttogva, kétségbeesett harcot víva, hajnalig beszélgettek. Drágffy elmondta a leánynak azt, amit odakint az utcán állva nem tudott elmondani. Gyöngéden és óvatosan kellett ezt elmondani. Arról van szó, hogy ők ketten – ugy-e – szeretik egymást. Két ember még így nem szerette egymást. De neki – Drágffynak – felesége van, akitől nem válhat el száz nagy okból. Házasság tehát nem lehetséges. De nem volna-e esztelenség, ostobaság és bűn, ha ők ketten megtagadnák maguktól azt, ami a legfőbb vágyuk, ami az életük értelme – csak azért, mert az emberi ostobaság úgy kivánja? Nem volna-e bűn megölni az életüket? A leánynak itt kell hagynia ezt a nyomorult fészket, ezt a hozzá méltatlan piszkos életet; föl kell jönnie Budapestre; megint szépségben és kényelemben kell élnie és szeretnie kell őt; ő gondoskodik róla; biztosítja a jövőjét is; hát szabad mind ezt ostoba babonák miatt föláldozni?…
A leány válaszolt, tiltakozott és védekezett és hajnalban, amikor Drágffynak mennie kellett, még eldöntetlen volt az egész kérdés. Majd holnap…
Lett ebből a holnapból holnapután is; szeptember vége volt, amikor Zólyomy Jeanette kínzó töprengések és gyötrő ingadozások után még mindig nem tudta magát az igenre rászánni. Ekkor egy már hűvös szeptemberi estén Drágffy ismét félretolta az ablakból és beugrott a szobájába.
– Holnap velem jössz, – mondta neki.
– Nem.
A férfi megölelte és az ajkát kereste. A leány egy félpercre elbágyadt és átadta az ajkát, de azután megrázkódott, megvonaglott és szabadulni akart. A férfi nem engedte.
– Te őrült, te őrült! – lihegte neki. – Ne akard megölni magadat.
A leány védekezett, teljes erejéből, makacs elszántsággal, foggal, körömmel védekezett; minden királynői indulata most lázadt föl benne; nem tudta eltürni, hogy így próbálja valaki – még ha ő epedve szereti is – zsákmányul ejteni; és amikor az ereje fogyóban volt, akkor lihegve suttogta:
– Menjen el… én segítségért kiáltok…
– Nem bánom! Kiálts!
A leány egy végső erőfeszítéssel kiszabadította magát és a sötét szoba másik végébe surrant. Drágffy tapogatózva kereste. A leány egy fiókot nyitott ki és a kezében megcsörrent valami.
– Jeanette! – mondta Drágffy halkan.
A leány suttogva felelte:
– Menjen el. Revolver van nálam.
Drágffy izgatottan, halkan nevetett és tapogatózva lépett előre egyet.
– Ne jőjjön ide – lihegte a leány. – Menjen el. Ha még egy lépést tesz, én lövök. Szavamra mondom!
Drágffy megmozdult, a leány fölemelte a revolvert és a sötétbe belevillant, beledördült egy revolverlövés. Utána két másodpercig megdermedt, rémült csend volt. Azután a leány megrettenten elsikoltotta magát; ez a sikoltás a saját cselekedete vakmerőségének szólt. Azután még egy ujjongó sikoltás tört ki a torkán, amikor Drágffy megmozdult és látszott, hogy semmi baja. Kint mozgolódás támadt. Drágffy odaugrott az ablakhoz, fölrántotta, kiszökött az utcára, eltünt; és másnap reggel elutazott.
Zólyomy Jeanette a revolverlövést valami szép hazugsággal megmagyarázta és aggódva, szégyenkezve, dacosan és vágyódva várta a Drágffy látogatását. Amikor az elutazását meghallotta, természetesnek találta, hogy most el kell telnie egy darab időnek, amíg ők megint beszélgethetnek egymással. Amikor Drágffy az egész télen nem jött haza, – tavaszra várta; tavasszal nyárra várta; nyáron őszre. Amikor ősszel sem jött, levelet akart neki irni; a levélirást azonban szégyelte. Néha megutálta a gyengeségét, a vágyódását is és azt gondolta: neki kell jönnie, ő könyörögjön… Azután megint levelet akart irni és megint elhalasztotta.
Így múlt el megint harmadfél év és a harmadfél év elmúltával letelt az a hat esztendő is, amely hat esztendő alatt Zólyomy Jeanette volt a legszebb leány Kunszálláson. A változás egészen hirtelenül történt. A kunszállásiak fölébredtek egy napon és ezen a napon a legszebb leány Kunszálláson kétségtelenül Viczay Ili volt már. Zólyomy Jeanette-en semmi különös változás nem történt; senki sem tudta volna megmondani, hogy az arca vagy a termete, az ajka vagy a szeme más-e, mint tegnap volt; egy volt egészen, véglegesen, mindenki számára bizonyos: az, hogy nem a legszebb leány többé. A kunszállási fiatalság ettől a naptól kezdve nem volt többé szerelmes belé; Zólyomy Jeanette nem pótolta többé a versírást és a világfájdalmat Kunszálláson; az emberek kezdtek vele nem törődni és egy-két év alatt – a fejedelmi elvonúltságában, a királyi zárkózottságában olyanná vált a számukra, mintha mindig ott ült volna a rács mögött és mintha hozzátartoznék a mátra-kunszállási postahivatal berendezéséhez.
Zólyomy Jeanette azonban – királyi elzárkózottságában – ezalatt is tovább vívta a maga nagy lelki harcát és amint teltek az évek és amint még mindig nem tudta a levélírásra rászánni magát, egyre türelmetlenebbül várta haza Drágffy Pétert és egyre inkább bizonyosnak érezte, hogy a hazajövetele mindent, mindent megváltoztat majd, mindenért, oh mindenért kárpótlást hoz majd.
Tíz esztendő telt el azóta, mióta Zólyomy Jeanette Kunszállásra jött és ennek a tizedik esztendőnek a nyarán Drágffy Péter csakugyan hazaérkezett végre. Zólyomy Jeanette fölujjongott, megborzongott és fölfrissült erre a hírre. Mikor jön el? Megvárja-e vajjon, míg ő hívja? Kell-e, hogy írjon neki? – Nem kellett. Drágffy Péter jelentkezett. Egyelőre nem jött, csak írt. Nagyon vágyódik az után, hogy beszélgessenek egy kicsit; – mikor jöhetne? Zólyomy Jeanette remegő kézzel írta meg a választ: holnap, vasárnap délután, ha úgy tetszik. Igen, vasárnap délután. Nyiltan. Kunszállás beszélhet most már, amit akar…
Vasárnap délután be volt csukva a posta. Tisztára ki volt söpörve, szépen föl volt locsolva a ház eleje; a kis kertben rendesen, megöntözötten, szerényen álltak a georginák és a fuksziák; és a homályos, hűvös szobában dobogó szívvel várakozott Zólyomy Jeanette. Nem kellett sokáig várnia; Drágffy Péter korán jött; sietett és neki is dobogott a szíve. Elfogultan és fölindultan nyitott be a homályos, hűvös szobába és az első szavai remegőek voltak. Hogy nagyon vágyódott; évek óta; hiszen, ugy-e, nekik sok minden mondanivalójuk van egymás számára. De amikor a szeme lassan hozzászokott a félhomályhoz és amikor a tekintete meghökkenve és idegesen kutatta végig újra meg újra a leányt, akkor a szavai nem remegtek többé, csak meghűvösödtek, el-elakadtak, ide-oda billentek.
Persze, sok beszélni valójuk van… igen, igen… Hát – hogy van Jeanette? Mit csinál? Mit csinált azóta? Remélem, egészséges volt? És mi ujság itt Kunszálláson? Hiszen ez a város épül, a végén még igazán város lesz. Megérjük, hogy jól lehet mulatni benne. Az ember egészen jól érezheti magát itt ugy-e? No, majd beszélgetünk róla máskor is. Milyen kedves, hogy megengedte, hogy eljöjjek. Hát a viszontlátásra.
Zólyomy Jeanette fölállott. Egy édes fölindulás szorongatta a torkát, egy nagy áldozatkészség gyulladt föl benne, soha nem ismert alázatosság és bűnbánat. Igen, neki kell megtennie az első lépést…
– Péter, – mondta dideregve – amikor mi… utoljára beszélgettünk, akkoriban maga… maga hívott engem… Budapestre hívott… Én…
Drágffy Péter közbevágott.
– Oh, – mondta udvariasan – most már belátom, milyen helytelenül tettem. Igaza volt: méltatlan lett volna magához.
– De én…
Drágffy Péter ismét közbevágott:
– Nem, nem, én teljesen beláttam azóta, hogy ez lehetetlen. Most már szó sincs róla többé. Eszembe se jutna… Isten ments!
Sietve búcsúzott is.
– Viszontlátásra, – mondta – viszontlátásra.
Miközben a kalapját vette és kiment az ajtón, folyton beszélt, hogy elhárítson minden ujrakezdést. Kint volt. A léptei elhangzottak. A kocsija elrobogott.
Zólyomy Jeanette pedig ezen az éjszakán, a vasárnapról hétfőre virradó éjszakán fölakasztotta magát. Úgy találta meg reggel a levélhordó a postahivatalban holtan. A revolvere – a régi hivatali revolvere – ott volt az asztalon; előbb nyilván ehhez akart folyamodni, de azután meggondolta a dolgot és ezzel a revolverrel nem akart véget vetni az életének. A kunszállásiak ezt nagyon ostobának találták, mert nyilvánvaló, hogy revolverrel egyszerűbb és fájdalomtalanabb az öngyilkosság, mint kötéllel, úriember nem akasztja föl magát, hanem főbelövi magát és vén kisasszonynak kell hozzá lenni, hogy valaki a kötelet válassza, mikor ott van a kényelmes revolver is.