Hét napig volt már Edrisz bég a rejtélyes palotában.
Minden nap új, meg új élvezet várt reá.
Minden nap újra kezdte az esküvőt, a lakodalmat a szerelmesével.
A hetedik nap délestéjén, mikor a dáridók, játékok és enyelgések után Edrisz béget szokás szerint elnyomta az álom: a három hölgy magára hagyta a tündéri grottában, hogy pihenje ki magát.
Edrisz bég arra ébredt fel, mintha egy hideg gyík, vagy béka mászna végig az arczán.
Az pedig nem volt se gyík, se béka, hanem egy leánynak a keze.
Egy leányt látott maga előtt, a minőt még soha emlegetni sem hallott. Szép, karcsú termetű, szabályos arczú volt; de olyan zöld volt a színe, mint a félérett czitromé.
– Mit akarsz? kérdezé tőle.
– Jót akarok veled. Engem sohasem láttál. Én nekem ott van a lakásom, mind éjjel, mind nappal, abban a toronyban, a melyen te bejöttél. Én nem jöhetek a többi leányok közé, mert tőlem mindenki fél: azért, hogy ilyen színem van. De én őrzöm a házat. Még két bátyám van. Azoknak is ilyen szinük van, mint nekem. Ők sem keveredhetnek az emberek közé. Mindenki irtózik tőlük. Nappal az erdőben rejtőznek, éjszaka ébren virrasztanak. Elátkozott faj vagyunk, a minek el kell múlni; mint annak a fának, a minek veres a levele.
Edrisz bég félrefordítá a leánytól az arczát.
– Szép vagy, de nem szeretlek nézni.
– Tudom. Mindenki azt mondja. Senki sem nézhet rám jó szívvel. De azért hallgasd meg, a mit mondok, mert jót akarok veled.
– Hallgatok rád, csak nem nézhetek rád.
– Nekünk, a bátyáimmal, van egy titkos jelbeszédünk, a mit æthiop őseinktől tanultunk. Minden irásjegy egy állatnak a hangja: a jaguár nyávogása az «alph», a kecskemekegés a «beth», a repülő kutya visítása a «geml», a puma hörgése a «hoi», a bölény bőgése a «mái», a hokkó kiáltása a «nahasz», a vadgalamb turbékolása a «res», a kajmán sirása a «jamán», a vad páva hurrogása a «kaf», a szelid páva kiáltása a «tjavi», a kakukk hangja a «zappa» és így végig mind a húsz betűjegyen, a mit az irástudók használnak. Így szoktunk mi egymással éjjelenkint izeneteket váltani. Én a bátyáimmal, a kik a pálmaerdőben laknak, ők meg én velem.
– Azok lehettek, a kik engemet megakartak lőni mikor a sövényen áttörtem.
– Meglehet. Az éjjel tudatták velem, hogy az a hatalmas úr, a kié ez a palota, holnap haza fog érkezni. A kőművesek ide vannak már rendelve, hogy a befalazott kaput kibontsák. Még ma éjjel kiszökhetel innen azon a keskeny aczélhidon keresztül, a melyen ide jöttél.
– És ha nem szököm el?
– Akkor Allah álljon előtted. El vagy veszve. Ezek a szép tündérnők, a kikkel most éjt-napot együtt töltesz túlvilági gyönyörökben, kegyetlen szivüek. Irgalmat nem ismernek. A mely órában meghallják, hogy a kerítésfalon döng a kőművesek csákánya; ebből megtudják, hogy a hatalmas úr megérkezett. Még egyszer megölelnek, megcsókolnak: aztán egy nehány csepp bendzsit öntenek a poharadba, a mitől mélyen elalszol s akkor lebocsátanak az oroszlánok udvarába. Semmi nyom nem marad utánad.
Edrisz bég azt mondá a zöldszínű leánynak:
A rabnő visszavonult.
Déltájon a tóparton bolyongó Edrisz bég elé szembe jött a néma szerecsennő.
Leborult Edrisz előtt. A lábait csókolta. Néma jelekkel rimánkodott neki, hogy fusson e helyről.
Edrisz bég félrerúgta a rabnőt maga elől s tovább bolyongott.
Alkonyat után, a mint a palota fényes termein végigsétált, egy ajtó szőnyege mögül a vén Kadun-kiet-Khuda suhant eléje, útját állva.
– Szép, deli ifjú! Sajnálom ifjú véredet. Menekülj el innen. Nézd ezt a nyilvesszőt. Ezt most lőtték be ide az ablakon keresztül. Rajta van egy czédula. Olvasd el. Meg fogod érteni belőle, hogy e palota ura (nagy, hatalmas úr) közel van: megérkezik. A kaput kibontják. Ma éjjel még van időd az elmenekülésre. Holnap délelőtt a hatalmas úr egész kiséretével megjön s ha téged itt talál, veszve vagy. Fuss.
– Nem futok, mondá Edrisz bég. Hadd jöjjön! Szembe állok vele. Szemébe fogom mondani, hogy én vagyok az igazi férje az én szerelmesemnek. Engem kötött össze vele a mekkai Nagy Sheriff. Én voltam a társa a Kaábánál, az Arafát hegyén. Engem szeret ő és én őtet. Enyim ő és senki másé. Ha meg akar érte vívni e hatalmas úr, állok szolgálatjára, gyalog és lóháton. Ez szóm és mondásom.
– Legalább a nevét olvasd el annak, a kihez így akarsz szólni; rimánkodék a duéna.
– Majd meglátom őt holnap, ha szemtül szembe leszünk! mondá büszkén Edrisz bég s a nyilra akasztott levelkét leszakítva, bedugta a turbánjának a tekercse közé.
S aztán ment a maga paradicsomát fölkeresni.
Meglepte az öltözet, a melyben a három hölgyet találta.
A herczegnő talpig feketébe volt öltözve, a két társnője pedig fehérbe. Mind a kettő a gyász színe. A fekete az asszonyoké, a fehér a leányoké.
Edrisz bégnek annál nagyobb volt a gyönyörüsége. Semmi ruhában sem olyan bájos az asszony, mint a feketében meg a fehérben.
A ki gyászol, annak kell a vigasztalás s legjobb vigasztalás a csók!
S ha valakinek azt mondják, hogy «holnap meg kell halnod:» no hát annak százszoros oka van rá, hogy a gyönyör poharát fenékig ürítse ki még ma!
A szerelem őrjöngése egyik szívről a másikra ragad.
Éjfélre járt már az idő. A lakomának és gyönyörnek még sem szakadt vége.
Kezdték a sorbethen, folytatták a pezsgőn, a mokka járta közben; hátra volt még a nagy porczellán medenczében lánggal lobogó punch.
A herczegnő töltögette a medenczébe a bűvös-bájos italnak az alkatrészeit, mindenféle alakú palaczkokból.
Egyik szűk nyakú fekete philolában volt a «bendzsi».
Nagy arany merőkanállal töltött belőle Edrisznek. A pokoli bűvital még a pohárban is lángolt kékes zöld lobogványnyal.
– Ejh! mondá Edrisz bég; a míg a pohárban a láng elalszik; még nem kérdeztük meg egymástól a neveinket. Ma mondjuk meg egymásnak én is, ti is.
– Tudod-e a szemek alphabetjét? Kérdezé tőle a szőke leány.
– Kitalálom.
Hát a szemek alphabetje olyan, hogy a leány annyiszor pillant a szempilláival, a hányadik a jelzett betű a sorban. Alof – az egy, Beth a kettő, Gomál a három.
Edrisz bég figyelt és számolt.
Kijött a szempillantásokból a szőke leánynak a neve.
«Laillabeth!»
Ejh! Gondolá magában Edrisz bég, ezt a nevet én sokszor hallottam. De hát két egyforma név hány van a világon. Hát te, gyönyörű, ki vagy?
A barna azt mondá.
– Hát a kézszorítások alphabetjét ismered-e?
– Azt is könnyen megtanulom.
A barna leány kezébe vette Edrisz kezét s a sebesen egymás után következő szorításokkal adta ki a neve betüit, a míg kijött. «Ferinkháné».
Edrisz bég elkomolyodott. Ez a név olyan kedves volt neki valaha! Ah, de hisz az messze van innen! Távol Alexandriában.
Az ezüst füstölő börbönczéből bűbájos illatu keletindiai füszerek kékes füstje párolgott elő, mely az érzékek kéjteljes kábulatát még jobban felfokozta.
Künn hangzott a kapunyilásbontó csákányütések dobaja tompán. Edrisz bég nem ügyelt azokra a szive dobogásától.
Az oroszlánok bőszülten ordítottak künn az udvaron. Ma még nem kaptak enni. Még éhesebb az oroszlánnál a vak szenvedély. Edrisz bég nem látott, nem hallott most a szerelmén kívül semmit. Nem gondolt a multra, nem a jövőre; nem törődött a kínhalállal, nem Allahval és a prófétával, csak a véghetetlen szerelmével.
– Igyál hát az én szerelmemre! unszolá őt a szerelmese.
– Én most csak úgy iszom, mint a galambok. Egyik galamb a másik szájából.
– Hát én itassalak meg? kérdezé a hölgy.
– De akkor sem mondhatok rád áldomást, a míg a nevedet nem tudom.
– Hát meg akarod a nevemet tudni? Ismered-e a csókok alfabetjét?
– Igen is.
– Találd ki hát!
Tizenhárom csók: – «Mim.» – M.
Egy hosszú csók: – «Olaf.» – A.
Öt szapora csók: – «He.» – H.
Megint egy forró csók: – «Olaf.» – A.
Kettő egymásután, aztán meg pihenés: – «Beth.» – B.
Tíz csók egymás után és szünet: – «Jud.» – I.
Tizenkettő és megint tizenkettő: – Kétszer «Lomad.»
– LL.
Végül egy fojtogató harapcsók: «Olaf.» – A.
Hatvanhét csók s kijön ez a név: «Mahabilla».
Edrisz bég felugrott a kerevetről s eldobta a párolgó poharat a kezéből, álmodók hangján hebegve.
– A te neved Mahabilla? Társnéid Laillabeth? Ferinkháné? Kik vagytok ti? Kinek a palotája ez itt?
Ekkor eszébe jutott az a czédula, melyet a vén Kadun-kiet-Khuda adott át neki: a nyilvesszővel küldött levél. Az ott volt a turbánja tekercsébe dugva. Hirtelen elővette és kibontá.
Ez volt beleirva æthiop irásjegyekkel:
«Holnap megérkezik urunk, Tefik bey, kormányzó.»
– «Tefik bey!» hörgé rémülten a rettenetes valóra ébredő szerelmes. Ez itt Tefik bey háza? Te vagy Mahabilla, Tefik bey neje; ti Laillabeth, Ferinkháné; Tefik bey leányai vagytok? Legyetek átkozottak mind a hárman! Én vagyok Edrisz bég el Homrah!
S már akkor a handzsár villogott a kezében.