Vitte a vonat Viczky Gábort hazafelé. A kávédarálónak csúfolt viczinális ott futott el magas töltésén a viczkói ősi birtok mellett. Gábor megpillantotta a jegenyéket, a melyek már az ő gyermekségében is nagy fák voltak, de most mintha még nagyobbak lettek volna. A jegenyék mögött látta az ősi házat, a melyet zsindelylyel födöttnek hivtak, pedig csak eresze volt zsindelyből, a házfödél maga becsületes nád volt. A kúrián túl pedig ott emelkedett az az ormótlan nagy disznóól, a hová létrán vitték volna fel a sertéseket, ha a Baracskay bácsi gazdasági tervei megvalósulnak. Az öregúr ugyanis nagyszabású sertéshizlalást akart kezdeni a viczkói birtokon. De im a halál közbelép és a hízók nem jutnak be a tiszteletükre épített kastélyba. Egy kanyarodónál megpillantotta a híres viczkói nádast, a melyről a legenda azt tartotta, hogy Béla király bujdosott benne a tatárjárás idejében. Az egész környéken seholsem volt már nádas, csupán Viczkón. A híres tiszai nádasok eltűntek. Az unokáknak mindig több és több szükségük van a földre, kiszárítják a vadvizeket, kiirtják az ingoványokat. De a viczkói nádas még mindig a maga ősi szépségében terűlt el a vasúti töltés mellett. A míg a vonat kattogva futott tova, a beláthatlan nádas tavaszi pompájában rengett, hajladozott a szélben.
A szél néhol viharmadárként csapott bele a nádak közé és ott kivillant egy-egy vakítóan ragyogó zöld tavacska, mint valami drágakő a napsugárban. A nádas felett, a vonat zörgésétől megriadva, mint valami másvilági fehér lélek, lassú szárnyalással repűlt tova egy kócsagmadár.
Viczky Gábornak megdobbant a szive, a mikor a ritka szárnyast megpillantotta:
– Kócsag sincs már máshol, csak Viczkón, – gondolta hirtelen támadó büszkeséggel.
Lenn a ragyogó zöld tavacskák, fenn a hófehér madár, közbűl a rengő, virágzó nádasrengeteg, míg igen nagy távolságban, mint valami túlvilági kép, a Tisza ezüstszalagja húzódott, kanyargott: ez volt a Viczkyek ősi birtoka.
És a nádas közepén, ott, a hol most a kócsag repült épen, egy zöld halom emelkedett ki a nádas egyeneséből. Ez a vezérhalom, a melyről azt tartották, hogy honfoglaló ősök pihentek rajta, volt a Viczkyek temetkező helye. A vezérhalom mélyében hajdanában ősi czölöp-sírt fedeztek fel a Viczkyek. A czölöp-sírban pihenő pogányt szépen kilakoltatták a halomból és azontúl maguk temetkeztek az ezeresztendős sírboltba. Ilyen sírboltja se igen volt másnak Magyarországon, csak a Viczkyeknek.
A Gábor szivét szokatlan büszkeség dagasztotta, a míg a vonat az ősi birtokon robogott keresztül. Esterházy két óra hosszat a maga földjén jár a gyorsvonaton, de talán ő se lehet büszkébb, mint Viczky Gábor volt, a mikor a viczinális a vezérhalom felé kanyarodott. Megemelte a kalapját és köszönt az ősöknek:
– Jó napot, urak!
Ott fekszik a halom mélyében a nagyszakállú Tóbiás, a ki a hagyomány szerint olyan goromba ember volt, hogy még József császárnak is odamondogatott, a mikor a császár sárga nadrágban, kékgombos zöld kabátban és lovászsapkában ezen a vidéken is megfordult. Ott van Mátyás, a nagyerejű és Simon, a kinek három felesége volt. A magyar családok hagyományai fölérnek a görög mitologiával. Az elmúlt ó-emberek a familiáris szemüvegen át rendesen félisteni magasságba emelkednek. Legutolsónak a Viczky Eduárd diófakoporsóját vitték ide a pákászok csónakjaikon, a míg a ködös estében a régi kálvinista zsoltár hangzott a nádak felett… Gábornak hirtelen egy gondolat villant meg az agyában. És az a gondolat lassan bontakozott, növekedett, míg végűl világosan vélte látni, hogy ha az apja, Viczky Eduárd, elrejtette valahol a bűvös erszényt, nem rejthette el máshol, csak ezen a helyen, a hol nem jár más, mint vadmadár. Igen, seholse lehet olyan biztonságban az erszény, mint ezen a nádvilágbeli szigeten, a melyre nem ad kölcsönt semmiféle bank, a melynek pénzértékben kifejezhető ára nincs, a mit tehát a Viczkyektől sohasem vehet el senki. A vezérhalom a macskának se kell, mert hiszen minek is kéne? A Viczkyek csontja nem éri meg azt a fáradságot, hogy érte bárki a szigetet felkeresse. Biztosabb helyre nem rejthette el az apja az erszényt. Ide csak a halottak szoktak már járni. És a pénzt még egy halott Viczky sem tudja elkölteni.
A míg a vonat ablakából a vezérhalmot látta Gábor, mindinkább megerősödött gyanuja. Eszébe jutottak megjegyzések, a melyeket az apja elejtett; egyszer azt mondta:
– Ha minden elvész, a Viczkyeknek akkor is megmarad eredendő földjük, a Nyilas. A Nyilas adta nekik az életet. És ha rákerül a sor, a Nyilas újra kiteszen magáért hűségességében.
Nyilas volt a vezérhalom neve.
Máskor azt mondta:
A Viczkyek titkát soha senki sem fogja megtudni, mert a vadkacsák nem árulják el.
Viczky Gábor mélyen elgondolkozva érkezett haza. Már besötétedett, a mikor a vasló köhögve, fáradtan beporoszkált az állomásra. A legelső ember, a ki útjába kerűlt, nem volt más, mint Blásik János.
Blásik uram nagyon megváltozott azon esztendők óta, mióta nem láttuk. A tagbaszakadt, kövér ember lesoványodott, leromlott. Az ádámcsutkája szokatlanúl kidudorodott gallérjából és sápadt, vértelen arczában emésztő, lázas tűzben égett beesett szeme. A ruhája is nagyon fogyatékos volt. Olyanforma ruha volt rajta, a milyenben a jobbfajta vidéki koldusok szoktak járni. Itt egy ócska kabátot ajándékoznak neki, amott egy régi kalapot. A saruja felett vásott macskanadrág feszűlt, a melyre két vármegyében ráismertek, hogy azt Baracskay bácsi viselte valamikor. Mert, anno, hires volt az a czitromsárga macskanadrág.
Blásik erőszakkal kezet akart csókolni Gábornak és mert minden erejét megfeszítette, sikerűlt neki. A szájából erős pálinkaszag dőlt és a nyelve nehézkesen forgott.
– Nem felejtettük el a mi áldott kis gazdánkat. Már nagyon vártuk haza. Mit ér az élet Viczky nélkül? A nap se igazi nap, ha nem Viczkyre süt. Az öreg Baracskay úr az utolsókat rúgja, aztán beköltözhetünk a kastélyba…
Elkapta a Gábor felöltőjét és ajkához szorítva, könnyes szemmel lépkedett utána.
– Csakhogy újra látok egy Viczkyt! – sóhajtotta őszinte meghatottsággal. – Csak egy úr van Magyarországon és az is Viczky.
Az állomás előtt egy hórihorgas, borotvált képű, nagyon rongyos ember kapta el a Gábor kezét és nagyot csókolt rajta, miközben csaknem letérdepelt.
– Isten hozta, méltóságos úr.
Gábor hátraugrott, míg Blásik János kedveskedve dörmögé a válla felett:
– A Bimbó! Nem tetszik emlékezni a Bimbóra? A mi megdicsőült urunknak udvari költője volt a Bimbó.
Egy sárga homokfutó várt az állomás előtt, a melyet Blásik János nagy szertartásossággal dirigált előre. Buzgólkodásában észre sem vette, hogy Bimbó, az imént bemutatott poéta alattomosan settenkedik Gábor körül és a fülébe suttog. Gábor a zsebébe nyúlt, de akkorára már ott termett Blásik János és megkapta azt a rongyos frakkot, a mely Bimbó testét födte.
– Szégyeld magad, pálinkás-hordó! – dörmögte és a frakk egyik szárnya a kezében maradt.
Az egykori udvari poéta siránkozva, alkoholista csuklással nyöszörögte:
– Meg fogod fizetni… Meg fogod fizetni a ruhámat!
A homokfutó már régen elindult, Gábor még mindig hallani vélte a Bimbó hangját:
– Meg fogod fizetni!
A kisvároska olajmécsesei feltünedeztek a távolban és barátságosan pislogtak Viczky Gábor felé:
– Jó ómen, csupa jó ómen, – gondolta magában Viczky. – Baracskai bácsi mégsem lopta el az egész hagyatékot.
A kocsi végigdöczögött a rettenetes kisvárosi kövezeten, Blásik a kocsis mellett ülve, jobbra-balra mutogatott a sötétbe és magyarázatokkal szolgált:
– A sánta Grosz felhúzatta a házat. Telik a kutyának a pálinkából!… Emitt meg Fáncsiné, tetszik tudni, az a föstött arczú, épített új házat. Hej, be szép asszony volt a kutya. Egy pár tégla a mi vagyonunkból is kerűlt az új házba. Tetszik tudni, megdicsőült urunk…
Hosszú földszintes ház előtt állottak meg, a mely a sötétben szinte a földhöz látszott lapulni. A vasrostélyos ablakokon át gyertyavilág szüremlett ki, odabenn a szobában Baracskay bácsi ült a pohos zöld kályha előtt és iráscsomókat dobált a tűzbe.
– Az öreg készül a másvilágra, elégeti bűneit, – dörmögte félhalkkal Blásik, a míg Gábort a kocsiról lesegítette.
A taplósapkás, ősz fejet vöröslő fénynyel világította meg a tűz. Mintha egy kis darab pokol égett volna ott; egy kis darab pokol, a mely minden vén fiskális irodájában található; emberi bűnök, szenvedélyek, roszaságok gyűjteménye. Az öreg Baracskaynak sohasem volt olyan pöre, a melyben az igazság az ő pártján lett volna. A kinek igazsága volt, az nem Baracskayt kereste fel. Sopánkodott is egész életében az öreg azon, hogy neki nagyobb mesterség egyetlen pörét megnyerni, mint más fiskálisnak tizet. A bűnbe esett falusi parasztok között közmondásossá vált a veszettnek látszó pör megnevezése:
– Ez a gólyáé!
Tudniillik a Baracskay uram kapuján a családi czímer függött csupán – a fiait etető gólyamadár, – és alatta a jelzés: ügyvédi iroda.
A mikor Gábor a szobába lépett, az öreg abbahagyta a tüzelést, bár nagy garmada poros irás feküdt még előtte a földön. Megrúgta a papucsa orrával a papirosokat:
– De bolond is vagyok! – kiáltott fel. – Még a másvilágról is védelmezem a klienseimet, pedig sohasem fizettek meg.
Az öregnek csak szokatlanúl beesett szemén, sárga arczán látszott, hogy valami hiba van a gépezetben, de egyébként nyugodtnak és vidámnak látszott. Összeaszott, sárga kezét Gábor felé nyújtotta:
– No, fráter… Haragszol tán, hogy hiába fárasztottalak. Biztosítlak, nem jöttél hiába. Meg fogok halni.
A vörös hálóköntöst, a mely legalább is száz esztendősnek látszott, fázósan szorította testéhez. A kályhában hamvadó papirosokra mutatott:
– A pöreim még egyszer felmelegítettek utoljára. Hűséges, derék pörök voltak, el lehetett velük mulatni egy egész életen át. Sok gazságot, komiszságot, hunczutságot láttam, de a legnagyobb gazember mégis csak én vagyok, öcsém.
– Nono, Samu bácsi! – mormogta Viczky. – Ne legyünk olyan szigorúak.
Baracskay bácsi akaratoskodva ütötte fel a fejét:
– De bizony én vagyok a legnagyobb gazember. Már ezt az egyet nem engedem magamtól elvitatni. Mindjárt igazat adsz nekem, öcsém, csak egy kicsinykét idefigyelj.
Viczky idegesen nézett körűl a szobában. Jobb szerette volna elkerülni ezt a jelenetet a gyámapjával. Valahogy azt remélte, hogy már el is temetik az öreget, mire ő hazaérkezik. És az öreg itt van, lábait egymásra veti, hátradől a tintaszagú, vén székben és ravaszkásan hunyorít a szemével:
– Majd mindjárt, – biztatta Viczkyt. – Mindjárt meghallod, milyen nagy gazember voltam. Mert most már beszélhetek múlt időben. Reggel mi már aligha találkozunk. Előlről kell kezdeni, – mondta mesélő hangon, – hogy jól megérthesd a dolgokat. Volt nekem három pöröm… Azokat nem égettem el, ott vannak abban a ládában, ott van a te örökséged, fiam; pöriratok alakjában kapod tőlem vissza édesapád örökségét…
Viczky talpraállott és szédülve nézett az öreg fiskálisra. Az jókedvűen legyintett kezével:
– Nem kell mindjárt megijedni, fiam, – mondta atyailag. – Fel a fejjel és bátran a veszélyben! Mikor én ilyen fiatal legény voltam, mint most te, a hétfejű sárkánytól sem ijedtem meg. Azért mondom, bátorság.
– Nem értem, Samu bátyám, – mormogta Viczky megzavarodva.
Baracskay felállott és gyöngéden lenyomta Viczkyt a székbe.
– Csak nyugalom, fiam, – szólt és a zsebéből kulcsot keresett elő és felnyitotta a sarokban álló vaspántos láda zárját. A míg a láda fedelét felemelte, olyan várakozólag nézett Viczkyre, mintha az ezeregyéjszaka csodáját mutatná meg neki.
A ládában nagy halomban feküdtek új és ócskaságtól avas iratok. Baracskay kivette a legfelső iratcsomót és gyönyörködve szemlélte, mint valamely drágakövet.
– Ez a Tass kontra Tass…
Két kezébe fogta az irást és sóhajtva mondta:
– Ha még egy kis időm volna, az enyém lehetne a Csermely-köz, ezer hold televényföld, szeszgyártási és dohánytermelési engedélylyel…
A irást sóhajtva visszahelyezte a ládába és másikat vett elő.
– Birto kontra egri káptalan… Ötven éves. Ha csak valamivel többet hagyományoz reád édesapád, hogy kitartásom legyen, elvertem volna a káptalanon a port. De hát bolond volt az öreg. A vagyonának a nagy részét eldugta. A macska tudná, hová dugta.
Új iráscsomó kerűlt ki a ládából. Szinte ajkához emelte Baracskay bácsi a papirosköteget, a mint áhítatosan mormogta:
– Ez itt két kerek millió, fiam. Egy kopogó forinttal sem kevesebb. Bánovszky kontra magyar állam. Ez a legfiatalabb, tán azért a legkedvesebb.
Az irást a ládába tette, gondosan elzárta, majd a ládára ülve, egy darabig mosolyogva nézett farkasszemet Viczkyvel.
– Fráter, te most azt gondolod magadban, hogy Samu bátyád csendesen megbolondult, a mióta nem láttad. Nos, ha bolond vagyok, akkor egész életemben bolond voltam, mert ennek a három pörnek éltem. Ezért a három pörért dolgoztam, csaltam, loptam és ezért halok meg, mert a pöreim nem engedik, hogy életben maradjak. Nincsen ilyen három pör Magyarországon. Ha el akarod őket adni, megcsalnak. Azért én azt mondom, ne add el őket. Fölér ez a három pör az Esterházy-vagyonnal. Hogy szeretem őket. Hát vettem őket… Azaz, hogy talán nem is egészen vettem, mert a pörösködők nagyrésze már régen a föld alatt van, de a pör folyik tovább. Megfogadtam a leghiresebb fiskálisokat Budapesten, Bécsben és Berlinben, a hol a pörök lejátszódnak. Utaztam, fáradoztam, beléöregedtem. Kielégítettem türelmetlen örökösöket és a tanukat esztendőkig tartottam és fizettem, hogy meg ne vehessék őket. És most, még kérded, hová lett édesapád hagyatéka? Itt van megtizszerezve ebben a ládában, a melynek kulcsát átnyújtom neked.
Viczky nem vette át a kulcsot, hanem így szólt:
– Nyissa ki Samu bátyám azt a kincsládát.
A míg az öreg a láda zárával bajlódott, Viczky megpiszkálta a pohos kályhában hamvadó tüzet. A hamu alól láng csapott, aztán mikor nyitva volt a láda, kivette belőle az irásokat és egyenkint beledobálta a tűzbe. A láng felcsapott, meg elhamvadt, piszkos korom szállott ki a kályha ajtaján…
Baracskay Sámuel megdermedve, szinte öntudatlanúl nézte pöreinek elhamvasztását.
– Szerencsétlen, – nyögte és eltakarta az arczát, – most már semmid sincs a világon.
Viczky vállat vont és keserűen mondta:
– Samu bátyám semmi roszat nem tett, csupán az örökhagyó intézkedéséhez ragaszkodott. Az apám azt akarta, hogy szegény ember legyek. Nos, Baracskay bácsi ezt megcselekedte.
– Ne vádolj, – emelte fel a kezét a megtört öreg ember. – Én jót akartam.
– Tudom, – felelt egykedvűen Viczky. – Tudom, hogy másképen gondolta a végét, Samu bátyám. Gyerekkoromban sokszor hallottam az apámtól, mikor aranyait szórta: valahogy csak tönkre kell menni! Ha kártyás ember lett volna a gyámom, elkártyázta volna az örökségem. Elverte volna asszonyra egy másik gyámom. Samu bácsi a pörökre költötte. Gombház. Megvan még a bűvös erszény.
Az öreg fiskális tagadólag rázta a fejét:
– Nincs meg. Tűvé tettünk mindent. Blásik félig megbolondult tiz esztendő alatt. Az erszény nincs. Elvitte apád a másvilágra.
Viczky nyugodtan mondta:
– Én azt hiszem, ha keresni fogom, én megtalálom. De nem is keresem…
Baracskay bácsi, látván gyámfiának a nyugodtságát, a melylyel a váratlan csapást fogadta, halkan megkérdezte:
– Nos és kivánod, hogy agyonlőjjem magam? Mert én már csak golyót érdemlek.
– Azt a bolondot csak nem teszi, Samu bácsi! – kiáltott fel Viczky. – Érdemes is volna! A Viczky vagyona veszett el; arra való az, hogy elvesszen.
– De mégis, édes fiam, – mormogta reménykedve Baracskay bácsi. – Gondold meg jól a dolgot. Én már számot vetettem mindennel. Nekem most már jobb volna, ha nem kellene megmásítani elhatározásomat.
Viczky az öreg fiskális vállára tette a kezét, a szemébe nézett és őszinte hangon mondta:
– Kedves bátyám, én előre tudtam azt, hogy ez fog történni. Higyje el, nem haragszom. Egy csöppet sem haragszom. No, béküljünk ki, Samu bácsi.
Az öreg vonakodva nyújtotta a kezét, mint a ki valami bizonytalan alkuba bocsátkozik, aztán felsóhajtott:
– Nos, jól van, megteszem. De csupán neked teszem. Jöhetne hozzám a nádorispán maga, annak se engednék. Olyan igaz, mint hogy Baracskay a nevem, – fűzte hozzá erősködve.
Megpiszkálta a kályhát, hogy a hamvadó tűz ismét lángra kapjon.
– Az ördög vigye el a pöröket. Csakhogy már ezen is túlestünk, – kiáltott fel és jókedvűen dörzsölgette a kezét. Hátát a kályhának támasztotta és vidáman nézett az előtte álló fiatalemberre:
– Hm, csinos fiú vagy… Azt hiszem, egy jó házassággal reperálhatnánk a dolgot. Van is egy pártim. No ne csinálj olyan fancsali arczot. Becsületemre mondom, hogy nem tréfálok. Viczky de Viczkó még mindig megélhet a neve után is, habár a mai világban igen roszak a pénzügyi konjunkturák és a kutyabőr nem sokat ér.
– Ráérek még a házasságra, – felelt kitérőleg Gábor.
Baracskay bácsi összecsapta a kezét:
– Bolond beszéd! A házasságra tulajdonképen sohasem ér rá az ember. Én például… No de hagyjuk az én dolgomat. Az ember akkor házasodik meg, a mikor az esze azt parancsolja. Mind bolond az, a ki a szivére hallgat. A boldog házasság olyan, mint a pezsgő. Bor is, meg nem is bor. Bor is van benne. Nos hát a jó házasságnál beszélhet a sziv is, de nem szabad csupán a szivre hallgatni.
Viczky azzal vélte legkönnyebben elnémítani az öreget, hogy nyugodtan elmondta neki, hogy Pesten már van valaki, a kit kiszemelt magának, az öreg Fátyol lánya…
Baracskay bácsi türelmesen végighallgatta a gyámfia szavait. Csöppet sem lepte meg őt a dolgok állapota. Vidáman bólingatott a fejével és csettintett az ujjával:
– Kutya-teremtette! Magam is keresztülestem a bárányhimlőn; minden egészséges ember keresztül megy rajta. Magam is… De hagyjuk az én dolgomat. Persze, persze, csinos a fruska. Hej, azok a fruskák, azok a fruskák!… Habár én abban a korban, a melyben te vagy, az öreganyámba voltam szerelmes. No, nem épen az igaziba, de lehetett volna akár az öreganyám is az illető. A mai fiatalságnak mások a virtusai, mint a régié. Tempora mutantur.
Viczky tréfás komolysággal kérdezte:
– Talán azt akarja, Samu bátyám, hogy én is az öreganyámba legyek szerelmes?
– Világért se! – tüzelt az öreg. – Csak szeresd te mindig a fruskákat, mert hidd el nekem, hogy addig ér valamit az asszonyféle, a míg rövid a szoknyája. Magam is… No de hagyjuk az én dolgomat. De feleségül mégis csak azt vedd, a kit én választok ki a számodra. A vén szem többet lát, mint a fiatal szem, mert a vén szemben kevesebb már a szines anyag, a mely rózsaszinűnek mutatja az életet.
Felemelte a kezét, csettintett a nyelvével:
– Remek pártim van számodra.
Viczky kedvetlenűl fordított hátat:
– Nyugodjon bele, Samu bácsi, a megváltoztathatlanba. Én csak azt veszem el, a kit szeretek.
Az ajtón kopogtattak és Blásik János dugta be a fejét. Hivatalos hangon jelentette:
– Az óra már éjfélre jár. Tekintetes ügyvéd úr, fejezzük be a hazudozást. A kisgazdámnak aludni is kell.
Viczky meglepődve nézett Blásikra.
– Hát kend engem vár?
– Igenis, – felelt az egykori udvarmester, – én a megdicsőült urunk fiát nem hagyom el se földön, se égen.
Viczky elbucsúzott a gyámapjától.
– Édes fiam, – mondta Baracskay bácsi szinte meghatottan, – verd ki a fejedből Fátyol Rózsikát. Én mondom neked, a ki az életet ismerem, hogy az egész tervet a vén Fátyol eszelte ki, mert nagy gazember az öreg. Nyakadba akarja sózni egyik lányát. Szinészkedés az egész. Minden fiatalembernek kivetnek ilyesféle hálót. Sok belebukik, némely elkerüli. Ne higyjél azoknak a lányoknak, a kiknek semmijük sincs. Azok mindig komédiáznak. Fiatalság: bolondság. A szerelem elmúlik és marad a szegénység. No, aludj jól. A «Griff»-ben jó szobák vannak. Aludt benne az apád is.
A míg Viczky a Blásik János kiséretében – a ki lámpát vitt előtte, – a «Griff» felé ballagott, mindenféle zavaros gondolatok és érzelmek torlódtak össze benne. Most már bizonyos, hogy a mi vagyonkája volt, az elúszott a gyámapja kezén, a mint az előrelátható volt. Nem is nagyon haragudott az öregre. Természetesnek találta, hogy elköltötte a gondjaira bízott pénzt. Ismerte már az embereket annyira, hogy meg tudott nekik bocsátani. De már most mi lesz tovább. Azzal állítson be Rózsához, hogy még egy szoknyát sem vehet neki a vagyonából? Mert ha a zöld erszényt nem találja meg, akkor semmije, semmije nincs. A zöld erszény pedig mind bizonytalanabbá válik, hisz Baracskay bácsi a föld alól is előkerítette volna a pörei folytatásához.
Egy utczakeresztezésnél a vak éjszakában megállott Blásik János a lámpával és az utat mutatta:
– Vigyázzunk a kanálisra, kisgazdám. Sok ember kitörte már itt a lábát.
Mikor a veszedelmes ponton átjutottak, Viczky így szólt Blásikhoz:
– Tudja-e, János, hogy egy kis baj van az apai jussommal?
– Tudom, tudom, – felelt Blásik. – Az egész város tudja régen. A szegény tekintetes úr nem tehet róla. Kutyaszenvedély a pörösködés.
– Hát azt az erszényt, a mit a fekete kakas elvitt, keresték-e?
Blásik megállott a lámpással. Suttogó, szenvedélyes hangon válaszolt:
– Kerestük, de hiába kerestük. Jó helyen van az!
Viczkynek megdobbant a szive.
– Hol van, János?
Blásik a szájára tette a kezét és a fejét rázta. Egy darabig küzködött magával, aztán kimondta:
– Az erszény nem lehet máshol, mint özvegy Viczkynénél, a ki a kertünk végében lakott. De most már nem mondok többet.
Elérték a «Griff»-et. A régi, tisztújítás-korabeli szálló, mint egy nagy, fekete sírdomb emelkedett ki az éjszakából. A földszinten világos volt és czigánymuzsika hangzott ki a vasrostélyos ablakok megől. A nagybőgő morgásába hangos pohárcsengés vegyült.
– Ugyan kinek van olyan széles kedve? – kérdezte Viczky Gábor. – Itt nem igen lehet majd aludni az éjszaka.
Blásik János felkapaszkodott a sarokkőre és bepislogott a szines függönyökön, a melyekre Kossuth és Rákóczy képe volt festve. Nevetve tért vissza:
– Ugyan ki mulatna más, mint Zathureczky tekintetes úr. Nincs ebben a vármegyében másnak pénze a mulatozásra.
Viczky emlékezett Zathureczkyre még a gyermekkorából. Akkor is országraszóló lump volt az öreg Zathureczky és ő volt a leghíresebb tánczos. Eszébe jutottak a bolondnál bolondabb tréfák, a melyeket atyjával együtt követett el a híres tréfacsináló. Egyszer csaknem felgyújtották a házat jókedvükben. De az sem volt az utolsó dolog, a mikor Zathureczky egy szakajtó új krajczárt szórt ki a Viczky-ház ablakából a hetivásáros nép közé. Olyan dulakodást, marakodást se látott azóta a világ. «Viczkyre rájött a bolondja!» – kiabálták az emberek és az egész város összecsődült kapkodni az «aranyak» után. Igaz, hogy a félrevezetett utczai nép sorban beverte a Viczky-ház ablakait, de Viczky Ede csaknem halálra kaczagta magát.
– Köszönöm, Zathureczky. Igazi aranyakkal sem csinálhattunk volna nagyobb kutyakomédiát.
– Látod, hogy olcsón is lehet mulatni, – mondta Zathureczky és azóta vált szokásává Viczky Eduárdnak, hogy az aranypénzei közé új krajczárokat kevert. Zathureczky megtanította takarékoskodni.
Az emlékezésre Gábornak felmelegedett a szive és felkiáltott:
– Ejnye, hát él még az öreg, meg kellene nézni.
Az étkező-szoba kilincsére tette a kezét, de Blásik János elébe ugrott:
– Majd én megyek előre, kisgazdám. Nem igen tanácsos ide belépni akkor, ha az urak mulatnak. Néha pisztolylövéssel fogadják a hivatlan vendéget, de a borosüveg: az biztos.
Egy percz múlva, amint Blásik János bement, felpattant az ajtó és egy szikár, őszbecsavarodott, pirosképű férfiú lépett ki rajta. Az egyik lába kissé biczegett, de azt ügyesen rejtegette, hogy szinte affektácziónak látszott a sántasága. Két karját ölelésre tárta:
– Viczky! – kiáltotta. – Egy igazi Viczky van a szemhatáron és ezt mi csak most tudjuk meg! Ezer ördög. Még tán a mozsarak sem pukkantak, a mikor jöttél? Ejnye, ejnye, mért nem irtad meg előre a jöveteledet?
Megölelte Viczky Gábort és kétoldalról megcsókolta az arczát. Tetőtől-talpig végignézte.
– Megemberesedtél, – mondta elismerőleg. – De az apádhoz nem hasonlítasz. Inkább az anyádhoz. Ezek az ábrándos tekintetü szemek, ez a beszédes kis száj az édesanyádé… Engedd meg, fiam, hogy megmondjam neked, szebb asszony, mint az édesanyád, nem volt három vármegyében. Mit csinál, egészséges?
Viczkynek eszébe jutott, hogy már régen kapott levelet az édesanyjától Bécsből, a hol azóta a bárónőnek szegénynek sora jobbra fordult és alapítványi hölgy lett.
– Nincs semmi baja, – felelt.
– Kérlek, el ne felejtsd hódoló kézcsókomat átadni, ha véle találkozol. Bizonyosan emlékezni fog a bolondos Zathureczkyre. Én mindig olyan jó bolond voltam a hölgyek körűl.
A tágas étteremben a középső részt a czigánybanda foglalta el. Ott muzsikált a Kövér Benczi Gyula, a ki három aranyórát hordott mindig a mellényében és az ingeit Bécsben mosatta. A híres Benczi czigányba ojtott úr volt. Dehogy is fogadott volna el pénzt a régi világban, tönkrement gavalléroktól. Minek? Neki több volt, valóságos czigányprimás volt. Házai, földjei voltak. De ha Zathureczkytől öt forintot kapott, jobban örült annak, mint ha valamely meggazdagodott lócsiszár százasokat dobott a tányérjára. Ismerte, hogyne ismerte volna az öreg Viczkyt. Egyszer ezerforintost ragasztott a homlokára. Az ilyesmit nem szokás elfelejteni. Tussal fogadta Viczky Gábort és Zathureczky oly büszkén kapaszkodott a fiatalember karjába, mintha a trónörököst vezette volna.
– Nini, ezek talán nem tudják, hogy semmim sincs? – kérdezte magában Viczky, a mikor az alázatosan mosolygó czigányok, pinczérek sorfala között elhaladt.
A sarokban egy kis asztalka állott, rajta egy félliter lőre, a míg a czigányok körűl ezüstvedrekben pezsgő állott. Az asztalkához vezette Zathureczky Gábort és ott nagy szertartásosan helylyel kinálta:
– Ne vesd meg szerény asztalomat. Mit parancsolsz? Pezsgőt vagy szilvoriumot. Én sohasem iszom pezsgőt, csak kocsisbort.
Viczky tapintatosan felelt:
– Veled tartok.
Zathureczky megtöltötte a poharakat.
– Isten hozott, fiam, csakhogy már egyszer mi is eszedbe jutottunk. Remélem, most már itt maradsz nálunk. A homok csak a homok mellett érzi jól magát. A hol egyedül van a homok, ott elfújja a szél, de a sok homokkal a vihar sem birt. Mi homokok vagyunk. Még egyszer: Isten hozott. És ha valami hivatal kell, csak nekem szólj.
– Egyelőre nem szándékozom hivatalt vállalni, – felelt Viczky röstelkedve.
– Nono, valamiből csak kell élned, fiam. Nem hiszem, hogy az öreg Baracskaytól húsz krajczárt visszavasalhass. Könnyelmű ember, de meg kell neki bocsátani, mert vannak jó tulajdonságai is. Igyunk, Gábor.
A bor savanyú és dohos volt, igazi kocsisbor, a mely kinyitja a bicskát az ember zsebében. Zathureczky észrevette, hogy Gábornak nem izlik az ital.
– Parancsolsz pezsgőt? Van annyi, a mennyi kell. Hé, Barkó úr!
Rákiáltott a fogadósra, a ki a Viczky Gábor megbámulására szintén a szobába sompolygott. A vörösképű emberke ügyetlen hajlongással közeledett.
– Hány üveg pezsgőm van még a pinczében?
Barkó előrántotta könyvecskéjét és hadarva felelt:
– Ha a mai fogyasztást is beleszámítjuk, még hatszázötvenhárom üveg áll odalenn, vagy legalább is kell állnia.
Zathureczky fejedelmi kézmozdulattal elbocsátotta a fogadóst és Gáborhoz fordult:
– A mint láthatod, pezsgőnk van elég, ha pénzünk nincs is. Kiváncsi vagy, hogy honnan van annyi pezsgőm. Hát a múltkoriban nyertem ezer üveg pezsgőt.
– Jeles ember lehet, a ki ezer üveg pezsgőbe fogad.
Zathureczky nevetve fújta a füstöt a mennyezet felé:
– Koránsem jeles ember. A ragyás Bunkó bácsi, a nyugalomba vonúlt uzsorás az illető. A vén gazember, a ki hosszú életében még az elhasznált gyufaszálakat is összegyűjtögette fűtőanyagnak télire, vénségére megengedte magának azt a luxust, hogy idejárjon a Griff-kávéházába egy pohár tejecskére. El szokott üldögélni egész éjszaka, mert aludni nem tud és a világosságot ingyen kapja. A minap aztán éjszakai unaloműzésből egy kis bűvészeti előadást tartottam a fiúknak a billiárd-asztal felett. Ezüstforintosokat varázsoltam elő a fülekből, gallérokból, zsebekből. Az öreg Bunkó csakhamar érdeklődni kezdett és a sarokból odatipegett. Villogó szemmel kisérte az ezüstforintosok bűvös vándorlását, eltűnését és a midőn az ő zsebében találtuk meg az eltűnt forintost, magánkívül volt az öreg a meglepetéstől:
– Becsületemre, – dadogta, – sohasem hordok magamnál többet tiz krajczárnál, mert félek a rosz emberektől…
– Pedig ott, a honnan ez a forint kikerűlt, van még több is, – mondtam, «visszaadván» neki az ezüstforintosát.
– De bizony nincsen, – esküdözött az öreg. – Hisz csak ismerem a kabátomat, – kiáltott fel, össze-vissza forgatva a megzöldült, ezerfoltú alkotmányt, a mely tagjait födte.
– Hát én mernék fogadni, hogy legalább tiz ezüstforint van a zsebeiben. Száz forintot teszek tiz üveg franczia pezsgő ellen. (Mert épen szomjasak voltak a fiúk.)
A ragyás Bunkó nem szólt semmit; kiment az udvarra és miután mégegyszer alaposan keresztül-kasul vizsgálta zsebeit, vigyorogva tért vissza.
– Tartom a fogadást! – kiáltotta.
Nyomban papirost, tintát hozattam és Fabula fiskálist felállítottuk a piquet mellől.
– Húzd fel az eszed, pörvesztő, – mondtam neki, – olyan legyen az az irás, hogy akár a törvény előtt is foganatja legyen.
– Nono, – dörmögte a vén Bunkó, mert a törvényről nem szeret hallani.
A tanuk aláirták az irást, én pedig Bosco nyomdokain haladva, kiráztam az ezüstforintosokat az öreg kabátjának a belső zsebéből.
A vén gazember kékült-zöldült, de fizetett.
Másnapra már el is felejtettem az egész históriát, a mikor a kávéházban a hátam mögé lopózik a vén Bunkó és a fülembe súgja:
– Tekintetes uram, fogadnék ám ma is.
Linneburg kapitány, a partnerem, épen tricc-et irt ellenem, roszkedvűen feleltem:
– Hagyjon békét, ma nem játszunk.
Az uzsorás szemtelenűl felelt:
– A tekintetes úr revanche-sal tartozik.
Erre elfogyott a béketűrésem, pedig fát lehet vágni a hátamon, olyan türelmes ember vagyok. Felugrottam.
– Szedte-vedte, vén gazember. Én neked revanche-sal tartozom? Hát te ugyan miféle revanche-ot adtál nekem a kiuzsorázott nagyanyai jussomért?
– Pardon, – felelt Bunkó. – Az régen volt, elévült. De ez csak tegnap volt.
– Helyes, – mondtam, – fogadok, de csak száz üveg pezsgőbe.
– Tartom! – kiáltott fel a ragyás Bunkó.
Fabula ügyvédet megint felállították a piquet mellől és az ügyvéd megirta a kontraktust. Bunkó diadalmasan állott ki a kávéház közepére.
– No, tekintetes úr, most lássuk a forintosokat. Minden zsebemet bevarrtam.
Csakhogy az öreg Boscónak erre is volt módszere. A forintosok bizony csak kipotyogtak az ócska kabátból, mire a varázsszavak elhangzottak.
Bunkó Mihály csaknem összerogyott ijedtségében.
– Vizet! – hörögte és homlokán kidagadtak az erek. – Csalók, haramiák körmei közé kerültem. Zsiványok! Segítség!
Tombolt dühében a kávéház közepén és a nézők harsogó kaczagása kisérte a vén gazember kétségbeesett üvöltését. Szép is, a mikor a hóhért akasztják.
– Nem fizetek! – jelentette ki végtére.
– Fabula, holnap add be a keresetet.
– Egyezkedem, – esdekelt az uzsorás.
Fabula jóizű ember, de nem szereti, ha piquet-nél zavarják. Hátat fordított a vén gazembernek.
– Legyen szerencsém holnap irodámban, Bunkó úr, a kishíd mellett, balra…
– Csak nem viszem az irhám a vágóhídra! – üvöltött Bunkó. – Inkább fizetek. De én is veletek iszom.
– Az nincs a szerződésben, – feleltem. – Én csak urakkal iszom.
És most jön a java a történetnek, öcsém, Viczky Gábor. A vén gazember uzsorás, a ki ötven esztendeig túljárt a birák, ügyvédek eszén, a kitől harapófogóval nem lehetett kihúzni egy lyukas krajczárt sem, azóta minden este ott ül a kávéházban és esdekelve kéri, hogy fogadjak vele… Új ruhát csináltatott már azóta, – talán az első új ruhát életében. De Bosco csalhatatlan… Szivarozik és egész éjjel pezsgőt iszik, a mit külön rendel és egyedül iszsza a kávéház sarkában. Teljesen belebolondult a bűvészetbe és a múltkoriban már Fánnikát, a kassza tündérét is megkinálta pezsgőjéből. Hisz úgyis mindegy. Mert – ez a morálja a történetnek, – nincsen olyan lakat a világon, a melyet ki ne tudna nyitni egy ügyes lakatos. A lakatot Zathureczky kinyitotta és a tréfa tökéletesen sikerűlt.
Viczky Gábor nevetve hallgatta végig a Zathureczky előadását.
– Jer, megmutatom az öreg Bunkót!
Felállottak az asztaltól és az üvegajtóhoz mentek, a mely a kávéházi helyiségbe nyilott. Az üvegajtót felnyitotta Zathureczky és a sarokba mutatott. Egy torzonborz vén ember ült a kávéházi asztalnál és kezében vastag szivart tartott. A mikor megpillantotta Zathureczkyt, dühösen állott talpra és fenyegetőleg közeledett. De egyszerre lekapta a kerek kalapot a fejéről, a mikor Viczky Gábort megpillantotta:
– Tekintetes úrfi, nagyságos uram, engedje meg, hogy az öreg Bunkó Mihály alázatosan bemutassa tiszteletét.
Viczky meglepetten nézett a hajlongó vén emberre.
Zathureczky felemelte a kezét és félig tréfásan, félig komolyan felkiáltott:
Bunkó kedélyeskedve dörzsölte a kezét:
– Vámpír? A Bunkó bácsi jó ember. Majd meglátja a fiatal úr. Meglátja…
Zathureczky karonfogta Viczkyt:
– Hagyjuk a vén gazembert. Reméljük a legjobbat; azt, hogy nem lesz szükségünk a barátságára.
A mikor az asztalhoz letelepedtek, a czigány közelebb húzódott Viczkyhez és a fülébe súgta:
– Az édesapja nótája! Hallgassa csak, tekintetes úr.
Víg, muzsikás hangulat telepedett a mulatókra. Egyik nóta a másikat kergette. Zathureczky kitünően tudta dirigálni a czigányt, – megtanulhatta annyi esztendő alatt, – míg Gyula prímás az ország legjobb czigánya volt. Hajlongott, alázatoskodott a kopott gavallér előtt és fel-felragyogott a szeme, a mikor Zathureczkynek egy-egy nagyon régi, elfeledett nóta jutott az eszébe. Mert a czigány is azt a nótát szereti, a mi nagyon régi.
Mulatságközben Viczky egyszerre a barátja vállára tette a kezét:
– Mondd, Gazsi, itt nem tudják ez emberek, hogy nekem semmim sincsen? Mit gondol a vén Bunkó magában?
Zathureczky nagyot nevetett:
– Tudja azt, öcsém, mindenki, hogy Baracskay elspekulálta a vagyonodat, de azzal egyelőre nem törődnek. Te egy darabig a régi, a milliomos Viczky leszel, a míg le nem kopik rólad az egész dicsőség és az emberek megszokják, hogy épen olyan közönséges halandó vagy, mint a többi. A mi környékünkön tiszteletben tartják az emlékeket: addig, a meddig.
Viczkynek kipirosodott az arcza:
– Hátha csakugyan az igazi Viczky volnék, a milliomos Viczky? Hiszen tudod, hogy van bizonyos legenda az apám eltűnt vagyonáról?
– Hallottam róla, csakhogy ahhoz az eltűnt vagyonhoz nehéz lesz hozzájutni. Melánie jól vigyáz rá.
– Ki az a Melánie?
Zathureczky csodálkozva nézett rá:
– Nem ismered az unokatestvéredet, Viczky Melániet? A legszebb lány, a legjobb párti a vármegyében. Minden gyerek tudja, hogy özvegy Viczkyné kerítette magához azt a bűvös erszényt. Sokáig titkolta a ravasz asszony. Évekig tudta rejtegetni, palástolni gazdagságát. Nem mozdultak ki a kis házból, pedig abba már a viz is befolyt. De mióta Melánie nagy leány lett, azóta ereszt valamicskét a vén sárkány. De most is jobban szereti, ha kölcsönpénzzel manipulálhat. A rejtett vagyonhoz nem akar nyúlni. Épen a vén gazember Bunkó a bankárja.
Viczky hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Nos és látta valaki azt az erszényt, azt a vagyont?
– Nem bolond az öregasszony, hogy mutogassa. De hát minek is mutogatná, a mikor mindenki tudja, hogy megvan. Ott őrzi a szalmazsákja alatt. Van abban az erszényben egy bankutalvány, a mely Angol-bankra szól.
Viczky ámulva hallgatta a Zathureczky szavait:
– Nekem azt soha senki se mondta. Hisz akkor visszakövetelhetném özvegy Viczkynétől az eltűnt vagyonomat?
– Hát pöröld, – nevetett nagyvigan Zathureczky, – pöröld öcsém, de nem hiszem, hogy fiskálist találsz, a ki a pörödet elvállalja. Még tán Baracskay bácsi is kinevetne ezzel a pörrel. Pörölni csak ott lehet, a hol látható, megfogható vagyon van. Viczkyné pedig nem bolondult meg, hogy házakba, földekbe verje a pénzét, hogy arra rátehessed majd egyszer a kezed. Ravasz asszony az. A legravaszabb az országban. Egyebekben mi már régen szépen megállapítottuk magunkban, hogyan fog végződni ez a dolog. A horoskóp szerint eljön Viczky Gábor, már mint te, belészeret Melánieba, Melánie a felesége lesz és az eltűnt vagyon visszakerűl jogos tulajdonosához, sőt még egy világszép leányt is kapsz ráadásul. Az erkölcsi világrend helyre lesz állítva és olyan hosszú, boldog életkort értek, mint a mesében.
– Hm, – mormogta Viczky, – nekem okvetetlenűl el kell venni Melániet, a kit nem is ismerek.
– Fiacskám, ezen már nem lehet változtatni. Réges-régen elhatároztuk már ezt egymás között, a mikor a dolog tapétra kerűlt kaszinóban, korcsmában… Sőt, ha a fáma igazat mond, özvegy Viczkyné is azért utasítgatta volna vissza eddig a kérőket, mert számít rá, hogy elveszed a lányát.
Viczky nevetni kezdett:
– De hiszen nem is ismerem a lányt!
– Hogyne ismernéd! És ha nem is ismered, majd megismered. Erről most már ne is beszéljünk. Mulassunk! Gyula, azt a Beleznay-nótát.
Viczky Gábor, a mikor reggel felé zúgó fejjel ágyára vetette magát, így szólt magában:
– Most nem tudom, én bolondultam-e meg, vagy az idevaló emberek! Aludjunk rá egyet. Minden esetre meg van valahol az erszény. És én megtalálom.