Csendes, szép őszi nap. Sós András csendőrkáplár ül annak a bérelt nagy parasztháznak az udvarán, amely a csendőrlaktanya nevet viseli; a puskáját a lábához ereszti és komoran nézi a puskája tövében a földet. Bentről, a laktanyából egy-egy elfojtott kiáltás hallatszik ki néha. András tudja, hogy az őrmester vallat odabent. Délelőtt négy embert hoztak be. Valami „mozgalom“ volt már megint, pedig ősz van és most már nyughatnának.
Az őrmester odabent most megáll az embere előtt, az előtt, aki soron van; fölemeli a csizmás lábát és a szeges csizmájával rálép a paraszt meztelen lábára. Rálép. Ránehezedik. Hozzá mosolyog és egyelőre atyai jóindulattal kérdezősködik a „mozgalom“ felől; egyelőre atyai jóindulattal, mert ez még csak a kezdet. A folytatása pofonzuhogás; megvasalás, hogy ropog a csont, szakad az in és csordul a vér.
András sötéten bámulja a földet, de ekkor kijön belülről Daróczi Gergely, öreg csendőr.
– No – mondja Andrásnak.
András fölkel, veszi a puskáját, odaáll Daróczi elé, megbillenti a fejét, azután mind a ketten indulnak kifelé. Zsadányra indulnak; a rendes őrjáratuk ez. Kiérnek az utcára és lekanyarodnak a zsadányi út felé. Az út közepén mennek mindenütt, a teljes fölszerelésükben, tollasan, kardosan, a szuronyuk csillog az őszi napfényben, a ragyogó kakastoll meg-meglibben a kalapjukon. A parasztok kitérnek előlük és utánuk néznek; a két csendőr komolyan, keményen, szótlanul halad előre.
Elhagyják az utolsó kunszállási házat, András ekkor a gallérjához nyul, tágít rajta egyet; nem kapcsolja ki, inkább csak megcsavarja benne a nyakát; a fegyverét kényelmesebbre ereszti, szinte meglóbálja, azután kiszabadított nyakán gyors mozdulattal magasra szegi a fejét és azt mondja, nem is a másiknak, inkább csak maga elé az őszi levegőbe:
– Azokat is csak anya szülte.
Daróczi ránéz. Megérti. Nem válaszol. Komor, öreg csendőr ez, nagyon kevésbe veszi fiatal társát. András alig huszonkét éves még; korán lett katona, a huszároktól jött ide, egyenesen csendőrnek. Az arca piros, mint valami lányé, még meg sem barnult igazán a huszároknál.
András érzi, hogy a szavát semmibe sem veszik, a keserüség még jobban elárasztja; csendes harag lobog föl benne, de egyelőre nem is igen tudja, ki ellen. Összeharapja a fogát; hallgat; szótlanul mennek előre.
Megérkeznek Zsadányba. A dolgukat elvégzik, öt órára jár az idő, indulnak hazafelé. A falu végén betérnek egy korcsmába, András bort iszik, Daróczi pálinkát, negyedóra mulva otthagyják a korcsmát és újra kint vannak az országúton.
András nem szólna, de Daróczinak most már jobb kedve van attól a pálinkától, amelyet megivott – sokat iszik, de birja – és ő szólal meg.
– Hát – mondja – azokat azóta megnyúzta az őrmester.
Ez válasz Andrásnak, válasz arra, amit ő négy órával ezelőtt mondott. Az András tompa haragja rögtön elmulik, szinte elérzékenyül, hogy szóltak hozzája; meglágyul a szíve; annyi a mondanivalója, hogy nem tudja hol kezdeni; ki kell öntenie a lelkét.
– Pogány dolog ez, – mondja végül szinte dadogva – ha… ha… ha én nekem őrsöm lesz, én nem…
Azt akarja mondani, hogyha ő egy ilyen kis csendőrőrsnek a parancsolója lesz, nem kínozza majd az embereket. A szavát azonban elakasztja a Daróczi tekintete. Az öreg csendőr komor lenézéssel méri végig fiatal társát, a sötét ajka körül egy mérges mosolygás is megjelenik.
– Gyerek vagy még te öcsém – mondja a szája szegletéből. – Sokat kell még neked tanulnod.
András nem tud válaszolni. Sokféle mondanivalója volna, de ami a fiatalságot illeti, ő csakugyan fiatal még. Nem szól; ránéz az öreg csendőrre, mint aki bővebb magyarázatot vár. Az öreg csendőr megadja a magyarázatot. Komoran bólintgat néhányat.
– Ölni kell a népet, öcsém – mondja felsőbbséges, nyugodt, tanító hangon. – Ölni kell a népet, mert különben nem bir magával és azt hiszi, övé a világ.
András megriadtan rázza meg a fejét. Az öreg csendőr fölemeli keztyüs mutatóujját:
– Vágni kell a parasztot, öcsém, mint a répát, mert különben rád kap.
András nem bir magával. Dacosan megrángatja a vállát.
– Hiszen én is paraszt voltam, – fakad ki elkeseredetten.
Az öreg csendőr megáll. Ránéz.
– ’Sz én is – feleli hangosan.
Tovább megy.
– De most már nem vagyok az – mondja nyugodtan, a hangját leeresztve.
András megint nem tud szólni. Daróczi tovább beszél. Most beszélő kedve van. Amikor elindultak, nem akart beszélni. Nem is válaszolt. Ő akkor beszél, amikor neki van rá kedve, nem akkor, amikor másnak van rá.
– Csendőr vagyok – mondja nyugodtan, csendesen, gőgösen.
A jobb szemével hunyorít egyet fiatal társa felé.
– De te még nem vagy az – szól halkan és várja a hatást.
András meghökkenve áll meg. De Daróczi tovább megy; ő is utána siet; meg van zavarodva.
– Hogy én ne volnék?…
– Nem vagy hát – feleli Daróczi nyugodtan. – Csirke vagy. Most bujtál ki a tojásból. Zöldfülü. Bundás.
András elpirul haragjában és szégyenkezésében.
– Már tavaly ilyenkor is öreg csont voltam én – mondja elkeseredetten. – Nem bakáéknál – teszi hozzá kihivóan.
– Hát hol, öcsém?
Az András hangja recseg, mint a trombita:
– A huszas huszároknál. Cugszfirer.
Az öreg csendőr baka volt valamikor. De az András válaszára a szempillája sem rezdül meg.
– Hát aztán mit csináltál ott a huszároknál, öcsém? – kérdezi nyugodtan. – Nyergeltél? Abrakoltattál? Istállót takarítottál?
András nem válaszolt.
– Karabélyt hordtál a hátadon? – kérdezi nyugodtan az öreg csendőr. – Hát azzal a karabéllyal mit csináltál? Sajbára lövöldöztél vele? Visszalőtt-e a sajba? Nem ijedtél-e meg tőle?
András kezdi megérteni, merre tart az öreg csendőr és elhallgat. Az öreg csendőr látja, hogy András nem válaszol; az ő hangja sem éles már; nyugodtan magyaráz:
– Én, öcsém, ezzel a fegyverrel itt e, öt embernek oltottam ki az életét… csak golyó által. Pedig mi a golyó a szuronyhoz képest! Mikor megfogod a fegyvert, előre szegzed a szuronyt, azután meglódítod… Csak meg kell lódítani, – úgy megy az bele az emberbe, mintha nem csontból meg húsból volna, hanem vajból. Csak olyan hangot ad az egész, mintha selymet szakítanának. Nem kell hozzá nagy erő, csak szív kell hozzá. De az kell.
András nem felel. Megilletődve hallgat.
– Én, öcsém, – mondja az öreg csendőr – már három emberbe eresztettem bele ezt a szuronyt. Hát te hányba a tiedet?
András hallgat.
– Addig pedig, öcsém, nem vagy csendőr, amig bele nem ereszted vagy kettőbe. Zöldfülü vagy.
András még mindig hallgat.
– Hát addig, öcsém, ne beszélj – mondja az öreg csendőr. – Addig nem tudsz semmit. Majd csak azután leszel csendőr.
András megrendülten hallgat. Beérnek Kunszállásra. Itt az utcán mind a ketten hallgatnak. Tollasan, kardosan, komolyan, keményen mennek előre. Hazaérkeznek a laktanyába. A börtönszobában sebesen, megkínzottan nyögnek a parasztok. András nem tőrödik velük. Levágja magát az ágyára és szótlanul bámul a levegőbe.
András éjszaka nyugtalanul alszik. Másnap vasárnap van. Szüret utáni, szép, őszi vasárnap; ilyenkor verekszenek a korcsmában a legények. Ahány kunszállási korcsma van, abba mindbe csendőr kellene ilyenkor. De mindegyikbe nem jut, hát a csendőrök egy része sorra járja a korcsmákat, a másik része a laktanyában várja, nem hívják-e valahová.
Délután hat órakor vágtatva jön egy suhancgyerek. Hogy a csendőr urak jöjjenek a Hegyesbe, mert a legények agyonverik a Bagi-gyereket. András sietve elindul; utána majd jön még két csendőr.
A Hegyes ajtaja előtt egy csomó sivalkodó öregasszony áll. A legények vasárnaponként isznak bent, az anyák pedig kint várják reszketve, kinek a gyerekét kell hazavinni, vértől tisztára mosni. Az öregasszonyok sivalkodnak kint; bent a korcsmában nagy zenebona.
András berugja az ajtót. A Bagi-gyereket nem verték agyon. A Bagi-gyerek áll a szoba egyik végében; a vér csurog az arcáról; a kezében sebesen forgatja a – véres – ólmos botját; a szoba másik végében pedig állanak a többi legények és uj rohamra készülnek. Mikor András belép, csend támad. András ránéz a Bagi-gyerekre. Ez a véres fickó, ez a híres verekedő elmarta őt valamikor egy lánytól. A Bagi-gyerek most vele is farkasszemet néz.
András intézkedni akar, de mielőtt még szólhatna, ott terem előtte a Bagi-gyerek anyja. Az öreg asszony félti a fiát és berohant a korcsmába. András el akarja tolni maga elől, de az öreg asszony sivalkodik és belekapaszkodik a karjába. András lerázza magáról; hátralép; a hóna alá kapja a fegyverét.
– Félre előlem – mondja az öregasszonynak.
Az öregasszony félig őrült az ijedelemtől. Belekapaszkodik a fegyverbe, le akarja nyomni, el akarja kapni, ki akarja csavarni a csendőr kezéből. Sivalkodik. Hadonászik. A magzata! Ne bántsák! Igérje meg András!
András meglöki a fegyverével az asszonyt. Az asszony megtántorodik, de azután újra ráesik a fegyverre. A háta mögött fenyegetően közeledik a Bagi-gyerek. Andrásnak elborul a szeme. Hivatalos hangon elhadarja a figyelmeztetést, az öreg asszony rángatja a fegyvert, mögötte ott van a Bagi-gyerek.
András hátrakapja a fegyvert, azután előre lódítja. Az éles szurony úgy megy bele az öreg asszonyba, mintha nem csontból meg húsból volna, hanem vajból. Olyan hangot ad az egész, mintha selymet hasítanának.
András visszahúzza a fegyvert, az öreg asszony melléből kibuggyan a vér. Az öreg asszony megtántorodik. Mögötte ordítva kapja föl a Bagi-gyerek a véres ólmos botot. A többi bot is megmozdul. András villámgyorsan emeli vállhoz a fegyverét, a fegyver eldördül…
András csendőr lett.