A viczkói nádast a déli szél csókolja és a hold magasan úszik az égboltozaton. Júniusi éjszaka van, a mikor a tavasz ölelkezik a nyárral és a föld díszbe öltözködik, mintha a régi görög istenek látogatását várná. Éjjel szerelmes lovagok nyargalásznak az erdőségekben és a déli szél végigcsókolja a föld arczulatát.
A nádasban két alak törtet előre. A vadmadarak riadva menekülnek az éjjeli látogatók elől. A hold hol eltűnik valami felhőrongy mögött, hol újra megjelenik. A nádas mélyében bús hangján megszólal a bölömbika.
A keskeny csónak, a mely faderékból van vájva, mint a milyen csónakon az ősemberek jártak, parthoz ütődik. A csónakban ülők kiugranak és leteszik a hosszú csákányokat, a melyekkel idáig a csónakot kormányozták a nádvilágban.
A hold megvilágítja a viczkói vezérhalmot. Csak most látszik, hogy tulajdonképen mekkora a vezérhalom. A hold kétes világánál szinte akkorának látszik, mint a tokaji hegy.
A csónakosok megkerülik a halmot.
– János bácsi, – mondja Viczky Gábor, – maga bizonyosan tudja az utat erre?
Blásik János egy táskát czipelt a kezében és nyugodtan lépked:
– Csak arra tessék menni, a merre én igazítom. Jártam én itt megdicsőült urunkkal elégszer. Szeretett a halottakhoz járni.
A vezérhalom egyik oldalán erős tölgyfaajtót találni, a mely a földbe vagyon építve.
– Itt volnánk, – mondja Blásik és lerakja a táskát.
Viczky megpróbálja az ajtót felnyitni. Be van már ennek rozsdásodva a zárja, nem nagyon nyitogatják, nem korcsmaajtó az.
Blásik János kinyitja a táskát és mindenféle lakatos-szerszámokat vesz ki a táskából. Blásik érti a lakatos-mesterséget. Egy-kettőre feltárul az ajtó és az ajtónyiláson át olyan levegő áramlik ki, hogy az éjjeli lovagok visszatántorodnak.
Blásik befogja az orrát:
– Nem is hittem volna, – mormogta, – hogy a Viczkyek is olyanok, mint a többi halottak.
De csak egy darabig tartja vissza a látogatókat a sírbolt-szag. Lámpát gyújt Gábor és határozott lépésekkel belép az ajtón, a hosszú, földalatti folyosóra, a melyet ezeresztendős szarúfák támasztanak. Blásik hűségesen ballag kis gazdája nyomában és zörögnek kezében a lakatos-szerszámok.
A földalatti folyosó széles teremben végződik. A levegő kiállhatatlanúl fojtó és a kézi lámpás csak a körvonalait mutatja a sírboltnak. Az alátámasztott földben lyukak látszanak, a melyekből koporsók vége látszik. Számtalan koporsó van a földben. Viczky megszámolja a koporsókat. Huszonötöt olvasott.
– Az őseim, – mormogja. – Aludjatok nyugodtan!
– Nincs ám ezekben a koporsókban halott, – mondja. – Mikor megdicsőült urunk a sírboltot berendezte, csupa üres koporsókat rakatott a falba. A koporsókra ráírta, hogy az Viczky Gáspár, amaz Viczky István, Viczky Kelemen… Hiszen az mindegy, hogy az ősök valójában itt vannak-e?
A fal mellett hosszú diófa-koporsó feküdt. Blásik levette a kalapját:
– Ebben fekszik Viczky Eduárd! – mondta meghatottan.
Gábor reszketve nézett a koporsóra és azt gondolta magában, hogy ha van élet a túlvilágon, akkor az apja most nagyon haragudhatik reá:
– Nyisd fel, Blásik, a koporsót, – mondta és a hangja remegett.
Blásik János engedelmesen szedte elő a szerszámait. Kopogott a koporsó födele, nyikorogva engedtek a zárak, csavarok. Blásik minden erejét megfeszítve leemelte a koporsó fedelét, aztán hörögve takarta el az arczát.
– Kegyelem, – ordította.
A koporsóban Viczky Ede feküdt zöldselyem díszruhájában és a keze össze volt fonva mellén. Úgy feküdt ott nyitott szemmel, mintha élne… Mintha épen az előbb feküdt volna bele a koporsóba, hogy a szentségtörőket megtréfálja.
– Atyám! – kiáltott fel Gábor és térdre hullott.
A halott mozdulatlanul feküdt és nem látszott törődni azzal, a mi körülötte történik. Blásik János felkapta a lámpát és a halott arczába világított. Az arcz ép volt és nyoma sem látszott rajta a pusztulásnak. Valami bús, szenvedő kifejezés ült az arczon, mintha valamin nagyon szomorkodna a halott koporsójában.
Blásik János mélyen meghatva, könnyes szemmel áll a halott lábánál, míg Gábor hirtelen elhatározással a koporsó mellé térdel és minden tagjában reszketve szétfeszíté a halott összefont kezeit. Szétnyilt az aranyzsinóros Zrínyi és a kabát béléséből a lámpa világosságára kerűl a keresett, várt, álmodott – zöld selyem erszény.
Már ott van az erszény a Viczky Gábor kezében. Ujjai őrületes markolással fogják át a zöld selymet és talpraugorva eszeveszettként fut kifelé:
– Tudtam, hogy itt kellett lennie! – hörögte. Mintha ezer ördög üldözné, végigfut a folyosón és a szabadba érve, olyan tekintettel néz körül, mintha a poklok mélyéből szabadult volna. Az erszényt a kebléhez szorítja és lihegve figyel a néma éjszakában. Sehol semmi hang, csupán a föld mélyéből hangzanak tompa kalapácsütések. Blásik János szegezi a koporsót a föld alatt.
Perczek múltak el, a míg világosság tűnik fel a föld mélyéből. Blásik János meghatottan lehorgasztott fejjel jő kifelé:
– Nagyot vétkeztünk, kis gazdám… A halott nyujtogatta kezét az erszény után.
– Bánom is én, – felel hideglelősen Viczky. – Menjünk, minél hamarább legyünk távol e helytől. Még utánunk jő az apám.
A csónakra ülnek és órákhoszszáig küzdenek a sötétséggel, az útvesztő nádassal. Már a hajnal nyujtogatja rózsaszínű újjait, a mikor partot érnek, a hajnal első világosságánál Viczky előveszi a kebelébe rejtett erszényt. Reszkető kézzel forgatja jobbra-balra. Ez, ez a legendás bűvös erszény, a melyből az atyja két marokkal szórta az aranyat! Most végre meg lehet fejteni az erszény titkát. Napfényre kerűl minden… Valami zizeg az erszényben. Ahá, ez lesz az a milliós bankjegy, a melyről Zathureczky beszélt. Felnyitja az erszényt és összehajtogatott papirdarab hull ki belőle. Reszkető kézzel kibontja és megismeri a papiroson az atyja írását:
«Minden törekvésed hiú, szegény maradsz, te jó fiú; a pénz volt életem átka, szegénység élted boldogsága.»
Viczky eltakarta a két kezével az arczát. Megtörten, kétségbeesetten mormogta:
– Üres volt az erszény.
Blásik nyugodtan bólintott a fejével:
– Tudtam… Megmondta a halott.
*
Régen volt olyan kavarodás a világon, mint a mikor a bűvös erszény megjelent. Viczky Gábor nem titkolta a dolgot. Legelsőbben Viczkyné és Melánie szereztek tudomást az erszényről és annak tartalmáról. Viczkyné halálsápadt arczczal hallgatta végig az éj történetét, aztán vállat vont.
– Tudtam, hogy egyszer kiderül az igazság.
Gábor magánkívül kiáltotta:
– De hát hol vannak a milliók, a melyekről az emberek beszélnek?
Viczkyné bánatosan mosolygott:
– Azt elvitte az ördög. Te csak keresd, fiam, tovább. Hátha megtalálod.
– Fel fogom találni! – ordított magánkívül Viczky Gábor.
Az őrület kifejezése ült az arczára.
– Feltalálom, ha ég és föld összeesküszik ellenem. Ti segíteni fogtok nekem a kutatásban.
Viczkyné ijedten nézett Gáborra. Az megháborodottan rázta a kezét:
– Ti segíteni fogtok nekem!
– De mivel segíthetünk? – mormogta Viczkyné. – Hisz mi nagyon szerencsétlenek vagyunk!…
– Velem maradtok és nem hagytok magamra!
– Nem, nem, – csillapította Viczkyné és megréműlve menekült be a szobába.
Azon a délután hiába zörgetett Viczky Gábor a sárgára föstött, barátságos házon. A kapu zárva maradt és a tükörüveges ablakok sötéten meredtek az utczára. A ház üres volt, – a galambok kirepűltek belőle.
Gábor eszeveszetten rázta a rózsaszínű kaput, aztán önkívületben kiáltozott:
– Melánie, hát nem hallod, hogy én hívlak?
De Melánie és anyja már akkor messzire jártak. Nyomtalanúl eltűntek a városból a megcsalt hitelezők elől.
Viczky pedig ment, ment a házak fala mellett és kezében a zöld erszényt tartotta és mindenkinek megmutatta:
– Az apám azt akarja, hogy szegény legyek! Haha! – kaczagott eszeveszetten. – De hiába akarja, én nyomára jutok az eldugott kincsnek…
Az utczagyerekek nagy csoportban mentek utána és kiáltások hangzottak a háta mögött:
– Nem látják? Megbolondult szegény Viczky!…
Viczky pedig kavicsokkal töltötte meg a bűvös erszényt és elszórta a kavicsokat.
– Úgy teszek, mint az apám!… Nesztek arany. Szedjétek az aranyat. Marad még Viczkynek elég aranya.
Szórta a kavicsokat jobbra-balra és az utczakölykek hangos kaczagással dobálták hátához kavicsait.
Az egész város talpon volt. Futótűzként terjedt el a Viczky megbolondulásának a híre. A kalapját eldobta valahol és a haja bomlottan hullott homlokába. Az asszonyok siránkozva csapkodták össze a kezüket. Lárma, jajgatás töltötte be az utczát.
Viczky pedig szórta a kavicsokat.
– Nesztek arany. A Viczky Gábor aranya. Marad még neki elég aranya.
A hűséges Blásik utat tört magának a tömegen át és gazdája nyomába szegődött. Ment utána alázatosan és felszedegette az eldobott kavicsokat.