Körülem reng a talaj a boltozattal együtt: a sziklák harczot viselnek egymással, a tűz a jéggel, – és én itt a föld mélységeiben énekelek! Ez a földdarab, melynek terhe vagyok, elsülyedéssel fenyeget minden perczben s én akkor indulok neki, hogy az ő halottait föltámaszszam.
– Oh Ábrahámnak, Jákobnak, Izsáknak Istene, szentséges Jehova, kölcsönözd nekem életadó lehelletedet!
Térdre roskadtam élő-halott bálványom előtt.
Egyesülnie kellett a vakmerő műtéthez az isteni csodatétel jelenségeivel a prózai gyógykezelés minden fogásainak.
Legelőször is, hogy bedörzsölhessem a bőr felhámjába az ambra-olajat, kénytelen voltam a körül betakaró sűrű hajzatot lebontani a halálalvó tagjairól. Egy márványszobor bársonytapintattal! Reményem fokozódott.
Alulról, a lábtól kezdve, és háttal fordítva kellett az ambra-olajjal bedörzsölést intéznem.
Először, kisérletül egy folton erősen feldörzsöltem a bőr felhámját, s az a folt piros lett. Ez az élet színe.
Legutoljára került a sor az arczra, a halántékokra.
A beszívott ambraillat, a hevítő munka, a bűbájos alak látása minden érzékemet a csodáig magasztosítá fel.
A mi körülvesz is, mind oly bámulatraméltó!
A földrengés folytonos vibratiója által az egész kristálybarlang minden prizmája villanyossá lesz s elkezd világítani. Az egyetemes kisúgárzás sokszorozott szivárvány karikákat kezd képezni köröskörül, a mik lassankint közelítenek felém s az alvó lényhez, mint egy pávafark fényrétegei, mik körülvesznek bennünket, mint egy holdudvar, mint egy glória. A roppant nagyságú hegykristálytömbök villanynyal túltelve, gyémántvillámokat lövelnek a boltozat felé, s e vakító színpompa közepett csendesen libeg végig egy fehér felleg: az elégett halolaj füstje, mely kijárást nem találva a boltüregből, mint egy hófehér szellem szállong, vonzva és eltaszítva a delejvillanyos falaktól.
S a vibratiónak hangja, mint a távol mennyország karzenéje kél titokteljesen az örök kristályokból, leirhatatlan, emberi érzékektől elviselhetetlen hangösszesség; csodálatos harmoniája a zengő köveknek, mely az emberi ideget együtt érezni készti, s a szemekből a könyet kicsordítja.
És közbe-közbe felharsan a volcán torkából az itéletnap hirdető angyalok sírbontó trombitája s a mennydörgés rettentő dobütése. Szivem, lelkem reszket, minden érzékem emberfölötti titkok közellétét érzi, fényben, hangban, illatban, delejerőben.
– Ébredj fel! Ébredj fel! Ébredj fel! kiáltok elragadtatással a karjaim között tartott alaknak.
Még a vadállat is érzi e jelenet elvarázsló igézetét.
Az a felmagasztaló bűbáj, mely belőlem, emberből, églakót csinál: őt, a fenevadot az ember magaslatáig emeli. Két lábra áll; első lábait összetéve mellén, mintha tudna imádkozni, s felnyitott szája az emberi síráshoz, jajszóhoz, nyögéshez hasonló hangokban válogat.
– Támadj fel!
… Most odatartottam fülemet szívgödrére s úgy tetszett, mintha hallanám azt a neszt, a minek a neve még nem szívdobogás, csak szívhang.
A mint végre arczát és szemehéját is bedörzsöltem az ambraolajjal, egyszerre csendesen megnyíltak ajkai; olyan volt az, mint egy rózsa titokteljes kinyílása a hajnalsugárnál.
Én felsikoltottam az üdvösséghez hasonló örömtől.
Zengjétek dalaitokat kristályok tovább, harsogtassátok trombitáitokat angyalok odafenn: az ember diadalmaskodik!
Folytattam az ambrabedörzsölést a hónaljak alatt, s erre a két felemelt kar, mely imára kulcsolt kezekkel folyvást fejére volt szorítva, csendesen aláhanyatlott, úgy, hogy a két összekulcsolt kéz az én fejemet takarta be.
Most már megdicsőülve éreztem magamat egészen. Szájamat ajkaira tettem, hogy levegőt fújjak tüdejébe s a lélekzetvételt megindítsam benne, míg kezemmel a szívdobbanás megindulását kémleltem.
Ez oly ünnepélyes percz volt, hogy még a sziklatömegek is megszüntek rázkódni nehány pillanatig, mintha azt lesnék, hogyan tér vissza a földre egy lélek, a ki már az égben meghonosult? hogyan születik meg a kristály közepett a szívdobbanás?
És megszületett!
Az első szívdobbanás.
Nem akartam hinni kezemnek, fülemet tartottam oda.
Ismét egy szívdobbanás. Számláltam. Öt percz mulva ismét egy, s aztán minden öt perczben egy.
Két imára kulcsolt keze most a keblén nyugodott.
Szája mindjobban felnyilt.
Megkisértém nehány csepp vízzel higított borszeszt, melyben ambra volt felolvasztva, tölteni a szájába s féloldalt fordítám, hogy a nyelv ne gátolja a nedv lecsuszását.
Erre lassan felnyitá szemeit. Nagy sötétkék szemek voltak, egészen kitágult pupillákkal, de még merően néztek maguk elé. Még nem láttak, csak meredtek.
Ekkor balkezemet feje alá tettem, azt fölemelve, s jobb kezem tenyerével fölfelé a szívig dörzsöltem tagjait.
Erre ismét lehunyta szemeit, de észrevehetően elkezdett lélekzeni.
Tagjai hajlékonyak lettek, de nem mozdultak.
Most az utolsó kisérletet vettem elő.
Jéghideg vizet locscsantottam arczára.
Ez, mint egy galvanicus ütés hatott az alvóra; karjai és lábszárai egyszerre fölrándultak és szemei felnyiltak.
Fölébredt. Ez már élet volt. Ez már látás volt. Ez már eszmélet volt.
S a legelső, a mit látott, egy férfi volt, s a legelső eszmélet, a mit érzett, a szemérem volt, a legelső mozdulat, a mit kezeivel tett, az volt, hogy a mint gyönyörü hajpalástja szétterítve hevert ott mellette, azt két kezével hirtelen felkapta, és betakarta vele magát.
Aztán összeborzadt, s egész teste ludbőrössé vált. Most már fázott!
Én aztán egy mennyezetet csináltam számára egy darab cachelot-bőrből, mit két jégoszlopra vetettem, hogy eltakarja a világosságot előle. Azután odahuztam Bábit; megértettem vele, hogy neki oda kell feküdni a leány fejéhez.
Akkor aztán a szép szemérmetes Nahámát felöleltem s oda fektettem a medve ölébe, ki mint egy roppant szultáni kerevet terült el alatta. A leány nem félt tőle, odabujt hozzá. S a kerevet meleget is ád. Az állatmeleg gyógyerővel bir. És a hű vadállat megértett engem. Hiszen végignézte egész küzködésemet. Nyüzsögve, nyihogva hizelkedett neki, mint a hogy az anyamedve szokta magához csalogatni a kölykét. Talán az ősvilágban, mielőtt Tubalkain (épen a szép Naháma bátyja) feltalálta a fegyverkovácsolást, az emberek és vadállatok nem éltek oly nagy ellenségeskedésben, mint most. Bábi elértette, hogy mit várok tőle? Addig ölelgette magához a gyermekien félénk emberi teremtést, míg egészen megnyerte annak a bizalmát s elvégre annyira magához édesgette, hogy az lett rá nézve, a mi volt Romulus és Remusnak az anyafarkas. Bábi beállt szoptatós dajkának az újszülött gyermekem mellé. S annak valóban anyatej kellett; minden más étel elölte volna újraébredő életszervezetét.
Azután lehajtá a gyermek szép fejét csodálatos dajkája ölébe, betakarózott a hajával és elaludt.
Még szavát nem hallottam, nem tudtam, mi nyelven beszél?
A kristályok tömege tovább zengte az alvó csecsemő felett a túlvilági dajkazenét.
Naháma valóban csodálatos teremtés volt. Valami középlény a ma született gyermek, a vadállat és a szemérmes szűz között. A gyanutlanság és félénkség, a szelidség és makacsság keveréke. Minden indulat kezdetleges nála. Lehet belőle egész nőt s egész vadállatot csinálni. S tanulmányozni kell a szeszélyeit, mint egy anyának a csecsemőét, a ki még nem tud beszélni, a ki csak a hanglejtésből ért, és csak különböző hangú sírással, nyüzsgéssel, nyafogással, gyügyögéssel tudja kifejezni akaratát, s ezerféle makrancza van, s a mellett elpirul a férfiszem nézésétől s hiu tetszelgéssel illesztgeti a halhártya-peplumot magára, mely bájait eltakarja. Mintha két lelke volna; egyik a tegnap született öntudatlan csecsemő-lélek, másik a visszaemlékező, a hajadon szívdobbanásaival együtt élő szellem.
Nagyon kényesen kellett vele bánnom.
Ahhoz hamar hozzászokott, hogy Bábival úgy bánjék, mint anyjával; szavakat annak sem mondott, csupán annak a hangjait utánozta. De ha én közelítettem felé, a kényelmetlenség jelei látszottak arczán, s bár megkisértém a gyöngédség minden hanglejtésén keresztül egyes szavakat mondani el előtte, azokat nem mondta el utánam.
Pedig azért kiváncsi volt rám.
Mikor lefeküdtem aludni, a medve tulsó oldalára, úgy tettem, mintha már aludnám, odahajolt a medvén át fölém, és elnézett hosszan; mikor pedig egy dörzsgyufát elgyujtottam, olyankor leborult előttem arczczal a földre, azt hitte, én vagyok az, a ki villámlani tud.
Odaadtam neki vas- és réz-eszközeimet, mik számára játékszerek voltak, s bemutattam, hogy mit tudok a furulyán. A dal nagyon tetszett neki. Azon nevetett.
Heteket töltöttünk már együtt a kristálypinczében. Élelmi szerem elég volt. Sajt, füstölt nyelv, veseconserve. Naháma pedig még mindig szopott.
Elhagyni a kristálybarlangot még mindig nem volt tanácsos. A barlang folyvást gyönge rázkódás alatt volt, s azt koronkint egyes heves lökések szakíták félbe.
Naháma ezt mind bölcső-ringatásnak vette.
Lassankint mégis annyira mentem vele, hogy a kezét meghagyta fogni. Erre nagy szükség volt, hogy a körmeit levághassam, a mik időtlen idők óta annyira megnőttek, mintha sas-karmok volnának.
Ennek a nagy nyereménynek valami ára volt,
Iszákomból elővettem a velem hozott amianthot. A gyönyörü csillogó kőselyem, mely motringokat képez termés alakban, nagyon megnyerte a tetszését. Azután guzsalyt, orsót faragtam neki cachelot-inakból. S megmutattam, hogyan kell az asbestet megfonni. Ez nagyon megtetszett neki. De a fonásban gátul vannak a nagy körmök. Azokat hát feláldozta ennek a kedvtöltésének s azután font egyre vékony fonalat, a míg csak az asbestben tartott.
Akkor azután négy halszálkából készítettem neki kötőtűket s megtanítottam harisnyát kötni.
Ez nem nevetni való tréfa!
Nekünk azokra az asbest-harisnyákra nagy szükségünk lesz majd.
Egyszer már megkisértettem, mikor a földrengés szünetet tartott, kiindulni kémszemlészetre a kristálybarlangból. Meg akartam tudni, hogy vajjon nem rekedtem-e ide?
Az út palarétegeken keresztül most a nagy rázkódás után még jobban nyitva állt. Sokkal közelebb folyosón jutottam el a bazalt-barlangig.
Ott azonban arra a megdöbbentő tapasztalatra jutottam, hogy most már épen nehéz lesz rajta keresztülhatolni.
A barlang hőmérséke már nem lett volna oly elviselhetetlen. Leszállt az egész ötven fokra, s fenn az oszlopok közt rés támadt, melyen át a külső hideg lég szállt alá.
Hanem más baj támadt. Az, hogy a nagy földrendülés a szélső bazaltoszlopok közül egy egész sort aládöntött s az most, mint egy óriási dobogó, hidalja át a barlangot.
De köszönöm én az ilyen arany hidat. A bazaltoszlopok még most is oly forrók, hogy azokon Bábi tán keresztül tud szaladni, a ki alig ér a lábával a talajhoz; de a ki embermódra jár, minden lépésnél jól odanyomva a talpát, az vargát ránt, mire a túlpartra ér.
Tehát azért kellett, hogy Naháma mindkettőnk számára asbest-harisnyákat kössön. Az éghetlen kőselyem-lábtyüvel bizton keresztül mehetünk majd az izzó hidon.
Hogy az öreg Lámekh benne maradt a kristályban, azt ugyan sajnáltam nagyon, de valamennyi jelenlevő kovarcz legyen a tanum, hogy nem tehetek róla. Én az ő koporsóját is megporhanyítottam, ha az nem omlott szét, az a prædestinatio dolga.
Egyszer azonban, a midőn mindhárman álomnak adtuk magunkat, egy újabb földrendítő lökés úgy megmozdította az egész barlangunkat, hogy az egy tömegben, a hogy gömbbé volt kandirozva, hintálni kezdett, úgy, hogy mi fekhelyünkből ki jobbra, ki balra gurultunk széjjel.
A lökés rövid ideig tartott s aztán ismét csend lett. Én meggyujtottam elébb a Davy-lámpámat, hogy bizonyossá legyek felőle, vajjon nem tört-e be valahol a barlang boltozatja; midőn a rögtön támadó világosságnál egy új, bámulatos látvány lepett meg.
Azon prizma, melybe Lámekh volt elzárva, az újabb földlökés alatt összeomlott, s az ősapa alakja ott volt a prizma helyén, de nem felállva mint eddig, se nem lefekve, hanem ülve.
A prizma nem omlott szét tökéletesen; egy repedés volt rajta keresztben, odáig morzsává lett, ott élesen elvált s az alsó része megmaradt tömör darabnak, s abban, mint egy kalodában maradt fogva az emberi alak. Mindene kiszabadult, csak térdeitől lefelé maradt összenőve a kristálylyal; termete aztán ülő helyzetben roskadt a kristálytönkre.
– Nézz oda! mondám Nahámának, kezét megragadva s a kristályban ülő alakra mutatva.
A leány erre éles sikoltással rohant az ülő alakhoz s megragadva annak ökölre szorított kezeit, elkezdte azokat csókolni, s most már kiabált hozzá valamit, de a zokogás érthetetlenné tette szavait. Hanem a szavak hangja elmondá, hogy a gyermek örül a feltaláltnak és siratja az elvesztettet, a ki élettelenül ült előtte.
Én odasiettem hozzá s azt mondám neki:
– Akarod, hogy föléleszszem őt?
Megértette szándékomat, lábaimhoz borult és térdeimet átkarolta.
– Jól van, tehát segíts!
Nem gondoltam hirtelen arra, hogy minő bolond helyzet lesz abból, ha fölelevenítek egy embert, a kinek a két lába térdig bele van nőve egy kristály-csonkba, a miből soha sem lehet kiszabadítani.
Elővettem sikerkoronázta tudományomat. Bőven bántam az ambrával. De az öregnél nem olajat használtam, hanem spiritusban felolvasztott ambrát, az jobban behatolt lompos gyapjuhordó bőrén, a mit nagyobb siker végett keresztül is szurkáltam tűvel, a szájába is nagyobb adag ambraszeszt töltöttem s karjait mozgatva, mechanice erőszakoltam nála a lélekzetvétel újra megkezdését, bevégezve a műtételt a fejére öntött hideg vizzel; mire a fehér gyapjas alak egyszerre elkezdett egy nagyot prüszszenteni, és aztán prüszszentett egymásután nem tudom én hányat? Nem értem rá azt számlálni, mert abban a pillanatban, a midőn az öreg életre támadt, a leány felugrott mellőlem, hol addig guggolva bámulva ült, és azzal rohant – nem az életrekölthöz, hanem hozzám a feltámasztóhoz; leveté magát előttem arczra, átkarolta térdeimet s aztán hozzáfogott csókolni, a lábaim hegyén kezdve, fel egész a homlokomig, folyvást ölelve kebléhez és önkivületben lihegve.
Nem számláltam én sem a prüszszentést, sem a csókot.
Utoljára aztán ott maradt, karjait a nyakam körül füzve és zokogott.
Ezt már értettem.
A föléledt patriarcha is szavához jött ezalatt, bár szava olyan volt, mintha a föld alól jönne; ércztelen, rekedt suttogás volt az inkább, csuklórikácsolással vegyítve.
Az első szava ez volt hozzám:
«Amhááretz!»
Megörültem neki.
Hisz ez érthető nyelven volt mondva. Valaha, míg a theologiából meg nem szöktem, engem is tápláltak a héber nyelvvel. Ez zsidóul van. Egy pár szót most is értek belőle. Ezt az elsőt például mindjárt. Az ugyan nem igen hizelgő megszólítás, mert azt teszi, hogy «te bolond!»
Következett még több is.
Az öreg, alig hogy mumiából emberré lett megint, egész hajdani aristocraticus hajlamát visszanyerte, elhalmozott rekedt hangja gunyszavakkal, a mikből leginkább megértettem azt, hogy
«Neszierim!» (rabszolga), «Keraim!» (hitetlen).
Egy párszor «mamszer»-nek is nevezett, a mi csunya megbántás.
Sejtettem, hogy azért szid, a miért a leányával ily bizalmas lábon merek állani, s többször ütögetett a mellére, azt kiáltotta, hogy ő egy «Cohen!»
Most már bántam nagyon, hogy a Zichyföldön tettem ezt a felfedezési merényletet, itt még nem hivatkozhatom a polgári házasságra, ez csak a Ferencz-Józsefföld Lajthán-túli részére nézve érvényes.
A szép Naháma segélyemre kelt.
Egy kezét vállamra tevé, másik kezének mutatóujját homlokához emelte s ünnepélyes hangon e szóval mutatott be az öregnek:
– Jore deah. (Tudós.)
– Ssed! (Ördög szava) kiálta a húszezer éves apó.
– Ed! (Tanu) felelt a leány, önkeblére mutatva.
– Makkót mardót! hörgé az öreg a bősz átokkiáltást, melylyel a becstelen leányokat, kik egy idegen férfit megcsókoltak, szokták a korbácsbüntetésnek átadni. (Az özönvíz előtt.) Makkót mardót! süvölté még egyszer az öreg, mire a leány engedelmesen lehajolt a lábainál heverő czethalidegért, hogy azt korbácsul nyujtsa az öregnek, és meghagyja vele ostorozni magát. Én elvettem tőle a korbácsot s odadtam az öregapámnak, de a lányt nem eresztettem hozzá közel, hogy megverje. Az öreg aztán a kristálytönköt verte a korbácscsal. Azt lehet.
Ekkor én is megakartam mutatni, hogy értek a nyelvén s mellemre ütve mondám magamról:
– Reach! (fejedelem) s azzal megfogva a leány kezét, kimondám nagy ünnepélyesen a Chalizeh alkalmából ellesett végzetes jelszót, de tagadó ige nélkül.
– Le kachta! (Nőül veszem.)
«Meachssow!» felelt rá hirtelen a leány, kezemet visszaszorítva mind a két kezével.
«Almanath!» hörgé a tetőtől talpig megőszült ember.
«Meachssow!» ismétlé a leány.
«Almanath!»
Ötször-hatszor elmondták egymásnak ezt a két fatalis szót, mely a rögtöni, vagy későbbi házasságkötés volt, a «Meachssow» azt jelenti: «mátulfogva», az «almanath» azt, hogy «attulfogva».
Végre az öreg özönvizelőtti haragra gerjedve, kiáltá e rettentő igét, kezét leánya felé kinyujtva:
«Erwah!»
A leány elsápadt ennél a szónál; egészen elváltozott a szine, ajkai elkékültek, arczát eltakarta hosszú hajával.
Ez a szó olyan nő jelent, a kinek tiltva van férjhez menni.
Én elszántan léptem az öreg elé s szemébe néztem a XIX-ik századbeli bátorsággal.
Erre az öreg plyocenei ravasz vigyorgással szőrös ábrázatján morzsolá ki e szót fogai alól:
«Katlánneth!»
E szóra a leány leesett a földre, szétzilálta a haját és kristályhomokot szórva a fejére, elkezdett jajgatni keservesen.
A Katlánneth olyan szűzet jelent, a kinek már több vőlegénye egymásután a menyegző előtt elhalt: Katlánneth azt jelenti, hogy «férfiölő!» az ilyen szűznek többé férjhez igérkezni nem szabad.
«Bánom is én, ha Katlánneth vagy is, rubintom!» mondék már most a magam nyelvén a leánynak s odasiettem őt felvenni a földről. Ketten vagyunk az egész világon, nincs a mi számunkra törvény! s ha csak törvény kell, majd hozunk. Magam vagyok itt alsóház, felsőház és király. De bizony elveszlek, ha hozzám jösz.
Erre aztán az öreg elkezdett sirni keservesen. Tenyereivel a kristálytönkre ütögetett s többször mondá e szót: «Galóth». (Fogság.)
Ez azt jelenti, hogy a míg a családfő fogságban van, addig a család leányának menyegzőt ülni nem szabad.
Szegény öreg! Azon volt hát megijedve, hogy ha a leányát elveszem, ő itt marad magára, a kristályba befoglalva.
Az iránt megvigasztaltam. Előhoztam vésőmet, kalapácsomat, oda térdeltem elé, s mutattam neki, hogy én azzal a két eszközzel ki tudom őt a kényszerhelyzetből szabadítani. Egy darabot próbául le is zúztam a kristály széléből.
Erre elérzékenyült és megáldott e szókkal, a mik a házasságba beleegyezést jelentik.
«Beer hetibb!» (örvendetes hir!)
A mint azonban e szónál Naháma is odajött mellém, hirtelen megfogta a patriarcha a leány karját csontujjaival s oda vonta őt maga mellé a kristálytuskóra, nekem pedig azt sugta:
«Keszubba!»
«Keszubba!» De hát ki az ördög látta hogy az özönviz előtti emberek is keszubbáról beszéljenek? Én azt gondoltam, hogy az özönviz előtt ingyen adták a leányt!
De az öreg csak a fejét rázta s ismételte, a markát tartva elém: «Keszubba! – Keszubba!»
(Ez, a mit mi móringnak, nászajándéknak nevezünk.)
«No hát itt van, nesze: fogjad.»
Ezzel előkerestem neki azt a gyönyörű labrador kristályt az iszákomból. Nagyon megörült neki s a markába szorította. Hanem azt mondta rá:
«Kájim li.»
«Kájim li!» Hát ezt is tudod? Hiszen te csak kiadod magadat özönvizelőtti embernek! Nem vagy te homo primigenius! Hiszen te úgy tudod a Schulchán Áruchot könyv nélkül!»
«Kájim li» szóval szokta az após megtartani magának a leányért kapott ajándékot, s ha a leányának adja azt, akkor annak a neve «parnasza». Ezzel a szóval takargatta azt bele az öreg Naháma chlamysának szögletébe s akkor megint felém fordult ezzel a szóval:
«Sekukim!»
«Oh mi a tüzes patkószeg? Még Sekukim? Ennek ezüst is kell!»
Mit volt mit tennem. Volt egy ezüst óralánczom, azt levettem a nyakamból s átnyujtám neki.
Ez egészen megnyerte a tetszését, az ezüst lánczot Naháma karja körül fonta, mingyárt a válla alatt s azzal gyönyörködve nézett rajta végig, s végül ráadta a hét áldást.
Csak azután következett a «Chupa», a mit az öreg el nem engedett.
A chupa a mennyezet, mely a házasságot szentesíti. Azt hamar kiállítottam a czethalbőrből, melyet négy kristályoszlopra kifeszítettem. E nélkül nem lehettem «hoszen» (vőlegény).
E mennyezet alatt keltem össze a szép «Kálémmal», kinek azért nem kellett levágni a haját, szerencsére az özönvíz előtt még nem levén feltalálva az olló.
Mindezeket az ügyeket elébb rendén el kellett végeznem, mielőtt arra gondolhattam volna, hogy az életrehozott embernek valami üdítő italt adjak, a mire pedig nagy szüksége lehetett. Énokh patriarcha idejétől mostanáig szomjazni: nem tréfa dolog.
Sejtettem, hogy ősi szokásai között az is meglesz, hogy a saját ivóedényén kivül másból nem iszik. Azért vésővel kifeszítettem a kristály közül az emlitett dinornistojás héját, mely maga is apró kristályok rétegével volt bevonva. Az még akkor is tele volt valami apró, gombostűfej nagyságú barna ocsuval. Én azt szemétnek néztem s kiöntöttem. Naháma azonban odajött s szépen felszedte az öltönyébe az elszórt szemetet, türelmesen. (Most már feleségem volt.)
Én aztán tele töltöttem a féltojáshéjat friss vizzel, a mi közé egy kevés czethaltejet kevertem s nehány csepp ambraszeszt adtam hozzá. Az öreg mohón ivott belőle s háladatosan forgatta szemeit az ég felé.
Azután nekem nyujtotta a kelyhet az ivásra, tőlem Nahámára köszöntötte azt s mikor üres lett a dinornis tojáshéj, akkor, hogy semmi se maradjon el a házassági szertartásból, a földhöz csapta azt mindkét kézzel.
Szerencsére a dinornis tojáshéjnak volt annyi esze, hogy nem törött szét; ruganyos volt. S ez nem a tojáshéj szerencséje volt, hanem ipam uramé; mert különben nem tudom, miből adtam volna neki ezentul inni, miután ő az én bádogedényemtől irtózott. Az ételektől pedig, a miket kináltam neki, még jobban.
Nem kellett annak se medvegulyáshús, se cachelot nyelv, se czethalsajt, csak egy kivánsága volt:
«Parperoth!»
Ez a hagyományos növényétel, mely nélkül meg nem történhetik lakodalom az özönvíz előtti emberek között. Parperoth nélkül nincs áldás a házasságon, parperoth nélkül ünnepelt menyegzőből amhaáretz utódok származnak, parperoth nélkül Asmódi garázdálkodik a házastársak között.
De hát hol vegyem én a parperothot? Azt sem tudom, hogy mi az a parperoth? De ha tudnám is, hogy mi az a parperoth? Nem terem ebben az országban semmiféle növény. Ennek az egész botanicai gazdagsága: moha és zuzmó. Ha te itt növénynyel akarsz élni öreg, felkopik az állad.
Az öreg pedig türelmetlen volt. Bizonyosan király lehetett valaha, a ki e szót «lehetetlen» nem ismeré. Szidott és hadonászott a pálczájával. Szerencsénkre úgy oda volt nőve a trónjához, hogy nem szállhatott le róla.
Naháma az alatt, mint csendes, engedelmes, parancsfogadó alattvaló, nem szólt semmit, letérdelt ős apja mellé, vizet öntött a tojáshéjba, s aztán a kötényéből egy csipetet kivett abból a haszontalan szemétből, a mit én kiöntöttem s belekeverte a vizbe.
Néhány percz mulva bámulva láttam, hogy azok a gombostűfej apróságok elkezdenek duzzadni, egyre nőnek, megdagadnak mogyoró nagyságura, a rájuk öntött víz egészen eltünik s a helyén egy rezgő, kocsonyás átlátszó tömeg marad, melynek lila kékes szine van.
Mikor ez meglett, akkor két tenyerére tette a természetes edényt s azzal az utánozhatlan édes mosolylyal, a mi a nőkkel veleszületik, odanyujtá azt az öreg elé.
Az öregnek reszketett a szakálla az örömtől: szemeit gyönyörteljesen hunyta le, mikor az istenadta ételhez hozzá nyult.
Ez a manna!
Most már rá ismertem.
Ez a Lecanora esculenta, melylyel az Ararát sziklái fedve vannak, s melyet néha roppant csoportokban ragad fel a zivatar, s száz mértföldnyi messzeségre eső pusztákban elszórja azt. A zuzmó a fellegek nedvétől feldagad kocsonyává s mikor lehull, kész terített asztalt ad a pusztában bujdosónak; arasznyi vastagon takarva a földet.
Ez a puszták mannája! Ezzel lát el még most is egész vidékeket az ég, a hogy ezt a tudós Thenard a párisi tudományos akadémiában előadta.
És ezt mi, ujkori emberek, nem vettük eddig figyelembe: pedig ez egy oly élelmi szer, melyből egy maroknyi egy egész hajó népségének elég.
Megizlelém a maradékot. Igen kellemes jó izű kocsonya volt az, kevés kesernyésséggel. Naháma látta, hogy izlik, s aztán mindkettőnk számára készített új fogást.
Ilyen parperoth a Zichy-hegyen is bizonyosan található lesz, mert ez csak zuzmó, (lichen faj). Ezt érdemes lesz felkeresni, s az többet fog érni a hegykebel minden nemes érczeinél és drágaköveinél.
Ime az özönvíz előtti emberektől is lehet tanulni valamit.
Szent borzalommal nyultam az étekhez, mely századok százain át épségben megmaradt számomra, kristályban elzárva; s az étek után, midőn ajkamat egy csók érinté, élő, meleg, édes asszonycsók, azt hittem, a kristályok is megelevenülnek mind s atomokra oszolva kérik az Urat, hogy teremtse őket ujra, teremtse halandó embernek, a ki él és meghal és feltámad és újra él!
Minő csók volt az!
Egy ezer emberöltő ivadékon keresztül váltott csók!
Egy oly lány csókja, a kinek a lelke az egész csillagrendszert végig járta már s most visszatért újra a földre, épen maradt testének életet adni, s megkérni azt a csókot, a mi húsz ezer év előtt volt neki igérve itt…
… Rám nézve Naháma nem volt «Katlánneth».
Házasság után úgy illik mai világban, hogy az ember menyegzői kéjutazásra menjen.
Az öreget azonban itt nem hagyhattuk magában, étlen szomjan és sötétben. Hozzá kellett látnom, hogy kikalapáljam a lábait ezekből a kristály csizmákból, a mikbe térdig volt beszorulva.
«Látod pedig, öreg, nagy áldozatra szánom el magamat, hogy ezt megteszem a kedvedért. Mert ha egyszer még az emberlakta világba visszakerülök, s ott téged bemutathatlak, térdig a kristályba beleszorulva, ezzel minden ember előtt ad hominem be lesz bizonyítva, hogy mind az igaz, a mit elbeszélek, hogy te valóságos özönvíz előtti ember vagy; mert hisz a lábad most is benne van az özönvíz előtti kristályban. De ha azt leverem róla, azt fogja mondani az a sok tudós sceptikus odakünn, hogy humbug, barnumság az egész mesém, s nekem semmi tanubizonyságom nem marad, hogy ti csakugyan a plyocene korszakából származtatok ide, s hogy e szerint az én feleségem a legrégibb nemes kisasszony a földön, s hogy a mit ti el fogtok beszélni az özönvíz előtti világ állapotjáról, az valósággal a pentateuch előtti időknek története.
Azonban nem lehetett Naháma gyermeki érzelmének ellenállanom s nagy fáradsággal rést tördeltem a kristálytömegben annyira, hogy egy erélyesebb kalapácsütés után egészen kiszabadultak az apósom lábai belőle. A kristálynak egy elvált darabja egészen épen maradt, s abban még világosan látható volt a benne foglalt két emberi lábnak hű lenyomata. Ez mégis élő tanubizonyság lesz mellettem.
Hanem az öreg oly gyönge volt, hogy őt csak Bábi hátára ültetve vihettük magunkkal, a kitől eleinte nagyon irtózott; azt mondta róla, hogy «Jewamah!» (vetélytársnő.)
Vissza kellett, hogy térjek a jégbarlangba, a hol minden készletemet hagytam s a honnan gyönge reményem volt a felvilágra ismét feljuthatni.
Ez a reményem egyenesen a jégbarlang alkotásán alapult.
A volcáni kataklizma alatt azok a roppant függő jégtömegek, a mik a barlang padmalyáról alá meredeztek, okvetlenül leszakadtak, halomra omlott a jég-orgona, jégfüggönyével együtt, s akkor annak romjai valamely irányban annyira megtöltötték az alsó üreget, hogy abból a medve segítségével fel lehet majd kapaszkodni a felső karzatra.
Hogy a medvék nincsenek most a barlangban: annyi bizonyos. A földrengés kiűzte őket onnan. Sőt valószinüleg elűzte az egész szárazföldről: azok kimenekültek a jégcontinensre.
Leginkább óhajtottam azt megtudni, hogy mi történt ez alatt a Tegethoffal?
Ha elszakadt a szárazföld a jégcontinenstől, velejött-e a hajó is, vagy elmaradt a jég között?
Mikor elindultunk kristálybarlangunkból, az én öregem hozzá fogott, hogy egy hálazsolozsmát énekeljen az Urhoz; ők még akkor jutottak a kristály közepébe, mikor ez a darab föld a forró égöv alatt uszott, annálfogva, ha ki nem veszett elméjükből az emlékezet, szép meglepetés lesz rájuk nézve, ha az éjszaksarki tájképet egyszerre meglátják maguk előtt, s hiába várják a nap megjelenését az égen.
Jó szerencse volt most rájuk nézve az a két medvebunda, a mit a jégbarlangban hátrahagytam.
Odáig nem volt azokra szükség. A közbeeső két barlang, összekötő folyosóival együtt, tulságosan is meleg lesz most.
Az öreg «Sabbaoth»-ot is emlegetett mikor a medve hátára felültettem. Természetesen szombatnapon nem szabad útra kelni istenfélő embernek; hanem én aztán megmagyaráztam neki, hogy itt félesztendeig tart a nappal, félesztendeig az éjszaka, annálfogva csak minden hetedik esztendő a szombat. Ez az esztendő a csütörtök; most épen három fertály octoberre: «Tischri».
Úgy látszik, belenyugodott.
S ezzel megindult a karaván. Elől Bábi a hátán ülő s a bundájába kapaszkodó ősapával; nyomában Naháma, ölében vive tojáshéj edényét; s leghátul én, hátamon az iszákkal.
Utunk a bazaltbarlangig sokkal járhatóbb volt, mint jövet, az összeszorított palarétegek hosszú deltaalaku folyosót nyitottak előttünk, melyen át nem kellett négykézláb mászva haladnunk.
A növekedő hőmérsék jelezé a bazaltbarlang közeledtét.
A tárna végén, mielőtt belépnénk az üregbe, melyben még mindig szerfelett nagy a hőség, megpihentetém a familiámat. Hozzá láttunk a frugális lakomához; aztán nehány órai álmot engedtünk magunknak, körülfeküdve természetes kerevetünket, a medvét. Én a paradicsomba álmodtam magamat. Talán nem is álom volt?
Reggelre kelve aztán neki indultunk a barlangon átkelésnek.
Ez jó nagy darab feladat volt.
A töveikből kidült szélső bazaltoszlopok keresztül feküdtek a barlang alsó karzatának párkányain, mintegy hidat képezve. Hanem az igazán ördöghidja volt. Helyenkint félöles hézagok támadtak a leomlott oszlopok között, miken át kellett ugrálnunk. Ugrani én is tudok, Naháma tud még jobban, mint én; de a hátamon levő iszáknak embernyi terhe volt; az nem tanácsolta az együtt ugrást.
Annálfogva azt kellett tennünk, hogy az utunkat álló hasadékokon előbb átszökött Naháma, azután én egy kötelet vetettem át neki, s ő annálfogva áthúzta az iszákomat a tulsó bazaltoszlopra: mire aztán én is utána ugrottam.
S a bazalton időzés nem volt kellemetes.
Az még most is a félig kihült vas forróságával birt, s az asbest harisnyák megvédték ugyan lábainkat az égéstől, de nem attól, hogy a forróságot kellemetlenül érezzük.
Végre egy hét méternyi szélességű nyilás állta utunkat épen a barlang tulsó széle előtt.
Ezen már nem mehetünk át semmiképen. Ekkora hosszugrást nem koczkáztathatunk: az angol telivérnek való.
Kikerülni pedig semerre se lehetett. S alant a tátongó mélység.
Bábi rég átszökött e tátványon, s a mint a túlpartra érve, visszatekintett, meglátott bennünket ott rekedten. A bölcs medve nem gondolkozott sokáig; hirtelen leheverte magáról a hátán ülő ősapát, s vissza szaladt hozzánk, oda se nézve annak a kis örvénynek.
Most azután elkezdődött közöttünk a vita, hogy melyikünket vigyen át elébb? Én azt akartam, hogy Nahámát, Naháma azt akarta, hogy engem.
Bábi pedig türelmetlen volt, az ő talpai nem tűrhették a bazalt forróságát egy helyben állva, neki nem voltak asbestharisnyái; míg mi egymást biztattuk, ő határozott, hirtelen hátulról a térdeim közé furta a fejét s felkapott a hátára iszákostól együtt s egy percz alatt átugrott velem, s nem tett le a szakadék tulsó oldalán, hanem nyargalt ki velem egész a túlpartig.
Naháma olyat sikoltott, hogy a bazaltfal visszhangzott bele.
Én visszanéztem rá s kiálték neki, hogy várjon, a medve rögtön visszatér ő hozzá.
A szegény gyermek azonban meg volt rémülve, hogy elmarad tőlem s én csak azt láttam, hogy neki fut annak a hét méternyi hasadéknak, félig felhuzott öklökkel, s annak a szélére érve, hirtelen meghajtja térdeit, ökleivel szétcsap, lábaival felpattan a levegőbe s mint a gazella, átrepül azon a hét méternyi széles örvényhasadékon.
No nem tudom, hány nagyságos asszony csinálná ezt utána, azért, hogy a férjétől el ne maradjon?
Aztán futvást jött utánam, úgy, hogy egyszerre ért Bábival a túlpartra.
Ott aztán elkezdett kaczagni. Most hallottam először kaczagni. A világon ez a legszebb dal, zene, melódia. Egy asszony kaczagása, a ki örül, őrjöng, szeret. Nyakamba borult; én szidtam: ő csókolt és kaczagott. Én halálra voltam rémülve: ő pedig boldog volt a diadalától.
Ettől fogva láttam ragyogni, eddig csak lesütött szemeit, mikor rám nézett.
Tudta, hogy valamiben győztes volt. Meggyőzött arról, hogy szeret, hogy saját akarata van, és hogy nem fél. S ő már tudta azt, hogy engem erről meggyőzött.
Veleszületett tudomány volt ez a nőnél úgy látszik már huszezer év előtt is.
Rövid siesta után tovább indultunk, a malachitbarlangot felkeresni. Emitt a hőség tűrhetetlen volt.
Ősapánk egészen belenyugodott az utazásba s a medveháton ülve, bóbiskolt, míg mi édes eszmecserékkel töltöttük időnket útközben. Azt is annak tulajdonítottam, hogy olyan melegem volt. S nem jutott eszembe a hőmérőt nézegetni, hogy hány fokot mutogat?
Pedig hát valóban folytonos volt a melegség az egész sziklafolyosón át, a minek az okát csak akkor tudtam meg, mikor eljutottunk a malachitbarlang torkolatához.
A kék tó nem volt sehol.
Az a roppant tömeg rézgálicz a földrengés alatt egyszerre kristálylyá alakult s a mint a vegybomlás idegen hatásszereket kevert közé, majd roppant lazurkék táblákban fedte a sziklaoldalokat, majd meg vese alakú kék kavics halmazokban volt feltorlódva. A tó fenekén már fehér szint mutatott; ezt a hőség okozta, míg egy oldalon zöld bársonynyal húzta be a sziklaormokat, melyből veres kristályok csillámlottak elé. Gondom volt rá, hogy a hol a nagy retorta fenekén holmi gyanus fehérszürke foltokat látok, a karavánt arra ne vezessem. Az ott kénsavas kálival egyesült rézgálicz, a mi a puszta rálépéstől felrobban. A most alakult mindennemű kristályok, mik a chlor, réz és ammoniák vegyülékeiből támadtak, maguktól is szétpattannak olyan sziszegéssel, minő a forró érczlapra öntött vizé.
A malachit-terem hőmérséke a kristályalakulás miatt huszonnégy fokra emelkedett. S e «kőszületés» még nem volt befejezve. A kristályok nőnek! Több apró egyesül egy nagyobbá: egy új kristály elnyeli a másikat, néha egészen idegen kristályt. S az elnyelő kristály a legyőzöttet összezúzza, míg a bezárt aranylapocskának még a széleit sem görbíti meg, s a bogár szárnyát töretlen hagyja.
A barlang fenekén, hol e kristályok legvastagabb réteget képeztek, legnagyobb volt a meleg. Innen a felső párkányzatra felhatolva tűrhetőbb lesz a lég.
A réztrón, a malachit sziklák nem mozdultak meg helyeikből. Hanem egészen más meglepetés várt reám.
Első gondom volt a családom számára felütni a sátort; azután venni a vasrudat, csákányt és köteleket s Bábival neki indulni a jégbarlanghoz vezető kijárás kémszemlészetének.
Ide nem vihettem magammal Nahámát. (A jég közé, ebben az öltözetben!) Megvártam, míg elalszik, akkor lámpa nélkül, csupán a fénymágnesek világításánál kibotorkáztam Bábi segélyével a barlangból a folyosóig, s csak ott gyujtottam meg a lámpásomat.
Arra bizonyosan számítottam, hogy a kürtő felett, melyen a jégbarlangból alá szálltam, egész tömkelegét fogom találni a jégromoknak, mik a földrengésben a padmalyról alá szakadtak; de úgy okoskodtam, hogy a malachitbarlangból feltörő hőlég bizonyosan tovább emelte a jég között is ezt a pinczegégét, s annyit olvasztott belőle, hogy keresztül lehet rajta búvnom. Okvetlenül meg kellett elébb kapnom azt a két medvebundát, mielőtt «embereimet» magammal hozom a jégbarlangba, aztán meg ki a jégvilágba.
De nagyszerű lett a csalódásom! Nem jég állta az utamat, hanem víz! Mikor ahhoz a helyhez értem, a hol a fehér patak egy mély sziklaörvényben elvesz, megdöbbenve láttam, hogy az nem csermely többé, hanem hegyár, mely sebes rohanásában méternyi magasan tölti meg a sziklafolyosó talaját, s mikor nagy kínnal előre hatoltam, Bábi hátára felülve, e sebes árban s eljutottam ahhoz a katlanlyukhoz, melyen át kelle bujnom a barlang kürtőjéhez, azt egészen betöltve találtam a rohanó ár által. A jégbarlangból most már nem csorog a víz, hanem omlik.
Mi okozhatja azt? megáll az eszem e kérdésnél. Hisz a malachitbarlang melege nem hatolhat ekként a vízár miatt fel a barlangba. Nem is elég arra, hogy egy egész jégbarlangot felolvaszszon. Annak felülről kellett olvadásba jönni; de mitől?
Akármitől! Nekem csúfra vissza kellett térnem!
Most aztán igazán meg vagyok fogva.
Tűzön, sziklán, robbanó gázon át tudtam hatolni; de a víz ellen, se tudomány, se erőszak.
Itt kell várnom, míg az egész jégbarlang tömege lefolyik.
Visszatérve a barlangba: Nahámát felköltém gyöngéden s aztán vettem a pergamenttáblámat s elkezdtem számítani.
Ha ötszáz méter szélességű, négyszáz méter hosszuságu, százötven méter mélységű jégtömeg vizzé válik: hány hektoliter lesz belőle? Ennyi hektoliter hány kilogrammot fog nyomni? Ennyi kilogramm súly mellett hány hektoliter folyadék omlik keresztül egy méter magasságú s hetvenöt czentimétér széleségű nyíláson? Hány óra, hány nap kell rá, míg az egész lefolyik? S hány óráig, hány napig tartanak el az én élelmi szereim? S úgy találtam, hogy «több nap, mint kolbász!» sajt, füstölt nyelv és manna fog hamarább elfogyni, mint a víz.
Naháma bámulva nézte, vállamra dülve, hogy micsoda ákombákot csinálok ott össze-vissza? kérdezte, mi az?
Kezdtünk már egymás nyelvén érteni.
Én megértettem vele, hogy nem lehet odább mennünk. Ide vagyunk zárva. Ő megcsókolt és nevetett.
S aztán, mikor megtudta, hogy sokáig itt kell majd vesztegelnünk, az asszonyi ösztön azt sugallta neki, hogy keressen valami dolgot magának. A kőselyemből kifejtette a ragyogó matringokat, felkötötte guzsalyára, megfonta fonálnak, aztán két halideg pálcza segélyével (az volt a plyocenei szövőszék) két arasznyi széles végekké szőtte azt össze, a míg két akkora darab szövet lett belőle, hogy az ősapát nyakától lábáig betakarta. Ruhát készített az öregünknek. A minek aztán az úgy örült.
Mikor feladta rá a köntöst, mely egyszerre patriarchai méltóságot kölcsönzött az öregnek, az megcsókolta Naháma homlokát.
S oh mily kiszámító, mily ravasz még az ősasszony is a maga tanulatlan eredetiségében.
Mikor az öreget az új köntössel ilyen jó kedvre hangolta, akkor elkezdte körülczirógatni, hizelgett neki, az ölébe ült, míg végre kicsalt belőle valami titkot: a mire hirtelen felém villámlott szemeivel diadalmasan, és aztán addig kapargatott az öreg ezüsthaju fejében, míg azt eltalálta, akkor aztán odafutott hozzám, fülembe sugva:
– Ő mondta? Vajé Dabber! De hol?
Naháma hamisan és okosan felelt, fejemre tevé kezét:
– Jore Deah vagy. Találd ki.
– Hát ő nem mondja meg?
– Nem szabad.
– Ki tiltja?
Naháma ajkára tette mutató ujját s aztán felemelé azt a magasba.
(Az, a kinek a nevét nem szabad kimondani…)
Jól van öreg! Hát megmutatom neked, hogy csakugyan «Jore deah» vagyok. Ha van más kijárás is ebből a barlangból, arra én rátalálok! Ezt fogadom.
Ekként okoskodtam.
Ha van valahonnan másfelé kijárás ebből a barlangból, úgy azt a hévmérőnek okvetlenül meg kell mutatni. Befütött szobában a hévmérő, az ajtó vagy ablak közelébe akasztva, mindig alantabb fokot mutat, mint az átelleni falon.
Ennélfogva a hévmérőt különféle sziklaoldalakra és malachitdarabok mellé raktam le, azt lesve, hogy nem száll-e valahol alább? Mindenütt egyformán mutatott.
Sikertelenül kutattam s az öreg gúnymosolygása nagyszerű volt, valahányszor csüggedten tértem vissza. Az ilyen fanatikus patriarcha gyönyörűségnek tartja azt, ha együtt meghalunk itt éhen s még akkor sem fedezi fel a kijárást, a mit rajongása eltilt. S mindannyiszor buzgó énekre fakadt, a mihez ugyan nem volt hangja, csak fujtatott, mint az elkopott sipláda.
Ezalatt az én Bábim folyvást ott ült, vagy feküdt a legelőször kiválasztott helyén, a roppant malachitsziklán s nyalta a talpait. Most még szebb papiros nyomtató volt, egy kék medve zöld talapzaton.
Egyszer nagyot ásított Bábi, mikor mellette elhaladtam. Úgylátszott, megunta a dolgomat nézni.
Ejh, gondolám magamban, hátha azt a malachitdarabot is megkérdeznők. Ez ugyan egészen szabadon áll: de kisértsük meg.
Letettem a hévmérőt a kődarab aljára s mellé térdeltem, s már öt percz mulva örömtől felvillanyozva ugrottam fel. Hévmérőm higanya aláfelé halad!
«Itt van!» kiálték, megütve a vasrúddal a sziklát.
Ekkor egy rekedt rikácsolás üté meg fülemet. Az öreg kétségbeesésének hangja volt az. Egyetlen hang, mint a hogy némely vadállat csak a végveszélyben tud hangot adni: úgy tört ki a rekedt suttogásból az ő ordítása.
Kitaláltam a rejtegetett titkot.
Az öreg kétségbeesése elárulá, hogy jó helyen járok.
Naháma az öreg jajkiáltására odafutott hozzá, míg Bábi leugrott a malachitszikláról, s vihogva ugrált körülöttem és körmeivel tépte a sziklát, hogy meglátszott az ujjai helye rajta.
Én aztán nekifeszítettem a vasrudat a malachitsziklának, hogy elhengerítsem onnan.
«Haha!»
Az öreg nevetni kezdett.
Azon a sziklán tilalom van!
Ujabb fogalmak szerint ez a tilalom nem abban rejlik, hogy Uriel angyal lepecsételte, hanem hogy a szikla tizenöt métermázsát nyom. Azt valaha tíz ember hengerítette ide. Vasrudam elgörbült az emelésben; de a szikla meg sem mozdult.
«Haha!» Nevetett tompa hörgéssel az öreg, s nem eresztette Nahámát segítségemre; engedte, hadd küzdjön a dæmon fia egyedül. Emelje el, ha tudja, azt a követ, a mit tíz férfi gördített oda.
Pedig az ördöngös XIX. századbeli ember elemeli azt onnan, öreg, egyedül: ha neki fog.
Felmásztam a malachitszikla tetejére s elkezdtem abba csákányommal lyukat fúrni. Kemény a kő! Sok óra telt bele, míg akkora lyukat tudtam kivágni belőle, mely a robbanó töltényt befogadja.
Az öreg nevette a munkámat. Egy évig sem töröm így össze azt a sziklát.
Csak várj öreg! Egy percz is elég lesz.
Beleillesztém a töltényt a vésett lyukba; a gyutacsot tempiroztam, aztán homokkal tömtem be a fenmaradt nyilást a töltény felett, s azzal leugrottam a szikláról, s odasiettem az öreghez és Nahámához. Egy szikla mellé vontam őket, mely által a robbanás elől meg legyenek védve. Elővettem az órámat, s számláltam a perczeket. Az öreg bámulva nézett rám, hogy mit csinálok.
Most a gyutacs utolsó percze is lejárt. Akkor én hirtelen magamhoz öleltem Nahámát, testemmel eltakarva fejét s felkiálték:
«Szikla, nyilj meg!»
Egy robbanás hangzott, s a tömör malachittönk kétfelé szakadva esett jobbra balra, míg a támadt fehér füstfelleg, mint egy elszálló szellem vonult tova a barlang sötét boltozata felé.
A patriarcha arczraborulva esett a földre. Az Úr csodájának tartotta ezt.
S a szétvált malachitszikla alatt ott tátongott egy sziklafolyosó ürege.
«Kelj fel öreg, és haladjunk.»
E percztől fogva én voltam az ősapó védszelleme. Elismerte fensőbbségemet.
A lámpavilágnál leszálltunk a menetelesen alávezető üregbe, melynek hőmérséke sokkal alantibb volt, mint a malachitbarlangé. A folyosó lassankint egy vereses sziklatömegbe vezetett bennünket, melyre rögtön ráismertem, hogy az tufa-kő.
Az a ritka, száraz, porladó kőtömeg, melybe a római katakombák vannak ásva: a puzzolan-tufa.
A folyosó, mely ezen átvezetett, olyszerü volt, mint a lávában támadt repedések s egy helyütt, mintha egy nagy megkövesült buborék helye volna, egy gömbölyű üregbe vezetett.
Az egész üreg veres volt, falai fénytelenek, komoran egyhanguak.
A talaj közepére pedig egymástól két méternyi távolban volt elhelyezve tizennégy óriási kehely.
Nem emberalkotta mű. A tenger terménye ez. Növényállatok készítik. Egy óriási szivacs, mely kovarczczá válik, tökéletes serlegidomban alakulva: néha embermagasságnyi példányokban. A hajósok «Neptun serlegének» nevezik azt.
A tizennégy «Neptun-serleg» le volt takarva ugyanannyi sima narancssárga négyszögű kőlapokkal. Ez is természet alkotása, nem emberkéztől van faragva. A hajdani «lapis quadratus» az, az olaszok tufa litoideja.
A tizennégy óriási serleg között pedig feküdt egy emberalak.
Egy fővel magasabb, mint a mostani emberek. Egészen ősz haja messze elterül feje körül, testét hófehér gyapjú fedi végig, mely a bőr szinét nem engedi látni; arczát takarja a fehér szakáll, lehunyt szemeit a hosszan alánőtt fehér szemöldök, kezei is pehelylyel rakva végig.
Csupán a homlokán látszik a szürke, szintelen bőr, s e homlok közepén, épen a két szemöldök között van egy nagy fekete folt: egy anyajegy, egy «naevus», s azon a kondor szőrpehely még most is fekete.
Az ősapa reszketve fogá meg kezemet jobbjával s félelemtől remegő balját kiterjesztve a fekvő alak felé, súgá fülembe e nevet:
– Kain.
… Az első gyilkos a földön.
… A testvérgyilkos ős.
… A kinek az Úr ezt az átkot mondá:
– Fuss a földről, fuss az én orczám elől! Legyen ellenséged a föld; és ne adjon neked ingyen gyümölcsöt. Bujdosó légy. És meg ne tudj halni!
És aztán bélyeget ütött homlokára, hogy legyen ismeretes az emberek előtt és «hétszer átkozott legyen az, a ki őt megöli».
Az a bélyeg most is ott van még a homlokán.
És mi mindnyájan, a kik az arczunkon ilyen fekete lencsét viselünk: ez első szülött utódai vagyunk, Kain-ivadék. Aristocraták. A többi mind Seth-ivadék, a harmadik fiu családja. Abelnek nem volt utódja, mert épen a menyasszonyaik felett vesztek össze s Ábelt vőlegény korában ölte meg vetélytársa.
Az első vetélytárs. Az első gyilkos. Az első elitélt ember. Az első földönfutó. Az első földmives.
A reszketés, mely az ősapát megkapta, rám is elterjedt. Csak Naháma nem érzé azt. Ő az ő gyermekszivével csak azt tudta, hogy legelső ősapja az, a kit maga előtt lát s a gyermeki kegyelet ösztönszerü vonzalmával csuszott oda hozzá térdein s aztán áhitattal megcsókolá a nagy halottat. Azon a helyen csókolá meg, a hol őt az Úr megbélyegezte, azon a fekete, letörölhetetlen, örök időkre elmulhatatlan folton a homlok közepett.
S arra az egész hulla egyszerre porrá omlott.
Hamuvá lett minden atomja, mint a hogy porrá omlanak a legelső érintésre azok az épen megmaradtnak látszó alakok, miket a pompéji lávatuffban találnak.
Minden: haj, kéz, koponya, egy alaktalan portömeg lett.
Az emberi testnek megvan az a kiváltsága, hogy tökéletesen porrá váljék, ne maradjon meg, mint az állatok csontjai, új világok számára bujdosó csodának.
Kain megszünt viselni az Úr átkát, azt a megismertető bélyeget homlokán.
Egy gyermek önzetlen szeretetéért, egy nő ártatlan csókjáért visszavette azt róla az Úr!
Most már csakugyan a mi örökségünk volt a tizennégy serleg.
Az ősapa hétszer leveté magát a földre a drága hamvak előtt, s meghasogatta egyetlen köntösét, az amianth palástot és sirt keservesen.
Hanem azután, hogy kiállotta az árvaságrajutás legelső fájdalmait, akkor kézen fogta Nahámát és odavezeté az egyik Neptun-serleghez, s ráveté arra öt ujjahegyét, s e szót rebegé:
– Nedánja. (Ez a te nászhozományod.)
Kiváncsi voltam rá, megtudni, mi lehet abban?
Ősapó inte, hogy segítsek leemelni a silicat-spongia kehelyről a tuffa födelet.
A legörvendetesebb meglepetés várt rám.
A Neptun serleg töltve volt buzával.
Nem olyan buza ez, minőt ma ismerünk. Fehér és átlátszó, tojásdad alakú és három élű. Hasonló azokhoz, a minőket az egyptomi mumiák szájában találnak, de annál nagyobb. Egy kiveszett faj, melyet még nehány század előtt a velenczei kereskedők, kik azt Taganrogbul hozták, «grano duro»-nak neveztek.
A többi serlegeket is sorban feltakarva, mindegyiket megtöltve találtam a hajdankor ingyentermő növényeinek kenyéradó magjaival, rétegbe halmozva egymás fölé; az «égharmatpép» (festuca fluitans) – a «vérköles» (digitaria sangvinalis), a «Jób könyei» (Coix lacryma Jobi), a «mocsár-rizs» (zizania palustris), az «áldott kása.» (Elymus.) Egy serleg halmozva volt azokkal az apró gumókkal, mik egy fű gyökerén teremnek, (Cyperus Esculentus.) És még számtalan mag, gumó, vetemény volt ott, melyre nem ismerék; melynek tán faja is kiveszett már, a kenyérteremtés primitiv gyüjteményei, mikkel az ősember kisérleteit tevé titokteljes anyjánál, a természetnél, keresve föld felett és föld alatt, és vizfenekén azt a minden fáradságok jutalmát, az emberi élet föltételét, a minek neve «mindennapi kenyér.» Ott voltak a kelyhekben a luzula lencséi, mit a gyermekek «nyulkenyér»-nek hínak, tófenék termette gesztenyék, lisztes sulyom: a nunufár mákmagjai, mikből Herodes idejében az egyiptomiak kenyeret sütöttek s mit a zsidók «Orias el Nil»-nek neveztek; a kék nunufár cseresnyemag nagyságú babjai, s a pompás «tamara» (nelumbium) borsói, miket az egyiptomiak szent növénynek tartottak s mocsárba vetettek el; a vad indiánok liszttermő gumói, a «ticor» (Maranta), a cardamomum ékalakú magjai, miknek ős termelés módja az volt, hogy egy őserdőt leégettek, s annak a helyén egyszerre felnőtt a magtermő cardamomum, s termett mívelés nélkül mindaddig, míg ujra el nem nyomta az erdő. Itt találtam meg egyikében a serlegeknek Bruce «Ensete edule»-ját, melynek ágaiban, mint a bodzabél, úgy terem a liszt; ez volt Egyiptomban a kenyér, mielőtt a buzát felfedezték.
És ezt mind Kain találta fel: a gyülölt, a megbélyegzett, a számüzött Kain! Kinek nevét most is szidalomnak használjuk. És ő hagyta ránk a kenyértermesztés örökségét.
S a hitrege tanulsága mélyértelmű. A «kenyér» az, a mi a testvérgyilkos hajlamokat ébreszti. Kenyér az, a miért egymást gyülöljük. Kenyér az, a miért testvér a testvért üldözi, szidalmazza, halálra keresi; a miért irigy, a miért lázadó, a miért hódító. Az a kenyér.
Kain kettős öröksége együtt szállt reánk s együtt száll tovább unokáinkra: a kenyérkereset és a testvér-gyülölet.
A fölmívelés ősapjának sirját mivel lehetett volna pompásabban feldiszíteni, mint azoknak a füveknek a termékeivel, mik az emberek millióinak táplálékot adnak?
S a fűmag örökkévaló. Olyan az, mint a gránit. Ezredéveken át eláll.
E tuffabarlangban semmi nedvesség nem férhetett hozzá. Olyan volt minden szem, mintha az idén aratták volna.
És ez mind az én örökségem. Kaptam a feleségemmel.
Drága örökség! Többet ér a malachitbányámnál! Ez élelmet biztosít számunkra évekig. Nincs többé inség a Ferencz József-földön!
Hálateljesen csókolám meg Lámekh ősapám orczáját.
Jól gazdálkodtál utódaid számára, derék öregem.
Tudom én azt jó előre, hogy mindezekre, a miket én itt megirtam, sok oldalról fogják azt mondani, hogy mind ez talán nem is igaz? Messze földön járt embernek nem igen hiszik el a szavát.
Előjönnek majd a geologusok, chemicusok, geographusok, orographusok, physicusok, philologusok, oeconomusok, tengerészek, talmudisták, operateurök bebizonyítani, hogy mind ez lehetetlenség: a medveszelidítés, az özönvíz előtti hús megehetősége, az úszó szárazföld, a kristályalakulás csupa képtelenség, hogy a búza nem áll el olyan sokáig, hogy az emberfeltámasztás lehetetlenség, hogy az ősemberek azon a nyelven nem beszéltek, hogy a szertartások későbbi dátumuak; – de a kik legjobban meg fognak támadni, előre látom: az exegeták.
Kétségbe fogják vonni, hogy az én dédapósom csakugyan Lámekh patriarcha. Hogy élhetett volna Lámekh az özönvíz idejében?
Az irás világosan megmondja, hogy Noé hatszáz esztendős volt az özönvíz évében, s ez idő alatt az ősök legvénebbjei is meghaltak már; holott (életkoruk hosszúsága mellett), nyolcz nemzedék találta egymást élve, s Ádám apánk még élt, mikor a hetedszeres unokája Lámekh, Mathusálem fia született.
Az én öregem azonban, mint már előadám, nem a harmadszülött Seth utódja, Lámekh; hanem a Kain utódja, Lámekh.
A többi patriarchákról mind feljegyzé az irás, hogy miután ennyi évet betöltöttek, akkor meghaltak.
Az én dédapósomról pedig ezeket jegyzé fel az irás:
Lámekh két feleségének neve volt Adah és Czilla.
Adah gyermekei voltak Jábál és Jubál.
Jábál találta fel az építés művészetét, ez a minden építészek, kőfaragók és házi urak őse. Jubál találta fel a lantot és a dudát (a franczia szöveg orgonának, a magyar hegedűnek, a német fuvolának fordítja azt,) tőle erednek a költők, zenészek, énekesek és kántorok.
Czillah gyermekei voltak Tubalkain: ez találta fel a kalapácsot, a fegyvert, ez a kovácsok, gépészek és katonák ősapja. Ennek a huga volt Naháma, a ki felhagyta magát találtatni én általam.
Mózes I. k. VI. Része 23-ik versében ez van följegyezve Lámekhről, a magyar Károli Gáspár-féle fordítás szerint: Lámekh így szól a feleségeihez: «Oh Adah és Czilla, ha én valamely férfiútól sebet vennék is, vagy valamely vastag ifjutól kéket, megölném azt mégis.» – Más nyelveken az eredeti szöveget azonban így magyarázzák: «… Most öltem meg én egy erős férfiút sebbel és egy vastag ifjút kék ütéssel.» (Így érthetőbb is.)
S a 24-ik vers így folytatja: «Ha Kain hétszer van megvédve a haláltól, úgy Lámekh hetvenhétszer.»
Ezt mondja az irás.
Már most sokszorozzunk egy patriarchai életkort hetvenhéttel s nem fogunk többé semmi képtelenséget találni abban, hogy Lámekh ős még most is él.
Lámekh ős három napig nem volt rábirható, hogy elhagyja Kain sirboltját. Neki az alatt folyvást ott kellett maradni és siratni a régen megholtat. Én azonban ez idő alatt az után láttam, hogy megtaláljam innen a kijárást.
A tufabércz természetalkotta katakombáiból Lámekh utasítása nélkül is ki tudtam igazodni.
Azok, a kik Kaint ide eltemették, sötétben nem járhattak, fáklyákkal kellett jönniök.
Egy folyosóban megtaláltam az elhányt fáklyák maradványait. Az ősi időkben a calamus albus (fehér rotáng) szárai szolgáltak fáklya gyanánt. Ezek taníták meg az első embereket tűzgerjesztésre. Két fehér rotáng bot egymáson keresztül dörzsölve, szikrákat szór s meggyújtja a taplót, gyapotot, csepüt. Külső kérge kőkemény, kovarczanyag, azért rothadatlan, mint a kovarcz, belseje pedig gyantás, fényes lánggal ég, s mikor csomóra ér a láng, akkor durran, mint a puska, s újra meg kell gyújtani: azért hármasával szokták fáklyának összekötni.
E leégett fáklyamaradványok elvezettek a katakomba folyosójának külső szádáig.
Az nem volt egy darab ráhengerített sziklával letakarva, hanem az ős cyclopi építészet modorában berakva egymásra illesztett nagy kövekkel. Ezek közül vasrudammal könnyű volt nehányat kimozdítanom, míg akkora rést törhettem a torlaszon, mely egy embert keresztül bocsát, sőt egy jegesmedvét is; mert Bábira nagy szükségem volt tervem kiviteléhez.
Nahámát alva hagytam el a sirboltban ősatyja mellett; lámpámat is otthagyva náluk.
Így számítottam magamban:
Nem elég a kijárást a szabadba feltalálni: a szabadság itt igazán «perniciosa libertas.» Csikorgó hideg van odakünn.
Az én paradicsomi embereim ezen a szabad légen megfagynak, Naháma cachelot-patyolat pepluma, Lámekh asbest palástja nem ehhez a klimához való jelmezek.
Nekem elébb vissza kell térnem a Tegethoffra, s onnan meleg öltönyöket hozni számukra.
Magam is csak egy téli bekecsben vagyok, mert bundámat a jégbarlangban hagytam s ott nem tudom mi történt. Bizonyosan el van veszve minden holmim. Azonban elégszer próbáltuk ezt a Tegethoff utazóival együtt, hogy bunda nélkül jártunk egész nap, mintha csak egy nagy város utczáin járnánk télen. Én tehát kiállom a hajóig menetelt ez öltözetben; de mégis nagy szükségem lesz rá, hogy Bábi felvegyen a hátára; mert nyargalvást hamarább odaérek, s hamarább visszajövök; s a mire legtöbb szükségem van, az ő finom szaglása, ösztöne, tájékozása megkönnyíti rám nézve a hajó feltalálását s onnan megint az ide visszakerülést.
Azt hittem, az én ős embereimet fogja meglepni az a látvány, melyet ég és föld mutat, midőn a szabadba kilépnek. Olyan ég és olyan föld, a minőt ők nem láttak soha. Naptalan ég, tele idegen csillagképekkel, miket az ő hajdani egük nem mutatott nekik, s ez égen az északi hajnal ijesztő lobogványa; a föld pedig ragyogó fehér homokkal fedve, melynek neve az ő fogalmaikban nincs: átlátszó ragyogó sziklák jégből, melyre ők bámulva fogják kérdezni, micsoda ragyogó kövek ezek? Magát a hideget sem ismerik még; azt fogják kérdezni, mi az, a mi úgy éget? Fáj nekünk a levegő!
Hanem aztán, mikor kiléptem a szabadba, oly hosszú földalatti bolyongás után, akkor rajtam volt a sor az elbámulásra.
Én nem láttam még ezt az eget és ezt a földet.
Legelőször is meglepett az, hogy nincsen hideg. A hőmérsék a fagyponton fölül emelkedett.
És azután minő ég ez itt fölöttem? Nincs rajta semmi csillag. Az egész égboltozat valami veres izzó fényben sugárzik alá. De ez nem az északfény; ez egy gomolygó fellegtábor, mely eltakarja a holdat, csak néha jelenik az meg e veres felhők között, kiváló sápadt zöldes fényű tányérjával. E felhők okozzák a meleget. De hát a felhőket mi okozza? És mitől fénylenek azok? Néha futó zápor vonul át nagy hirtelen; esőcseppeket érzek. Nem havat, hanem esőt. Köröskörül az egész látkör fénylik, mintha lángba volna borulva, s a fellegek onnan látszanak feltornyosulni. A hegyoldalról alátekintve úgy tünik az fel előttem, mint egy égő öv, mely egy szigetet patkó alakuan körülvesz. Ez a sziget lehet mintegy tíz négyszög mértföldnyi terület, egyik végén a kimagasló Zichy előfokkal; s attól mintegy három mértföldnyi távolban az alantabb fekvő naphtha-volcánnal, mely lobogványos rohamban fujja a tüzet fel az égre.
De még ez mind nem elég ok arra, hogy e földterületen a hőmérsék annyira emelkedett legyen. Ezt nem okozhatja más, mint az, hogy a petroleumégés által minden oldalon meggyuladt a kőszén-réteg maga, s az már most olthatatlanul ég tovább. Az égő kőszénréteg hősége csak fölfelé terjed, s az alatta levő homok és agyagrétegeken át a fenntartó jégtömeget fel nem olvasztja; hanem azt az egész földdarabot ki fogja égetni.