A míg Edrisz bég a fekete turbánosokkal kergetőzött, a zarándokvárost mind felszedték a sátorkarókról s tódult a tenger sokaság a Masumin sziklaszoros felé, mely a Merian-völgybe vezet. Az éjszakát bevilágította a hold s az ezernyi fáklyafény, mely csillagokkal lepte el a pusztát.
A herczegnő palankinja mellett hét lámpást vittek, három szál viaszgyertyával. A Musalifa-mecsethez érve, megszálltak ismét és sátort ütének. Ez volt az utolsó napja a nagy bőjt ünnepének. A következő nap már az «Ais-el-Kebir» az arabnak, a «Kurbán Bajram» a töröknek. Csak még egy prédikáczió van hátra. Mikor azt is elvégezte a mekkai főkádi, (mintha minálunk a főpolgármester tartaná a misét) akkor aztán mindenki összeölelkezik ez örömszavakkal: «Aitek embarek.» Száz ember másik százzal s aztán még egy mennydörgő nagy «Labik» kiáltás. «Itt vagyok, uram!» s azontul aztán «nem vagyok itt!»
Az eddigi napok Allahnak és a prófétának az ünnepnapjai voltak, a következő nap az ördögé. Minden zarándok háromszor hét követ tesz a táskájába s azokat mind az ördögnek a fejéhez hajigálja.
Az ördögnek is van emlék emelve: a «dzsemra-el-kál» (az első parázs), egy ormótlan kövekből összerakott oszlop. Ennek a fejéhez kell az elhozott huszonhét követ hajigálni. S minthogy az ezernyi néptömeg az oszlopot köröskörül állja s a hajigálást nem minden ember tudja úgy kiszámítani, hogy azzal épen a szobrot találja el, annálfogva a repülő kövek nagyobb része a jámbor zarándokok koponyáit üdvözli s az nagyon jól eshetik az ördögnek. Azonban Allah rendelte így. Áldassék az ő neve.
A mozlem hit szerint Isten csak egy van: az Allah; – hanem ördögnek háromnak kell lenni: ez is szent szám. – Az első ördögszobor után következik a második, a «dzsemra-el-uszt» (a középső szén). Tudniillik, hogy minden kő, melyet az ördögszoborra hajítanak, az azt kisérő átokmondat által egyszerre égő parázszsá változik, a mely lyukat éget az ördögnek a testén. Csuda, hogy ki tudja állni! A harmadik stáczió a «dzsemra-el-aksa» (az utolsó parázs). Ennek a meghajigálása után még csak egy ünnepélyes szertartás van hátra: a birkák leölése.
Ez annak az emlékezetére történik, hogy épen itt, ebben a völgyben szándékozott Ábrahám a fiát, Izmaelt megáldozni, a midőn az angyal azt kiáltá neki: «Etba Kebzs!» (Áldozzál egy ürüt.) Valamennyi zarándok, a ki a szigorú zarándokszabályok ellen vétett; tehát mindazok, a kik nem gyalog és mezitláb, hanem lovon, teve és szamárháton jöttek, vagy a papucsviselés luxusát megengedték maguknak; de még inkább azok, a kik drága szövetekből készült ihrámot viseltek: tartoznak a Menáa völgyében egy ürüt vásárolni, s azt görbe késükkel személyesen leölni. Annak a husából a szegény zarándoknép készít magának tokányt, a kik mezítláb és gyalog tették meg az utat. Ez a legokosabb czeremonia az egészben. A jó mekkaiak gondoskodnak róla, hogy erre a napra sok ezernyi birka legyen a völgybe összeterelve, a melyeket ők dupla árért vesztegetnek a kegyes hadradzsoknak.
Edrisz bégnek négy birkát kellett szabályszerüleg megáldozni. Egyet azért, hogy lovon jött; másikat azért, hogy sarkantyut viselt a lábán; kettőt pedig a két megölt beduinért. Ez is kihágás volt az ünnepi szabályzat ellen, mely vezeklését a birkahalálban találja. Edrisz aztán még egy ötödik birkát is hozatott, melyet a herczegasszony nevében késelt le. Ez a fejedelmi birka szép tarkára volt festve, a minővel a mekkai kádi szokott áldozni. E sokszoros öldöklés után valóban úgy nézett ki, mint egy mészáros legény.
Alig is várhatta, hogy visszakerüljenek Mekkába s ledobhassa a kegyes ihrámot és a két moharrem kendőt s lefürödhesse magáról a sok szentséges mocskot a nagy «hamam»-ban. Ez a híres mekkai közfürdő.
Akkor aztán neki is szabad volt felölteni a legdiszesebb ruháit.
Neki is volt ugyan katonai egyenruhája, mint a damaskusi basának; Nishán-rendje is hozzá; de ő nem vette fel ezt a feszes, európai szabású prózai öltözetet, sárgaréz gombjaival, egyenesen álló aranyhímzett gallérjával, s azt a megfordított üstöt, a mi a török katonák fején dísztelenkedik; hanem felöltötte az «ihlal»-t, a festői török jelmezt: a hímzett dolmányt, ezüst virágos ingelővel; a bő ránczos salavárit; derekát átkötötte gazdagon aranynyal áttört perzsa sháwllal; abba dugta türkázos markolatú handzsárját s az aranynyelű kis kését, meg a lefüggő lánczú zsebóráját, a feje körül hét rőf patyolatból turbánt tekert s közepébe gyémántos forgót dugott. Így ment át a herczegasszony háremébe.
A herczegnő is egészen tündéri pompába volt ez este felöltözve. Se ihrám, se feredzse nem takarta a termetét. A vékony hímzett csalánszövet inget finom öv szorítá a derekához, hogy ki lehetett alatta venni, miszerint nem segítenek az alakját idomítani a keresztyének büntetésére kitalált halcsontok és aczéllemezek; a vállain kikerekített dolmányka, – kóstolónak – engedett valamit láttatni az elefántcsonttal vetekedő bőréből; fátyola alól gazdag fekete selyemhez hasonló hajzuhatag omlott alá a hátára s végig terült körülötte a pompás ottománon, a hátrahajló paradicsommadár tollat is aláhuzva. Igazgyöngyökből készült fövege alól a megszokott aranylepelke ez alkalommal két áruló részt hagyott nyitva: egyet a két szem számára, másikat a szájnak.
«A két szemet gyémántokhoz, az ajkakat korallokhoz csak a bolondok hasonlítják; mert gyémánt és korall holt állat, de az én hölgyem szeme és szája él és elevenít.»
(Ez különben Edrisz bég mondása volt: én csak aláirom, hogy «vidi.»)
Ez volt az ideiglenesen kötött házasságuknak az utolsó napja: utolsó éjszakája. Méltó, hogy szokottnál fényesebben legyen megünnepelve. Csak fényesebben? Hátha boldogabban is?
A terített asztalt felhozták a rableányok; a házaspár hozzáült a lakomához, egymással szemben.
A herczegnő szemei az aranyfátyol nyilásán át kedvtelve nézték a délczeg ifjút. Szép fehér kezei maguk válogatták ki számára a legjobb czukorsüteményeket, s saját rózsás ujjaival hámozta meg számára a narancsot.
A mai lakomához pezsgőt is hoztak. Ezt nem tiltja a próféta, mert kiforratlan szőlőnedv. Az igazhívő nem vét az italával.
Valahányszor a rabnő teletöltötte Edrisz bég poharát, a herczegnő mindig leszakított a keblére tűzött rózsáról egy szirmot, s azt odadobta a habzó pohárba. Edrisz bég fenékig üríté a poharat; a rózsalevél is eltünt.
A herczegnő a lakoma után előhozatta a mandolinját s rákezdett egy új románczra, a melyet maga készített, a dallamával együtt.
A románcz tárgya volt: a «piros arczú ifjú».
Edrisz bég elismerte, hogy a herczegnő hangja igen csengő és szavaiban sok költői szépség van.
A herczegnő eldalolta a második verset.
Edrisz bég elfogadta komoly méltósággal ezt az egész hozzá czímzett magasztalást.
A románcz nem volt rossz, s mi több: elég világos értelmű.
Edrisz bégnek sebesen kezdett a szíve dobogni.
A herczegnő leoldta fejéről a fátyolát, s a hogy szokás beletette a kókuszdió alakú szelenczébe; a dolmánykáját is leveté válláról, s karjairól és lábairól lerakta a kösöntyüket. Dúsgazdag hajával beteríté magát köröskörűl.
És ezúttal nem követte azt a szokást, hogy előbb Edrisz béget engedje elaludni s aztán az álomhozó nedvvel végigsimítsa az alvónak az arczát; hanem maga készült előbb a lepihenéshez.
A rabnők sürgölődve készíték el a nász-szoba menyegzői pompáját. Meggyujták a kerevet körül álló nehéz ezüst tartókban a viaszgyertyákat, melyeknek a bele ambrával van telítve; megállították a nagy antik órának az ütését; megoldozták a nagy selyemkárpitok tartó-zsinórjait s a közben a herczegnő románczának a végsorait dudolták utána.
Edrisz bég ismét kivonta a kardját, mely most már gazdag drágakövekkel kirakott hüvelyben függött az oldalán, s szokás szerint odafektette a herczegasszony oldalára.
A herczegasszony megfogta két kézzel a szablyát s ajkaihoz emelve, háromszor megcsókolta azt, úgy fektette vissza a helyére.
Ez is érthető mondás – napkeleti virágnyelven.
Azután lankatag odaomlással foglalta el a fekhelyét a dagadó kereveten, a két karját fölemelé a feje fölé, a nagy, hosszú szempillák lezáródtak a szemeire; majdan szétnyiltak az ajkai élveteg mosolyra, két sor igazgyöngyöt engedve látni; a keble csábítón szállt és emelkedett.
A rabnők egyszerre eltüntek mind a szobából.
És Edrisz bégnek olyan nagyot dobbant a szíve, mint még soha.
Ez a szívdobbanás azt mondta: «ez a nő még ma az enyém!»
Merészen nyult hozzá a kezével, s feltakarta az arczáról azt a soha le nem tett aranyfátyolkát.
Elbámult e túlvilági szépség láttára. Ilyet nem teremtett Allah keze soha. Ez orczák, ez orr, e szemöldökök csak istennőktől lehetnek elvéve. És a mint még feljebb emelte az arany fátyolt, meglátta, hogy a tündérszép hölgynek a homlokán van egy tökéletes szívalakú rózsaszín anyajegy.
De ebben a perczben felszökött a hölgy a helyéből, haragra gyulladt arczczal s felcsattanó hangon kiálta:
– Szerencsétlen! Mit tettél? Feltakartad az arczomat.
– Napba néztem… megvakultam, rebegé az ifju.
– Jusson eszedbe a kettőnk közé tett kard!
– Hát ha az Alsiráth hidja maga volna közöttünk?!
– Halott voltál!
– Föltámadtam…
S odaszorítá őt magához, elárasztva csókjaival a hölgy égő arczát, ajkait, szemeit és azt a piros szívet ott a homlokán.
A vonagló hölgy kiszabadítá a jobbját az erőszakos ölelésből, s alányulva, a kerevete mellett levő bokályból kirántá az éjente odagyűrt fátyolát s akkor azt hirtelen odanyomta a szerelmében őrjöngő ifjunak az arczára.
Edrisz bég azt érzé, hogy a túlvilági gyönyör emészti el valami bűbájos illatárban, testét-lelkét elfogta a kéjes reszketés s aztán eszméletlenül rogyott le a földre.