Edrisz bég úgy tett, a hogy a vének vénje mondta, de nem tanácsolá, hogy tegye meg.
Újra visszatért a tengeri úton ahhoz a völgyhöz, a melyben a körül befalazott palota volt elrejtve. A tengeren nem volt kinek elmondania a titkát. Angol gőzössel útazott. Egyszer módjában lett volna szépen elmerülni a tengerben. Éjjel egy török hajó, melyen kapitány, kormányos, matrózok mind mélyen aludtak, nekiment teljes erővel az ő hajójának s annak az oldalán házmagas rést ütött. A török hajó maga elsülyedt, hanem az angol ki tudta magát szabadítani a veszedelmes összeütközésből, s ezzel a nagy rongálással is be tudott vergődni a kikötőbe.
Úgy volt rendelve a Kizmet könyvében, hogy Edrisz bég a partra jusson.
A megrongált hajón senkinek sem volt gondja rá, hogy ő hová megy azután.
Nem kérdezősködött senkitől: tudta már az útat a pálmaerdőhöz.
Mikor a sűrű száraz fűtengeren, mely a lapályt beborítja, keresztül bolyongott, egy őrülttel találkozott, a kinek hiányzott a fél keze, a fél szeme, meg a fél füle. A fél esze is hiányzott. Nem fedte testét egyéb, mint a dereka körül kötözött sás.
Ez az őrült útját állta.
– Hej, piros arczú fiatal ember! ne járj ezen a félreúton, a hol a kigyók laknak: a szerelem kigyói. Én is jártam ezen az úton. Egyszer jártam, elvesztettem a fülemet, másodszor is jártam, elvesztettem a szememet, harmadszor is jártam: elvesztettem a kezemet. Nézz meg engem: lásd magadat, majd mikor vissza fogsz térni.
Edrisz bég lerázta az őrültet magáról s ment tovább az erdő felé.
A pálmaerdő köröskörül be volt kerítve vastag, tövises kaktuszsövénynyel, mely erősebb védelmet képez minden vasrácsozatnál. Azonban mégis lehetett e sövényen rést találni, a melyen egy ember keresztül fúrhatta magát. A mint egy ilyen résen átfurakodott a bég, egy lövés dördült el s a golyó a feje fölött süvöltött el. Ott egy önmagától elsülő fegyver volt elrejtve, tolvajok és dúvadak ellen; ha egy hüvelyknyivel alább repül a golyó, kioltja a bég életét.
De hát az volt megírva a Kizmet könyvében, hogy őt golyó ne ölje meg.
A mint a nap lement, az éj egyszerre beállt, alkonyfényi átmenet nélkül. A pálmák alatt sötét lett.
Edrisz bég kiszemelte azt a helyet, a honnan a gömbölyű ablakra látni, elővette a kobozát s elkezdé azt a dalt, a mit ama tüneményes éjszakán tanult az imádott hölgyétől.
Az ablak táblái az első vers eléneklése után kinyiltak. Az utolsó strófánál az ablaknyilásból előkezdett nyomulni az a tolórács, mely hasonlít ahhoz a játékszerhez, a melylyel a gyermekek a három királyok csillagát szokták a magasba emelni; csakhogy ez aczélból volt. A rács elérte a végével a magas kőfal párkányát, mely kifelé meredő szegekkel volt köröskörül kiverve.
Azután egy nyil süvöltött elő az ablakból, mely Edrisz bég lábához hullott alá. A nyil szárnyát egy csonkított sastoll képezte. («Ha merész vagy, jöhetsz!») A vesszejére pedig egy zsineg volt kötve.
A bég felcsavarta a zsineget a nyilvesszőre s az majdan egy kötélhágcsót húzott alá, melynek felső vége a vasrácshoz volt megerősítve.
Azután felkapaszkodott a kötélhágcsón a fal párkányára, óvatosan kikerülve a hegyes szegek sövényét.
Most azután előtte állt a keskeny hid: az aczélrácsozat. Olyan keskeny, hogy éppen csak egy embertalpnak felel meg. A kik az ablakból előre tolták e kapcsos léczlánczolatot, a mint annak a tulsó végét beleakasztották a kőfal szegeibe, a tulsó végénél fogva erősen meghuzzák az egészet, hogy feszesen álljon az, mint a kötéltánczolók sodronya; mert a lágyan hajladozó keskeny bürün nincs ember, a ki lebukás nélkül megkisérelhesse az átmenetelt.
A két oroszlán, a mint megorrontá az idegen alakot, ordítva rohant elő az odujából s vérszomjú dühvel ugrált fel a falra, a hol Edrisz béget megjelenni látta.
Az ifjú vitéz az egyik kezében a kobozát, a másikban a kivont kardját tartva, szétfeszített karokkal indult neki a veszedelmes útnak.
Ha olyan gyakorlott athleta nem lett volna, ez az őrült merénylet bizony a halálával végződött volna.
Mikor a vasrácsozat közepén járt, a falba akasztott vége a rácsnak megcsúszott: a szegek engedtek, a mikbe bele volt akasztva, s erre az egész kifeszített aczélléczezet megtágult. Feszíteni pedig nem lehetett többé, nehogy a szegek egészen kitáguljanak a helyükből s azzal az egész vasrács, vitézével együtt alázuhanjon az udvarba.
Edrisz bég leveté magát a léczbürüre, úgy, hogy a derekával feküdt rajta keresztben.
«Kapaszkodjál a kezeiden!» – kiáltá neki egy női hang a gömbölyű ablakból.
No az épen végveszedelme lett volna. Akkor a két oroszlán eléri ugrás közben a lecsüggő lábait. Edrisz bég az ellenkezőt tette; a térdhajlásaival kapaszkodott a léczrácsozatba s a fejével fordult alá-felé. Akkor aztán a kardja volt az oroszlánok felé fordulva.
A felszökő fenevadak megtanulták a prédájukat tisztelni. Az fejjel lefelé csüngve is olyan csapásokat osztogatott a fejükre, hogy kudarczot vallva sompolyogtak vissza, véres pofával a bozótjukba.
Még az oroszlánok sem voltak a Kizmet könyvébe beirva.
Edrisz bég a térdhajlásain kapaszkodva haladt végig a léczrácson az ablakig s ott egy szökéssel felveté magát a párkányra. Még a kobozát sem ejté ki a kezéből.
Mikor a torony ablakán beszökött, s még egészen kábult agygyal szétnézett a kerek toronyszobában, csak egy nőt látott maga előtt.
Az egy rabnő volt: fekete arczú és néma.
Mégis tudott hozzá beszélni.
Az alfabetnek csak harminczhat betűje van, de az emberi kezeknek és ujjaknak száznegyvennégy. Elmondják a tíz számot: a kéz, az ujj kér, megtagad, elutasít, hivogat, parancsol, tilt, fenyeget, hallgatást int, esküszik, igér, kigúnyol, hizeleg, biztat, tapsol, áld, átkoz, szerelmet vall, szégyent takar, haragot szít, gyűlöl, eped; a kezek, az ujjak minden gondolatot el tudnak mondani, a mi az emberi szívben megszületik, a nélkül, hogy az ajk kimondaná azokat.
Edrisz bég megértette a néma beszédből, hogy várják.
A rabnő egy alacsony vasajtót kinyitva, azon bevezette Edrisz béget egy sötét, ablaktalan terembe.
Ott nem látott semmit, hanem hangokat hallott. Beszélő hangokat.
Az egyik hang azt mondá:
– «Hol vagy pirosarczú ifjú?»
A másik hang így szólt:
– «Én álmodtam a pirosarczú ifjúval.»
A harmadik így mondta:
– «Én öleltem ébren a pirosarczú ifjút.»
A fekete rabnő eltünt a még feketébb sötétségben. Edrisz bég egyedül maradt.
Arra mind a három hang elkezdett hangosan csókokat csattogatni.
Edrisz bég a sötétben arrafelé tapogatózott, a honnan a hang jött.
«Én öleltem ébren a pirosarczú ifjút!»
Az a mondás egyre-másra ismétlődött.
Már olyan közel ért a hanghoz, hogy a kinyujtott karjával el kellett érnie annak a kimondóját. Feléje nyult. Akkor aztán jól megharapta valami a kezét. A három csókoló hang helyett három rikácsoló kiáltozás támadt körülötte.
Ekkor egy, eddig észre nem vett csapóajtó emelkedett föl előtte a falban eltünve s a szomszéd csarnokból tündéries zöld szinű világosság tört át a sötét szobába. Akkor látta Edrisz bég, hogy a három beszélő hang tulajdonosa három papagáj: egy szürke, egy zöld és egy bóbitás.
Ez az utolsó volt, a mely megharapta.
Még a madara is arra volt megtanítva, hogy előbb csókoljon, azután harapjon.
A világos csarnokból azonban már egészen más hangok zendültek eléje. Leánykaczaj.
A mint a felvonult csapóajtón belépett, egy kivilágított termet látott maga előtt, melynek minden fala tükörből volt.
Azt hitte, egy egész paradicsomot lát maga előtt, tele hurikkal, a mint egyik tükör a másiknak adta át a leánycsoportot. Egy véghetetlen hosszú folyosónak látszott az; százszor ismételve ugyanaz a tükörkép, az elenyésző homályosságig.
S a mint belépett ebbe az érzékcsaló terembe Edrisz, saját magát látta egyszerre a végtelen folyosóból százszorozott alakban előlépni. Úgy tetszett, mintha ezer viaszgyertyát látna égni: pedig tán csak tíz volt; éppen annyi, a hány a leány.
Voltak közöttük fehérek, feketék, barnák, szőkék, kék szeműek; fiatalok mind; a hány, annyiféle öltözetben.
Ő rajta nevettek.
Edrisz bégnek azóta, hogy háborodott futását megkezdte egy álomkép után, eszébe sem jutott, hogy ruhát is kellene változtatni. Öltözete szakadozott volt, csak az arany paszománt tartotta össze s a selyem még rongy korában is selyem, csakhogy a rongyok között a selyem az egyedüli nevetséges rongy.
A haja nem volt azóta borotválva; négy évszak alatt megnőtt, összecsapzott elől-hátul, úgy lógott szerteszét a vállára, homlokára. Semmivel sem volt külömb annál a másik őrültnél, a kivel a bozótban összekerült.
A kezeiben pedig tartott egy kobozt meg egy szablyát. Olyan volt, mintha a kardjával akarna hegedűlni.
A fekete rabnő magyarázta néma jelekkel a többinek, hogy jött át a veszedelmes léczhidon a vendég, fejjel alá felé fordulva s hogy ugráltak utána fel az oroszlánok. Azon kaczagtak olyan nagyon.
Hanem a mint Edrisz bég egyet dobbantott a lábával haragosan, vége lett egyszerre minden nevetésnek.
A leányhad vette észre, hogy ez parancsoláshoz szokott uraság s a mint egy ránczosképű vén banya megjelent közöttük, egyszerre engedelmes lett valamennyi: alázatosan közelítettek a csodálatos vendég felé, megcsókolták a kezeit, bevezették egy márványszobába, melyben a magasból okádta alá egy réz dzsinfej a meleg vizet egy medenczébe. Ott megfürösztötték, bedörzsölték illatos olajokkal; a haját csigákba göndörítették; a szakállába gyöngyöket fűztek; azután felöltöztették pompás aranynyal és gyöngyökkel himzett ruhákba, a feje körül kinai szövetből csavartak turbánt, a melybe gyémánt forgós kócsagtollbokréta lett tűzve s akkor a két legszebb leány, két oldalt karonfogva felvezette Edriszt egy széles márványlépcsőn, mely perzsa szőnyegekkel volt borítva, egy oszlopos csarnokba, melynek hézagait roppant nagy japáni medenczékbe ültetett pálmák ékesíték.
Itt egy veres-rézből készült, kelet-indiai művészmunkával vésett ajtó előtt megálltak, az egy titkos rugó érintésére felemelkedett magától a falba. Itt a leányok és a vén asszony meghajtották magukat a bég előtt s hátramaradtak; csupán a néma szerecsen rabnő fogta a kezét, bevezetve őt a megnyilt ajtón át, mely azonnal visszasülyedt a helyére, a mint a küszöböt átlépték.
Edrisz bég elámult a pompától és fénytől, mely előtte fel volt halmozva. A nagy boltozatos terem egyetlen paradicsomi kertet tüntetett elő. Köröskörül hajladozó pálmák, némelyiknek a koronája virágfürtökkel, másiké óriás gyümölcsfüzérekkel kérkedik; köztük illatterjesztő virágos bokrok, aranyalmákkal terhelt narancsfák, versenytársai a büszke granát-almának; a karcsú jaspis és malachit pilléreken kuszó növények kapaszkodnak fel, tele minden színű virág-csillagokkal: s azokat tarka szárnyú lepkesereg dongja körül.
A terem közepén egy szökőkút lövelli magasba zöldes vízsugarát, melynek széthulló üstöke színes üveggolyókkal lapdázik. A medencze vizében csodaalakú halak uszkálnak, távol tengerek hajdani lakói s pompázó tengeri csigák, fejlábúak mászkálnak a fenekén. A medencze vizének tehát a tengerből kell ide kerülni mesterséges vízvezetéken át.
S az egész tündérkertet egy világító kék boltozat fedezi be, melynek gerezdjei lazurkővel vannak kirakva. Száz csillag és egy félhold terjeszt benne földöntúli világot. Itt már használják az újkor csodatalálmányát: a világító erőt, a villanyt. (Ez a tündérmese a legújabb korban történik, a mikor már minden bűvészet valósággá válik.)
Olyan fény van itt, mint egy holdvilágos éjszakára következő hajnalon.
S a bokrokon százféle madár repked; ezek felébredtek a rögtön támadt világításra s azt hiszik, nappal van: csevegnek, fütyörésznek, egymást ágról-ágra kergetik; a fülemüle csattog, a pacsirta csicsereg, a seregélyek emberszavakat mimelnek.
S valami elandalító, bűbájos illat tölti be az egész nagy termet.
Edrisz bég bámulva járatta körül a tekintetét e megigéző pompán s sorba olvasá le a falak párkányzatairól az alkorán verseit, melyek aranynyal voltak felirva arab betűkben.
Ki lehet az, a kinek elég gazdagsága van ilyen pompát teremteni maga körül?
Ki lehet az, a ki a keleti fényűzésnek szolgájává tette a művelt világ új találmányát?
Aztán az is eszébe ötlött, hogy ezt az éjszakai napfényt az ő kedvéért gyújtották fel.
Minő várva várt vendégnek kell annak lenni, a kit ilyen pompával fogadnak?
A fekete rabnő a gömbölyű teremnek egy bemélyedő sekrestyeszerű boltive felé vezette Edriszt.
Ott a bejáratot egy rózsalugas takarta el. Fölséges egy szőnyeg! mely a magasból aláomlik, megrakva ezernyi sárgarózsával, melyeknek olyan illata van, mint az őszi baraczknak. Egy selyemzsinór kétfelé húzza az eleven függönyt s akkor belátni a fiókboltozat mélyébe.
Az egy tündéri grottát képez, melynek barlangszáda roppant hegykristály-darabokból s tarkán összerakott piros, fehér és fekete korallokból van megalkotva: a fülke belseje nemes nyuszt prémmel van kirakva, a talaja fehér medvebőrrel; a kerevetet pávazománczú madárprémek takarják, felváltva hattyúprémmel; a grotta közepén egy gömbölyű lábnélküli asztal, vert ezüstből.
S ennek a grottának, a teremből átderengő pitymallaton kívül egy szárnyas fülű idomtalan dzsin ad világot, melynek két szeme tűzfényt lövell a magasból alá.
Itt eltünt Edrisz bég mellől a fekete rabnő.
Edrisz bég egyedül maradt a grottában. Úgy rémlett előtte ez az egész, mint az Abul Haszszán története az Ezeregyéjszakából.
Majd valami mysticus zene szólalt meg fölötte. Az is újabbkori varázslat: felhúzott óramű, mely hárfahangokat, orgonaszót mimel, de később női hang vegyül közéje.
Visszatért ismét a virágos terembe.
Már akkor annak háttere meg volt népesülve. Fiatal leánykák álltak nagy csoportban, kék és rózsaszin lengeteg ruhákba öltözve, lantot, fuvolát tartottak a kezükben s úgy tettek, mintha ők támasztanák azt a zenét, a mit a rejtett aeolodicon játszik.
Egyszer aztán a hátsó falat takaró csillagokkal himzett nehéz selyem függönyt szétvonták a leányok, s e függönyök alól kilépett három hölgyalak.
Három tündér a mesevilágból.
Az egyik szőke; haja, mint az ezüsttel vegyített arany, hosszan, langosan omlik végig a termetén; öltözete, mint a görög istennőszobroké, lágy, testhez tapadó; arcza fehér piros, hosszúkás, ajkai vékonyak, finom metszéssel, szemei sötétkékek, hosszú pilláktól árnyazva. Járása olyan, mint a sellőé.
A másik keleti jellegű arcz, aranyzománczú barna szín, félhold szemöldökkel, koralpiros ajkkal; aczélfényű haja göndör csigákba csavarva, az ajkak folyvást kérkedő mosolyra nyilva, s e gyilkos mosoly közé vegyül a gyöngyfogak villogása; szemének járása csupa villámtűz, nyugtalan orrczimpái szenvedélytől lüktetnek, keble feszegeti a himzett dolmánkát, s az átlátszó aranyhimzésű inget, melyet piros selyem öv szorít párducz derekához, a selyem bugyogó suhog a lépteinél.
De a harmadik, a ki középen jön, mind a kettőt elhomályosítja csodaszépségével. Úgy jön elő, mint Anadyomene a grácziáitól körülvéve.
Ez egy királynő!
Homlokán egy ferroniére van átszorítva, de a nagy, szikrázó magányos gyémánt nem takarja el a rózsapiros szívet, melyet a természettől kapott ékességül.
Ő az: a hölgy, a ki a szívét a homlokán hordja.
Edrisz bég, a mint őt meglátta, őrjöngve rohant eléje.
Nem szólt: de ordított, mint a fenevad, mely párját feltalálja; odaveté magát eléje és aztán elkezdte a lábujjain, úgy csókolta végig az egész termetét, föl egész a homlokig; egész addig a szívjegyig a homlokán, s mikor azt is megcsókolta, eszmélet nélkül rogyott össze.
A három hölgy fölemelte őt karjaiba; úgy vitték a vízmedenczéig s életre locsolták.
– Mért nem hagytátok, hogy meghaljak a gyönyörtől?
Kinevették érte.
– Hisz a gyönyör az élet.
Most aztán magához szorítá Edrisz imádott hölgyét.
– Milyen régen kereslek!
– A ki szeret, az megtalálja azt, a kit keres.
– Miért futottál el tőlem, mikor már az enyém voltál?
– Azt akartam, hogy bizonyítsd be, hogy szeretsz.
– Kegyetlen voltál.
– Légy te kegyetlenebb.
Arra Edrisz nem is kért engedelmet. Csókjaival akarta megfojtani a kedvesét. Szerelme bevált volna gyűlöletnek.
Így szeretnek – nem a tündérek – hanem az oroszlánok.
A másik két leány behúzta-vonta magával az önfeledt szeretőket a virágteremből a félhomályos grottába. Ezek nem törődtek vele, hogy annyi szem látja őket.
Az ezüst asztal már akkor halmozva volt süteményekkel és ízes gyümölcsökkel, kristály poharak, palaczkok, ezüst csebrekbe hűtött drága italok voltak bőrvánkosokra rakva. Lakoma, áldomás és közbe édes csók. Ez a valódi paradicsom.
Mit bánta azt most Edrisz bég, hogy mi lesz ennek az ára? A tokajihoz szítta a szőke tündér csókját, a piros borhoz a barnáét; de a pezsgőnél a tündérkirályné maga volt az ölében.
Kaczagtak, daloltak; egymást buzdították a szerelemre. Nem volt semmi titkuk. Mindannyian meg voltak őrülve.
Mámora közepett Edrisz bég felkapá a serlegét és felköszönté a nagy bölcset Alof-Beth-Gomál molláht; a ki megmondta, de nem tanácsolta neki, hogy idejőjjön.
– Sokáig élj még, okos ember, a ki nem örülsz az életnek. Én egy ilyen éjszakáért odaadom az egész paradicsomot.
Őrült mondás volt.
S a három hölgy még nevetett rajta: összecsörrentették a poharaikat s hosszú életet kivántak a szuk el tnini prófétának, hogy még sok szerelmes bolondot összeboronálhasson.
Alof-Beth-Gomál olyan ismeretes firma volt a Kelet népeinél, mint a mekkai Kaába. Ez a mennyei, az a földi paradicsomhoz egyengette az utat. Ő volt a szívfájdalomtól őrjöngők prófétája. Bizonyos, hogy a fejedelmi hölgy is felkereste a molláht. Onnan tudott mindent Alof-Beth-Gomál, multat és jövendőt. Egyik szívnek a titkát ismerve, kitalálta a másikét. Nem volt nála csodatétel a jövendőmondás; csupán hideg egybevetése a tényeknek s az azokat vezető indulatoknak.
A fejedelemnő (más nevét nem ismerte Edrisz, ki kérdezi egy fejedelemnőtől a nevét?) elmondatta Edrisz béggel, mik történtek vele azóta, hogy a Kurban Bajrám éjszakáján elhagyta az esküdt felesége.
A szőke leány könyezett, a barna kaczagott a történteken.
Hogy találta magát egyedül a csupasz földön a fölébredő vőlegény a nászéj után? Hogy jutott eszébe Abul-Haszszán története, a ki az anyja kunyhójában felébredve «Tochfa» nevét kiabálja s a testőreit keresi? Hogy rontott fel a Nagy Sheriffhez, az eltünt hitves után tudakozódni? Az azt felelte neki, hogy jegyesét «Palmyra»-nak hívják: Eldorádó fejedelemnőjének.
Mind a három hölgy kaczagott s azontúl Palmyra lett a neve a fejedelemnőnek s palotájának a neve Eldorádó.
Onnan azután megint hogyan rohant Edrisz bég a dzseddai kormányzóhoz s az milyen pénzzel fizette ki. Hogy ez magasabb államtitok, a mit nem szabad elárulni.
Erre mind a három hölgy elkomolyodott: mintha ketté vágták volna a jó kedvüket.
Palmyra az ajkára tevé a mutató ujját. A szőke hölgy Edrisz bég ajkára tapasztá a tenyerét. Hallgassunk erről.
– De maradt egy bűvszerem! kiáltá Edrisz, kiszabadítva a nyakát a két leány ölelő karjaiból, hogy Palmyra ölébe hajthassa a fejét. Ez a te gyűrűd, ez a talizmángyűrű, melyet eljegyzésünk napján az ujjamra húztál. Ez tudatta velem, hogy szeretsz, hogy magadhoz hivogatsz; mert ha ez nem volna igaz, álmomban lehúzhattad volna ezt a gyűrűt az ujjamról.
Erre a herczegnő még egy karikagyűrűt húzott Edrisz bég ujjára, a talizmán gyűrű tetejébe, a mely olyan szorosan járt, hogy azontúl csak erőszakkal lehetett volna mind a kettőt az ujjáról levonni.
A visszontlátás éje azon végződött, hogy Edrisz bég elaludt, az utolsó kiürített pohárral a kezében.
Altában azt álmodta, hogy fölébredt. Az oroszlánok udvarában feküdt. Három oroszlán volt mellette: egy sárga, egy rőt és egy fekete. Hizelegtek neki. Az egyik azt mondta: «én megeszem a fejedet!» a másik azt mondta: «én megeszem a szívedet», a harmadik azt mondta: «én megeszem a lelkedet». S a nyelveikkel nyalogatták az arczát, meg a kezeit.
Hárfapendülésekre ébredt fel. Az oroszlánok nem szoktak hárfázni.
Bámulva tekinte szét. Azon bámult el, hogy nem az Abul Haszszán gunyhójában találja magát. Ez még mindig a tündérgrotta.
Együtt vannak mind a négyen.
Feje most is Palmyra ölében nyugszik; a tündér-fejedelemnő a hattyúprémes divánon elomolva alszik; lábainál a két leány, egymást ölelve, a pávatollas takaróval félig beburkoltan.
A grotta rózsakárpitja előtt az énekes leányok zengedezik az ébresztőt.
A vén duena, a Kadun-kiet-khuda, bejön a félretolt rózsaindákon keresztül s öregsége előjogával elkezd zsémbelni.
– Keljetek már! A hajnalt nem alvásra rendelte Allah! Halljátok, hogy énekelnek a pacsirták?
Erre mind a négyen kitörlik az álmot a szemeikből; elmondják egymásnak kölcsönösen, hogy mit álmodtak. A vén banya ért az álomlátások lehüvelyezéséhez: elmondja, kinek mit jelent az álma. Edrisz bég álma erős jel! «A macska szerelmet jelent: az oroszlán halálos nagy szerelmet!»
Ébren pedig a búcsúvételt, csókok és ölelések jelzik.
A három hölgyet a kert termén át kisérik el a rabnők, míg Edrisz béget a vén duena vezeti vissza az öltöző- és fürdőszobájába. Ott újra bedörzsölik keletindiai illó balzsamokkal; új, pompásabb öltözetet hoznak a számára; felcziczomázzák, a tükörterembe vezetik, hogy magát száz alakban megláthassa; aztán lekisérik egy vas csigalépcsőn a menyegzői terembe.
Ez is vetekedik pompában a kerti teremmel; falai malachittal kirakva. A világos zöld teremben a fehér alakok és arczok mind rózsaszínűeknek látszanak.
A herczegnő most menyasszonynak van öltözve, a két leány nyoszolyóknak. Edrisz bég kaukázus-vidéki cserkeszjelmezben.
Aztán szinjátékot csinálnak a szentségből. Esküvőt tartanak orosz egyházi szertartás szerint. A vénasszony őszszakállas archimandritának álczázza magát, s végig mimeli az egész orthodox esketést, a két ezüstkoronával, a fátyolokkal; s a rabnők khórusban éneklik utána a «gospodi pomiluj»-t és a «kyrie eleyzon»-t.
Még a keresztet is előhozzák és a madonnaszobrot!
Megsértik e szinjátszással egyszerre Jézust is és Mahomedet is s gúnyt űznek Jehova és Allah nevéből!
Látszik, hogy őrültek valamennyien s pert indítottak az égiek ellen.
Ez az egyik napon történt. A másik napon megint az ó-egyiptomi szokás szerint Serapis mysteriumait játszák el a menyegzővel, harmadnap a mozaita ritus mellett esküsznek meg; negyednap a Buddha-vallást paródiázzák ki; azután a Brahma-hitet: egy oltár sem marad kicsufolatlanul.
S az esküvői paródiákra következnek a lakodalmi mulatságok, minőket csak keleti fantázia képes kigondolni: indus bűvészeti mutatványok, felváltva a modern optika lélekjelenéseivel. Tüneményes cyclorámák gyönyörködtetik a szemet csodatájakkal, izgalmas jelenetekkel. Majd mesterséges automatok jönnek elő, a mik a hangszereken játszanak, sakkoznak; a géppróféta, a ki feladott számokat megfejt. Máskor megint betanított kajdacsok játszanak szindarabot; összefeleselve akárcsak a legügyesebb szinészek. Azután majmok jönnek elő; az emberi paródiát a nászszertartással még majomi fintorlatra eltorzítva. Majom-Edrisz és majom-Palmyra! Egy vén pávián, kék pofájú, veres hátuljú, az esketést végző Láma!
Közben eszményi élvezetek is jönnek; a szőke és a barna lány szavalja Mirza Shaffi verseit, énekli Hafiz dalait; majd meg páros tánczot lejtenek, melynek csábteljes mozdulataiban az érzéki inger az eszményi tökély fokára van emelve. Termetüket: az alkotás remekét, csak a lengeteg mora-szövet fedi, mely minden bájt emel, míg rejtve tart: úgy tesznek, mintha csak egymásnak tánczolnának, mintha csak egymást akarnák elbűvölni.
Azt megint durvább hatású látványok váltják fel. Fekete és veres szalamandereket tánczoltatnak egymással; betanított sáskákat; ellenséges «árion» csigákat verekedtetnek össze; pápaszemes kigyókat tánczoltatnak dobszóra.
S mind ezekhez a szórakoztató mulatságokhoz egész betanult szolganő személyzet áll készen. Mérhetlen gazdagságnak kell lenni, a miből ez mind kitelik. Ilyen udvart csak az tarthat, a kinek milliói vannak, a mikről senkinek sem ad számot.
Ki lehet ilyen nagy úr? S ha ilyen nagy úr, mért nem lakik a palotájában, melyet ilyen fejedelmi fényűzéssel rendezett be?
Vagy talán maga ez a rejtélyes hölgy a korlátlan úrnője ennek a paradicsomnak?
Ennek ellene mond a befalazott kapu, az oroszlánok által őrizett udvar.
Talán egy számüzött szultánleány ez a herczegnő?
Vagy valamely keletindiai nábob özvegye?
Tán jegyese valami sahnak?
Edrisz bég nem sokat törte ezen a fejét. Őt csak a pillanat gyönyöre tartotta lekötve.
Annyit kitanult a szerelmeséből, hogy az, a hárem-nevelésen túl is, részesült magasabb szellemi kiképeztetésben. Volt fogalma az újabb kor találmányairól s azokat nem tartotta boszorkányságnak. Még fényképező készülékei is voltak, a mikkel ő maga és két társnője bántak. Hol azok készítettek fényképet az idylli csoportozatokról, hol ő maga. Edrisz bég volt a főalak a képeken, a herczegnővel és a leányokkal. Egész albumot készítettek belőle.
Ha ez az album valaha a kezébe talál kerülni annak, a ki az oroszlánokra bízta kincsei megőrzését!
De hát arról senki sem beszélt.
Némelykor a három hölgy végig vezette Edrisz béget a palota termein, a melyek keleti pompában egymással versenyeztek. Becses kövekkel kirakott falak, aranyozott oszlopfők, zománczos arabeszkek, alkoráni mondatok arab irásjegyekkel; de semmi utánzása a természetnek: azt tiltja az alkorán; még csak egy falevél sem. Annál kevésbbé egy arczkép. Az igazhivő mozlem nem engedi lefesteni a képét. Ha egy ilyen kép lett volna a palotában, Edrisz béget ez rögtön megtanította volna ennek a paradicsomnak a titkára.
Csupán egy vasajtóval bezárt szobában, mely felülről kapta egy kerek ablakon át a világosságot, voltak felhalmozva azok a kincsek, a melyeket a mozlem «bálványok»-nak nevez: aranyból, ezüstből, faragott kövekből, elefántcsontból készült alakjai tevéknek, páváknak; meg egy Mózes-alak a két sugárszarvval a homlokán, aztán egy Madonna-szobor; kinai, japáni pagódlik, régi Baál és Saturnus-baliták Mohammed előtti időkből.
Ha Edrisz bégnek lett volna figyelme a szerelme tárgyán kívül még egyéb látványra is, tán kapott volna egy néma intést e misztikus bálvány-alakok némelyikétől, a mi megdöbbentette volna: talán szemébe ötlött már némelyik valahol? Aztán elgondolkozott volna rajta, hogy «hol?» De most már nem látott semmit, csak Palmyra arczát, s ha attól el akart csapongni, pillanatnyi tévelyedésre elidőzött a szőke és barna kisérő nők bájain: kőből, érczből faragott istenség le nem kötötte a figyelmét.
A roppant nagy palota négyszárnyú épület volt, több mint száz szobával. Egy részét roppant raktárak foglalták el, évszázadokra felhalmozott élelmi szerekkel. Az alsó osztályaiban eleven állatok voltak: ökrök, juhok, a vágóhid számára. A négyszögépület közötti belső udvar kertté volt átalakítva, franczia művészettel: ott diszlettek a gyümölcs és virágkertészet minden remekei; az utak, kavics helyett, csupa kauri kagylókkal és tarka cypræákkal terítve, melyek a szerecseny államokban pénz számba vétetnek; közepén egy halas-tó, tele pisztránggal, potykával, süllővel; hozzá vastag oszlopban fellövelő artézikút adja a friss vizet. A langyos estéket e tóparton lapdázás, launtennyszjáték töltötte be. A felhevült leányok beleugráltak a tóba öltözetestül, s aztán megint kiszálltak a lapdázást folytatni. Ez volt a tökéletesített paradicsom: «egy» Ádám és «három» Éva.