Az én gyerekkoromban két gazdag ember volt a világon. Az egyik Rothschild, a másik Eduárd Viczky de Viczkó. Lehet, könnyen lehet, hogy még más gazdag emberek is voltak a világon e kettőn kívül, de mi, vidékünkön nem ismertünk másokat. No hisz igaz, hogy Rothschildot se ismertük személyesen, mint Eduárd Viczkyt, de bizonyos, hogy Rothschild nem sokkal volt szegényebb Viczkynél. Közmondásos volt a Viczky gazdagsága, pedig ezt a gazdagságot valójában sohasem látta senki. Földjei, erdői, bányái nem voltak Viczkynek. A telekjegyzőkönyvben is csupán egy húszholdas kis ősiség emlegette Viczkyt, a mely birtokocskát már az ősök megterheltek annyira, a mennyire az épen lehetséges volt. Ugyan mibe kerűlt volna Viczky Edének letörölni a terheket az ősi földről? A legkisebb mellényzsebéből is kifizethetett volna tizszer annyit, a mennyi Viczkót nyomta. De Viczky nem nyúlt a mellényzsebébe, mert tiszteletben tartotta az őseit.
– A mit ők csináltak, jól csinálták! – mondogatta. – Talán pihenni sem tudnának többé a viczkói homokban, ha kamatokat nem kellene fizetni.
Így beszélt Viczky Ede és körülbelül ez jellemezte őt legjobban. Minden úgy volt jól, a hogyan addig volt. Sohasem változtatott azon, a mit egyszer elhatározott. Nem azért, mintha különösen szilárd karakter lett volna, a ki megállott sarkain az élet változatai közepette. Nem, Viczky Ede korántsem volt szilárd karakter; lustasága és makacssága vezette őt minden lépésénél.
Nem engedte még csak a házát sem tataroztatni, mert ha a viharnak úgy tetszik, hogy egy szép napon leszakítsa a zsindelytetőt, ám tegye azt a vihar, Viczky Ede még a viharral sem törődik. Pedig építhetett volna magának kastélyt, a milyen talán még a világon se volt. De Viczky nem akarta.
Lehetett volna a legelső úr a vármegyében. Mindenki tudta, hogy könyörögve kérték, vállalná el a főispánságot, de Viczky nem ült a főispáni székbe.
Még csak kamarás sem akart lenni, pedig abban az időben a vidékünkbeli urak csupán ezt a méltóságot tartották olyannak, a mit a királytól elfogadhatnak. Elfogadják, mert jár nekik. «Dukál nekünk a kamarásság!» – mondogatták, mert a féltuczatnyi nemes ősön kívül mindegyik akár harminczhárom őst is fel tudott volna sorolni.
A mikor már a legfiatalabb vármegyei aljegyző is beadta folyamodását a kamarásságért, Viczky szégyenkezve kiáltott fel:
– Nem érdemes, hogy az embernek ősei legyenek!
Ki és mi volt tehát ez a Viczky, a ki már olyan büszke volt, hogy még arra sem volt büszke, hogy ősei vannak? – kérdezheti a nyájas olvasó.
Ki is volt hát Viczky?
Tulajdonképen semmi és senki se volt; egyszerű köznemes ember volt, a ki állítólag a nevét sem tudta helyesen leirni, de volt neki egy erszénye, a mely kifogyhatatlan volt. S ezzel mindene megvolt.
Kifogyhatatlan erszény? Ilyen is volt a világon? Bizony volt.
Mintha az ezeregyéjszaka tündérregéi elevenednének meg, a midőn a Viczky Ede erszényéről irok. Félig legenda volt az, félig való: az erszény mindig tele volt ezüsttel, aranynyal. Nagy zöld selyem erszény volt az, a milyent a lovagkorban hordoztak az urak a derekukra kötve. Himzett bársonyszalagok erősítették az erszényt a Viczky derekára és az erszénybe aranyfonállal volt belévarrva a Viczkyek czímere, a koronás medve. Volt annak az erszénynek tán tiz rekesze is, bizonyára telve valamennyi kincsekkel, aranyakkal. A sok használatban megkopott, elrongyolódott az erszény, – mert hisz a Viczky apja is azt hordta már a kabátja alatt, – de Viczky nem javíttatta meg az erszényt. Nem adta volna ki a kezéből semmiért. Éjjel-nappal a derekára erősítve viselte és ha pénzre volt szüksége, gondtalanúl, teli marokkal nyúlt az erszénybe. Néha egy-két arany-, ezüstpénz kicsúszott az újjai között és a földre pottyant.
– Oda se neki, – mondta Viczky.
Ha társaságban, mulatságban, kártyázó-asztalnál nyúlt az erszényébe, mindig elgurított néhány aranyat. Vadonatúj körmöczi csikók voltak azok és pengve, csengve hullottak a földre a bálterem közepén. A tánczoló párok félreugrottak és minden szem a gördülő aranyra szegeződött. Viczky nevetve ment tovább.
– Hagyjuk, hagyjuk. A sepergető legénynek is jusson valami.
Mulatságokon, bálokon a rendezők külön tételbe foglalták a számadásaikban a Viczky Ede – vagy mint ő magát nevezte: Eduárd – elgurított aranyait. A világítás, czigány és kotillion-költségekre jó fedezet voltak az elhullajtott pénzdarabok.
És Viczky bárhol fordult meg, mindenütt elszórt néhányat az aranyaiból. Arra nem emlékezik senki, hogy valaha adott volna valakinek pénzt. Rettentő keményszivű ember volt, semmiféle szegénység, nyomorúság nem hatotta meg. Még a boltosait is úgy fizette, hogy véletlenűl elment a boltjuk előtt és a földre hullajtott az aranyakból. Több volt, kevesebb volt az aranyak száma, azzal nem törődött. Bizonyosan el hagyta volna árvereztetni a párnáját is, de akkor sem fizetett volna, ha kényszerítik.
A bűvös erszény a Viczky Eduárd derekán ilyenformán keveredett legendás hírbe. Senki sem tudta az eredetét az aranyaknak, de annyi bizonyos, hogy megvoltak. Nem emlékeztek reá, hogy Viczkynek, vagy akár az apjának valaha pénzcsináló foglalkozása lett volna. A Viczkyek sohasem csináltak semmit. De hát mit is csináltak volna? Egy-két kiváncsi ember eleinte kutatott az aranyak eredete után. Eleinte azt rebesgették, hogy a Viczky apja, a kinek a derekán először látták a zöld erszényt, valami rettenetes bűnt követett el. Az öreg Barcsáky bácsi, a ki minden dolgoknak az eredetét a forradalomra vezette vissza, néha, rosz kedvében, esküdözött, hogy Viczky annak idején ellopta az állampénztárt. Elrejtette a tiszai füzesekbe és innen erednek a kincsek. Mások, a kik szerették a fantasztikumokat, azt beszélték, hogy az öreg Viczky abban az időben, a mikor bujdosó honvéd volt, egy éjszakán Leányvár romjai között hajtotta fejét pihenőre. A hold bekandikált a leomlott bástyafalak között és az öreg Viczky egyszerre csak arra ébredt, hogy kisértetek járnak körülötte. Az öreg Viczky ravasz ember volt, tovább tetteté az alvást, de félszemével figyelte az éjjeli látogatókat. Ekkor leste volna ki az öreg, hogy hol vannak elrejtve a leányvári kincsek… Megjelölte a helyet és évek múlva szépen rá kezdett járni a kincsre. Titkát örökségbe hagyta a fiának és innen van a Viczkyek gazdagsága.
Akadtak olyanok, a kik ezt a mesét épen olyan könnyen elhitték, mint a Barcsáky szavait. Utóvégre tündérek, dzsinnek nincsenek, a kik éjszakának idején aranynyal töltsék meg a zöld erszényt, még pedig valódi, ujonnan vert körmöcziekkel, a melyeknek tiszta ragyogása azt mutatja, hogy nem sok kézen mentek még keresztül… Nincsenek jó szellemek és ha vannak, akkor is érdemesebb emberre pazarolnák jóságukat, mint a korhely, istentagadó Viczkyre!
Pedig hát kell, hogy a tündérek jártak volt közben e zöld erszénynél, mert a legtöbb, a mit teljes bizonyossággal megállapítani tudtak a Viczky aranyai felől, annyi volt csupán, hogy Viczky minden második, harmadik hónapban Bécsbe vagy Pestre utazott, a hol törvényes pénzét az aranyakra beváltotta. Egy iszáknyi aranyat hozott ilyenkor magával és hullajtotta őket az ujjai közűl.
Ha még elgondoljuk azt, hogy Viczky Eduárd külsejére nézvést törpe, nagyfejű, rút arczú ember volt, a kinek mindig valami gúnyos, kötekedő mosolygás lappangott vékonyra sodort bajusza alatt, míg a szemét állandóan lesütötte és csupán kémlelő pillantásokat vetett maga köré, de azt is csak ritkán, – akkor körülbelől tudni fogjuk, hogy miért nem szerette senki Viczky Eduárdot a zöld erszényével sem. A legtöbbször gonosz, gyűlölködő kifejezés ült az arczán és csak akkor mosolygott szivesen, ha a tükörbe nézett. A sánta Birzsák, a ki nálunk az urakat borotválta, gyakran pletykázta a városban, hogy Viczky Eduárd úgy mosolyog otthon a tükör előtt, mintha szerelmes volna önmagába. A kedvencz témája az volt borotválás közben, hogy ha ő borbély volna, minden ellenségének elnyisszantaná a nyakát. Olyan rémes szinekkel tudta ecsetelni ezt a műveletet, hogy a különben jókedvű figaró hideglelősen jött el tőle délutánonkint.
Egyébként néha hétszámra nem ment az emberek közé Viczky, mert volt neki otthon elég mulatsága.
Tágas, nagy ház volt az, a hol lakott. A ház kapuja, mintha ostromot várna, örökké zárva volt és esténkint hallani lehetett a lánczaikról elbocsátott nagy kutyák tompa ugatását. A kapu mellett puskás ember állott éjjelenkint és a czigánybanda, a melyet néha éjszaka házához hivatott Viczky Eduárd, fogvaczogva ment végig a visszhangos, üres udvaron.
Az udvar hátulsó részében állott egy nagy felczérfalú pajta, a hol Viczky mulatni szokott. A pajta ormára ékes betűkkel volt fölpingálva ez a szó: Académia. A falat pedig mindenféle verses fölirások ékesítették. A hagyomány szerint Csokonai vitéz mulatozott itt a század elején valamelyik Viczky társaságában és a Lillák és trillák költője irta az első sorokat a fehér falra. Azóta minden sehonnai korhely Csokonainak képzelte magát és ostoba rigmusait az Académia falára firkantotta. Így pártolták a Viczkyek az irodalmat.
Az Académiában szokott udvarával Viczky Eduárd mulatni. Mert udvart tartott, mint valami kiskirály. Barátja nem volt, tartott tehát magának bolondokat, a kikkel jókedvében elmulathatott. Valamelyik régi Viczky építette még a hosszú, földszintes házat a szálló mellé, a mely viszont ezt a felirást viselte: Asylum. Menedékhelye volt ez mindenféle léhűtőnek, csavargónak, a ki a Viczkyek udvarába vetődött. A régi Viczkyek – a szegények – még ingyen kapták a komédiásokat, költőket és diákokat, a kik az Asylumot lakták. A vándorköltők száma megfogyatkozott és Viczky Eduárd már csupán fizetség fejében kaphatott egy Bimbó nevű fiatalembert, a ki az alkalmi költeményeket szerkesztette. Hosszú hajú, sáppadt arczú legény volt Bimbó, a ki egy ép rigmust nem tudott leirni, de Viczkynek az mindegy volt.
Állandóan mellette volt Blásik János, a kit a borosasztal mellett jószágkormányzónak nevezett. Blásik János – nagy, mahomet ember volt, a ki már a Viczky apjánál inaskodott, – annyiban vállalta a hivatalt, hogy ő osztotta ki azokat a pofonokat, a melyeket gazdája boros fővel az udvartartás tagjai részére utalványozott. Viczky előtt mindig olyanformán állott, mint urasági hajdu korában, de részeg fővel a gazdájával is összeverekedett. Különben is a pajtabeli dáridók vége az szokott lenni, hogy Viczky Eduárdot alaposan eldöngette az udvartartása. Viczky már ezt megszokta és addig kötekedett, ingerkedett udvarával, a míg azok megfeledkeztek a köteles tiszteletről. Viczky a mulatság után hetekig nyomta az ágyat, de semmi haragot nem tartott eldöngetőivel.
Az udvartartást kiegészítette még Hamza, a czigányból lett udvari bolond és egy Rigó nevű vándorszinész, a kinek semmi különösebben meghatározott foglalkozási köre nem volt, csupán az evésben és ivásban jeleskedett. Bámulatos mennyiséget tudott megenni Rigó, de a mit megivott, az már emberfeletti volt. Viczky tetszelegve mondta néha:
– Viczkynek kellett lenni, a ki ezt az embert jól tartsa!
Az asztalfőn pedig ott ült Viczkynek az egyetlen fia, a tiz esztendős Gábor.
Gáborka nélkül nem eshetett meg semmi mulatság. A kis gyermeknek kellett elnökölni annál az asztalnál, a hol apja a félbolondok és gonoszok társaságában mulatozott. Idegen ember sohasem kerűlt az akadémiai összejövetelekre és Viczky ilyenkor kedve szerint mulattathatta a fiát.
Apa és fiú között ritkán volt akkora különbség, mint Viczky Eduárd és a fia között. Selymes hajú, szelid tekintetű, sápadt fiúcska volt a kis Viczky, a ki a magányos lelkű, boldogtalan gyermekeknél szokásos szomorú bölcseséggel kezelte azt a társaságot, a mely az ő mulattatására a legbolondabb dolgokat követte el az akadémiában.
Ritkaság volt mosolya és ha el is nevette magát, mindjárt fáradtan dörzsölte össze a kezét, mint valami öreg ember és unottan nézett maga elé.
Viczky Eduárd pedig mindent – bolondot és okosat, – csupán azért csinált, hogy felvidítsa a szomorú gyermeket.
Mondják, hogy ezen igyekezetében része volt a lelkiismeretének, ha ugyan volt valamikor lelkiismerete Viczky Eduárdnak. De ha volt lelkiismerete, akkor az bizvást bánthatta őt azért az asszonyért, a kinek az arczképe mindenünnen száműzve volt a házból, csupán egyetlen szobácskában függött a falon, a mely szobának ajtaja mindörökre zárva volt. Az egykori Viczkyné egy zivataros, fájdalmas éjszakán búcsú nélkül volt kénytelen elhagyni a házat, még gyermekétől sem búcsúzhatott. A rosz nyelvek sok mindenfélét szeretnek összehordani a nők és férfiak csalfaságáról, de környékünkön senkisem volt mégsem, a ki Viczkyné ártatlanságában kételkedett volna. Elhagyta az urát, mert nem szerette. Hisz nem is lehetett szeretni azt a rettenetes embert. Az asszonynak nyoma veszett. Talán Viczky sem tudja már ma, hogy hová, merre vetette a sors gyermeke anyját. De itt maradt Gábor és midőn félig gyűlölettel, félig szerelemmel belenézett a gyermek anyjától örökölt kék szemébe, búbánatosan hajtotta le a fejét a fehér asztalra:
– Nem tudom, – nyögött fel, – hogy ördög vagy-e, angyal vagy-e, csak azt tudom, hogy boldogtalan vagyok!
Viczky Gábor egy öreg ember nyugalmával simogatta meg az apja kender fürteit és csendesen szólott rá Blásik Jánosra:
– Blásik, mért nem hozattok az apámnak czigányokat? Nem látjátok, hogy mulatni akar?
Blásik János, a ki, mióta urasági hajdúból mulató czimborává lépett elő, azt a rosz szokást vette föl, hogy megjegyzés nélkül sohasem fogadta gazdája parancsait, a kis Viczkynek ellentmondás nélkül engedelmeskedett. Általában a tiz esztendős gyermek volt az egyetlen tekintély a házban. A két-három napos tivornyáknak az akadémián az szokott véget vetni, hogy a kis Viczky megjelent a pajtában és szétkergette a duhajkodókat. Az apja ilyenkor valósággal menekült a gyermek elől és könyörögve függesztette rá zavaros szemét:
– Ne bánts, Gábor, ezentúl jól viselem magam.
Talán annak az eltűnt asszonynak az árnya lebegett a kis fiú mögött, a ki megoltalmazta őt mindentől. Hamza, a czigányból lett bolond égre-földre esküdözött, hogy egy éjszakán, a mikor Gáborkát már aludni küldték és az akadémiabeli társaság új mulatság gyanánt azt fundálta ki, hogy felgyújtják a pajtát, a melybe bezárták a muzsikáló czigányokat, és a szövétnek lángja már a pajta ereszét érintette, míg odabévülről a halálraitélt muzsikások kétségbeesett ordítása hangzott, – azon az éjszakán egy fehér árnyék suhant végig az udvaron és megállott azon ablak alatt, a mely mögött Gáborka aludt.
– Kelj fel, kis fiam, apád megbolondult! – mondta egy szellemhang és Gáborka nyomban kisietett az udvarra és rendet csinált az őrült társaságban.
Ezt a fehér alakot azon az éjszakán a bolondon kívül a kapunál őrködő hajdu is látta, ám mindnyájan tudjuk, hogy kisértetek nincsenek, s az éjjeli látogató ilyenformán nem lehetett más, mint özvegy Viczky Lászlóné, az Eduárd sógornője, a ki egy kis házikóban a kert alatt lakott és bizonyosan felébredt a muzsikázók ordítására. Habár másrészt özvegy Viczkyné sohasem szokta átlépni a sógora küszöbét, mert nem voltak a legbarátságosabb viszonyban. Ki volt hát a fehérruhás asszony, a ki Viczky Gábort felköltötte, a mikor az apja a legnagyobb bolondságot készűlt elkövetni?
Akárki volt, annyi bizonyos, hogy ettől az éjszakától fogva még nagyobb respektusa volt Gáborkának az apja és az udvartartás előtt. Mintha igazán ott lebegett volna gyermeki feje felett a láthatatlan árnyéka az édes anyának, a ki megoltalmazta a fiát még attól is, hogy gonosz erkölcsök ébredjenek a szivében az apja társaságában.
Az akadémiai összejövetelek idővel, midőn a fiúcska növekedett, nem mindig végződtek általános verekedéssel. Viczky Eduárdban sohasem ébredt fel ősei kegyetlen szelleme, a midőn kirohant szolgáival a kapun és szétverte a hetivásárosokat a piaczon. Sőt a mulatságok sem voltak többé olyan jóizűek, mint azelőtt. A gyermek, a ki szomorú bölcseségével csendesen gunnyasztott az asztalfőn, egyetlen tekintettel meg tudta fékezni apját és annak cselédeit. Viczky néha magánkívül rohant ki a pajtából és felhördült az éjszakában:
– Ez a gyerek megöl a szemével. Szeretném megfojtani!
Lassan-lassan gyűlölni kezdte a fiát, míg máskor szinte megadással roskadt a gyermek lábaihoz. Csókolgatta a kezét és hízelkedve mormogta:
– Te szerencsésebb, boldogabb leszel, mint én, mert te szép vagy és jó vagy. Olyan szép vagy, mint az angyal.
A következő pillanatban fogcsikorgatva emelte a levegőbe a fiút és vadúl ordította:
– Félsz-e tőlem? Félj tőlem, mert nem én vagyok az apád.
A kis Viczky nyugodtan nézett az apja szemébe:
– Nem félek tőled, mert te vagy az apám.
Viczky Eduárd leeresztette a gyermeket a földre és megtörten, lehajtott fővel kullogott tova.
– Olyan bátor, mint én. De mégse… mégse az én fiam.
A mikor ilyen hangulatban volt, akkor búbánatosan ment végig a városon és aranyakat potyogtatott arra, a merre elment. Pengtek nyomában a körmöczi csikók, míg az utcza népe csapatban szaladt utána.
– Kinek hagyjam, kinek gyűjtsem? – mormogta magában. – Nincs nékem senkim, semmim…
Napokig nem tért magához letargiájából és az Asylum lakói ilyenkor nem merészeltek a szeme elé kerülni. Az Asylumnak volt egy gyékénynyel letakart nagy szobája, a hol semmiféle elmozdítható bútordarab nem volt a kitörő veszekedés esetére. Mert az udvar, ha a gazda távol volt, kártyázással töltötte az időt. A földön ülve kártyáztak és a mikor pénzük elfogyott, a játék különböző testi büntetésekben folyt tovább. Blásik János, a ki fiatalkorában huszár volt, a kikötést is belevette az elveszíthető, illetőleg megnyerhető tételek közé. Rendesen Hamza, a czigány kerűlt e rettenetes büntetés alá, mert a bolond szenvedélyes kitartással próbált csalni a csalhatatlan társaságban. Olykor annyira felszaporodott a kitöltendő büntetések száma, hogy az ajtó megtelt krétarovással. A czigánynak egy-két esztendőre előre voltak kikötései, míg Rigó gyakran sétálgatott félbajúszszal, a melyet kártyaveszteség fejében levágtak társai. Így tartott az addig, a míg Viczky Eduárdnak egyszer megint jó kedve kerekedett és a társaság élve az alkalommal, leakasztotta sarkáról az ajtót és bemutatta a följegyzett rovásokat a gazdának. Viczky kaczagva nyúlt erszényébe és kifizette mindenkinek a veszteségét.
Az udvartartás tagjait ilyenkor napokig nem lehetett otthon látni a Viczky-házban. Éjjel-nappal az «Arany Bárány»-ban ültek, a míg utolsó huszasukat is eljátszották. Akkor szomorúan tértek vissza az Asylumba és kezdődött a játék újra előlről a testi büntetésekben, midőn a legutolsó ruhadarabot is elnyerték egymástól.
… A mikor ez történt, akkor a kis Viczky Gábor már a debreczeni kollégiumnak volt a növendéke. Az apja kibérelt neki egy egész házat Péterfián és berendezte úgy, mintha egy királyfi számára rendezné be. Hátaslovat vett neki és három nevelő is buzgólkodott a kis Viczky mellett.
– Hadd tanuljon a gyerek, – mondogatta otthon a megyei kaszinóban, – legyen okosabb ember, mint az apja.
Az akadémiai mulatságokon pedig így emlegette a fiát:
– Gáborka francziául tanul! Hamza, tudsz-e te francziául?
– Az öregapám sem tudott, – felelt a czigány vigyorogva.
Blásik Jánosnak nem tetszett a dolog.
– Minek az a sok tudomány az úrfinak? Rontja vele az egészségét. Mikor van neki miből megélni!
Viczky Eduárd titokzatosan mosolygott.
– Ki tudja? Hátha nem lesz neki miből megélni. A pénz nem boldogít.
Majd komoran lehajtotta a fejét, mint mikor elgondolkozott és öklével a derekán függő zöld erszényre csapott:
– Ez nem boldogít magában. Néha olyan a pénz, mintha átok tapadna hozzá… Én például sohasem voltam boldog.
Felkapott egy kupát és a falhoz csapta, hogy behorpadt az oldala:
– De nem is akartam boldog lenni soha! – kiáltotta vadul és a szeme vérben forgott.
Blásik, a ki már ismerte urának a hangulatait, szolgálatkészen kérdezte:
– Elküldjek a czigányokért?
– Nem, – intett lehajtott fejjel Viczky Eduárd. – A fiúnak megigértem, hogy nem… Sohasem.
Blásik mérgesen kiáltott fel:
– Hát akkor mi az ördögöt fogunk ezután csinálni?
Rigó letette a kupát, a melyből épen ivott és csufondárosan kérdezte:
– Talán bizony azt is megtiltotta az úrfi, hogy igyunk?
– Így bánnak a régi hűséges cselédekkel! – tódította a bolond és méltatlankodva fordított hátat gazdájának.
Vészes fény csillant fel Viczky szemében, a keze ökölbe szorúlt… De ez volt energiájának utolsó fellobbanása. Hiányzott a látóhatárról az a selymes hajú, szomorú gyermek, a ki erőt adott volna neki ahhoz, hogy kiverje házából az egész társaságot. Ijedten nézett a Blásik János haragos arczába:
– No, ne haragudj, édes Jánoskám, – mormogta. – Hivasd a czigányokat és mulassunk, ha nektek is úgy tetszik.
Ezen az éjszakán ismét verekedéssel végződött az akadémiai összejövetel. A házigazdát alaposan helybenhagyták cselédei. Özvegy Viczky Lászlónénak kellett átkiabálni a kerítésen, hogy az ütlegelést abbahagyják a hűséges szolgák.
– Úgy kell az ilyen csúnya czigánynak! – kiabálta felháborodva a bolond és Viczky Eduárd szomorúan bólintott.
A mint a kis Gábor elkerűlt a háztól, azóta a dinom-dánom egy napig sem szüntelt. Viczky Eduárd már jóformán tehetetlen volt magával. Valami belső kór rohamosan őrölte az életerejét. Mintha fogyatékán lett volna mécsesében az olaj. Az élete lángja már csak pislogott, hamvadozott, minden nappal közelebb lépett a sírhoz. Mintha annak a gyermeknek a távozása magával vitte volna mindazokat a kötelékeket, a melyek a világhoz kötötték Viczky Eduárdot. Csak a zöld erszényhez ragaszkodott még. Arra vigyázott éjjel-nappal és a legvadabb mulatságban sem feledkezett meg róla.
Karácsony tájékán már nem tudott az ágyból felkelni. Befogatott és szánkót küldött Debreczenbe, hogy jönne haza a gyerek az ünnepekre.
Másnap már otthon volt Gábris.
Megnyúlt, megnövekedett a gyerek, a mióta nem látta. Az iskolai élet bizonyos férfiasságot kölcsönzött lényének és Blásik János önkéntelenűl kezet csókolt neki, a mikor a szánból kilépett.
– Jól viseltük magunkat, kis úrfi, mióta el tetszett menni, – sunnyogta bátortalanúl.
Viczky Gábor szürkéskék szemével hidegen mérte végig az udvarmestert.
– Az apám azt irta, hogy bántottátok. Azért meglakoltok.
Aztán hátat fordított az alázatos Blásiknak.
Az apa és fiú között meleg, szeretetteljes volt a viszontlátás. Gábor leült az ágy mellé és megfogta az apja kezét.
– Hogy vagy? – kérdezte, mintha épen olyan felnőtt ember lett volna, mint az apja.
Viczky Eduárd csóválgatta a fejét:
– Nem a legjobban vagyok. Az éjjel a fekete kakassal álmodtam, a mely az apámat is elvitte. Minden Viczkyt a fekete kakas visz el. Benne van a család történetében. Majd egyszer te is álmodni fogsz vele…
– A fekete kakassal?
Viczky felnyitotta bágyadt szemeit.
– Azzal. Egy régi családi legenda emlegeti először a fekete kakast. Egy Viczky, ha jól emlékszem, Kázmér, Zsigmond király udvarában szolgált, mert abban az időben a Viczkyek még jó barátságban voltak a királyokkal. Mások is szolgáltak a király udvarában, nemcsak Viczky Kázmér, de Viczky volt közöttük a legnevezetesebb. Neki volt a legtöbb pénze, néha még a királynak is adott kölcsönt, ha az megszorúlt; ő volt a legdaliásabb, legszebb lovag Budán. Nem volt olyan asszonysziv, a mely a látására meg ne remegett volna, mint a falevél a szél sóhajtására. Viczky Kázmér azonban nem törődött az asszonyokkal. Hej, boldog, hatalmas emberek voltak abban az időben még a Viczkyek. Pénzük, boldogságuk, mindenük megvolt, mert nem tudtak erőt venni rajtuk az asszonyok, az ördög őrszemei. Az ördög, ha valakit meg akar fogni rabszolgájának, szép asszonyt küld elébe. Óvakodj a szép asszonyoktól, Gáborkám. Inkább keresd a kevésbbé szépét, mert annak kevesebb hatalmat kölcsönzött az ördög a magáéból. Viczky Kázmér, a kiről most beszélek, olyan okos ember volt, hogy az asszonyféléből még csak a csúnya se kellett neki, a szépre meg épen rá nem nézett. Törték a fejüket a budai asszonyok, az ördög törette velük, hogyan vehetnék birtokukba a jeles vitézt. Az asszony mindig azt kivánja meg, a mit nem szabad, a mi lehetetlen. Sokáig semmit sem tudtak kitalálni a vitéz legyőzetésére. Végtére az egyik asszony, a ki félig-meddig boszorkány volt, fekete kakas alakjában látogatta meg a vitézt. Odaszállott minden reggel a Viczky ablakába és ott kukorékolt neki, a míg csak fölébredt. Viczky későn fekvő ember volt és így módfelett boszantotta a kakas korai megjelenése. Próbálta karddal, buzogánynyal elnémítani a kakast, de az sérthetetlen volt. Egy hajnalon aztán hálót vetett a fekete kakasnak és elfogta.
– No, most megsütlek és megeszlek, beste lelke, – kiáltott fel Viczky Kázmér. – Az én álmomat többé nem háborgatod.
Összekötözte a kakas lábát és ment tüzet rakni, hogy majd megsüti a kakast.
A mikor legjavában élesztgetné a tüzet, egyszer csak megszólal a háta mögött a fekete kakas.
– Ne süss meg engem, édes Viczkym, mert én vagyok a szép Holubánné.
– De bizony megsütlek. Épen azért sütlek meg, mert te vagy a szép Holubánné.
Így beszéltek még akkor a Viczkyek.
A fekete kakas csak tovább könyörgött:
– Ne bánts engem, édes Viczkym, rabszolganőd leszek egész életemben. Soha el nem hagylak, jó étellel traktállak és puha ágyat vetek neked, a mikor nyugodni térsz.
– Nem kell nekem sem a főzted, sem az ágyad. Nekem a te halálod kell, mért, mert nem hagysz sohasem aludni.
– Azért nem tudsz aludni, mert szerelmes vagy belém, Viczky Kázmér. Olyan szerelmes, mint én beléd.
Erre csak ránézett Viczky a fekete kakasra.
– Igaz biz’ a, mintha egy kicsit szerelmes volnék a szép Holubánnéba. De az nem baj. Épen azért kell meghalnod, mert az apám arra tanított, hogy sohase legyek szerelmes asszonyba. Vagy ha mégis az lennék, tépjem ki a szivem darabonkint. Tépjem ki addig, a míg egyetlen ízzel is asszonyé.
– Jaj, be bolondra tanított az apád, Viczky öcsém, – kiáltotta a fekete kakas. – Nem tudta a te apád, hogy mi az asszonynak szerelme…
– Sohasem akarták azt tudni a Viczkyek.
– No hát én majd megtanítlak reá. Az asszony szerelme olyan, mint az idő napszállat idején, midőn a hold és a nap az égboltozat két oldaláról néznek egymásra. Már félig besötétedett, de mégis világos van; már fölébredt az esti szél a bokrok között, de még langyos fuvalma; a fülemile már megszólalt, de a baglyok még hallgatnak. Olyan ez az idő, mintha álmodná az ember. Az ég itt rózsaszinű, amott ezüstszürke. A föld néma és mégis csókok, sóhajtások hangzanak a szélben. És a parton a nagy Duna felett halkan énekelni kezdi egy halász az ő nótáját. És midőn elhallgatott, akkor a távolból, egy messzi csónakból felel valaki a dalra. A habok csendesen surrannak tova… Hallottad-e már a dunai halászt énekelni, Viczky?
– Sohasem hallottam.
– Ezentúl mindig fogod hallani, mert reá figyelsz. Hát a fülemile furulyázott-e már kerted bokrai között?
– Soha.
– Pedig minden este énekel neked, jó Viczky, csak eddig nem hallottad. A csillagokat ismered-e?
– Csupán a Medvét, mert az királyom csillaga.
– Ezentúl neked is lesz csillagod és bámulni fogod a csillagos eget. Ismerni fogod az asszony szerelmét. És az elfelejtet veled mindent.
– No már igazán kiváncsivá teszel ostobaságaiddal, – felelt Viczky Kázmér. – Nem bántalak, fekete kakas.
A fekete kakas csak ezt várta. Nyomban asszony lett belőle, a jó Viczky Kázmérnak pedig ekkor vége lett. Gazdag ember volt addig is, de most kétszeresen gazdag lett. Az asszony neki adta minden vagyonát, neki adta kincseit. Viczky lett a leggazdagabb ember az országban.
Persze ebbe sehogyse tudott belenyugodni se Holubán, se a király. Megfogdosták Viczky Kázmért és a fejét leütötték. A rengeteg kincseket azonban nem találták meg. Azokat elrejtette átok alá a fekete kakas. És a fekete kakas őrizte azóta a kincset, az elátkozottat. A Viczkyek pedig sohasem merték keresni ősi kincsüket. Féltek a fekete kakastól. A míg az apám… De ugyan hol járnak a gondolataid, te fiú?
Gáborka összerezzent. Az apjára szögezte a szemét és csendesen mondta:
– Azon gondolkozom, hogy mit kérjek tőled karácsonyi ajándékba. Ott Debreczenben mindenki tudja, hogy te nagyon gazdag ember vagy és a fiúk azt tanácsolták, hogy kérjek tőled egy eleven czirkuszt…
– Megkapod, ha akarod, – felelt Viczky a fiú fejét simogatva.
– De nekem nem kell a czirkusz. Nekem valami olyan kell, a mi neked nem kerűl pénzbe, nekem pedig többet ér a világ minden kincsénél.
– Ugyan mi lehet az, te kis bohó, a mi Viczkynek nem kerűl pénzbe?
Gáborka lesütötte a szemét és ajkai rángatóztak.
– No, mondjad már! – biztatta Viczky, de a hangjában aggodalom csengett.
A fiú most felvetette a szemét:
– Az anyámat akarom. A karácsonyt vele, nála szeretném tölteni, mert még sohasem láttam. Pedig tudom, hogy él, hogy imádkozik érettem és azért szeretnék a keblére borúlni…
A fiúnak halálsápadt volt az arcza, mire szavait befejezte, míg Viczky Eduárdnak lassan valami ijesztő sötétpirosság lepte be a homlokát. Egy perczig lehunyt szemmel feküdt, aztán rekedten mormogta:
– Itt van már a fekete kakas.
A fiú ijedten fordult meg.
– Hol? – kiáltotta.
És mintha valami varázslat lett volna az egész: az udvar felé eső ablak külső részében egy nagy fekete kakas állott. Ijesztő nyugalommal nézett a szobába, aztán hirtelen leröppent az ablakpárkányról.
– Fogjátok meg, – lihegte a beteg lázasan. – Viszi a zöld erszényt a fekete kakas. Most visszaveszi…
Gáborka rémülten ugrott talpra. Kiszaladt a szobából és fellármázta a cselédeket.
– Fogjátok meg a fekete kakast! – kiáltotta.
A fekete kakast? Az udvaron nem volt fekete kakas, de még a szomszédokéban sem. (Habár mintha özvegy Viczky Lászlónénál a kert végében fekete kakast látott volna a napokban a czigány bolond.) De Gáborka látta a fekete kakast, bizonyosan látta. Itt kell lenni annak az átkozott jószágnak valahol, a ki elragadta az apja erszényét, elragadja talán az életét is. Blásik János töltött pisztolylyal vágtatott az orgonabokrok között és lövöldözött jobbra-balra. A czigány felmászott a háztetőre, onnan kémlelte a kakast. Futott az egész cselédség a fekete kakas után.
Viczky Eduárd az ablakból szemlélte a hajszát. Beesett, szomorú volt az arcza, mint a haldoklóé. Intett Gáborkának. Behivta a szobába és halkan így szólt hozzá:
– Hiába keresitek. Te talán egyszer még megtalálod az életben, a hogyan én is megtaláltam. Csupán arra figyelmeztetlek, hogy ha lehet, térj ki előle, fordíts neki hátat… Most pedig készülj az útra. Blásik János elvisz oda, a hol az anyád van.
Gáborka később sokszor gondolt vissza e perczre, nem látta már ekkor az apja derekán a hagyományos zöld erszényt. Csakugyan elvitte volna a fekete kakas? Sőt később, a mikor az útravaló pénzt Blásiknak átadta, a tekercs aranyat a kezében tartotta előre. Olyan egykedvűen, csendesen búcsúzott el a fiától, mintha az csupán a szomszédba menne szánkázni, pedig Bécsbe készültek, a hol Viczkyné, született Brillan bárónő, a rokonainál meghúzódott.
Milyen volt a találkozás anya és fia között, azt mindenki elgondolhatja, a ki a szivével gondolkozik. A bárónő nyulánk, sápadt arczú, csendes asszonyka volt, abban az időben azzal foglalkozott, hogy a bőkezűbben fizető polgárcsaládoknál tánczleczkéket adott a család ifjú nőtagjainak.
– Nem lehet mindenki postáskisasszony, kedves Blásik úr, – magyarázta a jószágkormányzónak, a ki sehogysem tudta elérteni, hogy Viczkyné azért hagyta el az urát, hogy tánczórákat adjon.
– Persze, persze, – bólongatott Blásik a nagy fejével, majd a maga parasztos észjárásával azt is hozzátette. – De Viczky Eduárdné se lehetne mindenki, méltóságos asszony.
A bárónő megvetése jeléül hátat fordított az egykori hajdunak, aztán a fiát kezdte kikérdezni, hogy miféle tánczokat tanúlt meg eddig. A kis Viczky szégyenszemre azt vallotta be, hogy eddig csupán a rókatánczot tudja elrakni, a melyre otthon Hamza tanította. A bárónő érdeklődött a sohasem hallott táncz iránt és midőn Gáborka azt bemutatta neki, kaczagva, meg sirva ölelgette a fiát.
– Ez Viczky, ilyenek a Viczkyek. Még csak valczerozni sem tanította meg a fiát! – kiáltott fel. – No majd én megtanítalak a legdivatosabb tánczokra.
Az a három nap, a melyet Bécsben töltött az ifjú Viczky, azzal telt el, hogy egész nap valczerozott az anyjával a szalónban, míg a zongorát egy vén kisasszony verte. A harmadik napon feldúlt arczczal rontott a házhoz szállásáról, a «Vörös ökör»-ből Blásik János. Szinte bebukott az ajtón és beroskadt egy fotelbe.
– Végünk van! – nyögte. – A tekintetes úr már tegnap óta halott és azok a gazemberek kifosztották azóta az egész házat…
A tánczoló pár megállott, míg a zongora tovább szólt egy darabig. Mikor a zene elhallgatott, Blásik János keservesen kiáltott fel:
– De mi a manónak is kellett nekem Bécsbe jönni?
A bárónő megsimogatta a Gáborka fejét.
– Fiacskám, – rebegte, – a táncztanulást abbahagyjuk, menj az atyád koporsójához.
*
Blásik Jánosnak igaza volt.
Ha a mindenre ügyelő özvegy Viczky Lászlóné észre nem veszi, talán még a halálesetet is eltitkolja a jeles udvartartás, hogy munkájukban senki se zavarja meg őket. A hány cseléd, szolga volt a háznál, az mind teli batyúval futott el a szélrózsa minden irányába a gazda nélkül maradt házból. Blásik János az öklével verdeste a fejét, a mikor a kiürített szekrényeket, felfordított fiókokat meglátta.
– Ó, én hatökör, én hat bécsi ökör, – csikorgatta a fogait, – kutyákra bíztam a hájat.
Özvegy Viczkyné, egy sovány, fekete szemű asszonyság, a ki épen gyászruháját, a melyet elhalt férje után viselt, alakította át az alkalomhoz mért fél-gyászt jelentő ruhára, bár már eléggé kisirhatta magát, fájdalmában a Blásik nyakába borúlt.
– Bizony innen mindent elvittek azok a gaz pernahájderek, a mi helyéből elmozdítható volt. Pedig talán mi is itt volnánk, rokonok…
Blásik kegyetlen haraggal forgatta vasvillaszemét jobbra-balra a szobákban.
– Eh, mit a rokonok! – kiáltotta. – Itt van Blásik, a hűséges szolga, a ki harmincz évig szolgálta a Viczkyeket. Blásik talán kutya?
Özvegy Viczkyné sértődötten vont vállat:
– Kend szerezhetett magának életében, mindig mellette volt, ha az aranyakat potyogtatta…
– Azok az átkozott aranyak! – kiáltotta Blásik. – Egyet sem tudtam közülük megfogni. Úgy látszik, az volt a természetük, hogy mindig-mindig csak guruljanak… Hát a selyem-erszény hol van?
Gáborka, a ki addig csendesen térdepelt az apja koporsójánál, most megszólalt:
– Azt ne keressék. Azt elvitte a fekete kakas.
– Hát az miféle tolvaj? – ordította megriadva Blásik.
– A fekete kakas, a mely a minap itt volt az ablakon. Az apám akkor felkiáltott, hogy viszi a kakas az erszényt. A kakast nem tudtuk elfogni.
Blásik János, mint sebzett farkas ordított fel:
– No, akkor el is viszi az ördög az egész világot. Mindnyájunkat becsuknak, ha az erszény nem kerül elő.
Az öklével fenyegetőzött láthatatlan alakok után:
– Megállj, czigány! Megállj, Rigó! Hát ez a becsület? Itt hagytátok az öreg Blásikot a havon?
Olyan keserves zokogásra fakadt, hogy reszketett belé az egész teste. A nagy mahomet ember sirása meghatotta a kis Viczky Gábort. A vállára tette a kezét.
– Ne sirjon, Blásik bácsi, mindnyájan meghalunk.
– Hiszen épen az a baj! – felelt Blásik.
A temetés után, a mikor a Viczky Eduárd végrendeletét felbontották, mindenkinek nagy ámulatára azt találták benne, hogy az elhunyt végakarata az volt, hogy a kis fia, Gábor, ne legyen gazdag ember. Ugyanezért ne keressék, ne kutassák a zöld selyem-erszényt, eltette ő azt olyan helyre, a hol senki sem találhatja meg. A pénz csak boldogtalanságot szül, akarja, hogy a fia boldog ember legyen…
Baracsky bácsi, a kit az elhúnyt a fia tútorául rendelt, savanyú arczczal tette a kezét Gáborka vállára:
– No, amicze, most már te is épen olyan szegény gyerek lettél, mint más közönséges halandónak a fia.
– De az apám azt mondja, hogy így leszek boldog, – felelt Gáborka.
Baracsky bácsi, a ki eleinte igen büszke volt a tútorságra, a míg a zöld erszény eltűnése nem derűlt ki, kedvetlenűl vonogatta a vállait:
– Az én Viczky barátom igen jó czimbora lehetett, de az életet nem ismerte. Hogyan lehetséges pénz nélkül elképzelni a boldogságot? Fantaszta volt az édes apád, amicze, semmi egyéb, mint fantaszta, ezt becsületem szentségére mondom.
A magyarruhás kis öregúr, a ki olyanformán jutott a tútorsághoz, hogy a Viczky apjának valamikor honvéd bajtársa volt, elégedetlenűl csóválta a fejét. Nagy családú ember volt, az ügyvédi iroda kerekei nyikorogtak, meg aztán a sok fiatalabb fiskális bizony hátranyomta az öreg urat.
– A mai világban, – dohogta, – a mikor egy becsületes csőd nem akad, bizony a legjobb időben jött volna ez a kis gondnokság. De ez is olyan, mint a nesze semmi, fogd meg jól. Mindig megtréfált az élet. Sokat igért, semmit sem adott.
Mindazonáltal görbe botocskájával elzavarta Gáborka mellől a kunyoráló Blásik Jánost, a ki épen azon mesterkedett, hogy a fiúcska ezüstóráját elkérje emlékbe.
– Elmenj innen, te semmirevaló, – kiáltá, – mert becsukatlak az ezüst evőeszközökért!
Blásik János keserves könnyhullajtások között átkozta meg azt, a ki csak egy ezüstkanalat is látott.
– Világéletemben szerencsétlen voltam, jó uram. A balsors most is Bécsbe szólított, a mikor az én jó uram lehúnyta a szemét. Most már nem marad egyéb hátra, mint keresni a zöld erszényt. Mert meg kell annak lenni valahol.
Barcsay bácsinak felvillant a szeme. A Gáborka feje felett odasúgta a Blásik fülébe:
– Kend sok mindent tud. Esténkint mindig otthon vagyok. Legyen szerencsém egy ital borra – a hazáért.