A lámpások ünnepén elmulaszthatatlan kötelessége volt a herczegasszonynak a Medzsid el-Haramot: a nagy templomot meglátogatni.
Ide azonban nem vihette magával a kiséretet. A fegyveres kappanőröknek nem szabad a templom csarnokába belépni s a rabnők vagy mint tisztességes férjes asszonyok mehetnek a templomba, vagy pedig mint «uálem»-ek, utczai tánczosnők, énekesnők; amazok a szent ihrám leple alatt, ezek pedig hivatásukat világosan eláruló öltözetben. Ekként a herczegnő nem vihetett mást magával, mint a vezető metuafot, a ki a rúdra akasztott méhkas nagyságú lámpát vitte, melyben három szál viaszgyertya égett, aztán meg a hites férjét.
A herczegnő ezúttal sárga selyem-ihrámot öltött magára, melynek birságául a Bab-el-Nebbinél (a próféta kapuja) lefizetteté az emberével a két ürü árát.
Mikor a próféta kapuján s a Soma-el-nebbin keresztül bejutottak a mecset udvarába, meg kellett állaniok a kapubolt alatt, egyrészt a bámulat, másrészt a nagy tolongás miatt. Az udvar belseje tele volt már hodzsákkal és vezető metuáfokkal, a kiknek mindegyikénél volt egy lámpás. Ezrekre ment az ájtatos látogatók száma. S épen annyi volt a lampionok száma is, melyekkel az arkádok ki voltak világítva. Az ég sötét volt, a félhold sarlója alig vetett valami világot.
S e fényözön, mint a tengerörvény, forgott egy sötét központ körül. Az volt a leleplezett Kaába, az egyedül volt kivilágítatlan, mintha jelképe volna a sötétségnek. A zarándokoknak hétszer kell megkerülni a szent Kaábát, a lámpással kezükben. A kik már oda jutottak, azok sebesen futnak, de a tömeg széle csak lassan mozdulhat, folyton szaporodva a próféta kapuján utána tódulóktól, míg az átelleni Ali-kapun a végzettek rajzanak ki. S miután a Kaába kilencz lábnyival mélyebben esik, mint a templom-udvar, úgy tünik elő a lámpások örvénye, mintha az a körben forgó fényár valóban alásodródnék a mélységbe.
A kapubolt alatt, a hol a tömeg megrekedt s a herczegnőnek várni kellett, feküdt egy haldokló mozlem, a ki idehozatta magát ágyastól együtt, hogy a lelkét a szent helyen adja át a paradicsomnak; az ott nyögte halálos kinjait, mellette négy darab dervis énekelé orrhangon a paradicsom túlvilági gyönyöreinek magasztalását; túl rajta pedig két uálem és három alme énekelte az innenső világi paradicsom jóvoltát a jámbor hodzsáknak. A baksist egyébiránt mindenki szívesen fogadta, a dervisek is, az almék is, még a haldokló is.
A bőkezű herczegnőt, kinek az embere akként csinált utat, hogy marokkal szórta az aprópénzt maga körül, mindenki megáldá. S az áldó kezek nem érték be azzal, hogy messziről táruljanak feléje, hanem egészen érintkezésbe kivántak vele jönni, s minthogy a selyem-ihrám a női idomokat előnyösen tüntette ki, az áldó kezek mindenünnen össze-vissza czirogatták a kegyes úrnőt. Ez a neme a nyájasságnak kezdett a herczegnőre nézve alkalmatlanná lenni. Bánta már nagyon, hogy a selyem-ihrámot öltötte fel. Edrisz bég észrevette a herczegasszony zavarát s minthogy az áldó kezeket visszatartóztatnia nem volt szabad, akként segített rajta, hogy a saját gyapjuszövet ihrámját burkolta a herczegnő selyem leple tetejébe, így azután nem czirógatták többet. Neki magának elég volt a deréktakaró is. Így még nagyobb a hodzsa ájtatossága.
A herczegasszonynak az üdve megkivánta, hogy maga is hétszer köröskörül járjon a Medzsed el-Harám udvarán a szent Kaábát megkerülve, míg egészen a közelébe juthat. Czudar, piszkos, utálatos rongynép tömege között, melynek fele koldus, nyomorék, ragályos beteg, féregtől hemzsegő rongyokban. S még nem ezek a legundokabb alakjai a szent gyülekezetnek, hanem azok a kifestett képű, hosszúra eresztett hajú ifjonczok, a kik asszonyi kantusban, derekukra kötött övvel tolakodnak a zarándokok mellé, kiszemelve közülök, a kiknek legdíszesebb lámpásaik vannak s szemtelen kinálkozással ajánlkoznak akár a herczegnő, akár a férje mellé mulattatónak, legsötétebb árnyképe a keleti életnek. Utoljára valódi szabadulásnak veheté a herczegasszony, a midőn két teherhordó tolakodott eléje, a kik nagy kiabálással czepeltek vállaikra emelt tragacson egy halottat, a ki nem érhette már meg élve a lámpások ünnepét, végkivánsága szerint a hulláját hordták a Kaába körül hétszer. Ennek riadozva nyitott utat a zarándoksereg, s a herczegnő a halottvivők nyomában háborítatlanul tehette meg a körútját, míg végre az Ábrahám lábnyomát, a Zemzem-kutat, az arany-csatornát, a Harun-al-Rashid ezüstös köveit mind sorba megtisztelve, a fülkábító imádkozás zajából, s a pestises emberoczeán büzéből kivergődhetett Edrisz béggel együtt az El-Kaskas utczára.
Nem állhatta meg, hogy megjegyzést ne tegyen a maga emberének a tapasztalatai fölött.
– Különösnek találom, hogy olyan szigoruan veszik a hajadonok és özvegyek dolgát, hogy a Medzsed el-Harámba be nem léphetnek, csak ha egy férj kiséri őket.
– Ez a törvény.
– Hanem ha egyszer odabenn vannak a Medzsed udvarán, a folyosókon, tehetnek mindent, a mi bűn.
– Ez a szokás. S a szokás erősebb, mint a törvény. Ha valami istenfélő megbotránkozik a fölött, a mit látott, följelentheti a vétkezőket a négy mefátánál s ha két tanut hoz magával, a mefáta kimondja rájuk az itéletet: «Etba Kebs». (Áldozzál egy ürüt.)
– Kivéve, ha a Kaába szentélyében követi el valaki a szerelem bünét. Erre csak egyszer volt eset. Asszafi ben Esmer és Najela ben Szahel ifju legény és hajadon a dzsorhami nemzetségből hevesen szerették egymást, de a szülőik ellenezték az egybekelésüket. A két szerelmes elvégre a Kaába szentélyében adott egymásnak találkozót. Ezért a dzsorhami nemzet átka sujtá őket. Allah teljesíté az átkot s kővé változtatta mind a két vétkezőt. Ez a két kőszobor a «Száfa» és «Merva», melyek között kell majd teljesítenünk a hétszer alá- s felfutást, a Hágár bolyongására a pusztában emlékeztető «Száit», a mely nélkül a Bajrámot nem ünnepelhetjük.
A herczegasszony hazatérve a palotájába, ugyan sietett a nagy ünnepélyről elhozott emlékeket szappanok és fésük segélyével eltávolítani magáról.
A lakomához ismét magához hivatta emberét.
– Azt igérted nekem tegnap, hogy el fogod mondani a szép Gamila herczegnő történetét.
– Ez valóban igaz történet, nincs még két éve, hogy megesett. A tündérszép Gamila herczegnő a nagyhatalmu Nacsir-ed Daula-Abu-Mohammed-el-Hazánnak, Aden szultánjának volt a leánya. El levén jegyezve Adhad-el-Daula-Ibn Buveih szultánnal, ősi szokás szerint előbb meg kellett tennie a nagy zarándokútat a Hedzsazs földére. Fényes kisérettel, gazdag ajándékokkal érkezett meg a szultánleány, négyszáz teve, mind egyszínű fehér, szállította a drágaságokat utána s a mely napon a Kaábát meglátogatta, tízezer dinárt szóratott ki a nép között. Nagy pompa mellett történt meg a látszatos egybekelése egy daliás ifjuval, a kinek ma sem tudja senki a nevét.
– Épen úgy, mint én nem tudom a te nevedet, de te sem az enyimet.
– A bucsujárás három hónapig tartott, a Dú-el-Hodzsa tizedik napján, melyet az arabok Ait-el-Kebirnek hinak, a szultánleány bucsut vett az ideiglenes férjétől s elváltak úgy, hogy soha ne lássák többé egymást.
– Az a férj is holt szívű volt, mint te?
– Holt lehetett, de feltámadott. A szép Gamila szomorúan tért vissza a nagy bucsujárásból s nem tudta elfelejteni azt, a kivel látszatból, időre, össze volt esketve. A nő pedig nem is esküszik, de megtörténik, hogy hű marad eskü nélkül.
– S honnan tudod, hogy Gamila hű maradt az ideiglenes férjéhez?
– A tettéből. Mikor a menyegzője elkövetkezett, a szép arát fényes násznép kisérte a szultáni vőlegényhez; ezer bohócz és énekes volt a lakodalmi menetben. A mint a Tigris hidjának a közepére megérkeztek, ősi szokás szerint a menyasszony kiszállt a palankinjából, hogy a hidról egy ékszert dobjon a vízbe, a melyet legbecsesebbnek tart. Gamila azt a kis rubintos gyűrűt huzta le az ujjáról, a melyet névtelen vőlegényétől kapott, s azt dobta a vízbe. És azután maga is utána ugrott, odaveszett. A sok nehéz arany kösöntyű lehúzta a fenékre.
Ez volt a szép Gamila herczegnő története.
Edrisz bég egészen belehevült a regélésbe.
A herczegasszony közelebb huzódott hozzá s maga töltötte neki a csészéjébe a bájitalt, a mit «gizr»-nek hinak a keletiek. Magából a kávéfa húsos bogyójából készül. Mi csak a magjának a levét ismerjük, a nagy urak a gyümölcsborát iszszák. Drága, mert a gyümölcslé kisajtolásánál kárba vesz az éretlen mag.
A míg azt szürcsölte Edrisz egy szalmaszálon keresztül, azalatt a herczegnő lopva megnedvesíté a fátyola szegélyét, mely keletindiai «dacca» muszlin volt, olyan finom, hogy ha a pázsiton leterítik, mintha harmat szállt volna a fűre, s azzal megdörzsölé Edrisz bégnek az arczát. S aztán elbámult, hogy a fátyolán nem hagyott színt a férfi piros arcza.
Edrisz bég haragra gerjedten ugrott fel a helyéről.
– Kinek tartasz te engem? A festett képü suhanczok egyikének talán? Allahra mondom, ha ezt más tette volna velem, menten levágtam volna érte a kezét.
A herczegnő kérlelte, hogy ne haragudjék.
– Bocsásd meg a kiváncsiságomat, de én még sohasem láttam piros arczu férfit. A kiket otthon a szerályban, vagy kint az utczán láttam, mind barna, fakó, olajpej színüek, a kik ha haragba jönnek elhalványulnak, ha nevetnek fehér fény támad az orczájuk közepén. Piros színt én csak festve láttam férfiarczon. Hát a tied mitől ilyen piros?
– Az én arczom Allah kegyelméből viseli ezt a színt, de még jöhet nap, a mikor lángveresnek is fogod ezt az arczot látni s akkor majd megtudod, hogy mitől lesz a férfi arcza piros?
… A lakoma végeztével ismét aludni mentek.
A herczegnő rendesen megvárta előbb, a míg Edrisz elalszik. – S minthogy az alvást tettetni is lehet, megfigyelte, hogy mikor rándul össze? Rabnőinél tapasztalta ezt, hogy mikor az ember elalszik, abban a perczben egy rándulást tesz: az egyik életből a másikba ugrott át. Mikor meghal is úgy tesz: csakhogy akkor még nagyobb az ugrás.
Akkor aztán a herczegnő is leveté a felső ruháit, fejéről letette a fátyolát; csak éppen az arczát takaró arany lemezke maradt még álmában is a homlokkötővel megerősítve.
A fátyolát pedig belegyűrte egy kétfelé nyitható gömbalaku bokályba, mely egy darab hegykristályból volt faragva, s arra egy fekete achát korsócskából valami nedvet öntött; s aztán a bokályfödelet rácsukta. Akkor az öt ujjával, mely még nedves volt attól a bűbájos illatu folyadéktól, végigsimítá az alvónak az arczát. Ettől azután az aludt mélyen, kivilágos kivirradtig bizonyosan.