A Fátyol-kisasszonyok az Ibolya-utczában laktak egy hosszú, sárga, földszintes házban. Ebben a házban töltötte Viczky Gábor pesti diákéveit.
Fátyolék amolyan elszegényedett vidéki urak voltak, a kik a szégyen és a szegénység elől menekültek a vidékről a fővárosba. Abban az időben, a mikor a vidéki úri osztály rohamosan kezdett tönkremenni, a forradalom utáni időben, minden tönkrement családnak egy a reménysége: a főváros. Budapest igéri a megélhetést, a boldogulást, a jövőt. A férfiak hivatalhoz jutnak, pompás, kényelmes hivatalhoz, – mert ugyan kinek találták volna ki a jó hivatalokat, ha nem az elszegényedett nemes embereknek? Az állam tartozik gondoskodni arról az osztályról, a melyet ezer esztendő óta az államfentartó osztálynak neveztek. A vármegye már megtette a magáét, most az államon a sor, hogy honorálja az ősök érdemeit az unokáknak adott kenyér formájában. Aztán a lányok itt könnyebben férjhezmehetnek, nagyobb a választék a gazdag emberekben, a kik nem a hozományt nézik, hanem a jó erkölcsöt és az úri származást. Pest gazdag város volt. Meggazdagodott kereskedők, bankárok és háziurak laktak benne, a kik a vidéki fantázia szerint egytől-egyig nemtelen származású németek, svábok voltak. A kiknek nagy dicsőség lehetne beleházasodhatni például egy gyóni és vadaskürthi Fátyol-familiába. Rauffangkherernek, a leggazdagabb pesti polgárnak lehet harminczhárom háza Pesten, de czímere még akkora sincs, mint Bujin a kisbirónak, a ki a ns. Gaálok származéka. És Rauffangkherer odaadná mind a harminczhárom házát, ha csak egy akkora nemes kisasszonyt kaphatna feleségül, mint az ökle. De Rauffangkherer, a meggazdagodott sváb nem kaphat nemes kisasszonyt, mert a nemes kisasszonyok csak nemes emberhez mennek férjhez.
És az egész Pest csupa Rauffangkhererből áll, mondta a vidéki fantázia, vigyük tehát a férjhez adandó lányokat Pestre, mert hátha akad a Rauffangkhererek között kedélyes, nobilis, úri gyerek, a kihez érdemes hozzáadni a leányt.
Jöttek-jöttek sorban a vidéki familiák és elárasztották Pestet. Egy darabig hűségesen ápolgatták a reménységeket, a melyeket podgyászukban hoztak, a férfiak várták a nagy hivatalt, a leányok a milliomos kérőket, az asszonyok a selyemruhát és ékszert, a míg lassan-lassan lekopott róluk a falusi szín, a falusi színnel együtt elhagyogatták kedves szokásaikat, a mulatságkedvelést, vendégeskedést, úrhatnámságot és beleszürkültek a pesti flaszterbe. Az urak czilinderkalapokat hordtak, mint a többi svábok és otthon a háziasszony elbújt a vendégek elől. A kisasszonyok most már bárkihez hozzámentek volna feleségnek, de nem akadt senki és a mindent megváltó gazdag házasság helyett azon imádkoztak a barátok templomában, bár kinevezést nyerhetnének a póstához. A családok fiatal tagjai még névjegyükre nyomatták családi czímerüket, de az öregek már nemességüket is eltagadták, elfeledték. Pesti polgárok lettek, a kik belevegyülve a városi élet zajgásába, elfeledték a falut, az ősi birtokot, az agarat és mindent, a miért apáik éltek.
A Fátyol-kisasszonyok hárman voltak és otthon, Csákány vármegyében a szólás-mondás azt tartotta róluk, hogy szebb, jobb, feleségnek valóbb leányok nem akadnak seholse a magyar szent korona országaiban, csak az öreg Fátyol ne haragudott volna a királyra…
Minden bajnak az volt az okozója, hogy Fátyol Kázmér haragot tartott az uralkodóházzal és semmi áron nem akart kibékülni. Ezért mentek tönkre, ezért veszett el Fehér-Monostor, ezért zúgnak olyan szomorúan a háromházi tölgyek.
Mert Fátyol Kázmér engesztelhetetlen volt. Lehet, hogy félig legenda, félig igaz, csupán annyi a bizonyosság, hogy a forradalmat követő esztendőkben Fátyol Kázmér épen úgy megtagadta az adófizetést, mint a környékben minden jóravaló magyar ember. Nohát ebbe senkise ment tönkre, elküldték a cserepárokat a renitens hazafiak nyakára és a világ forgott tovább tengelye körűl. Az igazi nagy baj az volt, hogy Fátyol Kázmérnak ebben az időben Bécsben dolga akadt. Régi nagy pöre volt a familiának, a melynek ágas-bogas szálai Bécsig nyúltak. Fátyol Kázmér Bécsbe utazott, hogy pörét előbbre vigye. A pörösködés kedvéért még a gyűlöletét is a szegre akasztotta, a mely gyűlöletet a császárváros iránt érzett.
Bécsbe utazott tehát Fátyol Kázmér és mint odahaza hallotta, legjobbnak vélte megszállni a «Vörös ökör» fogadóban, a melynek vagy harmincz esztendő előtt egy Kolpa nevű magyar ember volt a gazdája. Kolpa a maga idejében híres volt a főztjéről, boráról, no meg arról is, hogy kitünően elmulattatta a fogadójába vetődő magyar urakat. Még a Burgba is elvitte őket, persze csak titokban, hogy senki meg ne tudja. Sőt idősebb Bugáry Pál egy eleven főherczegasszonynyal is beszélt az öreg Kolpa révén és a főherczegasszony nagyon belebolondult idősebb Bugáry Pál szemébe… A mikor Fátyol Kázmér a «Vörös ökörbe» szállott, a híres Kolpának már csak az unokája élt. Kolpa volt az is, de magyarul egy kukkot sem tudott az istenadta. Ócska, széljárta, düledező fogadó volt a «Vörös ökör», valahol a város vége felé, de Fátyol Kázmérnak nagyon megtetszett az a hely. Hiába, az ősök jártak itt, tán még a Rákóczi kalandos vitézei is betértek a «Vörös ökörbe», a mikor hébe-korba ellátogattak Bécsbe. Fátyol Kázmér a «Vörös ökör» falai között úgy érezte magát, mintha egy darab hazai földön lenne, a mi nagy dolog volt abban az időben. Bekvártélyozta magát a fogadóba és három hónapig nem mozdult ki belőle. Nem jutott tovább, mint a «Vörös ökör» kapujáig, pedig sokszor feltette magába, hogy nekiindul a városnak, a melyből idáig csupán a Szent István tornya látszott. De valami érthetetlen félelem mindig visszatartotta. Nem mert kilépni az utczára, mert attól tartott, hogy a császár talán elfogatná és börtönbe vettetné. Mert ludas volt Fátyol Kázmér sok mindenféle csínynek az elkövetésében, a mely csínyek a császári királyi hatóság rovására követődtek el és valami azt súgta neki, hogy a császár tudja, hogy mennyi borsot tört az emberei orra alá otthon a pátriájában.
Az ifjabb Kolpa, a kinek egyszer bizalmasan elmondta aggodalmait, először nagyot nevetett az ijedt magyaron, aztán észbe kapva, bólongatni kezdett hunczut fejével.
– A császár haragszik a magyarokra, – mondta fontoskodva. – A Burgban van egy nagy könyv, a melybe minden olyan magyarnak be van irva a neve, a kinek apja, nagyapja, vagy valamelyik őse kellemetlenséget csinált a császári háznak. De benne vannak a könyvben azok a magyarok is, a kik maguk vétkeztek.
– Vajjon benne vagyok-e én is? – mormogta aggodalmasan Fátyol Kázmér.
Az ifjabb Kolpa, a ki épen olyan rövidhajú, holdvilágképű férfiú volt, mint a legendákba kerűlt nagyapja, hunyorított a szemével:
– Azt meg lehetne tudni. Egész bizonyosan meg lehet tudni. Én ismerem azt az őrmestert, a ki éjjel-nappal őrzi a magyarok könyvét a Burg egy szobájában, csakhogy pénzbe kerül a dolog.
– Mennyibe kerül?
– Száz forintba, – felelt szemtelen nyugalommal Kolpa. – Ennyit kell adni az őrmesternek, Fráncznak. De ezt is csak azért teszi meg, mert a tekintetes úr nálam lakik.
Fátyol Kázmér belenyúlt a tárczájába:
– Itt a száz forint. Bizonyosságot akarok tudni. Haragszik-e reám a császár, vagy nem haragszik. A bizonytalanság megöl.
Kolpa eltette a százast és másnap este ijedt, aggodalmas arczczal érkezett meg a város felől.
– Nagy baj van, – susogta. – A tekintetes úr a háromkeresztesek között van felsorolva.
Fátyol riadtan nézett a fogadósra:
– Kik azok a háromkeresztesek?
– Én se tudtam, de a Fránczl megmondta, hogy a háromkeresztesek a legveszedelmesebb magyarok, a kiket tűzzel-vassal kell elpusztítani. Saját szememmel láttam a három vörös keresztet a tekintetes úr neve mellett a magyarok könyvében.
– Három vörös keresztet! – kiáltott fel Fátyol Kázmér és a haja égnek meredt. – Sohasem látom többé hazámat.
Kolpa protektori mozdulattal veregette meg Fátyol uram vállát:
– No, azért nem kell kétségbeesni. Nálam biztonságban van a tekintetes úr. Itt nem bántják, mert nekem sok jó barátom van a rendőrségnél. Meg aztán van annak is módja, hogy az a három kereszt eltűnjön a tekintetes úr neve mellől a magyarok könyvéből. Pénzzel mindent meg lehet csinálni.
Fátyol Kázmér, a milyen naiv, épen olyan becsületes ember volt. Elhárító mozdulatot tett a kezével:
– Nem, azt nem. Az okmányhamisítás volna. És annál nagyobb volna a krímen, mert országos okmányt hamisítanánk.
Kolpa vállatvont.
– Akkor a császár mindig haragudni fog; de még a tekintetes úr unokáit sem szívelheti, mert ha egy magyarnak a neve szóba kerűl a császár előtt, legelsőbben is a nagy könyvet ütik fel. Még háromszáz esztendő múlva is tudni fogják a Habsburgok, hogy a Fátyol-nemzetség veszedelmes fajta.
Fátyol Kázmér kidüllesztette a mellét. Olyan volt a természete, hogy hamar esett egyik végletből a másikba. Gyáva volt az egyik perczben, majd vakmerő lett hirtelen. Nem hiába van a Fátyolok czímerében nyúl a medvével. Fölemelte a fejét és gőgösen megszólalt:
– Csak hadd tudják a Habsburgok, hogy mi kik vagyunk. Nem félünk tőlük.
Kolpa megvakarta a vörös fejét:
– De legalább egy keresztecskét jó volna letöröltetni.
– Egy fiát sem, – válaszolt büszkén Fátyol. – Sőt hadd csináljon oda a Fránczl még egy keresztet. Adok neki száz forintot.
– Az is lehetséges, – kapott a szón a fogadós.
Fátyol Kázmér már megbánta, a mit mondott, de a szavát nem vonhatta vissza. Kivette tehát a százast, de szemlesütve azt mormogta:
– No, azért nem kell nagyon sietni azzal a negyedik kereszttel. Elég egy magyarnak három kereszt.
Ettől az időtől fogva aztán már a kapuig se igen ment el Fátyol Kázmér. Ott evett, ivott a fogadóban naphosszant, mert mindig jóétvágyú, jótorkú ember volt, de meg az unalomtól se tudott egyebet csinálni. Valahogyan nemzeti mártirnak kezdte magát érezni, a kinek rejtőzködni kell a császár haragja elől. És jól esett neki a mártiromság. A szobáját czellának nevezte, a «Vörös ökör» fogadót pedig Kufsteinnak vagy Olmütznek képzelte, a hol a magyar hazafiak sinylődnek. Egy napon Kolpát, a fogadóst «porkoláb úr»-nak szólította és megkérte, hogy szerezzen neki lánczokat valahonnan, a melyeket magára vehet, ha a felsőbb hatóság a várbörtönt vizsgálja. Kolpa szerzett is neki egy rozsdás lánczot, a melyet a fogoly éjjelente keservesen zörgetett.
Boldog, határozottan boldog volt Fátyol Kázmér a «Vörös ökör»-ben, mialatt a hazáért szenvedett. A mikor a magával hozott pénze fogyatékán volt, levelet irt haza pénzért, de Kolpa tanácsára elhallgatta azt, hogy fogságban van.
Később már annyira beleélte magát helyzetébe Fátyol Kázmér, hogy a szobájából se mozdult ki. Pókokat tenyésztett és egereket szelidített. Kolpa ellátta bőven itallal, étellel, meghízott, meggömbölyödött a fogságban.
Három esztendeig volt Fátyol Kázmér a «Vörös ökör» lakója; három évig csörgette a rablánczot és irogatta haza a leveleket pénzért. A rabság sok pénzt megemésztett; annyi pénzért akár a legendás Iff vár földalatti helységében is ülhetett volna. Az elkényeztetett Kolpa pénzért mérte a levegőt is és egy napon, mikor a fogoly azon alázatos kérelemmel állott elő, hogy szeretne új szalmazsákot a régi helyébe, a vörös Kolpa jóizűen felkaczagott:
– Új szalmazsákot parancsol? Talán bizony valami korcsmába képzeli magát, hogy úgy parancsolgat?
Fátyol Kázmér búsan hajtotta le fejét és nem szólt semmit.
Három esztendő múlva odahaza Csákány vármegyében türelmetlenkedni kezdett az atyafiság és az az érdekeltség, a mely a nagy pört vitte, a mely pör kedvéért Fátyol Kázmér Bécsbe utazott. Különböző verziók keltek szárnyra arról, hogy mért nem jöhet haza Bécsből Fátyol. Némelyek tudni vélték, hogy a császár nem engedi haza, mert megkedvelte, mások – és ez volt a valószinűbb feltevés, – kihagyták a császárt a kombináczióból és egész egyszerűen úgy magyarázták Fátyol Kázmér hosszadalmas bécsi tartózkodását, hogy szépen meg van kötve a két keze és a két lába, még pedig asszonyi hajszállal. Azért kellett a töméntelen pénz minduntalan, mert egy asszony öltöztetése, csinosítása nagyon sokba kerűl.
– Így lett volna helyes a dolog, így kellett volna lenni minden raison szerint, – mondta később, évek múlva Baracskay bácsi, a kit az atyafiak és az érdekeltség felkért, hogy nézzen utána Fátyolnak. Azt mondta később Baracskay bácsi, hogy az lett volna az igazság, ha szoknyadolog miatt késlekedik Kázmér, de akkor, midőn elindult, nagyon csikorgatta a fogát.
– Kitekerem a nyakát, de még ő nagyságának is, – fogadkozott Baracskay bácsi az atyafiság és az érdekeltség nagy megnyugtatására és mint régi módi emberhez való, a brassói gyorskocsit várta be Debreczenben, de a gyorskocsi nem jött, mert nem is jöhetett. Vonat járt már akkor réges-régen. Baracskay bácsi is tudta azt nagyon jól, csak a multat szerető, jelent megvető öreg urak naivságával mórikálta magát, hogy ő még nem ismeri a vasutat. A hogy némely öreg úr még manapság is taplót és kovát hord zsebében, pedig Irinyi régen feltalálta a gyufát, de az öreg urak ragaszkodnak a taplóhoz és igen nagy az örömük, ha a szabadban, szélben nem egykönnyen tud pipára gyujtani a gyufás ember, míg a taplós a legnagyobb szélben is könnyen jut tűzhöz.
Baracskay bácsi a taplós öreg urak közül való volt, bizonyos volt arról, hogy már nem láthat, nem tapasztalhat semmi olyasmit a jelenben, a mi meglephetné őt, a minél százszor különb példa elő ne fordulna a múltban, de a Fátyol Kázmér esete még őt is kihozta a rendes flegmájából.
– Olyant még nem láttam, mióta kétágú vagyok, – mesélte később évek múlva a kaszinóban, – egy rozsdás vasszöggel ásta a falat Kázmér és addig nem akart elmozdulni, a míg a falat keresztül nem ássa. Láttam, hogy tisztára megbolondult szegény atyámfia, a bolondokkal pedig bolond módra kell bánni. Kibéreltem a szomszédos szobát a fogadóban és egy éjszaka áttörettem a falat a Johannal, a hausknechttel. Bedugtam a fejemet a lyukon és így szóltam: «Bajtárs, fogolytárs, nekem már sikerűlt az, a miben te fáradozol, megtaláltam az utat a meneküléshez. Egy drótdarabból sikerűlt kulcsot csiszolni a tömlöczöm ajtajához, a legközelebbi éjjel menekülök. Tarts velem.» Fátyol Kázmér felcsapott, átmászott a lyukon és éjjel elszöktünk a «Vörös ökör»-ből, miután az utolsó, legborsosabb számlát kifizettem Kázmérért…
… Körülbelől ez volt a története annak, hogy a nagy tölgyfák az egykori Fátyol-tanyán ma olyan szomorúan zúgnak, így ment tönkre Fátyol Kázmér.
Viczky Gábor, a ki pesti diákéveiben a Fátyol-családnál lakott, számtalan variáczióban hallotta az öreg Fátyoltól a bécsi fogság történetét. Egyebekben egészen normális ember volt az öreg Fátyol, a józan esze csak akkor hagyta el, ha a bécsi fogságra emlékezett. Mint mikor egy ék hiányzik az óra fogaskerekéből és a hiányzó éknél megbotlik az egész szerkezet, úgy botlott meg a Fátyol Kázmér rendes észjárása annál az időpontnál, a mikor annó… annórum Bécsbe utazott… Aztán már mindenről egészen helyes fogalma volt, a fogaskerék rendesen forgott tovább.
Az Ibolya-utczában, a hosszú sárga házban, a hol még kert is volt az udvaron, a melyben a Fátyol-kisasszonyok virágokat neveltek, köztiszteletben állott az öreg Fátyol. Hosszú fehér haja, patriárkális szakálla és bécsi fogsága tekintélyt szerzett neki a Józsefvárosban. Senkisem tudta, hogy Fátyol Kázmér igen alantas hivatalt tölt be csupán Budán a minisztériumban és a szomszédok szivesen hitelt adtak annak a feltevésnek, hogy az öreg Fátyol csupán passzióból jár a hivatalába.
A kisasszonyok nagy mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a családnak megfelelő tekintélye legyen.
Hárman voltak a leányok. Marietta, a legidősebb és az utána következő Janka abban az időben már lemondtak arról, hogy férjhezmenjenek valami milliomoshoz, emígy segítvén imádott atyjukon. Ha gondoltak is a férjhezmenésre, nagyon titokban cselekedték azt, titkolva még egymás előtt is a lehetetlennek látszó gondolatot. Mariettának néhány fehér szál vegyült már barna hajába és asszonyos, telt termeténél fogva a környéken «tekintetes asszonynak» hivták. Marietta lassan megszokta azt, hogy ő már asszony, holott leány volt és épen ezért furcsának tetszett volna előtte, ha valaki udvarolgatni kezdett volna neki. Sőt olykor, ha röpke bókot hallott a szomszédoktól, boltosoktól, hol megfordult, kedves szomorúsággal legyintett a kezével:
– Ugyan ne gúnyolódjanak már az ilyen vénasszonynyal, a milyen én vagyok!
Még az öreg Fátyol is elismerte Marietta asszony voltát, mert ha olykor valami rosz fát tett a tűzre, – elmaradozott a józsefvárosi korcsmákban, vagy elkártyázta elsején a fizetését, mindig bizonyos bűnbánattal fordult Mariettához:
– Bocsáss meg, asszony, sohasem teszem többé.
Marietta – mit tehetett szegény egyebet, – nevetni kezdett könnyei mögött és úgy felelt, a hogyan egykor az anyjától hallotta:
– Javíthatatlan vagy, kedvesem.
A háztartás tulajdonképeni feje igazában Janka volt. Ez a kissé himlőhelyes, tagbaszakadt, hallgatag leány dolgozott két cseléd helyett, főzött, mosott, gazdálkodott a család rendelkezésére álló csekély pénzzel és szerényen átengedte a háziasszonyi dicsőséget a nénjének. Mariettának voltak nagyúri hajlamai, szerette a finom keztyűket, jó ruhákat. És Janka mindig gondoskodott arról, hogy Marietta kielégíthesse passzióját. És boldog volt, ha Marietta megajándékozta elhasznált keztyűivel, ruháival. Míg reggeltől estig a konyhán dolgozott, egész hajnalig pörgette a varrógépet a himlőhelyes Janka és varrta azokat a fehérneműket, a melyeket aztán hordárral küldtek el a megrendelőkhöz. Viczky Gábor a hat esztendő alatt, a melyet a Fátyol-családnál töltött, sohasem hallott arról beszélni, hogy Janka miért és kinek varr éjjelenként. Mintha egymás között is titkolták volna a dolgot, Janka addig sohasem ült a nappal letakart varrógéphez, a míg az egész család nem tért nyugalomra. Meglehet, azt hitték, hogy sem Viczky, sem a szomszédok nem hallják a varrógép pergését, miután ők maguk nem akarták hallani. Janka sohasem ült addig az asztalhoz, a míg mindenki nem evett, mert a tálalást csak nem bízhatta a cselédre! A cselédre, a kiről mindig beszéltek, a kit Viczky Gábor hat esztendő alatt sohasem látott. Könnyen meglehet, hogy az idők folyamán ők maguk is elhitték, hogy van valahol valami cselédjük, hisz annyit beszéltek róla! Ugyancsak Janka volt az, a ki a hónap vége felé gyomrát panaszolta és nem vacsorázott. Az örökös munka, szakadatlan foglalkozás nem ártott meg Jankának, még szép is volt ez az erős, komoly leány. Tiszta, csinos háziruhájában, ha a csengetésre ajtót nyitott valami idegen előtt, szolgálatkészen kérdezte:
– Kit tetszik keresni? A tekintetes asszonyt vagy a tekintetes urat?
Ugyancsak Jankával történt meg az a szégyen, hogy a pék, a ki reggelenkint a kiflit hordta, egy napon beállított Mariettához és annak módja szerint megkérte a tekintetes asszony szobalányának a kezét… Később, ha Marietta szeszélyes kedvében volt, néha gúnyolódva emlegette ezt a péket, Janka pedig lesütötte a szemét.
A harmadik leány, Rózsa, volt a család szemefénye. Az öreg Fátyol egyszer kitalálta, hogy Rózsa az a sorsjegy, a melyet ha egyszer kihúznak, főnyereményt üt, és azóta Rózsának a neve otthon «sorsjegy» lett.
– A mi családi reskontónk ma ismét meghódította a lóvasúti kondoktort, – jelentette félig tréfásan, félig komolyan Rózsa, a mikor déltájban a szinésziskolából hazajött.
Majd máskor:
– A családi reskontónak új czipő kell. Mert micsoda szégyen volna, ha lyukas czipőben húznák ki!
Egyszer azt jelentette:
– A sorsjegyet szerződtetni akarta egy vidéki direktor. De a sorsjegy csak pesti primadonna akar lenni.
Vidám, nagyhajú, lángoló szemű gyermekleány volt Rózsa. De a vidámságából hiányzott a szeles pajzánság, a melylyel az ifjú szinészleányok rendesen tüntetőleg megkülönböztetni akarják magukat a rendes «házi-lányoktól», inkább valami bájos, csendes szomorúság érzett ki mindig a hangjából, nevetéséből. Valami olyan komoly szomorúság, a mely önkéntelenül rokonszenvet keltett mindenkiben, a ki a leánynyal érintkezett. Sőt még azzal is tisztában volt, hogy pályáján ezer veszedelem leskelődik reá és már elég veszedelem magábanvéve az is, ha mindegyik veszedelmet szerencsésen elkerülte. Húsz esztendős volt Rózsa, de néha gyermekebb volt a süldő leánynál, míg máskor komolyság, életfelfogás dolgában még Mariettán is túltett. Egyszer azt beszélték róla, hogy igen nagy tehetsége van a szinjátszáshoz, máskor a legkisebb rátermettséget is megtagadták tőle. Olyan volt ez a leány, mint az áprilisi napsugár; szomorúsága és vidámsága, magábavonúlt csöndessége, majd kitörő jókedve arról beszélt, hogy odabenn egy szeszélyes, hangulatos, változatos kis lélek rejtőzik, a kiben a szinek és az árnyékok úgy váltogatják egymást, mint az áprilisi napsugár fénye és borulata.
Viczky Gábor az első években, a melyet a Fátyol-családnál töltött, Mariettába volt szerelmes, ha ugyan szerelemnek lehet nevezni egy fiatal diákgyerek rajongását valamely nálánál sokkal idősebb, műveltebb kedves asszony iránt, a ki ártatlan kaczérsággal jön reá a rajongó szerelemre, a melyet a gyermekifjúban ébresztett. A mikor Marietta gyermek volt, a híres tölgyek még olyan büszkén zúgtak az ősi birtokon, mintha még ezer esztendeig mindég a Fátyoloknak zúgnának. Az anyja, született Csáky bárónő, nagyralátó asszony volt és Marietta süldő leány korában már francziául beszélt az egri püspökkel, a ki bérmáló útjában a Fátyolék falujába is elvetődik, míg ugyanakkor Jankának angol nevelőnőt fogadtak.
A hosszú téli estéken, a mikor a három Fátyol-leány kézimunka vagy regény mellett ülte körűl a kerek asztalt a függőlámpa alatt, Viczky Gábor is odahurczolkodott könyveivel és csendesen tanúlgatott a leányok között. Marietta olykor elmélázva dőlt hátra a széken és míg megigazította asszonyos pongyoláján a csipkéket, megszólalt:
– Elfelejtek francziául, ha nem beszélhetek senkivel.
Viczky Gábor egy esztendő alatt szépen, játszva megtanúlt francziául a kerek asztal mellett.
Marietta nagyon jó tanárnő volt és ártatlan kaczérsággal igért csókot Gábornak, a mint az első franczia levelet intézi hozzá.
Naiv, gyermekes szerelem volt az, a mely az idős leány és a gyermekifjú között sokáig lappangott. Marietta, ha ábrándos napja volt, az ujjain kiszámította, hogy hány esztendő múlva lesz Gábor abban a korban, a mikor megnősülhet és titkon azt gondolta, hogy ő akkor még nem is lesz olyan nagyon öreg.
Lappangott a szerelem, de lángra sohasem gyúlt, mert Marietta nemes, tisztalelkű nő volt, a ki talán inkább meghalt volna, mintsem valami tisztátalanságot kövessen el.
Viczky Gábor, midőn egy őszszel visszatért Pestre, Baracskay úrtól, a hol a nyári vakácziót töltötte, valahogyan úgy érezte, hogy a két hónap alatt kiszeretett szerelméből. Elégette a verseket, a melyeket Mariettához irogatott és naplójában, a melyet diákos pontossággal, szeretettel irt, ezen sorokat irta be:
«Mától fogva új életet kezdek, szakítok könnyelmű szenvedélyeimmel, mert én szegény ember vagyok, a kinek nem lehetnek szenvedélyei…»
A szenvedélyek alatt titokban a szegény Mariettát gondolta, a ki ártatlan, vénleányos vágyódással várta vissza egész nyáron a Bayard-frizurás diákot. Sőt egyszer levelet is irt neki, a melyben anyáskodó gonddal ajánlotta figyelmébe, hogy vigyázzon Gábor az egészségére és óvakodjon a rosz emberektől, mert akkor mindnyájukat nagyon megszomorítaná.
Viczky Gábor őszszel, a midőn könyveivel letelepedett a kerek asztal mellett, észrevétlenűl cserélt helyet. Eddig szemben ült a régi kakukos órával, a melynek megsárgult lapján gyakran nézte aggódva, mint közeledik a lefekvés órája, a mikor meg kell válni a kerek asztaltól, Mariettától és mindentől, a mit addig az életben kedvesnek ismert, most hátat fordított az órának és a Janka szomszédságába jutott. A hallgatag, komoly leányra különös hatással volt a fiatalember szomszédsága. Vannak olyan magános, bezárt lelkek, «Mimosa pudicá»-k, a melyek titokteljesek, ismeretlenek és a legteljesebb mértékben zárkózottak mindaddig, a míg a legkisebb érintés nem jut zárjukhoz. Akkor egyszerre megnyilnak, szégyenkezve, de boldogan tárják fel kincseiket, tartalmukat, mintha alig várták volna azt az időt, hogy előadhassák azt, a mijük van.
A himlőhelyes Jankával eddig még nem igen beszélt fiatalember, vagy ha beszélt is, hát nem sokra ment vele. A leány a konyhában vagy varrógépje mellett érezte magát legjobban. Félt, kerülte az embereket, mert azt hitte magáról, hogy roppant csúnya azokkal a foltocskákkal az arczán. Pedig nem volt csúnya, sőt talán szép volt, a mint szemérmes pirulással, visszafojtott lélegzettel ült helyén, a míg Gábor könyveibe mélyedt. Látszott rajta, hogy mindig azon töri a fejét, vajjon milyen ürügy alatt vonúlhatna vissza kedves konyhájába, a hol senkisem látja a szegény mimosa pudicát.
Egyszer Gábor véletlenűl felpillantott a könyvből, a mely előtte volt és úgy érezte, hogy valaki erősen nézi oldalról. Hirtelen arra fordította a fejét és a Janka becsületes két barna szemét látta magával szemben. Látta azt a két szemet, a mely rajongással, odaadással pihent a fején, a míg ő tanúlt. De látta az esdeklő tekintetet is, a melyet később reá vetett a leány. Mintha csak azt mondta volna:
– Kérlek, nagyon kérlek, ne vedd észre, hogy az előbb néztelek. Igazán nem tudom, hogyan lehettem olyan ostoba, hogy elárultam magam…
Viczky Gábor ettől az estétől fogva nagyobb figyelmet szentelt Jankának, mint addig. Apró bókokat mondogatott neki, ha napközben találkoztak. Egyszer megdicsérte a kezét, máskor a főztjétől volt elragadtatva.
Janka hálás boldogsággal fogadta, hogy Gábornak méltóztatik vele foglalkozni és egy napon nagy pirulással előadta, hogy ő már régen tervezi azt, hogy Gábort megtanítja angolul. Mert nem felejtett ám el angolul Janka. Vasárnaponkint – ez volt minden szórakozása a leánynak, – ellátogatott az anglikán templomba, a hol angol szót hallott. Egyszer véletlenűl bevallotta azt is, – a mikor már beszédesebb lett, – hogy számos ismerőse van a budapesti angolok között, a kikkel a misén szokott találkozni. Több előkelő asszony hivta már házához, de ő nem mert sehová se elmenni.
És Viczky Gábor angolul tanult. Bejegyezte a naplójába, a melyet egy kereskedő pontosságával és lelkiismeretességével irt, hogy:
«Azt hiszem, hogy a Vénusz csillag jegyében születtem. A nők által fogok boldogulni az életben. Eddig, a mit még tanúltam és eltettem a tarisznyámba, hogy majd az életben elővehessem, mindent a nőktől kaptam…»
Szép, sugár fiatalember volt Viczky Gábor, ábrándos tekintete, hajviselete és csendes viselkedése bizonyos romantikus külsőt kölcsönzött neki. Épen nem csodálkozott azon, hogy hatással van a női szivekre, sőt bizonyos tekintetben számított arra, hogy a nők nem fognak idegenkedni tőle az életben. És szorgalmasan tanúlt angolul a himlőhelyes Jankától.
Az erős, szélesvállú leányt, a kinek kezében egy férfi határozottsága, erélye rejtőzött, a ki azelőtt hetekig nem nyitotta szóra az ajkát, csodálatos metamorfózison ment keresztül. Beszédes, víghangú teremtés lett, a ki esténkint olyan bohókás történeteket mesélt el, a melyeknek eredetéről maga sem tudott számot adni. Olvasta őket, vagy hallotta? Csupán a szemérmes arczpirulás maradt meg a régi Jankából, a mely pirulás mindig elöntötte arczát, ha a tekintetek reászegeződtek.
Marietta nem is mulasztott el egy csipős megjegyzést, a melyre még Gábor is elmosolyodott és a mely megjegyzésnek szomorú következménye lett.
Egyszer ugyanis, a mint Janka azt beszélte el épen, hogy miről prédikált az angol pap, nem csekély utánzási tehetséggel mímelve a papnak lapos, vontatott hangját, Marietta hirtelen előrehajolt és könyökére támaszkodva, a Janka szemébe nézett:
– Már régen gondolkozom azon, hogy kihez is hasonlítasz te voltaképen, Janka. Most, ebben a perczben eszembe jutott. Te vagy a Münchausen báró postakürtje, a melybe a téli hidegben belefagytak a hangok, de a mint a meleg postaállomásra értek, a kürt magától megszólalt, mert a hangok benne felengedtek. Te vagy a Münchausen kürtje!
Rózsa, a ki valami regényt lapozgatott, felütötte a fejét és a legtermészetesebb hangon így szólt:
– Magam is azt hiszem.
A diák csaknem hangosan nevetett és Fátyol bácsi, a ki ezen az estén kivételesen odahaza volt és egy sarokban üldögélve, órákig bámulta a fénykarikát, a melyet a lámpa fénye a menyezetre vetett, köhintett:
– A Münchausen kürtje?…
Aztán nagyot sóhajtott:
– A Münchausen kürtje?… Azt mondjátok meg inkább, hová tette Viczky Eduárd a bűvös zöld selyem erszényt és akkor van értelme az egész beszédnek.
Levette tekintetét a mennyezetről és olyanformán nyögött fel, mintha az igen nagy nehézségbe kerűlt volna. A lángpirossá vált Jankára szegezte a szemét és gyöngéden mormogta:
– Ne törődj az ostobaságokkal, Janka lányom… Csupán két rejtély van a világon. Az egyik rejtély az, hogy miért üldözi Fátyol Kázmért a makk-király, a másik pedig az, hová tette Viczky Eduárd a zöld selyem erszényt? Ezek a megfejthetetlen dolgok.
Ezek voltak rendesen azok a szavak, a melyekkel Fátyol bácsi a vitát bezárni szokta. A leányok sokkal jobban tisztelték öreg apjukat, semhogy tovább folytatták volna a vitatkozást, ha az öreg közbeszólt. Régi szokás szerint úgy szimulálták valamennyien, mintha csakugyan a megfejthetetlen rejtélyeken gondolkoznának, a míg az apjuk fürkésző tekintete rajtuk nyugodott. Az öreg lassan fordította tekintetét a megszokott mennyezet felé, de olykor a bolondok ravaszságával még visszapillantott: vajjon csakugyan a feladott rejtélyeken gondolkoznak-e a leányok, nem valami léhaságon-e. A leányoknak az arcza be volt tanulva a leskelődésekre és sohasem árúlták el magukat.
Most is elhallgattak, csupán Rózsa kunczogott belé a regénybe egy negyedóra múlva:
Marietta szigorú, feddő pillantást vetett a leányra és a szemével intett Janka felé, a ki haloványan, szomorúan ült helyén.
És ezen az éjszakán csak késő éjfél felé kezdett el berregni a varrógép.
Viczky, hogy nem hallotta a megszokott zajt, nem tudott elaludni és hallgatózva emelte fel párnájáról fejét. Lassan-lassan kivehette az éjszaka csöndjében a visszafojtott, keserves zokogást, a mely a leányok szobája felől hallatszott. Hallotta a leányok kérlelő, halk susogását. Könnyen kitalálhatta, hogy a megbántott Jankát kérlelik, vigasztalják.
Hanem a mimóza pudika bezárúlt ezzel. Az angol leczkék elmaradtak és Janka sokáig tartózkodott a konyhában esténkint, főfájás ürügye alatt.
Viczky Gábor sohasem tanúlt meg tökéletesen angolul és később, ha eszébe jutott neki a dolog, mérgelődve dünnyögte:
– Egy ostoba röhejnek köszönhetem, hogy nem tudok angolul.
Tavaszszal egyszer délben Rózsa nagy ujjongással jött haza a szinésziskolából.
Marietta, a ki költeményeket olvasott, csudálkozva állott fel a kanapéról, míg Rózsa a szalmakalapját a sarokba hajította.
– Talán szerződtettek? – kérdezte Marietta.
Rózsa legyintett a kezével.
– Több, sokkal több.
– Talán megkért valami néger király?
– Még annál is több.
Körültánczolta a szobát és vidám volt, mint már régen a szomorkás leány.
– Beszélj már! – faggatta Marietta, a ki méltóságteljes magatartását lassan elveszítette. Szinte reszketett a kiváncsiságtól. Hogy könnyítsen magán, kinyitotta az előszoba ajtót és kiszólt:
– Janka, gyere be, ez a leány megbolondúlt.
Janka, a ki még mindig duzzogott egy kicsit a Münchausen kürtjeért, letörölte a kezét és bedugta a fejét az ajtón.
– Én tudom, mi a baja, – szólt csendesen, – szabad lesz neki a Julia szerepét eljátszani a vizsgán.
Rózsa olyan mozdulatot tett a kezével, mint a ki megveti az egész világot, különösen benne Julia szerepét. Azután megszólalt:
– Ti úgy éltek itthon, mint a medvék barlangjukban. Nem tudtok semmit arról, a mi odakünn a világban történik. Marietta, a nagyvilági hölgy még ujságot sem szokott olvasni hétszámra.
Marietta az ajkába harapott:
– Nem érdekelnek a magyar lapok. Francziát meg nem olvashatok. Különben mi történt? Nyomban mondd meg!
Rózsa ártatlan arczot vágott:
– Nem történt semmi. Csak épen az, hogy ma kezdődnek a pesti lóversenyek.
Mintha valami varázsigét ejtett volna ki Rózsa. Janka a konyhából a szobába lépett, hogy hirtelen visszahúzódjon, mert észrevette, hogy fehér köténye nem a legkifogástalanabb; Marietta szinte elpirult az izgalomtól és önfeledten hebegte:
– És nincs új fehér keztyűm! Fehér keztyűt kell vennem mindjárt. Janka, adj pénzt.
Rózsa azonban nyomban a konyhaajtó elé lépett és védőleg terjesztette ki a karját:
– Olyan nincs. Nem fogjuk most keztyűre kidobni a pénzt, lóverseny-időben.
Marietta toppantott a lábával:
– Fehér keztyű nélkül pedig nem megyek.
Janka, a ki maga is izgatott volt a fenyegető pénzpazarlás gondolatára, hirtelen közbeszólt:
– Majd én kitisztítom a keztyűdet. Olyan lesz, mintha új volna. Tudod, ha én igérem…
Nem kellett befejezni a mondatot, Marietta megnyugodva ült vissza a kanapéra. Rózsa pedig vígan kiáltotta Jankának:
– És most, vérszopó uzsorás, elő a maravédivel. Lássuk, mennyi pénzünk van a tavaszi lóverseny első napján.
Bolondos, víg hangulat támadt a szobában. A falakról az aranyrámás ősök, merev tekintetű asszonyságok és nyirott bajuszú urak szinte csodálkozva néztek alá a vidám társaságra. Pedig megszokhatták volna már a vidámságot, a mely a tavaszi lóversenyek első napjain rendesen beköltözött az ibolya-utczai lakásba.
A Fátyol-kisasszonyok szenvedélyes lóversenyjátékosok voltak. A sorsnak valami különös kedvezése volt az, a midőn a Fátyol-kisasszonyokat megsegítette a lóverseny-játékban. Évek óta játszottak és állandóan nyertek. Persze kicsiny, szóra alig érdemes összegeket, de a leányoknak minden krajczár jól esett, a melyet szerezhettek. A toalett-gondok nyomban elsimúltak és Janka olyan ebédeket főzött, hogy bankettnek is beillett volna. Rendesen csak Marietta és Rózsa látogatták a versenyteret, persze a legolcsóbb helyet, – azon ürügy alatt, hogy ott ismerőssel, a ki megszólíthatná őket, nem találkoznak. De ha jól futottak a lovacskák, rábeszélték Jankát is a kirándulásra, a mit Janka utólag mindig megbánt, megsajnálta a kiadott pénzt.
– Jobb a templomba járni, – mondta, – ott nem kell belépődíjat fizetni.
De nem kevésbbé volt szenvedélyes játékos Janka, mint testvérei, azért gondolkozás nélkül hozta elő valami rejtekhelyről a cserépperselyt, a melyet nagy ünnepélyességgel feltörtek. Összekuporgatott krajczárkák, hatoskák, itt-ott egy forintocska rejtőzött a perselyben és a leányok nagy figyelemmel olvasták meg a pénzt. Janka olyan könnyű szivvel állott az asztal mellett, mintha nem a keservesen összerakosgatott pénzecskéről volna most szó, hanem valami talált kincsről, a melynek lehet könnyelműen a hátára verni. De hisz nyernek. Bizonyosan nyernek, mert az nem is lehet másképen. A jó Isten, a ki mindeneket igen jól elintéz, számtalan gondja között bizonyosan gondolt a szegény Fátyol-leányokra, hogy nem engedte a pénzecskéjüket elveszni. Mert ha egyszer elvesztenék a pénzüket, abból olyan nagy baj lenne, hogy azt előre el sem lehet gondolni. A kisasszonyok tudták, hogy a jó Isten vigyáz rájuk s ezért nem féltek a lóversenyjátéktól.
*
Hanem ezen a napon nem volt szerencséjük a játékban.
Viczky Gábor, a ki hűséges kisérője volt a kisasszonyoknak szárazon és vizen, hiába vigasztalta a vesztes leányokat. Marietta aránylag hősiesen viselte a sors csapását. Kissé elcsodálkozva, meglepetve nézett maga elé, mint a ki valami váratlan lehetetlenséggel találkozott útjában és a gondolataiból is elárult annyit, halkan mondván:
– Teljesen mindegy lett volna, ha megveszszük a fehér keztyűt. Az legalább megmaradt volna.
Továbbá egy-két lépéssel mindig elől ment, a mint a tavaszi estéken a versenytérről az Ibolya-utcza felé ballagtak. Megvető pillantásokat vetett a mellettük elrobogó fiákerekre, fogatokra. Mintha csak azt akarta volna pillantásával kifejezni, hogy ők is mehetnének kocsin haza, de egészségesebb dolognak tartják a gyaloglást.
Viczky, a ki Rózsa oldalán hátul ballagott, egy darabig szintén szomorúan horgasztotta le a fejét. Nem azon búsúlt, hogy zsebpénzét elveszítette, hanem Baracskay bácsira, a gyámjára dühöngött előre, a ki csupán az ötödik express-levélre fog majd új pénzt küldeni. Egyébként is mindig dühös volt, ha Baracskay bácsi jutott eszébe. Semmi tisztelettel nem viselkedett a gyámapja iránt; meg volt győződve arról, hogy az öreg úr lelkiismeretlenűl lopkodja a gondjaira bízott örökséget. Félfüllel hallotta otthon, hogy Baracskay bácsi Viczkón, az ősi birtokon, olyan sertésólat építtetett a gyámfia költségére, a melybe lépcsőkön kellett felmenni és tizezer forintba kerűlt.
– Az öreg Viczky halálra kaczagja magát a másvilágon, ha ezt az ólat látja, – mondogatta Baracskay bácsi. – Teljesen az ő intencziói szerint épűlt.
Azonkívül tudomása volt arról is Gábornak, hogy gyámapja az árvaszékhez benyujtott számláiban hetenkint öt forintot számít fel a gyámfia hajnyirására. De legmulatságosabb volt a zsebóra-javítás czimű tétel. Ezen aztán az egész vármegye kaczagott. Az ifjú Viczky zsebórajavításra költötte a jövedelme tekintélyes részét. Legalább is így volt a gyámapja előadása szerint.
– A vén gazember! – kiáltott fel Viczky Gábor, gondolatai közepette, mert hisz az ember rosz kedvében szokott megfeledkezni magáról.
Rózsa, a ki még mindig a verseny-programmon tanúlmányozta azt, hogy hogyan is kellett volna játszani, élénken felkiáltott:
– Igaza van! Ez a Huxtable egy vén gazember. Nem lovagolta ki a lovat. Ezeknek a vén jockey-knak mindig csaláson jár az eszük. Ha kellő erélylyel szólította volna fel a lovat, a Cascarade-mén hűségesen eleget tesz kötelességének.
Rózsa, mint a Fátyol-családnak azon tagja, ki legtöbbet forgott a világban, úgy dobálózott a turf-kifejezésekkel, mintha egész életét istállókban, jockeyk között töltötte volna.
Marietta a Rózsa megjegyzésére félig hátrafordult és fájdalmas gúnynyal kérdezte:
– Kiváncsi vagyok, hogy odahaza Jankát is meg tudod-e majd vigasztalni a jockeyk hunczutságával? – szólt és nyomban hátat fordított.
– Janka! – kiáltott fel önfeledten Rózsa. Őszinte rémület látszott az arczán. – Valóban Jankára eddig nem is gondoltunk. Legjobb volna tán haza se menni.
– Formálisan szerelmes voltál a Cascarade-ménbe, – jegyezte meg csípősen Marietta.
Rózsa elpirultan védte az igazát.
– Ha ismernéd egyáltalában a sportot, te is esküt tettél volna a győzelmére.
– Én nem ismerem a sportot, csupán annyit tudok, hogy a mint befordulunk az Ibolya-utczába, Jankát látni fogjuk a kapuban várni, – mormogta Marietta és csaknem könnyek szöktek a szemébe.
– Szegény Janka, – sóhajtotta Rózsa. – Ő sem érti a sportot.
A két leány között most csendes, de annál izgalmasabb vita kerekedett azon, hogy voltaképen melyikük is oka a veszteségnek. Ez a vita fontos volt azért, mert a vesztesnek kellett otthon a Janka előreláthatóan keserves szemrehányásait vállalni. Marietta erősen védelmezte a maga igazát, míg Rózsa egyszerre vállat vont és elszántan mondta:
– Eh bien! Legyek én az oka. Juliusban ugyis itt hagylak benneteket. Elmegyek vidéki szinésznőnek.
Marietta nem felelt. Ismerte már Rózsának ezt a fenyegetését. Ha valamiért megkorholták odahaza, elsősorban Tespis kordéjához akart szegődni. De Viczky, a ki a leány mellett lépkedett, látta a Rózsa arczán, kivette hangjából, hogy elhatározása komoly és csak az alkalmat várta, hogy szándékát előadhassa.
– Bizony itt hagylak benneteket, kedveseim, – folytatta napernyőjét himbálva Rózsa. – Nem mondom, hogy ha majd egyedül leszek, nem fogok sirni utánatok, mert hisz alapjában véve mégis szerettetek engem. De elmegyek, mert így már unom az életemet, úgy unom, hogy szinte fáj…
Viczky Gábor meglepetve nézett a leányra. Nem a szavak lepték meg, hanem a hang, a melyen a szavakat mondta. Fájdalmas, elkeseredett, szinte kétségbeesett hang volt az. És a leány azután tompa szomorúsággal nézett a lába elé a porba. A külvárosi fák, a melyek fejük felett virágoztak, esti illattal töltötték el a csendes utczácskát, a melynek mind a két oldala végnélküli palánknak látszott. Mintha ezer mértföldnyire lettek volna a fővárostól. Az ég felettük vöröses és tágas volt, mint kisvárosokban. Csend volt, szekér nem zörgött, valamelyik közeli kertben viola nyilott és a violaillat átszállott a palánkokon. Valami névtelen utcza volt ez, a melyet még eddig elkerült a főváros építkező kedve.
Rózsa megrúgta czipője orrával a port:
– Itt éljek talán egész életemben? – kérdezte mintegy önmagától. – Ki tudja? Odakünn az életben talán a dicsőség, siker vár, én pedig elbúvok előlük az Ibolya-utczába, a nénjeim köténye mellé. Szabad akarok lenni, – folytatta szavaló hangon, – hogy élvezhessem az életet. Nem a szinpad varázsa vonz, – ó, a szinpad csak a félbolondokat és eszelősöket vonzza, – az élet, a nagy, virágzó, illatos élet csal magához. A szinpad csupán a kapukulcsa annak az életnek, a melyre én vágyakozom.
Viczky, maga sem tudta miért, zokon vette a leány szavait. Azt vette észre, hogy egy kissé haragszik azért, a miért a leány el mer kivánkozni közülük. Idegen emberek közé megy, a kik gonosz szándékú bókokkal, dicséretekkel halmozzák el, a melyben otthon sohasem volt része. Bizonyosan sokan nyújtják majd ki bűnös kezüket a virágszál után, ha annak őrizője nem lesz. Tudja Isten, valami különös érzés vett rajta erőt, a melyet idáig sohasem érzett. Félszemmel végigmérte a leányt, a ki mellette lehajtott fejjel, mozdulatlan arczczal lépkedett és fájdalmasan szeretett volna felkiáltani arra a gondolatra, hogy e tiszta arczot, nemes homlokot, finom árnyékolású szemeket, – a melyek fölött mintha a mesék, álmok sejtelemszerű árnya borongott volna, – nem fogja többé olyannak láthatni, mint most látja. A leány álmatag, halk lépései másfelé fognak vezetni és a finom körvonalú mell, a mely lágyan domborúlt, mint egy aranyfáczáné, az élet indulatai, szenvedélyei alatt fog lihegni. Egy pillanat alatt látni vélte a gyermekded nőcskét évek multán. A kis fekete, némileg kopottas félczipő, a melynek szallagcsokra olyan szende volt, mint egy zárdanövendéké, eltűnik és helyette aranysarukat lát, a melyeket szikrázó csattok ékesítenek. Az olcsó fehér ruhácskát, a mely a tiszta szegénység hűségével simúl most a leány álomszerű termetére, nehéz selymek és bársonyok váltják fel. Egy régi német képes ujságban egy este a kisasszonyok megtalálták Pompadour asszony ruháját. Rózsa könnyű szivvel mutatott a képre s így szólt:
– Nekem is lesz majd ilyen ruhám!
És Viczky képzeletében már ama hires maitresse hattyúprémes, hosszúderekú ruháját látta a mellette lépkedő leányon. Fejéről kócsagtollak lengtek, mint a mágnásasszonyok kalapjáról a lóversenytéren és Viczky rajtakapta magát, hogy sóhajtott és az ökle összeszorúlt. Száraz volt a torka, a mint tréfás gúnynyal kérdezte:
– Ugyan mire is vágyakozik az életben, kedves Rózsa?
A leány felemelte a fejét, a Viczky szemébe nézett és határozott hangon mondta:
– Legelsőbben is gazdag szeretnék lenni!
Szegény, szűkös viszonyok között élő nők és férfiak gyakran mondják ezt, de annak nem tulajdonítanak annyi jelentőséget, mint Viczky Gábor húsz esztendős szivével. Szinte meglepődött azon, a mit a leány mondott és csak frázis jutott az eszébe:
– A gazdagság nem minden!
– Körülbelül minden, – felelt nyugodtan a leány. – Én ismerem a szegénységet. Tudom, hogy az szerfölött rosz. A gazdagság nem lehet roszabb…
Viczky Gábor ekkor először életében feledkezett meg arról, hogy a higgadtság és a nyugalom a legnagyobb darab gyémántok közűl való. Szenvedélyes, meg-megcsukló hangon szólalt meg:
– Ha nem hallott volna róla, most megmondom magának, hogy én apai örökségbe azt kaptam, hogy mindig szegény ember legyek, mert csak így leszek boldog…
– Az apám beszélt néha ilyesmit. Az ön atyja filozófus volt.
– Csak mondja ki bátran: bolond volt. Már életében ezt mondták róla, a mikor pedig meghalt, akkor mindenki meggyőződött arról, hogy a közvéleménynek igaza volt. Viczky Eduárd bolond volt! – Pedig dehogy is volt az! Az én apám volt a legokosabb ember, a kit ismertem. A legokosabb akkor volt, a mikor úgy végrendelkezett, hogy én aránylag szegény emberként nőjjek föl és szegény embernek érezzem magamat mindig. Az apámnak annyi pénze volt, mint a pelyva. És sohasem volt boldog, sőt boldogtalanabb volt a legutolsó embernél. Én tudom, mert én ismertem őt. Vad mulatságai, őrjöngő tivornyái, a melyekben életének legnagyobb részét eltöltötte, eléggé bizonyították, hogy valami nem volt rendben a gépezetében, de ha látta volna őt búskomoran, fáradtan és boldogtalanúl üldögélni csendes estéken, lehajtott fejjel, magányosan, míg homlokán bánatos gondolatoknak árnyai látszottak; – ha látta volna, milyen undorral és megvetéssel szórta el aranyait úton-útfélen, mintha a boldogtalanságot és a bajt hajította volna magától; – ha látta volna embergyűlöletét és emberfélelmét mindenkitől, a ki hozzá közeledett, a ki véleménye szerint csupán tömött tárczáját akarja elorozni; ha látta volna, mint én láttam, meghalni e jobb sorsra érdemes embert, – akkor bizonyára nem tulajdonítana a gazdagságnak, a pénznek olyan jelentőséget, kedves Rózsa, mint tulajdonít. A pénznek semmi, semmi értéke nincs, mikor megvan. A pénznek csak addig van értéke, a mig nincs.
– Ön erkölcsös mesékkel traktál engem, kedves Gábor, mintha valami rosz, elvetemedett személy volnék, – felelt csendesen a leány. – Pedig sem rosz, sem elvetemedett nem vagyok.
– Tudom, – felelt meleg hangon Viczky. – Maga a legjobb leány. Szeretem magát.
A leány rávetette a szemét és hosszasan nézett a Viczky arczába. Aztán megzavarodva sütötte le a tekintetét a Viczky szeme előtt. Szórakozottan mormogta:
– A legjobb leány… Nem, az sem vagyok…
A végtelen palánkok mellett csendesen ballagtak. Az ég olyan volt felettük, mintha aranyfüstös volna és ismét érzett a violaillat, a mely időközben valahol elmaradt. Viczky önkéntelenűl kinyújtotta a kezét és természetesnek találta, hogy keze a leány kezével találkozik. Kicsi volt ez a tenyér és meleg, mint egy madárka fészke. A vékony czérnakeztyűn át a leány vérének lüktetése érzett.
– Szeretem magát, – ismételte Viczky és a hangja tompa volt az elfojtott szenvedélytől. – Nem merem kérdezni, hogy maga is szeret-e engem, hiszen ha még nem szeretne, szeretni fog egyszer. Mert én mindent megteszek, hogy maga engem szeressen. Még gazdaggá is teszem… mert maga gazdag akar lenni. Csak hagyjon fel azokkal a gondolatokkal, hogy elhágy minket, engem…
A leányok mindig higgadtabbak, mint a férfiak. Bizonyos perczekben hamarébb nyerik vissza a józanságukat, mint a férfi. Ez édes perczek mámorító varázsa, a mely a májusi estében aranyködként borongott fejük körűl: legelsőbben a leányról szállott el. Ő tudott legelőször megszólalni. És a hangja olyan volt, mint még soha, zengő és búskomoly.
– Most már nem kell sem a pénz, sem a gazdagság, Gábor… Csupán azt szeretném, ha az Ibolya-utcza még nagyon messzire volna. A város másik oldalán volna.
Viczky megszorította a kezében fekvő kezet. Áradozva felelt:
– Ha akarja, egyáltalában eltűnik az Ibolya-utcza a föld szinéről. Csak magától függ, Rózsa. Én majd megkérem a kezét, a mint szokás, aztán elvégzem a dolgom a gyámapámmal – és nincs, többé nincs Ibolya-utcza. Sőt megigérek magának még valamit. Hogy soha nélkülözést ne szenvedjünk, megkeresem azt a legendabeli zöld erszényt, a melybe az apám a vagyonát rejtette. Annak meg kell lenni valahol és bizonyos, hogy én megtalálom. Én jól ismertem az apám szokásait, bolondságait. Eddig nem jutott eszembe keresni az erszényt. Szinte féltem tőle, ha megtalálom. Babonás, gyermekesen naiv hittel azt képzeltem néha, hogy valami átok fűződik a bűvös erszényhez, a mely átok rajtam is megfoganna, ha kezembe jutna az erszény. Most már látom, hogy ez a hit ostobaság volt. Az erszényt megkeresem, mert szükségünk lesz reá.
Rózsa hirtelen megállott és a Viczky szemébe nézett. Kezét karjára tette és mozdulatlan arczán félelem tükröződött.
– Gábor, igérjen meg nekem valamit. Most, ebben a szent, soha vissza nem térő, boldog pillanatban!
Viczky esküvésre emelte a kezét, de Rózsa gyöngéden lenyomta a karját.
– Ne esküdjön; elég, ha megigéri. Igérje meg nekem azt, – mondta csöndes, meggondolt hangon a leány, – hogy a bűvös erszényt sohasem fogja keresni. Soha-soha egyetlen lépést nem tesz, hogy az erszényt megtalálja.
Viczky meglepetten nézett a leányra.
– Nem értem, – mormogta. – Az előbb másképen szólott, Rózsa.
Rózsa elpirúlt és a kezét a Viczky nyaka köré csúsztatta:
– Igérd meg, Gábor… Én babonás vagyok, mindig nagyon babonás voltam. Valami azt súgja nekem, hogy az az erszény nagy, igen nagy szerencsétlenséget rejt magában.
– Vagyon van benne, – felelt nevetve Viczky. – Vagyon, a melyre maga vágyakozik.
A leány összekulcsolta a kezét.
– Kérlek, Gábor… Nekem nem kell semmi. Csupán az elkeseredés beszélt belőlem. Hadd a legendákat, hadd födje be őket a por. A legendák nem mondanak igazat. Abban az erszényben nem kincs van, hanem átok, a mely üldözte az atyádat és üldözőbe vesz tégedet is. Hagyd pihenni a legendákat…
Szinte fátumszerűen hangzottak a leány szavai a csendes estében. Látnoki tekintettel nézett a Viczky arczába és két kezét óvólag emelte fel.
Viczky megnyugtatni próbálta:
– Ne beszéljünk most az erszényről, Rózsa… Nem olyan könnyű dolog azt megtalálni, sokan kereshették azt már az apám halála óta.
– Ne keressed az erszényt! – ismételte a leány.
Már csaknem sötétség vette őket körűl. A nap letűnt a távoli kertek mögött és egy helyen a jegenyék ijesztő árnyakat vetettek a földre. A palánk olyan sötét és félelmetes volt mellettük, mintha a temető kerítése volna. Csak messze, messze pislogott egy lámpa, a melyet az esti párák lebegtek körűl. Megfogták egymás kezét és sietve mentek tovább.
A sötétben megszólalt a Marietta hangja, a ki észrevétlenűl jó messzire elhagyta őket:
– Hol jártatok, gyerekek? – kérdezte. – A hol az a lámpás van, ott kezdődik a mi utczánk. Szegény Janka! – tette hozzá sóhajtva. – Belebetegszik az izgatottságba.
Legnagyobb csodálkozására az ijesztgetésekre sem a leány, sem Viczky nem válaszolt. Jókedvűen mentek egymás mellett és lóbázták a kezüket, mint a vasárnapi kirándulók. Rózsa, a ki úgy tudott fütyülni, mint egy juhász, egy indulót fütyült, a melyet a versenytéren játszott a katonabanda. A füttyszó mellett értek hazáig.
A kapuban csakugyan várta őket valaki, de nem Janka, hanem az öreg Fátyol Kázmér. Az öregúr húsz esztendő óta nem volt ilyen tájban odahaza, valami nagy dolognak kellett történni, hogy mellőzte a külvárosi asztaltársaságokat. Bojtos házisapka volt a fején és a kezében hosszúszárú pipa, mintha saját falusi kuriája előtt álldogálna.
– Servus humillimus! – kiáltott fel szokatlan élénkséggel és megemelte bojtos sapkáját. – Van szerencsém üdvözölni Viczkó és a hozzátartozók urát és fejedelmét. Adja az ég kegyelme…
– Kérlek, atyus! – vágott közbe türelmetlenűl Marietta. – Mondd el gyorsan. Megtalálták tán az erszényt?
Az öreg Fátyol megzavarodva meredt maga elé, mint mindig, ha rendes kerékvágásából kizökkentették.
– Az erszényt? – motyogta. – Azt valóban meg kellene találni. Magam is azt hittem, hogy megvan, a mikor délután a sürgönyt hozták. Húsz éve nem láttam sürgönyt…
– Miféle sürgönyről beszél, Kázmér bácsi? – kérdezte Viczky.
Az öregúr megzavarodva kotorászott a zsebében:
– Bocsáss meg, fiam. Nem tudtam ellentállani és felbontottam. Bocsáss meg öreg bátyádnak. Csupán csak az van benne, hogy Baracskay, a vén gazember gyámapád haldoklik. Menj hozzá sietve.
Viczky megszorította a Rózsa kezét és vigan felkiáltott:
– Jó szelet kaptunk. Föl a vitorlákkal!
Aztán Rózsát hirtelen mozdulattal atyja elé vezette és gyors elhatározással megszólalt:
– Kedves bátyám, most már körülbelől nagykorú leszek, szabadon rendelkezhetem akaratommal. Van szerencsém megkérni a Rózsa kisasszony kezét.
A míg Marietta szinte kővé meredt a meglepetéstől, az öreg Fátyol Kázmér cseppet sem látszott csodálkozni a hirtelen leánykérésen. A házisapkáját jókedvűen vágta félre a fején és isteni derűltséggel csapott a Viczky vállára:
– Helyes, öcsém… Rendben van a dolog. Tudtam, hogy az lesz a vége, elveszed valamelyik leányomat. Ha Rózsa a választottad, légy boldog Rózsával, – így szólt az öreg és a külvárosi bérház kapujában kedélyesen áldását adta a jegyespárra.
Ezen az estén Jankának csak lefekvés előtt jutott eszébe kérdezősködni a lóverseny-játék eredményéről és csöppet sem látszott boldogtalannak a balsiker miatt. Igen boldogok voltak mindnyájan, csak Marietta könnyezett csendesen. De csakhamar letörölte könnyeit és kedves, izgató ábrándozásokat folytatott arról, hogy milyen is legyen a Rózsa menyasszonyi ruhája. Janka egész éjjel számolt, kalkulált és egy régi szakácskönyvet lapozgatott. S még álmában is az esküvői ebéd fogásaival foglalkozott.
Hajnalban Viczky útrakészen megállott az egyik udvari ablak előtt, a melyet szűziesen takart el a zsenillia-függöny. Gyönyörű májusi hajnal volt. A külvárosi udvar sovány akáczfái szinte kinyújtózkodtak a felkelő nap felé, mint hálaadó kezek. A házfödél ragyogott piros-rózsaszinben és az égen felébredtek a május hófehér bárányfelhői, a melyek mint kedves reggeli álmok úsztak tova a messzeségbe. Viczky halkan megkopogtatta az ablakot.
A zsenillia-függöny nyomban megmozdult. A ki a függöny mögött volt, az már régen, felöltözve várta ezt a kopogtatást.
Rózsa kinyitotta az ablakot és félretolta a mályvás cserepeket. Sokáig szótlanúl néztek egymásra, sohasem érzett boldogsággal és szerelemmel. Egymásba kapcsolódott a tekintetük és nem tudtak szólni. Boldogok, nagyon boldogok voltak.
– Édes vőlegényem, – susogta Rózsa és a homlokát kinyújtotta a mályvák között.
– Édes menyasszonyom!
Viczky egy szűzies, boldog csókot lehelt arra a nemes, tiszta homlokra, aztán még sokáig, nagyon sokáig nézték egymást, mintha minden vonásukat, arczuknak legparányibb részecskéjét emlékezetükbe akarták volna vésni, mint a kik nagyon hosszú időre bucsút mondanak egymásnak.
Rózsa csendesen visszahúzódott.
– Maradj még! – szólt Viczky.
És a leány maradt és tovább nézték egymást ifjúságuknak első, boldog, fenséges szerelmében, mintha csak érezték volna, hogy sokáig, nagyon sokáig nem fogják egymást így látni.
– Isten veled! – mondta Rózsa és bezárta az ablakot.
Viczky végigment az udvaron és az udvar közepén csaknem belebotlott egy nagy fekete kakasba, a melyet idáig sohasem látott a házban.
– Nini, az apám fekete kakasa! – kiáltott fel önkéntelenűl.
Úgy érezte, hogy a hideg fut a hátán keresztül. Mire körülnézett, a nagy fekete kakas már nyomtalanúl eltünt.
Megfordult és az ablaknál megpillantotta Rózsát, a mint elmerengve kisérte tekintetével a távozót.
– Látta a fekete kakast? – kiáltott fel Viczky elsápadva.
Rózsa tagadólag rázta a fejét. És Viczky Gábor lehajtott fővel, baljóslatú gondolatokkal eltelve hagyta el a sárga házat, hol sok boldog esztendőt töltött.