A Du-el-Hodzsa hónap hetedik napja az Arafát-hegyi bucsujárás ünnepe. Más napokon a látogatás nem is szabad, nem is üdvezít. Hanem ezen a napon az Arafát hegyét taposni minden igazhívőnek buzgó óhajtása. Mohamed paradicsomába nem jut senki, a ki az Arafát hegyén nem volt.
Korán reggel összesereglenek a tízezerekre menő karavánok a Mekka előtti homoksíkságon az «üdvözlet kapuja» előtt s onnan indul meg a bucsujárat, jó szerencse, ha alkonyatfelé.
Megkezdi a menetet a «mehámel», a szent teve, mely a próféta zászlaját szállítja. A törökök azt állítják, hogy náluk van Stambulban a próféta igazi zászlója, s azt csak az országot és a mohamed hitet fenyegető nagy katasztrófáknál szokták kibontani. A siriaiak azonban szintén abban erősködnek, hogy ők birják a próféta zászlóját, s az egyiptomiak szentül meg vannak felőle győződve, hogy az ő zászlójuk az igazi.
Efelett szokás minden bucsujáráson összeveszni.
Aztán «aki birja, az marja».
Ezuttal a siriaiak zászlaja lett az igazi; pedig tulajdonképen az egyiptomi szent tevének kellett volna az elsőbbségi ranggal birni, mert ő vitte pupján a prófétai zászló mellett még az új «keszvát» is, melyet ezuttal a khedive ajándékozott a Kaába beburkolására. Hanem hát a bagdádi basának sok katonája volt: s a hatalom megelőzi az igazságot: az ő mehámelje ment legelől, az egyiptomiaké hátramaradt.
A hivek, nemzetek szerint, kisérték a maguk szent tevéit, külön a siriaiak, külön a törökök, meg az egyiptomiak.
Edrisz bég az utóbbiak között volt.
Ez alkalommal tüzes arab csődörön ült, egyiptomi szokás szerint: (az arabok kanczákon lovagolnak) az ihrámba öltözve (inkább vetkőzve), oldalán kard, kezében kelevéz.
Ott lovagolt a herczegnő mellett, a ki két dromedárra kötött palankinban himbálózott. A palankin aranyozott volt, bársonyfüggönyökkel, s a tevék fejei veres struczcztollal, bokrétával és ezüst félholdakkal diszítve.
A zarándokhaddal együtt vonult ki Mekka egész népessége, a ki csak mozdulni tudott. A családapák magukkal hozták az egész háremüket, s egy-egy nyomorult metuáf négy feleséget is czepelt magával, a kiket a bucsujárás idejére, pro forma elvett, – illendő honoráriumért. Egész sereg volt a szamárlovas. S a bucsujáró nép két oldalán rajzott a beduinok és vahabiták rendetlen csapatja, a kiknek az egész bucsujárás «kismiska». Ezek a mohamedanismus protestansai, a kik tagadják a szent köveknek, az áldozatoknak, a bucsujárásoknak minden sikerét; nem hisznek a papok hatalmában; nem borotválják le a hajukat, nem isznak a zemzemvízből: nem kell nekik az egész hókuszpókusz; sőt (a vahabiták) még nem is dohányoznak. Hanem azért együtt járják meg a bucsut az ájtatos hadzsadzsokkal; abból a kegyes szándékból, hogy hát ha el lehet tőlük egy-egy bitang tevét csenegetni: – aztán meg, hogy az egész bucsujárás alatt csufolódjanak velük. A szultán ugyan fizet nekik azért, hogy ne bántsák a zarándokokat; de nem olyan sokat, hogy igéretüket meg is tartsák.
Van azután gyalog kutyagoló nép is elég. Férfit és nőt alig lehet egymástól megkülömböztetni; az arczuk egyformán beburkolva s a meztelen karjaik egyformán ránczosak, soványak, feketék.
Igy vonul végig a táborsokaság a cziprussal beültetett temetők, az alacsony házak között, a nagy vízmedencze és a Nagy Sheriff palotája mellett (van neki húsz); az El Moabida város szétszórt épületei között, melyek ez alkalommal megszaporodtak «gerábák»kal és «kemlisz»-ekkel: (zöld galyakból készült sátrak) a hol a beduin asszonyok kenyeret, vajat árulnak.
S ez az egész roppant sokaság, mikor a Dzsebel Bu Kubis völgyszorosába eljut, úgy összeszorul, hogy ott csak párosával lehet a zarándokoknak egymás mellett áthaladni s a teveháton páros kosarukban ülő hölgyek kénytelenek maguk alá huzni a lábaikat, hogy a szikla le ne szedje róluk a papucsaik sarkát.
Ez alatt beáll az éj. A félhold még fenn van az égen. A metuáfok meggyujtják a szurokfáklyákat s a sötét sziklavölgyben világítanak a zarándokok elé.
Hajnalra vergődik ki a bucsújárók serege a mély sziklavölgyből s akkor pillantja meg maga előtt a szürkület világánál az Arafát hegyét.
Egy kopasz sziklatömeg, merő kavicspusztától körülvéve, a melyen még csak tövis sem terem; se egy fa, se egy bokor; de még egy moszat sincs a kövek között, mely az élő világot képviselné.
Ez az igazhivő mozlemek vágyainak a netovábbja: az üdvösség hazája.
A sziklasivatag közepett egyszerre egy város látszott támadni. A zarándokok, nemzeteik szerint elkülönítve, ütötték fel a sátraikat, mindenféle színű szőnyegekből rendezett utczákat képezve; a mekkaiak előreküldték a fabódéikat s azokban kirakták a vásárra hozott portékáikat. Itt jó üzlet van az ünnepek alatt; minden hodzsa iparkodik valami vásárfiát vinni haza a szent Arafát hegyről.
Miért olyan szent az Arafát hegye? Azért, mert ott találta fel Adám apánk az elvesztett Eváját, – százharminczesztendei távollét után. – De sok meggyónnivalója lehetett a két jó öregnek!
Az Arafát hegyi ünnep három napig tart: az első a megérkezés napja, a második a mulatozásé, a harmadik az ájtatosságé; akkor tartja a nagy prédikácziót a kőszószéken a Chalef; a ki egyúttal a mekkai biró. Könnyű neki prédikálni: nagy könyvből olvassa s csak a szemeit kell törülgetnie magának a zsebkendőjével a sürű könyhullatástól.
A harminczezernyi nép zsibongva hangyállik alá s fel a sátorváros utczáin, melynek közepéből magasan emelkedik ki a mekkai Nagy Sheriff zöld sátora. Ez előtt lobognak a próféta zöld zászlói. A tevék, paripák és csacsik roppant nagy karámokban vannak összeszorítva, melyeket rongyos beduinok őriznek.
A legjobb helyet a sziriai zarándokok foglalták el: sátoraik közepén négyszöget alkot a török katonák barakktömege s annak az elején van felütve a damaskusi basa aranyozott kupolás sátora.
Ma a vigasság napja van. Pénzért mindent lehet kapni, a mi jó. Még pálinkát is. Vannak sátorok a hashish-evők számára, a kik előlegezik maguknak a paradicsomot: ragyogó szemfényükről, reszkető tagjaikról megismerhetők. Éneklő almék, tánczoló bajadérek gyönyörködtetik a hiveket, s az indus kigyótánczoltatóknak, a persa kardfaló bűvészeknek ma nagy kelete van.
Holnap általános bünbánat napja lesz: tehát ma annyit kell vétkezni, a mennyit csak lehet, ez a legtökéletesebb logika.
Az egyiptomi zarándokok voltak számra leggyöngébben képviselve: nekik a legrosszabb hely jutott, az Arafáttól legtávolabb. Ezen a szent pusztán ugyan minden helynek jónak kell lenni; de annak, a ki szélrül marad, mégis annyiban rossz a helye, hogy folyvást őrizni kell a tevéit, meg a lovait, hogy a portyázó beduinok, vagy a hitetlen vahabiták el ne lopják; mert ezek az Arafát hegyre világért sem prédikácziót hallgatni jönnek, hanem azért, hogy könnyű szerrel zsákmányt ejthessenek. A török katonaság ugyan azért van ott, hogy a zarándoknépet rablótámadásoktól megvédelmezze; hanem az csak akkor kap lóra, ha a damaskusi basa parancsolja: az pedig, a míg a nargiléját ki nem szítta, fel nem kel a helyéből.
Az ünnep harmadik napján, a mint a nagy prédikáczió véget ért, minden zarándok rohan a sátorához, a lovaihoz, a tevéihez, s kezdődik a sátorbontás. Ilyenkor van nagy zürzavar.
Ezt az időt szokták a martalóczok leginkább felhasználni.
Egyszer csak felzendül a rémkiáltás: «itt vannak a fekete turbánosok!»
Ezek a legkegyetlenebb schizmaticusai a próféta vallásának. A Kaábaszentségtelenítők, az ünnepnaptörők, az ördögtagadók. A legharcziasabb törzs valamennyi beduin nép között. Ezek fekete turbánt viselnek, (már ez is milyen istentelenség!) és fekete zászlóval járnak, s azon nem félhold a jelvény, hanem egy ökörfej.
A hegyszakadékok közül jöttek elő, fürgöncz sovány lovaikon; hosszú dárdákkal a kezükben. A puszta megjelenésükre vak rémület szállta meg a szélrül maradt zarándok sereget.
Mahmud basa látta jól a magaslaton levő sátorból a hitetlenek közeledését s könnyen tehetett volna róla, a spahik lóra ültetésével. De akkor éppen nagyon szép nótát fújtak, vertek a trombitásai és dobosai: valami Mayerbeeri finálét; azt nem lehetett félbeszakítani. Aztán meg a fekete turbánosok egyenesen az egyiptomi sátorok felé látszottak tartani. No hát, most mutassa meg az a hetvenkedő muteszellim, hogy milyen legény a gáton: ha csakugyan ő is muteszellim.
Edrisz bég, a mint a martalóczokat közeledni látta a sátraik felé: nem könyörgött senki fiának segítségért; hanem maga felkapott a lovára, baljába fogta a lándzsáját, jobbjába a szablyáját, a dárda nyele braziliai vas-fából volt, mely a vízben alásülyed s a kardja a legjobb damaskusi aczél. Az ihrámot is ledobta a válláról, hogy ne akadályozza a küzdelemben.
A herczegnő bámulva nézett utána sátora hasadékából.
Vajjon csakugyan van bátorsága egyetlen férfinak szembeszállani egy egész sereggel?
Azok csoportostul száguldtak ellene, hosszú dárdáikat előre szegezve. Edrisz bég kiszemelte magának a vezérüket, a ki kivált a többi közül a turbánján lengő veres szurgudzsál és gazdag nyeregszerszáma által.
Az a sok dárda tréfa volt Edrisznek: a maga dárdáját középen markolva, egyet pördített rajta s mint a rokka pörgetyűje a gyermekek rátartott szalmaszálait, úgy verte föl a hitetlenek kopjáit: egy sem találhatta őt el; akkor aztán kiszakítá magának a csoportból a veres kócsagos vezért. Egy pár beduin hátul akart rátámadni; de azokat a jó lova úgy rugdalta oldalba, hogy elsomfordáltak.
A vezér magas, szikár alak volt, a hegyes szakálla két ágban lógott alá a mellére, olyan hosszan, mint két kötél.
Hárman rugtattak egyszerre Edrisz bég ellen; a vezér, meg két beduin: amaz szemközt támadt reá, ezek két oldalt fogták elő. Ordított fenevadak módjára mind a három.
Edrisz bég a baloldalán támadó beduinnak a dárdáját félre csapva a lándzsájával, úgy szúrta ennek a hegyét az ellenfél szemébe, hogy az hanyattesett a lováról, a jobbról támadó ellenfél döfését szépen kikerülte a dereka félrehajlításával, s a mint az kezeügyébe került, visszakézzel úgy csapott a nyakára, hogy az fej nélkül nyargalt tova.
A vezér ez alatt kegyetlen csapásra emelte fel a kardját, egészen a feje fölé. Ő maga pikkelypánczélt viselt s a turbánja hegyes végű ezüst sisak körül volt csavarva. Sérthetetlen volt.
De Edrisz bégnek a paripája is együtt harczol az urával; a nemes mén egyszerre felágaskodott s a beduinvezér lovát harapta fogával, vágta a patával, a mire annak a lova is a két hátulsó lábára állt s úgy marakodtak egymással, mint két heraldikai oroszlán. Edrisz bég szokva volt az ilyen harczhoz; ő huszárosan ülte meg a lovat: térdei szorításával tartva magát a nyeregben, míg ellenfele a széles talpu kengyelhez volt szokva, s a mint az ágaskodó lova hátravetette a fejét, hogy ki ne essék a nyeregből, mind a két kezével a lova sörényébe kapaszkodott, s e közben kiejté a kardot a kezéből.
Edrisz bég, a mint azt látta, hogy az ellenfelének nincs kard a kezében, maga is a kézcsuklójára ereszté a szijjnál fogva a szablyáját s azzal megkapva a vezért a hosszú szakállánál, kirántá a nyeregből le a földre. Arra a vezér lova tovaszáguldott. Edrisz bég pedig megfordítva a lovát, vágtatva vitte magával a szakállánál fogva az elfogott emirt a herczegnő sátoráig: ott átadta a kappanőröknek, hogy verjék lánczra; aztán megint visszavágtatott a fekete turbánosokhoz, a dárdáját pörgetve a feje fölött.
Azok nem vették tréfára a dolgot; az is megijesztheté őket, hogy most már a török lovasság is felczihelődött s megindult ellenük; hirtelen visszafordultak s menekültek a sziklaszakadékaik felé. Edrisz bég messze elkergette őket s talán mert nem akart e szent napon több embervért ontani, vagy mert nem tartotta őket érdemesnek a fegyvere hegyére, csak a dárdanyéllel püfölte a hátaikat.
Mikor tiszta volt már az ellenségtől a tér, akkorra szerencsésen megérkezett Mahmud basa a maga spáhijai élén.
Még ő volt haragos. Ő támadt Edriszre.
– Minek kergetted el a fekete turbánosokat? Most mind elfogtam volna őket.
– Mért nem jöttél hamarább, a míg itt voltak?
– Most add át nekem az elfogott vezérüket, hadd akasztatom fel.
– Jámbor Mahmud basa. Ha beduint akarsz felakasztatni, fogj magadnak beduint. Én az enyimet már a herczegasszonyomnak adtam: hadd vigye haza Arafáthegyi vásárfiának. Szálem aleikum.
Azzal visszanyargalt az egyiptomi karavánhoz.
A herczegasszony most már látta, hogy mitől lesz a férfi arcza lángveressé.