Estefelé egy sárgakabátos, vadászkalapos úri ember jött a házba, a ki vörös-barna macskanadrágja alatt gombos sarkantyút viselt. Álmos, lompos vizsla ballagott a nyomában és már messziről kiáltotta a filagóriában időző Viczkynének:
– Csókolom a kezedet, Zsuzsi.
Ki lett volna más a vendég, mint a jókedvű Zathureczky, a ki a következő problémával állított be:
– Mióta vénülök, – kezdte letelepedve egy kerti székbe és vizsláját lábához parancsolta, – néha eszembe jut a halálgondolat… Kujk, Vanda! Csiba! Meglátszik, hogy kuvaszvér került beléd, Vanda… Tehát ma is eszembe jutott a halál és arra gondoltam, hogy vajjon hol fogom fáradt testem megpihentetni. Én mondhatom nektek, igen nagy zavarban vagyok azóta. A mi családunknak ugyanis épen négy darab familiáris kriptája van. Van egy sírboltunk Zathureczken, van Rajtón. Az anyám révén Megyaszón is volna helyem. De jussom van Szent-Imrében is. Hogy fogok én megpihenni. Melyiket válaszszam a négy közül? Egész nap ezen gondolkozom.
Özvegy Viczkyné, a ki jókedvűen szemlélgette Zathureczky sarkantyúit, nevetve kiáltotta:
– Jó dolgod van Gazsi. Még a halálod után is egy hétig fogsz nyargalászni. A szent Mihály lován.
– Az már igaz! – nevetett Zathureczky.
Viczky Gábor és Melánie ezalatt észrevétlenül elhagyták a lugast és egymás mellett sétálgattak a virágzó orgonafákkal beszegett kerti úton. A májusi alkony aranybarna porral hintette be alakjukat. Körülbelül egyformák voltak. A leány talán a kontyával magasabb volt a férfinél. Egy violaszálat tartott a kezében és azt szagolgatta.
– Vajjon miről beszélnek? – kérdezte Zathureczky felvillanó szemmel. – Becsületemre, nem adnám a bundámért, ha kihallgathatnám őket.
– Vén gazember! – fenyegette meg ujjával Viczkyné. – Meglopnád a titkot, a melyet két fiatal szív suttog egymásnak tavaszi alkonyon?… Te nem voltál soha szerelmes?
Zathureczky elgondolkozva meresztette szemeit a vizslájára:
– Hm. Hogy nem voltam szerelmes? Nem igen. Azaz hogy egyszer talán… Egyszer régen, mikor húsz esztendős voltam. Vagy talán harmincz is voltam már… Ha jól emlékszem, tavasz volt és épen ilyen szép volt az alkonyat egy régi kertben. De az is meglehet, hogy rózsaszínű ősz volt és az erdők a halmokon mozdulatlanul feküdtek, mintha vörösrézből lettek volna. Az erdő mélyében az alkonyati csöndben valaki vadászkürtön a Säckingeni trombitás áriáját fújta és a kürtszó regényes visszhanggal zengett az erdős halmok között. Emlékszel, Züzánn?
Özvegy Viczkyné fel akart emelkedni, de Zathureczky gyöngéden visszatartotta.
– A hölgy, a ki szivem választottja volt, daczos, büszke, jégvirág-szerű teremtés volt és a világért se vallotta volna be, hogy viszontszeret. De akkor, azon a rozsdavörös alkonyaton, a mozdulatlan erdők között, keblemre borúlt és viszonozta csókjaimat…
– Megtiltom, hogy tovább folytassa! – pattant fel Viczkyné és lángvörös lett az arcza.
Zathureczky szeliden nevetett:
– Nincs tovább. Eddig volt.
– Nem szeretem, ha az esztendőket emlegeted, Gáspár, – mormogta Viczkyné szégyenkezve. – Ha nem mondod, akkor is tudom, hogy már nagyon öreg vagyok.
Azon vették észre magukat, hogy kezük egymásba fonódik. Az asszony könnyes szemmel nézett Zathureczkyre.
– Régen volt, – mosolygott könnyein át. – Be bolond is, hogy ilyenek jutnak az eszedbe.
Zathureczky a lugas függönyei között a sétáló fiatal párt nézte.
– Mintha magamat látnám, mintha téged látnálak, – mormogta meghatottan. – Úgy szeretem azt a fiút, mintha a fiam volna. Lehet, hogy azért, mert nagy tisztelője voltam az édes anyjának, reménytelen tisztelője. Furcsa az emberi érzés! Ha talán lett volna valami köztem és Bihaut bárónő között, kevésbbé szeretném a fiút; mintha régi reménytelen és mégis boldog szerelmem támadt volna fel akkor, midőn Gábort megpillantottam. On revient toujours… Nézd, hogy fogják egymás kezét, nézd, hogy bámulják egymást. Egy kis angyal röpdös a kertben, a szerelem angyala. Mi már nem látjuk az angyalt, de ők látják.
Gábor és Melanie a kert végében állottak egy virágzó körtefa alatt. A fehér virágok szinte fényleni látszottak az aranyszínű alkonyban. Szemben állottak és halkan beszélgettek:
– Tudod, hogy te az én menyasszonyom vagy? – kérdezte Gábor.
– Tudom, – felelt egyszerűen a leány és nyugodtan nézett a férfire.
– Vártál engem?
– Vártalak. Mindig, örökké vártalak volna.
Gábor gondolkozva hajtotta le a fejét:
– De én még nem vehetlek el… Sok-sok időnek kell elmúlni, hogy az enyém lehess.
– Várni fogok.
– Sok küzdelmem, bajom, szegénységem van. Azt mind le kell győzni.
– Mi gazdagok vagyunk, – felelt a leányka. – A mi a miénk, az a tiéd. Hisz rokonok vagyunk.
Viczky mélyen a Melánie szemébe nézett:
– Szeretsz te engem?
A leány szinte csodálkozva kiáltott fel:
– Hát nem tudod? Természetesen, szeretlek. A vőlegényemet csak kell szeretni.
Viczky valami baljóslatú fényt látott megcsillanni a leány szemében:
– Nem, Melánie, te nem szeretsz engem.
– De ha mondom… mondom százszor, mondom ezerszer, ha akarod. Szeretlek, szeretlek, – felelt a leány és a kezét a Viczky vállára tette.
Gábor tompa hangon válaszolt:
– Hisz azt se tudod, hogy mi a szerelem. Nekem valami azt súgja, hogy te azon nők fajtájából vagy, a kik soha sem érzik, mi az igazi szerelem. Nyugodtabb a véred, józanabb a szíved, semhogy a szerelem hatalma erőt vehetne egész lényeden… Te jégvirág vagy. Az anyád leánya vagy.
Melánie félig nyitott ajakkal hallgatta Viczky szavait. A férfi felindulástól remegő hangja, fénylő szeme és elsápadó, majd kipirosodó homloka meglepte és félve kérdezte:
– Honnan tudod te, hogy én milyen vagyok?
– Tudom, mert én szeretlek! – mormogta lehajtott fővel Viczky. – Mintha megbabonáztatok volna, mióta házatokba léptem. Nem találom meg az eszemet, elveszítettem a lelkemet, csak a szívem dobogását hallom. A szivem dobogását hallom a hangomban, az ver az agyvelőmben. Varázslat alatt vagyok, nem tudok józanul gondolkozni. A te anyád nagy boszorkány és boszorka vagy te is, Melánie. Megértettetek.
Melánie halkan nevetni kezdett.
– Ó, te hiszel a babonákban!… Lásd én nem hiszek bennük, mert ismerem őket. A mikor vártunk, – mert már régen várunk, – az anyám néha este csaláninget adott rám és mindenféle fűszeres növényekkel füstölte körűl a testem. Varázsigéket mormogott és háromszor keresztül kellett lépni a rézfüstölőn, mert az anyám hisz mindenféle babonákban. Kora tavaszszal hajszállal kötöttük az ajtókilincset és én is amulettet hordok a nyakamban.
A fehérpettyes kék batiszt-ruhácskát nyugodt mozdulattal nyitotta fel nyakán, mintha egy barátnőjének mutatná meg az ott függő medáliont. A félhomályban kivillant vakító fehérségű válla és nyaka, mintha karrarai márványból lett volna a teste.
– Látod, én nem hiszek mégsem a babonákban, Gábor. Csupán az anyám kedvéért hordom ezt is. De ha azt hiszed, hogy ez bajt, bánatot hoz reád, eldobom.
Leoldotta az amulettet és hirtelen mozdulattal az orgonabokrok közé hajította:
– Nos, meg vagy elégedve? – kérdezte, nyakán gombolgatva a kapcsokat. – Most már varázslat nélkül állok előtted. Szeretsz-e még?
Viczky nem felelt, csak kinyújtotta a kezét a leány után és gyöngéden magához ölelte. A leány engedelmesen hajtotta vállára a fejét és nyugodtan nézett az arczába.
– Még sem szeretsz! – kiáltott fel Viczky és roppant nyugtalanság fogta el. – Vagy talán én nem szeretlek?
– A hogyan parancsolod, én uram, – felelt alázatosan, szemlesütve Melánie.
A lugas felől kopogás hallatszott. Zathureczky zörgetett ott a botjával az asztalon.
– Érted jöttem, Gábor, – kiáltotta. – A Griffben vacsora van a tiszteletedre. Ideje már, hogy menjünk. Még az öreg Simkovics is felkelt a tiszteletedre, pedig ugyancsak kínozta a köszvény.
Viczkyné boszúsan felelt:
– Az ördög vigye el Simkovicsot, meg a többi lumpokat. Mit akartok az én Gáboromtól? Azt ugyan nem fogjátok elrontani.
– Nono, – mondta csillapítólag Zathureczky. – Csak ne dugjuk mindjárt szakajtó alá az úrfit. Eleget lesz még a szoknyátokhoz kötve. Szegény Gábor fiam, – mondta komikus szomorúsággal, – neked ugyan befellegzett. Mindjárt két asszonyt kell feleségül venned. De hát senki sorsát ki nem kerűlheti.
Elbúcsúztak a hölgyektől, miután Viczkyné kemény fogadalmat tétetett Zathureczkyval, hogy Gábort korán hazaszállítja és semmiféle kifogást nem fog utólag kitalálni az éjszakázásért. Zathureczky mindent megigért.
– Parancsolod írásban? – kérdezte. – Aláírom.
– Tudom, hogy szenvedélyes aláíró vagy, de én nekem nem jó az aláírásod. Köt szavad, az elég és most Isten veletek.
Az utczán Blásik Jánosba botlottak. A derék udvarmester ott silbakolt a ház előtt és nyomban a kis gazdájához csatlakozott. Titokzatosan integetett már messziről és Viczky mellé sompolygott:
– Nos, megvan? – kérdezte szemhunyorgatva.
Zathureczkynek igen jó füle volt. Meghallotta a Blásik kérdését és felelt is mindjárt reá:
– Megvan, János, megvan. Nyugodtan mehet kend aludni. El van látva a kisgazdája.
Blásik szinte megtántorodott az örömtől, aztán diadalittasan ordított fel:
– Megmondta azt előre Blásik János! Megyek, megyek… azaz, dehogy is megyek.
Örömében megzavarodva futott előre rosz lábaival, majd megfordult és egy vén komondor örömével tánczolta körül Viczky Gábort. Hiába integette, szólongatta Gábor. Blásik se nem látott, se nem hallott. Mintha puskából lőtték volna ki, futni kezdett a hosszú, poros utczán felfelé, a míg eltűnt az alkony homályában.
Viczky szótlanul ballagott Zathureczky mellett. A zöld zsaluk kinyíltak ismét, meg becsukódtak, de Viczky nem figyelt rájuk.
– Nézd csak a Kopránszky-kisasszonyokat, majdnem a nyakadba ülnek, – figyelmeztette Zathureczky. – Amott meg a Hankovszky Malvinka mutogatja piros pofácskáját a violák mögött. Fékom adta, Szusztericsné felvette az új, párisi kalapját és a keztyűjét húzogatja az ablakban. Pedig, becsületemre, nem megy sehová. Hisz nem kész még a tavaszi ruhája. Az imént beszéltem a sánta Reginával. Futott a kis Régi a derékkal. Sok lett egyszerre a dolga tegnap óta.
– Tegnap óta? – mormogta szórakozottan Viczky.
– Hát persze. Sürgős mindenkinek a ruha, mióta te a városban időzöl. Nem adnám a bundámért, ha az egész város beléd szeretne. Pedig könnyen meglehet. Mi sem könnyebb annál.
Zathureczky köszöngetett jobbra-balra a hölgyeknek és hamis pillantásokat vetett feléjük.
– Pardon! – mondta egyszerre. – Szusztericsné intett.
Keresztülfutott az utczán és egy virágos ablak előtt nagyot köszönve, összeütötte a sarkát. Majd nevetve tért vissza.
– Rózinak sincs egyéb gondja, mint az, hogy megjött-e már Bécsből a Viczkyné topánkája. Hej, ezek az asszonyok. Az ördög találta ki az asszonyokat.
Tréfálgatva, pletykázva haladt Zathureczky, egyszerre Viczkyre esett a pillantása:
– Hát neked mért folyik az orrod vére?
Gábor kiegyenesedett:
– Vacsora után beszédem lesz veled. Megszökünk a kompániától.
– Helyes, nagyon helyes.
A Griffben a háziszolga egy most érkezett sürgönyt nyujtott át Viczkynek. Csak ennyi volt benne: «Roszat álmodtam. Nyugtalan vagyok. R.»
Viczky összegyűrte a sürgönyt. Roszkedvűen fordult Zathureczkyhez:
– Hogy mondtad. Az asszonyt az ördög találta ki?
*
A kaszinó különszobájában, a hol Viczky őszintén mindent elmondott Zathureczkynek, a mit délután az özvegytől hallott, egy darabig kínos csend állott be a beszélgetők között, csak a Zathureczky sziszegése hangzott:
– Szszhallatlan!
Viczky nyugodtan ült a barátjával szemben.
– És a legnevezetesebb a dologban az, hogy én a leányt szeretem, – mondta csendesen.
Zathureczky felugrott:
– Megbolondultál? Ezek után még szereted? Egy délután és szereted?
– Ő nem tehet róla, nem felelős az anyjáért. A mi pedig azt az egy délutánt illeti, hát tudod, ezzel úgy vagyunk, hogy ha első látásra nem mozdul meg a szív az emberben, akkor elviheti már a macska a későbbi szerelmet.
– Értem, értem, – mormogta Zathureczky. – De azért férfi a férfi, hogy uralkodjon az érzelmei felett. Ebben a korban én mindennap szerelmes voltam. Ötszáz feleségemnek kellene lenni, mint Salamon királynak, ha a szivemre hallgatok. De hát egy sincs, a ki keserítse az életemet.
Viczky vállat vont:
– Ez nem változtat azon, hogy én elveszítettem a szívemet. Nincs… Ott van Melánienál. Bolond dolog, de megesett.
Zathureczky egy párbajsegéd szigorúságával emelkedett fel és olyan mély hangon szólott, mint egy irodafőnök.
– Azt a szívet pedig vissza fogjuk onnan venni. Nem engedem, egyszerűen nem engedem. Értetted? De hát hol van Baracskay, az a vén gazember gyámapád? Neki joga és kötelessége közbelépni.
– Nem lehet itt közbelépni, – felelt mosolyogva Gábor. – Ez már el van intézve. Vagy az enyém lesz Viczky Melánie, vagy én nem leszek.
– Ördöngősség! – kiáltotta a macskabajuszu férfiú. – Megbabonáztak. Ó, Zsuzsi, Zsuzsi, mindig mondtam, hogy nagy ördög vagy, de azt nem hittem volna, hogy boszorkánynak neveled a leányodat! De majd adok én annak a fruskának!…
– Vigyázz, Zathureczky, a menyasszonyomról beszélsz.
Zathureczky felugrott és őszinte kétségbeeséssel fordult Gáborhoz:
– Már nem bánnék semmit, csak legalább az az erszény kerűlne meg.
– Meg fog kerűlni! – mondta nyugodtan Gábor. – Meg fogom találni! Egyelőre Bunkóra van szükségem. Eszközölj ki nála néhány száz forintot, hogy ne álljak pénz nélkül.
– Majd beszélek az uzsorással, – felelt a macskabajuszú. – Azt hiszem, könnyen fog menni a dolog.
Hazafelé mentek és Zathureczky a kapúig kisérte Gábort. Viczky ott még egyszer a lelkére kötötte, hogy senkinek ne szóljon a hallottakról, aztán elváltak. Zathureczky ment vissza a Griffbe fogyasztani a Bunkó Mihály pezsgőjét, Viczky pedig végigment a virágos udvaron és belépett a Viczkynénél számára kijelölt szobába.
Éjfélt ütött és még mindig mozdulatlanul ült az asztalnál és tekintetét a gyertya fényébe meresztette. Igyekezett rendbeszedni a gondolatait, de olyan nagy felfordulást talált lelkében, hogy lemondott a gondolkozásról. Csak egy leányalakot látott maga előtt és kerekre nyitott szemmel nézett reá.
Véletlenűl a zsebébe tévedt a keze és ott megtalálta a Rózsa sürgönyét. Dühösen diribdarabokra tépte a papirost.
– Eh, gyermekszerelem, félre veled! Most érzem csak, hogy mi az igazi szerelem!
Nem is gondolt többé a dologra. Forróságot érzett a szíve tájékán, hogy egy födél alatt lehet azzal, a kit részére a sors kijelölt.