Egész Dzsiddah népe mind a háztetőkön volt s valamennyinek az arcza mind az ég felé volt fordítva. Az újholdat keresték.
A kalendáriumban világosan ki volt téve, hogy a hold megujul naplement után 7 óra 11 elsőpercz 22 másodperczkor. De ez nem elég Dzsiddában. Ám nyugodjanak meg a sztambuli, teheráni, tunisi mozleminek az asztronomiai meghatározásokban; de a szent Hedzsáz tartomány lakóinak ez nem elég auktoritás. Abban a malasztos háromszögben, melyet Éva sírja, a próféta bölcsője és temetője képez: (Dzsiddah, Mekka és Medina), az újholdnak tanut kell hozni magával, a ki szemmel látta az ő megjelenését az égen: egy «sohud»-ot.
Ezuttal pedig egészen be van borulva az ég. Igéri az esőt, de nem adja alá. Pedig ugyan nagy szükség volt már rá. A házakban minden cisterna kiszáradt; a közkutak vasajtóval vannak bezárva, s a «vízbérlők» csak az «oádi» teszkeréjére adják ki a vizet korsószámra, – pénzért; forrásvizet a távol hegyek közül a beduinok hordanak bőrtömlőkben; de azt csak urak ihatják, mert drága.
Hanem azért mégis nagyobb az ohajtás, egy kis derült ég után, mint maga a népszomjuság, s minden igazhivő a «fatihát» hadarja, inyéhez száradó nyelvvel.
És Dzsiddáhban minden ember igazhivő mozlemin, kivéve egy néhány gyaur pálinkaboltost, a ki keresztyén. Rendes nevén «kelb-ibn-kelb» (kutyafia kutya). A pálinka ugyan meg van tiltva a szultán és a próféta által; de hisz épen azért árulják pénzért, mert tilos; különben ingyen adnák.
Látszik ugyan a keleti láthatár felé, a merre Mekka fekszik, valami kis rongyos szakadás a felhőpaláston: ha valaki épen ott volna, hát onnan ugyan megláthatná a félholdat; de hát ki mehet oda? Annak a «Rok-madár» szárnyaival kellene birni.
Már pedig az egész városra nézve nemcsak életkérdés, hanem valóban ételkérdés az, hogy fenn van-e «e mai napon» valósággal az újhold az égen, vagy nincs. Mert ezzel az újholddal kezdődik a nagy Ramadán-bőjt. S a bőjt a mohamed-hitüeknél igen komoly dolog. Ez alatt egy álló egész holdjáraton át, napfelkeltétől naplementéig, egy falatnak és egy kortynak nem szabad lemenni az igazhivő torkán; csak naplemente után ehetik és ihatik. A gazdagoknak könnyű, mert azok éjszakát csinálnak a nappalból; bezárják az ablaktábláikat; a nappalt átaluszszák; de a szegény embernek, a kinek az utczán a dolga, a ki a boltjában ül, ugyan keserves dolog egész forró napon keresztül nyelni az éhkortyot s még csak egy kis feketekávét sem szürcsölhetni. Néha pedig a hideg napon is, mivel a Ramadán «hó» nem számít a rendes «hónapok», hanem a holdjárás szerint s ekként 32 év alatt végig vándorolja az esztendőnek mind a négy évadját. Ez évben épen a tavaszi monsun szelek idejére esett. Minthogy pedig a Ramadán «este» kezdődik: annálfogva az egész népségnek legnagyobb érdekében áll megtudni, hogy ez a «mai» éjszaka olyan éjszaka-e már, a mikor a holnapra való ebédet előre meg kell enni? mert különben teljes huszonnégy óráig tartana az étlenség. S ez már nem bőjt, hanem koplalás.
Azonban az újholdat csak nem látta meg senki. Már be is sötétedett s a helytartó basa dobosai kihirdették minden utczaszegleten, dobszó mellett, hogy a hold nem levén látható, a Ramadán-bőjt kezdete a mai napról holnapra tétetik át. A dzsiddahi kormányzónak van arra hatalma, hogy megigazítsa az astronomiát: egyébre úgy sincs.
Erre aztán minden igazhivő letakarodott a háztetőkről, a pékek, húsárulók és zöldségkofák bezárták a boltjaikat, a bazárra lakatot vetettek s ment haza minden ember – mosakodni. Az arab mohamedán minden nap háromszor mosakodik, az indus mohamedán pedig négyszer – egy esztendőben.
A Ramadán-hó kezdetét hirdető ágyulövés tehát a maga rendes kalendáriumi napjáról elmaradt.
Azonban a «Kizmet» nagy könyvében az volt megirva, hogy ezen a felhőfátyolozta napon egy buzgó igazhivő, alig megmagyarázható okokból, épen azon a vendégszeretetlen pusztán kóboroljon lóháton, a mely fölött az említett égnyilás mutatkozott. Ennek a halandónak a szemei meglátták a nyugoti láthatáron épen leszállni készülő újhold ezüst sarlóját s miután a látomány által e szerencsés kiválasztottja a prófétának egyszerre «sohud»-dá lett fölavatva, szent kötelességének tartá azonnal lóhalálában bevágtatni Mekkába s hirül adni a Nagy Sheriffnek, hogy ő látta a holdat.
Ott tehát még aznap este elkezdődött a Ramadán-hó.
Minthogy pedig abból nagy veszedelem támadna az Izlámra, ha a Hedzsáz földén egy helyen ma, másikon holnap kezdenék a bőjt havát, annálfogva a nagy Sheriff megparancsolá a hírhozó sohudnak, hogy rögtön vegyen más paripát s vágtasson Dzsiddáhba, ott is tudatni az örömhirt, hogy megvan a hold!
Dzsiddah Mekkához gyors paripán is jó négy órajárás. A muezzim épen az éjféli szurát vonította a mináréh erkélyén, mikor a sohud a helytartó basa palotája elé megérkezett.
Mondták neki, hogy a basa már lefeküdt s az igazak álmát aluszsza.
– Mondjátok meg neki, hogy a mekkai Nagy Sheriff parancsát hozom. Keljen fel azonnal.
A helytartó basa bizonyára ugrott volna az ágyából erre a szóra, ha igazán feküdt volna is; mert a Hedzsáz tartományában az igazi parancsoló úr nem a padisah, hanem a mekkai nagy Sheriff; – azonban szerencsére fenn volt még s a fő-kádival sakkozott, közben iszogatva a tilalmazott rakit.
A sohudot bebocsátották a basához. Karcsú, deli levente volt. A termetét jól ki lehetett venni. A mekkai zarándokok öltözete az «ihrám», nem más, mint egy fehér lepedő a vállukon s még egy fehér kendő az ágyékuk körül tekerve. A fiatal legény a lepedőt összecsavarta, hogy nyargalása közben szelet ne fogjon: nem volt rajta más, mint a patyolatkendő a derekán, azon függött a meztelen kardja.
– Labbaika Allahuma, labbaika! kiálta a belépő ifju. (A mi annyit tesz, hogy «szolgállak, óh Allah, szolgállak»: – a mekkai zarándokok folytonos üdvözlése.)
– No mi baj? kérdé a helytartó.
– A nagy Sheriff mondja: ma van a Ramadán-kezdet; én láttam az újholdat. Labbaika!
– Oh hogy szurokzápor esett volna a pofádra a három sejtán örök sebeiből, a mikor megláttad! Hát mit csináljak én most a te holdaddal?
– Add hirül ágyulövéssel a városnak a Ramadán kezdetét! mondá a zarándok.
– Az Izrafil angyal trombitája nem lesz rettenetesebb az itélet napján! nyögé a basa. Köszönöm, jámbor metuáf, hogy ezt a hirt elhoztad. Mi jutalmat kérsz érte?
– Azt én egészen a te nagylelküségedre bizom.
– No nézd ezt a csalafintát, mondá a basa a kádinak. Rám bizza a jutalmat. Ha ő kérne valamit, azt lealkudhatnám negyedrészére. De magam magammal csak nem alkudhatom. – Adok neki egy erszény egyptomi bronzpénzt. Talán még nem ismeri; azt gondolja: arany. Vagy még jobbat. – Jámbor metuáf: ajánlani foglak a nagyvezérnek, hogy nevezzen ki hadnagynak az albán lovasokhoz.
– Köszönöm, jámbor basa. Vagyok már eddig is valami. Én vagyok a kairói spáhik ezredese: Edrisz bég-el-Homrah.
A basa hanyatt esett ijedtében.
– Allah akbar! Ezt nem lehet kifizetni sárgaréz pénzzel. – No hát nemes Edrisz bég (ismerem az apádat is, a gházit, a Tefik beyt), nagyon örülök, hogy láthatlak. Foglalj helyet a szőnyegen s fogd a nargyle egyik szopókáját a szádba. Mától fogva vendégem vagy, az egész Ramadán hónapon keresztül.
Edrisz bég nem mondatta magának a kinálást másodszor; – szétterjesztgetve az összegyürt ihramját s tagjait salonképes burkolattal véve körül, leült harmadiknak a két úr közé. Egy szerecsen rabszolga rögtön eléje tolta a kis asztalt a kávéscsészével, míg egy lengeteg öltözetű rabnő megkinálta egy ezüst tálczából aszalt fügékkel és kandirozott pisztácziákkal, a melyeket Edrisz bég sok órai fáradsága által indokolt étvágygyal sietett bekebelezni.
A kormányzó basa e közben felhivatta a kavaszát s kiadta neki a rendeletet, melynek eredményeül nehány percz mulva egy hatalmas ágyudördülés szakítá félbe az éj csöndjét.
De igazán mondva még Izrafil angyal trombitája sem fog annyi konfuziót okozni annak idejében ide lenn a földön, mint a mennyit előidézett ez az egy ágyulövés.
Az igazhivők mind a gyékényeiken nyujtóztak már s az ágyulövésre a legédesebb álmaikból ugráltak fel.
Ágyulövés. Ramadán-kezdet! Huh hetvenezer angyal! Tehát nem holnap kezdődik a nagy bőjt, hanem még ma! Akkor még reggelig meg kell vacsorálni minden embernek. De hol kapni most valamit? A török nem tart otthon éléskamrát: minden nap a piaczról veszi az ennivalót. A török asszony nem gazdasszony. Nosza futott minden ember a szomszédjához kölcsön kérni egy kis harapni valót. Minden bolt, mészárszék be volt zárva. Az utczákon szaladgálók hasztalan döngették sorba a boltajtókat. Éjjel nem árulnak a muzulmánok semmit.
A kormányzó basa ellenben jól el volt látva konyhára valókkal, szakácsa is volt, s annak nem kellett utasítás. A mint ez meghallotta az ágyulövést, rögtön ürüt vágott, piláfot készített; tojásgyümölcsöt töltött meg mézes mandulával s egy nagy czápauszószárnyat kisütött olajban. A basa asztala sohasem szűkölködött vendégekben, s a mi jó és drága a városban csak kapható volt: az mind bőségesen volt felszolgáltatva. Az igaz, hogy senkinek se szokott megfizetni azért, a mit elhordatott, se húsvágónak, se péknek, se szatócsnak.
Az éjjeli lakomának tökéletességéhez tartozott a zene és táncz is, kivált miután egy olyan kitünő vendég vett benne részt, mint Edrisz bég, A nubiai zenészek és bohóczok lármás játékai eléggé mulattaták a fiatal leventét, bár igaz muzulmán léha nevetéssel nem szokta is jelezni a derült jó kedvét; midőn azonban a lakomázó vendégek elé belebbent egy pár alme, a minővel Dzsiddáhban egy egész városrész van tele s elkezdé a maga érzéki mozdulatokból álló tánczait lejteni, s sebes orsószerű pörgéssel a vékony selyemfátyolt a tagjai körül csavarni, s aztán megint megfordított pördüléssel a fátyolból kibontakozni, akkor Edrisz bég egész felháborodással takarta el az arczát az ihrám leplébe, s arra kérte a basát, hogy távolítsa el ezeket a szemérem nélküli némbereket.
– Éva anyánk sírjára mondom! kiálta fel a basa, ilyen eset még nem jött tudomásomra, hogy egy fiatal levente megbotránkozzék az abelérák táncza fölött. Talán holtszivű vagy te, ifju bég?
– Igenis, holtszivű vagyok. Mondá egykedvüen Edrisz.
– Bizonyosan keresztyén anya szült?
– Igenis. Keresztyén volt az anyám.
– Az ilyeneknek a fiai szoktak holtszivüek lenni. Voltál-e már a szent Kába-kő előtt? Megmosakodtál-e a Zemzem kútjában? áldoztál-e már eleven ürüvel az Ábrahám oltáránál?
Edrisz bég elmondá, hogy mindezen átesett már minden siker nélkül.
– Most is úgy borzadok az asszonyi állatnak a mosolygásától, mintha a párducz vicsorgatná rám a fogait s mikor felnyitja a száját valami leányféle, hogy nekem hizelegjen, mindig azt várom, hogy a kettős kigyónyelv fog előjönni belőle. S a mióta a Kába-kövét érintettem, még inkább fázom tőle, mint azelőtt.
– Azt elhiszem, mondá a basa. Nem is gyógyít meg az a bolond kő semmit. Csak a buta parasztoknak való az, hogy a hitükben megerősödjenek s a papjaiknak a zsákját megtöltsék. Mink, művelt muzulmánok az ilyen mesékre már semmit sem adunk. Imádkozás, bucsujárás, mind csak babona. Megcsináljuk, hogy a nép, meg a papok fel ne förmedjenek ellenünk; de bíz én, ha a fogam fáj, nem olvastatom rá a szurát az imámmal, hanem hivatom a borbélyt s kirántatom az odvas fogat. Bizd rám magadat, vitéz bég. A mit semmi babona, vájákolás, kancsérolás ki nem vett belőled, én majd kiveszem a holt szivedet s meggyógyulva térsz haza az apádhoz, a dicsőséges Tefik beyhez, a kinek Allah hosszabbítsa meg az árnyékát.
Edrisz bég kiváncsi volt az ilyen szívhuzásra.
A basa egy intésére az egyik bajadére a hosszú rózsaszinű selyemfátyolának a végét Edrisz fejére borítá s aztán elkezdett körülötte forogva keringeni, mint a hogy a planéta kering a nap körül, úgy, hogy apródonkint mind Edrisz bég körül tekerődzött a fátyol és ugyanabban a mértékben fogyatkozott el a tánczosnő termetéről. Mikor aztán egészen átköltözött a fátyol, akkor a bajadér odaveté magát Edrisz bég ölébe s a fejét átkarolva gömbölyű karjaival, egy tüzes csókot nyomott az ajkára.
Ezt nevezi a basa a holt szív praktikus kigyógyításának.
De Edrisz bég-el-Homrah nem állt kötélnek; dühösen tépte le magáról a karjait leszorító fátyolt, mint hajdan Sámson Delila köteleit s a szemérmetlen hajadont, mint a macskát, derékon kapva, odadobta a basa lábaihoz s azzal felrugva az étkező-asztalkát, kezébe kapta a meztelen kardját, mely szijon lógott az övébe akasztva, s azt megforgatá a feje fölött.
– Eltakarodj előlem, «Sejtán-Emisznézi», vagy kettőbe hasítlak! Te pedig vén istenkáromló mushir, légy átkozott örök időkre, a miért meg akartál rontani egy igazhivőt. Ha a Ramadán-hóban nem volnánk s ha nem nézném azt a Nisán-Ifticház-rendet a gyomrodon, a minek érdemetlen viselője vagy, bizony a lábadhoz tenném a fejedet! Büntessen meg Allah, én futok ebből az ördögök palotájából! Te maradj itt, disznó! Bátyja a malacznak!
Azzal kirohant az ajtón, előhozatta a paripáját s visszaindult Mekkába.
A kormányzó basa szépen zsebre dugta a kapott czimeket; volt neki már abból egész gyüjteménye s elégült kedélylyel dörzsölé a kezeit, hogy ime ettől a sohudtól ugyan olcsó áron megszabadult.
De csak nagy hamar bekövetkezett az átok beteljesülése, melyet Edrisz bég a basa fejére szórt. A legvidámabb éneklés és cziterázás közepett egy ágyudördülés hangzott el odakünn, mely egyszerre csendet parancsolt, s nyomban utána következett a másik.
– Ez a tengerről jön.
Azután még több lövés… egész hétig.
– Hét ágyúlövés! Insallah! Valami herczegasszonyt hozott ide az – iblisz!
Most vakarta aztán már a fejét a vörös fez alatt a basa. A herczegasszonyok rendesen ide szállnak a kormányzó palotájába, egész cselédségükkel: egy ilyen fenséges látogatónak az ellátása tökéletesen elnyeli azt az allahadta véletlen jövedelmet, a mit egy-egy útközben a hajón elhalálozott indus zarándok pénze hajt a basa konyhájára.
Rögtön eltakaríttatta az egész pompás lakomát s meghagyta a szakácsának, hogy a míg a vendégek itt lesznek, a legavasabb faggyut használja a sütés-főzéshez.
A veszedelem gyorsan következett. A basa a palotája erkélyéről szemlélheté, hogy a kikötőben horgonyt vetett gőzösről hogy szakad el egyik csónak és dereglye a másik után. Éjszaka levén, mindannyi el volt látva lámpásokkal. Előbb jött egy három lámpásos kaik. Ez a kavasz. Azután egy négy lámpásos dereglye. Ezen vannak az eunuchok. (Nevezzük magyarul «kappanőr»-nek; – nem is új szó; Diószeghy találta fel az «arnica» számára). Azután jön egy hosszú, mennyezetes bárka, hét lámpással, azon jön a herczegasszony; annak a nyomában aztán több csónak, páros lámpásokkal, azok szállítják a málhákat.
– Legkevesebb száz kenyérpusztítót hoz magával! sohajta fel a kormányzó; szomorúan tapasztalva, hogy a partra ért három lámpás csakugyan egyenesen az ő palotája felé tart.
A kavasz jóval előre érkezett meg. A herczegasszonyt kisérő férfiaknak a partraszállásnál elébb végig kellett döngetni a vámhivatalnokokat, a kik nem akarták megérteni, hogy fejedelmi személyek málhái nem tűrik a vámot; s azután meg a sűrű néptömeg közt rhinocerosbőr korbácscsal kellett utat verni egy szakasz feketének a közbevett lámpáshordók számára, a kik a magas utazónő palankinját oldalt fogták. Az elkésett Ramadán-kezdet miatt az egész város minden élő népe az utczán szaladgált.
A kavasz felsietett a basához s átadta neki a fetvát, a miben az utasítások voltak a számára a nagyvezértől.
A basa azt mondta rá: «péki».
A török, ha valami tetszik neki, azt mondja rá: «péki», ha nem tetszik, akkor is azt mondja, hogy «péki». (Jól van.)
– Csak azt sajnálom, hogy az elkésett Ramadán-kezdet miatt nincs a házam eléggé ellátva ilyen magas vendég igényeinek kielégítéséhez.
– A miatt ne legyen gondod. A herczegnő mindent hoz magával, a mi a kényelméhez megkivántató: még főzőkemenczét is; neked csak a nyers halat és húst kell szolgáltatnod: azt is megfizetik; aztán meg a szenet. Nyittasd meg a hölgyvendégek számára való szobákat, hogy a szőnyegeket, párnákat felhordják. Majd ha elvégezte az étkezését a herczegnő, hivatni fog.
Ez már aztán enyhítette az Edrisz bég átkát.
Az előkelő vendég nagyszámú kiséretével elfoglalá az üres szobákat, minőkkel a nagy kormányzói palota bőségesen el volt látva; azt a szobát, melyet a maga és rabnői lakásául választott, földísziték a legdrágább perzsaszőnyegekkel és orosz prémirhákkal; a vánkosok, nyugvó párnák mind gazdagon voltak hímezve ezüsttel, aranynyal; asztal gyanánt szolgált a remek préselt bőrből készült vánkos, a mellé voltak elhelyezve a pompás vésett művű arany- és ezüstedények; azoknak egy része fogadalmi ajándékul szánva a szent kelyheknek. A terem közepén volt a bronzból készült kemencze; valódi remekműve a keleti fémkovács-művészetnek, melyben egy negyedóra alatt meg lehetett abálni az ürühust. A herczegnő kivánsága az volt, hogy az ételt a szemeláttára készítsék el.
Mikor a basát maga elé hivatta, már akkor túl volt a lakomán a herczegnő: csak a feketekávét töltögették még apró aranyfindzsákba.
Hasztalan fáradozás volna a herczegnőt le akarni irni; mert annak az egész termetét végtől-végig takarta az idomtalan szabású, irigy feredzse, melynek a bő ujjaiba még a kezeit is eldughatá; a feje is sűrű fátyollal volt letakarva s az arczát rejtve tartá valami aranyálarcz, mely csak a két szemének hagyott nyílást s valami olyan lengeteg anyagból volt, hogy a lélekzete folytonosan mozgásban tartá.
– Labaika Allahuma! üdvözlék egymást kölcsönösen. A herczegnő a meghajtott fejével mutatta a basának, hogy hová üljön le.
Azután megszólalt olyan halk hangon, hogy alig lehetett hallani. Kevéssel volt az több a suttogásnál.
– Én holnap tovább akarok utazni Mekka felé.
– Sok kincset viszek magammal; az Azyrbeduinok támadásától tartok.
– Békében fognak hagyni. A mult hóban tizenkettőt akasztattam fel közülök.
– Annál rosszabb.
– De a többiek között meg kiosztottam három erszény pénzt a szultán kegyadományából.
– Péki…
– Elővigyázatból mégis rendelni fogok melléd száz albán lovast egy muteszelimmel.
– Péki…
– Majd megírom az ajánlólevelet a mekkai Nagy Sheriffhez, hogy hamarabb bocsásson be téged a Kábához, mint a többi asszonyokat.
– Péki…
– Ott vár rád a férjed?
– Nem vár.
– Péki…
– Nekem nincs férjem.
– Özvegy vagy?
– Még hajadon vagyok.
– Péki…
– El vagyok jegyezve s fogadalomból jövök a szent városba.
– Ott van már a vőlegényed?
– Nincs ott.
– Péki… Akkor nem mehetsz be a Kábába.
– Miért nem?
– Mert oda semmiféle leányt be nem eresztenek.
– Miért nem?
– Mert a leány olyan, mint a rózsabimbó. Az ember nem tudhatja, hogy nincs-e kelyhében pók?
– Péki…
– Bizonyosan hallottad a történetet, hogy miért lett a Kába köve fekete?
– A Kába köve, mikor a próféta imájára az égből leesett, tiszta fehér volt és átlátszó; de egyszer egy afféle hajadon tette rá a kezét, a ki olyan virágbimbó volt, melyben pók lakik; s attól egyszerre olyan fekete lett az égből esett kő, a milyennek most ismerjük. Ezért nem bocsátanak többé férjnélküli némbert a Kába szentélyébe.
– Péki…
A basa vállat vont; ha neked «péki», hát nekem is «péki».
S azzal tovább szürcsölte a kávéját; a herczegasszony kissé felemelve az arany arcztakaróját, egy falat rahát rakumot dugott a szájába, s a míg azt majszolta, addig hallgatás volt.
Megint megszólalt a herczegnő.
– Én úgy tudom, hogy az adenni szultánnak a leánya is meglátogatta a szent Kábát és be lett bocsátva.
– Az igaz.
– Hát annak lehetett?
– Mert tudta a módját.
– Mi volt a módja?
– Ha akarod, elmondom. De csak úgy, ha nagyon akarod. Hogy aztán azt ne mondd felőlem, hogy én erőszakoskodtam veled.
– Péki…
– Hát a mikor egy ilyen magasrangú szűz óhajt a próféta szülőhelyének szentélyében látogatást tenni: a Nagy Sheriff megteszi a kedvéért, kivételképen, hogy férjet ád neki.
– Férjet?
– No igen. De csak ideiglenesen. Arra az időre, a mit a magas hölgy a szent helyeken eltölt. Annak a férjnek csak kötelességei vannak, de jogai nincsenek; az kiséri el a hölgyet a templomba, s segít neki felmászni az első lépcsőfokon, a mely olyan magas, hogy nekem a szakállamig ér; aztán felvezeti az Arafát hegyre, a palankinja mellett gyalogol s a sátora előtt őrt áll. Az czepeli utána a hét követ, melyekkel a három ördögszobrot meg kell hajigálni: együtt vacsorál vele s vacsora után vizet tölt a nő kezére s éjszaka mellette alszik; hanem egy «kivont kard van a férj és feleség közé téve».
– De hátha az a színleges férj el találja egyszer felejteni, hogy az a kard minek a jelképe?
– Épen erről szokott gondoskodni a Nagy Sheriff bölcsesége. Minden alkalommal vannak Mekkában holtszívű férfiak, a kiknek a szeme lezáródik az asszonyi bájak előtt. Egy ilyent ád férjül a pártfogolt hajadonnak. Szivesen vállalkozik az rá. A míg a szinlett házasság napjai tartanak, addig jól él a ficzkó; mikor vége van a búcsúnak, a Nagy Sheriff rendén elválasztja őket: a herczegnő újból leány lesz, a férj megkapja a napszámját s aztán nem tudnak egymásról többet. Én ajánlhatnék néked egy olyan vicze-férjnek való ifjút.
– Péki…
– Derék levente, jó családból való.
– Az mindegy, akár mamluk, akár tevehajtsár, ha csak faragott kép, a ki ott marad, a hová megtámasztják. Tehát írd meg ezt a Nagy Sheriffnek. Én minden szertartásnak alá vetem magam.
… Másnap már útra kelt a herczegnő Mekka felé. Neki is fel kellett ölteni az ihrámot, a mekkai zarándokok egyetlen köntösét. Egy kis áldozattal, melyet az imám és a vezető metuáf markába nyomott, el lett neki nézve, hogy az ihrám alatt megtarthatá magán az inget és a harisnyát; más halandónak mezítláb kell az utat megtenni az Éva sírjától a próféta bölcsőhelyéig.
A herczegnő szerencsésen megérkezett a szent városba; a helytartó basa előre futtatott hírnöke megelőzte a Nagy Sheriffnek küldött levéllel s a hatalmas papi fejedelem eléje jött a város kapujáig: addig be sem engedte lépni a városba, a míg a számára kiválasztott férjjel minden czeremonia megtartása mellett össze nem adá. Az a férj volt Edrisz bég el-Homrah.
«Péki!»…